Ladies' Choice

Ladies’ Choice, ’97. dec. Vikitria Mirol.

           Megvan annak a mélyfilozófiája, hogy télen az ember könnyebben megy szobára. Kint is jó, de bent még jobb. A funky dzseki hónapokkal ezelőtt már hideggé vált, a kopott farmer szakadozik, de puha kandallómeleggel tömik a melengető bélésbűbájok. Tulajdonképpen nem is akar annyira dolgozni menni. A tánc jó, a tánc az kell, de nem a kopottra lakkcipőkopogtatott deszkákon, hanem egy ágyban. Bárkiében. Erre gondol, ahogy végigoldalog a Soho fényes, szűk utcáin. A jó öreg, biztonságos, éjszakai mugli London, ahol senkit sem izgat, hogy jár-e iskolába, vagy sem, vagy egyáltalán ki a fene ő.
           Talán túl sokat csaholt kutyabőrben az ősz folyamán, már a mozdulatai is olyan szabadok, hanyagok, mint egy kóbor ebé, akinek a világon semmi dolga nincs. Szegfűszegszagú füstöt nemz a világra bagóval az ujja közt, és arra gondol, hogy igen, ma bárki jó lenne. Kárminvörös szájú, ernyedt mellű feketék és tüzelő barna szemű, pettyes hátú vörösek, reszketegen csontsovány barnák, kiéhezett, suta szüzek, hétpróbás ötvenesek. Bárki. Csak legyen hová hazamennie.
           A cigit a szája szegletébe gyűri, és fázósan elsüllyeszti hosszú, fakuló kezeit a zsebében. Hogy elmúlt a bőréből a nyári karamellszín, mintha sose lett volna! Felnéz a sikátor felőli oldal piszkos művészbejárójára. Ezek az ajtók valahogy így néznek ki mindig, hiába előkelő és extravagáns a front felőli oldal. Hátulról minden sötét, és minden hitvány. Mennyire másként képzelte el a „szabad életet”, mikor tavaly még tanévzáró előtt meglépett a Roxfortból!
           Mert minden annyira másnak látszott. Más volt. Fázósan görbül neki a falnak, megsimítja a lefoszló hirdetéseket rajta, és győzködi magát, hogy tényleg más volt. Más volt, más, minden tele volt rózsaszínű ragaccsal, tündérfénnyel, lebegő pillecukorral, ezüstös hajszálak rebbenésével, tejfehér csókokkal… de egyszer véget ér minden nyár. És mikor a nyár tényleg visszavonhatatlanul véget ért, és elfogyott a maradék pénz, és a francia riviérán hűvössé váltak a legforróbb nyár végi esték, és ő nem jött vissza…
           Röhejes pöcs. Lezárt mese. Már igazán nem is fáj. Azóta végigkúrtad megint fél Londont. Minden olyan, mint rég volt.
           Mélyet szusszan, a zsebébe tömi a lenyesett ujjú kesztyűket, és odakacsint a biztonsági őrnek. Elkésett. El szokott. Megteheti. Ő megengedheti magának. Vagy legalábbis elhiszi, hogy így van, és minden mindegy. A klub zenéje már elnyomja a káromkodást és a sunasztorikat, amikor bezsúfolódik a többi fiúhoz az öltözőbe. Félrerúgja valaki sporttáskáját, és előszedi a nylon alól a zakót, fehér, keményített gallérú inget, falatnyi csokornyakkendőt.
- Te meg mit nyúlkálsz a cuccomhoz, öcskös?
           Felegyenesedik, és végignéz rajta. Ismerősen egyszerű arc, kidolgozott test. Óh, igen. Hasonszőrűek, riválisok, ellenségek mindenhol vannak. Barátok - sehol nincsenek.
- Ne rakd a szaraid a helyemre, és akkor nem lesz baj – mosolyodik el. Rávirítja azt a még roxfortilag tökéletesített, mocskosul tenyérbemászó mosolyát, és a vállára veti az inget, elfordul.
           De nincs vége.
- Látom, nagy az arcod. Hogy is hívnak?
           Nem fog eszébe jutni a neve. Gondosan ügyelt rá, hogy senkinek ne jusson. De mi a faszt akar tőle ez a bunkó, épp ezen az estén? Rohadjon meg!
- Én emlékszem rád – vonja össze a szemöldökét, de a mosoly mit se változik. – Te vagy a „széles delta, rövid agy” helyi leányvállalata, nem? Bud? Philly? Hogy hívják mostanság a taplókat?
- Ha én ilyen vézna punci lennék, csak nem pofáznék be a nagyfiúknak.
           A tapló láthatóan nagyon büszke volt magára, hogy hogy kivágta magát az intellektuális helyzetből. De ezzel messzire ment. Még hogy vézna! Oké, nem nehézsúlyban játszik, de hogy vézna lenne… micsoda paraszt. Megfeszülnek az inak a kezén, ahogy nadrágot húz. Rossz passzban van, minek baszogatják ilyenkor? A pálcája ott van valahol a farmerében. Elővehetné. Agyon átkozhatná ezt a kis izomdisznót. De nem szabad. Nagyon nem. Inkább nem mond semmit, de annyira dühösen öltözik tovább, hogy előbb vesz nyakkendőt, mint inget, és észre se veszi.
           De a tapló csak üti tovább a vasat!
- Kicsit gyúrnod kéne. Akkor talán nem kéne ráfanyalodnod a vén picsákra. Te vagy az a srác, nem? Aki folyton a vastag banyákkal mászkál el.
           És még az életstílusát is kritizálja! Balhé lesz. Hogy nem érzed a veszélyt, te hülye fasz? Mindjárt meztelen csigákat fogsz okádni!
- Neked pedig egy kis ész kéne, hogy el tudd adni, amid van – szisszen fegyelmezetten, és beköti a lakkcipő zsinegét. – Akkor talán nem lenne ilyen savanyú a szőlő. Mondták már, hogy gáz az Adidos csukád? Bemutassalak néhány vastag banyának?
- Mi a faszt rinyálsz?
- Hé, srácok, nem kéne – kapja fel a fejét valaki a sűrűsödő feszültségre.
- Süket is vagy, tahókám? Neked volt már egyáltalán csajod, vagy buzi vagy, és ennyire tetszem? – mereszti villogó szemeit a taplóra. – Csak mondj egy árat, és akkor megduglak téged is szívesen, ha zacskót húzol a fejedre, és megmosakszol, nem kell irigykedni –
           Zúg az adrenalin az ereiben, és érdekes módon arra gondol, hogy ő talán sose volt varázsló igazán, belül mindig mugli maradt. A pofon annyival természetesebben jön, mint bármilyen rontás. Azokban mindig pocsék volt. De a jobbegyenesre méltón válaszolni, az már megy. A tahó lassú és béna. És úgy tűnik, nem tudja, hogy ökölharcban nem szokás a fair play. Tessék, csúnyán bele is verte a fejét az egyik szekrénybe. Vér a padlón, vér az ingeken, vér az erektől duzzadó halántékon. Csak egy pillantást vet rá, miközben magára kapja a zakót, és felmarkolja a levetett ruhákat. Nem súlyos. Megmarad. Tahók nélkül úgy is unalmas lenne a világ.
           Most viszont gyorsan el kell tűnnie. Hamis személyazonossággal mugli rendőrörsön kikötni nem túl jó, innen meg már úgyis kidobják. Pedig nem is volt olyan rossz hely…
- Hova fudsz, de… modzskos kizs… faz?! – hördül a tapló. – Deb úszod beg!
           Na igen, sietni kell. A biztonságis is meglendül felé, jobb híján a színpad felé indul futólépésben, gyorsan leugrik a deszkákról, és kaméleonmód beolvad a klub félhomályos narancsfényeibe, unatkozó menedzserasszonyok, ünneplő menyasszonykák-barátnők és kiéhezett öreglányok azonos ösztrogénkoncentrációjától homogénné olvadt tömegébe.
           De milyen kurva sokan vannak ma este, nem is tud rendesen utat törni magának… franc… a kurva élet. Fellök néhány csajt, és buzgón nézeget a háta mögé. Valahogy a haladási sebességet tovább csökkenteni látszik, hogy lebegő zakószárnyai alatt csurdé mellkashoz párosul a nyakkendő. Csak jusson ki, akkor hoppanálhat vagy kutyabőrbe bújhat, és a nyomát se látják többé, arra mérget vehetnek. Grrrr!
           De hát miféle este volna az olyan, ahol Ethan Wilde nem keveredik szarba?

Ladies’ Choice, ’97. dec. Ethan Wilde

Hetek óta nyomozok. Hetek óta keresek valakit, akire szüksége van a Nagyúrnak. De az illető eltűnt. Ő pedig egyre türelmetlenebb. Ez az én játékom. Egyedüli feladatom. És egyelőre kudarcot vallottam, de nem fogom feladni. Vikitria Mirol nem adja fel!
Akárhányszor azt hinném, most a karjaim közé került, megszökik. Eltűnik a szemem elől, és csak egyetlen apró nyomot hagy maga után, mindig mást, amivel követni tudom. Játszik velem. Szórakozik rajtam. Élvezi, hogy képtelen vagyok elkapni, hogy mindig egy lépéssel előttem jár, én pedig képtelen vagyok beérni őt. De egyre közelebb vagyok. Érzem. Lassan el fog követni egy hibát, és én ott leszek, hogy elkapjam.

Ladies’ Choice.
A kéj és bujaság melegágya. Egy homályba bújtatott fertő.
Egy magam fajta hölgy sose tenné be ilyen helyre a lábát, ha nem lenne valamilyen szándéka. És nekem van. Megtalálni őt. Itt kell lennie. Biztos vagyok benne.
Nem vagyok egyedül. Mit sem tudó testőrök vesznek körül. Ez a hely veszélyes. És veszélyesen ravasz ő is.
A magas feketébe öltözött férfiak tökéletesen tudják a dolgukat. Ott vannak mellettem, de mégis kellően távol.
Leülök az asztalomhoz, mely csak nekem van fenntartva. Hátul. Mélyen a sötétben. Ide nem lát be senkit, csak akit a közelbe engedek, de én mindent remekül látok.
A show kezdetét veszi.
Várok.
Nincs más dolgom, csak megfigyelni és a megfelelő pillanatban lecsapni.
Türelmes vagyok. A sietség nem vezet sehova. Ki kell várni, és mikor elérkezett az idő támadni.
Jól kitanultam már a leckét. Remek mestereim voltak, akik felkészítettek a való világra, a magányos harcokra. És ez most az én csatám.
A nők hangosan kurjongatnak és sikongatnak. Szánalmasak. Egyikben sincs tartás, báj és nőiesség. Mint a megvadult libák gágognak a betevő falatjaikért, mely csak puszta látvány. Ha valamelyiknek sikerül véletlenül a táncosokhoz érniük elszabadul a pokol és habzó szájú szörnyeteggé válik, aki képtelen beérni azzal, amit kapott. A gyomrom felfordul a látványtól, de végig kell néznem a műsort. A nyomok ide vezettek. Itt. Kell. Lennie.
Egy pincér lép az asztalomhoz. Lerakja az italom, melyet rendeltem, és egy levelet nyújt át nekem. Meglep, a plusz rendelésem, de nem mutatom, csak átveszem és jelzem, hogy mehet.
Felbontom az ismeretlen pecséttel zárt borítékot, hogy megismerhessem a rejtélyét. A legszívesebben sikítanék. Tőle jött! Ő írt! Sajnálatomért esedezik, hogy újfent nem tudtunk találkozni, de halaszthatatlan dolga akadt és távoznia kellett.
Megint elvesztettem. Megint eltűnt. Az egész épület körbe volt véve. Nem menekülhetett volna. De neki sikerült. Eltűnt. Megint eltűnt...
Összegyűröm dühömben a levelet. Remegek a visszafojtott haragtól.
Távozni akarok. Lassan felállok, mert félek ha hirtelen mozdulatot tennék, akkor a hely bánná.
Véletlenül siklik még egyszer utoljára a színpad felé. Magam sem tudom miért. Nem akartam volna újra látni azt a borzadályt, melyet eddig figyelnem kellett, de nem tudom levenni a szemem valakiről.
Csak állok az asztalomnál és figyelem, ahogy az ismerős alak a zene ütemére vonaglik, ahogy árulja magát, és döbbenetemtől mozogni is képtelen vagyok.
Ethan Wilde...
Végig nézem az egész műsorát. Az egész táncát, és ahogy levonul a színpadról. Fel sem tűnik, hogy mindvégig állva maradtam.
Mikor végre sikerül magamhoz térnem, azonnal magamhoz intem az egyik emberem. Azt akarom, hogy azonnal hozzák ide! Beszélni akarok vele! Most!
De Ethan már nincs a klubban. Állítólag egy nőcske kocsijába szállt és elhajtott. Várnom kell. Most rá. De őt nem fogom elszalasztani. Neki fogalma sincs, hogy itt vagyok. Hogy felismertem. Majd holnap. Holnap majd beszélünk.

Már nem teszem be a lábam abba a kuplerájba. Még egyszer nem. Most tudom, hogy akit akarok, azt meg is kapom. Nem tud menekülni. Ő nem számít rám.
Egy fekete sötétített üveges limuzinban ülök. A hely előtt parkol. Ilyen járművel nem ide szoktak járni, főleg nem a boszorkányok, de nem akarok, hogy Ethan azonnal rám ismerjen. Majd. Mindennek eljön a maga ideje.
Most türelmetlen vagyok. Nincs kedvem végig várni az egész műsort. Az öltözőbe küldettem be érte. Ma este az enyém.
A biztonság kedvéért azért több helyre is állítottam embert. Talán megijed és szökni akar. Csak hogy azt nem engedhetem meg.


Fekete öltönyös férfiak tartják szemmel az egész helyet. Mindenkit megfigyelnek. Mindenkit aki csak mozdulni mer. Tudják mi a dolguk. Elkapni az egyik táncost. Név szerint Ethan Wildeot. Az egyik azonnal az öltözőbe ment. Még látta, ahogy a keresett személy felkapja a holmiját és futásnak ered. Nem nehéz kitalálnia mi válthatta ki a hirtelen menekülést, de elkapni már nem tudta. Kicsúszott a kezei közül.
Ha Wilde megszökik, a munkájuktól és talán az életüktől is búcsút vehetnek. Fogalmuk sincs, hogy az ifjú Mirol kisasszony mire képes, vagy épp a gyámja, aki nem utolsósorban a Mágiaügyi Miniszter. Nem kockáztathatnak. Valakinek el, kell, kapni!
Sikerül.
Az ifjú Wilde szinte feltálalja magát, mikor majdnem belefut egyikük karjaiba. Már nincs esély a menekülésre. Egyből rögtön kettő majd három lesz, és a feketébe öltözött férfiak közre fogják foglyukat.
- Ethan Wilde? - kérdezi meg az egyik - A Lady már várja magát.
Kijelentés. Nem tűrnek ellenvetést. Elvezetnek. Egyenest a limuzinhoz. Kinyitják előtted az ajtót, és szinte belökik rajta, ha magadtól nem akarna menni. Ha netalántán pálca használaton tőrné a fejét, a gondolatot jobb ha azonnal elfelejti, varázslók veszik körül.


Sötét van az autóban. Rajtam a Halálfalók leple, és a csuklya is a fejemre van húzva. Nem akarom, hogy szőke hajam eláruljon. Arcomat pedig álarc fedi.
Várok egy kicsit. Játszom. Miért ne?
A sofőr beindítja a motort és elindulunk. Már nincs kiszállás.
- Üdvözöllek - szólalok meg - Gondolom lenne néhány kérdésed. Nekem is.
Nem mondok többet. Majd. Ahogy Ethant ismerem, nem fogja kibírni szó nélkül.

~ Lady Mirol

nem ismersz, nem is kell,
emelj fel, csak ma éjjel

          Be nem gombolt, szálldosó zakójában, alatta fedetlen mellkassal afféle egzotikus hímringyó-forgószélként szeli át az embertömeget, időnként feláldoz egy-egy hoppát meg bocs, hölgyemet az indokolatlanul és ezúttal valóban véletlenül összetaperolt mellek és fenekek oltárán. Most, hogy először merészkedik le a színpadról anélkül, hogy tele lenne az alsója bankókkal, most gondol csak bele igazán, hogy ugyan mi a fenét élvez a bigetömeg itt a riszáló, borotvált férfiseggek jótékonysági estéjén? Jó, egyszer egy életben, kíváncsiságból belefér, de MINDEN ESTE? Mire jó nézni azt, amit csinálni is lehet? Most komolyan… direkt csak az ő életét akarják megkeseríteni.
          Aztán végül is nem enged túl sok teret az ilyen tőle szokatlanul mélyenszántó, filozofikus gondolatoknak. És már nincs is messze a villogó üvegű kijárat, még lenne ideje benyúlni abba a falatnyi táskába, hátha megkínálják cigivel, mert ő alighanem elhagyta már az övét ebben a nyálcsorgató bolondok házában…
          De aztán amibe belenyúl, az valami egészen más. És ami zavarba ejtőbb, hogy egy fickóé.
- Hoppácska – szabadkozik már szinte terjengősen, és már lépne is odébb, mielőtt betalálná valami homofób vérengzés, de a fickó útját állja, és kénytelen derékmagasságról feljebb is nézni. Fekete öltöny, kőarc, nagyszerű, mi sem lehetne jobb. Ráadásul még csak nem is helyi arc, az itteni szekjuritiseket névről-szagról megismeri, de ez valami külsős tenyészet.
          Ennek pedig csak addig tud örülni, míg oda nem szivárog mellé a két hasonszőrű cimborája ugyanabból az eresztésből. És basszus, még körbe is veszik, mint valami köztörvényest!
- Na! – kezd most már kijönni a sodrából. Minek kell ekkora ügyet csinálni egy kis langyiskodásból? – Véletlen volt, előfordul! – teszi hozzá türelmetlenül, idegesen a háta mögé pillantva, de a háta mögött álló faszitól nem lát semmit, hogy akkor most jönnek-e utána vasvillával. És mi van, ha nem is valami mátrixos egyenruhát hordó homofób egyesület, hanem a nemzetbiztonság? Jajj, te jó ég, ezek a hitelkártya-csalások lesznek…
          De attól, amit hall, akármilyen gazdag a fantáziája, hirtelen köpni-nyelni se tud.
- Ethan… W-wilde? – Egész elfullad a hangja, nem is baj, minél kevesebben hallják, annál jobb. – Sose hallottam ezt a nevet! Ez csak valami félreértés lehet – Egész dermedten bámulja újra végig az öltönyösöket, a zakó redői alatt pálca után kutatva. Az idegesség, ami már elaludt benne oly sok szabadlábon, roxfortmentesen töltött hónap után, egyszerre feltámad teljes szörnyűségében.
          A Minisztérium? Neee… Mária, Jézus, József, Merlin, NE!
- Hát jó, legyen – egyezik bele a kíséretbe jobb híján, csak mert olyan kedves ember, és mellesleg mert van egy olyan érzése, hogy a Mátrix-fiúk nagyon csalódottak lennének, ha megpróbálná lekoptatni őket. Vagy azért, mert jobb kint, mint bent, ahol amúgy is legalább eggyel több az ő vesztére lihegők halmaza.
          Kifelé menet kétségbeesetten próbálja kiszámítani, mennyibe időbe telne megkeresni és előrántani a pálcáját, mennyire valószínű, hogy addig leszedik, vagy esetleg futással kéne próbálkozni, és utána kísérelje csak meg a hoppanálást…
          Mennyire esélyes, hogy csak a képzelete rémei játszadoznak vele, és valójában messziről se fenyegeti, hogy elkapják, és pórázra verve visszaviszik abba a tetves neonáciképzőbe, vagy neadjisten lesittelik, helyben kivégzik? A Lady nem úgy hangzik, mintha ez egy hivatalos találka lenne, de melyik Lady tart a fehérneműi között ilyen lakályokat?
          Hát, ennek már a fele se répa.
- Nektek amúgy nem kéne most mutatnotok valami papírt? – próbálkozik. – Vágjátok, ilyen engedélyt, igazolványt… hogy nem a vesémet fogjátok kinyiszálni… nem? Jó, nyugi, csak úgy kérdeztem.
          Elhallgat, és már épp azon van, hogy mindegy, ha meg kell halni, hát akkor legalább harc közben essen el, vagy valami hasonló faszság, amihez nincs is igazán griffendéles vénája, szóval még jó, hogy megállnak annál az autónál. Autó. Fekete limó, sötétített üvegekkel. Hát bassza meg, még sose örült ennyire kocsinak, mint ennek. Akkora sóhaj szakad fel belőle, hogy csak.
          Ha a Minisztérium jön érte limóval, akkor megeszi a saját tökeit. Ennyire még nem baszódhatott el a varázsvilág se, hiába közeleg a világvége.
- Naaa! – tiltakozik, mikor a csávók megelégelik a merengését, és belökik a kocsiba.
          Aucs.
          Kukasötét.
          Megvárja, hogy hozzászokjon a szeme a félhomályhoz, és legalább a vele szemközt ülő alak sziluettjét ki tudja venni. Szóval a… Lady. Ki a fene játszik vele ilyen játékokat? Mindenesetre biztosra megy. Nem baj, egy köpeny is sokat elárul, ha az ember tud olvasni a titkaiban. Eléggé keskeny váll. Nő. Nagy baj már nem lehet. Puha, üres esés az anyagon. Filigrán. Hm. Azért annyira mégsem. A tartása pedig merev valahogy, de magabiztos, erőteljes ívű. Fiatal? Mennyire?
- Üdv – moccantja előre az állát. Elvégre egy Ladynek meghajlás is jár. Ez most az energiatakarékos verzió.
          A kocsi elindul... De kiugrani úgy sem fog, aztán meg majd csak megáll valahol az is.
          A nő pedig megszólal. És tényleg fiatal. De hallgatnivaló hangszíne van, mégis van benne valami, amitől rossz érzése támad. Hidegség. Olyan mélyen beleivódott hidegség, amit már alighanem észre se vesz, és ha akar, sem tud kiirtani. Valami valamikor nagyon összetört ebben a nőben. És van benne valami átkozottul ismerős. Igen, hallotta ezt a hangot. Valamikor. Régen… mikor? Hol? Te jó ég, annyi hangot hallott már sóhajtani, sikoltani, búgni, nevetni, suttogni, sírni... annyira értéktelen tömegkacat minden lenyomat, amit magában őriz. Talán nem is ismeri, csak az emlékezete játszik vele. Talán ismeri, és a világon semmi jelentősége nincs a nevének.
          Meg kell törni ezt a rohadt csendet. Fagyott akkordok maradtak az idegen nő ismerős hangja után. Különben is mindegy, mit mond... a másik azért rángatta ide, mert ő akar vezetni. Hát akkor úgy illendő, hogy kapja meg, amit akar.
          Jól van, játsszunk akkor, ha így kívánod… Lady.
- Áhh, most már mindent értek. Bocsánatért esedezem, hogy nem ismertem meg azonnal Ladységed – dorombol fel a hangja, és feltápászkodik lassú, szinte táncosan puha mozdulattal onnan, ahova bezuhant a kocsiba, és odébb kucorodik.
          Ebből a szögből a fény álarc kemény felületén törik meg. Álarc, köpeny? Talán egy közülük…? Egy mugli autóban? Ugyan. Mégis rossz érzése van. Nem csak kellemes ismerősei vannak, ez tény. De ehhez a hanghoz valami meghitt emlék kapcsolódik mégis valahol hátul az agya rendetlen zugaiban, nem lehet…
          Megköszörüli elszorult torkát.
- Nem igazán értem, miért volt szükség erre a sajátos meghívóra, de ha már így alakultak a dolgok, természetesen mindenben állok Ladységed… rendelkezésére – puhán ejti, szinte leheli az utolsó szót.
           Mondd, hogy csak egy sértett kis nő vagy a múltból, mindegy, én játszom veled. Legyen ez játék, jó vicc, és szép estéd lesz, ígérem. Nagyon szép estéd.

Ladies’ Choice, ’97. dec. Ethan Wilde


Jár némi juttattatásokkal, ha valaki a Miniszter Úr rokona. Nekem most ez az elvarázsolt limuzin járt, melyért már engedélyt sem kellett kérnem, csak szólnom az illetékesnek, hogy ezzel szeretnék utazni. A sofőr már intézkedett is. Elegánsabb. Kényelmesebb. Praktikusabb. Itt le lehet folytatni egy kellemes beszélgetést, lehet egy kicsit pihenni vagy dühöngeni. Ha megszomjazom számtalan választék áll rendelkezésemre, ha át szeretnék öltözni, megtehetem. Nem utolsó sorban pedig, bájitalaim használata és tárolása is könnyebb így, hogy kisajátítottam magamnak ezt a fekete szépséget. Pár évtizede még fiákereken, ma már luxus járműveken érkeznek az emberek. Az idők változnak.
Volt, hogy a szabadságért küzdöttem, manapság már parancsot teljesítek. Ezt pedig szeretem kényelmesen tenni.
Várok. A játék már kezdetét vette. Régen. Hogy most épp miként folytatódik azt a velem szemben ülő fiúra bízom. Még ráérek. Van még időm. Majd. Majd átveszem az irányítást, ha egyáltalán egy percre kiengedtem volna a kezemből, de ez sosem történt meg. És nem is fog. Én diktálom a szabályokat, még akkor is, ha ebben a pillanatban hagyom, hogy Ethan vezessen. Fogalmazzuk úgy, hogy épp nála a kocka, de enyém a játék.
Sok mindent megtanultam az elmúlt hónapokban. Sok mindent vesztettem. És sok mindent nyertem is. Megváltoztam. Akárcsak körülöttem a világ. Már semmi és senki nem ugyanaz, mint régen volt. Emberekből állatokká váltunk, akik a túlélésért küzdenek. Boldogság? Ez a szó már nem létezik. Ebben a jelenlegi társadalomban már nem. De vannak pillanatok, melyeket örvendetesebbé lehet tenni. Ez a mostani egy olyan.
Vikitria Mirol és Ethan Wilde újra kettesben. Elzárva mindentől és mindenkitől. Ennek az autónak a belsejében megszűnik minden. Ez az én birodalmam. Az én szabályaim. Itt nincsenek jók és nincsenek rosszak. Itt azok vannak, amit Én akarok.
Talán ezért élvezem ennyire ez a fajta közlekedést. Mert ez az egyetlen hely a világon, ahol újra azt érzem, hogy én irányítom az életem.
Piros ajkaim, melyeket nem takar maszkom mosolyra húzódnak Ethan szavaitól. Tudom, hogy nem ismert meg. Fogalma sincs ki lehetek. Talán a hangom ismerősnek csenghetett neki, de sosem voltunk olyan kebel pajtások, hogy be is tudja azonosítani. Még barátok sem voltunk. Ismerősök. Iskolatársak. Évfolyamtársak. De barátok? Nem. Néha egy-egy pillanatban képesek voltunk egy jobb beszélgetést lefolytatni, de ennél több sosem volt köztünk. Wilde sosem tartozott abba a társaságba, akiket nagyra értékeltem. Ő inkább az örök kívül álló volt. Az, aki sosem akart béklyó alá kerülni, akit sosem lehetett volna ketrecbe zárni, de ha sikerül is, akkor ő nem sértődötten bezárkózott volna, hanem produkálta volna magát, csak hogy fogva tartói idegeire mehessen. Egy örök mugli a varázslóvilágban. A kívülálló. 
Valahol csodáltam őt. Valahol megvettem. Ma már mindegy...
Figyelem a mozdulatait. Minden rezdülését. De még nem szólalok meg. Majd. Ráérek. Nem kell sietni.
Látom, ahogy átfut a szemén a félelem nyila. Talán az öltözékem váltotta volna ki? Talán. Ideje volt. Azt hittem az embereim már megtették ezt a hatást. Nem lettek volna elég egyértelműek? Kár. De nem számít.
Továbbra is hagyom, hogy a sötétség uralkodjon. A fény jelenlétének ideje még nem érkezett el. Miért kéne bármit is siettetni? Így sokkal élvezetesebb a játék.
Rendelkezésemre áll... hmm... Érdekes.
Elnevetem magam. Ennyi volt. Nem bírtam tovább. Szóval egyetlen szavamba telne és dobná le a ruháit és élvezhetném, ahogy tökéletes profizmussal dédelgeti a testem és a gyönyörök legszebb tájaira repít? Talán. Talán még azt a játékot is kipróbálnám. Ha! Ha nem lenne gyűrű az ujjamon. Ha nem tartoznék hűséggel egy férfinak, aki felé szívvel lélekkel elköteleztem magam. És ha egy szerető nem lenne elég...
Megváltoztam.
Minden megváltozott.
Nevetésem nem gunyoros, nem hangos. Finom és úrias, halk és rövid, ahogy egy hölgytől illik. Tudatosan irányítom már mindenem. A mozdulataim. A gesztusaim. A hangom. És természetesen a szavaimat. A lobbanékony ciklon már rég eltűnt.
- Távozni készültél - jelentem ki - És szívem szakadt volna, ha szemem elől tévesztelek, Ethan - nyomom meg a nevét.
Időt hagyok neki, hogy világossá váljon, immáron teljesen a számára: én ismerem őt.
- Amit pedig akarok, az a varázsvessződ - és felé nyújtom egy a kezemet egy pajkos mosollyal egyetemben. Szándékosan használtam ezt a szót. Talán szórakoztatna, ha félreértené - még mielőtt bűbájoddal elvarázsolnál.
Játszom.
Ujjaimmal jelzem, hogy siessen. Nem szeretek várni. És nem tetszik, hogy még nála van a pálcája. Félő, hogy valami butaságban töri a fejét. És nem venném ha szívemre, ha bántanom kellene.