Üres tanterem

Egy tanterem, mely ugyanolyan, mint az összes többi, tele padokkal és egy tanári asztallal.
A helyiség végében egy kopott tábla található. A falakon különféle varázsláshoz kapcsolódó képek lógnak.

~Mike ~

A mai napja is szokásosan telt el, legalábbis egy ideig. Reggel felkelt, letusolt, felöltözött, és lement a nagyterembe reggelizni. Reggeli után beült az órákra. Gyógynövénytanon azonban elég különös dolog történt. Mike, akit tulajdonképpen már jó régóta nem látott, hirtelen felbukkant az óra előtt, amikor már mindenki bent volt a terembe. Nicole hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. A tanárnőt kereste valamiért, aki még akkor nem volt a teremben. A fiú közelsége persze ugyanúgy hatott rá, mint máskor. A lába egy kicsit megremegett, a szíve is gyorsabban dobogott… és csak remélni merte, hogy a körülötte állók mindebből semmit nem vetek észre.

Miután az összes óra véget ért a lány egy üres tanteremben találkozott Mike-kal. Míg a tanterem felé igyekezett, azon gondolkozott, hogy mit is mondjon majd a fiúnak vagy mit kérdezzen tőle. Aztán úgy határozott, hogy majd, ha bent lesznek a terembe, kettesbe, akkor majd ráér ezen gondolkozni.
Egy kicsit hamarabb ért oda a terembe, mint ahogy azt megbeszélték, de sebaj… Nem sokkal később lépteket hallott a folyosó irányából, majd belépett az ajtón Mike. Nicole le se tudta venni róla a szemét. Ugyanaz a jóképű pasas állt előtte, mint akibe annak idején beleszeretett.
- Szia! – köszönt a lány, szinte elfúló hangon.
Titkon nagyon örült annak, hogy újra itt van a Roxfortban, ugyanakkor haragudott is rá, mert teljesen nyomtalanul eltűnt. Még csak egy levelet se küldött neki.
Mikor belépett az ajtón a lány azon gondolkodott, hogy most rögtön a nyakába ugrik és úgy tesz, mint ha mi se történt volna, de aztán meggondolta magát. *Ilyen könnyen azért nem fogja megúszni.* -gondolta a lány. Ő nem egy játékbaba, akit el lehet hajítani, aztán újra felvenni.
Mivel még mindig nagyon szerette a srácot, ezért haragját nem árasztotta rá, hiszen ki tudja, miért volt olyan sokáig távol. Ezek persze csak üres kifogások voltak, de hát ha valaki szeret valakit…
- Öhmmm… örülök, hogy újra látlak. – váltott hangnemet.
Itt már semmi nyoma nem volt annak az elfúló hangnak, habár nem is volt hűvös. Inkább olyan barátságosnak nevezhető.
- Hol jártál egész eddig? Miért nem írtál legalább egy levelet, amiben tudatod, hogy jól vagy. Nem hallottam felőled év vége óta. – kérdezte már szinte sírva.
Aztán kitörölte szeméből a gyülekező könnyeket, és várta, hogy a szeretett pasas választ adjon kérdéseire.

[[Nicole Joy ]]

[Nicole Joy  ]

*Csak egy feketés-kékes foltot látni elsuhanni a folyosókon. A folt igazság szerint egy hugrabugos fiú, mely láthatóan eléggé fel van zaklatva. Ki tudja mi a baja? Végigvágtat a kastély falai között, azt sem figyeli kinek megy neki. Nem érdekli. Ha bajuk van, majd kikerülik. Nehogy még neki kelljen vigyáznia. Szépen a fal mellett rohan, tehát aki neki megy, az bűnhődhet, hiszen eléggé zömög egy srác. Több évnyi kemény munka a konditeremben, plusz a küzdőkörben is volt már tapasztalata… tehát, arasson magára aki ütközni kíván.

Hogy mi a gond? Áhh, semmi különös. Szokványos tinédzser élet. Meg hát, anyja halálával rájuk szállt testvére gondozása is, és emiatt apjuk nem tud rendesen dolgozni. Persze ott van apja barátnője, ki szintén boszorkány, ő rengeteget segít neki. De az iménti levélből megtudhatta, hogy eléggé sok gond van a sráccal. Cigizik, részegen esik be éjnek évadján, plusz úgy beszél apjával, mintha arról a bizonyos helyről rángatta volna ki. Nem hogy hálás lenne, még visszaél a segítségükkel. Vér szerinti testvére, de akkor is. Ez a kis szemétláda úgy felzaklatta, hogy szívesen hoppanálna haza és átkozná meg úgy, hogy többé ne bírja azt a rohadt csikket bekapni a hatalmas szájába.

Végigküzdi magát az egész folyosón. Sőt, még fel is öklel egy mardekáros srácot, aki jobbnak érzi nem visszapofázni, így még balhé sem lesz belőle. És mire átverekedte magát az utolsó hollóhátas lányokból álló csoporton magát, eléri azt a helyet, melyet eddig bőszen kutatott. Egy csendes, használaton kívüli termet, melyben egyedül lehet. Berúgja annak ajtaját, de úgy, hogy az nyikordul egy hatalmasat. Szíve szerint még addig rúgdosná, míg az ki nem esik a falból. Hihetetlenül dühös, és ezt képes lenne kitölteni akárkin, akármin… Kivétel… kivétel rajta. Őt túlságosan is szereti, nem lenne képes bántani. Egy év… borzasztó hosszú idő.

Óhh, hogy mennyit gondolt rá, míg a Durmstrang falai között járt. Mennyit gondolt rá, míg abban a hálóban aludt, melyben soha többé nem szeretne. Ott, a rengeteg fiú között tényleg hiányzott neki Nicole. És ma, mikor összefutottak, mikor a kezébe nyomta a pergament, hogy itt akar vele találkozni…. Óhh, szíve dobott egy szaltót.
Ám később kapta a második levelét, mely minden kitörölt a fejéből. A kellemes forróság helyébe hideg gyűlölet lépett, s az elméje elborult, mint eső előtt az égbolt.
Aztán most, mikor a dühének még parancsolni sem képes, s rátöri az ajtót arra a lányra, kit úgy szeret… Komolyan, elszégyelli magát.*
- Ne haragudj, én csak…
*Pillant vissza az ajtóra, majd lágyan behajtja azt. A zár kattan egyet, s ez a jel arra, hogy be is csukódott.
Aztán ránéz a lányra. Ajkai rándulnak egyet, s szája szélén egy szinte láthatatlan mosoly jelenik meg. A szemei csillogva merednek a lányra, mintha csak lehetséges sérülések után keresgélne. Félti, természetes. Aztán a szíve… Triplaszaltókat dobál, de úgy, hogy Mike kénytelen rátapasztani a jobb kezét. Egy vakarásnak álcázza, úgy nem hat olyan hülyén.*
- Szia!

*Fel sem merüld Michael-ben, hogy Nicole egy játék baba lenne. Ilyen sosem jutna az eszébe.*
- Én nem különben…
*Aztán a szívéről a tarkójára tapad a jobbik keze, a bal pedig zavarában a zsebébe bújik. Nem is tudja mit válaszoljon. Szégyelli magát. Tökéletesen igaza van a griffendéles lánynak. Egy nyomorult levelet azért írhatott volna. Nincs mentsége.*
- A Durmstrang-ban voltam… és, őő… Sajnálom, erre nincs mentségem, igazad van. Eszemben volt, hogy írok, de aztán jött a hír, hogy anyu… Ne, kérlek, ne sírj. Itt vagyok, nincsen semmi baj. Gyere ide!
*Lép egyet előre, közben mind a két keze ölelésre tárul szét. Ha Nicky is úgy dönt, akkor a következő percben már némán, egymást ölelve állnak a terem közepén, és… és talán még az a csók is elcsattan, mely már nem égett ajkaikon több mint egy éve.*

~Mike ~

*A Durmstrangban volt?? Mit keresett ott??? És mi van az anyukájával???* Nicole most nagyon rosszul érezte magát. Lehet, hogy nem kellett volna feltennie ilye gyorsan a kérdéseit. *Most már mindegy. Az időt nem lehet visszafordítani.*
A következő percben Mike észrevette, hogy a lány az éppen kitörni készülő könnyeket letörli az arcáról, ezért átölelte. Nicole ez ellen egyáltalán nem tiltakozott, hiszen már nagyon rég várta ezt a pillanatot. Szorosan átölelte a fiút és közben azt kívánta, hogy bár csak örökké így maradhatnának. Szinte minden dühe elszállt az ölelés és az azt követő csók alatt.
Már tulajdonképpen csak egy, vagyis két dologra volt kíváncsi. Egyrészt arra, hogy mi történt Mike édesanyjával, másrészt arra, hogy miért jött be úgy a terembe, hogy szinte rátörte Nicolra az ajtót.
Ezt azonban már csak akkor merte megkérdezni, amikor a csókot követően leültek egy székre, és Mike az ölébe vonta Nicole-t.
- Te mond csak… mit is kezdtél el mondani az édesanyáddal kapcsolatban? – érdeklődött Nicole, és próbált nem túl tolakodó lenni.
Sejtette, hogy nem valami jó dolog történhetett, mert különben nem tűnt volna el nyomtalanul Mike. Azonban arra se számított, amit aztán hallott.
- Őszinte részvétem. – mondta a lány, és nem tudta, hogy mivel tehetné jóvá előbbi tapintatlanságát.
Kérdéseit akkor jogosnak gondolta, de most egy kicsit elbizonytalanodott.
Egy ideig nem tudott semmi mást tenni csak nézte a fiú meleg barna szemeit. Szinte teljesen elveszett bennük. Aztán adott egy csókot Mike-nak, majd feltette másik kérdését is:
- Lenne egy másik kérdésem is. – mondta – Miért törted szinte rám az ajtót, amikor bejöttél?
Miután minden kérdésére választ kapott szorosan átölelte a fiút, akit szeret, és remélte, hogy soha többé nem fogja elveszíteni.

[[Nicole Joy ]]

[Nicole Joy    ]

*Mint a régi szép időkben, a bagolyházban. Amikor még csak-csak ismerték egymást… Amikor ajkaik egymáshoz értek, majd nyelvük forró táncba kezd, bizonyára nem csak Mike mellkasa kezdett libabőrössé válni. Ahogyan keze a lány derekára kulcsolódott, ismét felelevenedett benne a karácsonyi bál. Amint lassú táncot lejtettek a halovány fény alatt, és ugyan ilyen pózban, átkarolva egymást… gondtalanul suttogtak egymás fülébe.
Aztán a csóknak vége, az ölelésből is kibújnak. Ám nem sokáig. Felkarolja a lányt, és mivel erős karjainak semmit sem jelent Nicole karcsú teste, simán az ölébe tudja emelni. Aztán ismét átöleli, fejét pedig a vállára hajtja.*

- Édesanyám… meghalt. Rákos volt.
*Suttogja, és közben mély levegőt vesz. Nem egy kellemes téma ez, de hát mit mondhatna. Valakinek el kell hogy mondja. De azt nem kéri, hogy sajnálják. Azt mindig is utálta, ha valaki csak azért van vele, mert sajnálja. Ennél undorítóbbat soha nem tudott volna felhozni. Ám abban biztos, hogy Nicole nem ezért van most mellette… És abban is, hogy a következő csókot nem azért kapja, mert…*
- Köszönöm, de… nem lényeges.
*Már túltette magát rajta. Nem éltek együtt, szinte nem is ismerte. *

- Na, mondjad!
*Közben még szorosabban öleli, de nem úgy, hogy kiszorítsa a belét. Egyáltalán nem fájdalmasan, csak úgy, hogy érezhesse, hogy ott van. Mindeközben a lány nyakát veszi célba, azt kezdi el puszilgatni.*
- Kissé mérges voltam… az öcsémre. Meg… nem vagyok tisztában fizikai adottságaimmal.
*És erre Nicole ugyan olyan szorosan átölelte, mint ahogyan ő az előbb. Mindeközben Mike kissé rendezkedik. Fogja és úgy pakolja Nicky lábait, hogy teljes mértékben szembe legyenek egymással, ám mindeközben még mindig a combjain üljön.
Csendben, békésen ülnek egy üres teremben, élvezve kettejük társaságát.*

~Mike ~

Sajnálja Mike-ot, amiatt hogy meghalt az anyukája. *Biztos nehéz lehet neki még mindig, annak ellenére, hogy nem ismerte.* De nem sajnálatból van vele a lány, hanem azért mert szereti. Az azt követő csókot sem sajnálatból adja, hanem csak úgy, mert jól esik neki olyan sok idő után újra éreznie a srác ajkait a sajátjain.

Azt tudta a lány, hogy Mike-nak van egy öccse, de ő nem tud varázsolni. Ennek ellenére még is magához vette a fiú apja. Nem ismerte Nicki a fiú szüleit, de minden elismerése az övé volt, hiszen a legtöbb családban, ha ilyen előfordulna, mint Mikenál, biztos, hogy valami árvaházba dugnák el a „család szégyenét”. Hiszen a legtöbb helyen a varázstalan gyermekeket szégyellték a szülők. Igazság szerint Nicole-nak semmi baja nincs a muglikkal, sőt… még szereti is őket. Biztos ez a szülői tanítás hatása.
*Szóval mérges az öccsére. Még alig fél éve költözött hozzájuk és már rossz fát tett a tűzre.*

Aztán nem foglalkozik Mike öccsével többet. Lesz majd rá ideje máskor.
Míg átölelte a srácot addig ő úgy rendezte a lábait, hogy egymással szembe kerüljenek. Aztán csak ott ülnek kettesben a terembe és élvezik egymás társaságát. Egy kis idő elteltével rámosolyog Mike-ra, és a fülébe súgja:
- Hiányoztál!
Majd újra megcsókolja a srácot, és közben szíve hevesebben ver, mint valaha.
Valóban nagyon hiányzott neki a srác közelsége. Eltűnését követően sok álmatlan éjszakája volt. Vagy amikor bírt is aludni, olyankor is csak úgy, hogy sírás közben elaludt, de ilyenkor se tudta magát úgy kipihenni, mint ha nyugodtan aludt volna. Ezekről az esti/éjszakai sírásokról még legjobb barátnője, Amy sem tudott, vagy ha hallotta is, nem említette Nicol-nak.
De most ott ül a szeretett fiú ölében, és egymást ölelik. Ez minden rossz emlékét feledtet a lánnyal… legalábbis egyelőre.

[[Nicole Joy ]]

[Nicole Joy  ]

*Nem, valóban nem kell miatta sajnálni. Soha nem is ismerte. Négy éves volt amikor lelépett, nem nagyon emlékszik rá. Csak képekről látta, semmi több. Apja legnagyobb baklövése volt életében. És csak az jött ki belőle, hogy Mike itt van. Egyébként elcseszte az életét.*
- Egyébként édesapámmal mindig is utálták egymást. Már mint azután, hogy anya lekorcsozott minket.
*Ez a szomorú igazság. Akkor teljesen józan volt az anyja, a saját gondolatait mondta. És csak miután elválltak, csak miután törölték a memóriájukat, csak azután szűnt meg ez az egész. Mármint, hogy a varázslói ismeretei miatt kiabál vele. Utána már azt hitte, hogy egy teljesen normális fia és egy exférje van. De ekkor már kinn voltak Bulgáriában, ahol eredetileg is éltek.*

- Te is nekem Nicole! Tudod… tudod hányszor gondoltam rád?
*Eközben kezeit a lány derekára erősíti, úgy hogy most már ha szeretné sem bújhatna ki. De remélhetőleg nem töri szabaduláson a fejét. Azt majd Mike megteszi, ha szükséges. Egyelőre még öleli őt.*
- A legszebb az egészben, hogy az érzéseink egy év múlva sem változtak semmit sem.
*Mosolyog, majd egy lágy csókot nyom a másik ajkaira.*
- Na, és most mesélj! Mik történtek az idő alatt, míg nem voltak. Annyit tudok, hogy Abbey lett a kapitány, miután leadtam a szalagot. Utána filmszakadás.
*Várja a történetet. Várja, hogy vajon mi is történt Nicole-lal az elmúlt évben. Milyenek a jegyei, mik a legnagyobb pletykák, milyen tanárok vannak… stb.*

~Mike ~

A lány nem töri szabaduláson a fejét. Miért is tenné ezt, amikor végre Mike-kal lehet. És valóban az érzései nem változtak az elmúlt év alatt a fiú iránt. Aztán viszonozza a csókot.
*Meséljek? Hát… akkor lehet, hogy holnap reggelig vagy még tovább itt fogunk ülni. Nem mintha baj lenne*
- Nos… rengeteg minden történt. A csapatkapitány valóban Abbey lett. Ezt jól tudod. Aztán volt egy meccs a Hollóhát és a Griffendél között, amelyet a Griffendél nyert 210-20-ra.

-A jegyeim elég jók, kivétel a bájitaltant. Az valamiért nem megy olyan jól, mint a többi.
Itt egy kis szünetet tart, és azon gondolkozik, hogy elmondja-e neki Quintint. Végül úgy dönt, hogy nagyjából elmeséli a történteket, mert ha nem mondja el, akkor máshonnan fogja megtudni, és az csak rontana a helyzeten. Egy szóval jobban jár, ha ő maga meséli el neki a történteket, akkor nem gondolhatja úgy Mike, hogy titkolózni akar előtte.
- Az egyik este nem bírtam aludni és Amyvel kijöttem csavarogni a kastélyba. A leányzó útközben valahol elment mellőlem. Én még beszéltem neki, és egyszer azt vettem észre, hogy senki se válaszol. Mikor hátrafordultam megnézni, hogy miért nem kapok választ a kérdésemre, láttam, hogy Amy nincs mellettem. Így elindultam vissza a klubhelységhez. Mikor oda értem egy alakot pillantottam meg. Aztán kiderült, hogy griffendéles, Quintinnek hívják, és hogy most jött vissza a kastélyba. Először egy kicsit gyanakodtam, de aztán végül is beengedtem a klubhelységbe. Az éjszaka nagy részét átbeszélgettük. Tudod jó volt olyan valakivel beszélgetni, aki meghallgatta a bajaimat, és nem kezdett el rögtön tanácsokat osztogatni. Egyszerűen csak meghallgatott, és ennyi.

- Később meghívott az Ostara bálra, amit a tavasz köszöntésére rendeztek, és lehívott az egyik roxmortsi hétvégére, de nem történt semmi. Csak sétáltunk az utcákon illetve megmutatott egy tisztást, a falutól nem messze lévő hegyek egyikében. Ennyi volt. Mint már mondtam a bálra is ő kísért el. Elég jól táncolt, de nem úgy, mint te a karácsonyi bálon. A táncolásra is nekem kellett megtanítanom, mert nem tudott. A roxmortsi kirándulás óta nem nagyon beszéltem még vele. Lehet, hogy haragszik rám, mert nem hagytam magam megcsókolni, de egyszerűen nem esett volna jól.

- A többit már tudod. Visszajöttél az iskolába, találkoztunk, és most itt vagyunk.

Most őszintén bevallott mindent Quintinnel kapcsolatban, és remélte, hogy Mike nem fogja otthagyni. Azt valószínűleg nem élné túl.
Ha marad továbbra is, és megengedi, akkor a lány ad neki egy csókot.

[[Nicole Joy ]]

[Nicole Joy  ]

*A tekintete elsötétedik. Aztán kibújik az ölelésből és felkel. Mármint előbb lepakolja magáról Nicole-t és úgy indul meg a terem hátsó végén lévő kopott tábla elé. Onnét hallgatja végig az egész kis mesét, mely eleinte elég fura, mert nem gondolta volna, hogy ez a kis infómorzsa ennyire érdekes lenne. Mármint, tényleg nem is érdekes. Mit érdekli őt az, hogy Nicole az egész estét valami Quintin-nel beszéli át? Meg hát… ha annyira jó fej, meg annyira szuper, hogy meghallgatja, de nem próbál segíteni, akkor aztán már meg is érti miért van ez az egész.
Mike sem érti miért érintette ez őt annyira rosszul. Olyan kellemetlen és feszessé vált a helyzet, hogy akár hasítani lehetne a levegőt, mondjuk egy késsel. Vagy egy pálcával, ahogy tetszik.

Aztán jön a vallomás további része. Még valami idétlen nevű bálra is vele ment el. Sőt, még táncolni is tanította. Nagyra értékeli, hogy Nicole ennyire őszinte, de ez így már egy kicsit sok. Féltékeny lenne? Áhh, nem az… Csupán dühös. És miért? Mert nem lehetett itt… Ha itt van, akkor mindez meg sem történik. Lehet, hogy csak egy héttel később kellett volna jönnie, csak egy hét… és akkor már Quintin és Nicole együtt vannak. És, lehet, hogy az könnyebb lett volna, mint így ez. Egy másik srác van a képben, és még csak próbálkozik… Ami annyit tesz, hogy soha nem érezheti magát nyeregben, mert bármelyik percben jöhet ez az akárki és kitaszíthatja onnét.
Márványsima arca még csak nem is változik a Karácsonyi bál említésére sem. Tökéletesen profi, bérgyilkos maszkot vesz fel tekintete. Szemei vészjóslóan parázslanak. *

- Ez minden?
*Amint választ kap folytatja.*
- Ne értsd félre, nem ez miatt mondom *óh dehogy is nem* de úgy gondoltam, hogy kicsit még szünetelnünk kellene. Mármint, csak addig, míg nem rendeződik ez az egész… Érted? Nem vagyok itthon egy hete, ez így túl sok nekem. Egy kicsit pihennem kell, míg belefogunk ilyesmibe. Kérlek, értsd meg!
*Ekkor már ott áll a lány mellett és mindkét kezét annak vállaira helyezte, azokat simogatja. A csókra nem reagál teljesen, nem szeretné, hogy tényleg azt higgye róla Nicole, hogy valami szemét alak, aki csak a pillanatokért él.*
- Csak pár hetet kérek, míg rendeződik körülöttem minden. Addig amúgy sem leszek elérhető állapotban. Ne haragudj!

~Mike ~

*Óh, féltékeny. Hogy meg ne sajnáljam.* - gondolja magába gúnyos hangsúllyal. Aztán csak kavarognak benne a gondolatok, és a düh.* Már majdnem egy éve nem jelentkezett. Még egy árva levelet sem küldött, hogy tudassa, hogy él. Csak egy bő hónapja ismeri Quintint, és nem is akart tőle semmit. Akkor mi a jó fenére féltékeny? Arra vár, hogy fogadalmat tegyek neki, hogy soha senki mást nem fogok szeretni?*

- Tudod az azért nagyon rosszul esett, hogy még csak egy levelet se tudtál küldeni, hogy élsz vagy halsz... Igazán nem lett volna nehéz egy papírra ráfirkantani… És még én vagyok a hibás.- fakad ki a lány - Ha féltékeny vagy megnyugodhatsz nem történt köztünk még egy baráti puszi sem Quintinnel.
Ekkor egy kicsit abbahagyja a beszédet, de csak annyi időre, hogy levegőt vegyen, és már folytatja is. Mikenak még csak annyi időt sem ad, hogy esetleg válaszoljon.
- De tudod Te semmit nem meséltél a Durmstrangról, meg az ottani életedről. Ennyi erővel lehetett addig egy másik barátnőd. Tudod nem csak Te lehetsz féltékeny. Én is lehetek, és különben is… Ha már itt tartunk. A bálon nem éreztem magam valami jól. De mivel Te nem voltál ott, ezért táncoltam Quintinnel, nélküled ugyanis nehéz lenne veled táncolni… de szólj ha rosszul gondolom. Vagy ez is az én hibám lenne? Jah, apropó, ha azért vagy féltékeny, mert megtanítottam táncolni, akkor elárulom, hogy azért tettem, mert nem volt kedvem egész este egy asztalnál ülni, és bájcsevegni vele. De ha nem engem hívott volna el arra a bálra, hanem valamelyik másik lányt, de éppen valamiért nekem panaszolta volna el, hogy nem tud táncolni, akkor is segítettem volna neki. Csupán baráti szívességből, hangsúlyozom, baráti szívességből, és nem másért. Úgy hogy semmi okod féltékenynek lenni, vagy ilyesmi. És még had mondjak valamit, Quintinnek megmondtam, hogy nem akarok tőle semmit, csak szeretném, ha barátok lennénk, semmi több.  De ha nekem nem hiszed el, akkor kérdezd meg őt.
Mire befejezi a mondatot már áll. Miközben ezt felfedezi, vesz egy nagy levegőt és folytatja:
- Magyarán mondva nincs miért féltékenynek lenned. De persze minden az én hibám. Hogy is gondolhatnám, hogy Te valamiben is hibás vagy. Szerettelek addig, amíg nem voltál itt velem, és nem tudtam, hogy mi van veled, és most is szeretlek. - ezt nem ezért mondja, mert megszeretné meghatni Mikeot. Neeeeem. Esze ágában sincs ilyesmi. De jobbnak találta, ha kiadja most minden dühét, mert így talán egy kicsit könnyebb lesz feldolgoznia. Legalábbis most így gondolja. Ami azt illeti, nem válogatta meg szavait. Minden, ami eszébe jutott Mike fejéhez vágta. Ha jobban visszagondol lehet, hogy most nagyon megsértette Mikeot, és az is lehet már nem lesz nála soha több esélye, de majd valahogy túléli, vagy nem.
Egy újabb levegővétel, majd folytatja:
- De majd ha rendeződtek körülötted a dolgok, akkor… - a mondatot elharapja, és csak áll szemben azzal a fiúval, akit szeretett, szeret, és talán mindörökké szeretni fog.
Aztán nem mond semmi mást csak áll, és várja, hogy mit válaszol Mike.

[[Nicole Joy]]

[Nicole Joy]

*Féltékeny… Az, hát hogyne. Meg rühelli, ha félreértik. Mint most is. Egyáltalán nem a féltékenység beszél belőle, hanem a fáradság és a harag. Kényelmetlenül érezte magát már akkor, amikor visszajött. És miért? Csak mert semmit sem tudott. Ott, a Durmstrang-ban mást is tanítanak, nem csak ezt, amit itt. Ott beavatják a fiúkat a fekete mágia mélységeibe is. Ott férfi lehet mindenki… Ám itt, mikor visszatért senki sem köszönt neki. Megfeledkeztek róla. Vagy csak szimplán nem érdekelték. Pedig annyit azért kívánt, hogy köszönjenek neki. Semmi mást… De nem. Csupán az igazán közeli barátai vették a fáradságot.

- És szerinted melyik madár élte volna túl, ha onnét írogatok neked? Meg amúgy is… Mit számított volna, ha meghalok? Semmit sem ért volna.
*Lép olyan közel Nicole-hoz, amilyen közel csak lehet. Mélyen annak meleg szemeibe néz, és olyan hideget áraszt belé, melyet egy dementor is megirigyelhetne. Ám végül ellép onnét, háttal a lánynak.
Hallgatja amit mond, és közben arcán sátáni mosoly bukkan fel. De olyan, amilyet még soha nem láthatott senki. Mike nem szokott bosszús, vagy szomorú lenni. Ő mindig kedves, ám most… Most nagyon ideges lett.*
- Hahaha! Csak nem képzeled, hogy a Durmstrang-ban annyi lány lenne? Megnyugtatlak, a közelébe sem mentem egynek sem, kivétel az anyámat, ám ő már meghalt.
*Kezei ökölbe szorulnak, nyakán megfeszül egy ér.

Nem érti mi van vele. De ezt már nem bírja tovább. Menekülnie kell. Mintha egy álomból ébredne fel. Fejét megrázza, nagyokat lélegzik. Megfordul még egyszer utoljára rápillant arra a lányra, akit mindig is szeretett… s hirtelen olyan kellemetlen, epés gondolat bújik fejébe, melyet soha nem is mondana ki. Itt hirtelen valami elszakadt…
S Mike olyan lendülettel rontott ki a teremből, ahogyan bejött azon. És hogy hová ment… azt senki sem tudhatja, csak is ő maga.*

Egy napsütéses péntek délután
~ Neki ~

Talán nem most kellett volna elvállalnom annak a taknyosnak a korrepetálását Bűbájtanból. Az én szívem is olyan, mint a vaj, komolyan. Habár a kis Tyler nem boldogulna nélkülem. És hála a jó lelkemnek meg a hozzáértésemnek, most állíthatok össze valami feladatsort neki, plusz ha már így benne vagyok a munkában, a saját leckéimet is elkezdhetem. Ami jó lesz, ha minél hamarább kész lesz, ugyanis szorít a határidő. Flitwick tudja, hogy erős K vagyok nála, ezért engedékenyen eltolta a legutóbbi dolgozata leadási határidejét. Én pedig gátlástalanul elodáztam az időjárás-bűbájokról szóló másfél méteres tekercs megírását.
Na igen, arról nem is beszélve, hogy Átváltoztatástanból is úgy el vagyok maradva, mint a borravaló. Ahhoz a tárgyhoz viszont egyszerűen nincs képességem. Már egy hete azzal szenvedek, hogy denevérszárnyakon megtegyen pár centit a tér bármely irányába a cukortartóm, de az mintha betonból lenne… Még normális szárnyakat sem hajlandó növeszteni. A többiek bezzeg a terem összes elmozdítható tárgyát röpködő állatseregletté változtatták már.
Kezdem belátni, hogy McGalagonynak igaza van: segítségre szorulok. Vagy azt mondta, hogy reménytelen eset vagyok? Nem tudom, nem emlékszem már.
Hogy a csodás listám hosszát növeljem, még a Bájitaltan házit is beleveszem a mai programba. Foley is csak addig volt szimpatikus tanár, amíg fel nem adta tanulnivalónak a bugysipkás gomba-mérgezés összes kezelési módját. A végletekig leegyszerűsítve a dolgokat, kijelenthetem, hogy közel harmincféle bájitalt lehet kikeverni a mérgezés megakadályozására, durván kilencszáz különböző alapanyaggal. Erre csak azt mondom, aki volt olyan balga, hogy belegázolt a gombatelepbe, az pusztuljon meg ott, ahol van.
És hogy miért pont ezerjófűvel kell etetni a csámpos lápkórót? Vagy miért épp telihold idején szaporodik a botsárka? Fogalmam sincs, és nem megy bele a fejembe, hogy miért fontos mindezt tudnom. Köszönöm szépen, de nem igazán hoz lázba mindenféle nyavalyás bogárka párzási szokása. Sem pedig a kannibál növények étkezési rendje.

Nyugalom, mély levegő, Benjamin, nem szabad kétségbeesned. Inkább arra kell gondolnom, milyen kínokat kellett kiállnom az RBF évben. Ahhoz képest a hatodik egy vicc.
Csupán azt bánom, hogy nem adtam le a Jóslástant. Valami sűrű homály ülhetett az agyamra, hogy nem passzoltam le minden idők legértelmetlenebb tantárgyát, amíg lehetett. Most szívhatom a levét a saját hülyeségemnek; ki kell olvasnom hétfőre Tudor van Deminec – Az álomfejtés ideológiája, valamint Vanessa Vakshy – Szeressük az álmainkat című, alig négyszáz oldalas remekművét.
De hogy legyen egy kis izgalom is a dologban, az olvasás után 60 centis értékelést kell fűzni, saját tapasztalatokon nyugvó megjegyzéssel kiegészítve. Hipp-hipp-hurrá.

Valahogy így néz ki, amikor az ember azt se tudja, hol áll a feje. Persze nem szó szerint. És ha netalán kissé zaklatottabban reagál az elsősök idegesítő kérdéseire, még tűrnie is kell, hogy büntetőmunkával fenyegesse a közelben álló tanár. Aki természetesen fültanúja volt az esetnek. Klassz. Akkor most szépen eldönthetem, melyik ujjamat harapjam meg.

Legjobb lesz, ha körbebástyázom magam a könyveimmel, és a hétvégémet remeteként vészeljem át. Addig meg sem állok a tanulással, míg össze nem hozok magamnak egy 90 fokos gerincferdülést…
Kellene egy hatalmas sötétítőfüggöny az ablakok elé. Legalább ne lássam, milyen szívfájdítóan ragyogó napról maradok le.

Azon a napos péééntek délutánon

 

Benikééém!!!

Csakis Nekiii!!!!

Elegem van. Talán nem meglepő. Nem kellene annak lennie. Elegem van. Egyszerűen csak elegem. Unom a sok elsőst, akik folyton nyafognak, hogy fel kell löknöm őket, mert nem képesek egy fél méterrel odébb állni. Unom a Mardekárosokat, akik feszt egrecíroztatnak csak azért mert véla vagyok. Unom a fiúktól kapott szerelmesleveleket vagy más efféle sületlenségeket. Unom, hogy folyton mindenki engem piszkál. Még a tanárokat is unom, akik direkt szúrnak ki velem, és adnak plusz házit, csak mert hogy Miss Delacour mivel lemaradt, pótoljon. Mintha nem azt tenném mindig!!! Arról nem is beszélve, hogy el kell viselnem Yolandát, aki mint egy pincsikutya lohol a nyakamba és… a megbocsátásért könyörög. Pedig ő szúrta el. Nem én. Ő. Csakis önmagát okolhatja. De tényleg. Mégis én kapok emiatt is. Rám aggatják rám a Jéghercegnő titulust és sajnos keserű tapasztalat, még mindig túlontúl közkedvelt.
Most, hogy magányosan rovom köreimet épp ideje egy nyugis hely után nézni. A könyvtárban épp áll a bál, Malfoyék újfajta Zonko Csodabazárjából szerzett ketyerét próbáltak ki, így Cvikker és Frics felváltva őrködnek no meg takarítanak a boszorkány kicsiny szentélyében. A klubhelység is zajos, a sok elsős ha nem a napsütést élvezi, akkor ott lézeng. Kint meg, na igen ott nem lehet koncentrálni, nagy a zsivaj. Más ötlet híján tehát elindultam a könyvekkel kezemben, hogy keressek egy félreeső helyet vagy egy üres termet, ahol magányomban letelepedhetek és talán behozhatom a lemaradásom. Mert sajnos tényleg van mit.
Nemhogy a bájitaltan nem megy, de se a mágiatöri se a rúnatan. A mágiatörténetbe rengeteg a lemaradásom, a legtöbb évszámot nem tudom, vagy legalábbis fogalmam sincs. A sok koboldfelkelésben keverem a neveket és ami még rosszabb, hogy nem tudom, melyik hol volt na meg hogy mikor. És hogy hogy is jöttek sorba. Aztán ott van a bájitaltan is. Mindig utáltam, de most… most pláne. Egy méreg, készíts hozzá ellenszert, állapítsd meg a hozzávalókat, keverd ki, ja és nem árt ha hat is. Remek. Néha azt hiszem, nem boszorkányokat és varázslókat képeznek itt, hanem félisteneket. A rúnatan meg… hát igen. A sok új jel miatt hozzákezdeni sem tudok a kétoldalas szöveg fordításához, nemhogy még véleményezni annak tartalmát és leírást adni a szöveg értelméről. Persze ez senkit nem zavar.
A kihalt folyosóra érve benyitok a legelső tanterembe. Senki sincs bent, így nyugodtan lépek be. Aztán rájövök egy pillanat alatt, tévedtem. Mégis van valaki, ott hátul. Összeszűkülő szemmel mérem fel az illetőt. Lehet ki tudom üldözni innen a stílusommal. Csalódnom kell, mert akit látok, az tuti biztos nem fog egyhamar engedni nekem. Benjamin sosem erről volt híres. De a múlt múlt marad, mindössze arra jó hogy emlékezünk belőle egyes dolgokra. És én emlékszem. Túl elevenen.
Kezeim a kilincsre fonódnak, és halkan zárom be az ajtót. Több pad is van, majd letelepedem előre. Végül is, ő is csendben van és sem szándékszom ezt megtörni, így mi ellenvetés lenne a jelenlétem miatt? Igazán semmi. Ám mégis illene rákérdezni. Én jöttem be később… ő volt itt előbb. Halkan köszörülöm meg a torkom, csak hogy felfigyeljen az illető.
- Khm… zavarok ha csatlakozok? – érdeklődöm, és hangom teljesen normális. Nem fagyos, de nem is mutat semmilyen érzelmet. Tudom, most meglepet, hogy kiutasít innen. Megteheti, Prefektus. És nem kérked vele, mint az a Malfoy gyerek, de megtehetné. A hatalmát pedig bárkin használhatja. És én sem képezek kivételt. Valahogy tudom, hogy nem is fogok. Legalábbis önszántamból nem. 

..:: Yvette ::..

Ugyan még csak alig egy órája gubbasztok itt a bántóan csöndes teremben, mégis úgy érzem, mintha már két napja próbálnám beleerőszakolni a fejembe ezt a sok értelmetlenséget. Nem voltam valami eredményes, ezt belátom. Tíz percenként cserélgettem magam előtt a témákat; a mérgek bemagolásával kezdtem, de hamar rájöttem, hogy az elmélet nekem kizárólag éjfél után, lehetőleg kevéssel pirkadat előtt ragad meg. Ez valami defekt nálam, de sajnos nem tehetek ellene. Így a Bájitaltan rövid úton a táskámban végezte összecsapva, mintha elő sem vettem volna. Ezek után megpróbálkoztam az időjárás-bűbájok leírásával, de ettől is hamar elment a kedvem, mert valahányszor belekezdtem volna az első mondatba, a szemem az ablak felé kalandozott. Nesze nekem időjárás. Kint hétágra süt a nap, idén még egyszer sem volt ilyen szépséges idő, de én mindezzel csak papíron érintkezhetek. Nem, ezt nem bírhattam sokáig idegekkel – a Bűbájtant is majd este írom meg.
Nekiállhattam volna még a Jóslástannak, hisz azt úgyse állt szándékomban komolyan kidolgozni. Hülye leszek elolvasni azt a két böhöm könyvet, amiben keresve se találnék legalább egy fél értelmes gondolatot. Majd megírom a kritikát hasból, az úgyis jól bevált módszer arra az órára.
Nem maradt más választásom, mint hogy elővegyem Tomy Tyler problémáját. Összeállítok egy gyakorlópéldát, némi elmélettel kiegészítve, majd megmutatom neki személyesen is a szükséges pálcamozdulatokat, és a végére ő lesz a legjobb Bűbájtanból az évfolyamában. Már csak egy tiszta pergamen kell és…

… annyi a teremben uralkodó hullacsendnek. Az ajtó lassan és nyikorogva nyílik, ezzel együtt távolodik az orrom hegye a sárgás pergamen felszínéről. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg a látogató végre átlépi a küszöböt, felfedve a kilétét. Ó, bár ne tette volna… Amint megpillantom a hosszú, ragyogóan fehér hajkoronát, rögtön tudom, kivel hozott össze a Sors. Vagy az udvari bolondja, a nagybetűs Irónia. Már előre látom, hogy a péntek délután sem a tanulásról fog szólni.
Egyelőre nem szólok semmit, töretlen pillantásommal igyekszem valamiféle üdvözlésben részesíteni őt, aki a tőle megszokott hideg stílusával viszonozza ugyanezt. Kétség sem fér hozzá, hogy Yvette-hez van szerencsém. Már egyébként sem vagyok olyan bohó, hogy egy egyszerű öltözék vagy más hajviselet összezavarjon. Nem mintha olyan nehéz lenne megkülönböztetni a két lányt, a tökéletes hasonlóságuk ellenére is.
Még mindig némán figyelem, ahogy kimért léptekkel előreindul, hogy birtokába vegye a tanári asztalhoz legközelebbi padot. Az nem kérdés, hogy mi vezérelte arra, hogy benyisson a vélhetően üresnek hitt tanterembe. Tanulás. Mert ez Yvette mozgatórugója. Biztos vagyok benne, hogy semmi más nem marasztalná itt, az évezredes kőfalak között, ha nem érezné kötelességének a tanulást. Persze igaza van ebben, a tudás a legfontosabb, amit a Roxfort adhat, de azért nem sosem szabad túlzásba vinni. Mondom ezt én, a halom lecke közepén ülve. Viszont az még homályos a számomra, hogy a lány miért maradt mégis bent, amikor látta, hogy osztoznia kell húsz négyzetméter levegőjén. Yvette nem a bűbájos modoráról híres, bár a sok pofára ejtett csodálója között még mindig egész szerencsésen jártam. De talán pont a szerencsémnek hitt helyzetem fogja most a vesztemet okozni. Csak óvatosan, semmi meggondolatlanság, hisz Bishopék jól tudják már; a Delacour lányok igen veszélyesek.

- Nem, nem zavar – felelek őszintén, hisz miben is tudna zavarni? Úgysem jön az ihlet. A tekintetemet lassan visszafordítom az előttem heverő pergamenre, de csak üresen bámulom azt. Mit is akartam az előbb írni? Már azt sem tudom, hol jártak a gondolataim utoljára.
Ismét az ujjaim közé fogom a megszáradt tintától csomós pennát, de a tintatartó felé félúton megállok a mozdulattal. Leszegett fejjel látatlanban felpillantok, egyenest a tanári asztal felé. Aztán megint le. Hát akkor kezdjük a… a feladatsort Tylernek.

- Yvette… – szólítom meg rekedt hangon a tarkóját – nincs nálad egész véletlenül egy Bűbájtan tankönyv? – a kérdés hangsúlya igazán könnyed, szinte már csevegő. Tisztán emlékszem, hogy a saját könyvem most ott hever az ágyam mellett, a padlón. Ha igazán őszinte lennék magamhoz, és főleg Yvhez, akkor bevallanám, hogy az egész feladatot elintézhetném simán kötet nélkül is. De nem vagyok igazán őszinte.

Azon a péntek délutánon.
Bizony.

.::Csakis neki::.

A terem csendjében felhangzó válasz az egyetlen bent tartózkodó embertől nemleges, vagyis szabad bebocsátást nyerek. Ennek valahol mélyen a szívemben külön örülök, mivel ezek szerint Benjamin csak nem utál annyira a múltban történtek miatt. Igaz, lehet a jólneveltség és a kedves természetből adódó szívélyesség, de kétlem. Ben, ha kell, kimondja a gondolatait. Vagy legalábbis nagyon szeretném ezt hinni. Most viszont hogy visszajöttem a Roxfort falai közé elkerülhetetlen volt ez a találkozás. Nem mintha eddig elkerültem volna, csak pusztán ügyeltem magamra, és nyitott szemmel jártam. Semmi kedvem ne volt felhánytorgatni a múltat, és igazság szerint most sincs, de ott van a másik fél is, aki megteheti. És jogosan. És ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Ha lehord, hát lehord. Nemesen viselem a vereséget, mert vele szemben én vétkeztem. Ha persze szabad így fogalmazni.
Mivel Ben a terem végébe fészkelte be magát én elöl maradok. Eszemben sincs megzavarni, s nem is az volt a célom. Mellesleg amúgy is világéletemben az első pad volt a helyem, ott éreztem és érzem is magam jól, így evidens hogy azt pályázom meg rögtön. Csend telepszik ránk, a háztársam is beletemetkezik a munkába és én is csendesen teszek-veszek. Könyvek ki, penna, pergamenkupac magam elé, persze minden szépen elhelyezve precízen, rendben, átláthatóan. Yolanda szokta mondani, hogy a zseni átlátja a káoszt, de valahogy ha mindennek van pontos helye nem kell semmit sem keresgélni. Na igen, ő persze mindig mindent jobban tud. Azért tűnt el az életemből már megint. Ennyit arról kire mennyire lehet számítani.
Kezem az első könyv felé siklik, és taláromra ütöm fel valahol. Az egész zsákbamacska, teljesen mindegy melyikkel kezdem, úgyis mindet be kell pótolni. Hangulatom amúgy sincs most a magoláshoz, de mivel muszáj megadom magam a felsőbb hatalmaknak.
A pad tetejéről a bájitaltan kilencedik fejezete vigyorog rám, én pedig unottan lapozok a fejezet legelejére, amely két lappal előrébb kezdődik. Remek, most jön a mérgek kikeverésének sorrendje, hogy aztán a tizenkettedik résznél elkezdjük elemezni a hatásukat és aztán öt fejezettem odébb az ellenmérgekkel kezdjünk foglalatoskodni. Hipp hipp…
A nevem hallatára lefagyok. Igen, nem süketültem meg, valaki az én nevemet szólította. Jól tudom ki, hát persze, mivel ismerem jól a hangot meg a személyt, de amúgy sincs itt senki más. Eddig lehajtott fejem felemelem és a szemközti fal egy pontját kezdem el fürkészni. Szóval a Bűbájtan könyvem kell. Hát, ám legyen. Miért ne? Ő is rendes volt velem, bejöhettem, nem olyan nehéz dolog az, hogy én is segítsek a másikon. Aprót biccentek, ami voltaképpen inkább önmagam megerősítésére szolgál, nem Beninek válaszadásra, de ez mit sem számít.
Két kézzel nyúlok a könyvhalmazért, amit magam elé húzva böngészek át. Alulról a második könyv, igen , meg is van. Vaskos könyv, bár lehetne több információ is benne, mégsem nehéz. Én azért, biztos ami biztos alapon két kézzel fogom. A megszokás. Könnyeden állok fel és indulok a hátsó padsor felé. A Bishop fészekhez érve megtorpanok és elé tartom a könyvet. Arcomon semmi jel, pedig egy mosolyt igazán megengedhetnék, de… de nem megy. Nem azért, mert haragszom a másikra, hanem… hanem mert az nem én vagyok.
- Nálam mindig van. – válaszolom és valami egészen halovány mosolyféleség villan meg az ajkaim szegletébe, de ez édes kis semmiség, ahhoz képest, amit mások látni szeretnének tőlem és amit én várok el önmagamtól. De talán még ez is értékelhető. Remélhetőleg legalábbis.
A könyv a sráchoz kerül, persze ha csak el nem veszi, de ebben az esetben is, mert akkor leteszem elé az asztalra, oda, ahova tudom, a cuccai közé. De miért ne fogadná el? Hisz ő kérte? Bár igaz, ezt már Jordana Bidroow is megmondta a Legjobb Nők Férfi Nélkül Is Teljes Életet Élnek című könyvében, hogy a hímnemű egyedek sokszor ok nélkül csinálnak dolgokat, olyanokat, melyeket ők maguk sem értenek. Mit szóljunk akkor mi, egyszerű halandó nők?