Don Quijote ébredése

[A csapóajtón túl]

A csapóajtón túl
1997. december 19.

- Na megállj csak! Majd ellátom én a bajodat, te kis vakarék!
Könyvemet a fejem fölé tartva próbáltam kivédeni Hóborc krétasortüzét. Nem úgy tűnt,hogy a kopogószellemet egy kicsit is foglalkoztatja a fenyegetésem. Piszkosul jól szórakozott rajtam, ahogy próbáltam visszaszerezni prefektusi jelvényemet.
- Ha nem adod vissza két másodpercen belül, esküszöm, szólok a Véres Bárónak!
Már vagy fél órája űztük ezt a játékot. Folyosóról folyosóra űztem a szellemet, volt hogy csak a vihogását, vagy a csörgősapkája csörgését követtem. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő olyan, hogy prefektusokkal is kikezdett pimasz szellem. Na de ki hallott még olyat, hogy elvegyék a prefektus jelvényét? Csak is én lehetek ilyen szerencsétlen…
Lobogó talárral követtem Hóborcot, teljesen kifulladtam a sok futástól. Ez az én esetemben nem volt ám játék, tekintettel a betegségemre. Azonban nem varázsolhattam, a folyosón tilos lett volna. Még a végén eltalálok valakit, aztán megnézhetem magam. Mit volt mit tennem, átpréseltem magam az emberek sokaságán, közben végig a vihogó szellemre szegeztem tekintetemet.
- Állj meg, te nyomorult!
- Erre csörög a dió… Kapj el, ha tudsz!
Diadalmas vigyorral az arcán befordult egy csigalépcsőre. Végre pihenhettem, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a lépcső nem vezet sehova. Egy elkorhadt csapóajtó volt csupán a tetején, melyet több évtizede nem nyitott ki senki.
Tenyeremmel megtámaszkodtam a térdemen, kifújtam a levegőt. Már egészen szúrt a mellkasom,kész szerencse, hogy Hóborc eltévesztette az irányt, és zsákutcába futott. Ekkor szöget ütött a fejemben valami. Az addig oké, hogy a torony teteje zárva van az egyszerű emberek elől, akik nem akarják varázslattal betörni az öreg csapóajtót. Na de Hóborc csak úgy átsiklik rajta, ha akar… Vagy ő nem képes erre? Nem igazán voltam otthon a témában sosem. Ha át is menne a falon, a tömör jelvényemet nem fogja tudni magával vinni, annyi szent.
Kiegyenesedtem, nagy levegőt vettem. Bármennyire is volt ésszerű az ötletem, nem lehettem nyugodt. Ebből a ravasz élőlényből… izéből kitelik bármi.
Már léptem volna fel az első lépcsőfokon, amikor észrevettem, egy egész csoportnyi ember figyel engem. Bizonyára az előbbi sprintem keltette fel a figyelmüket, na meg az, hogy egymagam átordítottam a népes folyosót. Az ablak előtt két lány össze is súgott, bizonyára nem az volt a téma, hogy milyen helyes is vagyok. Kicsit zavarba is jöttem. Aztán megpillantottam valakit a tömegben, amitől nem hogy elfutotta arcomat a pír, de még a gyomrom is ugrott egy szaltót. Zavartam intettem Izabel Bishopnak egy szégyenlős hellót,aztán mintha totál természetes lenne, átbújtam a „Lezárva!” feliratú deszka alatt és felszaladtam a lépcsőn.
Szuper, most még nagyobb idiótának gondol a csaj. Miért kell nekünk mindig olyankor találkozni, amikor valami totál őrültséget csinálok? Eleve, kétszer már majdnem megölt. Legutóbbi kettesben töltött perceink emlékeként sötétlik homlokomon az a csillag alakú folt, ahol a varázspálca hegye a bőrömnek nyomódott. Csak azért növesztettem meg a hajamat,hogy eltakarja a kíváncsi tekintetek elől. Ennek hála úgy néztem ki, mint valami ősember. Nem volt elég,hogy a hajam a szememig  lógott,oldalt pedig már a fülem sem látszott ki, arcomon gyenge szakáll sötétlett. Tényleg idiótán festhettem, de akkor még nem tűnt fel. Sőt, büszke voltam a kis borostámra.
50…100…150…200…250…300… A 333. lépcsőfokkal véget ért a csigalépcső, csupán egy kisebb „pihenő” rész, valamint a fémkorlát maradt. Hóborc azonban sehol sem volt. Ellenben a csapóajtó kilincséről eltűnt a por. Ez csupán egyet jelentett…

•  •  •

   Azt hiszem, minden megvan. Persze illett volna korábban elkezdenem a karácsonyi készülődést, mint ahogy az összes rendes ember teszi, de még így is rekorddöntő az eredmény. Mindig az utolsó pillanatra hagyom az ajándékvásárlást, most azonban fürge voltam. Még csak 19-e van, én pedig készen állok a téli szünetre. Két nap múlva indul az Expressz Londonba, ott még azért beszerzek ezt-azt.
   Azért az óvatosság nem árt; tüzetesen átnéztem mindent, ami a listámon szerepelt, s most itt kell lennie a kezemben. Könyvek, édesség, anyának egy szép falióra, néhány vicces holmi a Weasley ikrektől és egy teljesen új, vastag, bőrkötéses rajzfüzet Bennek. Elmesélte az előző füzet tragikus sorsát, és tudom, hogy azóta sokkal kevesebbet rajzol. Márpedig neki ezt kell tennie, ebben a legjobb. Ez talán elterelné a figyelmét a hülye szökési terveiről. Nem akarom, hogy a másik bátyám is eltűnjön.
   Leltározás közben elgondolkodtam, és csak valami közeli lármázásra ocsúdtam fel. Láttam, hogy kíváncsiskodók egy csoportja a déli folyosó felé fordult be, a Süket Juhász szobránál. Hát jól van, legyen. Követtem őket. Hamar leszűrtem a csatatér árulkodó jeleiből, hogy ki indíthatta a hadjáratot. Az viszont, hogy ki ellen, csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az érintett éppen felém köszönt. Rém furcsa pillantást vetett rám. Hát persze, hogy ismét Owen az. Nem mintha különösen meglepne, hisz egy iskolába járunk, naponta többször is összefuthatunk. Ezért igyekeztem úgy alakítani, hogy minél kisebb esélye legyen az ilyen váratlan találkozóknak. Igaz, hogy a legutóbbi balhénk – igen csúnya eset, mindketten járhattunk volna sokkal, de sokkal rosszabbul is – úgymond jó véget ért, megállapodtunk a békében, tán még barátok is lehetünk eztán, de én közben megegyeztem saját magammal is: nem adok felületet a hasonló „baleseteknek”. A legegyszerűbben ezt úgy érhettem el, hogy elkerültem Owent. Sosem mehetünk eléggé biztosra. Erre tessék, megint ott tartunk, hogy Owen kinyírja magát. Én is utálom Hóborcot, rémes alak, de talán azt nem hagynám, hogy behúzzon a csőbe. Ráadásul ekkora közönség előtt. Általában a balszerencsét hozom rá, úgyhogy inkább odébbálltam a nézelődők csoportjából, de még egyszer kíváncsian visszanéztem.
   Ötletem sincs, mi suhant át a fiú agyán, mikor átbújt a „tilos az átmenet” tábla alatt. Két lány összesúgott előttem, olyasmiről beszéltek, hogy milyen elszánt és merész ez a Redway, és ekkor értettem meg. Ha én nem megyek utána, akkor vagy elcsípi egy különítményes, vagy felzabálja a toronyban lakó szörnyeteg. És eddig valahogy mégis sikerült túlélnie a közös programjainkat, tehát most nem hagyhatom, hogy kirúgassa magát egy eszetlen kopogószellem miatt.
   Dühösen keresztülvágtam magam a sugdolódzó lányokon, akik csak úgy sziszegtem utánam, majd én is átbújtam a tábla alatt. A lépcsőfordulóból még hallottam, hogy páran – gúnyolódásból vagy őszinte csodálatukat kifejezve – tapsolni kezdtek, mire elégedett kis mosoly futott át az ajkamon. Hát igen, azért ti ezt nem mertétek volna megkockáztatni, beszariak.

   Az első száz lépcsőnél még számoltam, utána azon kezdtem töprengeni, hogy mi mindent fogok Owen fejéhez vágni. Elsősorban szavakat, csúnya szavakat és nem súlyos tárgyakat vagy átkokat. Esetleg az összes karácsonyi ajándékot, amit végig a kezeim között szorongattam. Jobb is, így nem tudok azonnal a pálcám után nyúlni. Rossz szokás. És a lépcsők még mindig egyre jöttek, mint egy csatasorba állított sereg, végeláthatatlan sorokban, egymás tetején, örökkön örökké! Jó ég, ebbe bele lehet pusztulni. Az utolsó fokoknál minden mérgem elszállt, nem hagyott helyet neki a kimerültség és a vádlimban pumpáló savas fájdalom. Előttem az ajtó résnyire nyitva állt, kilinccsel nyitották ki, nem bűbájjal, ez rögtön látszott. Egyébként sem lógott rajta lakat, és ha volt is rajta bármiféle zár, elég komolytalan darab lehetett, ha ilyen könnyedén kinyitották. Következtetésképp az ajtó mögött nem egy szörnyeteget vagy valami durvaságot bújtattak el. De akkor minek a tábla? Talán beszakadhat a padló? Vagy történt itt a múltban valami megrázó esemény, amiért lezárták ezt a tornyot? Ha már meggondolatlanul Owen után eredtem, legalább kiderítem, mi van itt fönt.

Nem voltam túlságosan oda az ötletért, hogy egy lezárt torony legtetejében mászkáljak, de hát mit volt mit tenni… Kezem mintha kissé megremegett volna, amikor a kilincsért nyúltam, de nem húztam vissza. Tudtam jól, hogy a prefektusi jelvény elvesztése igen kellemetlen következményekkel járhat. Ráadásul volt bennem némi bizonyítási vágy, hogy vissza tudom szerezni önerőmből is a kis ezüstpajzsot, na meg nem akartam, hogy az a csörgősapkás bohóc nyerjen.
Lenyitva a csapóajtót, öreg falétra ereszkedett alá, melynek jó néhány foka hiányzott már. Recsegve-ropogva nem igazán nyújtott szívderítő látványt, még is felkapaszkodtam rajta. A mutatvány igen gyors volt, és az utolsó fokot már meg sem tettem, belekapaszkodtam a torony padlózatául szolgáló, korhadt deszkákba és felhúztam magam. Térdre ereszkedve, porral beborítva szemlélődtem a sötét helységben. Egyből megcsapott a torony lehullott cserepeinek helyén átfújó, jeges szél. A hideg is kirázott azon a helyen…
Leporoltam magamat, de egyelőre nem egyenesedtem fel. Túlságosan is lekötött a furcsa helység. A falakon körbe, tapéta helyett tükrök voltak felszerelve, torz képet festve a padlón térdeplő személyemről. Felül a gúla-alakú boltozaton szintúgy tükrök voltak felszerelve úgy, hogy nem is értettem miképp maradnak ott. Itt-ott hiányzott egy-egy darab, azokon át jutott be az egyedüli fényforrás.
Első ránézésre meg lehetett állapítani miért is van lezárva ez a torony. A korhadt padlódeszkák, és a tetőről aláhulló cserepek nem éppen a legbiztonságosabbak a diákok számára. Aztán, ahogy jobban körülszemléltem, Hóborcot keresvén, rá kellett jönnöm, hogy nem csupán ez a legnagyobb baja a teremnek. Hogy jobban megnézzem, lassan felegyenesedtem,vészes recsegést gerjesztve ezzel. Furcsa mód nem tudtam behatárolni a toronyszoba nagyságát. És akkor, amikor mikor már tényleg totál tanácstalanul visszafordultam volna, egy apró tárgy gurult végig a padlón. Faltól falig pattogva, az utolsó tükrön végül gellert kapva, a lábam előtt állt meg egy üres tintásüveg, éppen olyan, amivel Hóborc a folyosókon dobált. És akkor jöttem rá, hogy nem egy szimpla, tükrökkel kerített teremben vagyok, hanem egy kész labirintusban.

A kezdeti megrökönyödés után végre erőt vettem magamon, és talárom zsebéből előhúztam a pálcámat, majd a tenyeremre fektettem.
- Tájolj!
Fontos volt tudnom, nehogy a végén eltévedjek ebben az istenverte teremben. Lehet nem csak azért zárták le, mert lusták voltak a felújítására, hanem mert sokkal rosszabb dolgok is rejtőztek ott, mint Hóborc és a repülő tintásüvegei.
- Lumos!
Kékes derengésű láng gyúlt a pálcám végén. Magasra emeltem, melynek köszönhetően több méterig megvilágítottam a padlót, feltérképezve a hiányzó deszkák helyeit. Lassan megindultam tükrök felé. Amúgy sem lett volna könnyű megtalálni a bejáratot, de a sötétség még nehezített a dolgomon. Pálcám fénye vakítóan verődött vissza a tükörlapokról. Megpillantottam a kócos, szakállas fejemet, melyet szürke por borított be, majd hónom alatt egy másik sziluettet véltem felfedezni.
Túl gyorsan fordultam, a lábam alatt vészjóslóan reccsent meg a deszka, de hál’ istennek nem történt semmi. Azt hittem beszakadok, ami nem is lett volna olyan furcsa, hiszen az érkező nem más volt, mint Izabel Bishop, akiről köztudott volt, hogy amint a közelébe érek, furcsa mód ötszörösen nagyobb veszélynek vagyok kitéve.
- A frászt hoztad rám!
És nem is hazudtam. Szaporán dobogó szívem nem csupán a recsegő-ropogó deszkáktól akart kiugrani a helyéről, hanem mert tanártól, netán Fricstől tartottam. Mégsem nyugodtam meg teljes egészében, ahogy a griffendéles leányzó felbukkant. Talán csak képzeltem, de a csillag alakú heg mintha belefájdult volna a tüskehajú kis pukkancs láttára…

•  •  •

   Egy gyenge pálcasuhintással felnyitottam a csapóajtót, s máris leereszkedett értem fentről egy falétra. Legalábbis az lehetett még régen, most inkább egy valóságos roncs. Még meggondolhatnám a visszafordulást, de a meghátrálástól jobban iszonyodom, mint az ismeretlentől. Épp csak egy pillanat volt, míg átfutott az agyamon a menekülés lehetősége, aztán már fel is kapaszkodtam az öreg létrán. Owen csak erre jöhetett, úgyhogy azt kell feltételeznem, hogy az ajtó bezáródik utánam, amint felérek a tetejére. Nagyon remélem, hogy belül is van kilincs.
   A tenyerem vastag porba süppedt ott, ahol Owen nem törölte fel kézzel-lábbal a koszt előttem. Úgy tűnik, a figyelmeztető táblát rajtunk kívül mindenki komolyan vette. Nem messze tőlem éles csattanás, aztán apró koppanások sorozata pattant vissza a falakról. Vagyis amit falnak lehetett nevezni; körös-körül mindenhol tükrök voltak, vakuló vagy berepedezett, de óriási tükrök. Hátborzongató egy hely. Ahol egy kis fény be tudott szökni a terembe, azt rögtön fogságba is ejtették a tükrök. A fénypászma elcsúszott a felületükön, és úgy ugrált a végtelenségig ide-oda, mint az előbb elhajított tintásüveg. Apropó – a kis üvegcse sercegve gördült arrébb az oldalán, végül Owen lábánál állapodott meg. Nem szóltam, csak néztem, mit csinál a fiú. Elővette a pálcáját (micsoda ökör, csak most?), és betájolta a helyes irányt. Halkan felprüszköltem erre. Mégis melyik itt a helyes irány? Sokra nem megy azzal, ha tudja, merre van észak: ez egy tükörterem. Méghozzá a rosszabbik fajtából. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egész helyiséget átitatja a mágia, s lehet, hogy a hatodik érzékem súgja, de rossz előérzetem van.
   Újabb parancs hangzott, majd a távolban felizzott a kéken derengő fénygömb. A tükrök rögtön ezernyi villámló szemmel néztek vissza ránk, és olyan érzésem támadt, mintha egy dzsungelben állnánk a fák között, egy rakás ragadozó gyűrűjében. Owen észrevett a gyér világításban, és kis híján összeroppantotta maga alatt a rogyadozó padlót.
   - Pedig elhiheted, hogy te sokkal ijesztőbb látványt nyújtasz – jegyeztem meg a szokásos gúnnyal, és ha világosabb lett volna, láthatta volna a srác, ahogy jelentőségteljesen végignézek rajta. Csupa kosz lehet, nyaktól fölfelé pedig egyértelmű, hogy balesetezett egy jetivel. Nem értem a fiúkat. Amint kiserken a szőr a fejükön, rohannak, hogy lekaszálják azt, majd bekattannak, és abba a hitbe ringatják magukat, hogy férfiasabbak bundával a képükön. Talán egyszer rákérdezek erre.
   - Nos? Mit tervezel? Sarokba akarod szorítani Hóborcot? – porolgattam le a kezemet és a térdemet, miután felhúzódzkodtam a feljáróból. Ahogy sejtettem, a csapóajtó máris becsukódott mögöttem. Ezt persze csak a hangokból ítéltem, mert az ajtó szinte tökéletesen belesimult a padlószintbe. – Ó, remek.
   Még mielőtt egy tapodtat is mozdultam volna, letettem a földre az ajándékokat, és előhúztam a pálcát a zsebemből. Fényt csiholtam a végére, és szemügyre vettem az átjárót. Ebben a sötétben majdnem láthatatlan. A könyv és édességkupac majd jelzi, hogy hol keressük a nem létező kilincset.
   - Minek tartanak fent ilyen termeket a Roxfortban? Egyáltalán tudnak a létezéséről? – a hangomat visszafogtam, mintha könyvtárban járnánk, és attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban ránk ripakodhat a sötétből egy gonosz könyvtáros. De a lépteim hangját így sem tudtam tompítani; tamm-tamm-reccs, egy tucat elefánt nem csap ilyen zajt. Utálom, hogy nem látok semmit. Magasra emeltem a pálcámat, hogy nagyobb kört világítson be a fénye, és megláttam a fejünk fölött ásítozó kupolaszerű építményt. Pontosabban a kupolában ácsorgó önmagamat. Aztán hirtelen ötlettel előreböktem a diófát, és lesz, ami lesz alapon kimondtam az első szót, ami eszembe jutott:
   - Reducto!

Oké, fektessük le a játékszabályokat! A szakállam tabu! Nem cikizzük, nem teszünk rá vicces megjegyzéseket, nem hasonlítgatjuk semmiféle állat bundájához, kerüljük az „ősember” szót, és ami a legfontosabb, nem teszünk bele apró tárgyakat! Dicsérni, simogatni, gyönyörködni benne, meg hasonló dolgokat, nos azt szabad. Tessék csak növelni az egómat, hiszem így is olyan kicsi szegény.
Őszintén szólva nem féltem tőle, hogy bármi megtámadna odafönn, ezért nem vettem elő oly hamar a pálcámat. A leszakadó padlódeszkáktól sajna nem ment meg, sőt inkább hátrány, ha tele van az ember keze zuhanás közben és nem tud mivel kapaszkodni a kiugró gerendákba.
- Nos? Mit tervezel? Sarokba akarod szorítani Hóborcot?
Ami azt illeti, fogalmam sem volt. Csupán odáig jutottam el a tervben, hogy fogom magam, átverekszem magamat az akadályokon, aztán majd lesz valami. Hogy sikerülne-e sarokba szorítani azt a bohócot? Nem hiszem. Fogná magát és lazán elrepülne. Talán pont ez a célja. Becsalni engem a málnásba, aztán jól ott hagyni.
- Kezdetnek nem rossz…
Miért is mondtam ezt? Hiszen pont most győztem meg magamat arról, hogy hülyeség lenne besétálni a labirintusba. De ez a csaj… Valahányszor felbukkan, kötelességemnek érzem, hogy azonnal idiótát csináljak magamból. És ez a jobbik eset. Eddigi találkozásaink során egyszer majdnem kitörtem a nyakamat, majdnem megfulladtam, legutóbb pedig lyukat égetett a fejemre. Hogy ezek után még is miért kerestem a társaságát? Azt hiszem ez túltesz a mágián is…

- Minek tartanak fent ilyen termeket a Roxfortban? Egyáltalán tudnak a létezéséről?
- Minek építettek Titkok Kamráját, meg hasonló idiótaságokat az iskolába? – Replikáztam. Valóban elgondolkodtató, hogy milyen céllal is épültek az efféle termek. Elvégre ez egy iskola, nem holmi kísértetkastély. Apropó, éppen elég volt megszokni a Roxfort szellemeit, mint például azt a csapat bohócot, akik a levágott fejükkel fociznak. Hiába, muglik között nevelkedtem, na!
- Ha már itt tartunk, a Jóslástan terem is kb. ilyen haszontalan, mint ez itt… Mondjuk az egész tantárgy az, csak építettek mellé plusz egy tornyot.
Hátat fordítottam Izának, azzal a szándékkal, hogy elinduljak végre az útvesztőben, azonban ahogy elfordultam, hirtelen nőni kezdett a fényesség. Megfordultam és láttam, ahogy a lány a magasba emeli varázspálcáját, egyre nagyobb kört világítva meg a pálca végén táncoló, kicsiny lángocskával.
- Mit csi…
- Reducto!
A torony kísértetiesen felnyögött. A korhadt deszkák vészjóslóan belerecsegtek Iza varázslatába, miközben a padló megmozdult alattunk. Lassan elveszítettem az egyensúlyomat és egyenesen a lányra estem. Így viszont legalább megóvtam őt a mennyezetről aláhulló tükörszilánkoktól.
- Protego!
Láthatatlan pajzs feszült körénk, melyről könnyedén lepattogtak a nagyobb szilánkok, a kisebbek pedig egyenesen szétporladtak. A padlódeszkákat figyeltem, attól tartottam, hogy Izástól beszakad alattam. Ekkor azonban egy narancssárga csörgősipkát viselő alak bukkant fel a labirintus végében. Hóborc vihogott, láthatóan élvezte a káosz. Aztán sutty, elsuhant mellettünk, feltépte a csapóajtót, majd felkapva Iza csomagjait, eltűnt a lépcsőn.

•  •  •

   Éles a szemem. Láttam, ahogy a girbegurba tükörképemen keresztülcikázik egy ostorcsapásszerű repedés, a következő pillanatban pedig a kupola-másom ezernyi darabkában robbant szét és esőként hullott alá – a fejemre. De nem csak az enyémre; Owen állt mellettem, jobban mondva fölöttem, és nem is láttam, mikor vonta ki a pálcáját, de az már a kezében volt. Fellökött vagy elvesztette az egyensúlyát, lényegtelen, mert mind a kettőnk egy óriási gomba kalapjában kucorogtunk. Mintha hallottam volna egy elsüvítő Protego kiáltást, nyilván ezt a fiú idézte meg, de igazán nem is tudtam felfogni ilyen gyorsan az események egymásutánját. Azt hiszem, megijedtem.
   Eszembe jutott a házunk odahaza, meg apa, amikor kérte, hogy sohase csináljam utána azt, amit most tesz. Megfogta az egyik vásznát, és meggyújtotta a széleit. Előtte rálocsolt az anyagra valami átlátszó folyadékot, elég büdöset, és a tűzfolyó csak a kijelölt medrében folydogált végig a festményen. Apa kézben tartotta a dolgokat, és amikor már nem volt szüksége többé a lángokra, egy nedves ronggyal lefojtotta őket. Annyira ügyesen csinálta. Az intése ellenére én mégis utánoztam őt, valami szépet akartam festeni neki a lángocskákkal és némi arany festékkel, de csak a baj lett belőle. Mindig csak a baj van abból, amit teszek.
   Owenre néztem, miközben a fejünktől alig pár arasznyira pattantak le a kupola tükörszilánkjai és kőtörmeléke a pajzsbűbájról. Owenre, és a homlokán sötétlő piciny forradásra, ami még azért most is jól látszott.
   - Ne haragudj. Nem vagyok egy jó ember.
   Ezt nem is tudom, hogy értettem. De ő talán érti, mire gondolok. Valahányszor összefutottunk, neki csak gondja lett belőle. És ez sajnos kezd általánossá válni. Mi van velem? Ha valaki azt mondja, nem, én csak azért is rávágom, hogy igen. Ha valamit nem lenne szabad megtenni, én biztosan az első leszek, aki fittyen hány a kérésre, szabályra, tiltásra. Sosem gondolok a körülöttem lévőkre.

   Már csak elvétve potyogott le a kupola roncsai közül néhány meglazult darab, de én moccanni se mertem. Mintha a padlóhoz ragasztottak volna, Owen karjai alatt valami kimondatlan sóbálványátok ért. A por a padlón felkavarodott minden lélegzetemnél, és éreztem a fogaim között megroppanó homokot. Aztán meghallottam a csengettyűk és kolompok ritmustalan szólamát.
   - Hóborc! – kiáltottam, mikor már láttam is a kopogószellemet, és az ijedtség, ami addig mozdulatlanságra bírt, rögtön kioldódott a tagjaimból. Megfogtam Owen karját, hogy kifűzzem magam a védelme alól, de mire felálltam, Hóborcnak megint nyoma veszett. A holmimmal együtt.
   - Ne… az az átkozott elvitte a cuccaimat – bosszankodtam, nem túl hangosan, nehogy újabb szilánkesőt idézzek a fejünkre, és a csapóajtóhoz rohantam. Ez a rohanás persze leginkább egy lassított felvételre hasonlított, ugyanis a termet elborító törmeléken nem volt egyszerű a járás. Ha megbotlom, egész biztosan szanaszét vágom a kezemet és az arcomat a szilánkszőnyegen. Ráadásul már a mozgó, rogyadozó pallókat se lehetett megkülönböztetni az ép deszkáktól. Mégsem ezért aggódtam a legjobban. A könyveket és ajándékokat az egyetlen kijáratnál hagytam, mintegy jelzésképp, de mindhiába. A csapóajtó vélhető helyén nem találtam semmit – semmit, amire ráfoghatnám, hogy ajtó.
   - Úgy tudtam, hogy ez lesz! Annyira… ahh… Owen, végleg eltűnt a kijárat!

Nem is értem hogy keveredhetek mindig ilyen helyzetekbe… Ennyire szerencsétlen lennék? Talán vonzom a bajt? A tudatalattim sóvárog a veszély után? Az mondjuk sok mindent megmagyarázna… De nem, maradjunk annyiban, hogy a baj vonz engem, és jelen esetben a baj, egyenlő Izabel Bishop kisasszonnyal. Ez a lány… egyszerűen megőrjít.
Ösztönből ment minden. Még sosem cselekedtem ennyire reflexszerűen, bár még sosem voltam hasonló bajban. Pontosítok… sosem voltam hasonló bajban úgy, hogy eszméletemnél voltam. De most minden ment a maga módján. Felnőtt férfiként láttam át a helyzetet, és ez engem is meglepett. Testemmel igyekeztem megvédeni az egyetlent, amit meg akartam védeni, közben pedig mágikus erőteret varázsoltam magunk köré. Olyat, amelyben megnyugodhattam… De rá kellett jönnöm, erre semmi szükség nem volt.
Teljesen nyugodt voltam, és azt kell hogy mondjam… abban a pillanatban kerek volt számomra a világ. Ott volt minden abban a halványkék burokban. Éreztem a szívverését,ahogy karjaim között reszketett. Ha tehettem volna, megállítottam volna az időt, hogy kiélvezhessem minden pillanatát, hogy elraktározzam agyamban a haja illatát, a puha bőrének tapintását…
Aztán rám pillantott. Szégyenkező, sajnálattal teli pillantás volt ez, melyben ott csillogott a félelem. Sosem láttam még Izabel Bishopot félni. Talán pont a bátorsága, a vakmerősége ragadott magával. De mégis… abban a pillanatban, rájöttem, hogy mindent szeretek ebben a lányban.
Talán hülyén hangzik, és érzelgősen, de úgy éreztem, mintha egész életemben őrá vártam volna. A lányok jönnek-mennek… pont én ne tudnám? De Iza… Ő annyira más volt.
De hát nem is ismered!
Valóban… Semmit nem tudtam róla jóformán. Ezért is tűnt annyira lehetetlennek, hogy én… pont én, a nagy Owen Redway, beleszeressek.
Jó ég, mikor lettem ennyire nyálas? Gondolj arra inkább, hogyan fektetnéd meg, ember!
- Ne haragudj. Nem vagyok egy jó ember.
Hirtelen visszazökkentem a jelenbe. Furcsa, hogy pár másodperc alatt mennyi minden végigszalad az ember agyán. Csak reménykedtem, hogy közben nem vágtam túlságosan is bamba fejet.
- Miket beszélsz!? Ne butáskodj már! Hogyne lennél jó ember?
Erőtlen mosolyra futotta csupán tőlem. Féltem, hogy ha megmozdulok, a lendület hevében netalán olyat teszek, amivel végleg elüldözöm magam mellől a lányt. A szám így is vészesen közel volt hozzá…

Az utolsó cserépdarabok is lehullottak, hogy apró üvegszilánkokká morzsolódjanak az ős öreg padlódeszkákon, de mi továbbra sem mozdultunk meg.
Vajon mi járhat a fejében?
Azonban nem élvezhettem sokáig ezt a meghittséget, ugyanis csengettyűszó ütötte meg a fülünket, majd elszáguldott mellettünk az a kis vakarék Hóborc. Iza gyorsabb volt, kiszabadította magát elzsibbadt karjaim közül, majd a kopogószellem után eredt, de mindhiába. Hóborc eltűnt, és nem hagyott maga és a kijárat után semmi egyebet, csupán a fülünkben zengő vihogását.
- Úgy tudtam, hogy ez lesz! Annyira… ahh… Owen, végleg eltűnt a kijárat!
Minden olyan lassúnak tűnt. Oly kábának éreztem magamat, mint amikor keresztapám kártyapartnereivel vicces cigarettát szívtunk. Lassan felültem. Durván két méter átmérőjű körben ültem, melyben egy darab üvegszilánk sem volt, ellenben a körön kívül… Mintha valami fehér homokkal szórták volna fel a kísérteties torony padlózatát.
- Várj! Gondolkozok…
Igazából pontosan tudtam, hogyan is találhatnám meg, illetve nyithatnám fel a csapóajtót, de… nem tudtam eldönteni, hogy kettesben akarok-e maradni Izával. Jó volt őt látni, a közelében lenni, de ugyanakkor… fájdalmas is volt. Belegondolni abba, hogy egy lehetetlen dolog után áhítozok. És a tehetetlenség! Az istenit… fojtogatóbb volt mindennél a világon. Kedvem lett volna kiszaladni a toronyból és keresni valami könnyűvérű diáklányt, aki mellett elfelejthetném őt, de… akárhányszor belegondoltam, hogy kellene valaki más… elment a kedvem az egésztől. Ilyen még sosem fordult elő velem. Úgy éreztem, hogy nem tudtam volna élvezni senki más társaságát, ha nincs ott Iza.
Menekülj!
Igen, messzebb kell kerülnöm tőle, különben belebolondulok ebbe az egészbe.
- Állj félre! Khm… Invito csapóajtó!
A csapóajtó vaspántjai vészesen megnyikordultak a túloldalon, majd kísérteties recsegés következett, de nem történt semmi. A szoba mágiájához tartozhatott, hogy nem lehetett semmit magunkhoz venni mágia útján. Én azonban nem is akartam magamhoz hívni, csupán egy kicsit meg akartam mozgatni.
- Invito csapóajtó!
Ismét jött a recsegés, majd négyzet formájú fénycsík rajzolódott ki a padlón, ahogy kicsit megemelkedett a csapóajtó. És valóban, ha jobban megnéztük, még az ajándékkupac körvonalai is látszódtak. Körülötte minden csupa üvegszilánk volt, de ott, mintha lett volna valami azelőtt.
- Arra! Ott a kijárat. Menj, én megkeresem a jelvényemet.
Azzal hátat fordítottam a lánynak. Határozott léptekkel indultam a labirintus felé. Talpam alatt csak úgy ropogtam az üvegszilánkok. Éppenséggel lazán átszúrhatták volna a tornacsukám vékony talpát, de nem igazán érdekelt.

   Ugyan a cuccaim eltűnése átmenetileg minden egyéb gondolatot kiszorított a fejemből, az agyam egy eldugott kis zugában azért ott motoszkáltak még az előbbi események, mint valami film vissza- és visszajátszott kockái: Owen és én a szilánkesőben, egy bűvös ernyő alatt, egymáshoz arcpirítóan közel. Ez egy másik képet juttatott eszembe, ami azóta is kísért – októberi szürkület, egy fiú és egy lány a kviddicspálya közepén. Ezt miért nem tudom elfelejteni? Nem is jelent semmit az egész. Hülyeség.
   De azért mégsem válaszoltam Owennek a Protego bűvös védelme alatt. Talán ez nem volt elég ahhoz, hogy igazán biztonságban érezzem magam.
   - Miket beszélsz!? Ne butáskodj már! Hogyne lennél jó ember?
   Nem, Owen, tényleg nem vagyok az. Különben nem akarnál folyton kinyiffanni, valahányszor találkozunk egymással. Néha komolyan attól tartok, hogy mindezt szándékosan teszem, csak olyan ügyesen, hogy még nekem sem tűnik fel. Ha jó ember lennék, nem keresném a bajt, és nem marnék el magam mellől mindenkit. Rossz ember vagyok, és a legrosszabb saját magamhoz vagyok.

   - Várj! Gondolkozom…
   Hátranéztem, addigra Owen már felült a földön. Körülötte a padló csupasz volt, csak a rajta elterülő por jelölte ki a pajzsbűbáj korábbi helyét, mint valami jól szerkesztett város határát, s minden, ami azon túl feküdt, az már a vadonhoz tartozott.
   - Állj félre! Khm… Invito csapóajtó!
   Alig hagyott nekem időt a reagálásra, máris pöccintett egyet a pálcájával, mire valahol a közelben megreccsentek a padlás deszkái. Ó, hát persze, erre én is gondolhattam volna! Lenyeltem a torkomba gyűlt gombócnyi szégyent, amiért a józanész helyett csak a kétségbeesést hagytam érvényre jutni, és összevont szemöldökkel kerestem inkább a hang forrását. Addig sem látja a fiú, micsoda nevetséges érzelmek savanyítják a képemet. Mindegy, végül is ő a hollóhátas, az ő tisztje a gondolkodás. Én pedig, a vakmerő griffendéles elintézem, hogy legyen miért gondolkodnia.
   Owen még egyszer megpróbálkozott az Invitoval, így már egészen pontosan be tudtuk lőni a csapóajtó helyét. Még a Roxmortsban vásárolt karácsonyi ajándékaim egy része is ott volt. A másik felét Hóborc magával vitte, úgyhogy sanszos, hogy soha többé nem is lesznek meg. Ha rájönnék, hogy lehet azt a pokolravaló kopogószellemet bezárni egy palackba, én esküszöm…
   - Arra! Ott a kijárat. Menj, én megkeresem a jelvényemet.
   - Hé, és csak így itt hagysz? – Nem tudom, mi egyebet várhatnék még tőle, hisz megtalálta a kijáratot, a többiért pedig ő sem tehet mást, de a kérdés megint hamarabb csúszott ki a számon, mint hogy megakadályozhattam volna. – Redway, várjál már!
   Na de mire? Ez a rohadt lelkiismeret, semmire se jó a világon, csak hogy megkeserítse az ember életét! Hagynám a fenébe, hadd menjen vissza a rogyadozó kupola alá, hátha ráesik még a tartógerendázat is. Nem léptem azonban egy tapodtat sem onnan, ahol álltam. Ami azt illeti, nem mertem. Ez egy ilyen nap: ma a gyávább cipőmet húztam fel.
   - Nem kéne visszamenned oda, mindjárt szétesik az egész tákolmány – jobb nem jutott eszembe, amivel visszatarthatnám. Mégis csak engem kérdeznek majd ki, ha Redwayt palacsintává lapítja az omladozó tető. – Miért nem Invitozod magadhoz azt a hülye jelvényt?
   Ha erre képes logikusan érvelni, úgy, hogy meg is győz vele, ígérem, azt teszem, amit ő mond. Elmegyek.

Iza nem is sejti, hogy azok a hegek, melyeket mellette szedek össze, sosem fájnak. Mind-mind emléket ébreszt bennem. Ha belepillantok a tükörbe és észreveszem az apró, csillag formájú foltot a homlokomon, sosem az jut az eszembe, hogy „basszus, a homlokomhoz nyomtak egy szikrázó varázspálcát” hanem az, hogy ki fogta azt a nyavalyás pálcát… És akkor eszembe jut Ő…
Az a fullasztó érzés…
Távolodni kezdtem a lánytól, amilyen gyorsan csak tudtam. Mintha saját magam torz képmását láttam volna meg az imént a lány szemeiben. Egy olyan énemet, amiről eddig nem tudtam. Egy meggyengült, érzelmes, ostoba, haszontalan énemet, ami mögött ott van az elfeledett múlt. Basszus, mintha már félig skizofrén lennék… Jól jönne most egy merengő.
- Arra! Ott a kijárat. Menj, én megkeresem a jelvényemet.
- Hé, és csak így itt hagysz?
Ekkor már a tükörlabirintus bejáratában álltam. A kérdés áramütésként ért.
Azt hittem ezt akarod… Hogy erre vágysz. Elvégre minden egyes alkalommal, amikor találkozunk, úgy viselkedsz velem, mintha bántottalak volna. Mintha bármit is tettem volna ellened…
Csak tudnám, hogy ezek után még miért érzek irántad így…
- Redway, várjál már!
Visszafordultam, de a döbbenetet elfelejtettem levakarni az ábrázatomról. Még is mi történt Izabel Bishoppal? Előbb reszketve kuporodik össze a mágikus pajzsom alatt, majd megsértődik azon, hogy csak úgy otthagyom őt? Nem akarom elhinni, hogy ugyan olyan, mint a többi lány, akik a nehezen megkaphatót játsszák nekem, aztán elhordanak mindenféle érzéketlen baromnak, amikor ráunok a nyávogásukra. Pont ilyen lenne ő is, csak eddig nem vettem volna észre?
De hiszen pont azt kedveltem eddig benne, hogy annyi mindenben különbözik a többi lánytól. Vakmerő volt, kissé ugyan szeleburdi, de amikor kinyitotta a száját, egyszerűen elbűvölt. Nem tudom honnan örökölhette, de nagyon felvágták a nyelvét. És én imádtam ezt. Kicsi lány, hatalmas szájjal…
- Nem kéne visszamenned oda, mindjárt szétesik az egész tákolmány.
Tudom, nem egészen illett a helyzet komolyságához, de… hirtelen elnevettem magam. Elfordultam tőle, hogy ne lásson, majd fáradtan végigsimítottam hosszú, göndör fürtjeimen, aztán összefűztem ujjaimat a tarkómon.
- Tudod, eddigi találkozásaink során mindig történt velem valami, nem tudom észrevetted-e.
Végül is az időpont meg a helyszín is totál alkalmas volt a nosztalgiázáshoz…
- Az első találkozásunk alkalmával például majdnem meghaltam. Amint megláttalak, hirtelen elfeledkeztem róla, miért is nem jelentkezhettem soha a házam csapatába, aztán a következő pillanatban már ott fuldokoltam. Ha nem vagy ott velem, lehet meghalok…
Persze ha nem lett volna ott, akkor minden bizonnyal nem produkálom magamat senkinek, és az egész meg sem történt volna. Mégis, abban a pár percben, míg levegőért küzdöttem, megláttam Izabel Bishop igazi arcát, és onnantól elkezdődött valami bennem…
- Aztán múltkor majdnem büntetőmunkára kerültünk mindketten, amiért lyukat akartál robbantani a koponyámon. Még meg van a heg, és azt olvastam, hogy az ilyen sebek meg is maradnak…
Itt ujjammal a szemem fölötti sebre mutattam.
- De tudod mit? Engem nem érdekel mit gondolsz rólam, mert csinálhatsz bármit, nem fogod tudni megváltoztatni azt a tényt, hogy…
Majdnem másik szó jött a számra. Belegondolni sem merek mit kaptam volna, ha az „sz” betűs, sokkal de sokkal súlyosabb jelentésű szót mondom ki. Pedig úgy éreztem, hogy semmit sem ferdített volna az igazságon az sem…
- …kedvellek téged! És tudod miért nem invitozom magamhoz azt a rohadt jelvényt? Megmondom én miért… Azért mert kötelességemnek érzem, hogy hülyét csináljak magamból. Ja, ez a helyzet…
Nem tudom mitől kaptam őszinteségi rohamot. Talán az zavart össze, hogy hirtelen el kezdett érdeklődni irántam, hogy nem akart egyedül beengedni abba a rohadt labirintusba. Ez az egész csupán olaj volt a tűzre, ami már ősz óta parázslott bennem, és ami mára már hatalmas lángokkal égett.
- És most ha nem haragszol, muszáj bemennem oda, mert ha tovább maradok veled, akkor félő, hogy mondanék valami ennél is nagyobb baromságot. Nem akarlak megijeszteni az ostoba érzelmi kitöréseimmel.
Hátat fordítottam, és beléptem a labirintusba…

   Elnevette magát. Én kétségek közt toporgok, igyekszem megelőzni, hogy ismét valami katasztrófa-közeli helyzet bomladozzon ki kettőnk találkozásából, erre Owen kinevetett. Legszívesebben fogtam volna a pálcámat, és a fejéhez hajítottam volna, de ahhoz túl messze volt, és úgy csak elárultam volna magamat. Ez egyszer kivételesen csöndben maradtam.
   Az, amit mondott, igaz volt. Nem pipáltam még hozzá fogható szerencsétlen alakot a kastélyban. Bűbájos világban élünk, az biztos, de hogy valakin tényleg átok ülne… Azt hittem, az ilyesmi csak a mesékben létezik, míg össze nem ismerkedtem Owennel. Furcsa, mert azelőtt szinte sohasem beszéltünk. Kölcsönösen átnéztünk egymáson; nekem megvolt a magam baráti köre, neki pedig… oké, fogalmam sincs, kikkel lógott, momentán senkit sem tudok felidézni mellette – egy faragatlan havert, egy csöndes jóbarátot, egy kedves rokont –, senkit, leszámítva a folyton körülötte sündörgő lányokat. De ezek a lányok se kísérték mindig könnyeket pisálva a lába nyomát. Valóban… ki volt a srác, mielőtt Owen Redway lett? Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy senki. Senki sem volt. De akármi is lett vele, kedvel engem. Könyörgöm, miért?!
   - Oh – foglaltam össze tömören a nagy vallomásra vonatkozó reakciót. Megköszörültem a torkomat, hogy eltűnjön a csepp keserűség, amit a felsorolt emlékek előcsaltak, de ennél okosabb nem jutott eszembe. Ez a hosszú bűnlajstrom az enyém, az én fékezhetetlen hülyeségem eredménye. Örültem, hogy nem vágtam tarkón őt a pálcámmal, ki tudja, valószínűleg berobbant volna az egész tetőszerkezet, és végre sikerült volna kinyírnom mindkettőnket. Örültem annak is, hogy a félhomály jótékonyan elfedte az arcomon kibomlott pírt, mert az igazán nem illett hozzám. Mint ahogy az őszinte vallomások sem. Nem tudtam ezzel mihez kezdeni, pedig valami azt súgta, válaszolnom kell. – Kösz. – Mondjuk hallgathattam volna továbbra is.
   De nem csak engem környékezett meg a bizonytalanság. Kihallottam Owen hangjából, a hezitálásból, hogy vagy a megfelelő szavakat keresi, vagy azon töpreng, hogy inkább leharapja a saját nyelvét. Bár megtette volna. E helyett meglódult, és tovább fűzte a mondandóját, én pedig képtelen voltam közbevágni.
   - És most ha nem haragszol, muszáj bemennem oda, mert ha tovább maradok veled, akkor félő, hogy mondanék valami ennél is nagyobb baromságot. Nem akarlak megijeszteni az ostoba érzelmi kitöréseimmel.
   - Pedig sikerült, ó, Nagy Redway – ezt meg minek mondtam? Már hiába haraptam bele az ajkamba, az alattomos megjegyzés kisiklott a padlástetőre, és tűhegyes fogaival darabokra szaggatta az őszinte szavait. Ennek fakereszt. – Tehát félsz, hogy baromságot beszélsz, ezért inkább baromságot teszel, ezt nevezem! Szerintem te csak simán elmenekülsz.
   Könnyednek szánt mozdulattal rántottam meg a vállamat, de nagyon sutára sikerült a gesztus, mindegy. Owen úgysem látta, már hátat fordított. Ahogy azt nekem is tennem kellett volna. Megtehettem volna még azt is, hogy én gyűjtöm be a bűbájjal az elveszett jelvényét, de valami visszatartott. Butaság, de tolakodónak tűnt volna azok után, amiket mondott. Jobbnak láttam tehát szóval tartani, vagy felingerelni annyira, hogy inkább rajtam töltse ki a dühét ahelyett, hogy vakon nekivág a szilánkerdőnek.
   - Meg tudod – kiáltottam utána a sötétbe –, minden halálközeli élményedből kirángattalak valahogy – persze egyszer sem rajtam múlt a dolog, de azért ott voltam vele, ez tény – Ha lelépsz, ki fog megmenteni, nagyokos? A lányok felvágják majd az ereiket, ha kinyiffansz…
   A fényes, üvegtelen kupola dülledő halszemként figyelt a tetőről. Összeharapott fogaimon át fújtam ki egy indulatos hörgéssel a levegőt, és úgy kapaszkodtam előrenyújtott pálcámba, mint vak a botjába.
   - Az istenedért, te marha! – morogtam a tető labirintusába, és természetesen Owen után eredtem.

Nem igazán tudom mit művelek. Kavarog minden. Miért kell ennek ennyire bonyolultnak lenni? Miért váltogatok egyik személyiségemről a másikra? Ráadásul minden egyes váltás olyan hányingerrel jár, hogy most is majdnem kiadtam a reggelit Iza cipőjére.
Szédültem, és lüktetett a halántékom. Odabent verték a tamtamot, a szívem pedig túlontúl nagy. De miért sajog annyira, ha Iza szemeibe nézek? 
- És most ha nem haragszol, muszáj bemennem oda, mert ha tovább maradok veled, akkor félő, hogy mondanék valami ennél is nagyobb baromságot. Nem akarlak megijeszteni az ostoba érzelmi kitöréseimmel.
- Pedig sikerült, ó, Nagy Redway. Tehát félsz, hogy baromságot beszélsz, ezért inkább baromságot teszel, ezt nevezem! Szerintem te csak simán elmenekülsz.
Minden egyes szava mintha tőrdöfés lett volna a büszkeségembe. Vérzett tőle, s a vér pírt rajzolt az arcomra, a fülemre, s elöntött a szégyen.
Megfordultam, és elindultam a labirintus felé. Nem érdekelt semmi és senki, csak minél messzebb akartam jutni tőle. El akartam bújni előle, el akartam rejteni az érzéseimet, el akartam felejteni ezt az egészet. De miért nem lehet?
Azt mondják, hogy a gondolat megragad az agyunkban, mint egy kis féreg. Minden gondolat elraktározódik, nem vész el. Pedig olyan egyszerűnek tűnik, megragadni azt a kis férget, kitépni onnan, majd belehajítani a tengerbe. De nem, én nem tudok szabadulni az érzéstől. Belezártam Izabel Bishopot a nagy sötétségbe…
Azt is mondják, hogy lehet bármennyire okos is egy ember, attól még ugyanúgy érez, mint a butább emberek. Belül mind egyformák vagyunk. Sőt, az okosabbnak jobban fáj minden, mert többet gondolkozik rajta. És én pont ebbe a hibába estem. Annyit rágódtam már ezen, hogy csupán annyit értem el, hogy még jobban belelovalltam magamat ebbe a lefejezett szerelembe.
Gyűlöltem magamat, amiért oly édesnek érzem fájását…
- Meg tudod, minden halálközeli élményedből kirángattalak. Ha lelépsz, ki fog megmenteni, nagyokos? A lányok felvágják majd az ereiket, ha kinyiffansz…
Kacagtam volna, de ehelyett csak felgyorsítottam a lépteimet. Túlságosan is felzaklatott… És amúgy is. Ha oly sok lány vágná fel az erét miattam, pont ő miért nem tudná?
Miért nem veszi észre végre, hogy ez az egész pont miatta van?
Úgy szeretnék visszatérni arra az őszi napra, amikor a seprűmmel belefúródtam a kviddicspálya gyepébe. Amikor Iza a segítségemre sietett, és hála neki csillapodott a rohamom. Az ő gyengéd szavai rendezték légzésemet, ő mentette meg az életemet. És minden akkor kezdődött, abban a fél pillanatban, míg úgy éreztem, hogy megfulladok a karjai között. Mintha csak egy angyal pillantott volna rám az őszi alkony fényeiben… Minden arra a napra vezethető vissza.
Ha ki tudnám vágni az emlékek közül, mint egy daganatot…
Belépve a tükörlabirintusba, mintha elvágtak volna minden szálat a külvilággal. Még láttam Izát, de a hangját nem hallottam. Megfordultam és minden felől a saját tükörképem nézett vissza rám. Aztán fél perc sem telt bele, és feltűnt a saját, borostás, nyúzott tükörképem mellett valaki más. Iza utánam jött…
- Nem értelek téged…
Az egész olyan valószínűtlen volt. Iza jött utánam, s nem fordítva, az érzelmeimről kezdek beszélni, ő félősen összekuporodik a karjaim alatt, miközben üvegszilánkok hullnak az égből egy olyan teremben, amit már évek óta nem használhatott senki, sőt… talán soha. Minta csak egy furcsa álom lenne mindez.
- Máskor szabadulsz tőlem. Most, amikor végre békén hagynálak, utánam jössz. Nem kell félteni – a következő szavakba a lehető legtöbb sértést préselem, mintha csak a saját sértődöttségemet próbálnám átpumpálni Izába. – Főleg nem neked…
Ismét elfordultam.
- Hagyj békén, kérlek!
Azzal faképnél hagytam, és pillanatok múlva elvesztem a labirintusban.

   Nagy svunggal indultam meg utána, még fűtött az elhatározás, hogy márpedig engem nem tud ilyen egyszerűen lerázni. Magam sem tudom, miért makacskodom ennyire, valószínűleg, ha Owen kérte volna, hogy kövessem, inkább visszafordulok a csomagokkal együtt és adieu, hagyom egyedül kalandozni a tilosban. De sajnos a tiltás a legrövidebb út a figyelmem felkeltéséhez.
   Ám amint recsegve-ropogva beértem Owent az üvegfövenyen, ő egészen máshogy viselkedett, mint ahogy megszoktam tőle. Vagyis ahogy számítottam. Maga volt a szeszély, és már nem tartottam olyan jó ötletnek, hogy a nyomába eredtem.
   Rám nézett, és nem láttam benne Owent. Ez valaki más volt; egy nyúzott öregember, egy keserű szív, egy gyomorrontás fakuló emléke. És bár kevés volt a fény, az még így is feltűnt, milyen karikás szemű, csapzott és elhanyagolt, de most nem volt kedvem nevetni rajta.
   - Nem értelek téged… – nem baj, én sem értelek téged. – Máskor szabadulsz tőlem. Most, amikor végre békén hagynálak, utánam jössz. Nem kell félteni. Főleg nem neked…
   Már nyitottam volna a szám, hogy még melegében visszavágjak valami csípős megjegyzéssel, de csak egy ingerült fújtatásra futotta, mintha a sárkány elfelejtette volna, hogyan kell tüzet okádni. Valójában beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy sikerült megbántania. Nem is annyira azzal, amit mondott, hanem inkább ahogy mondta. Szóval ezt gondolja rólam.
   - Hagyj békén, kérlek!
   - Rendben van. Békén hagylak. Ahogy kívánod.
   Meg sem vártam, hogy kimagyarázza (ha ugyan megtette volna), vagy esetleg belelovalja magát egy parázs vitába, hanem nyomban sarkon fordultam, és csikorgó léptekkel visszadöngettem oda, ahol a csapóajtót sejtettem. Ha mindezek után képes úgy viselkedni, mintha én gázoltam volna át a csipke lelkén, és csak elkerget, mint egy kutyát, akkor legyen! Nem kötelező barátoknak lennünk, ezentúl még csak köszönnie sem kell, ne is fáradjon vele. Már úgysem lát sokáig a folyosókon…

   Mielőtt kiléptem volna a megvakult kupola fényköréből, utoljára, a hitetlenkedés és a remény között félúton, mégis hátrapillantottam. Nem tudom, hogy azt szerettem volna-e látni, ahogy Owen lesújtottan áll még mindig ugyanott, vagy bűnbánatosan siet utánam, de semmiképpen nem azt, amit láttam. Szabálytalan, szürke lábnyomokat a hosszház homályába veszve: Owen Redway hűlt helyét. Itt hagyott.

★

köszönöm a játékot!