Óriás kandalló

Shaelynn Scarborough pennájából

A név nem fedi igazán a valóságot. Egy szobát hívnak így, mely az első emeleten található, a tanári-terem folyosóján. Az ajtó míves, juharfából készült, fekete lakkal van lefújva. A kilincs ezüstnek tűnhet, valójában sárkánycsont. Az ajtón belépve egy közepes nagyságú, barátságos helyiség tárul a szem elé. Egyetlen kis ablakkal rendelkezik a szoba, az ajtóval szemközti falon. Ez inkább nézelédésre szolgál, mintsem fény beeresztésére. A párkány finom bársonypárnával van bevonva, kényelmesen fel lehet ide kucorodni. A padlót vastag, puha szőnyeg borítja. Az ajtótól jobbra egy kanapé foglal helyet. Három személyes bútordarab, melyet bár az idő vasfoga kissé megkóstolt, nagyon kényelmes, akár alvásra is. Az ülőalkalmatosságon párnákat nem találunk, azokból párat ugyanis a gazdagon díszített kandalló előtt helyeztek el, sok diák szeret itt ücsörögni. Egy asztal található a kanapé előtt, lapjába egy hatalmas Roxfort címer van vésve, s lábaiba a négy ház állatainak mását faragták. A kandalló peremén apró tárgyak sorakoznak. A falakon festmények tömkelege található, de ezek egyike sem embereket ábrázol, s ezekbe nem is tudnak emberi portréalakok menni. A szobát csak a lobogó tűz világítja meg, itt nincsenek fáklyák. A szoba különlegessége azonban nem a kandalló, vagy a kellemes környezet, hanem a díszes monstrum bal részénél a falon lógó hatalmas falikárpit, mely az iskola alapítását ábrázolja színes szövettel, mozgó ábrasorral. A gyönyörű kézzel készített és gondosan megmunkált ereklye az egész falat betölti.

A kandalló nincs rákötve a hop-hálózatra, így utazásra alkalmatlan!

Sean

Egyelőre a folyosó szakaszon...

A mai zűrös délelőttöt követően Shay azt gondolta, az órákhoz hasonlóan a szokásos büntetőmunkája is elmarad. De hamar kiábrándult, amikor megkapta az üzenetét, hogy tolja le a kis hátsóját a professzorhoz, mert szó sem volt szabadnapról. Természetesen, ahogy az lenni szokott, amikor olyan unalmas és haszontalan feladatot kap, mint a másolás, mindent elkövetett, hogy végül semmit ne kelljen csinálnia. Van, amikor bejön, sikerült már beszélgetésre terelnie az egészet, vagy valami kevésbé unalmas feladattal kiváltani, de ez a nap úgy tűnt, nem kedvez a hugrásnak. A percek órák lassúságával teltek, s mikor már úgy három napja ült ott, valaki kopogott az ajtón. Egy negyedéves forma, griffendéles lány nyitott be az engedélyt követően, s néhány szusszanásnyi szünet után – valószínűleg futott idáig – közölte is jötte okát.
- Jó napot! Az igazgatónő hívatja a házvezető tanárokat, Professzor! – közli kurtán, semmi különösebb indoklást nem adva. Úgy tűnt azonban, erre nem is volt szükség, a Professzor egy rosszalló bólintást követően útjára küldte a lányt, s ő maga is készülődni kezdett. Hamar Shay is megkapta az utasítást, hogy pakoljon össze, s láthatóan Minticz foga nem fűlött az ötlethez, de útjára engedte tanoncát.

A hirtelen rászakadt szabadsággal mindösszesen annyi gondja támadt, hogy nem tudta, mit is szeretne csinálni vele. Arra kevés esélyt látott, hogy azzal tölthesse, akivel leginkább szeretné, hiszen most akkora a cécó körülöttük… Legalábbis a hugrabugosnak ez a gyanúja, egész délelőtt ez ment. Mivel nem nagyon volt ötlete, hol is kezdhetné a keresést, végül is arra jutott, meglátogatja kedvenc helyét, hátha ott majd megszánja az ihlet, vagy valami ötlete támad a délután további részéhez. Irány hát a kandalló!
A folyosón elcsípett információmorzsák alapján, valami nagy hír készül, hiszen az összes házvezetőt magához hívta McGalagony, s ha lehet hinni a szóbeszédnek, a többi három házat is érintő bejelentés várható. Néhányak felől még most is kárörvendő hahoták érkeztek, s egy-két kemény megjegyzéssel is illették a zöldeket. Egyik-másik viccesebb megjegyzésen ő is elmosolyodik útja során, de senkivel nem áll meg a történteket boncolgatni. Neki nincs kedve hozzá.

Végre eléri a megfelelő folyosót, s csak ekkor jut eszébe, hogy ennyi erővel jöhetett volna a mugliismeret tanerővel is, hiszen a tanári is errefelé van, már ha ide kellett jönniük. A szakasz azonban nem üres, s a tanáritól nem messze egy nagyobb mardekáros csoport toporog türelmetlenül, vagy épp szitkozódik még mindig. A gyomrát kellemetlen görcs kezdi el szorongatni, bár senki nem tett még támadó mozdulatot, a gyanú benne van. Szerencséjére azonban nem kell elmennie mellettük, az a helyiség, ahova ő készül, közelebb van. Merlinnek hála!
- Ez a végleges döntés, Mr Morrow! Apelláta nincs, most pedig oszoljanak innen, s keressék meg a megfelelő prefektusokat! A házvezetők is azonnal mennek és segítenek! – azzal McGalagony sarkon fordul, eltűnik a tanáriban, az ott maradt diákok pedig felháborodottan próbálják jobb belátásra bírni… az ajtót jobbára. Jobb híján a csoport tagjai egymás túllicitálva méltatják negatívabbnál-negatívabb jelzőkkel vélhetően az elhangzottakat.
Shay kíváncsian nyújtogatja nyakát, próbálva minél észrevétlenebbül közelebb lopni magát a háborgó diákokhoz zöldjei a méltatlankodók és az ajtó kilincse között ugrálnak. Nincs már olyan messze a cél.
~ Vajon miről lehet szó? ~ kíváncsisága sokadszor kerekedik felül elhatározásán, s ügyetlenül folyosódísznek álcázva magát próbál hallótávolságba kerülni, hogy hallhassa az éppen aktuális fennforgás részleteit. Már ha lehet. Amilyen sokszor átnéznek rajta, most sem lehet gond ezzel, majdnem feltűnésmentesen a falnak veti hátát, s egyszerűen megpihen a kandallós szoba ajtaja mellett.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Csend.
Békesség.
Tény, ez betudható annak, hogy szobatársaimmal bizony nyugalomra vágyva kissé megbűvöltük a szobánk ajtaját, a baromságok áradata ne hangozzon befelé. Mondhatni ezzel még finom voltam és nőies. A sok degenerált szöveg kezdett kikészíteni, mert sehogyan sem lehetett koncentrálni az átváltoztatástan házidolgozatra… valahogy nem volt lélekjelenlétem a sivalkodást, meg a kiabálást hallgatni… az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a lányok „kivel is feküdtünk le” beszélgetése a klubhelyiségből egészen idáig csengett. Szívem szerint két nyolcas erősségű pofonnal jutalmaztam volna az efféle degenerációt, de ma ehhez sem volt kedvem, ez pedig meglepő… szerettem pofonokat osztogatni, jóleső érzéssel töltött el, ha valakinek az arcát az öklömön érezhettem. A vér mámorító látványa pedig maga volt a csoda. Meglepetésre Davis hamarabb akadt ki, és egy adag gyilkos tekintetet követően pálcát ragadt. Tűrhető lett a varázslata, azonban még eggyel megtoldottam, biztos, ami biztos alapon. Ezt egy biccentéssel jutalmazta… Gabriel meg le sem szarta az egészet. Aludt, ha jól láttam, vagy hallottam.
Tanulás.
A dolog cirka fél órán keresztül, ha működhetett, mert egy fiatal, szőkés fasz lépett be az ajtón. Ahogyan megnyikordult a fenyőajtó zsaluja, azonnal felkaptam a fejem… egy pillanatig bennem volt a „bazd meg, kopogj” mondat, de ez elmaradt, hiszen a bűbájoknak köszönhetően úgysem hallottuk volna. A srác elég halkan és félénken motyogott, de sikerült kivennem, hogy valami víz, és áradás, meg persze azt is, hogy kifelé, ha fontos az életem. Egy pillanatra oldalra tekintettem, majd megrázva a fejem egy pálcamozdulattal belevágtam a kintlévőségeimet a ládámba. Egy újabb lengetést követően a poggyász megemelkedett, és szépen lassan úszva a levegőben követett. Jó lakó módjára előre engedtem Davist is, aki szintén úgy cselekedett, ahogyan én. Minthogy fene sem tudta, mikor térhetünk vissza, így a zár kattant, a kulccsal és mágikusan is. Azt követően szépen, a tömeggel sodródva, meg persze a hatalmas ládámmal a folyosóra ténferegtem, várva, hogy mi fog történni. Kissé félrevonulva picsámat a poggyászomon megvetve hallgattam a többiek beszélgetését… pletykák azok mentek… és ha igazak voltak, akkor csak gratulálni tudtam azoknak a balfaszoknak, akik miatt ezt a csodálatos kellemességet most el kellett szenvednünk. Mindig is tudtam, hogy suttyó parasztokkal vagyok körülvéve, akiknek annyi agya lehet, mint egy hónalj alatti izzadságfoltnak.
Zajok.
Vándorlás.

Ahogyan ki tudtam venni, többen is úgy tudták, az igazgatónő válságstábja, tehát a tanáraink megbeszélésre mentek… így vettem a fáradtságot, hogy a ládámat magammal reptetve felkerekedjek, és a helyszínre mehessek… mégiscsak jobb első kézből információkat kapni, sem, mint hallgatni a sok idióta feltevéseit. Az irodához érve aztán leheveredtem a diáksereg egyik oldalán, úgy hallgattam az eligazítás-szerű valamit. Meg kell mondanom, a dolog meglepett, mégpedig a rossz értelemben. McGalagonyról eddig azt hittem, fel van vértezve némi értelemmel… legalábbis az eddigi hozzáállása ezt tükrözte… most pedig a világ legnagyobb balfaszságával állt elő. Szerettem volna elsőként megrázni a kezét, mekkora marhaságot csinált, de inkább csak beletörődtem a valóságba. Minden egyes mardekárost elhelyeztek, mégpedig egy másik házhoz… namost, ez még nem is lenne probléma, ha nem volna a gyerekes faszság, miszerint utáljuk egymást, mert más címer van a mellkasunkon. Ez azonban itt nagyon is élt, és a kedves igazgatónk ennek tudatában is képes volt meghozni a gyalázatosan rossz döntését. Nem elegendő a már amúgy is felhalmozódott gyűlölet, hát tegyünk még rá egy lapáttal… mintha tűzvész lenne az iskolában, és megpróbálnánk a szertár legerősebb és legtisztább alkoholjával eloltani. Gratulálok. Fekete és fehér világunkba újabb színfoltot sikerült csempészni… a vér színét. Dumbledore anno értelmes ember módjára a Nagytermet alakíttatta át, de persze, minthogy most csak egy ház szívott, feltehetően pár buzgó fasz miatt, hát egyes termeket kellett volna rendelkezésre bocsátani… így senkinek sem esett volna komolyabb bántódása… legfeljebb a zöldek cumiztak volna azzal, hogy nem éppen úri helyiségben kell tengetniük az életüket… az, hogy a többi ház oda járt volna szívózni? Kérem, tanárok vagyunk, oldjuk meg… vagy diákok, és rendezzük egymás között… de az, hogy a zöldeket gyakolatilag prédának dobta az igazgató, banális és nevetséges.

Gondolatok.
Figyelem.
Nyugalmasan pásztáztam az elégedetlenkedő tömeget, elvégre kurvára leszartam, mi lesz, vagy éppen mi nem, megtörtént a dolog, rágódni felesleges volt. Összefontam a kezem a mellkasomon, és vártam a soromra… alig pár perc telhetett csak el, amikor az egyik prefektusunk odalépett hozzám egy cetlivel a kezében és az arcomba bámulva elhabogta, hogy a hugrabughoz kerülök.
- Remek!
Ennyivel le is zártam magamban ezt az egész históriát… ahogyan felkeltem a ládáról, egy ismerős emberke sziluettje villant ki a tömeg túlsó oldaláról, a falhoz lapulva, mélykúszásban közlekedve. Halovány mosollyal nyugtáztam, hogy hol máshol is lehetne a Tündérbogár, ha nem éppen a tűzvonalban. Meglendítve a karomat a pálca a kezembe csúszott… párat perdítve rajta a pakk megemelkedett, és szépen lassan úszva utánam a talajtól mintegy fél méter magasságban követett. Még oda sem értem, amikor normál hangon megszólalva köszöntöttem a Drágaságot.
- Nem gondoltam, hogy a hírek ilyen gyorsan terjednek!
Azzal ledobtam elé a poggyászt, amely egy nyekkenéssel ért földet… ahonnan persze egy szép adag port is felkavart.
- Tán csak nem Te leszel az idegenvezetőm?
Megtorpanva előtte, pálcával a kezemben, vészjósló beteg szemekkel meredtem rá.
Várakozás
Gondolatok.

Sean

Egyelőre a folyosó szakaszon...

Sajnos innen, ahol ő áll, nem lehet tisztán érteni, miről is beszél egymás között a mardekáros csoport. Nem könnyű ám feltűnésmentesnek maradni és még tisztes távolba is kerülni, amikor épp itt nincs egy páncél vagy egy óriási porcelán váza, bár így jobban belegondolva, ezek is csak neki nehezítenék a terepet, mert a nagy mögöttük bujkálásban biztosan felborítaná őket. Úgyhogy talán jobb ez így, a fal nagyobb eséllyel nem megy sehova a háta mögül és talán, ha nem néz a mardisokra, ők sem fogják észrevenni. Olyan ez, mint mikor a kezeid a szemeid elé teszed és láthatatlanná válsz. (Tesztelve!) Remélhetőleg most kéz nélkül is működni fog. Cipői orrát nézegeti, közben fülel és figyel és hall, olykor még ért is. Hallja a házak emlegetését, majd újabb szitokáradatokat és egy-két "Ezt nem gondolhatják komolyan!" felmordulást is.
Épp azon morfondírozik, hogy felnéz, mert akkor talán jobban hallja, mi folyik ott, de szeme sarkából közeledő alakra és léptek zajára lesz figyelmes. Pontosabban hallani véli az alak lépteit, s minden egyes nesszel az ő szívverése is gyorsulni kezd. Meglepetésében épp a kilincsért nyúlna, ami ki tudja mikor került kartávolságon kívülre. Mellkasát szorítani kezdi a rettegés, hiszen itt nem bonyolódhat pálcaharcba, és elég nagy a túlerő.
~ Végem... ~
Ez az egyetlen, ami megfordul agyában, plusz néhány sebtében gyártott kifogás, amely magyarázatul szolgálhat arra, miért is támasztja épp itt a falat, amikor se nem tanár, de még csak nem is prefektus. Ettől függetlenül persze sikerül néhány nem éppen kielégítő magyarázatfélét kitalálnia, a következő pillanatban aztán meg is áll a szíve. Megszólították.
Épp csak nem rezzen össze, de nagyra nyílt, őzike szemekkel kapja fel fejét, s úgy mered a közeledőre, mint a már említett állat a fényszóróba. Ahogy aztán a szavak megismétlődnek fejében, Seant megpillantva pedig értelmet is nyernek. Kisugárzása úgy vált át, zöldjei vidám csillogással fogadják a fiút, s bár szívverése egy jottányit sem lassul, azért legalább mosolyogni képes. Arca a szürkéből olyan vörössé válik, mint a griffendél zászlaja, de szerencsére nincs egy sem a közelben, hogy összehasonlítási alapként szolgálhasson. Immáron csak Sean nem létező jóindulatában lehet bízni, hogy figyelmen kívül hagyja a dolgot. A mardis megjelenésével járó megkönnyebbülés egyúttal kisöpri az összes hirtelen összekapart gondolatot, azt sem tudná megmondani futott, vagy repült idáig. Nyel néhány nagyobbat, s nem felejt el bájosan mosolyogni, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Föld nevű planétán van, azon belül is a Roxfort folyosóján.
Rosszabbkor nem is tettethetné, hogy tudja, miről is van szó, ajkai előbb formálják a szavakat minthogy átgondolhatna bármit is..
- Már mindenki tudni vél valamit... - mosolyog Rá, s mielőtt még egészen közel érne hozzá tüzetesen végigméri, meggyőződve arról, hogy nem érte semmi különösebb baj, s ahogy tekintete továbbsiklik a ládára, azt is megállapítja, a cuccai is rendben vannak. Sean a szerencsésebbek közé tartozhat, talán társai közül sokan nem is tudnak a cuccaikról még most sem semmit, főleg azok, akik akkor már a reggelin tartózkodtak. Ajkát zavartan harapja be, hiszen látni véli a kékekben az el nem hangzott ittlétét firtató kérdést. Épp ezért szalad fel aztán szemöldöke, mikor nem erre terelődik a szó, hanem valami egészen másra.
- Én? Ó... hát lehetek - vigyorog a fiúra, de láthatóan nincs képben, miről is van szó - ...beidegenvezethetlek öhm... ide - mutat a mögötte terpeszkedő fekete ajtóra.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Ahogyan közeledtem, látszott, hogy rajta van a Lelkemen a cifrafosás… amin persze nem is igazán csodálkozom… egyetlen kis árva hugrabugosként téblábol egy tonnányi mardekáros ökörcsorda mellett alig fél méterre. Erre általánosságban csak páran mernének bejelentkezni, természetesen, ahogyan nem kellett csalódnom soha, Ő bizonyosan a sorból kilépők között lenne. Nem egy unalmas nőszemély, hála az égnek… a szürke egerekkel amúgy is tele van és volt is már a faszom.
Felvezetés.
Beszéd.
Mosoly.
Legalábbis az Ő részéről bizonyosan, hiszen a megkönnyebbülés valahol le kellett, hogy csapódjon. Azért valljuk meg, más esetben lehetséges, hogy ezt bizony becigizte volna. A túlzott házak közötti ellentét bizony nem kifizetődő, ha egyénekre bontjuk a tömeget. Mindig és mindenkor az erősebb macska bassza meg a többieket, ez a világ rendje. Jelenleg hiába sorolta volna magát ebbe a kategóriába, vagy éppen a szerencsésen mázlistán mindent megúszok versenyzők közé, a másik nagy örökletes szabály nyert volna értelmet, sok kelta manó kentaúrt győz. Ezek fényében már nem is annyira meglepő a halovány mosoly, amire csak egy féloldalassal válaszolok, meg persze a beteg kékek vészjós és cinkos csillogásával.

Válasz.
Evidencia.
Az első megnyilvánulásából tökéletesen lerítt, hogy csak a történet alapjait ismeri, vagy még azt sem. Régóta „tanulmányozom” már az emberi viselkedést és annak formáit. Egészen apró dolgokból képes vagyok leszűrni bizonyos következtetéseket… ez pedig jelen helyzetben az, hogy bizony csak a felszínt kaparássza a tudása a témában, más nem. Ennek ellenére nem szólalok meg, csak üldögélek a ládámon, pálcával a kezemben, Őt méregetve, olykor, pedig amikor szünetet tart, hátra-hátra sandítva a vállam felett. Persze, hogy szemet szúrt a csevegésünk, bár jelenleg ez a legkevesebb… az igazgatónő balfaszsága most nagyobb szám a zabszemeszű mardekárosok megrökönyödésében. Tulajdonképpen most igazat adok nekik… el sem tudom képzelni, hány és hány szart kell majd megrágnom a sárgák klubhelyiségében… meg persze, hány és hány ujjal fog bővülni a nyaklánc, ha a köcsögök sokat baszakodnak.
Tanúbizonyság.
Az újabb szavai aztán véglegesen bebizonyították, hogy valóban nincs képben, és azt sem tudja, hogy a piroson nem látszik át a piros. Egy kósza pillantást vetek a mögötte lévő ajtóra, amelyre mutatott, majd megvonva a vállam lököm le magam a ládám tetejéről.
- Majd bent kiokítalak, mi is a helyzet!
Vetem oda egy kacsintás kíséretében, majd újabb cikk-cakkokat leírva a pálcával, és élve a non-verbális igék mágikus létével emelem meg a ládámat. Az utóbbi pár percben többet repkedett szerencsétlen, mint eddigi életében. Az persze lassan és komótosan felemelkedve ismét követni kezdett, ahogyan az rendjén is van.
Gondolatok.
Csend.

Pár pillanatig elég sok minden kavargott a fejemben, de a másodperc töredéke alatt sikerült elhessegetnem. Odabent majd úgyis beszélgetünk egy jót… hétvége lévén pedig nem kell kapkodni sehová, órák nincsenek. Amúgy meg az átváltoztatástan házi dolgozatot befejezem a társaságában… ős is biztosan tanulni fog, hát majd kikerekítjük a dolgot. Belépve a szobába egy fintor kíséretében ismét földhöz vágtam a poggyászom, majd visszacsúsztattam a pálcám a helyére. Kissé ölesebbre fogva a lépteimet haladtam el mellette, közben érdes balommal végigsimítottam a tenyerét… mindig a sérült testrésszel szemezett, meg azt birizgálta, mint valami szerencsetalizmánt. Persze a kezét csak annyira éintettem, amennyire ez így futólag lehetséges volt. Az ablakhoz lépdelve kitekintettem rajta, majd nekivetettem a picsámat. Lekapkodva a cipőmet dobtam fel magam a kipárnázott párkányra, majd kinyújtottam fel a jobbomat, hogy azért ha akar, jöhet Ő is. Megvetve a hátamat próbáltam valami emberszerű pozitúrát felvenni.
- Valami balfasz szétvágta a tótartót, és elárasztotta a klubhelyiségünket, lakrészünket.
Miközben fészkelődött, folytattam a monológot.
- Mindig is tudtam, hogy vágni való marhákkal vagyok körülvéve.
Itt egy halovány, másodpercnyi és cinkos mosoly kíséretében löktem rajta a mellkasomon egy aprót.
- Szerencsére a kivétel kiszúrt, és levadászott.
Apró fészkelődéssel éltem én is, ha már ideheveredett, hát nekem is kényelmes legyen… ez is fontos tényező.
- Szóval, minden mardekárost beosztottak egy-egy házba, hol is fog lakni! Engem hozzátok osztottak, ezért kérdeztem, idegen vezetsz-e majd.
Egy pillanatra a ládámra tekintettem, majd újfent az ablaküvegre.
- A ládámat majd a szobádban kellene eltenni, mert egészen bizonyos vagyok benne, ha nem így teszünk, cifra dolgokkal lesz tele a tannapok végére.
Egy apró fújás és mosoly következett.
- Ölni ilyenért meg nem akarok!
Pedig fogok, ha szükséges… persze ezt már csak magamban tettem hozzá, az amúgy ködös elmémben.

Sean


Fejében gondolatok tucatjai váltják egymást onnantól, hogy Sean megkérdezi, lesz-e az idegenvezetője. Valóban másik vágányon jár a témát illetően, ő egészen úgy fogja fel, ma ő lesz kettejük programfelelőse. Ennek megfelelően máris kezdi sorra venni a lehetőségeiket. Első körben szívesen megszabadulna a kíváncsi, rosszindulatú, szúrós kígyószemektől, melyek azóta sandítanak errefelé, hogy egyikük kivált a tömegből és a hugrás felé indult. Nem mindegy ám, hogy ki… egyik fél számára sem az, Shay számára a legkevésbé. Bár nagyon szívesen megtenné, nem szakad el faltól, áll ott, láthatóan zavarával küszködve, s zöldjeit a mardison legelteti. Óhatatlanul is kedve támad a közelébe kerülni, megölelni, odabújni, megcsókolni, azonban ezt így közönség előtt… érthetetlen és oktalan a maradásuk, mégis, még mindig ott lógnak, pedig a tanári ajtaja továbbra sem óhajt megnyílni előttük.
Elégedetten mosolyodik el, amikor Sean nem emel szót az ötlete ellen, s lassan felemelkedik poggyászáról, hogy követve a lányt a kandallós helyiségbe menjenek. Előtte azonban tesz még egy furcsa megjegyzést, amin Shay el is töprengene, ha nem kacsintana rá a mardis… olyan térd remegtetően. Néhány másodpercnyi zavart bazsalygást követően aztán sikerül akkora levegőt vennie, ami elég erőt ad neki felemelni kezét és lenyomni a kilincset. Táskája pántját markolászva lépked be, de egyelőre nem ül le sehova, csak körbepillant. Shay nagyon szereti ezt a helyet, az elmúlt évek során sok időt töltött itt, órákat bámulva a falikárpit mozgó alakjait, nem egyszer saját történetet gyártva az ábrákhoz vagy épp a párkányon ücsörögve, a birtokot bámulva. Majd hirtelen megdermed. Alig és épp csak érinti kezét Seané, mégis egész testét melegséggel tölti el, kap is érte egy mosolyt, többre egyelőre nincs lehetősége. Kíváncsian figyeli, hova is pakolja le magát a Kedves, s azonnal azon kezd el gondolkodni, hogyan is fészkelhetné majd oda magát. Nincs azonban szükség pofátlannak lenni, a mardis maga hívja oda magához. Hanyag mozdulattal dobja le válláról táskáját, lerúgja ő is cipőit, néhány könnyed szökkenést követően már az ablaknál is terem, s torkában dobogó szívvel foglalja el a felkínált helyet. Szűnni nem akaró vigyorral fészkeli magát oda Seanhoz, óvatosan simul mellkasára, s ha már úgyis arrafelé jár, nyom egy apró puszit állcsontjára – eddig bírt várni - és kissé bátortalanul támasztja meg kezét a mardis combján.

Bár az ablakon nézelődik kifelé, milyen szép is most minden, azért kíváncsian hallgatja történetet. Ha nem kezdi el magától, a hugrás úgyis rákérdezett volna, mivel kapcsolatban kell kiokosodnia a fiú szerint. Az első mondatot követően aztán egy hallhatót hümment és elhúzza a száját. Nem is kell szivatni a mardisokat, kiszúrnak ők saját magukkal. Mindenesetre Sean szájából kissé másképpen hangzik a dolog, s így belegondolva, elég kellemetlen lehet, hogy víz alatt van mindenük… az ágyaik, a szobáik, a klubhelyiségük. A tótartó szóval magával kevéssé van tisztában és kissé bizonytalan az elképzelését illetően is, de nem beszél közbe, ez nem is olyan fontos, hiszen a lényeg az, hogy a Mardekárt kiöntötték, mint az ürgét.
- Nocsak! – kidől oldalra kicsit vigyorogva a megjegyzést és a bökést követően. Felpillant Rá, halkan kuncog, persze tudja, attól, hogy a vágni való marha csoportban nem szerepel a neve, sőt kivételként ki is van emelve, még ugyanolyan ketyósnak tartja, de ezzel Shay teljes mértékben ki van békülve.
- Igen, hát… azt hiszem, megérdemlem az elismerést, makacs egy… zsákmány volt – vigyorodik el újfent, de most megenged magának egy apró grimaszt is odatolni. Miután kiszórakozta magát, visszahúzódik, még fejét is kicsit ráengedi Sean kulcscsontjára.
Az újabb infót hallva felszalad a szemöldöke, de még feldolgozni sincs ideje az infót, a mardis folytatja. Onnantól kezdve már keveset fog fel az elhangzottakból, hogy az is kiderül, a fiút a Hugrabugba osztották. Létezhet ilyen?
- Ez most komoly? - kérdezi végül, mikor már Seant sem hallja, és ő is úgy érzi, képes összefüggő mondatokban megfogalmazni azt a katyvaszt, ami hirtelen a fejében keletkezik. Felül, de olyan lendülettel, hogy megbillen. Azonban - remélhetőleg - a mardis keze megtartja, így az fel sem merül, hogy leesne. Egy gyors mozdulattal kifordul az ölelésből, féloldalasan ül már a párkányon, hogy láthassa az arcát. Nem hiszi, hogy lódítana, de ez elég meglepő. Mélyen a kékekbe néz, tétova mosollyal, mintha bármikor is hazugságon kaphatná.
- Té-té-tényleg velünk fogsz aludni? - jó, nézzük el neki, legalább a többesszámot odatette, így valamivel kisebb az égés... gondolja ő - Mármint... érted..?! - most már egyre inkább szélesedik vigyora. Kezei reflexszerűen kapnak a mardis kezei után, megszorítja őket.
- Óóó, hát ez tök jó! - örömködik magának, láthatóan Sean erről nincs meggyőződve - Mármint gondolom, te nem nagyon örülsz neki deeee én örülök helyetted, mert ez tök jó! - kivételesen most igen önző dolgok miatt örül neki. - Egyébként szerintem nálunk kell a legkevésbé tartanod a szadizástól! - próbálná győzködni a srácot, de talán fölöslegesen teszi, azért sunyin elmosolyodik - Majd én megvédelek! - teszi hozzá mindenféle rosszindulat nélkül, egyszerűen csak egy kis piszkálódási célzattal. Persze ettől függetlenül biztosan bepofixeli akárki száját, aki mer egy rossz szót szólni Rá.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A csodálatos mardekáros történet felvázolása közben szemmel követtem, ahogyan földhöz vágta a táskáját, majd szorgos léptekkel indult meg felém, a jól megszokott több ezer wattos mosolyával. Elegendő volt csak kinyújtanom a kezemet, azonnal kapott az alkalmon, hogy odaférkőzzön, és elfoglalja méltó helyét... ez így volt rendben, legalábbis most, hogy már megszoktam a közvetlen közelségét. Rosseb egye, még élveztem is a dolgot, mi több, olykor hiányoltam... persze ezt azért nehezemre esett a megfelelő formában a tudtára adni. Távol álltak tőlem ezek a buzis kis nyálas megnyilvánulások, a rózsaszín fellegek, és egyéb kreténségek, ezt el kellett fogadnia. A magam tökéletlen módján éreztettem azt, amit kellett, de többre nem igazán voltam alkalmas. Azt nem mondom, hogy nem voltak még bennem furcsa érzések olykor-olykor ezzel kapcsolatban... egész életemben azon dolgoztam, hogy mindenki elkerüljön, jó messzire, ne is kelljen a sok idióta fasszal még csak egy szót sem váltanom... a picsákról meg ne is beszéljünk... ők külön misét értek meg... egyesével mindegyikük. Nem telt el túlzottan hosszú idő, mindenesetre az tiszta volt, nekem is változnom kell valamilyen szinten. Tény, az elején leszögeztük, pálfordulatot bizonyos szokásaim a kapcsolat ellenére sem fognak venni. Azonban, ahogyan anno Cedrah, Shay is valamilyen szinten jellemformáló hatással volt rám. Ez az élet rendje, mondjon bárki bármit.

Közelség.
Illatok.
Ahogyan nekivetette hátát a mellkasomnak, fejét pedig a kulcscsontomra tette, egy apró puszit böktem a barna hajzuhatagra, mintegy viszonozva az Ő kedveskedését. Kitekintve a semmibe bámészkodtam a történetem előadása közben, mintha csak valamiféle mesét zengnék, mindenféle szín és érzelem nélkül... amikor is, mintegy váratlan horkanás buggyant ki belőle a meglepettség egyetlen szó formájában.
Makacsság.
Valóban, ez a tulajdonság tökéletesen passzolt a viselkedésformámhoz, soha nem is titkoltam. Nem igazán szerettem másoknak igazat adni, csak és kizárólag akkor, ha bizonyos volt, hogy valóban övé a döntő szó, én pedig tévedtem. Nem tartozott a gyakori esetek közé, mert ha már vettem magam, és vitába szálltam valakivel, hát előtte bizonyosan utánajártam a témának, vagy eleve már olyanról folyt a diskurzus, amit ismertem. Ellenkező esetben aztán lehetett a másik fél diák, tanár, ember, vagy bármi más egyéb - a diákok többségéből kiindulva marha -, akkor sem bólintottam.
- A zsákmány nem a megfelelő kifejezés.
Halovány, pillanatnyi mosollyal folytattam az okfejtést.
- A vad látott a vadászban valamit, ezért elfogadta a közelségét.
Ez lenne a korrekt kifejezés, a végén még úgy jönne le a dolog, hogy becserkészett, én pedig behódoltam. Mindenesetre folytattam a történetet, elvégre még nem ért véget a klubhelyiségünk szomorú sorsának meglehetősen érdekes formában való előadása, fűszerezve egy kis cifra szóáradattal, amely legfőképpen a lehetséges tetteseket illette.
Meglepődött.
Szívdobogás.

Alig mondtam ki az utolsó szavakat, azzal a lendülettel emelkedett meg, majd fészkelődött oldalülésbe, hogy felém fordulhasson. Mivel megbillent és elveszítette az egyensúlyát, rátartottam a jobbommal úgy a lapocka magasságban, továbbá a lábam is egyfajta támasztékként szolgált. Úgy bámult rám, mintha csak azt várná, elröhögöm magam, és közlöm vele, hogy hazudtam. Mélyen belefúrtam a kékeket a zöldes kocsonyákba, várva, mikor esik le, nekem nem szokásom holmi kamu marhaságokkal etetni senkit... sem őt, sem mást a világunkon. Többek között ez az egyik ok, amiért gyűlölnek az emberek. Amennyiben valaki egy fasz, én azt mondom "fasz vagy", nem lódítok, csöpörészve, nyalva, mint mindenki más. Mivel nem akart, vagy egyszerűen nem tudott megszólalni, magamhoz ragadtam a fonalat egy pillanatra.
- Hazudtam valaha is?
A kérdés önmagáért beszélt... ettől pedig a Virágszál nyelve is megeredt. Majdhogynem üdvrivalgásban tört ki, szerencsére azért kontrollálta az érzéseit valamilyen szinten. Örömében a kezeimet megragadva folytatta a csoda kielemzését, amelyet jómagam azért nem találtam ennyire fantasztikusnak. Unott képpel hallgattam végig, majd kérdő tekintettel, a jól megszokott üres hangszínnel szólaltam meg.
- A szadizást leszarom, tudod jól.
A szavakat követően csak egy pillanatnyi mosolyt eresztettem el, a kékek pedig vészjós titokzatosságba borultak.
- Nem örülnék, ha valamelyik háztársad miatt eltanácsolnának!
A mondat magában foglalt mindent, vért, hullákat, testrészeket... Shay tudta jól, legalábbis gyanítottam, a kocsmás jelenet óta már realizálódott benne... ha kell nem fosom össze magam egy kis testi kontaktustól. Talán emiatt is vetette közbe a kis megjegyzését, amelyben biztosított róla, megvéd.
- Ebben egészen biztos vagyok!
Jelentettem ki hűvös nyugalommal, majd ellökve magam a faltól hajoltam közelebb hozzá, megvonva párszor a szemöldököm. Ma az Övé voltam teljes egészében, hiszen mint kiderült, ha rövid időre is, de a sárgacímeresek közé kellett költöznöm.

Sean


Shay is úgy érzi, pontosan ott van, ahol lennie kell, épp azon a párkányon, épp arra a mellkasra dőlve, amelyikre már a leginkább vágyott – nem mintha más mellkasra vágyna máskor. Talán egyszer, ha elég idő telt már el hozzá, Sean is felfogja és elfogadja majd, hogy Shay-nek úgy kell, ahogy van. Nem vár el tőle semmilyen nyálas megnyilvánulást, ő sincs oda értük. Ő képes elfogadni, hogy a mardis nem egy romantikus regény még romantikusabb főhőse, s esze ágában sincs elvárni tőle semmi, ilyen irányú változást, korábban sem ezek miatt figyelt fel Rá. Egyszerűen csak szeretne Vele lenni, amennyit lehet – és ez a büntetőmunkák, tanórák és kviddicsedzések miatt nem túl sok idő -, odabújni Hozzá, mint most, beszélgetni Vele, szinte bármiről és a többi, ilyen helyzetben kívánatos dolgot művelni. Nem nagy feladat, a lány sem tart igényt egyik csillagra sem az égről, így tényleg fölösleges ilyesmin aggódni. Annál pedig kevés kifejezőbb dolog létezik, mint ha valaki ott van melletted, de te még közelebb akarod tudni magadhoz… ez zajlik most, a hugrásnak meg fülig ér a szája az ölelésben. Hiába akar kiugrani a szíve – az ablakon akár -, nagyon jól érzi magát így összesimulva.
A beszámolót többé-kevésbé közbevágás nélkül hallgatja végig, de van, amit nem lehet szó nélkül hagyni, ilyen a srác közbeékelt megjegyzése is, melyre természetesen azonnal le is csap. Részéről ebben az esetben a különféle megnevezéseknek kevesebb jelentősége van, egy valami szöget üt azért kobakjában, de majd a megfelelő időben ezt Sean tudtára is hozza. Egyelőre örül inkább annak, hogy a vad hezitálása ellenére most vad és vadász együtt lehet, mert igazából ez a fontos, nem az, hogy ki cserkészett be kicsodát. Már a múltkor letisztázták, Shay hibája az egész. De azt eddig is tudták, hogy a hugrás milyen kis defektes, miért ne különbözhetne ebben is mindenki mástól?
Most azonban kíváncsibb a történetre, hiszen ki tudhatná jobban, mi történt ott lent, mint egy mardekáros?  Apró grimaszokat ejt meg a hallottakra… végül is nem lehetett semmi a dolog, az a „tető” kibírt úgy ezer évet, erre két okleveles okostojás kirobbantja. Kíváncsi lenne, kiknek köszönhetően alakult így, bár valahol hallotta Malfoy nevét felvetődni… és végül is.. ő épp elég idióta ahhoz, hogy a saját társaival babráljon ki.

A beosztást hallva talán érthető a meglepetése. Az ő fejében is a négy évvel korábbi nagytermi kempingezés emléke elevenedik meg, amikor Black feltűnése miatt mindenkit ott szállásoltak el, egymás hegyén-hátán, de leginkább a földön aludt mindenki. A visszakérdezésre pedig felszalad szemöldöke. Nincs oka kételkedni a mardis szavában, de azért ő is megtréfálta már egyszer-kétszer, és van annyira képtelen ez a hír, hogy most kivételesen gyanakodjon. De nem átverés. Tehát létezik, hogy ekkora mázlija legyen… Egy nemleges fejingatást követően aztán ki is robban belőle öröme, bár talán az indokoltnál egy kicsit eltúlzottabbnak hathat ez Sean számára. Megvan rá a leányzó oka…
- Persze, persze, tudom, de… - megrántja a vállát - …neked is jobb, ha… kevesebb dolog nem érdekel, nem? – tényleg csak sután próbálkozik megmutatni, mennyivel jobb lesz a mardisnak ott, mint a másik két házban. Az adut persze a végére hagyja, saját magát. Egyelőre csak az eszébe jutó alibi dolgokat hozza fel, mint azt, hogy nem kell emeleteket másznia nap, mint nap emiatt. És hasonló, minden bizonnyal teljesen jelentéktelen dolgokat. Láthatóan ezen csodálatos előnyök sem hatják meg különösebben a srácot. Tény, ami tény, ő sem szeretné, ha gond adódna, azt meg végképp, hogy valami ostobaság miatt eltanácsolnák. Ilyesmire mondjuk kevés esélyt lát, őszintén kételkedik abban, hogy bárkit csak úgy eltanácsolnának jelenleg az iskolából. A hugrás nagyon is optimistán tekint az előttük álló időszakra, így a kicsapásos megjegyzést elmosolyogja. Nem lehet probléma, hiszen ott lesz majd ő, ezt meg is említi Seannak, akin szinte látszik is, ahogyan megnyugszik a ténytől. Legalábbis Shay így tekint a helyzetre. Elvigyorodik a mardis egyetértő megjegyzésére, kicsit el is pirul, és szíve megint vad kalapálásba kezd, amikor elemelkedik Ő is a faltól és közelebb hajol. Zavarában megint járni kezd a szája.
- Tényleg örülök, hogy a Hugrabugban leszel! Még ha csak átmenetileg is – nem tudná megmondani, mi mondatja vele a szavakat, a benne kialakult gondolatokat… talán a kékek vallatják? Lényegtelen – gondolkodtam azon, mégis mit lehetne tenni, hogy a büntetőmunkák mellett is tudjunk találkozni esténként… - sóhajt egy nagyot. Az eredmény mindig az volt, hogy semmit. A büntetése a délutáni órák után kezdődik és egészen takarodóig tart. A vacsora idejére van felfüggesztve, de az is majdnem percre ki van számolva. - …de így már nem kell, mert takarodó után is együtt lehetünk kicsit – mellkasa feszül már, úgy bámul Seanra, mintha még sosem látta volna ilyen megvilágításban. Alsóajkát beharapja, és megint csak elvigyorodik – Jól van, na…- hajol közelebb ő is, és a már sóvárgott ajkakra simítja sajátjait. Azért ez a kis gonoszság még belefért. Egyik kezével a mardis tarkója felé nyúl, de végül is csak az arcát simítja néhány ujjbegye, míg a másikkal igyekszik kicsit megtolni magát, mert távol érzi magát. Ahhoz képest, hogy előbb úgy hozzásimult most tényleg távol van. De majd dolgozik az ügyön, természetesen a rá jellemző, majdnem észrevétlenül.
Most a csók sem húzódik el annyira, néhány másodperc múlva eltávolodik kicsit, zöldjeiben csibészes fény csillan. Közelebb tolja magát, hogy visszahódítsa korábban feladott helyét, de most Sean másik vállára dől és a szoba másik végében terpeszkedő faliszőnyeget bámulja.
- Sean, egyébként miket szoktál csinálni délutánonként? Mondjuk, amikor nincs elárasztva a házatok, és persze azt leszámítva, amikor a fúriafűznél mented az embereket...- a végére egy leheletnyi piszkálódás is kellett. Ennek ellenére tényleg kíváncsi, meg nem is árt ismerkednie vele, sok idő kimaradt, leginkább az ő butasága miatt... most már viszont szeretné sokkal jobban megismerni szíve választottját.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A győzködés a részéről továbbra is afféle erőltetett dolognak hat, azért Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ott nekem kibaszottul kellemes lesz eltölteni az időmet. Tény, a történet két részre bontható, és ha az egyik, bizonyos szempontból nézzük, akkor valóban kellemes lehet… másrészről viszont maga lesz a pokol… a kérdés már csak az, kinek a részére. Gyanítva a dolgokat, és a hozzáállást, azt kell mondanom, nem én fogok szopni. Az ominózus első kör természetesen az, hogy a jelenleginél többet találkozhatunk… ez mindenképpen pozitívumnak mondható, bár én azért ettől is tartok egy kicsit. Nem szeretném, ha idő előtt túlzott kötöttség lenne rám verve, afféle rablánc. Odavagyok a csajért, ez nem lehet vitás, ennek ellenére a megannyi együttlét még kicsit erős, de már szokom a helyzetet. A szabadság azért néha jó dolog volt, bár tény, az utóbbi időben a Drágaság ideje kegyetlenül megcsappant. A második felvonásban pedig a feketeleves, amiért én nem látom annyira csodálatosnak ezt a döntést. Az pedig nem más, mint az, hogy gyakorlatilag minden egyes zugból hugrabugosok fognak leselkedni, hogyan baszhatnának ki velem, vagy éppen a többi odakerült mardekárossal. Mert az emberi gyarló gondolkodás bizony erre enged következtetni, aki pedig az ellenkezőjét állítja, az nem tartozik az ép elméjűek táborába.

Öröm.
Boldogság.
Noha nem szólaltam meg, a szemeimben ülő komor csillogás bizony elárulta, bármit fog mondani, a véleményemet nem fogom megváltoztatni. Ennek ellenére továbbra is próbálkozott, nem is vártam mást… elvégre Ő ilyen. A jót látja a rosszban, pontosan az ellenétem. Én mindenben meglátom a fostos dolgokat, abban is, amiben esetleg más nem… valóban utálni való tulajdonság, de én szeretem.
Közelség.
Továbbra is előredőlve vártam, hogy mikor fogja beadni a derekát… tudtam jól, tisztában voltam vele, hogy nem fog tudni ellenállni a dolognak. Szomjazza azt az átkozott csókot, még akkor is, ha terelni próbál. Lásson csodát Merlin, hát nem igazam lett?
Csók.
Kellemes és édes, mint mindig, nem lehet nem élvezni… Kövezzen meg a világ, de ez igaz, és mint mondtam, nem szoktam hazudni. Bárki más férfiember az ellenkezőjét állítaná, bizonyosan a buzi jelzőt aggatnám rá, és így szólítanám élete végéig. A testi kontaktus egy kifejezési forma, és retteneteses módon lehet vele játszani.
Fészkelődés.
Miután sikerült megint odagubóznia a mellkasomra, újfent kibambultam az ablakon. Megint csak a kopár táj látványa fogadott, semmi sem változott, és mégis minden.
Szavak.
Kérdés.

Érdekes volt viszonthallani a nevemet, még soha nem szólított Seannak, egyetlen egyszer sem… legalábbis az emlékeimben nem igazán élt az a kép, amikor ezt így és ebben a formában. Az ember, ha a nevét is mondják, kissé magához közelibbnek, és fontosabbnak érzi a helyzetet… így voltam ezzel én is. A kérdés humoros volt, és egyben halálosan komoly is. Egy röpke pillanatra felemelkedett a szemöldököm a hallatán, amelyet legfeljebb az ablak üvegében láthatott volna, ha arra van fordulva. Helyette inkább a szobát méregette, így lemaradt az eseményről. Oldalra döntöttem a fejem, a hűvös ablaknak szegve azt, majd mélyet sóhajtva kezdtem bele a válaszadásba. Természetesen a jól megszokott színtelen hangon.
- Minél messzebbre menekülök a dilettánsok gyülekezetétől, és élvezem a csendet. Tanulok, olvasok, repülök, vagy éppen semmit teszek!
Nincsenek különleges hobbijaim, aminek az életemet szentelem, hacsak nem veszem számításba a nyakláncom tartalmának bővítését. De az persze helyzetfüggő, sem, mint hobbi lenne.
- Akkor most én jövök!
Vetettem még oda, jelezvén, egy kérdés, egy válasz kategóriába léptünk.
- Hogyan jutunk be hozzátok anélkül, hogy tudjam, merre van a bejárás?
A jelszó egy dolog, hiszen rengeteg varázslat van, ami időlegesen süketté tesz... azt azonban, hogy egy exmemoriam-al kitöröljenek bármit is, már most elfelejthették. Az agyamban nem turkál senki, még a legképzettebbek sem.

Sean



Sosem volt az a fajta, aki az első néhány próbálkozás sikertelensége után megfutamodik, feladja. Most sem teszi, pedig teljesen tisztában van azzal, Sean nem az a meggyőzhető kategória. Legalábbis nem záros időn belül. Shaynek is sok időt kellett várnia, míg a srác meggyőzte saját magát arról, hogy vele akar lenni – remélhetőleg nem nagyon készül meggondolni magát. Két merőben ellentétes szemléletmóddal megáldott fiatalról van most szó, Shay talán túlságosan is optimistán áll a dologhoz, de azért a helyzet talán annyira sötét sem lesz, mint amilyennek a mardis gondolja. A lányon azonban az is világosan látszik, hogy a borongós, kissé elutasító megnyilvánulás sem szegi kedvét. Bármilyen hihetetlen, ő nagyon is élvezi, amikor a srác ilyen.
Attól még mindig nem kell tartani, hogy a lány esetlegesen túlságosan is akaszkodóvá válik az elkövetkezendő időkben, hiszen az edzések, a büntetőmunkák és a leckeírás továbbra is elegendő lehetőséget biztosít majd a külön időtöltésre, csak így legalább takarodó után is oda tud majd a mardisnak mondani egy hellót, ha ő is úgy akarja. A lehetőségük meg lesz rá, a hugrást pedig ez nagyon is feldobja attól függetlenül, mennyire fogják ezt kihasználni majd.
A kékek kiváltotta őszinteségi rohamnak is vége szakad végre, melyet Sean szó nélkül hallgat végig, Shay pedig hiába próbálkozik, képtelen megállni az egyre gyakoribb pillantást az ajkaira. Pedig ő megpróbálta, de korábban már megjegyezte, ő szereti, ha átölelik és azt, ha megcsókolják. Ha ott szenyóznak vele az ajkak tőle alig néhány centire, mi mást tehetne? Messzemenőkig nincs fából, ha a mardisról van szó, de ezzel a másik is tökéletesen tisztában van, hiszen nem élne vissza vele ilyen kis galád módon, ha nem tudná. Ő mindenesetre ennek tudatában is élvezi a csókot, a már hiányolt szívdobogással, forrósággal és apró remegéssel, amikor pedig véget ér, egy alig érzékelhető, reszketeg sóhaj is hallatszik. Nem tud nem mosolyogni ezt követően, ajkát kénytelen beharapni, hogy legalább a fülig érő vigyort el tudja fojtani egy kicsit, ha más nem, csak addig, míg odabújik hozzá. Ott már nem láthatja.
Mielőtt nagyon beállhatna a csönd, ő szólal meg. Mivel részéről túltárgyaltnak érzi egyelőre a korábbi témát – és mert még mindig zavarban van az előbbi szómenése miatt -, egy kevéssé zavarba ejtő kérdéssel lép tovább. Már amúgy is ki akarta kérdezni Seant a szokásairól, és azokról, miket szeret, mert bár ezek is mondhatni sablon témák, valamikor nem árt megtudni. Közben persze végig vigyorog, és nagyokat szusszan, miközben szemeit hol lehunyva élvezi a mardis hangját, hol a szoba másik végében pihenő faliszőnyeget fürkészi.
~ Jó, ha valaki a saját szabadidejét úgy tölti el, ahogyan akarja… ~ szusszan egy nagyot, megmozgatja fejét a mardekáros vállán. És akkor megüti valami a fülét, amin már a múltkor is megakadt egy picit… hiába a nagy képzelőerő, a színes és gyakran meghökkentő fantázia, akkor is nehezére esik elképzelnie Őt seprűn. Pedig öt éve együtt voltak reptanon, ahonnan sok minden megmaradt emlékezetében, azonban az, hogy a másik hogyan ült rajta, nem. Épp nyílna szája az újabb kérdésre, amikor Sean ismét megszólal, amivel kuncogásra készteti a hugrabugost. Szereti ezt a játékot, bár korábban nem játszotta, most izgalommal tölti el.
- Oké! – vesz egy nagy levegőt, a mardisról lévén szó, lelkiekben már készül is, hogy a legutóbbihoz hasonlóan, mindenféle kecmec nélkül hasít bele valami nem épp általános, könnyed témába. Fejében gyors felvetődik néhány lehetőség, mikkel kapcsolatosan kérdezhetne a másik, de neki nem megy ez olyan jól. Legalábbis önmagával szemben.
A kérdést hallván aztán meglepődik, de most sem tart ez tovább néhány pillanatnál. Szélesen elvigyorodik, majd ismét felemelkedik kényelmes fekhelyéről, s csibészen megvillanó zöldjeivel Seant méregeti.
- Ez attól függ! Mennyire bízol bennem? Úgy értem, ha mondjuk, azt kérem, hogy hunyd be a szemed, amíg én végigvezetlek egy folyosón, amit nem ismersz… - megvonja néhányszor szemöldökét, ez s vigyora, valamint a pajkos zöldek együtt adnak némi okot a hezitálásra, de talán csak valami pajzán dologra gondol, Shaynél nem nagyon lehet tudni – és… bevezetlek valahova… mennyire mennél bele? – az, hogy a bejutás a Hugrabugba sokkal körülményesebb dolog ennél, s kvázi elkerülhetetlen, hogy a srác lásson egy-két dolgot, teljesen mellékes. Beszéd közben hátát a mardis felhúzott lábának támasztja, kezei ölében nyugszanak.
- De miért nem akarod tudni? – kíváncsiskodik, ha már erre terelődött a szó. Nem nehéz eltéríteni érdeklődését ilyenkor, mivel szinte minden érdekli, ez meg most számára kissé fura is, hiszen őt majd megölné a kíváncsiság, ha alkalma nyílna bejutni a Mardekárba. Igaz, az első néhány perc után érdeklődése egy bizonyos pont köré konkretizálódna, de az most teljesen lényegtelen.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A csók a – mondhatni - jól megszokott tételeket vonzotta maga után... amelyeket a hugrás leányzó általában nem igazán tud, vagy éppen tudott leplezni, annak ellenére, hogy veszett módon próbálkozik vele minden egyes alkalommal. Már-már annyira, hogy néha éppen ez az esetlenség mosolyogtat meg, amibe az igyekezet fullad. Az enyhe arcpír most is éppen úgy vereslett fel, akárha most csattant volna el kettőnk között az a bizonyos első az erkélyen... ott gyakorlatilag tojást lehetett volna sütni az arcán. Beharapta az ajkait, hogy a mosolya ne érje körbe a fejét. Mert meg kell vallani, mosolya azért van a csajszinak, ami megmozgat az emberben valamit, akarva, akaratlan is. Annakidején a Fúriánál is csak ezért nem téptem le a fejét... jobban mondva, hagytam, hogy tépje le az a büdös fadarab. Meg persze azért, mert mardekáros létemre kurva jó fej vagyok, még akkor is, ha mások mást állítanak.

Nyugalom.
Dobbanások.
Ahogyan elterpeszkedett rajtam, szinte éreztem a szíve dobogását... ütemes volt, kissé pörgősebb a megszokottnál. Az enyémhez képest pedig Roxfort Expressnek is mondhattam volna. Az ablaküveg fejtámasznak való használatától enyhén megvizesedett a hajam, de nem igazán zavart a dolog. Úgy voltam vele, ha elbattyogunk a minden bizonnyal nagyon kedves és vendégszerető hugrások zugába, a számomra kijelölt szobába, majd elmegyek tusolni, bele fog férni egy hajmosás is. Kifelé egyre kevésbé láttam, köszönhetően a leheletem alkotta párának. Minden egyes szusszanattal egyre csak nagyobb lett az átláthatatlan folt, és egyre mélyebb tónusú. Ennek ellenére nem mozdultam, csak figyeltem a tejfehér semmiséget, hallgatva azt, amit majd válaszol a kérdésemre... meg persze azt is, Ő vajon mit fog majd kérdezni. Megszokhatta már ezt az adok-kapok játékot, általában ezt szoktuk protezsálni.
Mozdulatok.
A feje egy aprót mozdult a „repülök” szó hallatán. Emlékeszem még, a jó múltkorjában elültettem a fülében a bogarat, de azóta nem kérdezett rá a dologra... pedig direkt módon jól kiemeltem a szövegből, érezze az élt. Ez a repkedés nem feltétlenül az a fajta repkedés, amit ő művel. Érdekesnek találtam, hogy eleddig magában bírta tartani a kérdést... mi több, azt is, hogy nem robbant fel a formás kis fenekében az a bizonyos mindenízű drazsészem sem. Mielőtt azonban rákérdezhetett volna, folytattam a monológot, hadd egye továbbra is a rosseb a kis Kedvest.
Farkasszem.
Ahogyan feltettem a kérdést, gyakorlatilag felemelkedett a fészkéből és amolyan Shayes stílusban, hivalkodó és csalogató zöldekkel meredt rám. Én meg a tőlem jól megszokott jellemtelen, üres és kifejezéstelen pillantással illettem... persze csak az első másodpercben. Bennem volt, hogy meglépem a váratlan és elkapom, de aztán csak nem tettem. Helyette lassan elemeltem a fejem a hűvöskés üveglaptól, majd jól láthatóan végigmértem... kezdve a szemeivel, aztán az ajka... a nyaka... és lentebb és lentebb. Már amennyit engedni láttatott magából ebben a törzsben kifordult pozitúrában. Aztán bunkó módon szépen lassan kezdtek emelkedni a betegesen kékek, imitt-amott meg-megállva, minthacsak nem kellene éppen figyelnem.
Válasz.
Kérdés.

Olyan területre tévedt, amiről nem is biztosan tudott az első körben. Egy abszolúte aprócska válasz és kérdés elegendő volt, hogy megintcsak komoly témákba cseppenjünk bele. Nálam a bizalom nagyon komoly helyen szerepelt, és nem osztogattam csak úgy oda bárkinek, ahogyan azt egyébként az összes idióta marha teszi. Gyakorlatilag egy beszélgetést követően a marhák már a szaporodási szokásaikat beszélik meg... döbbenetes és kiábrándító.
- Amennyiben valakinek sikerül elnyernie a bizalmam...
Ami nem éppen egyszerű dolog, és rettenetesen hosszú idő kell hozzá. Ezt természetesen csak magamban toldottam hozzá a szavakhoz.
- ... úgy kérdés nélkül megteszem, ha kéri.
Itt, ebben a pillanatban hajoltam előre, és fúrtam mélyen a kékeket a zöldjeibe, megemelve egy pillanatra a szemöldökeimet. Érezhette, hogy Ő már elért valamit, letett az asztalra bizonyos dolgokat, amely miatt megtenném neki, ha kérné. Persze, ez a bizalom addig él, amíg egyszer ki nem derül az ellenkező eset.
- Tudni pedig azért nem akarom, hogy ebből később ne lehessen bajod.
Bármi megtörténhet, a Roxfortba járunk, ahol megannyi kibaszott Vér Pistike szaladgál. Amit Shay itt mond, azt hetven teremmel, négy tonna fallal odébb simán hallja egy éppen mandragórát üvölttető diáktárs... mert ide ekkora sztárok járnak. Tudás és értelem nélkül is isteneknek vagy éppen félisteneknek hiszik magukat. Ez azonban más mese, más lapra tartozik. Valaki, akinek nem kellene, megtudja, a későbbiekben pedig Ő és én kapjuk majd a savat, mondván, Te voltál az egyetlen, aki elárulta... te pedig, aki tudott róla annak ellenére, hogy nem a ház tagja vagy. Kell ez a faszomnak ez a felesleges kör.
- Nem tartasz tőle, hogy esetleg a háztársaid közül elfordulnak Tőled páran, ha velem látnak lógni?
A kérdés hatványozottan igaz, főleg most, hogy ott fogok aludni a portájukon, gyakorlatilag a barátai szeme előtt.

Sean



A fontos kérdések valahogy megkövetelik maguknak a szemkontaktust, s mivel elég komoly szándékkal igyekszik feltenni sajátját, képtelen nyugton, Sean vállára hajtott fejjel maradni. Szélesen vigyorogva fürkészi az arcát, miközben izgatottan faggatja a srácot. A szemkontaktus azonban nem tart sokáig, a mardis tekintete nem időzik sokat a zöldeken. Ezzel nincs is semmi probléma, ám nem kifelé pillog az ablakon - unottan -, hanem rajta, Shayen időzik továbbra is, egyre lejjebb vándorolva, szinte centiméterről centiméterre. Nem lehet nem észrevenni természetesen. A hugrás szívverése ezzel arányosan gyorsul, arca pirul, ahogyan a metsző kékek érdeklődése egyre lejjebb vonul az ingén. Tipikusan az a pillanat ez, amikor az ember úgy gondolja, lehetne vasaltabb az egyenruhája, kezdi el fullasztani az egyébként is kilazított ingnyak, vagy reflexből behúzza a hasát, mintha ezzel bármit is változtathatna a látványon. Ujjait ölében egymásba fűzi, hüvelykjei, elárulva őt kergetőznek egymással, ajkát beharapja egy pillanatra, ám különösebb reakcióra nem ismer a mardekáros arckifejezésében. Nem aggasztja túlzottan a dolog, hiszen Sean mesterien rejtegeti gondolatait, sehol egy szemöldök, vagy ajakrándulás, ezt is csak onnan tudja, hogy ő maga is vizsgálgatja, és egyszerűen nem tudja felfogni, hogy ez hogy nem zavarja meg sehogyan a fiút. Képtelen vigyor nélkül hagyni, így amikor hosszú másodpercek múltán a zöldek és a kékek ismételten találkoznak, felvonja szemöldökét, inkább csak néma kérdésként.

Bár kérdését vigyorgósan tette fel, s igyekezett egy kis csibészséget is csempészni bele, nagyon is érdekli a mardis válasza. Kíváncsi, hogyan is áll ezen a téren. Az talán hiú ábránd, hogy valaha is valóban édes kis semmiségekről fognak beszélgetni, valahogy ez a játék mindig átcsap valami komolyabba, de ez a téma nem csak a srác számára az. Korábban Shay is az a kategória volt, aki sok ember felé bizakodva fordult, ám az elmúlt másfél év kemény leckéi megtanították, még a segítő szándék sem mindig őszinte. Mostanra elővigyázatosabb, bár e téren van még mit fejlődnie, sokkal több fenntartással nyit, de ebből a másik keveset érzékelhet. Sean felelete megnyugtatja, bár inkább az a sokatmondó pillantás, bizalmas közelhajolás és pillanatnyi szemöldökrándulás a felelős a mostani, elégedett mosolyért. Bólint egy aprót, viszonozva a merő tekintetet. Már ennyiből is érzékeli, ez a pillanat komolyabb, de a mardis második megjegyzése még ennél is jobban megérinti. Nem igazán szereti, ha aggódnak érte, ha féltik, de az utóbbi fél évben rájött, nem olyan rossz dolog ez sem. Nagyot szusszan, s ismét elmosolyodik. Pillantása egy pillanatra a srác ajkaira kúszik, ez épp egy olyan helyzet, amikor nagy meghatottan megcsókolná, jó hosszan, sok-sok érzelemmel és szenvedéllyel. Nem teszi mégsem. Keze azonban öléből megindul a másik jobbja felé, s lágyan megfogja, nagyot sóhajt ismét. Nem szokása túlságosan átgondolni, amit mondani akar, ezért szokott sokat fecsegni.
- Jó, ez teljesen jogos. Megbízott idegenvezetődként pedig kötelességem a legjobb tudásom szerint megoldani a dolgot, de… nem árt, ha tudod, hogy néha én is eltévedek… khm.. esetleg véééletlenül egy seprűtárolóba viszlek… véletlenül – köszörüli meg torkát, s talán némileg jelzésértékűen húzza összefont kezüket saját ölébe. Mégsem tűnik úgy, mint aki így próbál megint kieszközölni egy csókot, a megjegyzés viszont igencsak utalásjellegű. Szélesen vigyorog, s most ő az, aki megvonja szemöldökét. Maga is kételkedik abban, hogy szavai valóban elhagyták-e száját, pedig nagyon úgy tűnik. Szusszan egy nagyot igyekezve terelni egy kicsit korábbi megjegyzéséről – Van azonban egy kis gond. Ha te nem akarod tudni… – ő nem tudja, hogy Sean-nak ebben a helyzetben nincs is választása, mert a prefektusok és a mardekárosok lettek értesítve arról, hogy egyedül nem próbálkozhatnak bejutni a házakba – azt ő nem hallotta. Zöldjei egy pillanatra félresiklanak zavartan, majd az ölében pihenő kezekre pillant, s szabad kezének egyik ujjhegyével cirógatni kezdi a mardis csuklóját, amolyan pótcselekvésként – …akkor… öhm… szóval arra kényszerülnél, hogy megvárj engem, mert Minticz nem hiszem, hogy akármikor elenged a büntetésből. Ez meg így, nem… lenne… - félénken felpillant - …számodra ketrec? – emlékszik jól a srác minden szavára, melyek ott az erkélyen hangzottak el, ő pedig aztán tényleg nem szeretne lógni rajta, kivéve persze, ha Ő is úgy akarná. Ez azonban nem könnyíti meg most a helyzetét, hiszen akármilyen kényszerhelyzet, mégis csak tőle teszi függővé a fiú szabadságát. Tekintetében a kérdés: továbbra is biztos, hogy nem akarod tudni?
- Bár oké, végül is lehet, már a hétvégére újra a régi ágyadban alszol – csúfondárosan elmosolyodik – a kicsit halszagú, kicsit penészes ágyadban – a végét már nem bírja nevetés nélkül. – Bocsi, ezt nem hagyhattam ki! – kuncog egy keveset és megszorongatja a kezét.

Shaynek van egy apró gondja ezzel az egy kérdés, egy válasz játékkal, mégpedig az, hogy folyamatosan szabályt szeg benne. Talán a mardisnak még nem tűnt fel, pedig korábban is folyamatosan kettőt kérdezett, őt azonban egy csöppet sem zavarja, vagyis inkább nem veszi észre, más aspektusból nézve, folyamatosan csal. A kérdésen elmosolyodik, s vesz egy nagyobb levegőt, melyet aztán lassan kifúj.
- Most erre szívesen rávágnám, hogy nem, nem tartok ettől. De az a helyzet, hogy attól jobban tartok, a te háztársaid, hogyan fogják majd kinyilvánítani a véleményüket feléd, vagy akár felém – megrántja a vállát – meséltem rólunk az egyik szobatársamnak – közli végül, igyekezve minél kisebb feneket keríteni a dolognak. – Danielle-nek, meg Melore-nak is, de ő nem tudom, mennyit fogott fel a dologból, mert közben szokásos megszállottságával bújta a mugliismeretet – szemei hirtelen kimerednek, arca megfeszül – ahh, megvan, mit felejtettem el! Szólni neki, hogy nem is lesz óra a héten – annyira mégsem érinti mélyen, egy vállrándítással elintézi – mindegy.... de ők igazán jó fejek voltak – mosolyodik el zavartan. Természetesen óvatosan lavírozott a szavak ingoványos talaján, ami olyan volt, azt kifelejtette, nem akarná Seant sem kiadni, úgy véli legalábbis, a mardis sem lenne boldog tőle.
- De, hogy rendesen is válaszoljak. Nem gondolom, hogy elfordulnának tőlem, nem is tartok ettől. Tudom, nem mindenki reagál erre úgy, ahogyan a lányok tették – elvigyorodik, ahogyan visszaemlékszik Danielle reakcióira -, de azért emiatt elfordulni tőlem! – a srácra sandít – Bár, talán nem ártana előre szólnom, hogy megeshet, néhány megtört szívű srác esetleg forralhat némi bosszút – néhány pillanatig kivár, csak míg lát valamiféle reakciót; egyetlen száj vagy szemöldökrándulást, fintort, akármit. – Vicceltem! – jegyzi meg faarccal, s a következő pillanatban fülig szélesedik vigyora.
- És te nem tartasz attól, hogy ezek után már nem fognak békén hagyni a társaid? Mármint.. a Hugrabug miatt – kérdezi aztán halványuló mosollyal, ismét csak megszegve a szabályokat. Hiába, túlságosan belelendült a tanév során a kihágásokba.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Naná, hogy a mustra nem maradt megtorlatlanul… ahogyan a szemek ismét összetalálkoztak, Shay első dolga volt kérdő pillantásokkal illetni a tettem. Csendesen bambultam rá, mintha mi sem történt volna. A leghalványabb jelét sem mutattam annak, a látvány tetszett, avagy sem. Persze, hogy tetszett, de minek erről tudnia? A végén még teljesen elkényelmesedne, megszűnne a megfelelni akarás kényszere, és akkor odalenne az a kis gyomorrángás… az a kis készülődés, amit csak akkor ejt meg, ha tudja, összefutunk. Így belegondolva, szar lesz neki az elkövetkezendő pár hét. Eddig sem volt a pontosság mintapéldánya a Kedveske, ezek után már bele sem merek gondolni mi lesz. Elég csak kilépnie a folyosóra, a klubhelyiségre nézve, máris visszarohan majd, és nekilát összeszedni magát. Mellékesen megjegyzem, tök felesleges ez a fajta igyekezet, mert a természetes szépség sokkal többre becsülendő, mint a pacsulis, kencemázos gusztustalanság, amivel páran az utcára mernek menni. Elegendő csak megnézni a dolgot, máris kikívánkozik a gyomor tartalma… egyenesen az arcukba, hogy legyen mivel lemosni a művet.

Mosoly.
Bólintás.
Amint közelebb hajoltam, hogy érzékeltessem a szavakban rejlő igazi sorokat, elmosolyodott. Ez most más fajta görbület volt, nem a megszokott Shayes… mintha érezte volna, ez nem éppen az a pillanat, amit el kellene szórakozni. A bólintása is ezt erősítette meg. Az ezt követő mozdulatsor várható tételként szerepelt a repertoárban… valahogy úgy éreztem és láttam a szemeiből, most roppantmódon nekilátna valami heves smárnak. Ennek ellenére nem tette, ez pedig egy abszolúte plusz strigulát jelentett a neve mellett szereplők mellé. Nem mondom, hogy nem jó, mi több, kellemes roppant kellemes tud lenni a dolog… de nem kell minden egyes alkalommal egymás szájában lófrálni, a végén oda lesz a varázs. Ez az, ami megkülönböztet minket a sok giccses köcsögtől, és nyálpártól. Amennyiben az emberekből váladék csorogna minden egyes ilyen megnyilvánulást követően, bizton mondhatom, a Föld népessége saját nyálába fulladt volna már bele. Nem lennének szárazföldek, a bolygó a távolból egy kibaszott kék golyónak látszana csak, habos hullámokkal.
Érintés.
A szavai tovább erősítették a gyanút, Ő bizony csak éhezné azt a csókot, de nem lépte meg. Tisztában volt vele, hogy nem vagyok az a tipikus átlagjellem, többször is elmondtam már neki, többször is megtapasztalta, amikor velem lógott. Ennek fejében csak azért sem hajolok oda egy kis kellemességre… érezze a kis törődést. Kezének érintésére sem tévedt le a tekintetem, a metsző kékek bizony ott furakodtak a zöldekben, egyre jobban, egyre mélyebben. Nem szólaltam meg, az maga lett volna a meglepetés, ha a leányzó nem folytatta volna az általában rege hosszúságú monológját. Így csak csendesen ültem, tűrtem a kéz birizgálását, és hallgattam az elő-előbuggyanó szavakat, kérdéseket, feltevéseket. A mondatok lényege kirakóként állt össze a fejemben, tudatosult, ha nem tudom meg a helyiség bejáratát, és annak csalfaságait, bizony hozzá mérten kell majd beosztanom az időmet. Hallottam a mardekáros helyiségről alkotott szavait is, láttam a mosolyát… pár pillanatig még méregetem az arcát, aztán halovány, féloldalas görbével nyugtáztam én is… szar ügy lesz visszamenni. Bár bizonyosan megvannak a megfelelő bűbájok, maga a tudat, hogy egy tonna szar és fos szakadt be, nem éppen gusztusos.
- Amennyiben büdös lesz az ágyam, nem fogok fürdeni…
Itt újra elkomorodott a tekintetem, de látható volt, hogy ez csak afféle színpadias dolog.
- … csak, hogy átélhesd Te is a csodát! Az első dolgom lesz odabújni hozzád!
Ez persze kamu, egy fél lépést sem lennék képes szarszagúan megtenni, sértené az elveimet.
Szavak.
Szavak.

Megindult a rengeteg, szinte lelőni sem lehetett… mindenesetre nem szakítottam félbe. Valahogyan másképpen voltam képes kezelni az Ő szófosását, és az összes többiét az iskolában. Természetesen azért, mert amit mondott, érdekelt… amit meg a többiek mondtak, jobbára egészen magasról leszartam. Szépen lassan hátradőltem, és megvetettem magam, a fejem pedig az ablaknak döntöttem.
Hűvös.
Egyetlen arcizom sem rándult, amikor közölte, mesélt már rólam a barátnőinek. Mondjuk nem csoda, a nők általában a világ végéig mindent leközölnek egymással… mindent. Mintha ez az életük lételeme lenne. Ezt mondjuk soha nem értettem, de ők tudják, biztosan fantasztikus élményekkel gazdagodnak egy-egy ilyen eszmefuttatás során. A témától való elkanyarodást ellenben megmosolyogtam, tipikus Shay. Ami éppen eszébe jut, az kibuggyan belőle. A válaszával aztán közölte, nem fog elfordulni tőle senki sem… mintha nyugtatta volna magát… bár biztos voltam benne, ha kell, akkor kézen fogva, vagy akár a hátamon is bemasírozni a klubhelyiségébe. A szúrás meg afféle megszokott vonásként megérkezett… hiányoltam is volna, ha elmarad, de ami késik, nem múlik. Az újabb kérdés már csak hab volt a tortán, de nem szóltam neki… még.

Leszegett fej.
Komor tekintet.
Pár másodpercig úgy néztem rá, mint aki teljességgel ki van akadva, és nem hisz a fülének.
- Te alávaló csaló!
Még a hangszín is unott volt, hogy még nagyobb frász törje ki… de aztán elmosolyodtam, és az ölében lévő kezem ujjait kinyújtva megsimogattam a pocakját.
- Egy kérdés, egy felelet. Minden szabályt megszegtél. A bűnöd tárgyalását a diskurzus után fogjuk bonyolítani.
Elmozdítva a fejem az ablaküvegtől folytattam a válaszadást… szerencsére jó volt a memóriám, így semmit sem fogok majd kihagyni.
- Akkor kezdjük szépen, sorjában!
Ismét előre dőltem kicsit, hogy húzzam a fejét, hogy elpiruljon.
- Amennyiben egy seprűtárolóba vinnél, ahol tételezzük fel, ketten lennénk, bizton állíthatom, mélyvörös ábrázattal jönnél ki.
A szemöldökök egy pillanatra a magasba szöktek, egy puszi pedig repült a levegőben.
- A bejárat! Továbbra sem akarom tudni. Nem, nem lesz ketrec, van mit tanulni, és van mit intéznem addig, amíg nem kerülsz ki Mintiztől. Megbeszélünk majd egy időpontot a Nagyteremben. Ott vacsora, és vissza a klubhelyiségbe.
Ez a legegyszerűbb tétel, amíg nem jön, addig a saját kis dolgaimmal foglalkozom.
- Az, hogy meséltél rólunk, jó dolog…
Itt egy pillanatra elmosolyodtam újfent. Azért kíváncsi lettem volna, mesélt-e a házról, ahonnan az udvarló származik… vagy a névről, ami még bizton állítom, dobott volna a skálán.
- … és örülök, hogy nem volt belőle kiakadás. A srácok, akiknek a szíve összetörött, és bosszút forralnak. Jöhetnek, sorban, vagy egyszerre. Régen szórakoztam már egy igazán jót, bár meg kell vallanom az idejáró kis köcsögöket megfaragni nem éppen nehéz.
Persze, hogy nem. Egytől egyig idióták mind, nem értenek máshoz, csak a bájolgáshoz, és nyávogáshoz. Rózsaszín inget hordanak, répanadrágot, festik magukat, úgy beszélnek, mint a nők. Úgy artikulálnak, és ugyanúgy húzzák el a szavak végét. Nagy dicsőség egy ilyet leverni.
- A társaim pedig. Békén fognak hagyni, mert ismernek! Tudják, mi várható a vérszívásért. Két ember van, akik esetleg mazsolázhatnak a témán, ebből az egyiküket nem fogja érdekelni, a másik pedig kap két fülest, és rendben lesz.
Az én kérdésem következett, hát éltem is vele.
- Induljunk? Beleszámolva a véletlenszerű seprűtárolós eltévedést, éppen hogy takarodó előtt fogunk visszatérni.
A kérdést meg kellett toldani a mondattal, hadd piruljon csak a csinos arcocska.
Mosoly.
Vártam.

Sean



Érdekelné, mi járhatott Sean fejében, amíg a szemeit legeltette rajta, kíváncsi lenne a véleményére, noha tulajdonképpen nem sokat láttat az az egyenruha, még akkor sem, ha a talárja valahol a kanapé környékén pihen a földön, félig táskájába gyűrve, másik felén magán hordozva a fél kastély padlózatának mocskát. A mardis azon kevesek közé fúrta be magát, az elmúlt igen hosszú időszakban, akik véleménye még akkor is érdekli, ha éppenséggel őt méltatják vele. Most is szívesen meghallgatná azon gyöngyszemek egyikét, amelyekkel korábban nem egyszer illette a hugrást. De talán most nincs különösebb oka rá, belekötni nem igazán tud, így inkább nem mond semmit, mert a dicséret...na az az, amit csak ritkán ajándékoz a fiú. A bonyodalmas, csak fejben felvezetett gondolatmenetet követően végül is eljut oda, hogy ez most egy jófajta csönd és kifejezéstelen arc, amikor nem azért nem ad jelet, mert nem akarja megbántani, hanem azért, nehogy túl elégedett legyen. Ez amúgy sem következne be, de erről meg a mardisnak nem kell tudnia. Idővel úgyis észreveszi, nem sok minden kerüli el a figyelmét. Festeni azonban akkor sem festené magát, ha megkérné rá, utálja az ilyen kence dolgokat, nem mellesleg nem is bírja őket a bőrén. Kipróbálta, mert miért ne tette volna, az valahogy egyik kislánynál sem maradhat ki, de csak úgy, mint a kesztyű viselete, ez is fojtogató érzéssel töltötte el. Plusz kötődik hozzá egy igen kellemetlen élménye még kicsi korából... talán majd egyszer erre is fény derül.

Shael helyzete sem egyszerű. Hónapokon át ette a fene Sean miatt, minél inkább próbálta kiverni a fejéből, annál makacsabbul ragaszkodott elméje az akkor még képtelennek tűnő képzetekhez, számtalan álommal megátkozva. Amik bár akkor nagyon is szépek voltak... a maguk módján, nap közben, amikor szembesült újra meg újra a tényekkel, hogy tulajdonképpen szóba sem állnak egymással, nagyon kellemetlenül érintette. Most pedig itt ül, alig pár centire tőle, az előbb még oda is bújt hozzá, szinte szétveti mellkasát a boldogság, az állandó, vad szívdobogásról nem is beszélve. Teljesen érthető, ha néha igen is eltöltene néhány hosszabb percecskét csak az ajkainak szentelve figyelmét. Talán... olykor el lehet gyengülni.
Nem enged ám a csábításnak, még akkor sem, ha Sean komolyan próbára is teszi, de megjegyezte magának, a szenyózást is és az ajkait is. El-lesznek-kapva! Egyelőre marad a kézfogás, ebbe is egészen beleremeg, ahogy néha saját szavaiba is belepirul alkalmanként.
Jó szokásához híven, s hogy figyelmét is terelje, megint lenyom egy pár perces stand-upot, amelyet a mardis sztoikus nyugalommal hallgat végig, még véletlenül sem szakítva félbe a lányt, mindösszesen a megfelelő részeknél megereszt egy mosolyt. Shaynek ez is elég, s mivel szereti látni, folytatja is a műsort, újra és újra előcsalogatva a rajongott görbületet. Talán soha nem lenne képes megunni...
Elvigyorodik a srác megjegyzésén, miszerint első dolga lesz büdösen hozzá bújni, s el is nyom rá egy kellően rajongó pillantást.
- El is várom! - nevet fel nem olyan hangosan, de annál csilingelőbben, annál vidámabban - Akkor néznének csak ki minket igazán... és kerülnének el - hümmög egy sort, így méregeti a mardist, mintha azon tűnődne, mennyi ideig kell a halszagban hemperegnie, hogy elég szagos legyen kettejük helyett is. Megvonja néhányszor szemöldökét, de nem azért, mert a halszagú Blaine sokkal vonzóbb falatot jelentene számára, egyszerűen csak jelzi, részéről eltette ezt az eshetőséget talonba, mert sosem lehet tudni, nem-e lesz egyszer szükség rá. Shay szerint bármi megtörténhet, és ami szerinte bármi, az valóban akármi lehet.

Vígan csacsog, néha talán már úgy tűnik, nem is tudja, konkrétan miről beszél, de nagyon is tisztában van vele, csak ő ilyen, képes akár egy mondattal tizenöt témát érintve mindent elmesélni. Körülbelül ez a helyzet most is, hol nagyokat vigyorog és nevetgél, máskor valamivel komolyabb arcot vág, ami az esetében halványabb mosolygást jelent. Igazából nem nagyon veszi észre magát, hogy többet kérdez, mint lehetne neki fel sem tűnik, ám az annál inkább, hogy Sean arca a szőrére eresztett monológot követően nem olyan kedélyes, mint mondjuk lehetne, lennie kellene. Fejét leszegi, arcán sincs már az a kényelmes, kellemes mosoly, szemei komoran fürkésznek, a hugrást pedig a szívinfarktus kerülgeti. Zöldjei meredten bámulják a srácot, keze dermedten kapaszkodik a másikéba, s pillanatok alatt olyan jéghideggé válik, mintha kiszökött volna belőle az összes vér. Ez nem kizárt, talán a testében levő összes vér egyszerre tódul arcába, amikor a kékek ráemelkednek. Szinte elsüllyedne, vagy éppenséggel elájulna, pedig még egyetlen apró sóhaj sem hagyta el a másik száját, nem hogy szó. De aztán érkeznek azok is, s a lány most érzi, hogy baj van. Nagy baj. Hallva a megnevezést megszólalni sem képes, irodalmi nyelven szólva: lefőtt, mint a kávé, s csak pislog, mint az a bizonyos hal abban a bizonyos puttonyban. Meg sem kell kérdeznie, miért, a mardis nem hagyja kétségek között vergődni. Zavartan elkapja tekintetét, hápog, mintha a nyakába akarnák varrni az Azkabani fogolykitöréseket. Lehajtja fejét, így pontosan és tökéletesen végigmozizhatja, ahogyan az összefont ujjak közül kibújik néhány és kedveskedve megsimogatja a hasát. Ez kell még neki, vajon mennyit bír még szerencsétlen szíve? Talán nem ártana Foleytól valami nyugtató löttyöt kérnie, mert kezd nagyon ciki lenni, hogy egyetlen előre be nem jelentett érintésétől, milyen reakciókat produkál.
- Sajnálom! - motyogja az orra alatt, bűnbánón emelve fel csillogó zöldjeit, s vörös arcát. - Elkapott a lendület!... Remélem, figyelembe veszed ezt az ítéletnél - érezni lehet, hogy remeg egy kicsit, de nem félelmében, inkább zavarában. A megtorpanás azért volt, mert megint majdnem kérdezett, bár ha már megvan a szabályszegés, szinte teljesen mindegy, hogy az kicsi volt-e vagy nagy. Talán a büntetés szempontjából nem egészen, de ha csinálsz valamit, csináld jól, ha bajba kerülsz, kerülj nagy bajba. Nem tudná tagadni, hogy gondolatait megragadták az elhangzottak, s néma spekulálásba fog a várható szankciók lehetőségeiről.

Legalábbis ezt tenné, azonban Sean nem hagyja válasz és reakciók nélkül az egyébként is megsemmisült hugrabugost ismét támadásba lendül, s nem is átall megint egészen zavarba hozni őt. Szívverése egy pislogásnyi pillanat alatt gyorsul kétszázról hangsebességre... nem csak az arca piros már, de orra és homlokának egy bizonyos hányada is árnyalatot váltott. A szavak visszhangzanak fejében, újabb zavarba ejtő képsorok peregnek lelki szemei előtt, köztük pedig a kékekbe bámul. Újra átfut rajta az a jóleső bizsergés, itt-ott - de egy bizonyos ponton különösen - nagy forróságot előidézve. A levegőbe küldött puszin elvigyorodik, s kissé grimaszol, mert igazit nem kap.
- Meglátjuk, Sean! Meglátjuk - nagyon próbálkozik állni a sarat, de ha képes lenne spontán halmazállapot változtatásra, már most fel lehetne a tócsájával törölni az egész helyiséget, ahol a celsiuszok úgy röpködnek, hogy be sincs gyújtva a kandallóban. Talán neki is hozzá kellene nyomnia a fejét az ablakhoz, vagy kinyitni és kihajolni, amíg ismét lehűti magát. Amaz azonban zárva marad, ő pedig mered őzikemód a kékekbe.
A kellemetlen részletekbe sincs kedve most beavatni a mardist, az ő büntetőmunkája, Seant biztosan nem is érdekelné az egész. Így hirtelenjében ez az akcióterv egészen működtethetőnek tűnik, vacsora után talán kap Minticztől annyi időt, míg visszakíséri a srácot a Hugrabugba. Bólint erre is, mert most nagyon elhatározta, hogy még véletlenül sem sodorja magát újabb szabályszegésbe, de az ilyesmi nála egyetlen pillanat műve.
Valahol mocorog benne egy kis hiúság, képes azt gondolni, hogy az egyébként nem létező összetört szívű fiúkat talán egy kicsi részben miatta is kezelésbe venné. Ezzel egyelőre így is marad, amíg nem hall mást, márpedig nem hozza fel.
- Azért remélem nem baj, ha mégsem lesz ilyen. Legalábbis a tudomásom szerint... - rántja meg vállait, épp azon gondolkodik, hogy vajon feltűnésmentesen visszafoglalhatná-e a helyét, amikor a mardis élni kíván kérdési lehetőségével. Szusszanva a kékekbe pillant, majd egy pillanatra félre. Összevonja szemöldökeit, szabad kezét pedig lassan emelni kezdi felfelé. Hogy lássa ehhez, mit szól a másik, tekintetét visszavezeti rá, míg tenyerének egy kis részével lehúz Sean halántékáról egy csöpp vizet. Talán az ablakról került oda, de ez nem is fontos.
- Hát... ha készen állsz rá - mosolyodik el, fejét egy picit oldalra döntve. Mégsem moccan a helyéről, így mondjuk a Kedvest is akadályozza a feltápászkodásban, de ez most egyáltalán nem érdekli. Vigyorog, mint a tejbetök, s csak ezután válik világossá, miért.
- A seprűtárolóban sötét lesz - vonja meg ő is párszor szemöldökét, pillantása és mosolya játékos, kacér. Újat nem mond az infóval, inkább csak próbálkozik ő is azzal, amivel Sean játszadozik, igaz Őt szinte lehetetlenség elbizonytalanítani... amíg nem hívja táncolni valaki. - De, mehetünk! - egy hirtelen mozdulattal leugrik a párkányról, s a lehető legáltalánosabb viselkedést tanúsítva sunnyog a cipője irányába, reménykedve abban, a korábban tévedésből emlegetett büntetés már a feledés homályába is merült. Azért még egy kérdést megenged magának, egyébként is ő következne...
- Nem vagy éhes? Út közben benézhetünk a konyhára! - leteszi hátsóját a kanapéra, majd a széthagyott lábbelik után nyúl - ezt mondjuk előbb kellett volna -, a lényeg, hogy semmi kirívó. Megy ez!

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Az elborult és gyilkos tekintet meghozta a várva-várt végeredményt, aminek roppantmód örültem, legalábbis jelen helyzetben egészen biztosan. Tudtam, hogy szemétség a részemről, de annyira jó volt látni, ahogyan Ő is megváltozott, egyik pillanatról a másikra, csak azért, mert a kékekben megvillant valami veszélyt sejtető gyilkos ösztön. Mintha villámcsapás sújtott volna a kis elméjébe, és szirénák kezdtek volna hangos kavalkádba, "baj van, baj van, menekülj" felkiáltásokkal és feliratokkal... pedig nem, egyszerűen csak kitört belőlem a köcsög odaszurkáló, a régmúltra való tekintettel. A tétel ennyire egyszerű volt. Az arca olyan vöröslően tündökölt, mint griffendélesek talárján az a fránya címer... szinte lángolt a percekkel ezelőtt még haloványfehér bőr... a mosoly is odaveszett, megölte egyetlen galád, és vérre menő pillantás. Ennyit kellett csak tennem, és pánikba esett a Kedves. Gyaníthatóan nem a félelem vezérelte a testét, nem attól pirult ki, mindinkább a meglepettség, és a váratlan helyzet hozta elő belőle. Azzal azért már tisztában lehetett ennyi idő után, hogy félelemmel akkor kell csak néznie felém, ha valami orbitális hibát követ el. Visszaél a bizalmammal... bár, őszintén megvallva kevés lenne oknak, hogy bármit tegyek vele... ennél mélyebb szúrásra lenne szükség.
Vér.
Ez az, amiből gyakorlatilag minden egyes csepp az arcába tódult, főleg a pocakját való apró simításokat követően. Pontosan ez volt a cél. A már amúgy is Cedrah kabátjára emlékeztető szín tovább mélyült, egyre erősebb tónusokat öltött.. és már nem csak az arca, de az orra, homloka is lassan színeződni kezdett... úgy festett szegény ártatlanság, mint valami mugli kifestőkönyv, amit hibásan nyomtattak és számoztak. Minden szám mellé a pirosat írták kellő színnek. Bár, lehet jól nyomtatták azt a képzeletbeli könyvecskét, csak éppen az én kezembe adták az ecsetet... én pedig jelen helyzetben pirossal festettem, amit csak lehetett.
Melegség.
A seprűtároló, valamint jelenlegi színének boncolgatására próbálkozott ugyan egy halovány "meglátjuk" monológgal, de érezhető volt, ezen a téren bizony rendkívül fogható szegény. Nagyon könnyen zavarba hozható, legalábbis általam. Biztos vagyok benne, másnak nem sikerülne efféle szín kavalkádot okozni az arcán, legfeljebb, ha jól felpofozzák... ahhoz viszont már nekem is lenne egy, esetleg két szavam. Arról nem is beszélve, a pofonok jobbára sárga és barna foltokat eredményeznek... lilát akkor, ha nagy az ütés, és vérömleny keletkezik.

Érintés.
Mosoly.
Éreztem, ahogyan a keze lágyan érintette a halántékomat, a hajam vizes lehet, nem is kicsit... akkor döbbentem rá, mennyire is forró a tenyere. Látszott rajta eddig is, hogy zavarban van, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. A kastély régi fostalicska volt már, az ablak falakkal való találkozásánál csak úgy húzott a hideg. Engem nem különösebben zavart a dolog, mert sokkal jobban szerettem a hűvös időjárást, mint a meleget... ellenben vele. A témakör azonban meghozta a melegséget a számára, a belső fűtőanyag keményen dolgozott.
Szavak.
Felkészült az indulásra, de azért még csak feltette a fránya kérdését, mintha megillette volna a dolog. Pedig egyáltalán nem, az előző körében már lezongorázta a következő hetvenkettőt. Ennek ellenére egy halovány mosollyal nyugtáztam a dolgot... amikor elfordult, és megindult a cókmókja felé, ismét terepszemlét tartottam. Ez azonban most az a gyorsfajta volt, az észrevehetetlen.
Sóhaj.
Gonoszság.

Az általa feldobott magas labdát, amelyet utolsó mondataival szervált, nem lehetett nem leütni, így ennek fényében következett a cselekmény. Szépen, komótosan nyújtóztam egyet a párkányon... talán a csontom is beleropogott a hátamon, de nem igazán érdekelt. Egy halk hümmentést hallattam, hogy megforduljon... éreztetni akartam vele, hogy ez most nem csupán valami gagyi válasz egy röhejes kérdésre. A vörös tónusokat akartam végleg mélyvörösbe borítani... és ez a rész már nem azért történt, mert annyira jól szórakoztam. Amint megfordult, a betegszín kékek a zöldes kocsonyákba fúródtak. Lehatoltak egészen a lélekig, hogy abba belekapaszkodva ne engedjék azt többé. Pár pillanatig a legmélyebb csend telepedett a szobára, aztán következett a megsemmisítő pár szó.
- Én készen állok!
Mivel nem akartam, hogy szívinfarktust kapjon szegény lelkem, ellöktem magam a párkánytól, majd mosolyogva tettem hozzá, immáron oldottabb hangszínnel.
- Kicsi korom óta nem félem a sötétséget.
Féltérdre ereszkedve bújtam bele a cipőmbe, miközben igazgattam, fel sem pillantva válaszoltam a kérdésére, mintha pillanatokkal ezelőtt mi sem történt, vagy éppen hangzott volna.
- Nem vagyok éhes, kihagyom a konyhakört!
Tőlem már nem érkezett megválaszolandó, ezzel tudattam vele, hogy lezártnak tekintettem a kérdezz-felelek játékunkat a mai nap folyamára. Már másodszor űztük, és újra érdekes, mégis fontos dolgok láttak napvilágot, ahogyan az első alkalmával. Olybá festett, ezt a fajta, kettőnk közötti játékot óvatosan kell használni. Lassú léptekkel, pálcával a kezemben, poggyásszal mögöttem lépdeltem mellé, majd ott megtorpanva tekintettem rá... mintegy érdeklődvén, indulunk az ismeretlen felé?