Zeneterem

[Kenzie]

Egy kora márciusi szombat délután volt: az idő még borongós, ködös és nedves, kifejezetten alkalmatlan arra, hogy az egyszeri diák a parkban töltse szabadidejét vagy oda üljön ki házit írni. Ennek eredménye egy felettébb zsúfolt klubhelység volt, Dwayne pedig kevéssé rajongott a tömegért, így hát úgy döntött, hogy útnak indul s arra nézvén is volt ötlete, hogy hol fog kikötni. Volt egy hobbija, amit ugyan nem tartott titokban, de nem is vert nagy dobra ha nem volt muszáj; egy hobbi, melynek oly ritkán volt lehetősége hódolni a kastélyban, ugyanis csak egyetlen hely akadt, ahol ez a tevékenység megvalósítható volt. Nem is habozott hát: arrafelé vette az irányt.
Külsőjét szokásos egyszerű eleganciája jellemezte, ám megjelenése így is erőt és tekintélyt sugárzott, még ha ezek valamelyes valótlan képet is próbáltak az avatatlan szemek elé vetíteni. Kétségtelenül erős volt: elvégre egy nagy múltú család sarja volt, így varázserőnek nem volt híján; tudása pedig korához képest már-már kiemelkedőnek számított, különösen a jelenlegi viszonyokat figyelembe véve, amikor az iskolában tulajdonképpen minden zajlott, csak a tanítás szorult háttérbe. Ám a tekintély… az egy másik lapra tartozott. Némileg kívülállóvá vált az utóbbi időben: sem az elnyomott, emberszámba sem vett félvérűek közé, sem pedig a tiszteletreméltó, megbecsült aranyvérűek közé nem tartozott, már ami a külső megítélését illette: mert ámbár születés jogán az utóbbi kategóriába tartozott, tettei kivetették ebből a kategóriából, ámbár az előbbiig nem süllyesztették a reputációját. Tény, ami tény: nem volt az új iskolavezetés, és főleg a halálfalók kedvence: nem volt rest felemelni a szavát, s olykor a pálcáját, az igazságtalanságok és a túlzó büntetések ellen, ám szigorúan a saját értékrendje szerint dolgozott. Csak az olyan akciók ellen lépett fel, amit ő maga igazságtalannak érzett s ez volt az oka annak, hogy szép lassan egyedül maradt, eltűntek az emberek a környezetéből. Az egyik oldal azért nem kereste a társaságát, mert féltették a saját pozíciójukat, a másik pedig azért, mert lenézték cselekedeteit: gyávának tartották, hogy nem lép fel a gonosz ellen minden esetben. Ám az ifjú azon kapta magát, hogy ez a legkevésbé sem zavarja: csak egyetlen embert hiányolt, ám Őt mindenekfelett.

Ahogy lassú léptekkel célja felé haladt, gondolatai újfent Angelle körül repkedtek, mint már oly sokszor a közelmúltban. Hosszú ideje már, hogy nem látta a lányt s még csak nem is hallott felőle s ez felettébb bántotta, hiszen jóformán mindennél fontosabbá vált számára múzsája társasága. Egyik pillanatról a másikra elveszteni azt az élményt, amit a lánnyal töltött idő nyújtott számára… nem volt könnyű feldolgoznia. Egyetlen dolog éltette és tartotta benne a lelket: teljesen biztos volt benne, hogy nem Angelle maga döntött úgy, hogy elvágja magát az ifjútól, hanem valami külső hatás. Talán az apja, aki a hírek szerint meglehetősen megosztó férfiú volt… Dwayne nem tudta a választ erre a talányra, de eltökélte, hogy kideríti. A probléma csak az volt, hogy a kastély falain belülről nem sok mindent tehetett az ügy érdekében, azt pedig nem tehette, hogy megszökök: sajnos, mint a társadalom egy megbecsült családjának a tagja, kénytelen volt a nevére és a jó hírére is valamelyest odafigyelni, főként hogy már így is sikerült némileg megtépáznia ezeket.
Ahogy elérte a célját, egy pillanatra megtorpant az ajtó előtt s fülelni kezdett, de odabentről egy nesz sem hallatszott: üres volt, bár ez legkevésbé sem lepte meg az ifjút, tudván, hogy rémisztően kevés diák hódol az övéhez hasonló szenvedélynek. Benyitott hát a terembe és egy gyors pillantással megerősítette a gyanúját, majd újra körbehordozta tekintetét, ezúttal lustábban, s mosoly kúszott az ajkára, ahogy megpillantotta útjának célját: pontosan az ablak mellett foglalt helyet a zongora. Azonnal arrafelé vette útját s leült mellé, sétapálcáját a szék oldalának támasztva. Néhány hosszú pillanatig csak kedvtelve nézegette a hangszert, majd végigfuttatta az ujját a billentyűkön anélkül, hogy egyet is lenyomott volna közülük, egyfajta rituálészerűen. Ezt követően végzett pár bemelegítő mozdulatot az ujjaival, miközben felidézte magában a melódiát, amivel kezdeni kívánt: egy lassú, szomorkás dallamot, melyhez egy, az elveszett szerelemről szóló ének is társult, s melyet a dédapja írt és komponált. Természetesen az éneklést nem erőltette, csak magában követte a szöveget… s közben végig Angelle-re gondolt s azon törte a fejét, hogy vajon e szerelem tényleg elveszett-e számára.

[[ Dwayne ]]

[ Dwayne ]

Legtöbbször szinte fojtogatta a bezártság érzése, még lélegezni is alig tudott, ha nem töltött kellő időt a szabad levegőn. Most azonban, maga sem tudta, miért, egyszerűen nem vonzotta a birtok. Nem érezte úgy, hogy ki kellene szabadulnia a Roxfort vastag kőfalai közül, hogy meg kellene szöknie a festmények lakóinak kíváncsi szemei elől, és talán ez volt az első alkalom, mikor igazán otthon érezte magát.
A figyelmét kusza gondolatok százai uralták, közben pedig legalább magának sikerült elismernie, hogy nem kellett volna korábban belekeverednie abba az értelmetlen vitába. Damerei egójával szemben aligha rendelkezett kellő arroganciával, bár talán más körülmények között még barátok is lehettek volna. Ennek azonban most már semmi jelentősége nem volt, és igen nagy valószínűséggel sikerült rajta keresztül Lettyt is maga ellen fordítania. Nos, így járt; nem mintha szüksége lett volna az ilyen barátokra.
Két dologgal tudta mindig is tökéletesen kizárni a külvilágot. A családja, a pletykák, a Roxfort… Mindegyik csak egy újabb probléma, amelyre egyszerűen nem létezett megoldást, neki pedig ki kellett találnia valamit, amivel megőrizheti a józan eszét. Közülük az egyikhez biztosan nem juthatott hozzá: az oxfordi szobájában tárolt katanákhoz. Itt, az iskolában nem nézték volna jó szemmel, így sose hozta őket magával, nem is engedték, de a gyakorlatok, amiket egy nyaralás során tanult, olyan önkontrollt és koncentrációt követeltek meg tőle, ami bármilyen gonddal szemben tökéletes fegyver.
A légzéstechnika és a tökéletes pontosságot igénylő mozdulatok kivitelezése most hihetetlenül jól jött volna. Talán egyszer a Roxfort valamelyik erre alkalmas szobájába is ellátogathatna, ha pedig más nem, a pálcája is megteszi fegyverként.
Aztán ott volt az egyetlen lehetséges opció az iskolai falain belül, amire jelen helyzetben a leginkább számított: a zongora. Ez az ötödik éve itt, azonban mindössze hatszor látogatott el keleti szárnyban található zeneterembe. Talán az oka a szüleiben keresendő, elvégre az első évtől kezdve megparancsolták neki, hogy rendszeresen gyakoroljon, ő meg, habár imádta ezt a hangszert, tinédzserekre jellemző ostoba lázadásból csak azért sem engedelmeskedett.
Az első alkalmak egyike a gyógynövénytannak köszönhető, ami szinte már a kezdetekben a mumusává vált. Eleinte nem volt senkivel olyan viszonyban, hogy beszélgetni tudjon a problémájáról, úgyhogy végül a zeneteremben kötött ki. Akkor még naivan azt hitte, az ideje nagy részét itt fogja tölteni. Aztán írt egy levelet a családjának, amiben balga módon felhozta a zongorát, mire az édesapja a válaszban ennek a jó szokásnak a megőrzésére buzdította.
Ekkor hagyta abba megint.
Ahogy közeledett a zeneterem ajtajához, meghallotta. Nagyon halkan, ezért már azt hitte, képzelődik, de mégis odabentről jött egy lassú, ám igen kellemes dallam. A lehető legnagyobb óvatossággal résnyire nyitotta az ajtót és belesett, azonban az hangszernél ülő személy finoman szólva is meglepte; a nevét nem tudta, de látta már, méghozzá a Griffendél színeiben. Beoldalazott, hátát az ajtónak vetette, és csendben figyelte a fiút, aki olyannyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette.
Általában semmi baja sincs a többi ház tanulóival, de igazi Mardekárosként olykor hajlamos volt alábecsülni őket. Miközben a dalt hallgatta, egyetlen gondolat futott végig az elméjén, aminek gondolkodás nélkül hangot is adott. - Nem is rossz egy Griffendélestől - szólalt meg tapsolás közben. - Komolyan mondom, ez tetszett.

[Kenzie]

Teljesen átadta magát a játéknak, eggyé vált a zenével: gondolatai is a messzeségben jártak. Lassan elkalandozott Angelle-től és el attól az éjszakától, a báltól s megélte a szöveget, aminek jelentése a fejében új életre kelt. A mű a lovagkorba kalauzolta vissza az értő közönséget, s bár annál sokkal később lett keltezve, a Winterburn család meglehetősen pontos és részletes leírásokkal és történetekkel rendelkezett abból az időből, hiszen akkor alapozták meg hírnevüket és akkor váltak befolyásos, nagy erejű családdá. Becsben tartották hát a múltat, s újra meg újra fel is dolgozták: ezt tette David is, aki Dwayne dédapja volt.
A történet maga egy megtalált szerelem elvesztéséről és annak újbóli kereséséről szólt: meglehetősen gyakori volt ez a téma a középkorban még úgy is, hogy a trubadúrköltészet nem Angliában központosult és igazán elenyésző sikerekkel büszkélkedhetett mondjuk a németalföldiekhez képest úgy mennyiség, mind minőség terén. Egy ifjú lovagról szólt, aki szíve elvesztett hölgyét kereste s keresztül-kasul bejárta érte Britanniát, sőt, a kontinensre is átkeveredett: időt, pénzt és energiát nem kímélve ment, amerre az érzései húzták s végül el is nyerte jutalmát: egy távoli, északi törzs fogságában megtalálta elvesztett párját s egy hős viadalt követően kiszabadította a hölgyet, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak. Igazából semmi különös nem volt a történetben: a szkeptikusok klisésnek, elcsépeltnek is nevezhették volna.
Dwayne mindennek ellenére szerette, a kedvencei közé tartozott: maga a történet is, de a zenei aláfestést tette számára igazán különlegessé. Romantikus lélek lévén eggyé tudott válni az idealista, szívét követő lovaggal s valahol mélyen abban reménykedett, hogy ő maga is megtapasztalhatja majd egyszer ezt a mindent elsöprő szerelmet, ami nem ismer határokat: egy szerelmet, ami próbára fogja tenni türelmét, képességet és személyiségét, de a végén örök és feltétlen boldogsággal kecsegteti. Gyermekként mindig ebben reménykedett, ebben hitt; s habár az utóbbi években már megingott hite némileg a tündérmesékben, az Angelle-el való találkozása eloszlatta a kételyeit.
 
Szerette a lányt, ezt már bizonyosan tudta… s hitte, hőn remélte, hogy a hószín teremtés is hasonlóként érzett iránta, bár semmiben nem lehetett biztos, ami Őt illeti. Annyira rejtélyes, titokzatos volt, annyira varázslatos, mintha egy tényleges tündér lett volna, aki most lépett elő valahonnan a mitológiák homályából, hogy bearanyozza az életét.
Erre a gondolatra majdnem felkacagott: annyira azért még ő sem volt idealista, hogy ezt így ebben a formában elhiggye… de azt nem tagadhatta le, hogy kellemes volt eljátszani a gondolattal. Sosem hitt az előre elhivatottságban, lévén kevéssé volt vallásos: de ez a találkozás azért némileg elgondolkodtatta. Annyira hasonlítottak egymásra szinte mindenben; amiben pedig nem, abban annyira jól kiegészítették a másikat, hogy akarva-akaratlan megfordult az ifjú nemes fejében a gondolat, hogy valami felsőbb hatalom keze van ebben a dologban. Valószínűtlennek tűnt, persze… de valahogy túl sorszerűnek tűnt az egész ahhoz, hogy egyszerű véletlen legyen.

Eddig jutott a gondolatmenettel, amikor is hangokat hallott maga mögött: beszédet, ami őt dicséri, s egyszemélyes tapsvihart. Hirtelen elöntötte az indulat, pedig ez oly kevéssé volt jellemző rá: de most, amikor megzavarták gondolatainak magányát, álmainak szépségét és ezt a zongorajátékot, ami az ő szemében nagyon közel állt a tökéletességhez… egész egyszerűen nem tudta higgadtan befogadni a dolgok ezen alakulását. De önuralmát megőrizte: nem fordult hátra azonnal, mert tudta, hogy akkor nem tudná megállni a betolakodó megátkozását; inkább folytatta a játékot, nem akarván félbehagyni a szimfóniát és megtörve ezzel tökéletességét. Nem sok volt már hátra belőle, nagyjából fél perc, s ez alatt újfent igyekezett kizárni a külvilágot, belefeledkezni a dallamokba, így próbálván lecsillapítani háborgó hangulatát.
S ez sikerült is neki.
Leütötte az utolsó billentyűket, útjára engedvén a végső, lágy hangokat, majd ültében megfordult s szemügyre vette a rejtélyes idegent, magánya ellenségét. Nem tudta a hölgyemény nevét, csak arcról ismerte s abban volt bizonyos, hogy az iskola tanulója – még abban sem volt biztos, hogy melyik ház sarja.
- Örömömre szolgál, hogy szerény munkásságom elnyerte kegyed tetszését. – köszönte meg a bókot egy enyhe főhajtással. – Habár bevallom őszintén: nem számítottam arra, hogy közönségre lelek. – karjait lazán összefonta mellkasa előtt, felvéve egy teljesen megszokott s laza testtartást, úgy, hogy jobbja azért kényelmes közelségbe került az övén függő pálcájához. Nem volt különösebben gyanakvó, nem igazán hitte, hogy az ifjú hölgy éppen az ő fejére pályázna… de a mai világban a gondatlanság nem igazán megengedhető.
- Mi tartotta kegyedet a falak között ezen a szép délutánon? – kérdezte kíváncsian, és érdeklődése őszinte volt, hiszen a zeneterem nem tartozott a diáksereg legkedveltebb helységei közé s igazán ritka volt az, hogy bárkibe belebotlott volna ezen a helyen.