Szeparék a sarokban

1997 tavasz

Türelmesen várom, hogy a pincér megérkezzen a kiszemelt hölgyemény asztalához. Kissé oldalra fordulok, könyökömet a bárpulton pihentetem. Milyen csodás nap. Csodás? Inkább furcsa. Nyugalom, unalom, semmittevés. Nem mindennapi párosítás. Holnap viszont... Holnap újabb áldozata lesz a háborúnak. A küldetés kiadva, csak arra vár, hogy véghez vigyem, amit véghez kell vinni. Mondhatni rutinmunka. Viszont... Még a rutin is maximális felkészültséget igényel. Mert hogy is jutunk el a rutinig? Számtalan ránk ruházott feladat teljesítése által. Ez a cél, amit bármennyire is egyszerűnek látszik, csak vért izzadva lehet elérni. Meg kell felelni, mindig, minden helyzetben és időben a maximumot kell nyújtani, nem számítanak érzések és érzelmek. Nincs olyan, hogy fáj. Nincs olyan, hogy éget a seb. Nincs semmi és senki. Csak egyetlen egy valaki létezik. A parancs hordozója. Vagy cselekedsz, vagy elbuksz.
Tudtam. Jól tudtam, hogy mit kell tennem. Egy befolyásos család még befolyásosabb ismerősét kell eltennem láb alól. Egy olyan férfit, aki nem tűrhető meg a varázslóvilágban. Aki egy senki. Mint oly' sokan ebben a kiba**ott társadalomban. Én legalább valaki vagyok, vagyis jobban mondva egy senki, aki valaki a NagyÚr mellett.
Tudtam. Tisztában voltam azzal, hogy holnap a legapróbb hibát sem véthetem. Ott kell lennem fejben, ma viszont... Ma viszont ma van. Semmi esetre sem holnap. Ez pedig azt jelenti, hogy szabad játszadozni.
Szám szegletében megbúvó mosollyal figyelem a szépség reakcióját, már amennyit ki tudok belőle venni e tisztes távlatból. Pillantásunk ekkor találkozik, majd tüzes tekintete tekintetembe kapaszkodik, miközben ujjai mintha a papírra vándorolnának. A pincér ismételt megjelenéséből feltételezem, hogy hívatta. Kissé előrébb mozdulok, hogy még kivehetőbb legyen a szituáció, persze csak annyira, hogy az még véletlenül se tűnhessen fel a lánynak. Kortyolok egyet a habzó vajsörből, majd félretolom a korsót és tovább fürkészem a jelentet. Ír. Ajkai szóra nyílnak. Felém sandít... A pincér ekkor elveszi az ajándék jeges teát, és láthatóan hozzám igyekszik. ~Hmm...játékos kislány...talán partneremre akadtam...~ Visszafordulok a bárpult felé, miközben szám az előbbinél szélesebb mosolyra húzódik.
- Uram, a kisasszony visszaküldte az imént kivitt innivalót. Egy kicsit kiegészítve. -bök a szívószálra, jelezve, hogy ha eddig még nem láttam volna, rejtőzik benne valami.
- Köszönetem! -bólintok a férfira, majd a lehető legtermészetesebb mozdulattal kihalászom a cetlit. Könnyed nevetés hagyja el ajkaimat, ahogy meglátom a nyúlfarknyi üzenetet. Rövid, mégis ütős. Szép kézírás. Kecses, nőies vonalvezetés.
- Elnézést! Esetleg kaphatnék egy tollat? -fordulok ismételten a pincér felé, akiről ekkor már nem igazán mintázhatnák a nyugodtság szobrát. Ez viszont most cseppet sem érdekel. Megkaparintván az eszközt, magabiztos, szépnek cseppet sem nevezhető betűket kanyarítok a fecnire. Munkám végeztével gondosan feltekerem a lapot, majd visszacsúsztatom a szívószál belsejébe.
- Kérem, vigye ezt vissza ugyanahhoz az asztalhoz. Ígérem a jutalma nem marad el. -ejtem ki a szavakat, minél megnyerőbb és úriasabb stílusban. Lássa már kivel van dolga. Az arc meg is szelídül, az elhalkuló lépteket egoizmussal teli mosoly kíséri.

NEM AKARTAM ELSIETNI, HÖLGYEM...HOSSZÚ MÉG AZ ESTE.

[Még egy levelet óhajt küldeni az Úrnak, vagy mehetek a dolgomra?]

J O S H U A
*

1997 tavasz

Végre egy kis víz az instant tasakomra! Innen megállapítom a fajtáját... Egoista, nagyképű, és azt hiszi, hogy bármelyik tudatlan pipi gerincre vágja magát előtte. Végül is igaz, hisz az ostoba libák valóban ugranak egy ilyen pasi csettintésére, de azok, akiknek van valami kevéske sütni valójuk, messziről elkerülik az ilyeneket, mint ahogyan én szoktam.
Eddig. Nem kell félteni senkinek, hisz semmi pénzért nem feküdnék egy ilyen alá. Most inkább veszett módon táncolok a két eset közti hajszálon. Annyira kiéheztem valami felkavaró, szürke hétköznapjaimból kiragadó feszültségre, hogy alig bírtam meglenni a boksz ülésén. De mégsem szabadott megmutatni izgalommal teli vágyakozásomat, ahogy vonz maga a veszély, egy ilyen hapsi...
Sosem szerettem "nem önmagam lenni", de most a helyzet megkívánta. Egyenlőre még csak csábos tekintettel figyeltem, ahogy a jeges tea visszavándorol küldöttéhez, majd rákönyökölve az asztalra bal kezemmel, és a kézfejemre helyeztem államat, úgy pislantgattam a kiszemelőmet. A tea visszaért, és merő büszkeséggel konstatáltam, hogy mosolyra húzódtak az ismeretlen ajkai. Felvontam szemöldökömet, de mégis elégedettség sugárzott arcvonásaimról. Visszaír, ahelyett, hogy felemelné a hátsóját, és idevonszolná magát. Most azt várja, hogy eszetlenül odatipegjek hozzá, és a karjaiba omoljak?
Mindenesetre mély és tiszta kíváncsisággal vártam, ahogy a - már vöröslő fejű - pincér visszahozza a kis üzenetet.
- Még egy levelet óhajt küldeni az Úrnak, vagy mehetek a dolgomra? - szólalt meg flegma nyájassággal, és ismét letéve a poharat elviharzott még mielőtt hozzá szólhattam volna. (Idegesítő) lassúsággal kigörgettem a papírlapot, és elolvastam az érdekes választ... Most azt hiszi sejtelmes, és megnyerő... Ha-ha.
De a látszat kedvéért, egy halvány de annál kacérabb mosollyal bámultam a lapot. Felnéztem a figyelő szempárba, és le nem véve a tekintetem róla, összegyűrtem a markomban a kis fecnit, majd az asztalon hagytam. Hirtelen kaptam el a tekintetem, arckifejezésem semlegessé vált, és mintha mi sem történt volna, a pohár szélére illesztett narancskarikát lehúztam, és felemelő lassúsággal beleharaptam. Édeskés íze simogatta nyelvemet. A laza kontyból kilógó rakoncátlan hajtincset játékosan fülem mögé tűrtem, majd zavartalanul ültem egy helyben tovább, semmibe véve az imént történteket.

1997 tavasz

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek... 

Egy biztos. Ő nem az a fajta teremtés, aki csak úgy odaadná magát bárkinek is, aki tudatlanul, hiszékenyen besétálna a felállított csapdába. Nem. Benne több van, jóval több. Maga a két lábon járó báj és kecsesség. Finom, nőies vonások. Igazi természetes szépség. Igazi kihívás. Erre volt ma szükségem. A múlt elmúlt. Az idő változik, az emberek pedig együtt változnak vele. Amit nehezen kapsz meg, azt becsülöd leginkább, mert azért megdolgozol. Az csábítóbb, kívánatosabb, ha elnyered, sokkal inkább magadénak érzed. Titokzatos. Pont, mint a bokszban ülő hölgy. Tudtam. Tudtam, hogy érte meg kell küzdenem. Most nem elég a sármos mosoly, a megnyerő öltözet, a külsőségek. Több kell. Sokkalta több.
Mégis mit vártam? Talán azt, hogy vadmacska módjára rámveti magát és leteper. Ezen még nekem is nevetnem kell. Bár jobban belegondolva a szituációba, nem is lenne olyan rossz. Sőt, kifejezetten élvezném ha egyszer... Ha egyszer kezelésbe venne egy nő. Egy érett nő. Erről ez esetben szó sincs. Akárhogy is nézem, 16-nál egy perccel sem több, talán még annyi sincs. Egy kis csitri...olyan mint a többi. Mégis... Mégis van benne valami különleges. Megfordulok a bárszéken, két könyököm a pulton megtámasztva feltűnően figyelem a lány reakcióját. Szemeim összeszűkülnek, szemöldököm mozgatásával előidézem a megfelelő arcjátékot. Hosszú, fekete talárom már-már a földet súrolja. Tekintetem egyszerre komor és csábító. A mélybarna íriszek mosolyt festenek az érzelemmentes ábrázatra, holott a száj mozdulatlan. Ismertem már ezt a játékot. Lépésről lépésre tisztában voltam a szabályokkal. Abban is biztos voltam, hogy a bokszban ülő csinos hölgyet nem lehet egykönnyen levenni a lábáról. És ha nem is akarom?
Egy darab hús. Egy szexi test. Semmi több. Bármit mutat meg magából, átlátok a szitán. Kemény kiképzésben vettem részt az életem során, hogy lássam a másik igazi énjét. Tiszában voltam vele, hogy a fiatal barna játszani akar. Én pedig sosem voltam elrontója semmiféle játéknak. Egy bizonyos pontig. Komor tekintettel követtem az eseményeket, érzésnek leghalványabb jelét sem engedtem láttatni. Nem úgy mint a kiszemeltem. Hamiskás, nem túl őszinte mosoly. Csábító mozdulatok, egy erotikus pillantás felém, könyörtelen cselekedet. Komolyan azt hiszi, hogy tud hatni rám? Hogy ha összegyűri a papírt, akkor megtörök, mellbe taszít? Cöhh...mégis hol él ez a naiv teremtés? Nem ismeri még Joshuát, és sosem fogja kiismerni.
Amolyan "Na, csak ennyire futotta?" arccal fordulok meg a széken, majd intek a pincérnek és a bárszekrénnyel szemezgetve kipécézek valami merészebbet. Valahogy el kell indulni ama göröngyös úton. Mondjuk egy Lime elixirrel. Nem a legerősebb ital, sőt, a gyengébbek közül való, de indulásnak pont megfelelő. A citromkarika pedig felteszi az i-re a pontot. Lassan szívok egyet a nedűből, majd hirtelen gondolattól vezérelve...legalábbis a látszat szerint...felemelkedek ültő helyemből, megmarkolom a poharat és ismételten a lányra irányítom figyelmem. Az acélos léptek közepette arcomra varázsolom legmegnyerőbb vonásaimat, miközben üres kezem a talárom zsebébe csúsztatom. Természetesen a Sötét Jegyet már reggel gondosan elfedtem. Elvégre ki a bánat nézné ki belőlem, hogy halálfaló vagyok? A modorom egyfajta fegyver. Meg tudnék szabadulni a bunkóságtól, mégsem teszem. Így maradhatok mindenki előtt inkognitóban. Ez az álca. Senki sem hiszi el rólam, hogy képes lennék Voldemortot szolgálni, sőt, sokan azt sem, hogy aranyvérű család sarja vagyok. Mára már tökéletessé fejlesztettem cseppet sem megnyerő stílusom, ami egyértelműen egyedivé tesz a "szakmában". Olykor viszont szükség van az úriember énre. Más különben...Más különben elbuknék.
- Szép estét a Hölgynek! Joshua Reynolds vagyok. -nyújtom a kezem egy udvarias mosoly kíséretében, mintha az elmúlt percek, a levelek meg se történtek volna, majd a lánnyal szemben lévő bőrborítású ülésre mutatok. -Megengedi?
Ha a szépség is úgy gondolja elfoglalom a helyem, majd italom az asztalra helyezem és hátradőlök.
- Régóta üldögél itt magányosan? -kérdem kimérten, miközben figyelmem az asztalon heverő papírgalacsinra vándorol. Gondolva egy merészet ujjaimmal megmarkolom a tárgyat, majd széthajtom azt.
- Óh, minő rettenet. - borzadok el a hanyag betűvezetés láttán, miközben szemeim a lány íriszeibe mélyesztem. - Nem is csodálom, hogy összegyűrte... -ezzel markomba szorítom a cetlit, majd egy kosaras mozdulattal a nem messze tőlünk lévő szemétkosárba célzok. Mintha mi sem történt volna lehúzom a poharam széléről a citromkarikát, ami másodpercek múlva már a gyomrom felé veszi az irányt.
- Esetleg meghívhatom valamire?

[Viszont kívánom! Barbara Lizandra Kenneth.]

J O S H U A
*

1997 tavasz

Kortyolgatom a teámat, ami igazán jól esik ebben az időben. Hűvös, jeges és simogató ízű. Igen, valósággal masszírozza a nyelvemet. Most jönne ez a pillanat, ahogy beleiszok a pohárba, és egy csepp elszabadul, majd a dekoltázsomba folyik, mint azokban az egyforma muglireklámokban. Noha nem akarják magukat nyakon önteni, csak ezt valamiért szexuálisan túlfűtött mozdulatnak vélik a forgalmazók, így hát felkeresnek egy csinos, fiatal lányt, aki jó kis lóvéért leissza magát. Sokszor mosolyodom el, amikor látom, hogy több cégnek a reklámanyaga is ugyanazzal a reklámmal áll elő, csak apróbb részleteken változtatnak. Mindenesetre nem kéretem magam nem szokásom.
Figyelem, ahogy függ rajtam a tekintet. Visszafordulok az italomhoz, és a következő pillanatban, egy nem túl magad, férfias, talán kicsit érdes hangot hallok magam előttről. Felnézek, és sejtésem beigazolódott, hogy a pultnál ült férfi jött ide hozzám.
-    Viszont kívánom! Barbara Lizandra Kenneth.    – válaszolok a teljes nevemmel, majd elfogadom a kézfogást. Több mint valószínű, nem csak bemutatkozni jött, leül mellém, és beszélgetésbe akar elegyedni. Hát jó, én nem rontom el az örömét!
-    Természetesen.    – válaszolom könnyedén. –    Nem olyan rég, hogy megunnám a helyet, és távoznék. -
A válasznál már nem engem néz, hanem a kis levelezésünket. Elborzadásán, egy halk, gyengus nevetést hallatok, a helyzetnek pont megfelelőt, és szememmel követem a repülő galacsin irányát, ahogy a szemeteskosárban landol. –    Három pontos dobás!    – jegyzem meg mosollyal az arcomon. Nem különösebben érdekel, hogy mennyire szerencsétlennek is tart, ilyen vagyok. Ha nem tetszene neki, akkor el lehet húzni innen a belét.
-    Köszönöm, de még jól elvagyok a teámmal.    – utasítom el az ajánlatát. Bár a levelemben céloztam az alkoholra, nem mondtam egy szóval se, hogy inni is szeretnék. Ha pedig nem az ízesített nedűre gondol, akkor is: még itt van a fél pohár üdítőm. –   Ön mi járatban egyedül, ebben a pubban, miközben kint ragyogó napsütés van?    -
Tisztában vagyok vele, hogy őt a legkevésbé sem érdekelné a napsütés, legalább is eddig nem úgy tűt, mintha egy vidám kisfiúcska lenne a Hugrabugtól. Semmi rosszindulat nem volt a cinikus hanglejtésemben, biztos vagyok benne, hogy nem érti félre, vagy ha mégis, akkor csalódtam a charme-jában…
Egyáltalán nem leplezem, ahogy végigmérem. Barna, egy parányit kócos haj, szintén ugyanolyan színű szemek, széles váll, keskeny csípő, magas. Férfiideál? Sok mindenkinek az lenne. Sportos, laza öltözet, egyáltalán nem a kirittyentett ficsúr fajta. Kinézhet talán tizenkilencnek is, de nem kérdezem meg a korát, minek? Iskolás még, ennyi elég. Összevéve jól néz ki, ez tény. De egyáltalán nem közlöm vele, mert add1, kicsit félreérthető lenne a kijelentés, add2, nem szoktam tömni a férfiak hiúságát, rosszabb esetben beképzeltségét.
Keveset tudok még Joshuáról. Pedig aztán nem hiszem, hogy alattam járna, talán évfolyam társam? Házát nem kérdezem meg, mit számít? Ahogyan a vér sem számít. Csak meg kell nézni Caleböt is, mardekárból való, aztán benne bízok meg a legjobban, úgyhogy néhánnyal nincs kivetnivalóm. Az már más dolog, hogy a fent maradó 98%-kal igen! A vér pedig -, akármennyire is más most a nevelési módszer, nem követem el azt a hibát, hogy én is előítéletes legyen, főleg ilyen ökörségek miatt.