+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Armiella Circe Smith (Moderátor: Armiella Smith)
| | | | |-+  Everybody Dance Now
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Everybody Dance Now  (Megtekintve 3098 alkalommal)

Armiella Smith
[Topiktulaj]
*****


VII. ~ Szivárványlány ~ "Lombikbébi" by Karr ♥

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 12. 13. - 00:23:32 »
+2


Armiella & Briant

~Leskelődő a Gyakorlóteremben?!~




A lányok meglehetősen érdekes ötlettel álltak elő. Állítólag ez bevált dolog a mugli iskolai csapatoknál Amerikában. Ott az amerikai foci olyan nemzeti sport állítólag, mint nálunk a kviddics. Hát, még nem igazán volt szerencsém hozzá, de miután megmutattak néhány videót a lányok el kellett ismerjem, van benne fantázia. És nem utolsósorban meg lehet vele zavarni az ellenfelet. Elvégre ezekben a falatnyi ruhákban igazán izgatóan nézünk ki valóban. ~Biztos valami perverz mugli találta ezt is ki.~ Nos szereztek a lányok sárga színben egyenruhákat, amiket az első próba alkalmával fel is húztunk. Kihívóan néztünk ki valamennyien, és egyből magabiztosabbak is lettünk a ruhától. A Gyakorlótermet szerezte meg imádott unokanővérem, Riona nekünk. Képes még a holdat is leimádkozni az égről, ha talál olyan ellenkező nemű egyént, akinek lyukat beszélhet a hasába.

Egy mugli előadópáros számát a The Veronicas Untouched című dalával ismerkedtünk. Azt állították a mugli születésű és/vagy a kultúrájukat ismerők, hogy pörgős dalra van szükség, hiszen az ütemekre fogjuk eltáncolni a mozdulatokat szépen egymásra építve. Először páran bemutatták az egészet, majd nekiálltunk lassan, lépésenként megtanulni, hogy mikor mit kell majd lépnünk. Nem vittük túlzásba, csak a szám első feléig lévő lépéssorozatokat tanultuk majd gyakoroltuk. Ám még így is rémesen nehéznek találtam a dolgot, pedig csak 5 különböző lépésből állt az egész és ezek kombinációiból. Ugyanakkor nem ment nekem olyan jól ez a dolog, mint ahogy reméltem. Mégis az első sorban kellett lennem és bénáznom. Idegesített is a dolog, de a lányok szerencsére nem röhögtek ki. Sőt még együtt is nevettünk az egészen, hogy ez még mennyire nem hasonlít a videón látható mozdulatokhoz.

Így, amint vége volt a próbának én még pakolás címén maradtam kettesben a teremben a magnóval. Lucy és többiek elmentek lezuhanyozni, elvégre alaposan leizzadtunk a munka után. Azonban én még gyakorolni akartam. Úgy éreztem önmagában a tánccal nem lenne semmi gondom, de hogy összerakjam időben egymás után megfelelő sorrendben a lépéseket, na az már nagyobb falatnak ígérkezett. A magnót bekapcsoltam, majd a lábammal számolni kezdtem az ütemet. A dalt már korábbról ismertem, hiszen Lucyval évekkel ezelőtt mugli slágerként agyon hallgattuk. Így amikor az ének felcsendült, én is énekelni kezdtem halkan utánuk, ezzel is segítve magamat a táncolásban. Így sokkal jobban sikerült arra összpontosítanom, hogy mikor mit és hová lépek.

- „I go ooh ooh, you go ah ah… lalalalalalalala… I can't lie lie lie lie lie lie… I wanna wanna wanna get get get what I want … Don't stop” - Énekeltem halkan, elvégre nem a legjobb hangom van a világon, bár remélem, hogy nem volt azért hamis a dolog annyira. Minden esetre ahogy a refrénbe kezdtem másodszor, már sokkal jobban ment a dolog. - „I feel so untouched… And I want you so much… That I just can't resist you… It's not enough to say that I miss you… I feel so untouched right now… Need you so much somehow… I can't forget you… Been going crazy from the moment I met you” - Dudorásztam a dallamot, miközben belemerültem teljesen a táncba. Hagytam, hogy átjárjon a zene és megmozgasson. A lépéseim egyre jobbak lettek és miután az egészet befejeztem, megpróbálkoztam egy hátra szaltóval.

Bár inkább cigánykerék lett belőle, de nem bántam. Úgy éreztem tele vagyok energiával. Azonban nem figyeltem a hátam mögé, eszembe se jutott, hogy valaki bejöhet. Így amikor nekifutásból megpróbálkoztam ismét a szaltóval és az sikerült végre kipirult arccal és csillogó szemekkel estem neki a terembe belépőnek, a földre döntve. ~Vajon ki a fene lehet az?~ Vetődött fel bennem. Hiszen nem lány volt, ezt világosan, kézzel foghatóan éreztem. ~Te jó ég!~ Azonnal felpattantam a fiúról, majd alaposabban szemügyre vettem. Ám nem úgy tűnt, mint akinek nagy baja lenne. Inkább csillogó tekintettét látva rájöttem, hogy túlságosan is sokat mutat ez az uniformis. Elpirultam és egyúttal a hajam is pirosas színt öltött magára a jelenlegi szőkés barnáról rőt vörösre válva.
- Nincs semmi bajod? - Kérdeztem zavartan, miközben a földön fekvőnek nyújtottam a kezemet.


Kinek: Briant Doboise;; Szószám: 645;; Ruha: szurkoló uniformis;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Ment a kezdőm. És... ismét lerohant valakit Ella. xD ;;

Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 12. 13. - 16:27:49 »
+1





Muszáj megint üzennem Fyrának. Istenem, az a lány megkeseríti az életem. Nem elég, hogy egyszerűen nem bír megülni a fenekén, még óhatatlanul a bajt is keveri. Mégis miért kell mindig mindent kikotyogni? Pedig direkt azt akartam elhitetni mindenkivel, hogy a kastélyba maradok karácsonyra. Erre nem megtudja mindenki?
Még Malfoy is értesülhetett róla, bár nem hiszem, hogy őt bármi is érdekelné magán kívül. Na de akkor is. Néha úgy érzem, kitekerem a húgom nyakát.  Annyira bosszantó. Főleg a cirkusz, ami ezután a nyakamba szakadt. Anyám, a hiszti, a vita és a nyavalygás. Aztán persze apám leszidása, hogy mégis miért nem voltam képes közölni, hogy ha hozzá megyek az ünnepekre, nem tudatom ezt a tényt anyámmal. Semmi nem jó. Főleg nem így. Úgyhogy legszívesebben elmennék a világ végére, hátha ott mindenki békén hagy.
Egész késő van már, s a termek csaknem üresek. A tanítási idő a végét járja, s én kimenekültem a zsibongó Nagyterem forgatagából. Amúgy sem vagyok éhes, sőt. Kifejezetten elment az étvágyam. A kezembe szorongatott pergamenre pillantok. Ostoba liba! Egyszer Fyrának is meg kell értenie, mit lehet és mit nem. De az még nem az a nap.
Mélyet sóhajtok, lemondóan. Nem tudok mi mást tenni. Feladom a levelet és kész. Hátha ezzel kissé megnyugszanak a kedélyek és vége. Bár, hogy őszinte legyek, ebben abszolúte nem bízom.  Lehet jobb  lenne, ha fel se adnám.  Végtére is szó nélkül is lehetne hagyni a dolgokat.
Kezem ökölbe szorul észrevétlenül és a papír immáron egy csinos kis galacsin formájában repül a legközelebbi szemetesbe. Egy percig nézem aztán hátat fordítok és elindulok. Igazából a célom a klubhelység, de a végén már magam sem tudom merre bóklászom. Egyszerűen csak jó így, kicsit egyedül. Mármint…
Lassan jut el a tudatomig, hogy mégse vagyok annyira egyedül, sőt. Egy percre csak némán állok a csendben, ahova halkan szűrődik el egy dallam. Ismerős, de nem tudom honnan. Az ütem mélyen veri a falakat, amelyek már halkabban visszhangozzák azt. Furcsa. Ki az aki ilyet merészel a Roxfortban, akkor, amikor… nos, nem túl elnézőek az emberekkel? Valamiért az a sejtésem, hogy Friccs is hamarosan megjelenik. Úgy érzem magam, mint a Weasley ikrek korszakába, amikor mindent megtehettek, csak hogy ne legyen nyugalom.
S a kíváncsiság már győz is felettem. Lábaim észrevétlenül visznek a hangforrás irányába, ahonnan a dal egyre tisztábban és szebben, dinamikusabban és erősebben tör fel. Már tudom, mi ez, s a meglepettségem nőttön nő. Azután meg főleg, miután az előttem lévő termeből, a félig nyitott ajtón át látom, mi folyik odabent.
Eleinte csak a fekete tincsek zuhataga, ami megfog, aztán a mozgása. Egész… jó. De miért ugrál így össze-vissza?  Fyra biztos tudná, ő oda van az efféle mugli dolgokért. Majd lehet ha rászánom magam a levélre, meg is írom neki. Mert ami varázsló dolog, azt már csak ismerem. És ez… minden csak nem tudom mi. Szóval egyszerűen csak összefonom a kezeim a mellkasom előtt és nekidőlök az ajtófélfának. Így szemlélem a produkciót, amit abszolút nem nekem szánnak, egészen addig, amíg… a másik sikeresen nem kezd egyre közeledni és közeledni. Míg végül, engem is magával sodor. Ez aligha jó pont. Persze nem tudhatta, no de azért ha táncos vagy miféle, tudnia kéne a helység paramétereit, vagy mi a szösz.
Szóval eleinte kissé mérgesen, de  feltekintve már mosolyogva kelek fel. Mert az első, amit meglátok, a felpattanó lány lába. Igen szép lábak, meg kell hagyni. Aztán az aggódó arca, ami szintén egész csinos, főleg a teljesen zavart tekintete. A végső pontot a haja adja meg, amely olyan vörössé változik, mint a klubhelységben lévő kandallóban lobogó tűz.
Nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek, mert… vicces. Persze azért a zavara nem az.
- Ne aggódj, még élek. De nem gondolod, hogy te kissé veszélyes vagy? –
Könnyeden állok fel és nézek szembe vele. Így, hogy egyenlőek a viszonyok és nem a padlóról bámulok, egy fejjel vagyok magasabb tőle, úgyhogy míg neki fel, nekem le kell néznem. A mosoly az arcomon marad, miközben megnyugtatásképpen válaszolok neki.
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni. –


Naplózva

Armiella Smith
[Topiktulaj]
*****


VII. ~ Szivárványlány ~ "Lombikbébi" by Karr ♥

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 12. 14. - 15:01:37 »
+2


Armiella & Briant



Pironkodva vártam a fiú válaszát. Látásból ismertem, hiszen háztársam és hetedéves, akárcsak én. Azt is tudtam, hogy valami fura, franciás neve van. De speciel nem jutott eszembe sajnos. Pedig épp az imént kerültem közelebbi kapcsolatba vele, amikor sikeresen letapogattam a legkényesebb helyen, ahol lány fiúhoz érhet. Zavartan húzódtam el tőle. Mivel a földön feküdt, simán belátott a rövidke szoknya alá és én már a gondolattól is kiborultam majdnem. Aztán vigyorogva kel fel és én próbálok rosszallóan nézni rá, de nem megy. Egyszerűen csak belenéztem az okba a smaragdzöld szemekbe, tekintetem végigfutott a halvány szeplőkön és éreztem, hogy még a lábam is megremeg. ~A fenébe! Ez biztosan annak a bájitalnak az utóhatása. Megfojtom ezt a Blackwood gyereket!~ Gondoltam morcosan.

Amióta volt az a kis esetem Lamartinnal meg a szerelmi bájitallal, a helyesebb fiúk közelsége mindig hat rám valamilyen módon. És ez rém zavaró tud lenni egy hiperérzékenységre hajlamos metamorf számára. Pedig jobb szeretném kitörölni örökre azt az emléket, de nem megy. Rémesen megalázóan viselkedtem, de mentségemre szolgáljon, nem voltam önmagam. Ha valakit beoltanak hasonló szerrel, ugyanígy cselekedne. Legalábbis ebben reménykedtem. Szerencsére Blackwood nem köpött a dologról, így a suliban nem tudják mi történt. Ha máshogyan tett volna, szerintem Lamartinnal együtt átkok és rontások tömkelegét küldjük rá. Szóval ez az ő érdeke is, hogy titokban maradjon, ami történt. Még mindig ennek a szinte tökéletes arcnak a hatása alatt vagyok, még ajkaim is elnyílnak, ahogy felsóhajtok. Aztán a nevetése az, ami visszarepít a valóságba és a terembe.

Persze tudom, hogy az én hibám az, hogy összeütköztünk. Rosszul mértem fel a terem viszonyait és azt, hogy mekkora helyre van szükségem a sikeres szaltóhoz. De igazából örültem, hogy sikerült megcsinálni. ~Majd mondom a lányoknak, hogy rakjunk bele ilyet is.~ Gondoltam lelkesen.
- Nem vagyok veszélyes. Különben sem lett semmi bajod, nem? Vagy nagyon rád tenyereltem? – Kérdeztem zavartan ismét. Ahogy feláll, szinte fölém magasodik, legalább egy fejjel magasabbnak tűnik nálam sacc per kábé. Ámulva nézek rá fel, majd félszegen válaszolok. - Nem… nem zavartál meg. Már úgy is befejeztem a próbát mára. - Tűrök egy elszabadult és rakoncátlan hajtincset a fülem mögé, miközben a földet nézem. Jobban mondva a cipőjét, majd szépen lassan vándorol a tekintetem rajta egyre feljebb, hogy aztán megállapodhasson ismét azon az édes szeplőkkel tarkított arcon. ~Igazán helyes.~ Megdöbbenek saját magamon. ~Úristen! Ezt valóban én gondoltam?~

Kezdem úgy érezni, hogy az a bájital belekutyult valahogy a mágikus hormonjaimba. Hiszen elrontotta a dolgot a mardekáros önjelölt méregkeverő. Ha jól készíti el, most belé kellene szerelmesnek lennem és nem történt volna meg az, ami a Nyugiszobában történt végül. Kezdtem kellemetlenül közel lenni egy ellenkező nemű egyénhez és ez eszembe jutatta azt, hogy Lamartinnal mit műveltem „bedrogozva”. Zavartan fordultam hát meg és léptem oda a magnóhoz, hogy kikapcsoljam. Mert a zene még mindig szólt, ugyanis ismétlőre állítottam be. A törölközőmet a nyakamba vettem, majd leitattam róla és arcomról a gyöngyöző izzadtságcseppeket. Mondhatni nem voltam éppen a legszalonképesebb kinézetű. Időközben sikerült megnyugodnom annyira, hogy hajam ismét sötétebb, ezúttal simán barnás színűvé vált.

Furcsán néztem volna ki olyan hajszínnel, mint ami a fiúnak is van. Zavart volna, így változtattam rajta gyorsan.
- És te, mi járatban vagy errefelé? Jöttél, hogy kilesd a meglepetést? Igazán várhattál volna a kviddics meccsig, a többieknek sem mutattuk még meg. És különben sem ez a végleges, még finomítunk rajta szerintem. – Mondom zavartan, miközben a magnót az egyik padra letéve ismét a fiúra meredek, ezúttal karba font kézzel. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy egyenesen utánam koslat-e. A Blackwood eset óta sajnos ezt a lehetőséget is figyelembe kell vetnem. ~Merlinre! Hogy juthatott mégis eszébe, hogy bájitalt itat velem. Mit gondolt, hogy majd akkor beleszeretek és örökre csak az övé leszek?!~


Kinek: Briant Doboise;; Szószám: 606;; Ruha: szurkoló uniformis;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Imádnám, ha franciául becézgetnél. Hááát ;;

Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 12. 14. - 15:42:40 »
+1




Látszik, hogy ezernyi gondolat tölti meg a fejét. Olyan komoly arcot vág, mintha a világ összes problémáját akarná megoldani, egyszerre. Ez tetszik. Igazából sosem volt hízelgő dolog az, ha valahol vagy és semmibe vesznek. De ez a lány nem szándékosan teszi ezt. És ez a mentségére szól. Aranyosan aggódva tér vissza a valóságba, engem bámulva, mindenféle szemrebbenés nélkül. Talán fel sem tűnik önmagának a viselkedése. Valószínű így lehet, mert a következő pillanatba már megint lesütött szemekkel hadovál.
A válaszára csak egy rám jellemző félmosoly jelenik meg, amitől az ostoba csitrik elájulnak, miközben csak őt nézem. Szemöldököm egy leheletnyit feljebb csúszik homlokomon kihívóan. Ekkor rádöbbenhet, hogy ezt nagyon félre lehet érteni. És ezzel újra zavarba tudom hozni. És nem tehetek róla, de már csak ilyen vagyok, szeretem zavarba hozni az embereket, és szeretem nézni ahogyan reagálnak az adott szituációkban. Ilyen az örök megfigyelő.
- Igaz, semmi bajom sincs. – nyugtatom meg. - De ettől még közveszélyes vagy. Főleg ha vörös a hajad. –
Naná, hogy húzom az agyát. Az a baj, hogy ez túl megszokott nálam, és nem veszem figyelembe azt a tényt, hogy ez nem mindenkinek tetszik. Lehet például neki se, és két másodpercen belül elküld a jó fenébe. Ám, akkor elvégre ki lehet sétálni a teremből nyugodtan békén hagyva onnantól a másikat. Szóval a választás mindig, mindenkinek megadatik. Éppen ezért, tűnődve figyelem, ahogyan a szokványos cselekvések lassan megnyugtatják a lányt. A törölköző egy percig eltakarja az arcát, így nem marad más, minthogy megint megnézzem a lábait, majd egy perc múlva ismételten, de már abszolúte nyugodt szemekkel pillant rám. Hmmm…
- Sétáltam. És meghallottam a zenét. Nem állt szándékomban semmit sem lefülelni, sem elárulni. De, ha gondolod és biztosra akarsz mennyi, nyugodtan megkötözhetsz és itt hagyhatsz. A lefegyverzés úgyis jól sikerült. –
Gonosz dolog, nagyon gonosz, hogy rajta nevetek. Igazán… illetlen. De nem tudom megállni, egyszerűen nem megy.
- Ne aggódj, tényleg nem mondom el senkinek – mondom komolyan, miközben a magnóval babrál. Ismét az ajtónak dőlök. Kezeim megint összefűzöm a mellkasom előtt, s így olyan benyomást keltek, mint akinek semmi dolga nincs a világon. Így válaszolok megint neki, immár újra csillogó tekintettel, remélve hogy veszi a lapot.
- Majd lehet, benézek a következő próbára is. Főleg, ha megint az ajtót veszed célba a szaltóddal. Mondd csak, ne segítsek, vöröske? –
Az utolsó szót franciául mondom ki, mint mindig. Lehet, ezzel csak a végzetes ítéletem írom alá, de már úgyis mindegy. S noha fogalmam sincs, hova  is kéne ezt a zenelejátszó masinát elpakolni, azért mégiscsak felajánlom a segítséget. Mellesleg, legalább ebből is adódott egy ajándék ötletem, amit megfigyelhetek közelebbről is a húgomnak, már ha annyira besértődik, hogy szóba se akar velem majd állni. A kérdés csak az… hogy és hol veszem meg?




Megjegyzés; Ami késik, nem múlik kacsint
Naplózva

Armiella Smith
[Topiktulaj]
*****


VII. ~ Szivárványlány ~ "Lombikbébi" by Karr ♥

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 12. 15. - 01:42:42 »
+2


Armiella & Briant



Amikor nem válaszol, csak akkor nézek a szemeibe. De bár ne tettem volna. Ha nem lenne mellettem a pad, hogy megtámaszkodjam belékapaszkodva, biztosan összecsuklanának a lábaim. ~Ez már komolyan nem normális! Meg fogom látogatni Minticz professzort. Talán ő tud valamit javasolni.~ Gondolom bosszúsan. Nagyon nincs ínyemre, hogy ekkora hatással képes lenni rám. Pedig elég volt egy hamiskás félmosoly és szinte kenyérre lehet kenni. Azelőtt sosem voltam ilyen érzékeny az ellenkező nem tagjaira, csak Leo tudott ilyesmit előhívni belőlem. De ő nem igazán méltatott soha ilyesfajta figyelemre, amit őszintén bánok. Feleslegesen nem futok egy fiú után sem, ezt megfogadtam már korábban. Így mindig csak figyeltem titkon Leot és vártam a jeleket. De elmaradtak. Bolondot meg nem akartam csinálni magamból. Ha ő nem szeret viszont, de én megmondom neki az érzéseimet mindkettőnknek kellemetlenséget okozna csak.

Amikor kihívóan megemeli a szemöldökét, rémesen zavarba hoz vele. ~Vajon mi a gond? Kiizzadtam és azt érzi? Vagy nem áll jól rajtam a ruha?~ Gyorsan végignézek a falatnyi ruhámon és megigazítom a szoknyámat. ~Így is combközépig ér. Túl sokat mutat. Ezek a muglik furán öltözködnek néha.~ Ismertem el magamban. Zavaromban ismét az alsó ajkamat kezdtem harapdálni. Ezt a rossz tulajdonságomat sosem sikerült kinőnöm. Végül megelégeltem a dolgot és rákérdeztem, hogy minek szórakozik velem.
- Hogy mi van? - Kérdeztem kissé felháborodottan. - Barna a hajam, vagy színvak vagy? Szerintem sürgősen menjél el szemészhez. Rád fér egy jó alapos felülvizsgálat. - Adtam az ártatlant. Most rajtam volt a sor, hogy kicsit húzzam a fejét. Karba font kézzel állok még mindig és várom a reakcióját. A fiúk imádják ezt, hát most megkapta. Kezdjen vele, amit akar.

- Aha, a zene. Szóval nem ismered a mugli zenét. Igaz? – Bájcsevegtem, mintha az iménti kis közjáték és csipkelődés meg sem történt volna egyikünk részéről sem. Azonban a mondandójának második felétől megállt bennem egy pillanatra az ütő. ~Most komolyan azt mondta, amit hallottam vagy már hallucinálni is kezdtem?! Blackwood, csak gyógyuljak ki ebből és kerülj a kezeim közé!~ Ismét sikeresen felhúztam saját magam a gondolataimmal. Már pedig most ennek ez a fiú fogja meginni a levét. – Jól meggondoltad? – Kérdezem tőle hamiskás mosollyal. – Legyen, de te akartad. – Mondom, majd a pálcámat az ajtóra szegezve elmormoltam az ajtó bezárásához szükséges varázsigét alig hallhatóan. Ha igazán gonosz lettem volna, non-verbálisan teszem mindezt teljesen meglepve vele a másikat. De nekem nem szokásom hátba támadni másokat, ha lehetőségem van rá, tisztességesen harcolok. ~Most már csak egy kötelet kell kerítenem valahonnan.~ Gondoltam somolyogva.

- Nos, magunk vagyunk… és valóban, szeretek biztosra menni. – Tettem néhány lépést felé lassan. – Szóval a kötözősdire izgulsz fel… kedves francia barátom… - Csillan meg valami pajkos fény a tekintetemben, miközben lassan fogyasztom a távolságot kettőnk között. Kíváncsi vagyok, meddig hagyja magát, meddig bírja ki, hogy én irányítsak. ~Vajon hagyja magát vagy végül megpróbál majd felülkerekedni rajtam? Vagy meg sem mozdul?~ A választ egyenlőre nem tudtam, de eddig ő szórakozott, most rajtam a sor. A vérem meglódult, éreztem az adrenalint és a mágiát feléledni bennem. Egész lényem átalakult lassan, mozdulataim inkább már egy ragadozó nagymacskára emlékeztettek, sem mint a korábbi bátortalan, félénk házimacskáéra. Nem tántorít el, hogy gyakorlatilag kinevet. ~Nevessen csak addig, amíg a torkára nem fagy a kacagás.~ Gondolom mosolyogva. Végül magától dől neki az ajtónak, ezzel még inkább csak megkönnyítve a dolgomat. ~Így már nem is akkor a móka!~

Lassan, ringó csípővel közeledem, lassan karnyújtásnyi távolságba érek, amikor megtorpanok. ~Franciául becézget?!~ Először elpirulok, majd elkomorodom. Kezeimet keresztbe fonom a mellem és a falatnyi felső előtt, majd rákérdezek az ismeretlen szó jelentésére.
- Hogy minek neveztél? Nem tanították meg neked, hogy illetlenség olyan nyelven beszélni a másikhoz, amit úgysem fog érteni? – Kérdeztem morcosan, rosszallóan felszaladt szemöldökkel. Eddig benne voltam a játékban, de ez már nagyon nincs ínyemre. Egyáltalán nem tetszett sem a hangsúly, sem az a kimondhatatlan és nyilván francia szó, melyet nem értettem. Céltudatosan megindultam felé, hogy már pedig akkor is kiszedem belőle mit mondott. - Ha nem mondod meg kénytelen leszek tényleg megkötözni és úgy kiszedni belőled a válaszomat. - Leheltem alig néhány centire arcától. Szemeimben huncut fény csillant, ajkaimon baljóslatú mosoly játszott.

A testem szinte összeért az övével, ahogy az ajtónak támaszkodó fiúhoz léptem. ~Hasat be, mellet ki, vállat le.~ Emlékeztettem magamat anyám szavaira. Kihúztam hát magam, így már mellkasának feszült az én mellkasom. ~Most már nem menekülhetsz.~ Gondoltam és a győzelem feletti öröm áradt szét arcomon, mosolygásra késztetve és szememet és hajamat ibolya színűre festve. Szeretek nyerni, ki ne szeretne. Jó érzés, magabiztossá tesz, erőt ad. - Nos, megkapom a válaszomat? – Néztem ártatlanul pislogva arcába. Szinte láttam ilyen közelségből az összes édes szeplőt, ami arcán, a szeme alatt és az orrán volt. Ha akartam volna, talán még össze is tudtam volna számlálni, mennyi van rajta. Tekintetem tovább vándorolt lefelé s végül megállapodott az ajkain. Igazán telt ajkai voltak férfiúi mivoltához képest. ~Erre mondják, hogy csókolni való.~ A gondolatra ismét alsó ajkamba haraptam és tétován zöld szemeibe néztem, majd vissza a szájára. – Nos? Mit mondasz? – Kérdeztem tőle ismét zöldellő szemeibe tekintve.


Kinek: Briant Doboise;; Szószám: 818;; Ruha: szurkoló uniformis;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Én inkább a "ma petite"-edet vártam nagyon, ha már egyszer az a védjegyed. Hááát
*sóhajt* Na gyere, játssz velem. Vigyorog ;;


Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 12. 15. - 09:52:32 »
+1




- Aha, barna…-
Ráhagyom a hajszín témát, mert minek erőltetni? Úgyis a nők egyik gyengéje, a kilók, meg az életkor mellett. Ennyit megtanultam az anyámmal való együttélés során. Inkább élvezem azt, ahogyan megint csak pironkodni kezd a másik, s alaposan végigméri magát, olyan feltűnően hogy még egy vak is láthatná. Persze ez, nem tudom mennyire frusztrálja, vagy inkább az, hogy ott van valaki, aki nézni is mindezt. Talán mindkettő. Minden esetre, a felháborodott és értetlenkedő kérdésére inkább csak legyintek egyet. Ha nem érti, nem számít. Nem kezdek el magyarázkodni, sose tettem, még azzal se nagyon, aki igazán fontos nekem. Jó példa erre a galacsinként végzett levél.
Miért tenném ennek, a párszor látott lánynak? Hugrabugos, az fix, különben nem ugrálna itt sárga szerelésben, meg amúgy is, sokszor és sokat lóg a háztársaimmal, akik közül a legtöbben, nem kedvelnek. Ennek is, mint mindennek, meg van az oka, s talán értelmetlen ezen gondolkodni. Sőt.
Még mindig jobb téma a lány hajszíne, mint ez. De aztán inkább szó nélkül hagyom, a legbölcsebb megoldást választva, s inkább a mugli zene iránti rajongásomat kezdem el kifejteni.
- Azt nem mondanám, hogy nem ismerem. Sajnos a nyári és téli szünetekben csakis ezt hallgatom két fallal odébb. A húgomnak furcsa ízlésvilága van…-
Az utolsó mondatot inkább dörmögöm az orrom alatt, mintsem szándékosan és hangosan mondom ki. Ez amolyan, hangos gondolkodás, ami néha rosszabb napjaimon előfordul és… hát nem túl jó dolog, főleg ha olyasvalaki van a közeledbe, akit könnyen megbánthatsz vele. Ellenben ez a szituáció, talán nem az, és talán nem is kell ezen rágnom magam. Meglepve pillantok fel, amikor a lány hangszíne megváltozik. Nemhogy nem kér a segítségemből, de még egészen máshogy is kezd állni a helyzethez. És ez a nem várt fordulat az, amivel eleinte nem tudok mit kezdeni.
Amikor a varázsige elhangzik, kicsit a végzetes ítélet jut az ember eszébe, vagy a börtönrács. De őszintén szólva, ez az, ami miatt nem aggódom. S talán mások szívesen cserélnének helyet velem. Főleg, ha az eddig zavarban lévő szempárba ilyen tüzes szikra gyullad meg, mint amilyen a másikéban. S látványosan a mozgása is megváltozik a hangszínhordozása mellett.
Lassan, ruganyosan és kecsesen közelít, ami ismét egy mosolyt csal ki belőlem. Azt hiszi, ezzel mindent megnyer? Ostobaság. Ez még messze van attól. Nagyon messze. Persze nem tagadom, van egy két annyira béna egyén, akik ennyitől oda vannak, s tény, a látvány nem rossz. De a lány alapvető mozgása se volt rossz, tehát ez elég egyértelmű. Viszont egy kis csípőrisza még nem jelenti a világot. Legalábbis számomra. Így, amikor már tényleg közel kerül hozzám, s közvetlen közelről figyelhetem meg a vonásait, könnyeden és halkan szólalok meg, mert így is tisztán és érthetően hallhatja a szavaimat.
- Nem mondtam, hogy arra izgulok, ez a következtetés csak a te fejedben létezik. Nem lehet, hogy inkább a saját vágyaid vetíted ki másokra? –
A legtöbben ebbe a hibába esnek. De hát ki tudja. S már meglep a közelség, és nemcsak a testi ’kontaktus’ hanem a lány parfüm illata, amely még így is érződik kissé, az edzés után is, de időm sincs ezt kiélvezni, mert ő dühbe gurul, és szinte vérben forgó szemekkel követeli a számára idegen szó jelentését. Ez tetszik. Hogy valaki ennyire… szélsőséges legyen.
Felkacagok hangosan, egyrészt hogy bosszantsam, másrészt, mert ez tényleg nagyon élvezetes. Majd ránézek, miközben ő már nem is a szemembe hanem inkább a számat bámulja. A haja immár padlizsán színű, amitől ismét elfog a kuncogás. Vicces egy metamorf, az fix. Tisztára megszínesíti az életed. Talán észre sem veszi, hogy a pálcám idő közbe az oldalába mélyed. Miért gondolják azt a nők, hogy a férfiak fegyverezetlenek? Vagy hogy ellenük nem használhatják? Habár tény, nem áll szándékomban bántani. Inkább közelebb hajolok hozzá, úgy, hogy arcom súrolja az övét, s így suttogom a fülébe.
- Azt jelenti Vöröske, ma petite Halk kuncogással fűszerezve meg, elhúzódom tőle. Lenézek rá. Megkapta a választ. Ugyan, mégis mit akar még?




Megjegyzés; Hmm... megkaptad. :D
Naplózva

Armiella Smith
[Topiktulaj]
*****


VII. ~ Szivárványlány ~ "Lombikbébi" by Karr ♥

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 12. 16. - 00:13:56 »
+1


Armiella & Briant



Mérgesen szalad fel ismét a szemöldököm, amikor csak legyint a válaszadás helyett. Inkább úgy dönt a mugli zenével kapcsolatos kérdésemre ad választ. Így pedig megtudom, hogy van testvére. Érdeklődés csillan meg tekintetemben. Nem gondoltam volna, hogy van egyáltalán testvére. És akkor is, inkább egy öcsikét tudnék elképzelni mellette. Valahogy nem illik az általam kialakított húgos báty sztereotípiájába.
- Szerintem igen is jó dal. Pörgős, pont illik a tánc gyors mozdulatsoraihoz. Én szeretem. – Mondom el a véleményemet. Majd nekiindulok, hogy felcsigázzam, és utána faképnél hagyjam az előttem lévő fiút. Ha sikerrel járnék, az az önbizalmamnak sem tenne rosszat.

Lassú közeledésemre egy mosoly a válasz, vagyis bekapta a csalit. Már egészen közel van hozzám, érzem szinte a lélegzetét az arcomon. Ám egyenlőre nem lépek többet előre, csak a határait feszegetem ezzel a kínzó közelséggel. Mert én is érzem, hogy szinte kiált a vérem azért, hogy érintsem meg. De mégsem teszem, helyette inkább kivárok. A felvetésére elfog a pulyka méreg kis híján. ~Nem értem, hogy miből feltételezi ezt. Hiszen éppen ő hozta fel ezt az egész kötözködős dolgot. Még, hogy én erre? Ugyan már!~ Hápogva próbáltam kitalálni valami választ, amivel visszavághatok ezek után neki. ~Ha most elkezdem vadul azt bizonygatni, hogy már pedig én nem, tutira azt fogja hinni, hogy mégis… Fenébe!~ Gondolom dühösen.

- Pedig tévedsz. Még sosem kötöztek meg, szóval kétlem, hogy szeretném. Bár, ki tudja… - Lehelem ajkaira a választ, de mégsem csókolom meg. Játszom vele, akár a macska az étellel. ~Lucy szokta mondani azt, hogy olyan vagyok, mintha előző életemben macska lettem volna. Talán igaza van.~ Amikor feldühít azzal az ismeretlen szóval, kinevet. ~Bosszantó, rém bosszantó.~ Hát még az, hogy hamarosan az oldalamba mélyedő pálcáját érzem meg. ~Ezzel meg mit akar? Fenyeget? Áu, ez fáj!~ Ösztönösen lépek oldalra, el a fájdalmat okozó pálcától. Ezáltal most én lettem sikeresen az ajtófélfához szorítva. ~A fenébe! Ez ügyes volt, nagyon ügyes!~ Ismerem el magamban, de a világ minden galleonjáért sem mondanám ezt ki hangosan. Neki nem kell ezt hallania.

Kezemben megremeg a lilás színű rózsafa pálcám, de egyenlőre nem teszek semmit. ~Amíg ő sem tesz semmit, addig jó mindkettőnknek.~ Amikor látom, hogy közeledik, az ajtónak vetem a hátamat. Innen nincs hová hátrálnom tovább. Majd megérzem arcát, ami az enyémhez ér, és ettől megmerevedem. A meleg lélegzete csiklandozza az érzékeny bőrfelületet a nyakam és a fülem találkozásánál. Beleborzongok. Jól esik, és egyszerre ijeszt meg. ~Mi a fenét akarhat?~ A szívem hevesen kezd dobogni, a mágia és az adrenalin meglódul bennem. Majd szinte kacogva kapom meg a válaszát, hogy az eddig ismeretlen szó vöröskét jelent. ~Ki hitte volna?!~ Nekem eszembe sem jutott ez a szó, ennél ezerszer másmilyenebbek viszont annál inkább.

Olyasmik, amiket általában nem dicséretként vesz az ember lánya. Már, ha szemérmes. Még akkor sem, ha az illető bóknak szánta a dolgot. Szinte levegőt sem merek venni, ahogy elhúzódik tőlem lassan. Nem igazán erre számítottam. Azt vártam, hogy meg fog csókolni, ha már itt illegettem magam előtte és a mézes madzagot húztam el előtte. Csak állok, a falhoz lapulva a saját kavargó hormonjaimtól megzavarodva. A gondolataimtól ismét elpirultam, zavaromat pedig képtelen vagyok leplezni. Azonban kiejtett ismét egy olyan szót, amiről azt sem tudom, mi fán terem. Viszont most nem én vagyok a nyeregben, nem merek keménykedni vele. Még mindig a történtek hatása alatt vagyok, amikor megkérdezem tőle.
- És ez a ma petite mit jelent? – Tudakolom, de hangomban koránt sincs akkora magabiztosság, mint korábban. Leginkább csak nagy adag kíváncsiság.


Kinek: Briant Doboise;; Szószám: 566;; Ruha: szurkoló uniformis;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Bár így teljesülne minden kívánságom! Hááát ;;

Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 01. 01. - 22:22:56 »
+1




Nem vitatkozom vele. Nőkkel nem érdemes, főleg ha téma a divat, a ruha, vagy a zene. Úgyse hagyják magukat. Én pedig nem őrültem meg, hogy saját magamnak ártsak. Elég néhanapján a húgom ömlengéseit hallanom. Mást, ha nem muszáj, inkább nem viselek el. Az, hogy a lánynak ínyére van a muzsika, egy szimpla főbólintással veszem tudomásul. Végtére is, tényleg nem annyira rossz. Hisz, valljuk csak be, engem is ez csábított ide, a kíváncsiság mellett, hogy mit művelhet itt valaki.
Érdeklődve hallgatom végig a kiselőadását a megkötözésről. Pedig csak viccnek szántam, és mégis mennyire véresen komolyan veszi valaki. Tehát ez betalált. Sőt. Egész jól betalált, mivel az incselkedés rögvest meg is kezdődött a lánynál. S ez, a tipikus női fortély minden férfit megigéz. Egyrészt, oly közel van az arca, hogy érzem a leheletét a számon, s a tekintete teljesen elteríti a látóteremet. Ha nem lennék úriember, könnyedén elkapnám és megcsókolhatnám. De, azzal csak a saját vágyait elégítené ki az ember, és leginkább az eszünk miatt emelkedtünk ki az állatok sorából. Amúgy meg… egy kis önmegtartóztatás sosem árt, bár ezzel a kis akcióval csak kis ideig tud lefoglalni a másik. Ám, amennyiben, márpedig a jelek ezt mutatják eddig, lehet mégiscsak meg tud még lepni a másik jócskán. Ígyhát a játék élvezete lesz a fontosabb elsősorban az én szempontjaim szerint, tehát a pálca siklik a párbeszéd alatt, miközben ő hátrálni kezd, mint egy kis menekülő szárnyszegett madár, aki csak ugrálni tud az üldöző elől.
Egy pillanat alatt kerekedek felül. Immár ő van az ajtónak szorítva, s én a kezemmel az arca mellett az ajtónak támaszkodom, s így nézek rá.
- Így már kellemesebb. -
Némi elégtétellel pillantok rá, jelezvén, most ő érezheti magát… kényelmetlenül. Egy perc telhet el így, vagy talán kettő, mire döntök. Legyen fairplay és az pálcával nem túlzottan az. Hát egyetlen mozdulattal tűnik el a pálca a nadrágövre szerelt pálcatartóba, a megszokott helyére, s így már mindkét kézzel támaszkodva tartom őt rabul. Nem érdekel, hogy nála még mindig ott pihen a pálcája. Ez a játék nem azzal vívható, és ha kicsit gondolkodik, erre maga is rájön. S ha nem egy kis beszari, akkor az övé is el fog tűnni hamarosan, oda, ahonnan elővette. Tehát, ahelyett hogy ezen aggódnék, kiélvezem a helyzetet, amelyet a suttogás vált ki. A lány teljesen megmerevedik, és feszült. Szinte érzem a lélegzetvételeinek a számát, hallom a szíve dobbanását, ami... szapora.
Kinek a büszkeségét ne legyezgetné ez a mozzanat? Látom, hogy a válasz nem nyerte el a tetszését, sőt, mintha újra felpaprikáztam volna. Tehát még több is kihozható ebből. Vajon hol lehet a tűréshatára?
Egyszerűen csak felsóhajtok, mikor megszólal és újból kérdez.
Nők! Mit is várhatunk tőlük. Nem elég nekik az egyszerű magyarázat. És ez… na ez bosszant. Kissé mérgesen pillantok rá egy fanyar mosoly kíséretében. Mert… ezt mégis nem hiszem el. Ugyan mit várt?
- Tudod mit…? Vegyél egy francia szótárt… - mondom neki kissé cinikusan, majd kis hatásszünettel megint közelebb hajolok, csak most a másik füléhez, hogy húzzam az agyát és úgy búgom bele.
- … és keresd ki magad. – Majd ezzel úgy döntöttem, végeztem is. Vagy talán mégsem?




Megjegyzés; bocsi a késedelemért *.*
Naplózva

Armiella Smith
[Topiktulaj]
*****


VII. ~ Szivárványlány ~ "Lombikbébi" by Karr ♥

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 01. 11. - 01:26:31 »
+1



Armiella & Briant



Szemeim tejfehérré váló íriszei ijedtségemet tükrözik, ahogy meghallom a kijelentését. ~Kellemesebb, de mihez?~ Merül fel bennem egyből, de nem tudok rá választ egyelőre. Ráadásul túl közel van hozzám, ettől pedig nem tudok gondolkozni. Jobban mondva ez így nem teljesen igaz, mert értelmes gondolataim nincsenek; csak olyasmik, amikben vagy vadul megcsókol vagy még a magáévá is tesz kapásból. Ijedten néztem azokba a smaragdhoz hasonlatos zöld szemekbe, pedig a teljesen megbolondult érzéseim sokkal jobban megijesztettek, mint az a kis akciója az előbb. Kényelmetlenül érzem magam. És nem pusztán azért, mert nyakig belemászott az intim szférámba. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a szerelem gondolatába szerelmes tini lányként viselkedjem.

Pedig most pontosan azt teszem, ha akarom, ha nem. Nem ez a fiú az első, akinek a közelsége Blackwood elcseszett bájitalának elfogyasztása óta megborzongatja testemet. Csak áll és bámul rám, amit megint csak nem tudok hova tenni. Nem tudom, hogy hány perc telik el így; mire gondol egyet és elteszi a pálcáját, majd már két kézzel támasztja az ajtót még közelebb jőve hozzám. Ekkor csúszik ki nyirkossá vált ujjaim közül a lilás rózsafa pálca, majd zajosan ér földet. Nagyot nyelek, szám kiszárad ismét. Nem merek odanézni, ahová esett, alsó ajkamat beharapva kissé meredt tekintettel nézek rá és várom, hogy tegyen valamit végre… akármit. A második kérdésemre aztán kapok egy grimaszra hajazó mosolyfélét, majd egy cinikus választ.

Ugyanakkor ismét támadást intéz az érzékszerveim ellen. Ajkaim elnyílnak, ahogy közelít s szemeimet is lehunyom egy pillanatra. De a várva várt csók, amire számítottam elmaradt. Helyette a fülemhez hajol és belesuttog érzékien. ~A kis gonosz. Járatja itt velem a bolondját.~ Fut végig rajtam egy gondolat, de rögtön tova is tűnik elmémből. Ha ilyen közel van, képtelenség értelmesen gondolkoznom. Ezúttal is beleborzongok a leheletébe, ami a fülem tövénél lévő érzékeny bőrt csiklandozza, miközben halkan hozzám beszél. Úgy érzem muszáj valahogy visszavágni, nem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Most én hajolok közel az ő füléhez és suttogok bele.
- Pedig már azt hittem, hogy javítani akarsz a nyelvérzékemen… - Incselkedem vele.


Kinek: Briant Doboise;; Szószám: Kivételesen nem számoltam;; Ruha: szurkoló uniformis;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Sorry, hogy nem tudtam igazán mit kihozni belőle. A virágos mindenségit! ;;

Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 01. 25. - 14:03:59 »
+1



A lány szinte pattanásig feszült. Nem kell sok ész ahhoz, hogy az ember tudja. Elég érezni. És még ha ez nem lenne elég, a tekintete mindent elárul. Mikor közelebb hajolok, megadóan adja meg magát. Ez még nekem is furcsa. Sose szerettem a nagy casanova szerepében tetszelegni, főleg hogy egy idő után amúgy is unalmassá válik. És a nők többsége nem is hódol be egykönnyen, talán, mert épp eleget csalódtak és találkoztak ilyen férfiakkal. Ám a lány, mintha önként és dalolva rohanna a vesztébe, ami igazán furcsa. Más helyzetben a vállam vonnám meg, és hagynám, had éljen ebben a tévhitben, hogy ez jó neki, amikor is majd jön egy Malfoy féle senkiházi, aki jól ott hagyja a francba. De jelen helyzetben ezt nem tehetem meg. Mégpedig azért nem, mert egyrészt a személyes szféra megtartásának a dolgát csöppet átléptünk a kellően megengedett szinten túl, és mert nem venné ki túl jól magát a jelenet.
Ehelyett a kezem mozdul, és a lány arcára simul, miközben egy barátságos mosoly kíséretében enyhe próbálkozást végzek a másik megnyugtatása végett, s meg se fordul a fejembe, ez talán épp hogy fel fogja hergelni a másikat. Inkább vagyok ebben a percben egy kedves báty, mint egy hormontúltengéssel bíró tini, és ezzel az érintéssel remélem, távolságot támasztok köztünk, noha nem fizikális értelemben, hanem sokkal inkább lelkileg. De persze mint minden, ez is megdőlni látszik, ami persze nem tetszik oly annyira.
Mit tehetnék? A lány közelebb hajol, s a kezem még mindig az arcán marad, még akkor is amikor ő suttog az én fülembe hasonlóképp, mint egy perce, de ez a fordított helyzet közel sem ugyanolyan. Én játszottam, ő viszont… nos ha valaki bejönne, már ha tudna, akkor láthatja, hogy forr a levegő. És ennek egyedül a vöröske az oka. A szavai csípősek, és ellenállhatatlanok, úgy fonják körül az elmém, mintha egy pók szőné be a vacsorának való legyet. És eddig tartott a kitartás, vagy ellenállás, nevezzük akárhogy, mivel mindenkiben munkálkodnak ösztönök.
Most nem gondolok bele semmibe, sikerült a lélegzetével kipucolnia mindent a fejemből, ami édesen cirógatott, s ösztönösen fordul a fejem az irányába, hogy aztán beléfojtva a szót, ha lenne is, a számmal zárjam le, a következő, úgy két vagy három percre.
Nem vagyok durva, de finom se. Ő akarta, hát megkapta. Egyenesen a falnak nyomom cseppet sem kedvesen, de mivel nem volt csak pár centi közte és a kemény anyag mögött, így nem sérülhet meg a másik túlzottan. Kezem, ami eddig az arcán pihent most a tarkójára csúszik, hogy ezzel is közelebb vonhassam magamhoz, noha tulajdonképp jobban ettől nem is lehetne. A másik már nem a falat támasztja, hanem a vállát súrolja, majd szépen csúszik le a karja ívén, amit nem fed semmi, simogatva ezzel is a bőrt, egész a kézfejéig, ahol, megfogva a kezét, könnyeden lendítem fel, a nyakam mögé az övét.
Egyetlen percre húzódom el, úgy hogy néhány centi legyen köztünk.
- Most sem tudod mit is jelent? – nézek a másikra, miközben várom a válaszát, s ha úgy adódik, akkor helyette válaszolom meg a kérdést. - A ma petite  franciául kedvesem. De ezek szerint még több nyelvlecke fér rád… -
Elvigyorodom, már-már gonoszan, de nem adom meg neki azt a kegyet, hogy újra birtokba vegyem a száját. Inkább hagyom, ő döntsön. Marad vagy menekül…?



Megjegyzés; muhahaaaa Bibíí
Naplózva

Armiella Smith
[Topiktulaj]
*****


VII. ~ Szivárványlány ~ "Lombikbébi" by Karr ♥

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 01. 25. - 17:11:43 »
0


Armiella & Briant



Érzem, hogy elgyengülnek a lábaim a közelségétől. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított nőstény tigris,  aki megszeppent kiscicává változott, amint hozzáértek. Megadva magam, vártam hogy mi lesz. De közbe izgatott is a kialakult helyzet. Új volt, ismeretlen és valami furcsa bizsergéssel töltött el a tudat, hogy erősebb nálam és igazából bármit megtehet. A tomboló hormonjaimnak hála saját magamat gerjesztettem be a legkisebb közeledésétől is. Átkoztam az elrontott bájitalt, de csak félszívvel. Az előttem lévő szépfiú ugyanis nagyon is kedvemre való volt. De ő a férfi, lépen ő előbb. Nem fogok hülyét csinálni magamból, ha hidegen hagyom. Bár egyáltalán nem úgy tűnt, hogy így áll a helyzet. És valószínűnek tartottam, hogy bizony már ő is rájött arra, hogy jelenleg egy cseppet sem hagy hidegen a közelsége.

Amint arcomat megérinti borzongató érzés járja át mindkettőnket. A mágiám ismét önálló életre kél és cirógatja, kóstolgatja a másik tenyerét, ahol hozzám ér. Ezzel csak olajat önt a tűzre, szemeim éhes ragadozótekintetté válnak, de egyenlőre tartom még magamat. Megpróbálok visszavágni, incselkedem és ingerlem. Hogy ne érezzem úgy magam, hogy most ő van felül a nyeregben. Amikor előre hajoltam a füléhez, fel  sem merült bennem semmi komoly. Csak játszottam a tűzzel, finoman csipkedtem, szurkáltam a másikat. Meg sem fordult a fejemben, hogy hatni is fogok rá ezzel. Úgy értem, én elég tapasztalatlan vagyok az ilyesmiben. De úgy tűnt, az ösztönös, tudat alattról jövő flörtölésem nem volt hatástalan rá. Feje felém fordult, s ajkaival hallgattatott el.

Először ellenkeztem néhány másodpercig, majd a szenvedély bombaként robbant bennem és felülírta a józan eszemet. Egyik kezem azonnal a nyakához nyúlt és visszacsókoltam. ~Életem harmadik csókja.~ Gondoltam, majd belevetettem magam, hogy kiélvezzem azt a két-három percet, amíg ajkaimat ostromolta az övéivel. Nem hittem volna, hogy megteszi. De nem bántam, hogy végül így alakult. Forrt a levegő köztünk, amióta csak belépett a terembe. Ajkaim egyre követelőzőbben falják az övét, s jobb kezem húzza még közelebb hozzám a nyakánál fogva őt. Hátam az ajtónak vetődik, érzem a kemény fát nekem feszülni. A szívverésem az egekben van, de arra vágyom hirtelen, hogy ő is a tarkóra csúsztatja kezét és a távolság köztünk ezáltal a nullánál is kisebbre redukálódik. Beleborzongok, amikor a karomon simít végig, szőrszálaimat és vágyamat ingerelve.

A kellemes bizsergetés után végül megfogja szabadon csüngő másik kezem, s a nyakába helyezi a másik mellé. Kezem ekkor vadul a hajába túr, de elhúzódik tőlem. Igaz, csak néhány centire tőlem, de én mégis kilométeres távolságnak érzem. A kérdésére elmosolyodom, történetesen Lucy mugli fantasy könyveinek hatására erről a kifejezésről volt fogalmam. Az Anita Blake kötetei az én kezemben is megfordultak.
- Kicsikém, vagy valami ilyesmi. Nem? – Nézek rá bizonytalanul, mire megválaszolja, hogy majdnem el is találtam a dolgot. Amikor ismét burkolt célzást és incselkedést kapok, hevesebben kezd dobogni a szívem még az eddigieknél. Érezheti, hiszen mellkasunk most épp összeér. Én is érzem az ő szívverését. Elvigyorodik, de nem csókol meg.

Pedig azt hittem újra birtokba fogja venni ajkaimat. A csalódottságomat igyekszem nem kimutatni, de lassanként kezdek már észhez térni. A tigris is visszahúzódik tekintetemből, s most inkább hitetlenkedve tekint a másikra, hogy mit hozott ki belőle. Ám a hergelésének meg lett a hatása. A tigris pedig ismét lesből támad és csap le rá. Egyetlen hirtelen mozdulattal rántom magamhoz, miközben ajkaira tapasztom a számat. Nem finomkodom, vadul falom őket gondolkozás nélkül. ~Ész? Gondolatok? Kinek kell az most?!~ Közben próbálom elkapni kezeit, s a derekamhoz vezetem őket, hogy öleljen magához. Eközben a csípőmet az ágyékához nyomom és a bal lábamat a csípője köré kulcsolom, még inkább közelebb húzva őt ezzel magamhoz. Ám idővel fogytán van a levegőm muszáj elszakadnom tőle annyira, hogy felnyögve a számon elegendő mennyiségű levegőt vegyek, mielőtt ismét folytatnám tovább az egészet.


Kinek: Briant Doboise;; Szószám: Kivételesen nem számoltam;; Ruha: szurkoló uniformis;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Megihlettél Hááát ;;


Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 02. 07. - 10:05:36 »
+1




A válaszára mosolyognom kell. A kicsikém olyan közhelyesen hangzik, no de hát a lány így is örömében ugrálna, ha tehetné, hogy eltalálta vagy legalábbis a közelébe járt. Tetszik ez az egyszerű őszinteség, noha nem tudom hova tenni. A baj lehet az, hogy megszoktam az évek alatt a Vikitria féle nőket és az egyszerű puszta emberi öröm szinte eltűnt a megszokottnak mondható környezetemből. Csak nézem a lányt és nem tudom hova tenni. Ő persze olyan sóváran néz rám, mint egy kismacska, aki várja hogy megsimogassák. Bár ez a tény az előző pillanatban még abszolúte nem illett ide, most mégis ez az erőteljes benyomás kerít hatalmába. És egyszerűen tudom, ez a hugrás vöröske veszélyes.
Hiába a mímelt ellenkezés az csók elején, ez csak az a felszín, amit kifelé kell mutatni, mert az iskola, a környezet megköveteli. Kezei a nyakam köré fonódnak még mindig, és észre sem veszem, hogy idő közben a pálcája valamerre elgurult. S talán más helyzetben ez érdekelne, de jelenleg, abszolúte nem.
Főleg hogy szinte magamon érzem a leheletét, s a szíve egyre szaporább dobbanását, ami kellő bizonyíték ahhoz a tényhez, hogy már megint vagy még mindig nem bír magával.
Egy percig tart mindez, vagy kettőig, s szinte meg lehet fogni azt a vibráló akaratot, amivel sóvárog a másik, ám az alkalom elmarad, s ő nagy megilletődött szemekkel pillant rám. Ez kissé zavar, tekintve, hogy nem tudom magyarázatot vár-e vagy valami mást, de ez a perc is tovaillan, mint a tavaszi kósza szél, s helyette újra az a lány van előttem, aki egy perccel ezelőtt még vadul csókolt. S nem hazudtolja meg magát, megint lecsap most kivételesen olyan elemi erővel, hogy egy percre majdnem meg is tántorodom.
Kezei erőszakkal vonják a sajátomat a testéhez, és lelkesedése oly nagy, hogy ha valaki így ebben a helyzetben ránk nyitna, nos a kicsapás talán a legszolidabb dolog, amit kaphatnánk talán érte.
Még engem is váratlanul ér az a tűz, amelyen a lány ég, és bárhogy is szeretném, én nem tudom ezt a fokot elérni. Szelíden fejtem le a csókot félbeszakítva magamról, habár ez nem egyszerű feladat.
- Hé, hé, lassabban Vöröske. –
Hangom, noha szelíd, és lágy, a másikat ostorcsapásként érheti. Persze sose jó a visszautasítás, de ez nem volt igazán az. Ezt azzal is jelzem, hogy beletúrok a hajába és nem eresztem el teljesen. Immár megint van köztünk egy fél méter távolság, amit kellően egészségesnek ítélek meg a jelen helyzetben.
Tekintetem a másikra vetül, miközben megköszörülve a torkom egy félmosollyal kérdezem meg:
- Minden bámészkodót így jutalmazol meg? –
Tény, hogy nem akarom zavarba hozni, de mégis… valahogy mindig sikerül azt a hangnemet megütnöm, mind a jelentéstartalommal, mind néha a hanglejtéssel, amin egy nő könnyen fenn akad és sipítozva viharzik el. Kíváncsian figyelem a másikat, miközben egy percre az órámra tekintek.
- Mennem kell lassan, ma petite, és talán neked se ártana már lehűtened magad. Túl heves vagy… még a végén odakozmálsz. –
Azzal, még mielőtt teljesen nekem esne, egy gyors csókot lehelek ajkaira, s ezután ellökve magam tőle, nyitom ki az ajtót.
- Oh, és Smith, a legközelebbi próbára is benézek, emiatt ne aggódj. –
Széles mosollyal lépek ki az ajtón egyedül hagyva a lányt. Hagy legyen a megdöbbenéssel, hogy ismerem őt, hogy megcsókoltam, hogy jövök legközelebb is. Nos, elégedettséggel tölt el az a röpke fél óra, amint vele töltöttem, noha nem tudom miért. Arra viszont száz galleont is feltennék, hogy ma éjjel nem sokat fog aludni, az biztos.




Megjegyzés; záró, mert nem jutott jobb az eszembe, bár szerintem így is csattanós lett, hehe Vigyorog



** VÉGE **
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 16. - 03:05:58
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 51 lekéréssel.