+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Seraphin Austin Cameron Lamartin (Moderátor: Seraphin Lamartin)
| | | | |-+  Minticz rezidencia
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Minticz rezidencia  (Megtekintve 6068 alkalommal)

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 01. 05. - 02:27:31 »
+3

        Szívós húsdarab ez a Shannon Minticz, nagy lángon főzik, de lassacskán ereszt csak nedvet, nem adja magát könnyen. Dac! Makacsság! Annyiszor volt velük dolga, könnyen javítható hibák. Csak türelem kell… olyan lassan halad előre! Türelem, Saulus, türelem. Türelemre inti magát. Végighallgatja ostoba, dacoskodó csacsogását, sumákolását arról, hogy attól, mert nem választott oldalt, hanem mereszti a seggét a bátyja kényelmes árnyékában, mekkora szent lett belőle. Na hiszen! A halálfalóknál csak az ilyen ügyesen lavírozó, diplomatikus gennyládák undorítóbbak, pfejj!
         A rántás lendülete majdnem hozzávágja a férfi rángatnivalóan törékeny testét, ökölbe szorult, ingcafatját őrző keze azonban nem csupán hív, hanem ott is marasztal, kartávolságnyira előretartott ökle keményen csapja meg a mellkasán, hogyha nem képes megtartani magát ott, ahova rendelte. És nem képes. Sebesült és erőtlen. Látja a kín csillagszóróit hirtelen eltompuló, tejfehér hártyába rejtőző szemén, látja a bőrén végigfutó reszketést, rángatózást.
         Úgy látom, rád leginkább a fájdalom van hatással, Shannon. Ahhoz nincs már elég önbecsülésed, hogy igazán bele lehessen taposni, a megalázás nem hat rád, érzéketlen vagy rá, mint valami ócska ribanc, aki már megtett és megkapott mindent. Nincs már tovább lefelé, igaz? Nem mondhatok olyat, hogy még kevesebbnek érezd magad… ki alázott le ennyire, mm, kis mugliismeret tanár? A bátyád? Mégis mit tett veled?
         És Shannon még mindig nem hajlandó megszelídülni, odavág valami sértésnek szánt finomkodást, milyen elbűvölő… Hátborzongatóan kiszélesül a mosolya, pálcás keze kézhátával megsimogatja az arcát, mintha azt mondaná egy nagyon buta kisfiúnak, jól van, fiam, szépen csináltad, nem szartál a nadrágodba, és még kezet is mostál utána, büszke lesz rád a tanítónéni. Csak mered az arcára, vizslatja fájdalomfelhővel lepett szemeit, torz kis grimaszolását. Érzed a tüzet, Shannon? Hamarosan elevenen meg fognak enni a lángok. Igaz, ez szelíd cigarettatűz, varázs nélküli, meg nem ölhet, a sebeid pedig könnyen begyógyulnak majd, de csak akkor, ha lesz alkalmad meggyógyítani őket, bájitalos kencékkel kenegetni magadat, bűbájjal enyhíteni a sírásra ingerlő kínt, hűsíteni a hólyagok izzó poklát. Attól, hogy nem mágiaszülte tűz, még ropogósra fog pirítani, szénfekete lesz az az imádnivaló, kreol bőröd. Mit fognak szólni a szeretőid, ha a kezükben maradnak a combod hamvai?
         Hangtalanul, finoman nevet fel a megvonagló arc láttán, pálcája megsimítja az arcát, görbülő szája ívére simul, mint egy puha csitt.
- Hiszen ott ül a szemedben minden bűnöd. Látszik rajtad. Megreszketsz, ha csak rágondolsz. Tudod, Shannon, a feketemágia súlyos nyomot hagy a varázsló lelkén… persze, hogy tudod, hiszen űzted, értesz hozzá. Sőt… kimondottan értesz hozzá… Bizony, nyomot hagynak. És a mágia képes előcsalni, sőt a bőrödre égetni minden vétkedet. Ne tagadj hát. Hazug embert… de hát jobban tudod te ezt nálam, nem igaz, Shannon?
         Még mindig valami arcátlanul bőr alá kúszó hangon ejti a nevét. Nem negédeskedik, nem, az egyszerűen nem illene hozzá, a halálfalónők meg az elfajzott szodomiták gügyögése áldozataikhoz, egyszerűen csak túl bizalmas. Mintha régóta ismernék egymást. Mintha mindent tudna róla. Mintha megengedhetne magának mindent, mindent, amit tesz… és valahogy arra kényszerít, legyél vele bizalmas, súgd el titkaid, úgy, ahogy most súgod azt a bensőségesen halk, szinte megadó nem-et…
         Megfeszül a szája, most először valódi indulat feszül benne, kivillan a foga, parázsló indulat csattintja ostorát a tekintetében.
          Te azt hiszed, bármilyen hatással lehet rám egy ilyen Brayden Minticz-féle bűnöző? Azt hiszed, hogy a puszta felidézése hatni tud rám? Énrám? Minek hiszel, Shannon, mégis mit tanítottak neked?!
         Akkora indulat fogja el, hogy pofonvágja a férfit. Nem szokott pofozkodni, vagy legalábbis nem ennyire banális helyzetben, és ez észhez téríti. Düh. Harag. Indulat. Indokolatlan… furcsa… szinte megmagyarázhatatlan indulat. Nem vall rá. Nem méltó hozzá.
         Hitmágia. Érzi, a bűvös szavak finoman felborzolják a szőrt a tarkóján, érzi az elméjébe kapaszkodni a férfi ridegen határozott szavait… Azt a kurva élet! Harag helyett egyszeriben valami sötét csodálkozással kezdi méregetni a lágy vonású arcot dühtorzítottan, olyan közel a sajátjához. Szavak nélkül varázsol. Ige, fókusz, pálca, minden nélkül. Olyan varázslattal él, ami legfeljebb a mesében működik, öregasszonyok és kisgyermekek ábrándjaiban… És érezhető spektrumba kerül a mágiája! De ha ilyen tehetséges vagy, Shannon, miért vagy csupán követő, szolga, bátyád lábhoz simuló kutyája? Mi a fenét kezdesz ennyi varázserővel, mi? Persze, hogy megtalált magának a feketemágia… ennyi hatalom vonzza a sötétséget, mint fény az éji bogarat. Ennyi hatalom… veszélyes, Shannon. Nem hagyhatom…
         Gondolataiba feledkezik, meglepetten éri az asztal, ahogy zuhan, őrá; először azt veszi észre, hogy a férfi rázuhan, lecsúszik keményen odatartott karja akadályáról, csak a letépett ingfoszlány marad a kezében, Shannon meg az ő vállára zuhan, a lélegzete a nyakának ütközik, utána jön csak az asztal, megnyekken a szék, hamarosan összerogy, az íróasztal meg a térdének vágódik, az fáj. Szisszen is, annyira hirtelen jön. De nem hagyja eltorzulni az arcát a fájdalomtól vagy a haragtól. Higgadtan jegyzi meg, csak egy töredékmásodpercnyi ritmuskiesés ez az intermezzo:
- Ez nem volt okos dolog tőled.
         A hajánál fogva húzza hátra, vakarja le magáról, majd utána puszta erővel felemeli az asztalt, hogy ki tudjon siklani előle a székkel. Ha dőlni akarsz, hát dőljél, de dőlj egyedül. Aztán majd megoldod, hogy az asztal éle a másik oldalt ne zúzza péppé a finom zongorista ujjaidat. Ami a csípődet illeti… te akartál megint rázuhanni. Ha szerencséd van, ezúttal a lábadnak is jut valami.
         PUFF.
         Hagyja neki, élvezkedjen az új helyzetben, ha már ennyire kellett neki, a székből egyből felkel, mielőtt még végleg darabokra hull alatta, majd újabb cigarettára gyújt; finom, szegfűszeg illatú füst nyomja el Shannon verítékező bőrének nyirkos félelem- és fájdalomillatát. Gondolkozási időt hagy neki, igen, értékelje újra az életét, a sajgó csípőjét, sírja ki magát egyedül, talán megszelídíti pár perc magány. Meg persze a lángok, amik így fekve sokkal gyorsabban szaladnak nadrágtól ingig…
         Ráérősen kopogó léptekkel sétál ki a szobából, végigméri a lakást, majd újabb mágiát húz a bejárati ajtóra és az ablakokra, erősebbet, nem olyan játékbűbájt, mint korábban, most valóban az a cél, hogy távoltartson mindenkit, aki esetleg meg akarná zavarni az ő meghitt beszélgetésüket a házigazdával. Ha találna is bájitalt, nem bízna meg benne, úgyhogy inkább kávét keres, cukrot, tejszínt, rutinból ellenőrzi, megbízhat-e bennük, mielőtt feltenné főni. A kávé forró gőze máris jótékony hatással van örök kialvatlanságtól szenvedő természetére. Ezt a pár percet, míg lefő a kávé, felhasználja arra, hogy ideiglenes kötéssel és némi fájdalomcsillapítóval kényeztesse feldagadó térdeit. Igazán nem súlyos sérülés, még csak nem is akadályozza semmiben, csak bosszantó. Bolond kis Shannon!
         Jól nevelt skót úriember nem sajnálja megadni a módját, még ha nem is teáról van szó: tálcára teszi a csészét, csinosan elrendezi a csészéaljon, kancsóba kerül a tejszín, cukortartóba a cukor, minden a helyére. Nem siet egy másodperccel sem. Ó, édes kávéillat, gyógyír az minden bajra! Kivéve persze Shannonéra… de majd ő is sorra kerül. Mélyet szív a cigarettájából. Mmm, még megnézi, van-e szalvéta, annyira bosszantó, mikor az embernek a  kezébe kell törölnie a száját…
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 01. 05. - 20:04:27 »
+3

*Nem.
Egy nem megváltoztatja a világot. Utálok nemet mondani. Sokkal könnyebb beleegyezni valamibe, sokkal kevésbé kockázatos, sokkal kevesebb felelősséggel jár. Az igen eladja az embert, odaengedi a tényleges döntés jogát a másiknak, egyszerű, egyszerű jóváhagyás. Miért is nem tudtam simán csak hallgatni, vagy elmondani, amit akart? Mit tudhatna meg általam? Vajon ő fegyverként lenne képes használni azt, amit én tudok Brayden ellen, aki ellen képtelen vagyok még egy átkozott gondolatot is fordítani, nemhogy pálcát? Talán segíthetett volna abban, hogy megszabaduljak, felszabaduljak, elszabaduljak tőle. Ha beteljesítené a vágyait Brayden elpusztításával kapcsolatban, az engem is szabaddá tenne. Miért nem mondtam igent? Miért nem akarom ezt? Nem tudom mit akarok, és nincs is értelme azon merengeni, mennyire képtelen vagyok hatékony döntést hozni ellene.
Késő bánat.
Már akkor eldöntöttem, hogy mit nem fogok tenni ebben az életben soha, amikor pálcát kaptam a kezembe, és nem az volt az első dolgom vele, hogy átvágtam a torkukat. Ezen a távoli múlton éppen olyan felesleges gondolkodni, mint a közelin. Meddő kételyek, meddő gondolatok, amik zaklatott rajban nyüzsögnek a koponyámban, miközben ez a szerencsétlen test, amit a lelkem megszállva tart keményen nekikoppan a változatos tereptárgyaknak, amik akadályozzák, hogy dühömben rávetődjek az auror-pajtásra, leszaggassam önelégült mosolyát, kitépjem a pálcát a kezéből, gúnyolódó simogatásra vetemedett karjait letörjem. Megvalósíthatatlan indulat, vinnyogó lelkem legmélyén valójában talán hálás is vagyok az asztallap masszív élének, ami meghátrál előttem, de vissza is dobna keményen, a szívritmusomat összezavaró kemény puffanásnak a mellkasomon, ami befelé rezeg, a lélegzés egy pillanatra feleslegessé válik, ez volt a keze, az ökle. Az igazság ökle, mi? A szakadó ing új irányt mutat, felhasadó szövet hangja sokkal élesebben és mélyebben a fülembe issza magát, mint a megcsúszó asztal lába a padlón, mint a szék ijedt reccsenése, ahogy túlterheli a kettős, hármas súly.
Nincs tovább. Egy pillanatra mintha még lebegnék, padló és mennyezet között, az asztalnak nincs hova hátrálnia, rakoncátlanul felágaskodik, Armstrong hátrahúzódik, én pedig azon melegében zuhanok.
Valamiért Brayden jut erről eszemben, és egy letört szárnyú madár az asztalon. Asztal. Kicsit más, mint ez a kemény, aminek nekifeszülök, a térdem az alján koppan, ahogy hátrafelé rántom az egészet, mielőtt teljesen átfordulnék, átbucskáznék vele a megadott helyen és ezzel a sima lap alá kerülnék. Így az élére esem, az élére fordult, merev lábai között rongyként heverek azon az élen, amit a padló keménysége szinte a szervezetembe ékelt. Lihegve pihenek, megijesztett a zuhanás, talán a rázkódás, ütődés tesz ilyen süketté a világ zajaira, sajgó fejbőröm, ahol megragadott, fürgén dobogó szívem olyan nehezen tudatosul, amilyen nehezen értelmezem a szavait.
Nem volt okos dolog tőlem.
A madártól se volt okos dolog, hogy arra járt. Még élt, amikor cseppforma testéből kimeredő csonk-csontjairól lekopott a vér, halálraítélt vergődéssel mozgatta őket, pedig bizonyára fájtak az elmetszett idegek, összekarcolt csontok, a hiányzó hús, porcok, fájtak, mint az eséstől kába önmagam. Braydenre is emlékszem. A bukásról beszélt. A szárnyalást követő rövid, erőszakos zuhanásról, ami után nincs újabb repkedés, nincs felemelkedés.
Mi értelme felszállni, ha nincs mód más leereszkedésre, mint a zuhanás, összetörés?
Kábán tapogatózom vissza a gondolataim közül a testembe, vissza az asztalra, ami olyan természetellenesen kiszolgáltatott pózban tart, amilyen kiszolgáltatott csak egy alvó csecsemő lehet. Lezárom a gondolataimat a múlt felé. Egyszer már így döntöttem, de nekem alighanem mindent kétszer kell elmondani, még akkor is, ha én akarom, hogy így legyen.
Mindenem fáj. Tényleg mindenem, bár ez a fájdalom csak egy olyan átlagos fájdalom, ami azt mutatja, hogy még élek, még érzek. Eddig jó. Bíztató jelnek vehetném a magányosságot, hátha rám unt és elment, de ehhez sokkal naivabbnak kéne lennem.
Túl gyorsan változnak a hangulataim. A zaklatottság összecsavarodik a haraggal, összecsavarodik a visszavágással, az ijedtséggel, a reménytelenséggel és a megszokás unott mézgájával. A türelem kerekedik felül, egyfajta sztoikus nyugalom. Önmagamat szemlélve egy futóbolondot látok elnyúlva az író-alkalmatosságon, egy hangyabolyos, zaklatott ember-forma lényt, csorog rólam mindaz, amit az undorgó másik, a határozott és megingathatatlan Elviség, a csökött valóságból kikeménykedő Erő és Elvetemültség szintén varázsló-formába materializálódott lénye rámhordott, azt a képet, amit látni akar benne, amit tudni akar rólam.
A szavait idézgetem. Olyan közelmúlt, hogy szinte már jelen, szabad rá gondolnom. Ne csapongj Shannon, ne csapongj, mert ha elájulsz akkor... a tűz mégis magára vonja a figyelmem, miközben a meggondolatlanságom következményétől kimerülten nyújtózom egy olyan testhelyzetben, amit semmi esélyem kényelmesebbé tenni. Kinyújtott, asztalhoz rögzített karok, merev, feszült váll. Talán ha behajlítanám a könyököm, és előredőlnék áthajolva egészen az asztalon a fejemet a földre támasztva könnyebb lenne,  de idegenkedek a gondolattól, hogy a csípőm védtelenül heverjem a legmagasabb asztal ponton, így inkább valamelyest hátrafelé billenek, a karjaim a függőleges lapra simulnak, párhuzamosan. Nem elég széles ahhoz az asztal, hogy megtámasszon a mellkasomon, hónalatt, így a kötözött csuklómra támaszkodom, mert ahhoz meg nem vagyok eléggé elöl, hogy leérjen az ujjam a földre. A térdeim az asztallaphoz szorítom, lüktető lábszáram a földre simítom.
Tűz, Shannon ne csapongj.
A kávégőzzel együtt érzem a meleget a csípőmnél, lesandítva szembesülök az öv mellett lefordult rongyot kóstolgató lángocska parazita érdeklődésével, kaján forróságával, aprólékos, ismerkedő, szökdöső természetével. Itt kigyúl, ott elhamvad, a felemésztett pergamenek merev hamu váza csípős, mételyes füstöt áraszt, ahogy lassan teljesen kiég belőlük minden szárazanyag. A kávéillat biztos nem onnan származik.
Megfeszítem magam, ahogy a pergamenről felszökkenő parázs kapaszkodót talál a bőröm mellett egy foszlányon, megrázom magam, hogy lehulljon az elégetett cérnák miatt súlyát el nem bíró darab, amennyire tudom a térdemmel szétnyomkodom a parazsat a közvetlen közelemben, elviselem a lábszáramon futó hirtelen fájdalmat, ami végig-végigszalad, ahogy egynémely izzás átfúrja a nadrág anyagát, hogy aztán e bőrömön haljon el oxigén híján. Ráérek ezzel vacakolni, sajgó csípőm forgatva, kitekerve a vállaimat oldalt leülve végigtapogatva a keményebb csizmatalppal az égő miazmákon, ameddig elérek. Szerencsésnek tarthatom magam, amiért elbírom ezt a kiforgatott tartást, és dolgom végeztén engedelmesen visszatérdelhetek, ráhajtva magam az asztallapra, begörbített háttal megtámasztva a mellkasom az asztal élén, hogy viharosan zsibbadó, szurkálva elélettelenedő kézfejemről levegyem a felelősség súlyát.
Mindenre akarok gondolni, csak arra nem, ami lesz, és ami volt. Körbenézve a kellemes vackomon azonban nem kezdek harmonizálni vele. Menekülő utakat keresek, persze nem találok, talán csapda-fil vagyok.
A konyha felé fordítom a fejem, kényszerrel, hogy odanézzek, lássam bejönni, lássam megérkezni, puhán és veszedelmesen, miután kiélvezte a konyhai lehetőségeket. Játszik. Ő tényleg játszik. Eljátssza, hogy otthon van a poros konyhában és feltalálja magát. Felhasználja a holmijaim a sima csészétől kedve a takarosan darabra félbehajtott szalvétáig. Beletúr, elfoglalja magát.
Hosszú este lesz. Hosszú. Megmondtam korábban. Visszavárom, magam vagyok a zsibbadtságtól, fájdalomtól csillogó szemű Hűség.*
Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 01. 11. - 00:45:48 »
+4

        A tálcát nesztelenül lebegteti maga előtt, erős akaratú bűbája alatt nem mer reszketni a csésze a csészealjon, cincogni a pohár, ahogy a tálca fémjének ütközne; még a kockacukor csipesze is merev engedelmességgel fekszik el a szalvétákon. Ilyen néma alázat az ára annak, ha nem akarod törött porceláncserépként végezni.
         Minticz öccse várja már őt. Úgy hever ott, az asztal lábai közé törve, mint valami száradni kiterített nyúzat, valami könyörgőn szétfolyó szemű tetem. És ahogy néz rá...! Megvert kutya. Megverte és láncra kötötte, de mégis várja, mert nincs más, akitől bármit is várhatna. Vége van, Shannon? Befejezted a makrancoskodást? Jó leszel… hiszen így is, úgy is jó leszel. A kérdés csak az, hogy mennyi idő múlva. Egyetlen töredékmásodperc alatt méri fel apróra a helyzetét, tekintetében búvó fájdalmát, aztán a pillantása tovasiklik, figyelemre se méltatja, mintha ott sem lenne. A kávéillatot permetező tálca marad egy magasabb légáram polcára állítva, míg ő néhány gyors varázslattal helyreállítja a kissé feldúlt szobát. A padlóról eltűnnek a porcicákkal együtt a pergamenek hamvai és a lefoszlott ingdarabkák. Rend a lelke mindennek.
         És… valahogy méltóbb. Sajátságos harmónia és diszharmónia keveréke, ahogy a tiszta padlón megjelenik az első sötét csepp, aztán a második, majd lassan bepettyezi maga alatt a parkettát az ember, a pettyek foltokká olvadnak, a foltok tócsává duzzadnak. A súlyos cseppek ragadós dagonyává változnak, majd ocsmány, fekete mocsokká száradnak ki. Azt hiszed, van bármi különbség aközött, ahogy két varázsló vére hull, akár mugliszármazék, akár aranyvérű? Nincs. Épp úgy bűzlötök a végére a nyomorúságtól. Épp úgy reked el a hangotok az ordítástól. Épp úgy.
         Nem szól hozzá, hátát fordítja felé, rá se néz. Kitölti a kávét, belekortyol, füstfelhőket ereget mordulva-ránduló száján, aztán leteszi a csészét.
         Egy pálcaintéssel rántja fel az asztalt, foglyának esetleges elmacskásodott, megzúzott, fájó és nehezen engedelmeskedő tagjainak bárminemű tiltakozása ellenére. Mielőtt még ólomsúlyú bűvölettel oda is szegezné a padlóra, egyúttal valamivel jobb elhelyezésbe is állítja, a szoba közepére. Minden oldalról jól hozzáférhetően.
         Tudsz még egyáltalán állni a lábadon?
         Nem tart felőle túl sokat, de nem is figyeli minden haja szála görbülését árgus szemekkel, épp csak lopva, rejtve méri fel a tartása megtörtségét, a sérülések árulkodó jeleit, szinte azonnal irányítja a pálcáját a csuklót fogvatartó szíjakra, mire azok burjánzani, tekeregni, szaporodni kezdenek. Előbb újjabb, szorosabb béklyóba burkolja a kezét. A felesleg a lábain térde feletti combterületre csavarodik fel, feszes vezérfonalat ereszt, és az asztallábhoz horgonyozza ki. Jelentősen csökken az eddigi mozgástér. És még mindig marad szíj a hirtelen tenyészetből… Egy hosszabb, vastagabb darab; azzal nem kezd semmit, ott fekszik el az asztalon, Shannon orra előtt, puhán és ártalmatlanul, mint a bozótban lapuló vipera.
         Ezután körbesétálja ragadozómód, mintha csak ellenőrizné, hogy többet nem mozdulhat el onnan, nincs menekvés. Engedelmesség, vagy fájdalom.
         Szépen eloltottad a tüzet. Ugyancsak szenvedhettél vele abban a kitekert helyzetben. Látod, Shannon, tudsz te, ha akarsz, csak fel kell ismerned, hogy rászorulsz arra, hogy segíts magadon. Nem fog eljönni érted senki, hogy megmentsen. A bátyád sem. Te is tudod. Csak mi vagyunk, kettecskén… csak tőled függ, mi történik veled. De ezt nem kell kimondanom, igaz? Tudod magadtól is. Csak menekülsz a felismeréstől.
         Nem szól hozzá, mert a beszéd most enyhítené a hangulatot, akivel beszélnek, azt legalább részben partnernek, embernek tekintik. Shannon lehet, hogy már eljátszotta ezt a lehetőségét… A csend most fojtogató, a mellkasra települ, elszorít, összenyomja a tüdőt. Még ráérősen megfigyeli a ruhaneműk szövetén égett kis lyukakat, a hátán még parázslik némelyik széle, hamvad az egyik ingujj, amelyik még úgy-ahogy rajta van, mert már úgy fest rajta, mint valami léha kolduson. Megmarkolja a nyakán, és egy könnyed mozdulattal letépi róla az ingmaradványokat, majd ezt is megsemmisíti, eltünteti. Úgyis hordhatatlan és hasznavehetetlen darab volt már.
          Már úgyse volt hordható állapotban, nem kár érte, Shannon, hidd csak el. Ahol kicsit megkapta a láng, pirosas a bőre. Biztosan ég és fáj. Figyelmeztetés nélkül borít locsolóbűbájjal jéghideg vizet a nyakába, eláztatja tetőtől talpig, elmossa az eddigi fájdalom nyirkos illatát, a füstszagot. Megvárja, míg esetleg vergődni, szabadulni próbál, majd ujjait finoman futtatja végig a gerince mentén a nedves bőrön, puhán, egyáltalán nincs benne semmi emberi bizalmasság, ez valami olyasmi megint, ahogy az ember egy nyulat simogat, mielőtt levágná pörköltnek. A kesztyű gátat von kettejük közé, torokszorítóan emberietlenné téve az érintést. Pikkelyek rezzenek sörtésen súrlódó hangon, ahogy végighúzza az ujját a gerince vonalán, mintha arra akarná kényszeríteni, hogy jobban kiegyenesedjen. De máson gondolkodik. A sebhelyeket veszi sorra, azokat, amelyek szerepelnek a titkos nyilvántartások medimágus-jelentéseiben, és azokat, amelyek nem.
         Talán épp azon gondolkodik, hogy maga is váj melléjük néhányat. Sajátot…
         Aztán ott hagyja, dideregjen, fázzon kedvére, gyorsan megjavítja a megnyekkent széket, odahúzza vele szemben, maga mellé szólítja a kávét. Élvezettel kortyol bele. A tálcán nagy pohár hideg víz, pára zúzmarásítja az oldalát. Mondd csak, Shannon, nem vagy szomjas? Ridegen vizsgálódó, szürke szemeit most szegezi először újra igazán a férfire. A szíj még mindig ott árválkodik az asztalon.
- Komfortosan érzed magad? – gúnyosan, vontatottan reszel a hangja. – Tudod, az okklumenciához fontos, hogy minél nagyobb nyugalmat biztosítsunk a testnek. Elég relaxált vagy ahhoz, hogy kivédd a külső támadást? Hmm, Shannon? – A hajába mar, durván simítja hátra homlokába hulló, víztől csöpögő tincseit; csak még egyszer kerüljenek oda, és lenyírja tövig. A szemembe nézz, Shannon! – Sikerülni fog, ugye?
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 01. 11. - 16:31:12 »
+1

*Hát visszaért. Felesleges azon dühöngenem, hogy mennyi mindent csinál hirtelen, amihez átlagos helyeken is minimum egy kérdéses szóbeli engedély szükségeltetik. Teljesen meddő gondolat ez is, elvetél, mielőtt szavakat szülne a számon, meggondolatlan, bolond szavakat, önvédő mechanizmus. Úgyis csupa olyasmit mondanék csak, ami neki nem tetszik, aminek nincs is értelme, hiszen a vendéglátás és vendégjog szabályait teljesen felülírta a szándék, amivel érkezett. Ezt nekem komolyan tisztáznom kellett, miután rám támadt a sötétből? Reménytelennek tűnök, vagy legalábbis félkegyelműnek, nem sok hasznára lehetek. Menj el. Menj innen. Súgok neki, még az ajtóra is vetek egy fél pillantást, hogy kijelöljem az utat, amin távozhatna, ha akarna.
De persze nem akar. A kávéstálcára nézek, kellemkedő lebbenése maga az ingerlő hatásvadász reklám, a nem megfelelő helyen és időben. Persze kinek mi. Takaros rendbetétel, a nyelvem hegyéről nyelem vissza, hogy megdicsérjem mindazok rezignált bátorságával, akiknek teljesen tökmindegy, hogy milyen helyzetben vannak, lökött, elmeháborodott magabiztossággal mondják, csak mondják a magukét, mindenféle kényszerítő tényezők által mit sem zavartatva. Ilyen hősök nyüzsögnek a varázstalanok fantáziájának képi kivetülését szolgáló filmekben és a varázsló mesékben, legendákban. Ezeket a vakmerő, csuklóból laza hősöket persze mindig megmenteni valami, így a totális vereség soha nem igazolja azt, hogy a viselkedésük olyan indokolatlan bosszantása az ellenfélnek, amit jobb inkább nem gyakorolni.
Sajnos nem vagyok hős típus. A szavak és a merészség nem szoktak vigyázni rám, korábban se jött össze semmi jó ezekből. A dolog gondolata vonz és csábít, de a viszolygó óvatosság inkább figyelésre sarkall. Nézd csak meg jól Shannon, milyen óvatosan dolgozik, semmit nem hagy ki, precíz rendet vár el maga körül, jó ember ez, csak te lehetsz a játékban a gonosz tényező. Kávé, magabiztosság, rend, tisztaság, pakolás.
Ne is törődj azzal a ténnyel, hogy az asztallal együtt úgy pakol át, mintha csak egy furán feltett abrosz lennél, inkább arra ügyelj, hogy miközben a levegőbe fordul a fa alkalmatosság, ne kerülj alá, ne billentsd fel a mozgásban, mert mégiscsak milyen lenne elrontani Armstrong munkáját! Úgy, kapaszkodj csak vissza a lapra, hajolj előre abba a fura tartásba, a lábad húz be, mielőtt nagyot koppanna, ah, már mindegy, de legalább visszaszerezheted az álldogáló helyzetet. Úgy, hát nem jobb mindjárt? Kit zavarnak azok a feszes szíjak mokány perverzióval rád tekeredve, hiszen csak a te érdeked szolgálják, nincs több ugrálás, asztallökdösés, felborulás. Az ujjaidat se nagyon kell már mozgatni, ha esetleg a sima asztallapon akartál volna zongorázni, most már nem kell ilyen dőreségeken se gondolkodnod, nem hagysz ki semmit, nem kell mozogni.
Beszélni se. Hallgass.
Így is éppen eléggé kommunikál azokkal a szürke kőszemekkel minden izomrángás, a bőrömre rajzolt fájdalom-térkép. Olyan, mint egy ajánlólevél, tudom én, ha mást nem, ezt nagyon is megtanultam, a tömeg vonzza a szemet, heg a sebeket, fájdalom a kínt, bosszúság a bosszantót. Egy Armstrong féle beteg elmének, már ha kiegyezek abban, hogy beteg, és ki kell egyeznem ebben, olyan vagyok, mint egy étlap, amit végig akar próbálni az elejétől a végéig, csak hogy kiderüljön számára, a tányér tényleg olyan a sok jó falat után, mint amilyennek mondják, vagy esetleg a villájával meggondolatlanul kapkodva sikerült megkarcolnia a porcelánfelszínt. Nem akarom.
Nem számít. Kerülget, lassan, nyugodtan, nem siet sehova. Leszaggatja az ing maradványait, egy kígyó boldogsága, miközben a kinőtt hártya és pikkelybőrét új, kevésbé szorosra cserélheti, az enyém is túl forró, túl nedves volt már a félelem változatos fajtáinak materiális kivetülésétől. Ugyan nem egy új, friss, tiszta és tökéletes bőrt nyertem általa, de legalább a sajátom, minden sejtjében és vonásában ismerős, fájó kis bőrt. Bár ha arra gondolok, hogy csak ez a kiszolgáltatott hám van közte és köztem nem látom okát semmilyen megkönnyebbülésnek, az indokolatlan és érthetetlen reakciók sora bővül vele.*
-Ez most...!-*mégis mire volt jó? Megrázom magam, a hirtelen vízlökéstől hideglelősen, persze, előbb tűz, aztán víz, a váltakozó ingerek még soha, semmi jót nem hoztak. A hideg cseppektől meg-megrándulok, mint egy ló, annyira derogáló hasonlat, hogy a hatása alatt fáziskéséssel érzem meg megint a kezét, valami szörnyűséget odaképzelve, mondjuk egy tűt vagy pálcát, egészen az asztalhoz lapulok, összeszorítom a fogam, a hajamról csöpögő vízerecskéket a vállamon első zavaromban érintésnek vélve.
Szinte látom, ahogy az ujjai átfúrják a bőrt és a húst, megragadják a fehér csigolyákat, mint patkány esetében egy horgolt fém, kirántja, mint egy rossz helyre bevarrt gyöngysort, amitől én összecsuklom, hogy egy rongybaba. Ijesztő kép. Dermedten hallgatom a lélegzését, érzem-e rajta az izgalmat, a vágyat, hogy tényleg ezt tegye, mert akkor én talán... nos, hacsak sóbálvánnyá nem változtatom magam, nem sok esélyem van arra, hogy bármilyen ellenállást tanúsítsak. Vagy még jobb lenne kővé. Annak nincsen semmilyen érzékelése sem.
Ugyan Shannon, teljesen menthetetlen vagy, minden reménykedés, tervezgetés csak gyengébbé tesz. Emlékszel még a leckére? Bár hányszor elfutottál, mindig, minden csak egyre rosszabb lesz. Ha kalandoznak a gondolataid, akkor meg fog lepni. Ha meglep, akkor megijedsz. Ha ijedt vagy, akkor máris nyert. Félni egészséges, mást nem is csinálhatsz, mint félhetsz tőle, egyedül azt választhatod ki, hogy kitől félsz jobban. Tőle, vagy Braydentől, hiszen a válaszaid olyan menekülések lehetnének, amik után megint minden csak rosszabb lesz.
Csak azt tudnám, honnan jönnek ezek a gondolatok és miért. Megrázom magam, a nedves hajam is hátrarázom, ha már egyszer született esztéta módon újra meg újra visszatér hozzá, hogy megritkítsa erőszakos fogására tapadt hajhalottaimmal, én is látok, te is látsz. Remélem elégedett vagy.
A hangja úgy lebeg a levegőben, mint egy szitáló ragadozómadár az egér felett. Megmozdítom a vállam, egyiket a másik után, a repkedés, szálldosás utáni gémberedés nehezen száll ki belőle, a tálcáját nézem. Víz. Kávé. Némely diákomtól azt hallottam, hogy a szülők egyik kedvenc mondása az, hogy ne fogadjon el idegenektől semmilyen cukorkát, vizet, kávét. Gyanakodva méregetem, nem hiszem, hogy van akkora úr, hogy tiszta szódával igya a koffeinszörpöt.*
-Nem akarhatsz akkor túl nagy ellenállásba ütközni-*nem, egyáltalán nem tartom komfortosnak. Okklumencia. Hm. A gondolati bántalmazás elleni védekezés tudománya. Nem szükséges hozzá pálca, csak varázserő, fegyelem, kontroll. Megtámadása a legilimens igével történik, ahhoz pedig olyan összpontosítás kell, amire én csaknem képtelen lennék. Legalábbis most biztosan. Vajon kell neki szó a legilimenshez, vagy máris a pupillája mélyén les a mindent tudás varázslata? Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy érezném, ha betörne, fájna, sajdulna a gondolataim között a jelenléte. Ennek ellenére szinte riadtan elkapom a pillantásom az övétől, nem akarok magabiztosnak látszani ebben, csapongva szemlélem az arcának szegleteit a gyertyafényben, a kávéscsésze huncut ívét, mindent, mindent, csak nem a szemét. Bár ha a pohárban valami igazságszérum van...
Nem. Miért akarná ilyen rövidre zárni? Egészen biztos nem a kényelmes, biztonságos, fájdalommentes igazságok híve, hiszen ahhoz kérdeznie kell, célirányos kérdésekkel, nem pedig a másik saját, szabad elbeszélése ad neki új és több információt, mint amennyit egyáltalán a saját logikája alapján kérdezhetne.*
-Nem vagyok elég relaxált-*mikor voltam?* -De fenntartom a korábbi állításaimat-*nem, nem arra gondolok, hogy a bátyám közelébe se ér, sokkal inkább arra, hogy ártatlan vagyok. Vagy legalábbis ártatlanabb, mint amennyire sáros lehetnék.* -Igen. Sikerülni fog.
*Kicsit nyersen vágom ki, de nem merem megválaszolatlanul hagyni a kérdését, korábban sem származott ebből semmi jó. Jogot szerzett arra, hogy erővel kényszerítsen ide, fontos az együttműködő válaszolás, legfeljebb kölcsönösen megőrjítjük majd egymást könnyed, esti programként.*
 
Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2012. 01. 11. - 22:15:27 »
+2

           Légzése nyugodt, egyenletes, mintha csak az esti limonádésorozatot nézné az ágyban, takaró alatt tunyulva egy kis whiskey mellett. Semmilyen felbolydulást nem kelt a lelkében a férfi oltalom nélkül maradt hátának letarolt lapály-látványa, az évek szorgalmas munkájával összegyűjtött karistolások, metszések, hasítások titkos labirintusa, a rúnák, amelyek megannyi sikoly és könny mágiáját rejtik. Érdeklődve, értő szemmel figyeli meg a rángatózástól kifeszülő bőrt, sok következtetést már csak ránézésre levon, gyakorlottan olvas a sebhelyek szemérmes suttogásában; tudja, hogy azt a fehéres csillagcsóvát késsel döfték oda, hanyag volt a célzás, nem elég erős a késmarkolatra szoruló kéz, az a számtalan tigriscsíkos barázda pedig szíj műve, valaki nagyon gyűlölt téged akkor, Shannon, ordít a rózsaszínes cafrangokból az indulat még most is, annyi év után… és vannak még ott más hegek, töröttek, villogók, kacér ívben kanyargók, szakadozottak, szétsugárzók, szabályosak, szertartásosak, törtrózsaszínűek, hidegfehérek, barnássá szikkadtak, kegyetlen-mélyek, karc-könnyedek. Páratlanul gazdag gyűjteménye a fájdalomnak, leckék, lezárult fejezetek.
           Elégedetten figyeli, ahogy megvonaglik a kötelékek alatt, és hamarosan ki is lúdbőrzik a tarkója, válla szenzitívebb bőrterülete, igen, ezt a feladatot jól végezte, nyugodtan ülhet le a Shannon szenvedésével kipárnázott székbe, szürcsölheti a fájdalommal édesített, heglátványok tejszínével kifehérített kávéját. Persze, nem szürcsöli. Egy skót mindig ad magára.
           Ennek a kihívó tekintetnek megint nem lesz jó vége, Shannon. Már előre látom, csupa ostobaság cikázik a szemedben, ha benned még nem is tudatosultak. Figyeled a vizet. Szomjas volnál? Ha most még nem is, leszel. Olyankor roppantul kínzó tud lenni egy teli pohár látványa, az üveggörbületen csorduló, édes vízpára, de ne aggódj, nincs megmérgezve… sajnos a Veritaserumot túl drágán mérik ahhoz, hogy ilyen kishalhoz szerezni tudjak. Hiszen te még nem is ébredtél öntudatra, Shannon, valahol te meg sem születtél, csak hús vagy, árva csont-, bőr- és hústömeg, ami magatehetetlenül várja, hogy lélek szálljon bele, öntudat, emberi érzés, s míg ez meg nem történik, addig nem vagy több, csak test, egy testdarab, amit a bátyád akarata mozgat zsinóron előre-hátra… egy karcos testű marionett. Mikor elégeled már meg ezt, Shannon? Mikor? Tedd meg ma. Lépj ma éjjel. Szüless. Jöjj világra az én kezem alatt.
           Elégedetlenül mozdul a szája, láthatja a másik férfi is, hogy nem tetszik neki a visszaszólás, legyen bármilyen erőtlen is.
- Egyáltalán semmiféle ellenállásba nem kívánok ütközni. Én csak kérdezek, neked pedig válaszolnod kellene, de nem teszed. Erről nem tehetek. Minden, ami veled történt és történni fog, az kizárólagosan a te hibád. – Higgadtan, szinte lustán kúsznak a szájára a szavak, pillantása itt-ott megáll, hogy türelmesen végigkövesse egy-egy didergetően hideg vízcsepp útját a férfi bőrén. Felmelegszenek, ahogy csordulnak. Ellopják az értékes hőt, ami olyannyira kellene az ellenálláshoz és a túléléshez.
           Kiszedi a szájából a maradék cigarettacsonkot, és mielőtt eldobná, megmarkolja Shannon kezét, kifeszíti az ujjait… a cigarettáját a kézfején nyomja el. Anélkül, hogy megégetné, legfeljebb csak a szívét bánthatja az ijedtség; a nedvesség langyosan nyeli el a hőt, csak sistereg a parázs, ahogy elalszik, épp csak nedvesen szétforgácsolódó kátránymocskát hagyja a sötét bőrön. Annak meg úgyis mindegy, már épp eléggé össze van mocskolva, alighanem ott is, ahol nem jelzik sebhelyek, merre jártak a látogatók.
- Jobban járnál, ha önként megnyílnál. De úgy látom, nincs elég eszed hozzá. Vagy elég bátorságod. Majd meglátjuk. – Halk szavai szinte sajnálkozva törnek pálcát a férfi felett. Mélyen a másik szemébe fúrja az övét, miközben pálcát fog rá.
- Legilimens.
           Pillantása nyílhegyként fúródik a zöldes szivárványhártya-repedések közepén tátongó pupillába, végigkapaszkodik egy szempillantás alatt az idegek kétes lajtorjáin, hogy szembesülhessen mindazzal, amit csak odabent talál. Nekivágódik az akarata a férfi akaratának fájdalmas keményen.
            Most kiderül, mennyit érsz, Shannon… Azt mondtad, sikerülni fog, hát lássuk, mit mutatsz, ki tudsz rakni, vagy sem? Talán tényleg olyan tehetséges vagy, amilyen varázslóból csak kevés születik, csakhogy tudod, mi a gond? A tehetség semmit nem ér, ha nem tudod, hogyan használd, ha nem becsülöd magad eléggé ahhoz, hogy kibontakozz, hogy akarj, hogy harcolj. Te nem tudsz harcolni. Képtelen vagy akár csak megvédeni magad! TÖRJ FEL! Ne küzdj, add meg magad, ahogy eddig tetted, egész életedben, simulj most az én cipőm alá, ha eddig két évtizedet leéltél már a bátyádé alatt. Hajolj, hódolj vagy törj, ha úgy jobban tetszik, repedj száz darabra, de kushadj és beszélj! Add magad nekem, gyerünk!
           Milyen Shannon Minticz elméje belülről? Kőfal az ellenállása, vagy csak a szemérem, a gátlások, a félelem szorosan rakott zsindelyei? Feltárulkozó, fényes oszlopcsarnok a vitrinbe tett titkok körül? Tudata, mágiája sokezer parazitaként kapaszkodik az elméjét burkoló akaratra, rágni, tépni, marcangolni kezdi. Be fog jutni. Csak idő kérdése, mikor. És hogy mit kell még tennie vele előtte.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2012. 01. 12. - 15:54:50 »
+2

*Semmilyen ellenállásba nem akar ütközni. Milyen ironikus akkor az, hogy ő, éppen ő az, aki támad. Összeszorítom a fogam, mégis valahogy kevésnek érződik ahhoz, hogy visszanyeljem az alapvető közléskényszert, ami közlés természetesen nem tartalmazna olyasmit, amit ő kérdezett, mégis hosszan és fondorlatos mondatokban tudnám cifrázni, hogy mégis mit gondolok róla. Elvégre tanár lett belőlem, nagyon alaposan körbe tudok fogalmazni. Feldühít. A szavaitól lüktetni kezdenek az egómon karcolt sebek, hiszen akárkit is akarnék becsapni, én is csak ember vagyok, ugyanolyan érző, sértődékeny gondolati gócpont, mint akárki más.*
-Ezt a gondolatiságot már másnak se hittem el.
*Simán csak ellenségeskedő tényközlés. Nem nevetem ki durván és bazsalyogva, ahogy a helyzet megkövetelné, elsősorban a saját érdekemben, noha az én egyetlen érdekemet az szolgálná, ha a szíjak most zsupsz kulccsá változnának, és olyan messzire varázsolnának engem innen, hogy azt lehetetlen legyen követnie ennek az exaurornak. Ő is képtelen volt beilleszkedni egy új rendszerbe, tőlem milyen alapon várja el, hogy azonosuljak az ugyanolyan diktátum-szülte szabályaival?
Önámító, önkielégítő, a valóságtól folyamatosan távolodóm gondolatiság ez, veszélyes és nem kívánatos, bár a gyűlöletet gyűjtöm vele, amivel majd valahogy kinn tarthatom. Gyűlölet? Nem, sokkal inkább egyfajta elfogadó félelemnek tudnám definiálni. Ő az ellenség. A politikai ideológiák között végre most először látok tényleges ellenséget, most, hogy a rendszer egyik oldala se mutogat ujjal erre, éppen erre az egyetlen személyre, aki idetornyosult. Valahogy elkerülte, elkerüli a figyelmüket, a rendszeren kívül létezik, nem bünteti őt senki, nem veti ki őt semmi, ha valami olyasmit tesz, ami az alapvető emberi jogo...
Elhallgatnak a gondolataim. Jogok? Hitbe, meggyőződésbe ringatni magam nagyon tudtam mindig is, de most így, hogy szinte jelenlétével válaszolgat a gondolataimra, remek párbeszédeket folytatunk le, anélkül, hogy ehhez akármelyikünknek többször ki kellene nyitnia a száját. Ő azt mondja, hogy nekem nincsenek jogaim, mert senki vagyok az ő világában, az erő világában. Ebben sajnos nem tudok vitába szállni vele, korábban kellett volna okosabban harcba szállni, és akkor vagy elvéreztem volna, vagy nem. Most, így el fogok. Biztosan súgja még a tálca is, holott az enyém, nem különösebben kellemes gondolat, de hát azt a tárgyat már megszerezte magának, elbitorolta, eluralta, végigmegy minden csekélyebb ellenálláson, míg végül eljut hozzámig, talán a legnagyobb ellenálláshoz, de persze ez is csak egyfajta látszólag, szimbolikus akadály az ő szemében.
Azt hiszem, nem akarom ismerni az előéletét, így is biztosan tudom, hogy csak egy vagyok a sok közül, akiknek az elméjét megugorja varázserővel és akarattal, dobbantóként használva őket arra, hogy a tényleg veszélyes elemekre támadjon. Aki semleges ebben az értékrendben már az is közveszélyes, hiszen állandóan arra kell figyelni, hogy el ne csábítsa őket valaki, mert ugye az elképzelhetetlen, hogy valaki ne akarjon álláspontot választani. Ez a hozzáállás engem módfelett boldogtalanná tesz.
Merev rezzenéssel bámulok a kezemre, az ujjaim között leforduló parázsmorzsák végizzást lehelő hullócsillagok, a tenyerem alá bukó dohánymorzsa ékes memento, aminek szomorú halálát a felszisszenő fehéres gőz énekli meg. Csak a fájdalom marad el, a várt, a nedves élőhely a bántalmazás egy formáját legalább ellehetetleníti, ha más haszna nincs is.
Mintha cinikusan viszonyulnék a dolgokhoz, amiket elkerülni úgyse tudok.*
-Ez nem fog megfélemlíteni.
*Játékkínzás. Trükk. Ígéret. Hatásvadász felvonás, felesleges. Megfeszítem az ujjaim, megmozdítom a csontocskákat, hogy azok kiemelkedve és lesüllyedve lerázzák a bőrömre tapadt idegen koszt, mindenféle kényeskedéstől mentesen, legfőképpen pszichológiai megerősítésként, hiszen a hangja azt ígéri, hogy erre szükségem lesz.
Megmondhatnám neki, hogy nem az ész és a bátorság hiányzik, sokkal inkább a meggyőződés, de miért könnyíteném meg a dolgát? Elvégre az ellenállásom forrása az, hogy szilárdan tudom, ő sem jobb nálunk. Nálunk? Braydennél.
Az a varázsige megragadja a figyelmem, magához bilincsel, leláncol egy pillanatra. Felkapom a fejem, a lélegzetem elakad, szinte érzem, ahogy a pupillám az amúgy is tágító félhomályban még tovább nyílik, elnyelve a mindent, elnyelve őt, engem. Látom. Igen. Továbbra is látom őt, de valahogy nem csak őt, sokkal többet, sokkal mást, magamat, ahogy mindig is láthatom.
Mintha a szemen keresztül kirántanák a lelkem a testemből. A legilimens tényleg csak annyiban jobb a dementorcsóknál, hogy jó esetben a lelket használat után visszagyűrik a helyére.
Tényleg fáj.
Rohadt egy érzés, amikor kopogtatás nélkül egyszerre csak beszakítja a mennyezetet, felszakítva a józan, tiszta, helyzethez illő gondolatokat és a tépett szűk résen keresztül teljes erővel bepréseli magát a felszín alá. Lélegzetvisszafojtva gyönyörködöm a tevékenységében, a pusztán mentális fájdalom, a tudatomra mért csapás teljesen lebénítja a testi funkcióim. Képtelen vagyok elfordítani a fejem, pislogni, vagy akárcsak megrázkódni az undortól. Bámulok rá.
Honnan ez az energia, ez az akarat? Mégis milyen cél bírja ennyire, de ennyire motiválni? Nem hiszem, hogy Brayden ennyire fontos lenne neki, nem az a típus, aki bosszúért lihegő ellenségek sűrű légióit hagyja maga mögött, leginkább senkit nem hagy élve, akinek esetleg köze volt hozzá és felhasználhatónak tűnik valamelyik félelmetes magasztossággal összeállított tervéhez.
Mi ez akkor itt? Könnyű, csapongó, felszínes gondolataimat gyorsan megemészti, látom, ahogy látja, hogy én hogyan látom őt, megmerítkezik a félelemben, a fanyar-idegen látomásban, a hitetlenkedésben, amivel még mindig azt az érzést dolgozom fel, ahogy megjelent itt, mint derült égből a dementor és nem, semmit nem tehettem ellene, mert saját magamat lefegyvereztem a bizonytalanság szellemében. Kész csoda, ha magától nem menekül el ebből az életidegen felfogásból, ettől a gyors, kusza, kapkodó, bizonytalan világtól, ami percről percre amióta ide betette a lábát gyakorlatilag hiperventillálva él és a gondolataim levegő után kapkodnak a szabadság mindenféle ábrándja nélkül.
Márpedig nem menekül. Egyre jobban fáj, sajgó, fekete vihar a mákonyban, ködben, zsibbadt öntudatomban. Neki is feltűnik vajon, hogy magam elől is rejtegetem a gondolataim? A tiszta, sima vezérfonal olyan, mint lidércfények láncolata egy különösen ködös éjszakán valamelyik skót mocsárban, ahhoz, hogy kiderüljön mi van a gyékény között bele kell lépni a bűzös vízbe, meg kell merítkezni egy még bátrabb gyerek megvadult gondolatiságával és egy szinte teljesen tehetetlen felnőtt önmagába csavarodó elmefuttatásaival ahhoz, hogy ott legyen a felszín alatt a képek, a látogató bokájára akaszkodjanak, magukhoz húzzák a sötét mélységbe, ahol ott a pincebeli asztal szíjakkal, de az már mélyen, egészen mélyen van. Kéne buborékokban előbb pöffen fel egy pofon, egy Armstrongtól, és rákapaszkodik egy csomó másik Braydentől, amit akkor kaptam, amikor tényleg rossz voltam, vagy csak egyszerűen kéznél, vagy apánk, vagy más sötét mágusok, fura, gusztustalan, nagy szemű élősködői a Minticz kúriának, ahol persze már nincs semmi bizonyára, csak romok és hideg, hideg, hideg...
Akár a jelenléte annyira hideg a párás környezetben, betolakodó, akik elől szétszaladnak a kis gondolat állatkák, persze ő igazi vadász módjára a ragozót keresi a zavaros víz felett, hiszen messziről hallani az ordítását, a ködben a szárnyai suhognak, csapkodnak, ahogy dobálja magát mérgében, fenevad.
Elég már!
Képtelen vagyok tovább elviselni. Az ellenállás a tehetetlenség érzéséből fakad.
Lehunyom a szemem, könyököm, karom mellé koppan a homlokom a kemény asztallapra, zihálok a levegőért, amit megfeszített tüdővel várt a szervezetem, miután elakadt a támadástól. Fehér pontok rángatóznak a tudatom peremén. Fehér és vörös.*
Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2012. 01. 12. - 21:59:03 »
+2

         Alattomos betörő, bekúszik a repedéseken, becsusszan a résnyire nyitott szájon, és lecsúszik a védtelenül tátongó torkon, súlyosan és mégis könnyedén, mint a halál, ha jő.
           Pedig Minticz elméje nem különösebben élvezetes kirándulóhely. Mint a háta, olyan a tudata is, hegekkel, kitörölhetetlen törésvonalakkal nyomorított; csupa kuszaság, gyöngeség, riadtság, szorongás, menekülés. Menekülés mindentől. Sötét, állott levegőjű kis sírkamra, ahova bezárja magát ablaktalan-ajtótlan, bármilyen egészséges gondolat friss levegője nélkül. Kemény csigaház, ahova betuszkolta zsigereit, és ahol önkéntesen töltött fogsága valami érthetetlenül felfogott túlélési stratégia. Lefojtja magát, ezzel védekezik… de mégse elég hatékonyan. Régi emlékek dögszagától fülledt és fojtogató odabent minden. Érzi a tobzódó, erőteljes mágiáját, mint szívverést a dobhártyán, ahogy belekóstol a tudatával a férfi lényébe, igen, Shannon, az élet bőkezű volt hozzád, mikor a varázshatalmat osztogatta, ugyanakkor az is hamar világossá válik számára, hogy egyáltalán nem tud bánni vele: vagy nem volt része még hasonló élményben, vagy nem tanulta meg jól a leckét. Próbálkozik, de nem tudja, hogyan nyúljon hozzá. Nem tudja, hogy az önuralom a megoldás. Egyre inkább belelovallja magát a kétségeibe, a fájdalmába, a vérmocskos emlékekbe.
            Így pedig esélyed sincs senki ellen. Talán soha nem is volt. Hogy a fenébe érheted be ezzel, nyomorult? Mire jó ez a gyámoltalanság neked?
           Könyörtelenül halad végig rajta, a felszínes gondolatokat, mint széttárt szárnyú, kék madarakat gyűjti hálójába vergődni, megnézi magát a férfi szemével, kegyetlenül összeszaladó ráncait és borostája elhanyagoltságát elkönyveli torzításnak; ízlelgeti a félelem és a dac koktélját, továbblépne az okokra, elkapja a könnyen szakadó gondolatfonalakat, elkezdi felfejteni őket, húzkodja kínzó fájdalommal kijjebb az elme sötét, hozzáférhetetlenül rettegett zugaiból keresztül azon a magas, feszes gáton, amit egyenlőre nem tudott lerombolni öntudat és tudatalatti közé feszülve. Miért? Miért, Minticz? Minden mert és azért mozgó célpont, amire kész lecsapni, még ha fel is kell túrnia érte minden mást. Azt a mocsarat. Tele sötétséggel és romlottsággal. Pukkanó buborékként bújik elé, szinte váratlanul, a pofon. Fájt neki. Persze, hogy fájt… de van ott még annyi pofon, annyi fájdalom, amit csak nem szégyell megnézni. Végeláthatatlan videokölcsönző horrorfilmekből. Az apa, a testvér rossz felvételként úszó, zajjal szennyezett arcképe hamarosan ismerőssé válik, de a kínzóinak sorában mindig feltűnnek újabb és újabb alakok. Idegenek. Senkik. Néhányat felismer közülük, sokan meghaltak, néhányan még ülnek az Azkabanban, ahonnan Minticzet kiszabadította új Ura.
           Mégsem vagy te olyan becses, Shannon? Miért adott oda másnak a bátyád? Miért hagyta, hogy más hozzád érjen? Talán nem is érsz annyit…
           Ez a gondolat megborít mindent, amire addig építette sötét kis terveinek kétes súlyozású piramisát. Újult agresszióval tép a kitakargatott elme mélységeibe, BRAYDEN, a rohadt bátyádat, azt mutasd!, üvölti követelőzően az agytekervények vérfekete labirintusába, utánakap az állattetemekkel kirakott gyermekkor groteszk görbéinek, gyeplőként kapja el az elsuhanó gondolatokat, keményen parancsol irányt nekik. Végigrugdossa, ha kell, a pokol tornácától az összes körén és összes bugyrán, hagyja, hogy fuldokoljon, öklendezzen, kivérezzen a saját emlékei elviselhetetlen alvilágában, de akkor is látnia kell, és látni fogja, amit látni akar. De nem, ahhoz mégiscsak túl erős az a gát… kirakni nem tudja, de kizárni igen. Csak annyit kap, amennyit Shannon csapongó, torzult vonalvezetésű gondolatai önkéntesen elélöknek. Tolakodó szemei előtt hol felnőttként jelenik meg az a tehetetlen, férfinak csúfolt báb, hol vézna, reszketeg gyermektestben. Ez nem elég, Minticz, többet! Mutasd meg, hogy hasznos vagy, hogy érsz valamit! Vagy… tényleg nem tudsz semmit? Semmihez nem tudsz hozzásegíteni? Hasznavehetetlen vagy… A gondolat bénító és gyűlöletes. A tehetetlenség puszta lehetősége, a kárba veszett, felesleges munka a végtelenségig feldühíti. Nem. Tudnod kell valamit!
           Nekifeszül a lakatoknak, a gátnak, feszítővasat emel az elméje óvó pecsétje felé. Kényszeríteni akarja, hogy olyasmire emlékezzen, ami megtöri a makacsságát, ami alatt összeroppanhat. Aztán Minticz…
           Kilöki.
           Mi a franc? Összehúzott szemmel mered rá, kezében kissé megreszket a pálca. Minticz úgy omlik össze, mint akit leütöttek, kecses homokzsák, vagy inkább boxzsák, ütnivaló, édes arcú kirakatbábu. Ez a kis nyomorult verte vissza? Ez a szerencsétlen lökte ki a tudatából? Hogyan?! … Bár végül is… nyilvánvalóan nem akarattal. Persze. Nem tudatos volt. Nem kontrollált manőver, inkább… akaratlan védekezés. Immunfolyamat? Amihez az ereje megvan, az irányítása pedig… inkább csak a szervezete örökletesen kódolt próbálkozása arra, hogy kidobja, elpusztítsa, hatástalanítsa a veszedelmesen beléférkőzött élősködőt, antigént. Rohadt!
           Hasonlóan felgyorsult ütemben kapkodja a levegőt, halántékán veríték csordul, de tudomást se vesz róla, talán nem is észleli. A hajánál fogva ragadja meg, felrántja kíméletlenül. Megpofozza. Aztán visszakézből újra. Nem ököllel üti, mint egy férfit illene, tenyérrel csapja meg, de így is elég kemény ahhoz, hogy azért fájjon, kivörösödjön a halálra sápadt orca. Csak úgy csattan a nedves bőrén. Csak úgy követeli, hogy újra megüsse. De nem. Egyelőre nem szabad. Türelem, auror, türelem… mindennek eljön az ideje. Hogy szabaduljon a tenyerében viszkető bántani vágyástól, ami a férfi érintésével szinte automatikusan önti el, felmarkolja a szíjat az asztalról, a nyaka köré csavarja hevenyészett nyakörvként, és a magasba bűvöli a végét, hogy megtartsa így, ne engedje újra összecsuklani, és ne kelljen fognia. Ha nem hajlandó tartani magát, akkor az igen kellemetlen lesz a légvétel szempontjából, de megfulladni nem fog, ért az ilyesmihez. De ezt Shannonnak nem kell tudnia. Látni akarja, ahogy küzd az életéért, egy-egy korty oxigénért, egy újabb szívdobbanásért, és vergődik, hogy meg bírja tartani magát.
- Nyisd ki a szemed, és nézz rám, ne kelljen többször mondjam. – A hangja ridegen csattan, túl közelről, csak centiméterek választják el az arcukat egymástól. – És ajánlom, hogy tartsd magad, különben még elszorítod a nyaki artériáidat, és leállhat a szíved. Akkor talán újraélesztelek, talán nem. Macerás dolog. Nem hiszem, hogy ki akarod próbálni.
           Kivárja, hogy engedelmeskedjen, és rászegeződjenek azok az alighanem kínpárás, mohos szemek. Türelmes. Annyira, hogy ha a szavai és az eddigi ütések nem érték el a kellő hatást, akkor újra arcul csapja, aztán újabb adag hideg zuhany következik. Ha magához tér, csak akkor engedi el a haját, és bízza a szíj uralmára. Mélyen a szemébe bámul, keresi rajta az elmúlt események nyomait, jeleit, érzéseket, félelmet, bármit. Vérivó kis grimasz ül ki a szájára.
- Eddig nem is rossz. Kivágtál. Szerencséd volt. Egyszer. De másodjára, elárulom, nem fog sikerülni. Nem tudsz eleget. Fel fogom törni a te makacs héjadat is. Megvan hozzá a gyakorlatom és az erőm. Minden, amit elérhetsz az ellenállással… annyi, hogy nehezebbé teszed. És minden bizonnyal maradandó sérüléseket szerzel. Mindenkit meg lehet törni, Shannon. Csak vannak, akiknek előbb tropára kell égetni az idegszálait. Feketére izzítani őket, mint azokat a finom huzalokat a villanykörtékben. Értesz a mugliismerethez, biztos tudod, miről beszélek. Nincs az a feszültség, amit ne lehetne kicsapatni.
           Végigsimítja az arcán a pofonok feldagadó helyét, letöröl egy kis nyálcsíkot a szájáról, egy kis nedvességet a szemzugából. Szinte észrevétlenül tévedt rá újra a keze. Shannon minden porcikája követeli magára az indokolatlan tapintást, a fizikai uralmat, a kínt, gyötrelmet, szenvedést. Vannak ilyen esetek. Vannak kölykök, akik a legszelídebb lelkészatyából vagy legfelvilágosultabb tanárból is kihozzák a vadállatot. Vannak olyan nők, akiknek nem kell nagypofájúnak vagy csalfának lenni ahhoz, hogy véres péppé akarja őket püfölni minden egyes férfi, aki a közelükbe kerül. Nem kell rá ok. Bűn az ilyen, de mégis olyan érthető, olyan emberi, olyan… megbocsátható… Egyszerűen csak úgy szaladnak az ívek és élek az arcukban, hogy szét kell verni az összhangukat, olyan a válluk ejtése, hogy annak reszketnie kell a zokogástól. Ennek nem tud ellenállni az ösztönlény. Egyszeriben felismeri Shannonban ezt az áldozatgént.
           A fenébe is, Shannon Minticz, téged egész életedben mindenki bántott, miért pont én tegyek kivételt?
            … Mert én nem vagyok olyan, mint bárki más. Nem vagyok olyan, mint azok. Nem azért teszem, mert jólesik. Nem! Meg kell tennem. Muszáj. Érted, Shannon, muszáj? Dehogy érted… fogalmad sincs… áldozat vagy a nagyobb jóért, a fenébe is! És nem vagy bűntelen, hogy ezt felróhasd nekem!

           Körülbelül ebben a pillanatban realizálja, hogy nem fogja ma este megölni ezt a fiút.
           De talán a halálnál is rosszabbakat tesz majd vele.
- Az idegrendszer teherbírása nem végtelen – szólal meg újra, távoli, elhalkuló hangon. – Még a tiedé sem. Ha nem nyílsz meg, nem csak fájni fog. Egy darabig fent tudod tartani talán a gátat. Elég erős. Túl erős ahhoz, hogy egyszerűen csak átsuhanjak rajta. Össze kell törnöm ahhoz, hogy bejussak. És miközben ezt teszem, te ki fogsz égni, mint az a bizonyos villanykörte. Túl sok mágia gyűlik fel benned, mint áradáskor a duzzasztógátnál. Egyszerűen átszakad. Eközben tönkremennek az idegpályák, nagymértékben és egyenletes eloszlásban károsodik az agy. – Egy időre elhallgat. Majd jóval józanabb, higgadtabb hangon folytatja, teljesen tárgyilagosan és érzelemmentesen. – Összezuhan az elméd, és előfordulhat, hogy nem lesz felépülés. Az idegszövet roppantul ritkán képes regenerálódni. A gyógyítók pedig tehetetlenek a hasonló esetekkel szemben. Elveszíted az emlékeidet, azt, aki vagy, összekuszálódnak a kapcsolatok a képek, hangok és érzékletek között, és lehetsz nyáladzó, kényszerzubbonyos idióta a Szent Mungo zártosztályán. Ki tudja, hova száműzöd a tudatod ezzel. – Puhán simít végig a férfi állán. – Nem vágyom ezt tenni veled, Minticz. Ne kényszeríts rá. Nyisd meg önként az elméd, én megnézem, ami érdekel, és ha hasznosnak bizonyulsz, szabad leszel. Abbahagyom. Ne kívánj magadnak olyan szenvedést, aminek nem is ismered a súlyát.
 
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2012. 01. 14. - 03:45:44 »
+2

-Ha nem akarod, ne csináld!
*Valahogy nem uralom a hangom, vinnyogó, nyafogó torkomból a körülményekhez képest nyersen és határozottan szól. Bár talán a körülmények leginkább az artikulálatlan ordítást tennék indokoltnak, nem pedig a felszólítást. Felszólítás? Kérés? Hitetlen visszacsapás? Minek? Nincs okom kételkedni abban, hogy tényleg nem akarja, elvégre korábban még soha senki nem mondott ilyesmit. Sőt. Nagyon is szándékkal volt minden megmozdulásuk, agresszív rácsapásuk, kínzó-mocsok macskajátékuk a zsákmánnyal.
Nem hiteles. Nem alkudozik. Nem kér. „Ha hasznosnak bizonyulsz”, mégis miféle kitételek ezért, és egyáltalán mit jelent hasznosnak lenni a fogalmai szerint? Türelmetlen, igen, türelmetlennek határozottan türelmetlen, minden didergő porcikám, friss vízcsepp a bőrömön ez a türelmetlenséget szorozza és hatványosan, az ütésének égő nyoma se éppen a jámbor, diszkrét gondolatiság eredménye.
Muszáj felnéznem. Az első néhány mozdulat után még megpróbáltam kitérni, de a mágiával fogott szíj határai szűkre szabottabbak egy koporsónál. Ki szeret megfulladni? Az élet hajszálon csüngő szimbolikáját nem kell részleteznie, értem, érzem, tapasztalom. Szükséges elfogadni, kihúzott gerinccel, kinyújtott karokkal, felemelt állal várakozni, gyakorolni az erényt, amit hiányoltam belőle az előbb, amikor kurdarccal szembesítettem, most, most viszont beszélt, mint akinek az ideje és a türelme végtelen. Értem és hallom, az okfejtését zúgó, nehéz fejjel követem, visszaesnek a szempilláim a szememre, képtelen vagyok nyitva tartani, bár fel, felpillantok, erőtlen zavarral, mint ébredés után kábán.
Lassan kortyolom be az értelmezés keserű mérgét, a szavai keverednek felkavart gondolataimmal. A koponyám falát szűkölve kaparják a szerterohanó érzelmek, az érdeklődő látogató csalogatására előmerészkedő emlék szörnyek, vég nélkül próbálom őket elfojtani, egyesével elcsippenteni a tömény undormányt felbugyogó artériákat, ereket, állatok, hús és vér, morbid képalkotási rendszer olyan dolgok megfogalmazásához, amiket nem akarok még csak átgondolni sem, embrióként akarom elpusztítani a kétségbeesést, a zavart, a félelmet, ami felrohant a hágcsón, amit az auror dobott neki.
A leggyengébb pontom én magam vagyok. Az elmém, az eszméletem, a lényem. A test nagyon jól szuperálna nélkülem, talán megvédené magát, én vagyok a visszahúzó erő.
Nem fog sikerülni másodjára?*
-Nem-*utálsz nemet mondani Shannon, ez így kevés.* -Ez nem így működik-*nyögöm ki gyengén utána. Már rég elhallgatott, lehet nem is téma, hol voltam az elmúlt másodpercekben, akaratos pillantása mintha megint kutatna pulzáló gondolataim között. Lassan fáj minden lélegzet, mikor kvázi felkötött valamelyik ellenrántásnál megütődhetett a légcsövem, kiheverem. Ezt még ki. Minek nekem vergődni, úgyis azt tesz, amit akar, kinyújtom ökölbe szorított, kifehéredett ujjaim, bár sajnos nem áll módomban megbámulni őket.* -Az engem védő saját mágiám... nem égetheti át, szakíthatja fel a saját védelmem. Nem árthat az idegeimnek.
*Úgy hangzik, mintha őt nyugtatnám, pedig inkább magamat. Még az hiányzik, hogy a saját varázserőm is ellenem forduljon. Tényleg az lenne mindennek a teteje, a Mungoban kötnék ki. Bár, ahogy elnézem a szürke szemeket az emberi vonásokat nélkülöző arcban, addig nem jutnék el. Nincs visszafejlődés. Előre lehet csak lépni, nem hagy visszafele, menekülni. Nagyon szépen felkötött ahhoz, hogy ezt ki is fejtse a szavai egészen erőszakosan törekszenek arra, hogy elvessem még csak a gondolatát is az ellenkezésnek, kihúzza a lábam alól a talajt, a gondolataimba se menekülhessek. Magabiztossága gyakorlaton alapul, a tudása olyan látomásokon, amit valóságnak becéznek a hozzá hasonlók és rémlátomásnak az olyanok, akik átlagos varázslók egy átlagos világban, ahol átlagos háború dúl és átlagos mindennapi problémákkal kell szembesülniük ahhoz, hogy az átlagossá váló haláleseteket kikerüljék. Mert köz és tömeg mindig van, átlag, amiből kiemelkednek az ilyenek, elemésztik maguk körül a kisebb kezdeményeket, de én mit keresek itt? Miért nem lehetek el a csendes átlagban?
Bár mintha Brayden is éppen ezt a hozzáállást nehezményezte volna.
Végigfut a hátamon a hideg, ahogy a meglazított emléktekervények készséges pitonok módjára bontják le újra, könnyedén felstócolt rendjüket, hogy kiengedjék maguk közül a bénító mérget, a félelem korán elhintett csíráinak szép szárba szökkent bürkeit, mandragóráit.
Újra becsukom a szemem, égő érzés kapaszkodik fel a torkomon, kaparja a nyelvem, a szájpadlásom, szórjam tele, üvöltsem rá a keserűséget, a toxikus váladékot, ami az után gyöngyözött ki a tudatomban, hogy ott járt közöttük, nem bolyongott, kutatott, tapogatott. Végtelen viszolygásnak adhatnék hangot, megroskadt undornak, ami inkább könyörögne, semhogy még egyszer ott tudjam a tudatomban.*
-Mit akarsz látni?-*felnézek, mielőtt azt hinné, hogy valami renitens önmegvalósítás végett tiltakozom a látványa ellen. Erőtlen, gyönge kis kérés. Alkudozok, hogy ez a zsibbasztó fáradtság ne hatványozódjon, ne terheljen meg még egyszer a tudatának másféleségével.
Nyelek néhányat, szintbe hozom magam, a tompa merevség a csípőmben semminek tűnik ahhoz képest, amit fejben át kellett látnom pillanatok alatt, igazából elképzelésem sincs, hogy miért élek még azok után, csak azok után, amit egyáltalán látott, és hol vannak akkor még az egyebek. Élek. Élni akarok. Nem vonz a tudattalan létezés, a fulladás, az elmúlás.
Semmi kedvem meghalni mások miatt. Még Brayden miatt sem.*
-Ne ideologizáljunk, el tudom képzelni. Nem tudom, mit akarsz pontosan, amit tőlem kaphatnál meg. Nekem nincs fegyverem ellen. Ha lenne, használtam volna-*higgyen nekem. Muszáj. Legfeljebb úgy vehetné hasznom, ha a művét, amivel annyit fáradt tönkreten...
Elhallgattatom a gondolatot riadtan.*
 
Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2012. 01. 15. - 23:28:32 »
+3

           Shannon tartja magát. A tudat felfogja és beletörődik, hogy ki van kötve, szinte magától alkalmazkodik a test. Kutató, szenvtelenül figyelmes tekintete előtt azonban nem maradhat rejtve semmilyen gyengeség. Látja az ólomsúlyú szempillák vergődését a kába szemek előcsarnokában, az elgyöngült nyakizmok kínlódását, öklendező-fuldokló rándulásait, hogy ne ejtse vissza a fejét, ne essen makacs koponyájának veszedelmes súlya a torkára, gégéjére. Mégis a pillantása az, ami a legfeltűnőbben árulkodik arról, hogy már megingott az ellenállás akarata, már nem kell neki sok pofon. Pokolian megviselhette a saját elméjében tett utazás. Szinte látszik szeme zavaros tükrén, hogyan szaladnak, kergetőznek odabent körbe-körbe az emlékek, mint fájdalmukban, riadtságukban kegyetlenné vadult állatok.
- Ez nem ilyen egyszerű, de hát ezzel te is tisztában vagy – mondja türelmesen a meglepően felcsattanó hangra, amiben még csak mellékzöngeként se szól könyörgés. Ha nem látná a testén, mennyire megkapta már a vallatás művészete, talán dühbe jönne ettől a csökönyösségtől. De így nem. – Te tudsz valamit, amire nekem szükségem van. Nézd, Shannon, értelmesnek tűnsz, te is tisztában vagy vele, hogy a testvéred közveszélyes, és egy cellában lenne a helye. Félsz tőle. Sőt… rettegsz, hogy újra eljön érted, mert akkor ki tudja mit kell átélned megint. – Halkan borzongató a halk tisztánlátás, megvesztegető gyengédséggel simít ki a homlokából néhány csatakosan megtapadt hajtincset. – Miért nem akarsz együttműködni? Ha segítesz nekem, soha többé nem lesz rá lehetősége, hogy bántson. Megígérem. Elhiheted, én sem élvezem ezt jobban, mint te.
           Hangjából süt a mélységes meggyőződés, csak odabent motoszkál a kétely, annyira mélyen elrejtve a sziklahúsban, hogy már nem jut el a riasztóan komor vonásokig, a kifejezéstelen fémélű tekintetig. Rezdülés se látszik rajta, hiába horzsolja a száját a hazugság. Dehogynem élvezed. Ki ne élvezné? A tagadás nem segít. Más utat kell választanod. Máshol kell nyomot keresned, más ösvényen kell eljutnod Minticzig… DE NINCS MÁS ÚT! Minticz érinthetetlen, megközelíthetetlen. De kétségtelenül életveszélyes. Nyilvánvaló, hogy nem azkabani celláról van szó, hanem kivégzésről, de Minticz az öccse csontjaiba véste a hűséget, nem mondhat neki ilyet… Pedig hogy szomjazza annak a rohadéknak a vérét, aki miatt újra be kell mocskolnia magát, még hozzá ilyen édes, tébolyítóan, megkísértően édes vérrel… Mocskos vagy már így is, túl mocskos, lemoshatatlanul az. Mit számít eggyel több vagy kevesebb? Mit számít még egy áldozat a nagyobb jó oltárán? Az élvezet nem bűn, mert nem a saját kedvedért történik mindez… nem, ez nem lehet bűn… csak kötelesség… muszáj.
           Rendületlen türelemmmel várja ki, hogy Minticz kába tudatáig eljusson, amit mondott, szinte a szeme előtt marja végig értelme életlucskos labirintusait a tény, hogy zsákutcába került, egy választása van, de az is túl kellemes. Még ha enged is neki, az előző erőszakos ostrom után a legtisztább együttműködés ölén történő kontaktus is gyötrelmes lesz, ki fogja szívni minden maradék energiáját. Kellett neked dobálnod magad, Shannon. Nem lett volna jobb, ha inkább szépen megpuhulsz, és befekszel, ahogy szoktál?
- Biztos, hogy kipróbálnád, tényleg igazad van-e? – Hangja halk, hűvös, kávéillatú lehelet a férfi verítékező, vértelenre fakult arcának oldalán.
           Nézi. Megvonaglik, hunyt szemei alatt alighanem a felkavart tudat utóhatásaitól szenved, ezért nem teszi szóvá az engedetlenséget. Mártírarc. Rebellis vértanú. Talán ha most megtámadná, nem is lenne meg másodjára az a gát, szétzúzná az ellenállását a saját emlékeinek purgatóriuma. Ez lenne a jobbik lehetőség, ha külső behatás nélkül omlik össze, az sokkal egészségesebb, könnyebben regenerálódik, ha a saját mágiájából származó hajszálrepedéseket kell beforrassza csupán elméje törékeny varázsgömb-üvegén.
           De egy összeroskadó elmében vendégeskedni nem különösebben élvezetes dolog, Minticz tudata pedig eleve nem az a hely, ahova visszavágyna. A mutatvány derekasan kiszívná őt is, így is érzi pálcás keze kapkodó pulzusát a vesszőn, halántékán épp úgy veríték csordul – zsebkendőbe törli, míg Shannon a saját démonaival viaskodik –, és lélegzete csak azért nem egy fújtató paripáé, mert nem hagyja, uralja a légzését, nem mutat gyengeséget. Másodjára már az ő tudatán is nyomot hagyna. Gyakorlottabb legilimentor alighanem finomabban tudná ezt intézni, nem kellene törnie-zúznia ahhoz, hogy bejusson egy tiltakozó elmébe, de ő az elme művészetét nagyon ritkán, mindig csak a vallatás elenyészően kis részeként használta, mikor már olyan állapotban voltak gyanúsítottjai, hogy nem volt szükséges igazán megtörni őket.
           Felrebbenő szemek. A kérdésen elgondolkozik egy másodpercet. Hiszen mondta már… és ezt Shannonnak még szétforgácsolt elmével is tudnia kéne. Még mindig tagadja, hogy bármi használhatóval szolgálhatna… az emésztő, indulatlobbantó kétely újra rátámad belül, ezúttal teljes erőből; asztalra támaszkodó bal és pálcás jobb kezén dühödten feszülnek ki az inak, elfordul, mintha csak hatásszünetet akarna tartani, puhítót, de csak elfordítja a tekintetét Shannonról, hogy ne rémítse meg a szeme ijesztő hidegségével. Nem tud semmit. Minticz nem bízza rá a titkait, hiszen olyan tökéletlen, olyan bizonytalan kis vonás a világban; nem bizalom fűzi őket össze, csupán a rettegés és az erőszak vezérelte kontroll, ahogy azt gondolhattam volna. Nem tud semmit! Hiába volt a mai este, hiába a mocsok… A kurva életbe, ez a nyomorult tényleg nem tud semmit az ég világon! Nincs nyom, nincs jel, egy kibaszott sejtés, sugallat sem! Nem tud elvezetni hozzá…
           Nem…
           De talán mégis.
           Gyomorforgató gondolat körvonalazódik a fejében, és hamarosan elburjánzik, elterebélyesedik, százfejű szörnyeteggé cseperedik, miközben felhörpinti a kávét, hogy értelmet adjon az elfordulásnak. Újabb csészét tölt meg, kávé, cukor, tejszín katonás rendben, katonásan kimért adagok, de a csésze a tálcán marad. Szalvétát markol fel, vad hirtelenséggel fordul vissza felé, határozottan, de nem durván ragadja meg az álla alatt, és emeli fel a fejét. Puhán, mintha csak édestestvérről gondoskodna, letörli az arcáról a verítéket és a hideg vízcseppek fellangyosult maradékát. Teljesen jéggé hidegült, embertelen pillantása most egészen más szempontokat, más célokat, más eshetőségeket mérlegel, ahogy nézi. Lágy vonású, még most sem igazán férfias arc, érzékeny, gyötrődő száj, nagy, kérlelő szemek. Áldozati bárány. Félteni való birtoktárgy. Biztosan másnak is megjött már rá a kedve, de a bátyja megtartotta maga mellett, ha hosszú pórázon is…
           Gondosan végzi a törlést, aztán a pohár vizet emeli fel, kicsit megemeli az állát újra, kérdés vagy felszólítás nélkül érinti a szájához a peremét. Bizonyosan szomjas, ez nem szorul magyarázatra. Didergetően fagyos pillantása igyekszik biztató tartalommal telítkezni. A pohár koppan az asztalon, hangja nyugodt, józan, szinte steril minden indulattól vagy érzelemtől, mikor végre megszólal, és választ ad.
- Azt mutasd meg nekem, mikor Brayden meglátogatott a Roxfortban. Ezt az egyetlen emléket akarom látni.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2012. 01. 17. - 17:44:47 »
+2

*Agonizálnak a gondolataim, messze előrepörögve a valóságtól. Nem a fájdalom, nem a zsibbadás, nem azok a pontosan kiszámolt ingerek őrlik fel végleg azt a maradék önmegcsaló reményt, ami talán adhatna nekem elég tartást ahhoz, hogy ne legyek árulója saját magamnak, hanem a saját fantáziám, az előre gondolt baljós vég, a sötét, értelmetlen pusztulás gondolata. Bár de, ő az oka, a tettei ellen azonban küzdhetnék józansággal, türelemmel, hitetlenkedő belső erővel, nem őrölhetne el pusztán ilyen aljas, pszichológiai ráhatások sorozatával, ha lenne miért ellenállnom. Ha képes lennék arra, hogy tényleg, komolyan vegyem magam, komolya Braydent, komolyan a fenyegetettséget.
De amíg zaklatott körben azt hajtogatom, hogy ez nem történhetett meg, semmi esélyem nincs. Talán majd legközelebb, de nem lesz legközelebb, soha nem is volt. Hallgatom. A szándékait korábban megsejdítettem, de ahogy a tudatomban fúrta magát, mint egy éhes cápa, ami a vért kereste, hogy aztán vakon odaharapjon az áldozatra, acélfogaira bízva a teljes pusztítást és roncsolást, bizonyosságot nyertem felőlük. Én bezárnám Braydent. Hogy távol tartsam magamtól. Ő megölné.
Érzem a hamisságot a hangjában, bár olyan zsongató, olyan hitegető, olyan álságosan együtt érzők sima szavai, hogy csak bólintanom kéne. Odalökni neki, hogy persze, igen. Előcsalogathatnám neki Braydent, teremthetnék rá lehetőséget, hogy rajtam keresztül, általam elérje, elfogja, megfogja, bezárja, fel és megszabadítson tőle, lehetnék az eszköze, segíthetnék neki, ahogy ő mondja azért, hogy soha többé ne legyen lehetősége...
... a soha többé azonban tudom, hogy pusztulást definiál. Halált. Végzetességet.*
-Ez sem ilyen egyszerű-*neki nem egyszerű békén hagyni engem, mert az elvei noszogatják, taszítják egyre előre és előre, másik vérén, pusztulásán, szenvedésén át éppen Brayden felé, hogy leszámoljon vele, neki most semmi sem számít, holott talán, miért is kétkednék, talán tényleg nem akarna az ártalmamra lenni, de egyszerűen muszáj. Ugyanígy nem egyszerű nekem Brayden ellen fordulni. Képtelenség. Igen. Félek tőle. Igen. Rettegek. Veszélyes és talán gonosz is. Olyan célokat tűz maga elég és olyan utakon tart feléjük, amik elfogadhatatlanok. Mégis, ha szentimentális okok nem is, valami eltorzult hálaérzet mindezeken túl olyan biztosan hozzáköt, hogy képtelen lennék teljesíteni a kívánságait.
Ezt sugallom neki csenddel, hallgatásra kárhoztatom magam megint, amíg valamelyest kitisztulnak a gondolatai. Pihennem kell, túltenni magam a fojtó szorongáson, félelmen, fájdalmon. Minden szó provokáló lenne, amit mondhatnék, mindennek meglenne a maga háttér íze, ami vért és újabb erőszakot követelne magától, és Armstrong, nagyon is bizonyos vagyok benne, hogy készséggel tenne eleget ennek a késztetésnek.
Már vesztettem rég, csupán azon alkudozom magammal, hogy mennyire essek össze, mennyire szolgáltassam ki magam, mit adjak cserébe ezért a jól felépített támadásért, milyen kicsinyes, vergődő módon bosszuljam meg a sérelmet, holott minden tényleges cselekvés és továbblépés az ő kezében van, az inai között feszül, sajátosan beteg logikájú elméjében vannak a válaszok, amik rólam döntenek. Kényelmetlen és pocsék érzés, persze semmi újszerű nincs benne, régen is így ment. Ha nem tudok ellenkezni vele, lassan megadom neki magam, elfogadom a kérdéseinek jogosságát, nem lázadozok az ellen, hogy mi történt. Nincs semmi a kötélben a nyakamon, nincs semmi az égett foltokon, a didergésben, a meghúzott fájdalomban, a zúzódott nyomorgásban, nincs semmi újszerű, semmi kiábrándító, semmi rémisztő. Tisztuló gondolataim között lecsorog az emlékezés homokja, visszaolvad abba a sáros, lucskos, dagonyás összletbe, amit én a magam részéről soha nem bolygatnék, ő pedig majd kiderül, hogy eljut-e még egyszer oda.
Kis rándulással intek nemet a fejemmel. Nem érdekel a saját igazam, nem akarom bebizonyítani se neki, se magamnak, hogy képes lennék megvalósítani az elszántságot. Óvatosan mozdulok, érzem a szíj határait, a mozgás árát. Várom az elvárásait, a pontosakat. Résnyire nyitott szemmel figyelem, amit csinál. Elfordul, aztán vissza, olyan aprólékos tevékenységbe öli az időt, ami nem passzol ahhoz a logikához, amit megkövetelne a vallatási ritmus. Miért hagyja rendezni a gondolataimat, megnyugodni és felépíteni ellene a megfelelő védelmet? Ahogy ő látott belőlem túl sokat a támadással, addig én is ismerkedtem vele, pontosan tudom, hogy az ellenállásnál jobb az, ha minél mélyebbre, minél messzebbre menekülök előle, amíg megragad a felszínes emléktöredékek között, addig az igazi mély szándékot el tudom rejteni, megtörhetetlen mélységben, hiszen addig nem bírná. Talán senki nem bírja a másik fejében annyi ideig, a legilimencia lényege éppen az, hogy a felszínről leszedje azokat a gondolatokat, amik foglalkoztatják a másikat, a tudata mélységébe hatolva az okokat megtalálják, de azért a túl komoly behatás mindenkit megvisel. Csak el kell rejtőznöm. Elbújnom, és mire megtalál, nem lesz ereje kirángatni a saját odúmból. Hátborzongatóan kecsegtető gondolat, az egyetlen kár benne az, hogy utána aligha lennék képes én magam is visszatérni onnan.
A vízbe kortyolok. Teljesen ösztönösen, meggondolatlanul. Nem feltételezem, hogy meg akar mérgezni, és inkább a tenyeréből eszem, semhogy még egyszer megüssön, megtámadjon. Undorító vagy Shannon. Félsz, és a félelemtől lerázod magadról az olyan egyértelmű emberi tartást, ami miatt egyáltalán volna oka bárkinek is emberszámba venni téged. De igazából ez sem érdekel. Gyerek vagyok csak a lelkemben és egyetlen dolog motivál, hogy ne bántsanak a nálam erősebbek. De valamiért olyan problémát feszeget megint, ami a felnőtt gondokat helyezik előtérbe.
Lenyelem a korty vizet, rábámulok. Hideg szemétől dermedek, rosszul leplezett félsz marja a torkom.*
-Nem elég, ha csak elmondom? -*megvédem ezzel a tudatom, és Braydent is a kiszolgáltatottságtól, sebezhető indulatai elég, ha engem ijesztenek.* -Szüksége van rám. Kellek neki-*azonnal folytattam, szinte gondolkodás nélkül. Nem akarom újra látni, a szavakkal, a kidobott gondolatokkal visszaszorítom az emlék mételyező erejét.* -Az alkotása, tulajdona vagyok, ragaszkodik hozzám, és akármit csinálok, ez így marad. Tudatosította, hogy így lesz-*és én elfogadtam. Összeomlottam szemrehányásának, dühének súlya alatt, elfogadtam a helyem akkor, most pedig kiadom. Nem normális világrend, tevékenység. Tovább mozdulnak a szavak, megállíthatatlanul sugallja az iszonyodás attól, hogy tovább bontogasson.* -Magát az életet akarja továbbfejleszteni, nézd, én se értem. Mindent megtesz azért, hogy a létezését ne tudjam elfelejteni, hogy ne tudjak átlagosan élni. Kellek neki valamire. Ennyit tudok. Vigyáz rám. Kezeskedik értem, és... gondolom, ha eljön az ideje felhasznál majd.
*Üresen. Nyugodtan. Semmi baj Shannon. Ezek csak szavak. Nem a jövő. Nem prófécia. Tényleg elmondtad a lényeget, talán képtelen átérezni úgyis. Nem kell aggódnod. Rányithatod a szemeid, legfeljebb behatol megint, körbeöleli majd a fojtó emlék, az ottani pofon, ami a falhoz lökött, hiszen látom magam előtt, nagyon is látom, ahogy leszaggatja a szekrény ajtaját, ahogy a keze a pálcáért rándul, hogy megátkozzon, gyilkos indulatát, a fülemben vannak a szavai. Érzem nyomasztó, fekete gondolatait, súlyát, auráját, látom nekidőlve a falnak megvallani, hogy nem enged el magától, nem soha, akármennyire is menekülnék, és tudom, hogy így lesz. Nem lenne szabad ezt megosztanom, de nincs erőm eltitkolni. *

Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2012. 01. 18. - 06:27:38 »
+2

Kínzást tartalmaz.


       Pillantása keményen és súlyosan ül meg rajta, akár a végítélet, söpör végig rebbenő, riadással, meneküléssel teli szemein, elvértelenedett arcán, de hallgatja, végighallgatja, csöndje újabb és újabb szavakra készteti a férfit. Igen, olyan ez a pillantás, mint Maat mérlege, az egyiptomi istené, egy tollpehellyel méri össze a vallatott szívét-lelkét. Nehéz könnyűnek találtatni. Talán lehetetlen.
        „Szüksége van rám. Kellek neki.”
     Tényleg így van, Shannon? Akkor miért nem hagyott nálad titkokat, kincset jelentő információt, amit kifoszthatnának, hogy ne téged orozzon el tőle, aki betör ide? Biztosan tudja, mit váltasz ki az emberekből, milyen forró, vérgőzös erőszakot. Miért nem tart magánál? Miért nem véd meg? Annyira nyilvánvalóan képtelen vagy megvédeni magad, neki kellene oltalmaznia!
        „Az alkotása, tulajdona vagyok…”
     Azt pedig egyikünk sem szereti, ha tönkreteszik a holmiját… Ha eltorzítják az alkotását… az dühítő tud lenni. Nagyon-nagyon dühítő… az bosszút kíván…
       Elmerevedik figyelő tekintete. Gépiesen bólint, mikor úgy ítéli, végzett a vallomással, és újra a szájához emeli a poharat.
- Értem. – A pohár visszakoppan a tálcára, helyette a csészét veszi a kezébe, ráérősen kortyolni kezdi, de a pillantását nem veszi le a férfiról, füröszti magát a sötét szemekben. – Rendben van – helyesel ismét.
       Hirtelen nagyon szükségét érzi egy újabb szál cigarettának, de nem… majd a végén. Talán gyorsan meglesznek. Talán.
       Leteszi a csészét, és újra végigfuttatja a pillantását Shannon Minticzen. Szinte érzi rajta a félelme nyirkos páráján, az illatát, az ízét a nyelvén. Félsz. Szűk határok közé szorítva, de a bátyád bántalmazásai generálta gátlások ketrecén belül mégis bármit megtennél, hogy ne bántsalak megint. Tudom. Ismerem ezt a görbülést a száj sarkában, ezt a fajta tekintetet. Rettegsz. Megtetted, amit kértem. Talán be is engednél, ha erőltetném. Talán többet is megtennél. Mégis bántani foglak. Felpöndörödő csigákba hasítom a bőröd, a combodon visszatartani nem tudott, forró húgyként csorog majd le a véred, és tócsába gyűlik odalent. Gonosz vagyok, Shannon? Gonosz vagyok, mert el akarom kapni a bátyád, és nem tartok drágának egyetlen lelket egy tucatért cserébe?
       Pont beleillik a tenyerébe a férfi keskeny arca. Mélyen a szemébe néz, kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem teszi.
    Ne legyél kétszínű. Megteszed úgyis. Minek mentenéd magad? Aljas… aljas lennél, ha jóakarat álarca mögé rejtőzve keresnél feloldozást. Nincs feloldozás. Kötelesség van. Kötelesség, érted? Kötelesség.
       Nem mond semmit. Kurvára nem mond semmit. Némító bűbájjal burkolja be a szobát, majd az ablakhoz lépve lassan elhúzza a függönyt. Fémmel körbeöntött pupilláiból kialszik minden emberség, mikor felemeli a pálcát.

. . .

       Órák múlva izzadt és elcsigázott ő is, miközben elszívja azt a jutalmul félretett cigarettát.
       A öntudatát vesztett, meztelen férfi látványra nem több igénytelenül tálalt húsnál, csak kampóra kéne akasztani egy hűtött vágóhídon: ernyedten, kicsavarodott tagokkal omlik a mocskos padlóra, amikor feltépdesi a szíjakat.
       Pedig vér nem folyt sok, erre vigyázott. Nem ölni akart, még véletlenül sem pusztíthatta el. Csak megtörni kívánta, és még hozzá minél látványosabban tönkretenni a testet. Igyekezett gyorsan végezni vele; nem élt fokozással, nem akarta minél lassabban és gyötrelmesebben tenni. Épp olyan kegyetlenül kezdett bele, mint amilyen kegyetlen a vége is volt. Néhányszor meggyógyította az érzékeny helyek sérüléseit, csak hogy újrakezdhesse. De nem tudta tisztán végigvezetni. Nem tudta megkímélni a sötét átkoktól, amelyek talán maradandóan megnyomorítják, amelyek után talán olyan hegek maradnak, amelyek fájdalma vissza-visszatér. Ahhoz, hogy kímélje, túl makacs volt, túlságosan erős. Erős… igen, Shannon Minticzet nehéz volt megtörni. Embertelen dolgokat kellett tegyen vele, hogy kioltsa a szemében azt a fényt, ami annyira megtetszett neki akaratlanul is. Groteszk és mégis lenyűgöző volt a hit, a remény, az élni akarás napsugara egy ennyire sötét erőktől fogant, sötétséggel mocskolt lelkű férfi szemében. Nem volt helye ott. Ki kellett onnan törölni.
       És ő kitörölte. Megtette.
       Feltépte, újra vérezni kényszerítette az összes régi sebet, ezer sebre hasította szét a hátát átkai korbácsával, végigégette az idegekben dús hajlatokat, lágy részeket, mint egy levágásra szánt malacot. Előbb hólyagosra, majd húsvörösre… csak a legérzékenyebb, legfinomabb bőrfelületeket hagyta meg még aljasabb fájdalmaknak. Szétzúzta az ízületeket, egyiket a másik után, ripityomra; a combcsontját három helyen törte el, a karját még több, a finom arccsontok is repedhettek a számos ütés közben, ahogy a bordái is. Szétzúzott mellkasa alatt vért és zsigerek nedveit könnyezik a horogként hasába vájt rontások sebei. Finom keze elhasznált gumi módjára merev-elhajló a szilánkosra tört kéző-, kézközép- és ujjperc-csontok, deformált lágyrészek feltorlódó hulladékától. A lába nem különben. De sok kárt okozott saját magának is, mikor elkezdődtek a rohamai. Tudott róluk az aktákból, de akkor is dühítette, hogy egy ennyire alantas idegrendszeri meghibásodás orozza el tőle a kínokozást, az dörzsölje le a bőrt a megkötözött tagokról, az fessen véraláfutást a nyakra, az szakítsa el a szalagokat. Dühös volt, igen…
       Élvezte. Igen. De nem azért tette. Nem azért…
       Lucskos testek, sikolyok, odaadás, önkívület… a kínzás, a határok nélküli kínzás annyira közel van a szeretkezéshez. Annyira megkísértő. Annyira… önálló misztérium.
       Az a pillanat, amikor vége szakad az újra meg újra hasadó bőr, a felfeslő hús, roppanó csontok, ízületek titkos, vétkes gyönyörűségének, rossz. Amikor a fénytelenre sírt szemeket már nem lehet jobban kiüríteni, a véresre harapott ajkakból nem lehet több könyörgést, ígéretet, sikolyt facsarni, és az elmét semmilyen átok, pofon, hideg víz nem tarthatja eszméleténél… az a pillanat gyűlöletes. Nem hoz kielégülést. Nincs felmagasztosulás, nincs mennybemenetel, nincs extázis. Egyszerűen csak vége van. Mert az ember ellenállása véges. Az önfeledt erőszaktevő keserű, kijózanodó haragja önti el akkor, aki véletlenül megfojtotta az áldozatát diadalittas násza közepette, pedig rákapaszkodott volna még néhányszor boldogan.
       Már nem kellett egészen eszméleténél legyen, mikor e pillanatokban oly fekete lelke legfeketébb tudásával a bőrébe vési-égeti az arcátlan betűket, amiket nem tud majd letörölni a keresztcsonti csigolyái feletti lapályról, és amelyeknek csak akkor lesz értelme, ha Minticz szeme elé kerülnek, ha ő érinti meg őket, akkor majd ráfestik izzó üzenetét a sebek halmára. Megbélyegezte. Megbélyegezte épp úgy, mint sokan mások, akik lehetőséget kaptak rá, hogy beleírják a nevük egy metszéssel, mint egy öreg fába a szíveket, egy diáknyaraló ágyának védtelen fenyőkeretébe, hogy itt jártam.
     Mert én is itt jártam, Shannon. Itt jártam… benned. A csontod, lelked mélyéig.
       Soha többé nem mosol le.

       A szétroncsolt szövetek felett rángatózó, beteg gyönyör ragacsos és levakarhatatlan, mint egy nemi betegség. Le akarja rázni magáról. Kilakoltatni az agyából. Elfelejteni, elmondani egy jóvátételnek való imát, és feloldoztatni alóla. Nem az én bűnöm. A tiéd. Én nem akartam így. Gondolatait újra rabláncra kell fűzni. Kötelesség, kötelesség, kötelesség. Mantra. Ima. Nulladik zsoltár.
       Már csak annyira volt szüksége az öntudatára, míg belemereszti nyomorultul kitágult szemeit a gépbe, hogy lefényképezze az alkotást, hogy aztán a kabátja zsebébe süllyessze egy Shannon fiókjaiból elvett borítékba csomagolva. Gondosan öltözik. A bátyja keresztjén megfeszített férfi már csak egy kipipált napirendi pont az öt órai tea és a posta közt félúton. Egy pöccintés, ahogy oldalra fekteti, hogy meg ne fulladjon a saját mocskában.
       Mikor kilép a lakásból, nem néz vissza.
       Nem akar visszanézni. Soha többé.

       Ahhoz túl jó volt.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2012. 01. 19. - 02:02:45 »
+3

*A kimondott szavak ott dobolnak a torkomban, a számon, nyelvemen, szökdécselnek, vergődnek, menekülnének mindenfelé, hogy a saját elviselhetetlenségüket valamivel ellensúlyozzák, hogy ne tehessem őket a megkívánt sorrendbe, ne mondhassak velük többet. Kivételesen erősebb vagyok náluk, a gondolatok megszületnek, szinte látom, érzem rá a reakciókat, amiket nem akarok tudomásul venni. Tudom, hogy amit mondtam iszonyúan kifordult, hihetetlen, szinte elképzelhetetlen. De azt is tudom, hogy egy auror, főleg ha ilyen, mint ez hinni fog bennük, átgondolja őket, és egy sajátos tervet épít belőlük.
Voltaképpen ezért mondtam, nem?
Sajátos értelmezésként adtam meg számára a kívánt célt. Nem adtam ki a testvérem. Mégis kiadtam. Felhasználásra kínáltam az egyetlen gyenge pontját, az egyetlen dolgot, amit elárulhattam anélkül, hogy közvetlenül őt árultam volna el. Nem beszéltem a varázserejének gyengeségéről, a tudásának hiányosságairól, nem beszéltem megvadítható elméjéről, az akaratlan tapasztalatokról, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy kifordítsam magából, nem sugalltam, hogy vannak fájdalmas nyomok rajta is, a saját átkosságának nyomai. Csak önmagamat árultam el, ki, gyöngeséget és sebezhetőséget mutatva, egyfajta ajánlatot tettem, amiről valamiért azt reméltem, hogy képtelen elfogadni józan emberi normák szerint, képtelen így Brayden ellen mozdulni. Az egyetlen kijáratnak tűnt a csapdából, az egyetlen elkerülési lehetőségnek. Ki akartam kerülni a látóteréből, áldozatnak tűnni, olyannak, akiket éppen meg akar óvni tőle, ezért érinthetetlennek.
Amikor azonban bólint, mélyen a gyomrom tájékán összerándul egy bizonyosság. A hideg víz utolsó kortya már olyan keserűnek érzik a nyálamtól, hogy alig nyelem le, elszorul a torkom, valami kapkodó bizonyosság küldi szét az ingereket, hogy most, most van itt az ideje a menekülésnek, esztelen futással és rohanással kéne megszabadulni. A lassú mozdulatokban megkapaszkodik a félelem, a sejtetés az ujjai végén, a kezén, ahogy összehúzza a függönyt, felém fordul, világos szeme hideg és sötét. Nem látom magam a tükrében, nem látok benne semmit, csak vért, gyöngyöző fájdalmat, értelmetlen, céltalant.
SZÓLJ MÁR!
ENGEDJ EL!
Hátrafeszítem a fejem, ahogy emeli a fejét, még én indítom, a pánik rántja meg a mozdulat végét, a rögzített asztalba karmoló mozdulat sem az enyém, az erőtlen nyüszítés a torkomban a fémízű igazság hangja.
...
Senki sem mondta, hogy az élet könnyű lesz az után, hogy elutasítottam a védelmet, a mételyes, meleg, vérgőzös családi fészket. Addig se volt könnyű, nem hitegettem magam, hogy utána minden jobb lesz, mégis jobb volt. Vagy ha sokkal jobb nem is, de más. Most se jobb. Igazából sokkal, sokkal rosszabb, mint valaha, mert mindig volt egy szó, egy cél, egy mozdulat, egy engedelmes lépés, ami elvágta a folytonosságot, ami megkönnyebbülést hozott, ami, ha emberileg nem is volt méltóságteljes és helyes lépés, de lehetővé tette, hogy azt tegyem, amit a másik akart. A fájdalom mindig csak eszköz volt, eszköz arra, hogy valamit adjak, hűséget, ígéretet, varázserőt, engedelmességet, a céltalan, funkció nélküli kín soha nem kerülgetett. Ha másra nem, szórakozásra mindig jó volt ez a méreg, kurta öröme a testnek, a hatalomnak, az első vinnyogások, fura rángatózások minden elme számára megadták a kellő kielégülést. De ennek sohse lesz vége.
...
A legszánalmasabb látványt nyújtom kívül és belül egyaránt. Parányi zugba menekülök a testemből, a tudatom apró, hermetikusan elzárt helyen elfér, ahol nincs a parázskínja minden mozdulatnak, lélegzetnek, ahol nem a saját véremmel keveredik a bőrömön az izzadtság émelyítő, szúrós, nem belélegzésre alkalmas párájával, ahol nem lucskos, csatakos, fájdalom mosta a világ, ahol csend van, nem a saját lélegzésem vinnyogó, kapkodó üteme, felőrölt szómorzsalékoktól karcos nyöszöre az egyetlen hang, ami azonosítható a súlyomtól feszes szíj pattogásán, a tébolygó rettenettel megrántott asztal nyiszegésén, a csontjaim belső, halk, egymásnak feszülő, csak a hártyákon, idegeken üvöltő hangján túl.
Fordított, kifordított minden. Én vagyok az eszköz, a cél maga a fájdalom, a ragaszkodó kis szervek elrontása, a csontjaimba épített élet vad üldözése, az ereimbe szorít vér kisajtolása, kényszerítése a bőr alól.
Nincs messze a miért. Nincs messze a megértés. De olyan egyoldalú, olyan súlyos, olyan elfogadhatatlan.
...
Senki sem hallja, ahogy üvöltök. Senkit nem érdekelnek az artikulátlan foszlányok, a befeszített tüdő, a felpattanó léghólyagok vérrel megtelő szörcsögése. A világ egyetlen személyre szorult, ő pedig éppen ezt akarja.
...
Hideglelősen reszketve az első rohamból még magamhoz térek a fuldoklásomra. A felhányt vértől fémes a lenyelt levegő, a visszaköhögéstől remeg ami a hasfalamból maradt, forró, meleg bejárat, a külső ingerek végtelen szaporasággal áradnak a zúzott csontok alá melegedni. Erőszakos rángatózás az ernyedt testen, képtelen vagyok megállni bármin, nem érzem a talpam alatt a talajt, az asztal lábának feszítő szíjak tartanak a semmiben, és az állam alatt feszülő bőr, ami meg fog fojtani, ha nem sikerül feljebb... feljebb nyújtózni a levegőért...
...
Nincs tovább, amikor fénytelen bábuként csuklik le az asztalról. Még a lebegő gyertyák fénye is csak árnyékot vet rajta. Nincs puha árnyalatú bőr, nincs sápadtság, nincs fényes, akaratos tekintet, nincs elfojtott energiáktól és varázserőtől teli elme. A felszakított szíjak nyoma amúgy se látszik legyötört bőrén, nincs rajta semmi bántódási nyom, egyetlen seb, lélegző, féleleven fájdalom, összenyomorított végtag, amit levágtak egy testről és a padlóra vetettek. Bénán megrezzenő tagjaiban elharapott menekülés, a felsértett izmok tülekedésében megcsúszott reakciók, felfeszített energiák utolsó csapongása, mielőtt elkushadnának a kiégett sejtek között. Felületes mázolmány csupán a vérével végigkent Minticz, alkotás, dolgoztak már rajta, újabb színekkel gazdagodott, új árnyalatokkal telt, új iszonyattal, másfajta bestialitás járja át azt, ami maradt belőle.
Csendes.
Nyirkosan lélegző lényéből kimenekült az eszmélet, a lélek, a szeme üres, amit felnézésre késztetnek, tompa, értelem, emlékezet nem lappang kifejezéstelen tekintetében. A rettegés odafagyott, beleírta magát a szaruhártya finom, elpattant erektől vérpókhálós felületébe, a homályzöld íriszek puhán piheg az élet, zihál csapzott, jellegtelen, lecsupaszított módon, mély, sötét pupillája azonban csak egy sehova se vezető alagút, hatalmas, kitágított szájjal. Tévesen nyitott bejárat egy keskeny repedés előterében, amit kincses barlangnak véltek.
Ellenkezés nélkül, gyengén remeg a fogásba, az objektíven túl megvalósuló fényképen tovább reszket, didereg a képmás, sovány, elkínzott vonású arca jellegtelenné válik hatalmasnak ható szemei mellett, amikben visszatükröződik a gépet tartó kéz, a fájdalom, a minősíthetetlen, az el nem fogadott, csak elszenvedett. Elviselt.
Megviseltebb aligha lehetne.  Kért, sírt, nyüszített, nem gyerekként, inkább sarokba szorult vadállatként. Bármit odaígért volna, bármit megmondott volna, bármit megadott volna, és ezt tudatta, kiadta, kisírta, mindhiába. Az erejét felőrölte a céltalanság, noha sokáig mozgott benne a hit, hogy bármivel a kedvére tehet. Kész lett volna eladni a lelkét, ha kell a férfinek. Nem egyszerűen a fájdalomtól, inkább az irtózatos nyomástól, amivel az életét kímélő, de a testét elhasználó kegyetlenkedés terhelt a lelkét.
Nem a saját kegyéből él még, de ez sem számít, az oldalára fordulva marad mementónak, bőrén, mint egy könyv elején a cím, a név, a szerző és a téma, összekaristolva, vágva, szaggatva a kötés, mintegy jelölve a műfajt, hogy mindenki tudja, mielőtt belelapoz, hogy nem érdemes. Megérinteni sem. Egy meghívókártya lett, ami a címzettjét várja beletörődve és ezen kívül senkinek semmi dolga vele.*


Köszönöm a játékot.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 20. - 18:01:12
Az oldal 0.165 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.