Minticz rezidencia

London egyik zavaros etnikumú negyedében, egy két ugrásnyi alapterületű lakásról van szó. A földszinten egy vegyesbolt található, aminek a tulajdonosa állandó bérletre adta a fenti lakást a mugliismeret tanárnak, mit sem sejtve annak kilétéről. A szemközti soron egy nagyobbacska lebuj és kaszinó ad élénk bepillantást a mugli kultúrába fényes neoncégérrel, a lakás egyetlen ablaka, a hálószobáé is erre néz.
A lakásba bejutni a bolt mögötti sikátorból lehet egy kis lépcsőn. Egy közös előtérből három lakás nyílik. Fél lépésnyi előszoba, amiből két ajtó nyílik, balra konyha, jobbra mosdó. A konyha ajtaját valakik leszerelték, így legalább nem lehet összenyitni a mosdóval. Előrefele kurta folyosó, szintén ajtó nélkül ér az ember a hálószobába.
Szemben az ablak, alatta az ágy. Balra a konyha és a nappali ajtaja a falhoz támasztva. Egy elfektetett, vagy magától feldőlt szekrényen ruhák, gondosan, rendben összehajtogatva, színek szerint szétválogatva. A falba felfúrt szögeken vállfákon talárok lógnak. Az ágy lábánál több halom könyv, mellettük egy íróasztal, rajta golyóstoll, tinta, penna, mindenféle holmi, az asztal alatt egy kisebb üst és egy utazóláda.
A festés ép, a falak jól karbantartottak a külső látszat ellenére. A szoba jócskán nagyobbnak érződik, mint amilyennek a folyosóról látszik, ha belépnek, ugyanez igaz a lakás minden helyiségére.

         A mugli London. Hiába lecsúszott és alávaló, naiv hely marad; a muglik közt még a bűnözők is csak csetlő-botló bárányok a farkasokkal teli, nagy, sötét világban. Mi egy Caligula, egy Mengele akár a legpitibb varázsló gazemberhez képest? Saját fajtájuk farkasai, mégis kiszolgáltatottak a nagyobb vadaknak. Naivak. Szánnivalóan védtelenek.
          Nem húzta magára még csak Brodowski bőrét sem, nem, ez nem olyan alkalom. Jobb lesz, ha a ma este vendége tudja, kivel áll szemben. Metszően éles pillantását csak keménykalap takarja a muglik arctalan tömege elől és a szemerkélő eső ellen, piszkosszürke köpönyege gallérját az arcába húzta, talán csak magassága miatt lóg ki arra a néhány percre, amíg a hoppanálás végcéljától Minticz lakásáig ér. Nem először jár itt. Figyeli vagy két hete.
          Minticz!
          Telik, múlik az idő, és a romlott kis lárva felhízik a bűnök moslékán, egy azkabani cella sötétjében bebábozódik, hogy aztán visszataszító, sötét pillangóként térjen vissza a világba. Igen, emlékszik Minticzre, az idősebbre, Braydenre, mert emlékszik minden egyes rohadékra, akit valaha üldözött. Egyszer már elkapta. Igaz, akkoriban épp csak pontot tett az i-re, behúzott egy vargabetűt aurortársai ügyetlenkedő nyomozásából azzal, hogy beszállt, de nem fordított igazán figyelmet a társaságra. Néhány velejéig romlott, aranyvérű kölyök játszadozása volt a feketemágiával, semmi különös. Elég súlyos játszadozás ahhoz, hogy Azkabant érdemeljenek érte, de ő akkor nagyobb vadra ment már.
          Csak Minticz arca maradt meg közülük, a dührohammal fenyegető, rángatózó száj és a sötét szemek kútja a keskeny arcban. Téboly. Leginkább meg kellett volna fojtani ott helyben, de hát a „humánus”, modern mágustörvények nem szeretik a halálbüntetést, csak akkor, ha azt dementorcsóknak becézve fürödhetnek saját könyörületességük dédelgető pezsgőfürdőjében...
          Majdnem elfeledkezett magáról, mikor azt az arcot újra látta a minisztériumban, annyira elöntötte a vérszomj.
          Varázslény Felügyeleti Főosztály. Elnök… egyenest a dementorok szerető öleléséből. Micsoda tündérmesébe illő fordulat. Nem is volt kérdés, hogy ha ott helyben feltépte volna a talárujját, mit talál a bal karján. A mocskos rohadék! Ennyit ér a könyörületesség, feldughatják maguknak. De akkoriban gyorsan történtek a dolgok, a minisztériumi hatalomátvétel, a felmondás, a körözés, és nem volt ideje Minticz-cel foglalkozni. De a férfi létezése seb lett a szájpadlásán. Ő vágta sittre, a kiszabadulása személyes sérelem, egyéni felelősség. Ő nem végez félmunkát. Az ügyeit tökéletesen lezárja.
          És a rohadéknak még öccse is van.
          Fel a lépcsőn a sikátorból. Végigsimítja viseltes, sárkánybőr kesztyűjének ujjait az ajtón; ujj- és mágikus lenyomat hagyását gátló varázslatokkal van kezelve, büntetlenül összefogdoshat vele bármit… és bárkit, akkor sem marad utána semmi olyasmi, ami által a nyomába eredhetnének. Még a vért is beszívja, a verítéket, a félrecsöppent Veritaserumot, a fájdalomtól keserűvé meggyűlő nyálat… Szereti ezt a kesztyűt. Csupa szép emlék fűződik hozzá. Megbízható darab. És tiszta.
           Nincs itthon. Persze, hogy nincs. Egy hete minisztériumi pecséttel ellátott, szép, szabályos, hivatalos beidézést küldött neki erre a címre, a pergamenbe itatva juttatta be a követő, megfigyelő bűbájokat a lakásba, azok tudatnák vele, ha jelen volna. Az effajta leveleket legalább nem szokták eldobni az emberek.
          Már kitapasztalta azt a néhány satnya varázslatot is, amit a lakáson hagytak. Semmi különleges. A riasztóbűbájokhoz nem nyúl, de miután feltörte a zárat, megbütyköli egy kicsit, hogy ha a tulaj hazatér, amint becsukódik az ajtó, be is záruljon mögötte. Nem fektet bele különösebb energiát, ócska, vásári mágia, de nem is kell több. Arra úgy sem lesz ideje a férfinek, hogy különösebben nekifeszüljön. Leköti majd ő a figyelmét, abban nem lesz hiba…
          Shannon Alexiel Minticz, milyen dallamos, bájos. A szegény, tehetséges, zaklatott sorsú kisebbik királyfi. (Mugliismeret tanár. Grahh. Szinte gyomorforgatóan nyálas húzás a gáncs nélküli látszat fenntartására.) Alighanem sokan meglepődnének, ha tudnák, mi mindent tárolnak róluk a minisztériumi irattárak poros polcain, egy egész élettörténetet össze lehet rakni, ha az embernek van egy kis ideje, és nem fél feltörni néhány titkosítást. Egy fél óra olvasás, és szinte dobognak a varázslószívek azokban az élettelen pergamentekercsekben, szuszognak, és minden lélegzettel hasznos titkok szöknek ki belőlük. Azt a kevés fehér foltot pedig néhány hetes megfigyeléssel és némi pletykával tökéletesen be lehet tömni. Például tudomást szerezni egy mugli lakásról…
          Komótosan sétálja körbe a lakást, megnézi, mit tart a konyhaszekrényben, kihúzogatja a fiókokat, leveleket, talán naplót keres, oda nem illő dolgokat, mondjuk egy elejtett női alsóneműt, tudatmódosító főzetek üvegcséit, netán valami tiltott, fekete mágiás szuvenírt… Köpenyét, zakóját finoman egy székre akasztja, majd nejlont húz rá, hátha valahogy mocskossá válna beszélgetés közben; meglazítja az ingét is, feltűri ujjait, de a kesztyű marad. Úgy ül le az íróasztalhoz, mintha otthon volna. Nincs benne semmi félelem vagy gátlás.
          Minticz túl magasan van most ahhoz, hogy csak úgy elérje, az aktái gyanúsan semmitmondóak, és magas biztonsági minősítést kaptak, és sokkalta nehezebb utánaszaglászni, mint az öccse után. De az öccse el fogja vezetni Minticzhez, még akkor is, ha esetleg… egy kicsit győzködnie kell.
          Megperdíti a széket, és hátradől. Állíthatna persze csapdát neki, várhatná futóhomokká változtatott szőnyeggel, bokamagasságba vetett gánccsal vagy akár lesben álló kötelekkel, hálóval, de az nem igazán az ő stílusa. Talán egy kicsit éhezik a harcra. Talán kíváncsi, mit mutat neki Minticz öccse.
           Várlak, Shannon.
          Alig várom, hogy megismerhesselek.

*Az este rángatózó neonoktól hullámrajzolatú, árnyék és színes fény, árnyék és színes fény, bizonytalanítja a rideg valóságot, a szürke és fekete falakat, a repedezett betont, mindent egy ultramodern festmény hátteréhez hasonlatosan változtat műanyagszerűvé, valótlanná. Otthonos. Szinte otthonos ahhoz képest, hogy a város más területei mennyire magukon viselik a varázslók megváltozott hozzáállásának kifordult, felforgató, pusztító nyomait. Felborított épületek, szétátkozott felüljárók, ötödik emeleti lakások ablakába bedobált gépkocsik. Az ilyen helyekhez képest ez az utca, ez a hely, ez a világ még viszonylag derűs, békés, a muglik és a varázslók csinálhatják, amit csak akarnak, egymásról tudomást sem véve.
A közel sem kies varázsló-lak a mugli közegbe burkoltan vendégszerető csendességgel, békéséggel foglalja az odatévedőt. Nem támad rá átkokkal, kacifántos faragványok az ajtóban, asztalban nem őriznek halálos mérgeket, nem támad a tulajdonos indulata előre a birtokháborításért. A vékony falakon áthallatszó idegen neszek finoman és barátságosan körülveszik, az sugallva, hogy nincs egyedül, a szemből hallatszódó zeneszó és részeg tivornya pedig azt, hogy az élet vidám, kedves, kellemes, ahol a szórakozásnak helye és létjogosultsága van. Csodálatos paraméterekkel berendezett otthon, amiben azonban még a felületes szemlélő is könnyedén kiszúrja a varázsló-lakást.
Elhagyatott porosság sugall várakozást. Takaros konzervek a szekrényekben, evőeszközök a fiókokban. Háztartási gépek a mugli kultúrának, mindenízű drazsé és kondéros keksz a varázsló ösztönöknek. Tisztaság mindenhol, a múló idő finom porfátyola alatt alussza álmát békésen minden, a takaró, az üres pergamenek, jelentéktelen könyvek, hazavárva a gazdájukat. Minden olyan ártatlan, hogy az már irritálóan jellegtelen, elmenekült a személyiség és a gondolatiság is innen. A szék engedelmesen reccsen, az ajtó zárja szinte hálásan szippantja be az oly régóta nélkülözött varázserőt, mintha didergett volna a hiányától a januári hidegben.*

~~~

*Az elátkozott félévnek elátkozott vége lett. Hazamenekülök, holott a szünidőt a Roxfortban akartam tölteni, hogy nincs az a galleon, ami rávehetne arra, hogy a szobában maradjak, ahol Brayden összetörte a szekrényt és a megszaggatott, széttépett ruhák a padlón hevernek. Ahol a falak beitták az érintését, sötét jelenlétét, elsuttogott, kiáltott, morgott, odavágott gondolatait, szavait, ahol a kávéjának keserűje a nyelvemre tapad a levegőből.
Tegyenek rendet a házimanók, varrjanak, foltozzanak, szellőztessenek, szereljék meg a szekrényt, tisztítsák meg. McGalagony ugyan nehezményezte a hirtelen távozást, de nem volt más választásom. El kellett jönnöm.
Nem sokat segített. A hideg sem tisztíthatta ki a gondolataim, a fürge menekülés, ami nem az embertelen magányba, hanem biztonságos, megnyugtató mugli tömegek közé vitt volna szintén kudarcot vallott. Nem voltak megnyugtató tömegek. Nem volt nyugalom sehol. Voltaképpen mire számítottam? Azért mentem a Roxfortba, hogy biztonságot találjak, de ha utánam kúszott a nyughatatlanság, gondoltam, hogy akkor innen eltűnt?
Nem vagyok naiv.
De azért valahol mégis. Naivvá tesz a reménytelenség. Akár a megbélyegzett bárányoknak, a sorsom megpecsételődött. Brayden jelképe az én jelképem, az ő szolgálata az én szolgálatom is. Világosan az értésemre adta, hogy nincs kibúvó. Én nem létezek nélküle. És az a szomorú, hogy igaza van.
Mindig és mindenkor.
De most a saját igazságaimat akarom, békés, egyszerű igazságokat. Pihenést. Aludnom kell. Nem aludtam már... délelőtt óta, de akkor is csak egy fél órára. Aludnom és nem gondolnom semmire. Kipihennem a félévet. Játszottak az idegeimmel eleget, új év, újfajta játszadozások, újfajta technikákat igényelnek. Először is pihenek. Igen, pihenek.
Észre se veszem, hogy mikor állnak a gondolataim önismétlésre, mintegy matrákat teremtve maguknak mindenből. Egyszerű, primitív varázslatokat, amik megnyugtatják őket. Nem tényleges varázslatok, belső használatra azonban ideálisak. De ez a kapaszkodó reszketés nem nyűgöz le igazán, hiszen világosan mutatja, hogy gyenge és kiszolgáltatott vagyok, nem vagyok ura a gondolataimnak.
Egy legilimentort persze jól összezavarnék velük.
A kabátom alá csúsztatott kézzel fordulok be ezen a baljós sarkon, ami után néhány lépéssel már le is kanyarodok, kurta pillantást vetve a kocsmára. Szerencsére nem lézengenek előtte annyian, mint szoktak a kegyetlen hideg, amit a város felett játszadozó dementorok okoznak mindenkit meghátrálásra késztet. Oda se neki, legalább feleslegesen markolom a pálcám, ezúttal senki nem talál elég soványnak ahhoz, hogy meg akarjon verni. Bal kanyar, jobb, megint jobb, bal, át az előtéren, megállok egy pillanatra hallgatózni, hiszen a szomszédok szokatlanul csendesek, a kilincsemre téve a kezem halk igével kinyitom az ajtót.
A kattanástól bennszakad a lélegzetem, belököm az ajtót, valamiért mintha Braydent látnám a folyosón, ahogy a józanul állott levegővel együtt felém áramlik és... és hagyjam abba a hülyeséget. Belépek, becsukom magam mögött, halk kattanás adózik a zárnyelv helyére csusszanásának, már a kabátot is leveszem, mire összeráncolom a szemöldököm és a kilincsre nézek. Egyszerűen nem fér a fejembe az a kattanás.
Nem teszem le a pálcám, azon csizmástul lépek előre halkan, egy-egy intéssel a konyha és a folyosó fényeit aktivizálom, de a hálóban mintha elpusztult volna a varázslat.
Valahogy megérzem, mint őz a farkast a bokor alatt. Jelen van. Ez olyan biztos, mint az, hogy kioltok minden fényt a fejem fölül és a hátam mögül, vaksötétre kárhoztatva magam az első és egyetlen ötletem felhasználva, amit a „gonosz” jelenlétében megtehetek, hogy patrónust idézek halvány, pásztorórás emlékből. Tudnom kell mi van ott.*

         Halk megadása hallik a zárnak; a varázslóval együtt beszökik a tél cirógató és a dementorok elátkozott, csontig hatoló hidege a közeli kocsmazajba karolva… Aztán kattanás. A ketrec bezárult. A szétszórt követőbűbájoknak hála azt is tudja, hogy ő az. És egyedül van.
          Üdvözöllek az otthonodban, Shannon… kerülj csak beljebb. Szívesen látlak.
          Mágia vezérelte mugli világítás. Épp úgy nem érti ezt, mint a mugli és mágikus dolgok keveredését a konyhában, és szerte a lakásban mindenütt. Ízléstelennek találja ezt egy aranyvérű varázsló hóbortjaként, mintha valaki legkedvesebb barátjaként bánna egy eleve mészárlásra tenyésztett vágómarhával. És a hóbortos varázsló megáll. Érzi már.
          Pontosan tudja, mennyire nyálkás, fogvacogtató érzés, mikor az ember felfedez egy idegent a házában. A menedékében, a birtokán, ami csak az övé. Sokaknak nem is kell találkozniuk a birtokháborítóval, elég a tudat, hogy ott járt, idegen lélegzetével belehelte a szobát, elegendő egy feltúrt fehérneműsfiók látványa, az elmoccant képkeretek, amiket valaki érintett, a konyhaasztalon a gyümölcskosárban egy alma, amibe valaki beleharapott, valaki, akinek nem lett volna szabad meggyaláznia a személyes tér legbiztosabb alapköveit, pusztán ez a tudat elég ahhoz, hogy lesápadj, reszketni és okádni kezdj. Nem a félelemtől. Az undortól, a viszolygástól. Az ingóságaid, a leveleid, a legintimebb használati tárgyaid mocskosak lettek. Legszívesebben kidobnád őket.
          És hogy milyen érzés ott találni valakit, amint épp megbecsteleníti a kedves holmijaidat, a menedékedet…?
          Feszes, vérszagot lélegző kis fintor-mosollyal emelkedik fel a székről, s emeli meg a pálcáját.
          Gyere csak, kis Minticz, nem fog annyira fájni, hogy ne bírd ki. Gyerünk. Szedd már össze magad, indíts!
          Csend. Csak a másik lélegzetének távoli, bizonytalan kis zaja, ahogy a fogaihoz, ajkaihoz ütődik megriadva. Nem jön közelebb. Megijedt? El fog menekülni? Ebből a férfiből kinézné. Mardekáros volt. Aligha kezd olyan harcba, ami vereséggel kecsegtet. Egyetlen szégyenfolt sincs az egész élettörténetében. Ügyes játékos, hogy még a minisztérium figyelő szeme elől is eltitkolta a ballépéseit. Vagy csak nem elég… tökös ahhoz, hogy maga játssza a játékait. Bizonyára van, aki megjátssza helyette. Aki most félrelökné, biztonságba, védett helyre, és egyenesen bejönne ebbe a szobába, lerendezni a puhány varázslót fenyegető veszélyt. Talán épp a bátyja az, aki megteszi ezt helyette. Aki esetleg magára vállalta a közös kis játékaik után maradt szennyet, és ült a fivére bűneiért is… aki ekkoriban rejtélyesen nem volt sehol…
          Tudja, hallotta, hogy Minticz nagy figyelmet fordít az öccsére, és sokan Minticznek tudnak be mindent, amit a fiatalabb testvér elért. Hiszen megrótták nemrégiben… bizony, volt egy kis látogatás a mágiaügyi miniszternél. Minticz kezeskedik az öccséért? Ennyire odavan érte? Mégis… mennyire? Undor fogja el.
          Melyik vagy te, Minticz, a mester, vagy a tanítvány? Az, aki manipulálja a másikat, vagy az, aki függ tőle? Talán mindkettő?
          Türelemre inti magát.
          Végre. Lép. Halovány, ezüstös derengés szökik be a szobába kintről, majd egy patrónus, még ha nem is különösebben erőteljes materializációja. Abszolút oda nem illő, nem várt reakció. Értetlen, csalódott, talán kicsit dühös is. Ezzel akarja elterelni a figyelmét? Amikor a szépséges, fényből szőtt testű állat bevágtat a szobába, ebben a sötétségben egy óvatlan töredékmásodpercre el is vakítja.
          Calligo – borít maga köré egy nonverbális, nem hallható szisszenéssel sűrű, fekete ködöt, hogy elfedje magát a patrónus árasztotta fény elől.
          A pálcája még káprázó szeme mellett is a háló sötétlő bejáratára szegeződik; száján érik a Capitulatus, ha esetleg moccanna a sötétség. Kezdhetne valami szaftosabbal, de nem akar. Később még szükség lehet a fájdalom minden árnyalatnyi lépcsőjére. Megtehetné persze, hogy rövidre fogja ezt a részt, de előbb tudni akarja, mit várhat Minticztől, mire képes. Egy kicsit… futtatni akarja, mielőtt a torkára vetné magát.
          Ez még csak az előjáték.

*Az a kérdés, hogy MIÉRT üvöltve kitölti minden korábbi önismétlő gondolatomat, és teljesen automatára állva az agyam egyre csak azt hajtogatja, miért, miért, miért és miért. Néha beletűz egy hogyan-t a képbe, aminek a magyarázatát is hozzáfűzni, miszerint hogyan lehetséges, hogy ez megtörtént velem, hogy lehet itt bárki is, mit akar tőlem bárki is, hogyan találhattak meg akárkik is.
Sok az ismeretlen tényező ebben a gyakorlatban, amit csakis magamnak köszönhetek, én idéztem a fejemre, én hoztam a bajt. Miért nem védtem, vigyáztam jobban, miért nem vagyok sokkal-sokkal gyanakvóbb, miért hiszem, ha én nem látok, akkor mások se látnak engem? Ne nézzenek! De ezt kérni nem elég, hatásosabban kellett volna előadnom, hiába hittem, hogy a legjobb menedék a beolvadás, az alkalmazkodás, és hogy a túlzott védekezés vonzza magához a bajt, a baj köszönte szépen, de mindenféle útmutató nélkül is idetalált.
A patrónus után szökkenek a szobába, amikor nem várná, hiszen a fénnyel küzd sötétséggel és homállyal, hatékonyan, mint egy dementor, és intenzívebben, mint egy halálfaló. Kinek és minek lehet ennyire eleme a sötétség? Kinek és minek az otthona? Nem akarom tudni. Az ablak előtt nincs, a patrónus útjában nincs, aztán pedig felfalja a fényt az árnya. Egy helyen lehet. Az asztalnál. Vagyis szembe velem, mert a szobába érve rögtön balra mozdulok, halkan, mint az árnyékom. Hát Shannon, ezt tanultad az iskolában? Lopakodást? Nem, ez még sokkal korábban. Kész szerencse, hogy az ajtót levettem, éppen erre a falra nyílna, így a mögötte levő sutba be tudok lapulni. Csak éppen nem véd semmi. Szemtől szemben, és noha ez a második legárnyékosabb sarok a szobában, mert az elsőt ő birtokolja, a biztonságérzetem nemes egyszerűséggel nem létezik. Egyszerűen szertefoszlott, amikor a nyomorult rádöbbenés utolért, hogy itt van.
Namármost. Még van nagyjából négy és fél másodpercem, amíg kipislogja a szeméből a fényszikrákat, bár nem életem leggrandiózusabb patrónusa volt, de a hirtelen fény, főleg ha már régóta várt rám újszerű a kinti vibrálás után. Aztán vége. Látni fog a félhomályban, szerencsétlenül, dühösen, megalázva a saját vackomon. Nem vagyok olyan öreg, hogy ennél pontosabb becsléseket tegyek, és nem vagyok olyan fiatal se, hogy ennél kevesebbre becsüljem az időm, visszafojtott lélegzettel sajnos nem merenghetek el azon, hogy miért is mozgat ilyen hatékonyan a félelem adrenalinja, miért ilyen ismerős az, ahogy kiver a víz, a pálca síkos nyelét mégis mitől fogom olyan magabiztosan és rezzenéstelenül.*
~Invito~*suttogom félelem-szaggal a torkomban, nehéz, fémes vér-íze van, mintha közeli ütéseket, fájdalmat, nehézségeket jósolna meglehetősen baljósan. Meglehetősen bosszúsan rántom ennek megfelelően magam felé az asztalt, miközben én felugrom, pontosabban előre, még pontosabban valahova mellé, a testének puffantására figyelve-várva, tájolva, keresve, hogy merre is van pontosan.
Rövid lett az ugrás, az asztal száguldtában a térdemnek ütközik, megpördít a levegőben, kecstelenül és esetlenül fogok padlót, miközben a szék felháborodottan bereccsen valahol.
Odébb hemperedem a padlón. Nem akarom látni. Tartok tőle, hogy mit látnék. El akarom üldözni, mint egy lidércet, ki akarom szorítani, hogy találkoznom se kelljen vele.
De hiszen mi értelme van ennek a játszadozásnak? Csak abban reménykedem, hogy nem volt elég gyors, és az asztal minimum elsodorta, de a bizonyosság, hogy nem így van, arra sarkall, hogy talpra álljak, körülfordulva füleljek, megmozduló kar, lebbenő talár, súrlódó anyag hangja után, hogy a Protego, ami a nyelvem hegyén ül a megfelelő irányba induljon. Ez nem az én harcom, nem vagyok ura a mozdulataimnak. Nincs semmi értelme Shannon. Menekülj el. Hagyd itt. Ne ragaszkodj ehhez a lakáshoz. Nem éri meg a bőröd, de mégis...
Ha itt van, nincs hova menekülni. Dermedten várom, tágra meredt figyelemmel, szemmel, tudattal, öklömnyi gyomorra, izmokkal, begörbült ujjakkal.*

         Nem számít arra, hogy a másik, sötétben lapuló varázsló egyből a patrónusa után veti magát, kihasználva annak vakító erejét, és ha nem lenne annyira energikus a mozdulat, hogy egyértelműen hallható legyen, talán nem is látná meg.
          Minticz ráadásul nem tétlenkedik, bőven kihasználja a kapott játékidőt. Capitulatusa a falnak pattan, túl gyorsan mozdulat, túl hirtelen, nem talált a lefegyverzés. Villámgyorsan küld utána egy másikat, de káprázik a szeme, az csak üres sziluett, amit a férfinek vél; a szobában lélegzetvételnyi időre szinte tökéletes a csend, meghallja az elsuttogott igét is, megint nem olyasmi, amit várhatna, hanem valami abszolút meglepő, de most fürgébben reagál, odébb ugrik, inkább előre, mint oldalra, mert arra van hely, védőbűbáj helyett taszító ártást izzít a pálcája helyére. Mindig is vallotta, hogy a leghatékonyabb védekezés a támadás, pajzsra nem vesztegeti most az időt. Az asztal csípőbe vágja az élével, megsodorja, talárja suhog, csizmája csattan, lesöpört tárgyak puffannak a padlón, de az a lényeg, hogy talpon marad. Megrendül az egyensúlya, de keményen megveti a lábát.
          Már hozzászokott  a fényviszonyokhoz, látja azt is, ahogy a másikat épp úgy megzavarta a saját manővere, mint őt, ha nem jobban, hiszen az íróasztal a begyűjtőbűbájt megidéző felé tartott, neki több esélye volt kikerülni. De gyorsan felkel, alighanem hajtja a kétségbeesés, a rémület. Védekezni fog, sejti meg csalhatatlan ösztönnel, mert rajta kívül minden épeszű varázsló védekezne most, támadni már nincs ideje, ebben a körben övé a másfél másodperc előny. A pajzs néhány másodpercre fennmarad, bekap egy rontást, de utána nem lesz ideje újat idézni maga elé…
- Obstructo! – szisszen az átka felismerhetetlen orgánumú hangon.
          Kivárja azt a néhány másodpercet, míg szertefoszlik bármely védelem, de amilyen kevés idő alatt újat cselekedni, ha csak előre ki nem gondolta, mit fog tenni, nincs idő; majd utánavágja édes kísérőnek nonverbálisan a Capitulatust is.
          De ha még ez se lesz elég, és él a gyanúperrel, hogy nem, mert Minticz már eddig is bőven meghaladta az elképzeléseit – akkor könnyen lehet, rávágja még a távtaszító bűbájjal azt az íróasztalt, mehet akár ütközésig a falig, ha már annyira kellett neki. Lehet belőle gyönyörű freskó a saját hálószobája falán.
          Ha lenne rá idő, alkalom, hüledezne.
          Invito? Ez telik a nagy feketemágus kisöccsétől?
          De nem ez az igazán zavarba ejtő, hanem a hiba. Hibát követett el. Ő.
          Alábecsülte Minticz öccsét az alapján, amilyen képet kapott róla. Az a kép könnyen lehet csalóka! Igen, egyre inkább hajlamos alábecsülni ezeket a fiatal varázslókat, boszorkákat, akiket legszívesebben csak megvetően lekölyközne. És ez a hiba megbosszulja magát. Minticznek sikerült átejtenie néhány értékes másodpercre. Ennyi idő bőven végzetes is lehetett volna, de majd később ostorozza magát miatta, most nem annak van a szezonja.
          Most inkább Minticzet ostorozná.

*Miért nem átkoztam meg?
Mire vársz Shannon?
Ki van ott? A barátod semmiképpen. Nincsenek barátaid, olyanok, akik a sötétség leple alól rád ugorva színpompás bűbájokkal kívánjanak neked mindenféle jót, akik meg akarnak lepni így, akik ezzel a közel sem bájos húzással fejeznék ki a rokonszenvüket. Egyszerűen nincs miért állnod és várnod, előremeredve, mintha bármit is láthatnál egy sötét árnyékon kívül.
Elrontottad. Elbuktad megint. Nem fogok pálcát szegezni az ismeretlenre, nem vállalhatom a kockázatot és ezzel a saját bőröm kockáztatom.
Felrántom a Protegot, aztán a következőt, hátralépek, összehunyorítom a szemem a felvillanó átok fényétől, új helyett a meglévő pajzsomat próbálom megerősíteni, nyersen, varázserőből, fogy az idő, veszedelmesen fogy, már egy ügyes tigrisugrással át is hidalta az előnyöm, a meglepetést, a pillanatnyi gondolkodást adó támadás előnyét.
Nem megy. A szőlővessző a kezemben védekezik, nem akar támadni, ha én sem. Nem mer moccanni. Biztos megérdemlem, elkövettem valamit, szánalmas vagyok, megmondta.
Én magam is szánalmasnak érzem a lényem, ahogy kireppen a kezemből a pálcám a védekezés fogytán. Elszívja az erőm, elveszi a gondolatokat.
Lépj, harcolj, cselekedj és harcolj, új mantrát találtam magamnak, de ez sem erősít meg jobban. A saját kába ijedtségem, fáradtságom minden átoknál erősebb gúzsba köt, minden hátráltatásnál jobban visszalök, minden tarolás után talán még visszavágnivalót.
Felé lendülök, zavart, kétségbeesett mozdulat. Behunyom a szemem ezt látni sem bírom, elég hallani a felém suhanó tömeget, ami bevégzi azt, amit ennek az idegőrlő tépelődésnek nem sikerült.
Felköhögve az utolsó kortyot, a tüdőmből sípolva hörren ki a levegő, ahogy a fal a hátam mögé suhan, vagy inkább én koppantam neki, az asztal szadomazo keménységgel ugrott a csípőmnek, azt hiszem legalább egy fél órára maradandó kárt szenvedtek a csontjaim.
Én kiáltotta? Olyan fülledtnek tűnik most a csend, hogy a saját zihálásom a legerősebb, nem a visszafogott léptek nesze, az átkok lobbanása a védelmen, nincs a súrlódó asztal zaja se. Jól eldobáltuk nem? Vagy nem? Kinek volt jó ez? A lapra görnyedek, meghajtva magam, az alkarom a fára támasztom, egészen lerogyok, ha valahogy sikerül elnyomni magamról és nem szögeli még oda, hogy teljes legyen a győzelem.*
-Nyertél.
*Kikényszerítem a szót a torkomból. Felnézek, valahol a pálcám ott lehet a lába előtt, elérhetetlen messze, a kötelességtudattól alig-alig áthatva. Elfordítom a fejem. Nem láttam zöld villanást, nem hallottam zúgó szelet, ahogy jellemzik. Nem akar megölni. Ha meg akart volna ölni, azzal kezdi. Akkor nincs játszadozás, nincs kínozgatás, ijesztgetés. Nincs semmi. Akkor ölni, pusztítani akar.
Én pedig nem tudtam harcolni ellene. Bármi ellen. Bárki ellen. Halvány gyanú, hogy tévedtem, halvány, hiszen a varázslatok következetessége és ereje mást sugall, mint amit feltételeztem, de ez már rajtam nem segít. Lehajtom a fejem a karomra. Egyetlen porcikám, centim se kívánta ez a harcot, nem is voltam képes megvívni. Még a saját érdekemben sem. Képtelenség megszabadulni ettől a súlytól. Vak vagyok a világra, és ostoba. Mit csináltam? Hogyan magyarázom ki magam ebből?  Hiába a meglepetés, a jó ötletek, ha lefagyok zavaromban a láthatatlan ellenfél ellen, hát miért nem átkoztam meg?*
-CSINÁLD MÁR-*akármit is akarsz, csak lépjünk túl ezen a nyomorúságon.*

         Kétségtelenül jó abban, amit csinál, s ezt tudja is magáról. Alighanem hatalmában áll, hogy lenyomja ezt a férfit épp úgy, mint sok másikat. De nem így. Dühös vadállat agyaraiként villanak elő a fogai csalódottságában.
           Feladtad. Ezzel apellálsz a könyörületességemre? Nem érdemel könyörületességet az, aki veszít, s még a vesztesnél is kevesebbet az, aki feladja.
          Magához hívja, begyűjti a cserbenhagyott pálcát, az övébe tűzi, van ott néhány menet a bőrbe fúrva kimondottan így eltulajdonított pálcák számára. A mágiával átitatott bőrszíj jobban marasztalja az elkobzott pálcát. Mégsem adta fel teljesen? Érdeklődéssel figyeli a rándulást, aztán rezzenéstelenül nézi végig, ahogy a falnak szorul, és satuba szorítja a kín. Tudja, hogy óvatos volt, keményen taszította meg, de nem küldte rá teljes erőből, hiszen fegyvertelen volt úgyis, de a hörrenésre rávágódó kiáltás… Ha elszámította, akár el is törhette a medencéjét ezzel az íróasztallal. Franc. Kár volna érte. Nincs semmi baj a testi kárral, a fájdalommal még úgy sem, de a cél nélküli, szükségtelen fájdalom – kártékony, rossz fájdalom.
          Az asztalláb csúszna a padlón. Mocorog. Nem, ezt nem. Odaszegezi az asztalt, maradjon csak a falnál, amíg nem bizonyos, hogy nem csípő- és belsőségdarabokra hullani, ha kiereszti a két felület kemény öleléséből. Semmi kedve azzal kezdeni, hogy előbb türelmesen összerakja, amit utána majd szétszed.
          Ledobja magáról a fekete füstködöt, a kiismertté váló, egyre barátibb sötétben elősejlő alakja magasabb, erőteljesebb is, mint az, akit szólítanak, akire számítanak.
          Mindenféle gyöngédség nélkül nyúl a lehanyatló fej állkapcsa alá, és rántja felfelé a fejét. Bőrkesztyűjének hideg hüllőbőr- és tömör sötétségszaga van. Hüvelykujja az állára támaszt, kissé megtolja felfelé az alsó ajkát, tolakodó, lóvásári mozdulat, kicsit mintha vércseppet keresne az összeszoruló, dacos villanású fogak között.
- Nem. A fajtádnak talán hízeleg az efféle önelhagyás, de tisztességes varázslónak nem nyereség az, amit az ilyen... mágus - szinte köpi a szót - ellen nyerek. Feladtad. Nem nyertem. Csak te vesztettél.
          Sötéten mosolyodik el.
- Türelem. Miénk az egész éjszaka, Mr. Minticz.
          Ó, igen, nem olyan messziek még  a régi szép idők kihallgatásai, ahol egy szűk, vér- és izzadságszagú teremben hosszú órákra élet és halál ura volt. Bármit megtehetett a gyanúsítottjaival, Veritaserum alatt faggatta őket legtitkolni vágyottabb, legintimebb személyes titkaikról, csak mert megérdemelték a megaláztatást, hiszen nem emberek, csak vadállatok azok a férgek… Igen, onnan, abból a világból való ez a megszólítás. Lehet valakit úgy hivatalos formátumban megszólítani, hogy az valójában ne jelentsen többet te szarkupacnál.
          Elereszti a fejét, hagyja, hogy csattanjon az asztalon, ha épp őméltósága nem akarja megtartani magát.
          Mély, kutató pillantás a szemébe, komoly sérülés üveges tompaságát keresi benne. Áttetszőre bűvöli az asztalt, hogy pálcája fényénél megnézhesse teste körvonalát, megtörik-e a csípőjénél a gracilis sziluett, tört-e csontot. Úgy látja, rendben van. Helyes.
          Megtetszik neki, ahogy az asztalhoz szegezi a saját karját, hát akkor legyen is így, szíjat von rá egyből, mielőtt meggondolhatná, jó helyen van az az asztal. Mikor rögzítette a csuklóját, feloldja az íróasztal rögzítettségét, már bátran előrébb invitózza, Minticz léphet utána gyorsan, mint egy ló után kötözött rabszolga, ha nem akar térdre esni. Nem lakberendez sokat, épp csak annyit, hogy elférjen az asztal túloldalán, amíg megtapintja a medencéjét. Nincs a mozdulatában semmi élvezkedés, a csontot érinti a hús fájdalmára való tekintet nélkül, átütő vért keres a ruházatán, de nem talál.
- Nem tört csontod. Ne visíts, amíg nem muszáj. Irritál a férfiak sikoltása – mordul oldalról az arcába. – Lesz még rá lehetőséged, és sokkal nyomósabb okod, ha majd egyszer valami hasznosat akarsz elüvölteni.
          Nem tetszik neki a mugli világítás, sosem tetszett, nem való egy varázsló házába különben sem, úgyhogy inkább fél tucat gyertyát bűvöl elő a semmiből, és emel a magasba. Sokkal meghittebb. Csak annyi világosságra van szükség, hogy ki tudjon venni az arcában minden árulkodó rezzenést. A szőnyeg mintájára nem kíváncsi, a haja árnyalata hidegen hagyja. A gyertyák pedig úgy szórják fényüket, hogy az ő arca félig árnyékban marad, csak a szája íve látszik tisztán, és a szeme tükrén villannak a lángok fémes kegyetlenséggel.
          Az íróasztal átellenes oldalára húzza a megnyekkent széket, hanyag kényelmességgel leül, majd cigaretta után kotor az inge szív feletti zsebében.
          Pillantása figyelmesen szegeződik a keskeny arcra. Nem kezd kérdéssel. Megcsontosodott szokás. Kivárja, hogy a fiatal férfi szólaljon meg előbb. Az első szavak, mondatok borzalmasan kifejezőek tudnak lenni. Milyen hamar töri meg a csendet? Hogyan teszi? Meddig tart? A másik meg álljon csak, egy idő után ebben a görnyedős helyzetben csodásan meg fog fájdulni a gerince. Az élet fűszere a részletekben rejlik.

*Voltaképpen egészen biztonságos. Beszorítva az asztal és a fal közé, úgy, hogy mozdítani se hagyja az asztalt, igen, azt hiszem ez teljesen biztonságos és egyértelmű helyzet. Nem fogok tudni semmi olyasmit csinálni, amivel feldühítem, és támadó reakciót váltok ki belőle, amik ellen nem tudnék védekezni pálca nélkül. Érdekes gondolat, új mantra, jó így a helyzet, ahogy van, legalábbis ideiglenesen megteszi.
Csak csináld, amit mond, Shannon. Az még soha nem fájt jobban, mintha tiltakoztál, ágáltál, nyafogtál. Lássuk be, jelenleg nem vagy abban az állapotban, hogy csiszolgass, javítgass a helyzeteden. Nem vagy harckész.
Pedig ahogy előbontakozik a sötétségből, gyanússá válik, hogy akár harckész is lehettem volna. Őszintén szólva, egyetlen kérdés pattog a tudatomban, még a félelem betokosodott zárványait is felfeszegetve, hogy mégis ki a rosseb ez? Magas, erőteljes, férfi. Auror. Vagy nem, de ilyen alkattal biztos, hogy nem selyemfiú, vagy tanár. Nem is csatornaszerelő ilyen piszokul agresszív pálcával, stílussal. Ledobja magáról a sötétségvarázst, mint más a talárt, de biztos nem azért, hogy kedvemre szemügyre vehessem viharvert, full idegen ábrázatát, merev, hideg, szürke-üveg szemét.
Fintorogva veszem tudomásul, hogy felszegi az állam, vagy inkább nevezhetjük megragadásnak és felfeszítésnek, egy elvadult ötlet-pillanat nyomán élénken megvizionálom, ahogy a kezébe harapok, feltépem azt a rohadt kesztyűt, amitől olyan undorító hideg kúszik az államba, mintha csontkézzel marta volna el, de aztán inkább nem valósítom meg. Kár lenne a fogaimért.*
-Hogy mi?
*Nyekkenem zavartan, még mindig felmázolva a falra. Tanácstalanul feszegetem a csípőm, de nem jutok előbbre. Vajon ha lerántanám az asztalra a fejét a két kezemmel szabadulni? Gyorsnak néz ki, de meggondolatlanul közel jött, pedig a kezeim szabadok, ahogy áthajol az asztalon kiszolgáltatja magát.
Mire kiszimatolom ezt a lehetőséget, már vége ki, kiegyenesedik, és az asztalhoz kötöz. Milyen otthonos! Gyanússá válik, hogy valahonnan ismernem kéne, de egy ilyen arcot és alkatot egyszerűen nem felejthettem el. Mint egy emberbőrbe bújt mennydörgő, kegyetlen, hideg, hatalmaskodó, rideg, és még pikkelyes is, legalábbis a bőrének létezését nem bizonyítja semmi. Nem emlékszem rá, hogy valaha is áldozatul estem volna Exmemoriamnak, bár alighanem pont ez a lényege.*
-Megtisztelő, hogy az egész éjszakád nekem szánod-*ha őt nem magáz, akkor én se, úgyis a hideg ráz már a körülményeskedő beszélgetésektől, amik jobbára sehova se vezetnek.* -De fel nem foghatom miért, továbbá miért kellett volna veled tisztességesen megküzdeni, amikor semmilyen tisztességes vagy tisztességtelen viszályra nem emlékszem kettőnk között.
*Azt hiszem ennél körülményesebben meg se fogalmazhattam volna azt, hogy MI A HALÁLT akar tőlem, főleg ily módon. Ki a fene ez, és miért akart velem tisztességes harcot vívni, eleve tisztességtelen felállással? Mit akarhat azzal, hogy a fajtám? Nem vagyok eléggé brit, se elég halálfaló, se elég ártatlan, se elég közember, se elég ... mi nem vagyok még, amire gondolhat? Ő se tűnik jobbnak a rendszernél, furcsállom. Módfelett furcsállom, de ez már inkább kíváncsi alap, mint zaklatott.
Kezdek megnyugodni. A szívem nem akar kidobogni a helyéről, az agyam nem forr, a karom nem remeg, engedelmesen és fürgén lépek a meginduló bútor után, fintorogva tűröm, ahogy a zúzott húst nyomja, milyen figyelmes. Részemről az öröm, hogy nem tört össze semmim, amíg nem muszáj, nem keresném a további fájdalmat. Megmozgatom a vállam, óvatosan kinyújtom a hasam. Én se érzek semmit. Micsoda öröm, találkozásunk első aktusát túléltem, örvendek a szerencsének.
Jól lenne kitalálni, mit akar. Akkor az a maradék bizonytalankodó feszültség is elbizseregne a gerincem mellől, ha érteném. Legalább dög, vér és halálszaga nincs, ahogy közelebb hajol hozzám, nem valami céltalan bestiális vadállat, őrült mágus. Valamit akar. Fél életbiztosítás.*
-Majd igyekszem észben tartani-*nem sikoltozom. Egyelőre nem, bár szerintem a szomszédokat az se lepné meg. A bútortologatás is legalább annyira izgatja őket, mint az inferusokat a mágikus politika, békés, csendes környék ez.
Egyelőre álldogálok, fájdalmasabb lenne letérdelni, mint kissé hátralépve és előredőlve támaszkodni az asztalon. Valahogy így szoktam szemmel tartani a büntetőmunkát, amíg el nem unom, leszámítva néhány apróságot.
Időnk, mint a tenger. Kényelmesen leült a székembe, kiszolgálta magát a megfelelő kényelmi faktorra és néz. Nagyon remélem, hogy ő nem azon töpreng, hogy honnan ismer engem és mégis miért csinálta ezt, mert akkor leszek csak igazán bajban. Hagyom, hadd nézzen, én már leszűrtem a megfelelő tanulságot. Sötét, indulatos típus, a jelenléte egy merő fenyegetés, az aurája felfalja az enyémet, esélyem sincs érvényesülni, nem csoda, ha összekevertem Braydennel. A technikája türelem, hideg és kegyetlenség sugallata, ígérete, de valahogy nem hiszem, hogy a felszín alatt kismacskákat simogató igaz szív dobog. De türelmem nekem is van, most már. Rosszabbat úgyse tud mutatni, mint amit már magam elé képzeltem.
Körülnézek. Az asztalt leszámítva a szobám rendben van. Nem dúlta fel az ágyamat, nem szaggatta szét a párnám, mintha az ellenségeit keresné benne, a port se verte le róla, pedig igazán megtehette volna ezt a szívességet. A ruháim rendben sorakoznak a szekrényen, a talárok sértetlenek, a zsebeik nem lógnak kiforgatott belek gyanánt, az ajtók a falnak támasztva nyugodtan figyelnek. Néhány könyv ugyan leborult és a falat egy helyen megkarcolta az asztal, csip-csup ügyek. A leesett tintatartóból szétfolyó fekete tócsa vért imitál, a bele esett penna halott madár kitépett szárnyát, egy vadmacska lakomáját. Vagy párducét. Visszasandítok a férfira.*
-Nos Watson?-*kérdezem rekedten.* -A támadó nem vitt el semmit, a betörést nem haszonszerzés motiválta. Kíváncsi lennék a saját verziódra.
 

         Látja azt a rándulást, szinte érződik az olvatag színű szemeken, hogy azt fontolgatja, kegyetlenül nehézzé teszi magának ezt az estét. Nem teszi. Helyes. Minden érzéket Minticzre irányítja most, és nagyon jól tud olvasni az emberekben. Figyelme apró megnyilvánulásaira fordul, amikről talán nem is tudja, mennyi minden elmesélnek róla, szinte kérik, hogy beszélhessenek; légzés ütemére figyel, a mohosan grafitpuha pillantásában játszadozó szándék-árnyékokra és várakozás-fényekre, bőre zárkózott árnyalatára, tartása, gerince rezdülésére, ahogy fickándoznak az erek a bőre oly léha leple alatt. Ellenkező fintorában elnyugszik a beletörődés, behódol undorkodó rándulása. Jó. Aztán hamarosan újabb ötlete támad, szinte rezzen az akarat az inas ujjak végén. Puszta kézzel rátámadna a muglikkal játszadozó varázsló?
           Nem. Nem vagy ostoba, Minticz. Csak megjátszod. És ez rendkívül bosszantó.
- Betörtem a lakásodba. Ez talán nem elég ok ahhoz, hogy harcolj? – horkant. – Milyen finom kis igazságérzet. Mintha a világ úgy működne, hogy mindenkitől csak azt kapsz, amit adtál… ha így lenne, a bátyádhoz hasonlók nem járhatnának a nap alatt.
          Nagyobb ellenállást várt. Lágy, már-már kissé androgün profilját szemléli, látja a fintort. Ennyi? Megtorpan mellette egy pillanatra. Közelebb hajol, elhúzta már tolakvó kezét, de megtiporja még egyszer a személyes terét azzal, hogy hozzá sem érve közel marad. Ezzel könnyen ki lehet ugrasztani a legtöbb varázslót sztoikus nyugalmából. A fájdalom egyáltalán nem az egyetlen eszköz, ami megtörhet egy embert.
           Férfiak vagyunk, megszoktuk, hogy csak az jön a közelünkbe, akit odaengedünk. Nem érintünk mást, csak azt, akit akarunk, és ha valaki túl közel jön, hát betörjük az orrát. De ezek a játékszabályok most nem érvényesek, Minticz. Egy magadfajtának nincs joga ahhoz, ami természettől fogva megilleti az embert. Nem jár neked szabadság, nem jut méltóság. És tűröd, mert tudod, ezt érdemled. Te is érzed. Talán még nem rohadtál el egészen.
          Míg mellette el, elrabol néhány kortyot a levegőjéből, megízleli, félelemmel terhes, nyirkos reszketést keres a lélegzetében, feszültséget, erőszakra hívó vérszagot. De csak zavartsága bőrpáráját kapja.
          Minticz meglepően nyugodtnak látszik. Valaki mást várt. Nem őt. Nocsak… ki gondolta volna, hogy a feddhetetlen, kissé talán ideológiailag zavart professzorocskának ilyen súlyos ellenségei vannak? Vagy talán a halálfalócsürhe otthonában is meglátogatta már egy hasonló éjszakán, hogy kifacsarja belőle magát kérető engedelmességét? Talán.
           Milyen nyugodt vagy! Tűrhetetlenül nyugodt.
          Figyeli a szobában cikázó pillantását. Mit keres vajon? Segítséget?
           Nincs segítség. Vagy segítesz magadon, vagy az isten se rajtad.
          Milyen bátor szavak. Majdnem felnevet, de csak mordul inkább.
- Te azt hiszed, játszani jöttem ide? Neked ez valami vicc, Minticz? – szinte mosolyog a kifejezéstelen, ridegen ránduló száj. – Jól szórakozol?
          Barna papírba csomagolt cigarettát fog az ajka közé, tűzszerszámát az asztalra vágja, Minticz elé. Hanyag mozdulat, de tökéletesen ki van mérve. Az apró, míves ezüstdobozkából mintegy parancsszóra sárkányként bújik elő, és groteszkül hatalmasra nyúlik fel a bűvös, smaragdzöld lángnyelv. Közel van, de perzselően közel, s innen ijesztően nagynak néz ki; a férfi érezheti, hogy egy kicsit megkapja a bőrét a hirtelen meleg, súrolja a láng forró légörvénye a szempilláját, előrehulló hajtincseit. Hátra kéne rándulnia zsigerből, de ahhoz túlságosan is előre vannak szíjazva a csuklói. Hátraránthatja a fejét, de a láng közelsége így is frusztrál. Mintha bármikor megégethetné. Nem égeti, de egy negyed hüvelyk csúsztatás előre, és égetné. Egy kis rándulás az asztalnak, és oda is csúszik biztos jámbor kis sárkány módjára.
          Kivárja, hogy rángatózzon egy sort, mint egy ideges ló, ha akar, vagy tegyen bármit, amit kihoz belőle a láng gonosz kis ígérete, aztán közelebb húzza magához, ki a veszélyes vonalról. Meggyújtja a cigarettáját, aztán a kezébe veszi – de nem csukja el, kitolja az asztalszélre. Éles körvonalú rémálomvilággá torzítja a fényeket, formákat, színeket a zöldes láng.
 - A nevem Armstrong - jegyzi meg, csak mert semmi jelentősége nincs, és ő soha, egyetlen tettéhez sem szégyellte a nevét adni. - Látom, nem félsz. – Fújja ki a füstöt, kesernyésen fűszeres. – Ez tetszik. Aki bűntelen, és nincs félnivalója, azt nem lehet bántani. Auror vagyok. Ha nem követtél el semmit, miért is félnél? Nem kenyerem a céltalan kegyetlenkedés.
          Odakönyököl elé, és várakozóan bámul fel az arcába, bűntudatot vagy riadtságot keres még mindig a vonásai közt. Kivárja a szavai hatását, utána folytatja csak.
- Megnyugodhatsz. Engem nem te érdekelsz, Minticz, hanem a bátyád. Brayden – ízlelgeti a nevet a fűszeres füsttel, majd újra a szemébe fúrja a pillantását.
          Nehéz, sűrű, tömör terror a tekintete, ólomsúllyal ránt le magához, kényszert kelt, hogy elpillants, és félelmet, hogy mi lesz, ha megteszed. Fémszürke szeme csontig, sőt lélekig hatoló tőr, átdöf, átvilágít. Úgy vizslat, hogy azt ígéri, tud már rólad mindent, azt is tudja, amit kérdez, mindent tud, nem is érdekesek a titkok, nyugodtan elmondhatsz tehát neki mindent. Mert úgyis tudni fogja, ha nem mondod el.
- Beszélj nekem róla. Mondj el róla mindent, ami csak eszedbe jut. Mit szeret, hol lakik, hol szokott vacsorázni, hova jár szórakozni, kik a legjobb barátai, hogyan rendezte be a fürdőszobáját… Semmi különös. Nem kérek semmi megerőltetőt.
          Persze, ellenkezni fog. Az emberek többsége nem ért a szép szóból, Minticz reakciói alapján pedig a férfi határozottan nem tartozik ebbe a kisebbségbe. Nem húzza meg magát. Ellenkezni fog, esetleg szép szavakkal próbálja elterelni a figyelmét, betörés, igazságtalanság, méltánytalanság, nem tettem semmi rosszat, miért hinnék magának, nem félek, maga ezt még megkeserüli vagy valami egészen egyedi szájtépés. Nem, nem engedelmességet vár, azt majd meghozza később a fájdalom, az emberi méltóság trágyalében fürdetése vagy a lelki terror, meglátjuk, Minticz mit szeret. Arra kíváncsi, hogyan tagadja meg.
          Közel támasztja le a leszíjazott kézhez a cigarettáját. Vonzza az a mozdulatlanságra kárhoztatott, védekezésre képtelen, csontos kéz, mint egy remekmívű, tisztára sikált, elefántcsont hamutartó, amit színélvezettel rondít össze az ember a cigarettájával. De ugyan. Hiszen nem barbár ő. Nem is akarna az lenni.
          Csak mégis folyton rákényszerítik.

*A figyelme pont úgy tornyosul rám, mint már évek óta semmi. Egyszerűen ilyen összpontosításnak nem estem áldozatul. Nem érdeklem a mágiásokat, így van ez rendjén, meghúzom magam, okosan, jellegtelenül és mégis... Mégis itt kötök ki. Egy új asztal, egy régi tartás, egy új ellenfél, egy régi helyzet. Sajnálom magamtól az elvesztegetett időt, amit nem pazaroltam el mindenféle élet-élvezetekre és most megint visszafegyelmeződöm.
Nem, azt hiszem nem lenne szabad így gondolkodnom. Az ilyen gondolatok a megadáshoz visznek közelebb, én pedig nem akarom megadni magam. Nincs miért megadni magam. Igaza van, betört az otthonomba, ezért minimum egy vérfürdőt kéne rendeznem, egy tisztességes harc kevés, de...*
-Igazából nem hiszem, hogy filozófiai vitába kéne szállnunk a ki-kihez-hasonlít-és-a-világ-milyen-kegyetlen-és-igazságtalan témakörben-*kellemetlen ez a kutató pillantás, noha tudom, hogy nem láthat a lelkem mélyére, olyan erős legilimenciát megéreznék, ami még rajtam is áttör, de azért nyugtalanít. Utálom, hogy így néz rám. Mintha valami halott állat lennék, aminek furán állnak a végtagjai.* -Simán meg is kérhettél volna, ha párbajozni akarsz.
*Ilyen céltalan mondatba ölöm ezt a frusztrációt, jobb lenne az is, ha kinevetne, meg végre kiosztaná a lapokat, hogy ő most mégis mit akar tőlem, és azt milyen módon kívánja megvalósítani. Félreértés ne essék, elálldogálok még egy ideig, amíg tanulmányoz, de nem ez a legjobb módja annak, hogy én rájöjjek arra, mit akar. Beszéltetnem kéne. Beszéltetni mindenféle teljesen random hülyeséggel, olyan gondolatokkal, amiktől leginkább megdöbben és kijön a sodrából, mert az ingerült ember óvatlan ember, de az a meghunyászkodás, ami az előbb visszafogta a kezem megint a vérembe oltja magát. Hallgass Shannon, az ég szerelmére hallgass, ez a tag itt nem olyan, mint a miniszter úr, nem tudod összezavarni rakoncátlan szavakkal. Egyszerűen ő nem olyan játékos. Tudom. Érzem. Hasonlít. Emlékeztet.
Magamat pedig erre kell emlékeztetnem, hogy nem tartozom neki semmivel. Nem kötelezhetem le magam az engedelmesség mellett, csak azért, mert megijesztett.
Nem? Miért nem?
A szemem sarkából szemlélem, ahogy áll mellettem és... szimatol? Vagy csak beleharap az aurámba? Nagyjából azt csinálja, érzem, mintha érintene. Nem moccanok, nem ingerlem, mert még a végén utánam nyúl valami átokkal vagy bűbájjal, hiszen a mozgó préda a macskákat is ingerli. A macskák lekicsinyített gyilkosok, bármilyen bűbájos is lehetne ez a hasonlat, igazából nincs benne semmi gombócolós szőrme simogatás, csakis hegyes fogak, villanó szemek, tollaiktól megfosztott kismadarak, haldokló egerek.
A hideg veríték lassan, de biztosan termelődik a gerincem árkában. Lassan és biztosan.*
-Eddig meglehetősen egyoldalú a társalgásunk, nem hiszem, hogy szórakozni jöttél, de nem tudom biztosan kizárni-*az, hogy magamra hagy végre enged szóhoz jutni, nem terhel a jelenlétének nyomasztó esszenciájával, viszont a számat azonnal befogom, mielőbb benyelhetnék a zöld lángokból. Hátrarántom a fejem, behajlítom a térdeim az asztal alá, szinte leguggolok, csak nem elég mélyre, úgy, hogy a vállam a csuklóimmal egy magasságban legyen, a lehető legtávolabb az asztaltól.
Nem rántom magamra az asztalt. Főztem már bájitalt az asztalhoz rögzített kézzel, nem szükséges a teljes testemet megmozdítani ahhoz, hogy ideálissá növeljem a távolságot. Letámasztom a fél térdem a padlóra, sajgó csípőm így könnyebb megtartani. Ha csak öt kilóval nehezebb lennék, azt hiszem leszakadna a derekam. A kényelmetlenség bosszússá tesz, a bosszúság bátorrá, a bátorság pedig értelmetlen. Kritikusan méregetem a tüzet, a füstöt. Túl közel vagyok az asztalhoz még mindig, sokkal hátrább kellett volna letennem a kezem. Egyáltalán nem lett volna szabad megtámaszkodnom, és hagyni, hogy visszaéljen a helyzettel.*
-Örvendek-*fanyarul szedem össze magam, vagy inkább fanyarrá szedem össze magam. Válogathatok az érzelmek és gondolatok között, mert sikerült az elmúlt öt percben reprodukálni mindazt, amit benne az ingerszegény félévben hiányoltam. Nem vagyok teljesen agyhalott, ezt a felfedezést meg is köszönhetném neki, noha nem okozott több élvezetet eddig, mint a bátyámmal való rémítő találkozást.*
-Tiltakozom a félelem hiányának megállapítása ellen. Ne fáradj azzal, hogy megfélemlítesz, igenis félek-*biztosítom sietve. Nem szükséges a hatalmát jobban fitogtatnia holmi téves következtetés miatt. Némi tűz és árnyék, érje be ennyivel, válaszolok a kérdéseire és menjen innen a fenébe. Legyen meg a sikerélménye, nem leszek semmi jónak az elrontója, nem én.
Megszemlélem, ahogy átélten dohányzik, gyanakodva belélegzem a füstöt, keresem benne a mérgek aromáját, a tudatmódosítók édesét, bármit, ami arra utal, hogy a füst fegyver ellenem, de egyelőre nem lehet panasz rá. Szóval auror. Végignézek rajta. Alaposan szemügyre veszem, követelődzőn rám meredő pillantását állom. Felfogom. Nem fordítom el a fejem, nem pislogok, nem rettegek meg a kontaktustól. Világos írisze szúrják a szemem.*
-Értem. Tehát exauror.
*Jelenleg senkinek nem lehet dolga Braydennel. Tőle tudom, megbecsült vérengző gyilkos a kiforgatott varázslóvilág sötét vérén élősködő hatalmi ember. Aligha küldenének rá aurort. Nem. Ez egy régi ember. Régi és őrült. Hallgatok, hallgatom, ahogy beszél, felteszi a kérdéseit, mit felteszi, az arcomba dobálja őket, közvetlen közelről, a válaszokat pedig tőlem akarja megkapni rá.
Megemelem a szemöldököm.
Jól esne egy cigi.
Nem dohányzom, tehát egy ital is jól esne. Vagy egy kávé. Hosszú éjszaka lesz. Bitangul hosszú éjszaka.*
-Elég felkészületlen, ha tőlem akarsz hallani a bátyámról-*ökölbe szorítom a kezem, bár csak érzem, hogy milyen közel van hozzá, a kendőző bűbáj alatt van elég heg és seb, nem áll szándékomban újakat begyűjteni melléjük. Szép lenne, ha hinne nekem, és ép bőrrel megúszhatnám az egészet, de neeem, ha már ilyen gondosan idetalált, akkor egészen biztosan nem fogja csak úgy hagyni, hogy levegyem a lábáról azzal az igazsággal, hogy alig tudok róla többet, mint mások.*
-A Felügyeleti főosztály vezetője az új Minisztériumban-*mondom gyorsan, mielőtt felesleges kapkodással siettetné a vallomástételt. Csak nyugalom, nyugalom. Egy szóval se mondtam, hogy nem működöm együtt. Amennyire tudok.
Kevés lesz Shannon, tudod, hogy kevés lesz.
Lehunyom a szemem, kiegyenesedek, már amennyire a rövid póráz engedi, így ugyan közelebb lesz hozzám, de ha én nem haraptam meg őt, akkor remélhetőleg ő se fog engem.*
-Braydent akarod? Nem tudod megkapni, elkapni, nem fogsz belőle nagy fogást csinálni-*felnézek, rideg tekintetét állom.* -Nem szeret semmit, csak a fájdalmat, a vért, a hatalmat. Nem tudom, hol lakik. Nem tartom vele a kapcsolatot. Menekülök előle. Nincsenek barátai, nem szórakozik. Nem tudod behálózni, kelepcébe csalni. Nem ő az ellenséged, hanem a Sötét Nagyúr. Vele foglalkozz, a bátyám nem pillére a rendszernek.

         Türelmesen figyeli, ahogy formálódik fogságában ez a férfi, mint egy marék nedves agyag. Megszemléli óvatos hátrahúzódását, nem moccan egy cseppet sem az az asztal, gyakorlottan mozog a korlátjai közt; fanyarsága alighanem a megzúzott csípőnek köszönhető, de még így is. A túlélés csodája, mint a csótány. Alkalmazkodik az új helyzethez, a sötéthez, visszametszi önnön reakcióit, alakul, idomul, mint a szemében a pupilla sötétje. Kitágul, de aztán össze is szűkül védekezve, a fényt és a sötétet egyaránt távol akarja tartani.
          Vakságban élsz. Kényelmes, kifizetődő vakságban, nemde? Vagy csak szeretnéd, hogy ezt higgyem…
         Megfogadja, hogy még egyszer nem becsüli alá Minticz öccsét.
         Nem. Majd akkor hiszi el, hogy olyan, amilyennek mutatja magát, mikor majd… bebizonyosodott, hogy amit százezerszer elismétel rekedtté, vonítóssá, reszketeggé korcsosuló hangon, abban megbízhat, mert nem mer már hazudni.
          Milyen messze lesz az, hmm? Mennyit bírsz? Sovány vagy, girhes, mint egy kóbor macska. Kiabálsz, csak mert megütötted magad egy kicsit. Játszod az eszed, Minticz?
         Megmerítkezik a pillantásában, az értelmén fennakadt darabok közt megtalálja a vágyakozást a cigaretta után, talán inna is valamit, kiszáradhatott a szája; kiemeli a lopott sóhajt is, meg talán valami lassan valódi félelemmé gyűrűződő riadtságot. Vagy csak egy árnyék, amit ügyesen formál megejtő impresszióvá. Nem, nem lesz gyors menet. Előbb Shannont kell kihámoznia a fiatal férfiből, aztán következhet csak Minticz, és végül Brayden. Mikor lenyúzott róla mindent, akkor már csak át kell válogatni a moslékosvödröt.
         Legalább a szemébe mer nézni. Nem rossz.
- Ha ez neked kifejezőbb, akkor az. De attól, hogy megváltozik körülöttem a világrend, én még nem változom. Auror vagyok, nem múlok el annak lenni – mondja szárazon, de minden él nélkül; ezzel ez le is van zárva.
         Nem kerüli el a figyelmét az ökölbe szorított kéz; kicsi, alulfeljett, sötét mosoly ül a szájszélére.
- Rosszul blöffölsz – szusszan ráérősen, szippant egyet, nem támasztja vissza alkarját az asztal élének, inkább olyasféle mozdulatot tesz az arca felé, mintha meg akarná érinteni, de az égő cigarettavéggel való játszadozás csak ez.
         Mennyire félti az arcát? Tud laza kapcsolatairól, feltúrta a magánéletét is, mindent, ami csak elérhető volt számára. Nárcisztikus jellemre vall a monogámia elutasítása. Talán jobban fájna neki, ha inkább az arcával kezdené.
- Megnéztem mindkettőtök aktáit. Sokat tudok rólad. Majdnem mindent. És sokat róla is. Csupán a te szádból is akarom hallani a válaszokat. De tartsd szem előtt… lehet, hogy nem tetszene annyira, ha sok ellentmondó eredmény születne. Beszélj.
         Türelmesen hallgatja, türelmes, éjsötét, véréhes mosolyával bólint a kijelentésre.
- Igen. Eddig jó.
         De nem folytatja. Csitítja magát lehunyt szemhéja alatt, és ostobaságba kezd, csacsog, értelmetlen, haszontalan dolgokat. És hazudik.
         Felnevet. Kemény, rideg, fájdalmat ígérő a nevetése.
- Nem tartod vele a kapcsolatot? Nem találkoztatok nemrégiben? Még csak nem is ő védi azt a reszkető, nyirkos hátadat a minisztériumban? Hmm? – Hosszú, fürkésző pillantással nézi. – Nem? Tényleg nem? Nem gondolkoznál még rajta egy kicsit?
         A keze megáll a levegőben, biztosra veheti, hogy MOST meg fogja égetni, ott a szemzugánál. De nem teszi meg. Eldobja a csikket, egy halom pergamenre a másik férfi közelében, és hagyja, hogy lángra lobbanjanak lassan, de biztosan, ha elég ügyesek a lángok, talán még a talárjába is belekaphatnak majd idővel.
         Saulus nem tűnik idegesnek. Nem is az. Magukra gyújtja a házat? Őrültnek nézik? Őrült? Kit érdekel. Most el van foglalva.
- A bátyád halálfaló, és az Azkabanban kéne rohadnia, ahova küldtem. De látom, te sem vagy más. Jól van, Shannon, játszhatunk így is – hajol előre, és keményen megragadja a csuklója felett a bal karját. – Akkor a műsorfüzet megváltozott.
         Durván fordítja alkarja belső oldalával felfelé a karját, pálcájával felhasítja rajta az inget, talárt, erőteljes metszése nyomán túlszalad, vállig feslik, majd tovább foszlik az anyag. A bőréhez érinti a pálcáját, és lenyúzza róla a kendőző bűbájok szövedékét. Mert nem kételkedik abban, hogy visel ilyet.
         A Sötét Jegy nincs ott. Erre számított, de a saját szemével akarta látni. Vannak viszont sebhelyek. Végighúzza rajtuk bőrkesztyűs ujjait, nézegeti őket, szemezget velük, mintha csak báránybőrt választana a katalógusból a hálószobájába.
         Nyugodtan pillant fel Shannon szemébe, nincs a szemében sem düh, sem téboly.
- Beszélj inkább magadról, Shannon. Ez egy igazán egyszerű kérdés. Meséld el, miért mondod, hogy menekülsz előle. Miért olyan rossz a kapcsolatotok? Miért véded mégis, hmm? És ez a nagy égésfolt…
         Kifeszíti a bőrt széttárt mutató- és középső ujja közt, brutálisan tárgyiasítja az érintésével. Bizonyíték, nem ember.
- Mi történt itt veled?
- Anyád a kandallóhoz akasztott ki száradni, mikor bevizeltél?
- Elcsented a papa szivarosdobozát?
- Vagy csak halálfalósat játszottatok a bátyáddal? Megjelölt magának?
         Kegyetlen gúnnyal  tapos a méltóságán. Mi értelme felfedni az emberek testén mindazt, amit rejtegetni akarnak, ha nem fordítható ellenük a saját szégyenük? Fel akarja idézni benne azokat az emlékeket, amik ezekhez a sebekhez fűzik, fájdalmat, rettegést, alázatot.
- Mesélj csak, hol történt, milyen érzés volt… Visítottál akkor is?
         Képes újra maga felé rántja az állánál fogva, ha nem akarna ránézni.
         Látni akarja a férfi szemében a büszkesége romjait. Látni akarja, ahogy megrázkódik belül.

*Azok az átkozott szemei kihozzák belőlem az idegbeteget. Én választottam, hogy nem kapkodom előle a pillantásom, én választottam, hogy a gyertyák lobogását onnan nézzem, mégis frászt kapok tőle. Kényelmetlen tekintete tapogat, térdre kényszerítene, ha a karjaim nem lennének ilyen hülye helyen rögzítve. Szívesen eltakarnám az arcom. Mintha megint kicsi lennék. Nem látom, akkor ők se látnak engem, nem figyelnek fel rám a zugban, ha nem csillognak ki a szemeim, nem látják meg rajta a fényt, átsiklanak rajtam. Jelentéktelenné zsugorodom, eltűnik a hatalmas tárgyak között.
Nincs hova eltűnni. A rivaldafényben állok, a szoba a színpadom, a közönség pedig annyira nem bír magával, hogy a színpadon keresett helyet magának, és kötözéssel kényszerít a szereplésre. Nevetséges. Hogy kerültem ilyen helyzetbe? Mit csináltam rosszul?
Nem teljesen édesmindegy? A pillantása kegyetlen türelmet sugall. A türelme azok türelme, akiknek van elég ideje arra, hogy elmondassák kétszázszor ugyanazt, mert nem és nem képesek elsőre hinni, nem remélnek, nem várnak őszinte reakciókat. Nem akarja elhinni, hogy egy magamfajta igazat mond. Igazából milyen fajta vagyok? Alighanem az ő szemében halálfaló-fajta Azkaban szökevény. Vajon ő téved erről, vagy én?
Esetleg mindketten? Szívesen kiegyeznék egy döntetlenben, de tudomásul kell vennem, hogy egyetlen végeredmény létezik, az, hogy ő nyer. Nem szeretnek engem az ilyen típusú emberek. Valamiért mindig úgy hiszik, megkérdőjelezem az igazságukat. Pedig nem.*
-Egy aurornak se bánthatom a világrendjét-*már nem. Most nem.* -A bátyámról pedig nem tehetek.
*De még mennyire, hogy nem! Ez azonban aligha fogja meghatni. Aranyvérű vagyok, ahogy a sötét oldal állandó túlkapásokba bocsátkozik és üldöz mindent, addig a világos oldal mit csinál? Ugyanezt, szinte már ciki aranyvérűnek lenni olyan közegben, amit általában „jó”-nak neveznek. Világos oldal, heh? Alaposan bevilágosít nekem, a szemem összehúzás helyett kimerevítem, ahogy közelít azzal a rohadt cigarettával. Okos ember megragadja az élet kínálta apró lehetőségeket, pontosan ezt teszi, meredten bámulom a csuklóját, karját és vállát, ahogy mozdítja, csak finoman mozdítom vele a nyakam. Semmi hirtelen mozdulat. Nem akarom felingerelni, hogy aztán a szemembe nyomja. Hihetetlen, hogy ez is eszembe jut. És milyen könnyed rutinnal. Milyen természetesnek venném, ha megtenné.
Visszafojtom a lélegzetem, amíg a füsttel előttem legyez, próbálom nem beszívni az orromba hirtelen. Nincs szükség egy fuldoklásra, nincs szükség semmire. Csak okos szavakra. Okosan Shannon. Okos fiúnak tartanak, akkor felelj okosan.
De igazából azt hiszem, hogy nincs semmi olyan okos válasz, amivel mennék valamire. Ha azt mondanám, amit hallani akar, akkor is akarna még, még többet. Ha tudnám is azt, amit akar, akkor legalább a titoktartás fájdalma kínozna, de ez így céltalan. Céltalan. Márpedig ő utálja a céltalanságot. Ahogy erre rájön, majd jöhet a bosszú célzott fájdalma? Milyen szép visszakapcsolás.*
-Még nem blöffölök-*mosolyog. Milyen bájos. Mint a cápa vacsora előtt.* -Sokat tudsz, de az aktákból az életben nem fogsz eleget tudni. Nem tartom vele a kapcsolatot. A megjelenése váratlan, meglepő és számomra is ugyanolyan megdöbbentő volt, mint neked. Az Azkabanban a helye. Tudom.
*Felkavarodik az undor a gyomromban, ahogy ezt mondom, a kezének határozott mozdulata szinte hidegen hagy, csak egy utálkozó rándulásra futja, ahogy az ellenkező irányba mozdítom a fejem, ezt is feleslegesen, mert nem teszi meg. Fellobbantja a pergameneket, nekem aztán tökmindegy, ha kihívják a tűzoltókat, elsősorban neki kell elmenekülnie előlük. Az émelyítően édes mélység egészen más okból forrong. Nem beszélhetek így Braydenről. Nem lehetek ennyire hálátlan, de mégis, ilyennek kell lennem. Mert ott a helye. Az eszem tudja. Elzárva az emberektől. Elzárva tőlem. Biztonságos távolság.
Nincs biztonságos távolság, amíg a vérét, nyomát magamon, bennem hordom, megtalálnak. Mint ez az auror. Armstrong?*
-Miért pont Brayden? Annyira tébolyodott szaladgál odakint, akármelyik másikat is választhattad volna. Brayden a legkisebb falat-*a vállam után mozdulok, ahogy megragadja a karom és forgatja, egészen nekidőlök az asztalnak, a csípőmben a lüktetés nyomorult figyelmeztetést dúdol, hogy eddig és ne tovább, nincs hova tovább.*
-Annyira más vagyok, hogy azt ki se tudom fejezni. Nem vagyok az ellenséged-*gyenge próbálkozás. Gyenge, de mindenképpen ki kellett tennem a fehér zászlót. Ó, nem a lelkiismeret kedvéért. Leginkább a magam kedvéért, hogy azzal nyugtathassam magam, én mindent megtettem. Nem én hoztam a fejemre a bajt, nem én kerestem, nem én ingereltem, nem én adtam elő magam.
Nyelek egyet és a felhasadó szövet szakadékán a karomra nézek. Semmi újdonság, a bűbáj múltán semmi meglepő. Sötét folt, sötét folt, mintha egy darabka múlt jellemzése lenne valami üres ponyvában. Csakhogy ott a sötét foltokat forró titkok töltik ki, ez pedig olyan, mint egy hideg, végtelen, csillagtalan űr. Szinte érzéketlen, ahogy az ujjaival méricskéli, a csontomra feszítve a bőrt minden kiterjedésében megcsodálja.
Rám néz, visszanézek rá. Új tekintet. Inkább semlegesen kíváncsi, mint eszeveszettül haragos. Egyelőre nem akarja kifordítani a beleim. Ismeri a keresztnevem, bizalmas fenyegetése mélyen beivódik az emlékezetembe, tudom, hogy ez a pillanatot nem fogom elfelejteni. Nem merem majd elfelejteni. Esélytelen, hogy akár egyetlen pillanatra is kimenjen a fejemből.
Az akarata, a kérdései. Rosszul vagyok az iménti kijelentésemtől, gyenge a gondolattól, hogy mi lesz. Olyan közel a pálcám, az övén. Vajon most tudnék harcolni?*
-Hűség-*ismeri a szót, elvégre auror. Auror akkor, amikor nem éri meg. A legrosszabbról. Magányosan bomlasztja a rendszert, gondolom. Pont rosszkor, pont a legrosszabb helyen.* -Ha olvastál tudod, miért. Nincs nyugtom a közelében, a jelenlétében. Igen. Ez egy égésfolt-*megrántom a karom, hogy lerázzam róla az ujjait, elfordítom a könyököm, ha tudom, visszafordítom az asztallapra. Mint egy döglött denevér bőrszárnya, úgy csüng a vállamról a felhasított ing.
Elfordítom a fejem. Mit mondjak?
Visszarántja. Merlin verje a családfáját, meghúzott nyakkal meredek rá. Igaza van. Reszketek. A közeli tűz ropogása a pergamenen és papírom, amit bizonyára valamikor érdemesnek tartotta megőrzésre semmit nem javít ezen. Nem segít, hogy a saját tulajdonom ég. Valahogy nem melenget.*
-Megjelölt, hogy más ne jelölhessen meg-*nem vágom elé dacoskodva a választ, nyugalmat erőltetek magamra. Nyirkosan tapad a vékony anyag a bőrömhöz, elválik, visszatapad, elválik és visszatapad, ahogy lélegzem. Túl zajosan, túl gyorsan.* -Rossz a kapcsolatunk, mert teljesen őrült. Ezen nincs mit tovább magyarázni. Melléfogtál velem-*nyugalom és józanság. Meg fogja érteni.
Ránézek.
Nem fogja.
Nem akarom, hogy követelje a választ.*
-Nem visítottam. Alig-alig éltem-*csak higgadtan. Régen volt. Nagyon régen. Nem fog tudni kiakasztani. Esélye sincs. Talán nem helyes, hogy a saját nyomorultságom tapasztalatával közelítem meg a feszes, erőszakos, kín és vallomáséhes férfit, de ez az egyetlen mentsváram.*
-Mindig a pálca másik oldalán vagy?-*nem kéne feldühítenem, de ahogy így néz rám, lüktetni kezd az ér a halántékomon. Hát minek néz ez? Komolyan azt várja, hogy összeomoljak a puszta jelenlététől. Kedvem lenne hozzá, de mégis, mire fel? Miért kéne ezt tennem? Nem vagyok rosszabb nála. Egyetlen erőssége van velem szemben. Ez a fanatizmus.*-Sohse vágtak még szájon azért, hogy zaklattál teljesen ártatlan embereket?-*nem vagy ártatlan Shannon. Bűnös se, de az ártatlanság erős kifejezés.* -Vagy ekkorát még nem fogtál mellé? Nem én vagyok az embered-*valamiért hinni kezdek a hipnózisba. De miért? Azt hiszem, hogyha sokszor elmondom, rájön, hogy igaza van és kisétál az ajtón? Idealista vagyok?*
 

(Sértő tartalom; megzavarhatja az Ön nyugalmát.)

         Figyeli vívódását értő szemmel, mint ahogy a botanikus nézi olthatatlan türelemmel, napról napra, hogyan fejlődnek az általa nemesített fák, virágok; csírából magonc, rügyből levél, bimbóból virág, hajlítható, fiatal ágból makacs kéreg, földből és vízből lobbant élet. Épp csak ő mást nemesít, nem virágot… Shannon rettegése bont szirmokat előtte szemérmesen. A rettegés is szófogadássá nemesül majd. A szófogadás megadássá. Satuba szorítja szépen dacossága kis ágacsait, meggörbíti, igába hajlítja őket, mint a japán kertművészek.
- A róka sem tehet róla, ha veszett. De ettől még le kell lőni, nem igaz? A természet kitermeli a maga ellenségeit és korcsait, majd elpusztítja őket törvényei szerint.
           Mosolyogsz. Mi olyan vicces, Shannon? Kettőnk közül nem én vagyok az őrült.
- Az akták éppúgy, akár az emberek, torzítják a valóságot – von vállat. – Eleget tudok ahhoz, hogy tudjam, mit kell még tudnom. Nem bölcs dolog azt ismételgetni, mit nem tudsz, mikor a birtokodban lévő információkkal is kápráztathatnál. Nem tartod vele a kapcsolatot. Rendben. Egyelőre elfogadom a választ. De valamikor tartottad. A bátyádnak nincs se felesége, se kurvája, se horgászcimborája, senkije a világon, egyedül te. – Olyasféle mozdulatot tesz, mintha végig akarná húzni az ujjait a torka ívén. – Nehéz elhinnem, hogy nem tudsz róla semmit. A bátyád igen nagy figyelmet fordít rád. Elég nagyot, hogy annak nyoma legyen. Mitől ilyen becses számára egy engedetlen, menekülő öccs? Az Azkabanban a helye, véled te, de ő fedezi a hátad a saját cimborái elől. Azt mondod, más vagy. Milyen szép, toleráns család, hogy hagynak a saját utadon járni… egyedülálló példa lehet ez aranyvérű családok közt. Irigylésre méltó.
          Ahogy a férfi előredől a karja után, félresöpör az arcából néhány hajtincset, ami eltakarja a szemeit. Mert nagyon ígéretes, szép dolgok játszódnak le a tekintetében. Nem akar lemaradni róluk. És hoppá… egy óvatlan pillantás a nadrágszíj felé.
           Ejnye, mit forgatsz a fejedben? Semmi jót… Száján a ragadozómosoly óvatosságra int. Eszedbe se jusson. Nem mintha volna esélyed, de a hasztalan, felesleges próbálkozások bosszantóak tudnak lenni …
          Shannon megrántja vasmarkába szorított karját. Nem igazán számított ilyen nyílt ellenállásra épp most. Érzi az erőfeszítést, hogy elfordítsa, elrejtse előle a foltot, talán letámassza megvonagló ujjait, ványadt kis biztonságérzetet lopva magának. De nem engedi. Nem is rángatja, nem erőszakoskodik vele, de ha így folytatja, a saját erőlködése fogja eltörni a könyökét. Ó, ő aztán nem húzza a macska farkát. Épp csak… fogja. A macska húzza magának, mert túl buta ahhoz, hogy felismerje, ha leül szépen a helyére, és hagyja, hogy meggyúrják, azzal sokkal kevesebb szőrszál görbül rajta, mintha előbb üldözőbe kéne venni, és oldalba rúgni, megpatkolni, megnyúzni, hogy megtanulja, hol a helye.
          Higgadtan figyeli a küszködését, pillantása mélyre váj, finoman figyelmeztet, nevel, int.
           A könyéktörés fáj, Shannon. Ebben a testtartásban, lekötött kézzel túlságosan is szükség van arra, hogy támaszkodj. Most még talán nem is érzed, de ez egy roppantul kényelmetlen testtartás; ha így hagynálak magadra néhány órára, jobban kínozna a diszkomfort, mint bármi a világon. Nem csupán tónusban kell tartanod az izmaid, hanem aktívan feszülve kell talpon maradnod; a gerinced túlságosan előrehajlik, de ha nem segítesz a támasszal, még hamarabb megfárad a hátad. Egy kissé megbillentett csípővel könnyebb lenne alighanem, de a csípődet megzúztad, azt kímélni akarod, önkéntelenül meglazítottad. Így az a legjobb a hátadnak, ha kinyújtod a karod, így kell legkevésbé lekushadnod. Ha összetöröd a könyököd, nem tudsz majd olyan helyzetet találni, hogy levehesd róla a terhet. Sírni fogsz a fájdalomtól, és vergődsz majd nyomorultságodban, amivel még jobban szétroncsolod a könyököd. Kell ez neked, Shannon? Szereted magad bántani? Ugye nem.
- A hűséget nem a félelem kényszeríti ki. A hűség belső parancs. A te sötét lelked mélyén mi parancsolja neked, hogy kövesd a bátyád, Shannon? Lekötelezett azzal, hogy kitaposta az utad a halálfalókkal teli Roxfortban? Mi vezérel, a vérimádat vagy a sok régi, közös játékotok? – Parázslóan kétértelmű a játék szava, vizsla tekintete fémhideg higanyfénye szinte olvashatóan indul a fiatalabb férfi bűneinek rejtett mocsarába; meg fogja találni a legkisebb, legjelentéktelenebb ballépéseket is, mindent felfed, mindent megsejt, vagy talán már tudja is, borzongató.
- Én ezt nem értem, Shannon – rázza meg a fejét lassan, ahogy hallgatja, és ez a mondat, hogy nem érti, valahogy nagyon baljósnak kondul. – Itt valami ellentmondás van. A hűség és a menekülés nem fér meg egymással. A hűség bizalom, alázat, áldozat. Nem tűr menekülést. – Teljes meggyőződésből beszél, ez nyilvánvaló, és van valami ijesztő, sötét szépség a szavai mögött csendülő tartalomban, valami torz szórású, de hatalmas erejű fény. Igazság. Az ő igazsága.
          Hűség? Ha hűséges volna, nem beszélne, nem válaszolna, hiszen elejtett félmondatokból is ki lehet facsarni valamennyi információt. Ha hű lenne, kérlelhetetlenül állna ellent mindennek, amit csak ellene tehet, hagyná, hogy halálra kínozza, minthogy nem kap válaszokat, és meghalna, hogy megvédje a fivérét... Igen, az hűség volna, tündöklően igaz és tiszta, emberien emberfeletti. Azt talán tudná tisztelni benne. Kiérdemelné vele a könyörületes halált, s hogy ne bánjon a testével, ami maradt belőle, eltüntetni való veszélyes hulladékként; lezárt szemhéjjal hagyná itt, hogy eltemethessék a hozzátartozói. A kivégzés, igen, a kivégzés a végső irgalmasság lenne, mert azon kevesek, akik az utolsó pillanatig sem törtek meg… azokat utána már kegyetlenség lett volna életben hagyni.
          De az igaz hűség a halálfalóférgekre és csatlósaikra nem jellemző. Azokat a vérük és nevük bálványozása meg a Sötét Nagyúr billogja köti csak össze. Hamis, aljas, alantas talpnyalás ez félelemből vagy a hús, a kapzsiság, a kegyetlenkedés vétkének vágyából, nem hűség. Ha újra megbukik a Férgek Ura, hirtelen megtagadják majd megint, nem is csak háromszor, mint Péter az elfogatott Krisztust, hanem milliószor, ha kell, nem is kell eljöjjön a hajnali kakasszó, a bukás utáni pillanatban köpönyeget vált már gyorsan minden csúszómászó.
          Ahogy Shannon is gátlás nélkül tagadja meg a bátyját. Épp csak fél, hogy később számolnia kell érte.
          Visszarántja keményen, és ráfog a torkára, hogy ott is maradjon. Ujjbegyeivel tapasztalja a hideglelős nyirkosságot a bőrén, reszketését a hús alatt bujkáló csontok mélyéről felzúgón… Dacoskodik, de kezdi érezni már. Izzad. És ő, mint az oroszlán, a kapkodó lélegzetbe harapó nyelvén érzi a bőrét ellepő pára zamatát, ami kétségbeeséssel terhes, félelemtől fanyar-édes. Körbe lassan-lassan végigvillan az idegei láncolatán a rettegés szikrája, mint éjjel a várfalakon az őrség jelzőtüzeinek sora, de még nem zárul be…
           Fog... Bezárul az a kör, és te ott maradsz középen sikoltani, Shannon.
- A helyedben nem dobálóznék olyan szavakkal, amelyekről nem tudom, mit jelentenek. Ahhoz túlságosan is súlyosak, hogy csak úgy játssz velük. – Kemény, tömör agresszió a hangja.
          Elereszti ugyan a torkát végre, de nem húzódik hátra, ráerőszakolja sötét auráját változatlanul, a sebhely marad, azt úgy simítja végig hüvelykujjával, mintha valami roppantul érzékeny, takargatnivaló testtájékhoz nyúlna. És mintha joga lenne hozzá.
          A testvérpár iránti minden megvetése ellenére az égett jel durva felülete elgondolkodtatja az ujjait, melyek a a finomra kikészített sárkánybőr alatt éreznek, elemeznek, vizsgálnak. Azért, hogy más ne jelölhessen meg – ismétli meg gondolatban elmélyülve a kijelentés sugallatában. Azt mondják, a bátyád nagy figyelmet fordít rád, Shannon. Miért vagy te ilyen becses számára, ha nem eszköz vagy az előrejutásában? Mire használ fel, mire kellesz?
- Addig örülj, amíg van mit magyaráznod – inti meg higgadtan. – Biztos tudsz te szabályos, összetett mondatokban is beszélni, ha már egyszer tanár lett belőled. Időnk van, de ha minden egyes megjegyzésed további kérdéseket hagy magad után, akkor sok mindennek kell utánakérdeznem, és az bizony igencsak… fárasztó lesz… mindkettőnk számára.
          Újra a régi szöveg. Hogy ez csak valami tévedés. Melléfogás. Felhorkant, elereszti a karját, de egy ragadozó ugrásának gyorsaságával ragadja meg a férfi ingét a nyakánál, és olyan közel rántja magához az asztal felett, hogy a csípője nekivágódjon annak a kemény, harapós élnek. Reccsen rajta a nyirkosan tapadó anyag, olyan erővel tépi.
- Attól tartok, tévképzetek közt élsz, Shannon, úgyhogy a saját érdekedben jól figyelj ide. – Nem sziszeg az arcába, hanghordozásában semmi különleges indulat nincs, szinte türelmes, csak forró lélegzete ütközik a férfi bőrének barbárul. – Én nem hiszek abban a széplélek maszlagban, hogy az Úr minden teremtménye megérdemli az életet. A prevenció híve vagyok – vagy, ha úgy tetszik, a Tajgetoszé. Amelyik ágon egy beteg hajtás akad, ott lesz több is. Tegyük fel, tényleg nem vagy hasznos számomra. De miért engednék a kockázatnak? Miért hagynám, hogy újra kimehess az utcára, ha potenciálisan magadban hordod a lehetőséget, hogy épp olyan vagy, mint a bátyád?
           Miért hagynálak életben, ha nem vagy hasznos? Nem mondja ki, de ott lóg a levegőben terhes, súlyos gondolatként.
- Ismételgetheted, hogy semmire se vagy jó, de a helyedben talán inkább arról próbálnám meggyőzni magam, hogy megszolgálod a megelőlegezett bizalmat. – Bizalmat? Amnesztiát. Valahány perc ajándék életet. Meg se moccantja a karját, mintha nem is lenne megerőltető teljes erőből húzni a férfi gracilis testét. – Ehelyett… fenyegetsz? – vonja össze a szemöldökét. Kis féreg, hogy mik nem jutnak az eszébe! – Már elveszítetted a lehetőséget, hogy akár csak megpróbálhass szájon vágni. Te választottad a pálcának ezt az oldalát. Hogy ártatlannak érzed magad? - Egy darabig összehúzott szemmel fürkészi a tekintetét, aztán az arcába nevet fagyos gúnnyal. – Hiszen ezt még te sem gondolod komolyan.
          Megkeményednek, könyörtelen istenszoborrá dermednek a vonásai.
- Attól tartok, hogy hamarosan nagyon szeretnéd majd, ha az emberem lehetnél, isten adja, hogy ne legyen késő – közli érzelemmentesen, ridegen.
          A varázspálcája úgy, olyan minden mozdulatában kontrolláltan moccan a kezében, minden szándékát értve és tökéletesen kivitelezve, mint egy engedelmes, hűséges állat, és ő úgy simítja rá az ujjait, mint édes szeretőére. Mert az. Új, sötét, holtig tartó hitvese. A pálca hegye Shannon arcához simul, mintha pengét szorítana rá. Épp csak nem metszi meg a bőrét. De mint minden varázstárgynak, aurája nehéz, sűrű, tapintható, sőt szinte fojtogat; telve van a gazdája kisugárzásával. Juhar. A halál és az újjászületés fája…
          Halkan szólal meg.
- Mondd csak, törtek már be az elmédbe, Shannon? Kotorásztak már a legszemélyesebb emlékeid között úgy, mintha csak bolhapiacon turkálnának? Látta-e már idegen mindazt, amit barátnak se mutatnál meg? Feltörhetem a koponyád, mint egy kemény tojást. Beleharaphatok, és kiköphetem. Nem muszáj válaszolgatnod, ha ennyire nehezedre esik… IDÉZD FEL AZT AZ EMLÉKET! – parancsolja ellentmondást nem tűrő hangon, nem emeli meg a hangját egy cseppet sem, a hangszínében van valami iszonyú, ami üvöltésként hat, tarkóborzolóan, hogy az ember meg akar ugrani tőle, be akarja csukni a szemét, el akar ájulni, bármit, csak ne kelljen hallania a hangot. – Halld a füledben a bátyád hangját, érezd a fájdalmat, éld át újra… és mondj el minden részletet. Mindent, érted? Egyetlen kérdést se kelljen feltegyek utána. Látni akarom magam előtt. És Shannon? Látni is fogom. Te döntöd el, hogyan.
          Az arcának szegezett pálcával várja a választ. Olyan rendületlenül tartja a markában, mintha nem is edzett húsból, hanem acélból lenne a karja.
          A megtépázott ing eközben tovább foszlik, túl sok agresszióval támadott neki a varázslat, és most Minticz vékony testének súlyát is az vonja közelebb az aurorhoz; akkurátusan lecsupaszuló bőrén hamarosan már nagyobb nyomatékkal is érezheti a közelebb sompolygó tűz rajongó forróságát. A lefoszló rongyokon felkapaszkodni vágynak, lassan belenyalnak a szövetbe a falánk lángnyelvek. A pergamen már elfogyott, lehet, Shannon jobban fog ízleni nekik. A tűz szereti a sötétséget.

-Ez nem ugyanaz!-*dühösen fújom, mint tényleg valami veszett állat, amihez a bátyám hasonlítja. Ha őt hasonlítja, engem hasonlít. Az ő bélyege eladott engem is. Az ő bűne, az enyém is. Az ő veszettsége az enyém is.
Csapda. Bezárt kör. Nincs menekvés. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, mintha ő és én külön léteznénk. Bármilyen is a távolság, a minőség, a tetteinek hatása visszaüt rám, érzem, tudom, látom, hallom, tapasztalom most és mindig, hogy egyszerűen nincs olyan lehetőség, hogy elbújjak. Minden, amit megcselekszik előbb-utóbb, így vagy úgy nálam, rajtam, az én nyakamon köt ki. Nem tudom függetleníteni magam. A veszett róka gondolat megvadít. Alig állom meg, hogy ne lökjem rá az asztalt. Alighanem a közelsége az oka, a fogása, az ízület roppanó, feszülő, tiltakozó ellenkezése, a remegés a csípőmben, a megsajdult porcok, megütött csontok kényelemért sóvárgó gyöngeség-zenéje.
Gyöngeség. Idegenül ismerős nóta. Én vagyok a leggyengébb és mégis, tűrni, tűrni csak bármit is borít rám, asztalt, kérdést, mocskot, gyalázatot, ebben legalább jónak kell lennem, jó vagy benne Shannon. Hallgass. Hallgatnod kell, beszélni akar. Beszélni akar a bátyámról. Braydenről. Rágná meg a doxy a gusztusát, hogy éppen emiatt, éppen így, éppen most talált meg, kapott el, szorított be. Alkalmatlanabb pillanat nem is létezhetett volna. De ami nekem a legalkalmatlanabb, az neki a legalkalmasabb.
Remek hallgatósága vagyok. Tágra nyitott szemmel, merev mozdulatlansággal hallgatom végig. A szemem se rebben a kurvázásra, horgászásra, nem nevetek, hangosan, de még csak magamban sem. Amit én tudok, az valami olyasmi, amire nem alapozhat. Nem. Nem engedhetem? Aligha rajtam múlik. Egyszerűen túl sok ahhoz, hogy kimondhassam, elárulhassam. Nem árulhatom el. Nem mondhatok semmit. Nem adhatok neki támaszt. Nem tehetek Brayden ellen semmit. Nincs jogomban. Hátrahúzom a fejem, ahogy túl közel tapogat, de érzem én, hogy hamarosan elfogy a menekülés, a gerincem nem homorodhat tovább, a karom nem nyúlik elég messzire, nincsenek végtelen távolságok, a testi korlátok behatárolnak mindent. Irigylem, amiért irigyel. Jelenleg semmi irigylésre méltót nem találok az életemben. Nem vigasztalnak meg gyilkos, indulatos mosolyai, se a kurta, felvillanó, aztán elhaló fájdalmak, amik az óvatlanabb és óvatosabb mozdulataimat követik, bár Merlinre mondom, nem sajnálnám tőle egyiket se. Mohó szemeit a szememből, agyamból, gondolataimból, belsőmből se. Nem irigylem tőle voltaképpen a sebhelyet se, vigye, ha akarja, nézegesse, ha annyira tetszik neki, lenyelem az undort, lenyelem a tényt, hogy mennyire nem tetszik nekem, és ellazítom a karom. A másik kezemre támaszkodva várom, hogy megunja. A pillantásától ernyedt vállú, merev hátú, sajgó, ferde csípőjű, hosszú lábakon kelletlenül egyensúlyozó húsnak, izmoknak, inaknak, csontoknak, zsírnak és vérnek érzem magam.
Nem kell messzire merülnöm a merengésben ahhoz, hogy rájöjjek, hol éreztem már hasonlót. A kényszeredett emlékképek kusza emlékalbumát komoran lapozgatva nem kerülök közelebb a szabaduláshoz. Borzongva lerázom magamról az érzést.*
-A hűség jó téma-*megrázom a fejem. Egyáltalán nem jó. Reménytelen, hogy valaha is közös nevezőre jussunk, főleg egy ilyen kijelentés után. Tagadnom kell. Muszáj. Ő is ezt akarja, hogy tagadjam meg, amit mond, Braydennek teljesen mindegy, hogy mit mondok valakinek, akinek a létezése nem számít, nekem pedig... nekem pedig azt kell csinálnom, amit ez az auror akar. Tiszta sor.* -Nem követem őt. Nem pártolom a halálfalókat-*ahogy ő se, de ezt visszanyelem a nyelvem hegyéről. Felvonom a fel szemöldököm.* -De nem is tagadom meg őket. Semmi köze nincs ahhoz, hogy én a Roxfortba kerültem. Ahhoz talán igen, hogy nem ráztak ki onnan-*adtam valamit. Talán adtam valamit, hogy mit csinált a bátyám, illetve mit nem. Éhes, feneketlen bendőjének vajon elég ez egy falatra? Tudásvágyának sakálfalkája a szemem láttára tépi szét az információt, felépítve, beépítve a vadászó bestiák izmaiba, fogaiba, karmaiba, amit a vad, jelen esetbe Brayden testébe vágynak mélyeszteni. Hideg. Nagyon hideg még ez a képzet. Túl hideg.*
-Nem pont ezt a szót használtam volna-*játékok.
Játékotok.
Játék.
JÁTÉK!*
-A vér a közös. Nem mindegy?-*köhögöm ki ingerülten, a ropogó lángok és a felbodrozódó füst mellett a hideg borzongat, az undor, amivel a szavai kenegetnek, míg másoknak a háj jut, addig nekem ez a megvetés, ezek az odahányt szavak, ez a viszolyogtató valóság.
Mennyi minden összeköt. Mennyi minden eltávolít. És mennyi minden lehúz, bilincset, gáncsot vet azért, csakis azért köztünk, hogy ne tudjak elmenekülni, elfutni, ne lehessek bárki más.
Egy szúnyog vagy Shannon... Brayden hangja, üvöltése együtt tör a tudatomba a fájdalommal, a nyakamba mart ujjak kemény fogásával. Újra feszülök, neki az aurornak, szűk, idegen korlát, ketrec, de masszívan ellenáll. Nem akarok gondolkodni. Csak szabadulni akarok a fogásából, őrült-esszenciát keringető vére átmelegszik a kesztyűin, az én szívdobbanásaim méltóak ahhoz az őrült ritmushoz, amit hozzá képzelek.
És megint játék. Megrándul a szám, a szemem, szívesen visszavágnám, hogy fogalma sincs a játék szó jelentéséről, de se a hely, se az idő nem megfelelő rá. Nem, és mégis, ennél jobb idő nem lesz, amikor úgy simogatja azt az átkozott sebhelyet, mintha az ő új játékszere lenne, ami kép nem kevéssé morbid és groteszk. Lenyelem. Lenyelem megint, a gondolatot, mint haszontalant. Uralkodom a vonásaimon, amíg csak lehet. Türelem. Hallgatnom kell. A mentegetőzés bűnösséget sejtet. Ha helyeslek menekülök. Aki menekül, az bűnös. Nincs olyan pszichológiai láncolat, ami most megmenthetne, de ha válaszolok a provokációra, a visszacsapás már bizonyára készen áll. Várnom kell. Nem provokálhat, nem dühíthet fel.
Már megtette. A reszketeg félelem felett könnyű indulat-fátyol dobog a tudatomban, minden vérlökéstől, felzaklatott, forró gondolattól egyre nyúlik, feszül, terjed minden irányba, hogy jótékonyan beburkoljon. Sokat koptam az elmúlt évek alatt. Sokat felejtettem. Elfelejtettem hogyan kell ezt a késztetést legyőzni, hogyan maradjak nyugton, miközben az arcomba mászik, miközben kibont, kielemez, kiforgat, szórakozik és játszadozik velem.
Előrerándulva szinte a vállára esem. A fájdalomtól megmerevedve egyszeriben remekül megy a visszaszólás elmulasztása, kimeredt pillantással támaszkodom a karomra, óvatosan elemelve az asztaltól a csípőm a lábujjaimra emelkedve, összeszorított fogaim között szűrve a levegőt számolatlanul hagyom a csillámokat a látóterem peremén. Mély lélegzetekkel nyelem vissza, ami hirtelenjében a nyelvemre kívánkozott, ez egy nem konyhaszekrény, amit érdemes káromolni.
Rázni kezd az ideg. A felhasadt ing alatt csordulnak le a szavai, meg-megtapadva a bőrömön isznak egy kortyot a véremből, a józanságomból, a tartásom romjaiból, a pajzsként használt hallgatásból marnak ki darabokat. Halál közeli élményben részesít a rég sejtett, de most kimondott gondolat. Ó, nem csak a bátyámat akarta. Engem próbál, rajtam is próbálgatja amit megtanult az iskolába, ahova én is vágyakoztam, aztán azt, amit az életben tanítottak neki azok, akik már többet láttak és tapasztaltak.*
-Nem fenyegetlek-*sürgető szükségét érzem tisztázni a félreértést, halkan, nagyon halkan szorítva ki a fürge, ideges, zaklatott választ. Figyelmen kívül szeretném hagyni ezt az egészet. Hinni, hogy csak elaludtam, és mindjárt felébredek, alighanem sikoltozva, a torkomra tekeredett takarót vélve a markába szorult ingnyak szorításának, mint már nem egyszer. Mégis, valami hihetetlen realitásérzék egyszerűen nem engedi, hogy lehunyjam a szemem és az álom-mivoltért fohászkodjak. A férfi szürke szeme olyan józan, okos, kemény és kiegyensúlyozott, hogy a tekintetének nem emberi, drágakő mivolta egyetlen dologról álmodik, márpedig én sohse álmodnék ilyesmiről.*
-A legkézzelfoghatóbb bizonyíték az, hogy neked több elhajlásod van a hozzá hasonló veszett hajtások felé, mint nekem-*halkan, elnyomott hangon erősítem meg az igazságban önmagam. Kimondtam. Vége Shannon.
Mindennek vége.
Torz mosollyal viszonzom az ő, sokkal kézzelfoghatóbb és reálisabb fenyegetését. A pálcájának érintése zsibbaszt, a tűz melege finoman éget, a csizma oldalát kóstolgatja a forróság, megtehetném, hogy rátiporva próbálom eloltani, de már nincs jelentősége. Egyáltalán semmi értelme nincs. A varázshatalom egyenesen a tudatomra mutat, a pálca vonalán keresztül egyenletes erőt fejt ki az erőszak, a puszta vágy és akarat, a varázserő hosszú erővonalai összetalálkozva összpontosulnak, fúrnak, égetnek, ledöfnek és összeszurkálnak. Érzem, ahogy megvonaglok alattuk, pedig nem is varázsolt semmit, a varázserő, a hatalom, ami az enyémmel ütközik védtelen pontokon ér, kényes, évek óta dédelgetett sérüléseket, felszaggatott nyomokon a lelkemen, az aurámon, sötét, nyirkos, vért szomjazó, fájdalmat izzadó sebeken a varázserőmön, amiből túl sokat használtam olyasmire, amire kellett, szándékaim és akaratom ellenére. Nyomorult fájdalom ez, távoli a testi, érzékelt nyűgétől, kellemetlenségétől.*
-Nem-*szinte bizalmasan suttogom az arcába. Engedelmeskednem kéne. Ezt duhogja a tűz, dobogja a varázsereje, az akarata, a szavai keresztültiporva, mászva, rohanva a gondolataimon, tudatomon, de képtelen vagyok rá. Sötét indulatai beborulnak, émelyít, ahogy belélegzem várakozó feszültségének hidegét, ahogy merev tekintettel befogadom láthatatlan mohóságának rezdüléseit. Úgy csüng rajtam, mint fojtó fagyöngy valami csenevész fácskán, szomjasan kortyolgatná amit talál, életerőt, tudást, miegymást. A tudatom akarattal szakítom el tőle, konokul és makacsul nem gondolok másra, csak zsibbasztó őrületére, zaklató közelségére, arroganciájára, amivel a hatalmát élvezi és használja.*
-Semmit nem tehetsz ellenem-*rideg, beborult magabiztosság.* -Felidéztem őt... és eltorzulsz mellette. Senki és semmi vagy-*varázserő, varázslat, varázsszavak. Az én varázsszavaim egymásba csavarodnak, csakis nekem varázsolnak, engem bűvölnek, mint a táncoló lángok valahol oldalt a semmiben, ott, ahol nem érdekel.*
-SEMMIT NEM MONDOK!-*vágom az arcába felparázsló dühvel, a szított indulatban egyetlen gondolat ver gyökeret és fúrja át a rétegeket, meg kell szakítanom a koncentrációját. Ki kell billentenem. Meg kell bosszulnom a zavart, a fájdalmat. Meglököm az asztalt, a fájdalom szítja a mozdulat lendületét, nem láttam, hogy rögzítette volna, miután idehúzott, ez pedig nem jelenti azt, hogy nem így volt, de egy lendület, egy akarat, egy szándék létezik csak. Le akarom rázni magamról, csak le, mielőtt összenyom, megfojt, rémült gyerekké alacsonyít. Nem lehet. Nem lehet, hogy nincs kiút.*