A végtagjai furcsa táncot jártak az utóbbi napokban. Ahogy kiürült a légkör hirtelen remegni kezdett és fagyott sikoltások zúgtak a fülébe hanyagolva minden eddig megélt harmóniát. Hiába lángoltak a karcos képek, már a boríték feladásának pillanatában túl késő volt, hogy kitörölje agyából az elkerülhetetlent. Még most is emlékszik, hogyan zúzta össze aznapi munkáját és tagadt meg mindent, amiért dolgozott csak azért, hogy saját orrával szívhassa be az alvadt vér és rettegés szagának furcsa keverékét. És nem öntötte el orgazmus-szerű gyönyörrel a megannyi emlék, a felszaggatott rózsaszín hús, a pirosas hegek, a lila véraláfutások apró serege. Úgy tanította öccsének, hogy ez a bűnbánat színe, ezekre emlékezzen élete során. Mert az ő, EGYEDÜL AZ Ő feladata volt, hogy egyengesse vérének lépteit, megmutassa neki a való világot bármilyen eszköz segítségével is. Egyáltalán, hogy meri venni a bátorságot, valami söpredék exauror, aki belegondolni sem képes a dolgok valójába, hogy a formálódó tökéletességet így meggyalázza? De hát mit is vártunk tőled Armstrong? Élesen emlékezett találkozásaikra. Az esős szeptember tizenhárom, mikor képtelen voltál túljárni az eszemen, és még csak a lábnyomaimba lépni se tudtál, te DÖG! Meg az a rohadt október harmadika, amikor szerencséd volt! ÉRTED? SZERENCSÉD! De most nem... most nem... egy-egy az állás és mindenért... MINDENÉRT szenvedned, BŰNHŐDNÖD KELL! Meggyónod nekem az összes vétkedet... Izgatottan járt szeme körbe-körbe ahogy lépkedett a derékig nőtt fűben. Tiszafavesszője nagyokat rángott a bontakozó laktanya irányába sürgetve hordozóját. Nagy volt az egyettértés. Vért akartak, a szervek közti meleget, a levágott testrészek halmát. MINDENT akartak. Elakarták nyelni az egész világot, ahogy fekete lyukként, surrogva aratta le maga előtt az elszáradt gazt. Fekete bakancsa és talárjánál csak szeme volt sötétebb, és még ijesztőbb mélységekbe rántott a pupilla örvénylő éjszakája. Nem fáradt zajtalanítással, még manóit sem küldte el kémkedni, mert azoknak a csökevényes fogyatékosoknak semmi, SEMMI joguk nincsen beleavatkozni egy hamis próféta leszámolásába. Önjelölt Messiásként hoppanált fél kilométerre a kijelölt helytől, aki tudja magáról, hogy ma csak győzni lehet. Persze nem fut bele önbizalma dárdájába, nagyon is tisztában van lehetőségeivel, és ami még fontosabb tudja, hogy nem is különböznek annyira, sőt mi lehet egymáshoz közelebb, mint a tükör két oldala? Része lehetne ő is a fejlődés tökéletességének talán... De nem. Az árnyék leutánozhatja a test minden mozdulatát, mégis üres marad. Ez a sorsod Saulus, feladatod pedig, hogy ne fogadd el, hanem küzdj és bukjál!

Rátért az első durva ösvényre, és biztos volt benne, hogy zörgő léptei egyből jeleztek lesben álló ellenfelének. Akkor meg minek húzni tovább? Torz vigyorával egyetemben pálcája is fellelkesülve ugrálni kezdett és szinte húzta magával a komplexum közepe felé egy vele szembeforduló malomhoz. Nyugalom csitította le őrjöngő társát.
- Azt hiszed ismersz! - bűbáj nélkül is bejárta üvöltése az elhagyatott teret. - Azt hiszed, hogy ma befejzheted azt, amit már egyszer elcsesztél! - beszéd közben forog, de sosem hagyja veszni a rozoga óriás sziluettjét. - Olyasmibe avatkoztál bele, ami túlmutat korlátaidon! Persze ezt te úgysem értheted... A szánalmas vak fajtádnak, aki igazság néven árusítja perverzitását úgyis mindegy az a nagyszerűség, ami a markomban születik! TE ROHADÉK - nagyon rövid pillanatok alatt torzul el hófehér arca. Nonverbális varázstól lefoszlik róla a selymesség álcája, mint akkor az irodájában a Lamartin-gyerek előtt. Mély vágások forradásai ékesítik az eddig márványszerű arcát, míg bal kézfejének fonákja durva, pikkelyszerű képet idéz. - HOGY MERTED? HOGY VOLT KÉPED KEZET EMELNI? - mintha össze szeretné zúzni a régi téglákat, dühöngő fújtatásával pedig elrepíteni a törmeléket, hogy ismét láthassa azt a merev arcot, ami olyan kiállhatatlanul mosolygott azon az este, és mégis annyira csalódott volt a tárgyalás során. - Ha van istened, imádkozz hozzá. - motyogta rekedtesen maga elé és ösztöneire támaszkodva megindult a sejtett rejtekhely felé reflexeit felkészítve a legrosszabb eshetőségre.

Eszelős tekintettel üdvözli a lángcsóvát, ami előtte csapódik a földbe. A friss szél felkavar néhány pernyét és akár egy nem kívánt lehelet csapja erős melegét az arcába. Nagyképűen semmi védekezés, csak megtorpant a zuhanó átok láttán, és a remegő levegőn keresztül nézte prédikáló ellenfelét. Kedvére van, ahogy aurájuk óvatosan szimatolgató találkozásából lassan felépül egy sajátos atmoszféra, valami ami mintha elfeketítené a ködöt, és még súlyosabban roppantaná össze a tüdejüket, és ahogy ágálni kezd a szervezet lassan begyűrűzik az indoktalan gyűlölet is, megfűszerezve a készülő nyers húst. Túl sokat forog ő halálfalók között ahogy, hogy felvegye a kicsinyes gúnyokat, de rendkívül élvezi, hogy próbálnak mérgezett szellemére is hatni, annyira nem is ügyetlen módon. De egy hiba mindig van, mindig.
- Még mindig nem érted, látom! - vág vissza az egyik szünetben. Ezekkel az apró provokációkkal nem mész semmire Saulus, nem. Túlzottan megsértetted vére szentségét ahhoz, hogy bármi mással hatni tudj már rá. A halálos bűnöknek nincs fokozásuk, ahogy bocsánat se rájuk. - Nem kell mindenkinek olyannak lennie, mint mi. - különös éllel ejti a szót, és még inkább felizzanak sebek torzította vonásai. Nem félsz semmitől kicsi auror? Nem látsz rémeket az ágyad alatt már, nemde? Rezzenéstelenül kínzol, ölsz? De Brayden nem ezekre kíváncsi. Hogyan halsz azt mutasd! Hogyan kiáltasz múltbéli nevek után a sárban fetrengve? Hogy küzdesz az életedért lábak nélkül? Majd elbeszélgettek róla, hogy ízlett a saját veséd, hogyan fuldokoltál a gennyes véredben. Mire végig ég a tarló üvölteni, nyígni fogsz. - Persze elengedhetetlenek vagyunk, de nem a legfontosabbak. Harminckilenc évet végigéltél abban a tudatban, hogy Saulus Armstrong vagy, egy meg nem értett, kisemmizett exauror, lappangó perverziókkal. - lángok mögött vibráló arca szinte kineveti ellenfelét - Pedig egyszerű. Te viszályt hozol a világba, ezért én újrateremtem azt, hogy majd Shannon megtartsa. - elragadtatásában közelebb lépett a tűzhöz, és élvezte, ahogy sejtjei egyre jobban ellenkeznek. Vajon mi történne, ha átgyalogolna az akadályon? Leolvadna bőre, és a mellkasában bömbölő torz bestia bontakozódna ki? Egyáltalán mire készül, így kitárt karokkal belenevetve... nem, belevonyítva a halott éjszakába, aminek, érzi, sírboltnak kell lennie a Nap keltével. - Te is tudod, hogy semmivel sem vagy jobb nálam! Utáltad a családodat, utált a családod? Nálam is így volt. Meghalt a feleséged? Nagy tragédia, én dementorok között értem férfivá. - szünetet hagy. Érzi, hogy feszülnek a húrok, és üveggé merevedik a csendes éj, amin haláltáncukat fogják járni nem sokára. Vajon ki dobbant túl erőset, ki mozdul túl ügyetlenül hamarabb? - Dráma az életed, és erre fogod belső, állatias kényszereidet, hogy szereted, ha ujjaid közt megtapad a sűrűn folyó vér, és emlékezeted rubintokat varázsol a felvágott artériákba. Tartottál már agyat a kezedbe? Te inkább valami kevésbé pragmatikusabbra vágysz nem igaz? Mit izgat téged egy tüdő, vagy egy máj? De egy felmagasztalt szív... Ah! Ahogy lassan kitéped a nőből, és elszakítod a vénákat és ütőereket. Pampam. Még dobog egy kicsit, lüktetnek az esetlen szívizmok, és akkor rájössz, rájössz, hogy köze nincsen az érzelmekhez, hogy minden olyan szó, mint szeretet csak az állatias vágy idealizált manifesztációja. Soha, SOHA nem szeretett téged senki Armstrong, csak jól érezte veled magát a teste. - Újabb nevetésszerű üvöltés pattan ki hangszálai közül és rázza meg az egyre terjedő, és egyre jobban izzasztó tüzet. - Az oldalamon állhatnál mikor átlépjük az evolúció újabb küszöbét és feltárjuk a létezés minden titkát. De nem, te nem kapsz, nem KAPHATSZ ilyen ajánlatot. PUSZTULJ! - a kiáltásával egyetemben felemeli a pálcáját, mire megmozdulnak a lángok, majd szakadatlanul kántálni kezd - Dies irae, dies illa solvet Saeclum in favilla - a sorozatosan mormogott mondat hatására a tűz hirtelen nőni kezd, és zivatarként borítja el a malmot, belekapva a régi faszerkezetbe egyre jobban füsttel borítva az épület belsejét. Apró alvilágként fénylik, és ahogy sikolt a fa még tökéletesebbé teszi a metaforát. A révész vagy Brayden, vagy a rossz hír hozója? Ugyan, hol vinnéd te át a lelkeket a túlsó partra? Mérget csepegtetsz lelkükbe, fiolákba zárod eszméiket.  A pár másodperces vihar elég ahhoz, hogy az üszkösödő gerendák nagy súllyal zuhanjanak egymásba és a halálfaló egy szélsőbb istálló lapos tetejére hoppanáljon, ahonnan fürkészheti, hogy merre próbál menekülni hajszolója. - Sonorus - suttogja el a bűbájt, ami segítségével kellően nehéz lesz behatárolni hangja eredetét. - Elfelejted, hogy neked nem kell semmit csinálnod. Te vagy a TÉVEDÉS! És nekem kell kijavítani TÉGED! - indokolatlanul süllyeszti és emeli tónusát, teljesen megőrült volna?
...alászállott a pokloknak, fölment a mennybe...

- Erkölcs? Ezzel takarózol esténként? - szavai túlcsordulnak a gúnytól, ahogy megmártózik a zuhanó tájkép okozta mámorral. Mennyire gyönyörű, mikor magába roskad valami, akár egy malom, akár egy ember, vagy éppen csak egy apró szerv. Vajon a másik férfit sosem érdekelte mit rejt az előtte fekvő holt? Lassan feltárni teste gusztustalan titkait, bekukucskálni a mellkason vágott ipszilonon keresztül. Sosem fogta el az ábránd, milyen egy hűlő belsőség tapintása, hogy ránganak a sima izomszövetek is, mikor bekövetkezik az élet számára feldolgozhatatlan halál. És ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre vág a döglődő szövetek közt, ott rázza magát a kérdés, hogy mit rejt az aki mozog? Mik azok a titkok, amiket csak egy lélegző test rejthet? Armstrong, neked értened kell, neked TUDNOD kell mi pezsdíti a vérem! NE HAZUDJ MAGADNAK!- A jó ügy érdekében, a legnemesebb célért teszed minden léptedet, nemde? És mégis, mikor ott állsz egy tehetetlen ellenfél előtt, hamarabb vágysz arra, hogy halott legyen, minthogy eszedbe jutna ki is ő, és mit tett? Nem ijedsz meg magadtól, mert indokod van, ahogy nekem is. - fülbe csepegtetett, maró vitriol minden egyes szava. - Te haldokló istened nevében ölsz, én azért, mert... NINCS istenem. - mohón felnevet, és nagy, tisztátalan cseppekben fröcsög a nyála, talán valami ismeretlen métely is előkúszna nyelve mögül, ha nem szorítaná össze ijedten ajkait a légkör zavaró változásaira.
A betegségként lappangó gondolatok hangokká testesülnek fülében, és dühösen fordul meg tengelye körül, hogy láthatatlan ellenfelét fejbe vágja, de csak az üres levegőben vág utat talárja. Szeme pedig idegesen fürkészni kezdi a terepet, hogy vajon mi kerülhette el figyelmét, hogy kerülhetett ismét alávetett helyzetbe. Reflexeit készenlétben tartva veszi sorra a lehetőségeket, hogy mi történhetett hoppanálása során. Vajon egyszerre kezdtek menekülni? Pontosan hozzám vezette gyarló kis szavait, nem csak szétszórta a térben, de ahhoz, hogy tudja hol vagyok... nem kell látnia. Elmérgesül benne a tudatlanság és rozsdás láncait rázza a benne élő szörny. - GYÁVA! - ad hangot tehetetlenségének, és erejét fitogtató állatként üvölti le a köd mögé bújt csillagokat. A lét értelmét az emberré válás árulta el. Megkínozta az igaz eredetet, és ketrecbe zárta az állatot, ami az egyén maga! De ő, Ő MEGTALÁLTA a kezdetek forrását, és egyedül rombolja le majd a gátat, ami felett épp most hullik majd el utolsó védelmezője, hogy bűnös vérű áldozatként pecsétje legyen egy sötét kornak. Bár még nincs vége, még ki kell vívni a jövőt: óvatosan lépked hát a sajgó tetőn, ami akármelyik pillanatban beszakadhat, és ha elveszti egyensúlyát, akkor vége mindennek... Hát persze! Bestiális vicsorgása hirtelen változik sunyi rosszakarattá, és enyhít pokolmély tónusain. Keményen elrugaszkodik az öreg tákolmánytól és még a levegőben elkiáltja magát - Nox aeterna! - Pálcája hegyéből sötét függöny kúszik elő, miközben súlya alatt elhajlik a korhadt fa és a fagyott földre érkezik egy nonverbális Protego-t varázsolva maga elé a biztonság kedvéért. A burjánzó sötétség felfalta a házat és az érzékszerveket. Az igazi éjszakában a hangok is elvetélnek, hiába próbálna ordítani bármelyikük is a varázs megfojtja a hangot. Ismered az őrületet Saulus? Tudod milyen az, mikor a gondolataid egymásba tekeredve zuhannak a padlóra, és hiába erőtlen kísérleteid a fény gyújtására, Az én árnyamban te NEM TÜNDÖKÖLSZ!. Térérzékelésétől megfosztva indul óvatosan az egyik irányba, hogy kitapogasson valami támpontot és közben felrémlik előtte a vakságban töltött megannyi óra, mikor sikoltott gyötört elméje, hogy hagyják abba, legyen vége a varázsnak. És futott az őrültség elől, egészen addig míg át nem ölelte azt. Nosztalgiázva lépkedett vagy futott, nem tudta ő sem, csak haladt, mert tudta, hogy éreznie kell a világot, hogy el ne vesszen, taposnia kell a földet, még ha sikamlós tükörnek érzi, akkor is. Mindjárt vége, mindjárt vége. Nem ismeri fel a fejében szóló saját hangját, csak tudja, hogy mit mond. Tudja, hogy hiába csak tíz méter a hatótávolsága varázslatának, benne a tér spirálisan csavarodik és akár az uroborosz, akaratlanul önmagába harap. Möbius-szalagként csavarja körbe a létező világot, és roppantja szilánkokra a gyengét. Most mihez kezdesz? értelmetlen kongásként visszhangzik fejében a kérdés, aminek nincs kérdezője se igazán, ahogy talán kérdezett sem létezik.

A világok néha túl kicsiknek bizonyulnak. Ahogy csörömpölnek, kapálóznak az eszmék talpa alatt, és nem is tudja igazán, hogy a gondosan fényezett bakancsa hol kopog. Koponyája forradásainál talán, egymásba mélyedt csontok között egy sejtnyi rés? Valami van, valaminek kell lennie, hogy ellephesse a világot kárhozott aurája. Ahonnan kiszökik és selyemzsinórként tekeri körbe a megszűrt napfényt, hullazsákként terül a tájra. Hát akkor miért nem kúszhat be is valami? Miért ne állhatna ellen a kifelé áramló gennyes masszának valami nagyobb hatalom, hogy rátelepedjen a hosszú axonokra, és két neuron közül ellopja a teret, egymásba olvassza őket, egy undorító gombóccá szipolyozza az agyat. Megéri Brayden? Mit szól majd Shannon? Nem fog méltatlankodni a világ? Tudtad mindig is, hogy önmagadat emészted meddő ideáiddal. Selejt vagy, csak egy félbehagyott teremtés és fejlődésed csak egésszé válásod lenne. Egység a világgal? Sarokban hagyottak képzelgése csak... Minek is nyitogatod a szádat most is? Levegőt keresel vagy szavakat? Mindegy is, már olyan rég mindegy volt. Érzed te is, nemde? Ahogy ez a meleg füst lefut a torkodon... akár, cirógathatna is. Milyen jól esik az ölelés, milyen furcsán... emberi, és megalázó. Cirógathatna is bizony. Cirógathatna, ha nem döfné tele rozsdás vasakkal védtelen belsődet, hogy megteljen a tüdőd finom vérrel. Hát nem csodás egyszer a te csökött testeden is látni amit annyiszor végig néztél már? Ez a Minticzek sorsa, érzed? Kárpátokhoz láncolt démonokká válni, bömbölő szellemekké, akik testetlenül keringenek saját kudarcuk fölött. Minek is erőlködsz, ha a fájdalmad nagyobb lesz, mint egy ficam a bokában, vagy  néhány zúzódás a karon? Mit akarsz még magadtól? Mit akartál egyáltalán?
Finite! - nem tudja milyen íveket ír le a keze, nem érti miért nem mozdul pálcája görcsös szorításában. Csak azt látja, hogy nem süvít vissza fekete gyermeke a Föld közepébe. Hiába csúszik ki lába és zuhan a hátára nem változik semmi, csak fájdalma nyújtózik sokkal hosszabban, ahogy levegőért kapkod ziháló mellkasa, és a vágyai fosztott szervezet ördögi alkut is kötne néhány csepp levegő fejében. De csak ez a dohos füst jár keresztül-kasul testén, mintha minden szilárdságát feloldaná. Talán ez már nem is ugyanaz a dimenzió. Valami alternatív idősík, egy groteszk univerzum minden báj nélkül. FinITE! FINITE! FINITE! FINITE! esetlenül hempereg, mint gyerek aki futni próbál rémálmai elől. Ennyire elfelejtetted? Semmire sem emlékszel Matthew?
Csak ő hívott így. Reszelt hangja összeroppantotta halócsontocskáidat minden egyes alkalommal. Életet akartál, és utat mutattak neked a halálon keresztül. A pincék sötét alagútjait okoltad. Férgeknek való élet ez, nem tökéleteseknek. A túl sötét nem tisztít meg, csak a tűz tünteti el a húsodba vésett bőrt, lángoló csipkebokrok gallyai közt ül a tudás. Milyen balga tanok, milyen erőtlen magyarázatok. Hogy nem vetted észre már akkor is? És mégis milyen világossá vált, ahogy beette magát szivárványhártyádba életed első igazi éjszakája. Nem is olyan régi emlék ez, friss mint a rozsdás íz a szád szélén. Nyald le, áldozz magadból egy darabot önmagad szentségére. Úgy. Lökd el magad a padlótól, és... Ennyire vagy képes? Visszazuhansz, mint azok az ázott kutyák akiket annyiszor megvertél a régi birtokon. Ne is próbálkozz, úgyse vagy különb náluk. Rozoga szénváz, hüvelye a semminek. Nem születnél újjá sem, hanem a nirvána és létezés közt kerenghetnél, mert nem lenne isten aki befogadjon. Egyedül te vagy, egyedül te létezel Brayden, és semmi, semmi más.

Ellenkező teste könnyű drótként hajlik meg minden külső akarat előtt, ahogy kerengő elméje szegletében lassan feltűnik ő is, és átkarolja baljával a nehezen mozgó jobb csuklóját, hogy köröket formázzon maga előtt. Finite, Finite, Finite, Finite nem remegnek úgy gondolatai, mint az előbb. Nem tűnnek el nyomtalanul az első hangok, mire a szó végére ér, hanem ott maradnak végig együtt, de még mindig kontúr nélküli anyagként lebegve. Előzmény nélküli léptei is feleslegesen keresik a teret, hiába minden próbálkozás, egy nyílegyenes labirintusból nincs kiút, nem lehet. S akkor mégis, ahogy háta megfeszül a falon, és tapogatózó csupasz tenyere lassan megtalálja a fagyasztó síkot. Nehezen hajló ujjai egy ismeretlen, kiálló tárgyba kapaszkodnak, ahogy sokadjára köröket próbál rajzolni maga előtt. Gondolataiból rózsafüzért sző az ige, és halk mormogás zúg fel torkából, ahogy a másvilágok által kilégzett felhő bekúszik a talajba, vissza, ahonnan jött. Magába rántja rothadó méhe, és hirtelen rántja le leplét a rejtegetett világról. A gyér fény elől menekülő pupillák hiába szűkülnek drámaian össze, ezernyi apró tűként találja meg az eddig prűden, csak a körvonalait mutogató éjszaka fénye. Agyába szökő fájdalom ordításra készteti a testét, de vastag nyakán hiába feszülnek egyre jobban az erek, és szájüregét is hiába mutatja a világnak, a ki-be járkáló légmozgások lágy süvítésén kívül semmi nem zavarja meg a vidéket. Csontjaiban azért ott pattog a kiáltás, és oda-nem illő csomóként feszítené fel a bőrét, ha lenne hozzá elég ereje. Hamar feladja, és elhallgat minden zaj. Csak a bagolyhangok tisztasága, néhány rovar hallatszik. Minden eddig jelentéktelen nesz értelmes vonalakat ad hozzá a világ festményéhez. Ahogy kirajzolódik a nagy mű, gőzök oldódnak mohón a szaglóhámba. Fűre csapódott harmat, későn nyíló virágok, fűrészpor, doh, izzadság. Egy teremtett világ újrafelfedezése történhetne akár, ha nem bugyognának fel ismételten azok a furcsa ingoványok a fejben, amikben eddig aszódott egész testük. Brayden fejében még mindig hasogatott az intenzív ingerek összhatása, és érezte, ahogy valami kitalált égi hatalom ecsetet fog, és rajzolni kezd a kis címke alá: Tájkép két szenvedővel.
Vajon meddig tarthatott? Hány őrjítő másodpercig matattak a varázs ködében? De nem is, nem ilyen koholt mértékek mutatják ezt meg. Sokkal jobb kérdés, hogy hány beteg gondolat pattan ki benne, hány eddig ismeretlen része ugrott ki árnyékából és kezdte marcangolni? Lenne min gondolkodnod, nemde? Lenne mit tervezgetned, csak időd nincsen. Most valami egészen más cél uralja az elmédet. Emlékszel még, miket mondtál a köd előtt? Helyes. Vésd mélyen bőrödbe, hogy ne felejtsd el, és akkor se töltsd fel a hézagokat, ha már bevégezted munkádat. Mert nincs meghátrálás. Nincs.
Hol vagyok? Mintha egy másik életből eszmélt volna, úgy tekint körbe. Az istálló külsejének támaszkodik épp, és kézfejére rászáradt egy vékony vérpatak. Szépen rendezett körmeiből élesen vágó recék lettek, tiszta körömágya pedig megtelt mocsokkal. Térdénél szakadt ruházatánál csak egy apró horzsolás, elveszik megjelenése viharában. Egyedül bal bokája kérdéses, ami még tiltakozik minden nagyobb megterhelésnél. Mit csináljon vele? Hogyan tegye rendbe? Illetve, mikor lesz ideje rá? Megannyi kérdés cirkulál a fejében, de tudta, hogy nem húzhatja a helyzetfelmérést. Nem pazarolhatja el idejét, még ha az igazi sötétségtől érintetlen Saulust talán jobban is megviselte.
- Mit... - ernyedt suttogása tűnik el rögtön a levegőben. - Mit... - határozatlan, remegős hangja ismét megtorpan, ahogy észreveszi szívét. Mintha csak két dobbanás közti utat járt volna be a téboly függönyében, vagy addig meg se mert moccanni és most pótolja be a kihagyott ütemeket. - Mit láttál? - vesz erőt magán, és kiáltja el magát. - Tetszett?... Tetszett, hogy végignézhetted mit lát a tükör minden... MINDEND egyes alkalommal, mikor végigsétálsz előtte? - rekedt és erőtlen röhögéssel pecsételte le kérdéseit, majd az épület felé fordulva óvatosan hátrálni kezdett, bármikor készen egy pajzsbűbájra.

Ujjai mintha egybefonódnának pálcája érdekes spiráljaival. A haragos tiszafa szinte táncol előbbi mágiája nagyszerűségétől. Kineveti a dühös aurort, mint egy meg nem értett gyereket ugrálja körül odaképzelt hullámzása. Óhatatlanul teszi fel a legkínosabb kérdéseket, aminek helyük sem lenne egy ép agyban, egy sebzetlen társadalomban. Miért nem hallgatsz rájuk Saulus? Miért nem esel össze kereszted alatt, amit fölöslegesen cipeltél idáig? A szégyentől félsz? Hogy a te arcodról senki nem törli le a verítéket? Remegsz önmagad súlya alatt, és csak idők kérdése, hogy magadba zuhansz, mint a jól nevelt házak, akik nem szeretnék tovább foglalni az értékes teret. Téged nem így tanított az élet. Te kiharaptál magadnak egy szegletet a világból, és ahhoz úgy ragaszkodsz, mint hajóroncshoz a tenger közepén. Se sziget, se part. Hát mire vársz? Rég tudod, hogy repülni nem lehet, és az egyetlen igazi út, csak a láthatatlan mélység. A feltérképezetlen valóság, a tengerfenék komor nyugalma. Még ijeszt a természetesség látképe ebben a teleaggatott világban. Még tiltakozol a horizont magánya ellen, mert túl kényelmes ez a megerőszakolt, felöltöztetett plasztikum, amiben felnőttél. Ez a takargatott és kisemmizett igazság, ami lassan felkúszik rajtad, át a pórusaidon és utálatos özönnövényként telepszik meg a fejedben. Ez nem egy megbundázott meccs, ahol szerepet kell játszani, ez a molekulák mozgatta élet, ahol addig lehet csak visszafordulni, míg működik a vegetáció, és perpetuum mobile zajlik a láthatatlan élet egy testen belül. Nem választhatod meg, hogy mi létező, és mi a koholmány, csak azt, hogy melyiket tekinted annak. Te nem látod át ezt a lenyűgöző összefüggést, nem vagy képes értékelni azt, ami az öledbe hullt. Csak bömbölsz készülő sírod felett. Ó ne félj! Én már rég megástam a tiedet, te csak feküdj bele, és ahogy pereg rád a finom föld, nyisd ki a szemed, és maradjon bent az utolsó levegő, nyeld vissza a hüledező szavakat, és, ahogy a kettő keveredik, feloldja egymást és végigsüvít a testeden bánd meg, bánd meg minden bűnödet amíg képes vagy rá.

A repülő rontásra kicsit későn kapcsol, de ideje van viszonozni és, a két ugyanolyan színű csóva nem sokkal előtte találkozik és pattannak szét felhorzsolva a repedt földet. Néhány meggondolatlan madár riad fel és repül még messzebbre az őrült párostól, ahogy az összetéveszthetetlen atmoszférájú átok előtűnik az ütközés fényességéből. Választás nem révén pálcája végét tartja bele az ujjait nyaldosó nyalábba. A sivító sárkányszívizom nem képes elnyelni az erős és idegen varázst, így ördögi fájdalomként szalad végig karján annak egy része. Rángatózó izmai védtelenné teszik néhány pillanatra. Kiszolgáltatottságát csak fokozza, hogy egy hosszabb szemhunyásra kényszerül teste, ahol végigjárja a pokol első öt körét. Beljebb is mehetne akár, ismert és félt vendég. Foglalt hellyel Lucifer jégtrónusán. Bosszúálló démonok integetnek arcába, és mutatják fakírágyát, amivel együtt hibernálják fertőző testét, és tesznek meddő kísérletet egy eszme elzárására. Nem tudják, hogy elméket nem törnek ilyen könnyen, hogy egy körbelehelt jégbörtön a lángoló centrumban nem hátráltathatja meg a veszett románt, csak elősegíti újraszületését, hogy, ha kell, amikor szükség lesz rá, eljöjjön ismét ítélni élőket és holtakat.
S ahogy a rövid némaság után szemhéja megmutatja lángoló íriszét és ijesztő bömbölést zúdít a világra. Az állati ősöket idéző kiáltással erőt vesz magán, és a kezében szorongatott társ körül sercegő szikrákat indulattá formálja tudata, hogy határozott egyenesben induljon ellenfele köldöke felé.
- Hát nem érted? - mintha vörös port öntöttek volna csarnokvizébe, szeme fehérje eltűnt az elpattanó erek között. Késztetését a testét járó kín elülvöltésére inkább egy formázandó szó elejébe fojtja, és nyeli vissza a megakadt hangot. - Kép a tükre felett nem uralkodhat! Pusztíts... PUSZTÍTS CSAK és önmagad fojtod! De már el is kezdted... már el is kezdted... - hangja kiszámíthatatlanul vékonyodik a szavak közepén vagy végén - Nem veszed észre... NEM... VESZED... ÉSZRE! Máris hátba döfted a magasztos elveidet. Hova tűnt a szánalmas istened szánalmas bírája? Már sokkal... sokkal jobban tetszel. Gondolom te is érzed, hogy egyre közelebb... közelebb... KÖZELEBB kerültünk! - vérfagyasztó kacajával együtt lendül jobbja, és ha nem kényszerül védekezésre akkor egy nonverbális Expulsot küld a lába elé, hogy a felverődő por és törmelék árnyékában érkező - IGNIS! - ropogóssá pörkölje Armstrong arcát, hogy majd könnyedén törjön a halálfaló fogai között.

Folyamként indul meg a föld alatta, és mint a homokra épült ház zuhannak kavicsok a koppanó mélybe. A hosszú sáv fürgén nyújtózik lábai felé, és kénytelen oldalazni, ki az ingoványból. Fájó bokája, amit egy gyors varázzsal visszatehetne, ha lenne szemernyi ideje is, makacsul nyekken a súly alatt. Bizonytalanságában megcsuklik többször is, de nem zuhan le, hogy a talaj megágyazott koporsójává váljon. Hiába az est, a kisajtolt, hidegen párolgó izzadság, a kényelmetlen kosz, a támaszt kereső végtagok, ma nincs meghátrálás. Az adrenalin nem engedi érezni a test sikolyait, és veszett vadként űzi a vadász házába, vagy épp tébolyult vadászként a rókalyukba. A düh, a bosszú, a sors diktálja a cselekedeteket, az átkokat. Nincs esély. Nem megoldás átcsúszni a szűkülő rések között. Fordulni és ütközni. Az erősebb eszme, a megtestesült idea úgyis elharsogja a maga igazságát, és tagadhatatlanul nyilatkoztatja ki az ítéletet. Mert nem érzed, nem hallod Saulus, ahogy felhangzanak a trombiták és törnek a pecsétek? Kiborult a harag pohara, és az ellenségek fövő vére egybeolvad a hulló viaszszilánkokkal. Hova kerültetek kicsi emberek? Minek ilyen messze kószálni az édenkerttől, ha úgyis tudjátok a történet végét? A levágott lábú szabad akarat körbeúszkált a holdfényben és egyre csak mesélt, súgott a fülekbe, mindenféle artikulálatlan érzést, és lassan kottázza a hét főbűnt, mégse mond semmi újat, csak vonzóvá teszi a napi rutint. Pulzáló artériáiban bővebben zubog a vér, és hirtelen minden élesebb lesz. Droggá válik az élni akarás. A robbanó sziklák mögé belátni mégis képtelen, és morogva keresi az esendő körvonalakat, a túl nagyra nőtt vírus utolsó tagját. Csak a bújócskázó hang tekeredik elő valahonnan. Figyelmeztetés, fenyegetés. Felhívás keringőre. Nincs több kérető hátralépés. Nézz szembe a realitásokkal Brayden, és fogadd el, hogy ma veszteni fogsz. Összeroppant a nagyobb mágia, mint a háborgó mókusokat régen te, úgy töri majd el csontjaidat, és forgat ki bőrödből. De ki venné fel ezt a bűzlő bundát, ezt a megszaggatott köpenyt, ami már magába itta a takargatott vétkeket. Nincs isten aki megbocsájtana a keresztfába vert szögnek, nincs kegyelem annak, kinek böjtje csak a halál. Talán felzúgott az égi kar, mikor a halálfaló szeme sarkából látja a fénylő átkot, amit eltéríteni esélye sincsen, és ha elvenné balját, akkor a takarásában lévő másikat érni a ki tudja mit hordozó rontás. - FINITE INCANTATEM! - kiáltja kétségbeesetten, de az alig gyengülő rontás így is szétterül bokaporcán, és rágó féregként eszi bele magát a szövetekbe. Nem roppant a csont, de érzi, hogy képtelen lenne megállni, és sánta állatként menekülnie kell. Futnia kéne, mint a vadnak, ami piros csíkot húz a hóban maga után, és tudatlanul lapít a bokorban, nem tudva, hogy az ágak közt már születése óta várja őt a halál Egy lábon egyensúlyozva próbál minél hamarabb kontrázni, és az első eszébe jutott igét harsogja rögtön - Custodia Flammae, CUSTODIA FLAMMAE - A pálca vége kört rajzol a levegőbe, mire a föld hajszálrepedéseiben narancssárgán izzani kezd a sötét, majd ahogy bezárul az elképzelt síkidom fölrántja a tiszafavesszőt, és a híg magma lassan folyó lávaként terül el egy túl széles sávban a lerobbantott kövek körül, és csak remélni tudja, hogy az auror is benn ragadt, és gyerekes hibája nem válik még nagyobbá. Zihálva szorítja bokájához a pálcát, de csak láthatatlan sínbe rakja a mágia segítségével. Nem gyógyíthatja meg, nem használhatja el fölöslegesen vészesen fogyó erejét, hisz a ma egészen másképp fog végződni, mint eddig gondolta. Már látja maga előtt a csurgó vért, mert vér... VÉR KELL! Zúg fel benne a rejtélyes lény, és merev lábbal, de fájdalom nélkül közeledik a kör felé, hogy az első adandó alkalommal láthatatlan késeket állítson Saulus karjaiba. - VESZTETTÉL! - ordítja már-már éneklve.

Kényelmetlenül érezte magát. A sár, a vér, a fekete körömágyak, a túl meleg haj, az izzadság, a szakadt ruha, a tehetetlenül összeeső belső váz, az állás. Akár falusi kisgyerek a túl hideg és túl üres templomban, ahol túl kemény a gyóntatószék, és már sebes térde, ahogy félősen átnéz a rácson túli másvilágra, ahol épp hasát vakarja a pap, ő pedig még csak meg sem görnyesztheti a hátát. Nem érti, hogy miért látszik a lehelete az isten házában, nem érti miért teszi olyan beteggé a fény a magas ólomüveg, és miért tűnik csak egy nehéz rongynak a ministránsruha. Nem érti, csak összehúzza a szemöldökét, és nekidől az égetően hideg rácsoknak, hogy a hangtól megijedjen az atya, és nézzen rá. Lássa, hogy abban a szempárban régi máglyák fognak újragyulladni, és az utolsó aranygyűrűt is a puszta kezével fogja lehúzni a püspökök ujjáról, hogy megmutassa az ilyen feltűnő ékszerek nem férnek át a garaton. Dacos, és visszafordíthatatlan gondolatokkal áll föl, és átkozza ki magából az egyházat, mikor sokáig visszhangzik a fülke becsapott ajtaja. Farkasszemet néz a leszegett fejű Krisztussal, és szentségtörően placcsan a szenteltvíz, mikor beleköp a tartóba. Innentől nincs visszaút. A kegyvesztettek halni születtek, de miért fontos ez, ha a hősök is? Nem jut eszébe ilyesmi, csak ott hagyja az értetlen pásztort, és beleborzong a fuvallatba, ahogy kilép a harangtorony árnyékából. Beleborzong, akár Brayden a közeledő hidegbe, és csak nézi a fagyott leget, ahogy töri maga előtt a teret az átok. Hullanak a friss kristályok, és koszos tükör lesz minden egy pillanatra. Egy gyorsan olvadó érdes felület, ami torz marionett bábként tükrözi a remegő férfit. Ahogy combjait mentve lehajol, és hasába mar a hideg. Szilánkossá törik a lebegő szövet, ahogy megtántorodik, és összenyomja a talajjal. Megreped a bőre is, és nagy, ínyszínű darabok hullanak ki csupasz hasából. A sötét lyukból ugyanakkor kiszökik valami, és ordít, telezengi az éjszakát, mintha lakomára hívná a vadakat, hogy még az őzek is mohón falják a készülő dögöt, a hulló eretneket. S vajon melyikük az? Mikor már összefonódott a két öblös zúgás, és spirálként tekeredve alkotják a jövő DNS-ét, ki mondja meg, hogy melyik volt előbb, melyik a fontosabb?
Lassan tápászkodik, észre sem véve, hogy könnyebb lett, és átsüvít rajta a hideg. Megállhatna gyógyítani, vagy csak letakarni apró gézzel, megállhatna, hogy  rendbe tegye mindenét és ne érezze úgy, hogy kiforratlan ideák gőzölgő masszája ragad hideg zsírként a bőréhez, és ez a fura idegenség hasaltatja el az eddig oly járható valóságon. Rendet tehetne. De nem akar. Egyetlen egy cél lebeg előtte, ahogy hallja a nyíló artériák zizzenését, az összetéveszthetetlen hangot, amikor Luciferként bukva hullanak a kövér cseppek, de egyiküket sem fogadja be a pokol és szétterülnek a betonon. Érzi a sánta préda jellegzetes vonaglását, és fájdalmas öröm villan arcán, ahogy rájön, hogy hasa képtelen követni tüdeje által diktált kígyómozgást és nehéz zihálásokká fajulnak a sima lélekzetek. Rövid megtorpanás, vészes közeledésében, végzetes felismerés, hogy nem opció az ütközés, a vágó súrlódás, csak az maradt. Utoljára áldozni agyak teremtette isteneknek, a mágikus kapuk zárainak. Ezt kell tennie, mert szükségtelen a megtartás, ha nincs pusztító, és minden fölöslegessé válik a teremtés nélkül. Együtt, egymáson, egymással. Feszüljön kötelék az ellentétek között, hogy az új, tökéletesebb kor csodáinak is legyen út, amin járhatnak. Ilyeneket gondol, furcsa képeket kerget a kihűlt sötétben, egészen a zöld villanásig. Az elmelobbantó átok minden eddiginél gyorsabban teszi meg az utat, és félelmetesen vibrál, úgy, ahogy eddig még soha semmit nem látott életében. Akárha masszív anyag körül dőlne be az idő, és torz egyvelegként ömlesztené magába az átszelt világot, elképzelhetetlen semmit hagyva maga mögött. Dementori erőként közelít felé, és biztos benne, hogy bármit tesz a lehetetlen entitás magába szipolyozza. Fel is adhatná. Minden erőlködés nélkül fel is adhatná.
- INV...ITO - hörgősen csusszan a begyűjtőbűbáj, miközben zsákként dől ki a védhetetlen rontás útjából, és a tehetetlenség momentumában nem veszi észre a pillanatot, mikor épp túlélte. És a furcsa ízű felismerést ismeretlen fájdalom nyomja el, ahogy gyorsan olvadó hasa ismét találkozik a talajjal, és az olvadó végű erek feketés patakban ontják magukból a gennyes vért, és rajzolnak alakzatokat a porba. Fektében még látja, hogy hatalmas gömbbe rendeződött a sűrű vér kitartott végű pálcája előtt. Tökéletes alkotás, amiben gyönyörködnie kéne a világnak, most mégis kegyetlenül átnyúl közepén, és bal keze vállig ázik az ismeretlen, mégis a soseérzett otthonmeleget idézi, merő kontrasztot alkotva maró, véres köhögésével. Csak ennyit lát. Talán még egy villanó átkot, ami túl közel van, és magába tekeredő spiráljában magával rántja, hogy el ne felejtse a fájdalmat, mikor kicsavarodik a dehoppanálás szűkös dimenziójából, és szaggatott ruhával, elnyűve és véresen koppan egy öreg magtár kemény alján.