Akinek a záloga a kezemben volt

[|a hódító|]

|a hódító|

A világ tompa, a fájdalom éles. Torz magzati pózban fekszik, és tűri, hogy masszírozza a ridegség. Zsinórtalan köldöke makacsul hallgat, csak fölőle okádja teste a piszkos vért, ami Rorschach-teszt tizenegyedik mintáját körvonalazza alatta, megalkotva a félreismerhetetlen, növő őrültséget. Az ősi fájdalmat, egy almacsutka torkon akadását, mikor épp igazat készülünk mondani, vagy a koppanó követ Káin kezében. A vészt, Ábrahám bilincsbe verő szövetségét, elpazarolt áldozatát. Az omló Bábel, az összedőlt Jerikó, a tűzbe vesző Szodoma, a megbéklyózott Kánaán, a mindig ködös gecemáni kert, a magasodó Golgota, a meggyalázott Szentföld, a kifosztott Jeruzsálem. Mit lát? Olyan fölösleges kérdés, mikor a kollektív szégyen, a tagadás dühe annyira egyértelmű, hogy senki nem meri mondani. Mit látsz? A vérveszteségtől vibráló spektrumban felragyog a talpalatnyi fehér, és lángoló angyalként köröz a szobában, ő pedig csak nézi és nézi. Nem fordul hátra, de elképzeli milyen lehet része lenni a világnak és érzékelni, lefedni a teremtést. Pihen. Piheg. Nem melegít jászólat, csak arca sebeibe csap vissza a párás lehelet. Itt maradhatna. Belerothadna haló húsa a döglődő tájba, és minden figyelmeztetés nélkül szabadíthatná meg öccsét. Könnyebb lenne, könnyebb, mint ez a kósza jelenés a következő percekről. Milyen fura. A magasztalt test tartja először markát a húsz ezüstnek, és gond nélkül szájon csókolja a dédelgetett elmét. Csók. Nem pecsét, nem ígéret. Megtanulta. Nincs nyoma a sötét pincének, az emléknek egy nyüszítő állat felett. Nem sebezhető kívülről a mozgó hazugság. Képtelen rá. Akkor minek?
Nem tudja mennyi idő telt el. Nem tudja, hogy a köd tisztult, vagy a reggel világossága már ez? Másodpercek és a napok szürreális egyvelege kipereg ujjai közül, és csak a szívdobbanás maradt. Milyen egyszerű, milyen patetikus értékmérő egy egyszerű szerv, egy nagy teljesítményű izomköteg. Érzi, ahogy lassul, és metronómként takarja be agyát. Pálcája a földön marad, és leereszkedett szemhéja mögött fehér pupillákat kavar a mágia, szoborszerűvé téve a vonagló testet. Saulus vérében áztatott bal kezével hatalmas kört kezd rajzolni, ahogy négykézláb vonaglik a készülő alakzaton kívül, vörös foltokat hagyva sápadó testéből. - Ó a világot élni tanító Lilith, mágia anyja, a születő élvezet kéjnője vigyázz hithű gyermekedre a remegő éj fátyla alatt, és ne hagyd, hogy az uralkodó hamis elnyomja parázsló fényed. - egyenletes héber mormogása, nem az ő hangján tör fel és remegteti meg a környéket. A bukdácsoló hák, az androgün zengés leülepedhetetlen énekként fogja közre a részecskéket, míg egymásba kapaszkodik ugyanaz a vér, és megszületik az első hibátlan kör. Felpillantva, a tető mögötti eget kémleli. - Téveszthetetlen erőd húsomba mar ó Azazel. Dühöd tudom nem ismer akadályt, söpörd el utadból a szentségteleneket, és a gyengéket taszítsd a felejtésbe, de pajzs legyél hű szolgálóidnak. - Kitágítja hasán a tátogó űrt, és eufóriájában fájdalom nélkül nyúl magába tiszta jobbjával és a második körhöz kezd hozzá. A porba húzott görbe elsimul a másik mellett és csak egy közös ponton találkoznak egymással. - Az önmagába dőlő Menny alatt örök a poklok hét síkja. Ne veszíts el az omló áldicsőség romjai között, és tisztító lángodban engedd átélnem a takart igazságot a teremtés értelmét! - a remegő nyelv szinte képeket rajzol az éterbe, valami birtokolt, de már rég elvesztett igazságról, valamiről amit ismerni kéne, de mégis annyira csúszós, annyira felejteni vágyott súly, hogy képtelen befogadni teljességét az elme, és csak ostroma fájdalma marad, ahogy bezárul a második kör is, tükörképe az előbbinek. Tisztátalan balja egyszerre emelkedik másik karjával, és azonos területeket metszve ki ugyanakkora körrel koronázza a készülő pecsétet, hogy az alvadó testnedvek ellentétesen keresztezzék egymást, és pont a metszésponton találkozzanak. - Jövő királynéja, legyőzhetetlen Babiloni Szajha, kéjelgéseddel kapcsold össze a szétzilált égi hatalmat köztünk a földön, lakomázz testünkből és tégy húst hússá. - Mélyen markol belsejébe, hogy a keveredett váladékokat tenyerébe gyűjtse és mohón nyomja le torkán a gusztustalan szövetség taszító bélyegét. - Az éltető vágyat oszd meg test és test között és töröld el a korlátokat hatalmas istennő! - az első kör szélére Lilith szimbólumát rajzolja fel¹. - Ha egy kitaszított, taszítsd a másikat is vele legyőzhetetlen Azazel, ne engedd elszakítani az ártás által azt ami megköttetett. - a saját körébe újabb szimbólum került², hogy aztán a harmadikat is felrajzolhassa³ - Ami nálunk nagyobb hatalmaktól származtatott - a megmaradt hatalmas teret már nehezen tudja kitölteni, a túl sok vértől megakadnak a mozdulatok, de még marad elég ereje a tízágú csillag⁴ befejezéséhez. - az legyen örök, és ne vesszen el a poklokban sem. - ahogy befejezte a műveletet, bogara erőtlen feketévé vált, és a magtárat betöltötte egy pillanatra a simogató ragyogás, ahogy végigment az eltitkolhatatlan változás a két testben, és az önmagát visszanyerő halálfaló elmaszatolhatatlan pecsétje közepén hánykódott, hideg vért köpdösve és túlzottan szédülve.
Vesztettél.
Nyertünk.

          Elkésett.
           Soha a kibaszott életben nem késett még el ennyire.
           A számára semmit nem jelentő, idegen kántálás mintegy végszóra akkor hal el, amikor minden fizikális és mágikus erejét megfeszítve betöri végre az ajtót. Egyúttal előrelendül felemelt pálcával, karvalypillantása a célpontot kutatja, és kiszáradt, fájdalomnedves ajkán már ring a halált hozó fuvallat, mint lehullni megért gyümölcse a Tudás Fájának… de végül sosem kerül kimondásra.
           Megtántorodik. Hatalmasra táguló szemeibe beleég a befejezett, sötétre száradt pecsét látványa, közepén Minticz elhasznált, sötét isteneknek feláldozott testével arra a végső másodperctöredékre, míg utoljára önmaga, és csak önmaga. A következő évmilliók egyetlen tébolyító perccé fuzionálnak.
           A vérből mázolt mágia úgy süvít keresztül oly törékeny porhüvelyén, mint az éjszakai sikátorokban lábujjhegyen és arcát eltakaró csuklyában sompolygó Halál, egy nimfa könnyedségével és a végzet ujjainak leküzdhetetlen, ellentmondást nem ismerő kegyetlenségével. Szemei előtt a magtár mocskos, vérpiszkolta köve villan fel sokkal-sokkal közelebb, mint kéne. A szegycsontja mögött fájdalom hasít belé, igen, odabenn, mélyen, nagyon mélyen, valahol, ami nem szövet, nem csont, izom, ín, porc, velő, vér… ott nagyon fáj az a megfoghatatlan ezüstfodrozódás, minden emlék, tudás, érzés. A száján emberi agyag visszataszító ízét érzi, a fájdalom felhasogatja belül, öklendezik, tiltakozik, küzd ellene… de makacssága lepkeszárnyak hiú csattogása, hiábavaló. Nincs pillangó-effektus. Kitörölheti vele a seggét, míg tagjait marionett-bábként rángatják a kiontott vére-ösztönözte erők; hiába ordít hangtalanul az elméket és lelkeket magasfeszültségként túlhevítő erők gyötrelmes extázisában, hiába kapálózik és harcol mindenével, miközben talán csak áll a magtár közepén megrogyott térddel, dermedten. Azok a vérrel megvesztegetett bálványok boncasztalra vágják, feltárják élve, kiemelik zsigerei közül azt az áttetsző, vergődő fényférget, ami egykor halhatatlanságot és üdvözülést ígért neki, ami eltűrte minden bűnét és hibáját… Még érzi törött bokája és fagynyúzott hasa, a húsában tátongó, önkezével széthúzott szakadék szinte nevetséges, eltörpülő fájdalmát, a kíntól megfásult idegeinek és a vérveszteségnek lebírhatatlan kimerültségét, aztán a mágia lesújt kitépett lelkére obszidiántőrrel – és onnantól kezdve értelmét veszíti a gyötrelem minden definíciója. Kitépnek néhány darabot, mást varrnak a helyére, kicsapnak, mellétűznek, óriás kromoszómák futószalagon folyó crossing overe zajlik, új eszmék, új igazságok szintéziséhez készül a tervrajz. Egészségesnek, épnek imádott,  de torzzá és mutánssá élt, szép korpuszából építenek új Frankensteint. Valaki másnak, valaki más bűneinek szurkos keresztvizében fürdetik, új bűnöknek, új bűneinek feneketlen márványtáljában feketére is issza magát velük a lélek törékeny szövete, amit oly féltő gonddal őrzött hajszál híján sötétszürkének. A fájdalom, az undor, a tiltakozás már a hiúság hulló aranygyűrűje csupán, hullik, zuhan lefelé, elnyeli a véghetetlen űr, legurul a semmi aljáig, felfalja az örök lefolyó szája. Majdnem még sötétszürke vagy fekete, nem mindegy hát? Az egyik tizenkilenc, a másik… másik… másik is volt. Minden ellenállást kiégető tűzben egymásba olvad minden fém. Hol volt a forrasztás helye? Ötvözhető minden érc. A legmakacsabb is. Miből lett ez, ami most úgy tűnik, mindig volt? Fáj. De a fájdalomnak nincs oka, tenni se lehet ellene. Tébolyultra kínzott elméje közömbösen fuldoklik át a túlsó partig. Nincs is part. Nincs is víz. Massza van. Húsmassza, lélekmassza. Törésvonalak vannak. De határvonalak nincsenek. Hamvadnak a nevek minden keresztlevélen…
           Az extázis múlik, más érzések jönnek helyette. Érzések. Emlékek. Képek, amelyek nem állnak össze történetté, hangok, amelyek háttérzajjá pörögnek, érzések, amelyek hiába tűnik úgy, hogy belőle származnak, nem találja húzófonalaikat, nincs gyökerük, mérgezett tápoldatba állították őket csupán. Idegen szervek idegen üregekben.
           Rémálom. RÉMÁLOM!
           Egyetlen perc rémálom, aztán vége.
           Úgy van vége, mintha sose lett volna.
           De valami történt.
           Valami megváltozott.
           Felpattannak a szemei. Mohón szívja beesett tüdejébe az elmulasztott oxigént, épp úgy, mint pupilláiba a magtár szépiaszínű látványát. Újra küzdeni kell az egyensúlyért, a szédülés ellen. Szédülés. Jobbjáról vértől elnehezülve csavarodik le a kötözés. Pálca. A tudata a másik pálcára villan, ami elgurult, lecsonkolt végtagként hever a koszban. A pálcája… ahogy észreveszi újra a földön nyomorgó férfit, tótágast áll újra a világ, a szájában intenzíven lobban a gennyes véríz, és minden összezavarodik, karja, lába, sebe, pálcája… kábítószerként zavarognak, sziszegnek, kavarnak meg mindent a birtokragok, az agyában ide-oda kapcsolnak egymáshoz nem illő, zavaros, idegen érzések és érzékletek. A távirányító az Úristen segge alatt vált ide-oda, őrülten ugrándozik a tévében a kép, de minek, mikor úgyse adnak sehol semmit… mi történik?! MI A FASZ TÖRTÉNIK?!
           Igazság szerint az se világos, mit csinál. A működésképtelenül kettészeletelt sziámi ikrek közül melyik fél szemével néz? Fekszik nyomorultul a vérben, vagy ő az, amelyik szédelgő agresszióval ront oda a körökhöz, szimbólumokhoz, és tapossa, dörzsöli, robbanó pálcával repeszteni akarja a rajzokat? Rándul a fájdalomtól, vagy megragad egy torkot, pálcát nyom az állkapocs alatti érzékeny, puha húsba? Egyáltalán kinek a torka, kinek az álla, kinek a pálcája? Nem a tiéd, Sau … ? Sau … den … Bray … lus … S … a … y … r … B … d … u … nincs tiéd. Kibaszottul nincs tiéd. Minden a tiéd.
           Meg fogom ölni magam? – csodálkozó hang, valamelyest megszokottnak tűnik odabentről. Odabent. Csakhogy kibaszottul túl sok minden van odabent. Fel kéne törni a koponyát, kiszabadítani onnan mindent, rendet tenni a zavaros, záp velőben. Koponyát, de melyiket?
           Mindkettőt, a kurva istenit, mind a kettőt, mind a százat, hétmilliárdot!
           Fojtogat és fuldoklik. Fenyeget és halálfélelemtől izzad. Fojtogat… fuldoklik… zihál, torokra forrasztott ujjakkal rángat, és fájnak a sebei istentelenül, mert rángatják.
           Édes az egyenlőség, mint a kereszthalál.
- Mit műveltél? – rekedt, lehelethalkságú zihálást üvölt valaki valaki arcába. – Mit tettél velem? Mit csináltál? Mit...?!

[|a hódító|]

|a hódító|

Oldalra billenti a fejét, ahogy kivágódik az ajtó, és ernyedt végtagokkal néz bele az elhaló átokba. Mosolyogna a dühön, mosolyogna, ahogy az értetlen kisgyereken szokás, de képtelen. Képtelen felfogni bármit is, csak érzi, hogy zsibbad a karja, és viszketnek az ott sem lévő sebek. És mi ez? MI EZ? Akárha tócsába esett volna, és először csak szakadt ruhája ázik át, belemosva vizébe a megszáradt sárt, megnyaldosva az alvadt vért, és aztán lassan a szöveteket is puhítani kezdi, egy idő után úgyis felázik a bőr. Egymásba oldódik két test. Ilyen lehet megszületni talán, vagy épp elvetélni. Egy halott magzat minden lehetőségét nyelik el a sejtek, és teszik magukévá az értékes tápanyagot. És utána mi van? Mi az a furcsa űr, amit eddig egy születő elme szorított ki a világból? Egy egyszerű képződmény, ami kilenc hónap alatt bejárja az évmilliárdos egyedfejlődést, és kigúnyolja, szinte meggyalázza az alacsonyabb életformák minden vívmányát, így önmagát is. De itt nem fog felsírni senki, csak a másik fertőző hullája marad meg egymás gyomrában. Sósavban dédelgetett önnönmaguk. Emészthetetlen szenny, undorító, kihányni való test. Idegen, és hideg, amit nem ismernek a fehérvérsejtek, de félve lépik át, mint a túl kínos rendetlenséget, a régi kacatokat, amiket ki kéne már dobni, de túlzottan kedvesek. Nem lehet. Viselni kell, mert nincs isten. Nincs isten, nincs remény, csak egy félreértett lelkiismeret, egy belsőségekben bolyongó exauror.
Öld. Miért? Kétségbeesett pálcája pattog a földön, és nagy kilengésekkel fordul a két alak felé. Én vagyok. Kerubok csapkodása, kopogás egy gazdátlan ajtó két oldalán. Apró diszharmónia, elviselhető ritmustalanság, ütemtelen verdesés, IDEGESÍTŐ CSAPKODÁS! Csak kong, csak zúg az a kibaszott tér, és nem mond semmit, nem válaszol, hogy mikor lesz már vége? MIKOR? Persze jól tudja. Ismeri az okát a friss paradoxonoknak, az olvadó szinapszisoknak, hogy miért fáj a kettőjük közti csend, az apró mozdulatok. Mik ezek a furcsa érzések. Szeretet. Milyen tiszta. Milyen állatias kéjelgés. Tudom. Hogyne tudná. Ő csinálta. Emlékszik a meztelen hátról letörölt izzadságra, a levegőre a háztetőkön, hogy majdnem leesett amikor megszédült. Csak miért? Miért átkozta meg magát? Miért jött ilyen messzire a régi háztól? A régi ház. Déjà vu. A magas fű, a csontok. A tökéletes test. Hajlik, nyúlik, feszül. Boncolás. Micsoda? Ki ez? Mi ez? DÜH! SZAROS GYÁVA! MENEKÜL, ÉS HÁZAT RAJZOL MAGÁNAK A HOMOKBA! DÖGÖLJ MEG! Ki vagyok? A szemébe néz. Fekete. Kék. Barna. Zöld. Mosódik, mint a ruhák nyomot hagynak egymáson és milyen csúnyák azok a sebhelyek, és mintha epilepsziás lenne, stroboszkópszerűen hol magasodik előtte a változó arcú alak, hol pedig fetreng saját mocskában. Nem érti. Nem rajzoldóik ki magában a tér, és túl sok vért vesztett teste fáradtan csapong. Csapongna. Torka vasízű lesz, rozsdás, és maró. Óvatosan fordul oldalra és krákogva hány a padlóra. Pépes élelem, kicsi kis fejek. Saulusok, Braydenek. Táncolnak, forognak és nincs végük, végeláthatatlanul sok van a testén belül, és egybemosódnak vagy osztódnak rendszertelenül. Burjánzik benne az újdonság. Nyomja, repeszti az oldalát, a bordáit, a tüdejét, a szívét. Nem szabadulhatnak, nem szökhetnek el, ez mind a része, ez mind hozzá tartozik. Mohón nyalja föl a híg savat, és küzdi vissza helyére. Teljesen fölöslegesen. A perisztaltika megelégelve a megaláztatást visszanyomja még jobban felsértve a puha sejtsorokat. Hát megtörtént. Feldereng hasában a fájdalom, a hideg. Milyen jó érzés volt, látni ahogy szenved és küzd önmagáért.
- Ha... - résnyire nyíló szemein át látja a túl közel lévő férfit, és érzi kezének melegét a torkán. Milyen kényelmes. Tehetetlenül bukik koponyája bármelyik irányba amint megszűnik a tartóerő, és lassú mosolyt bont meggyötört arcán a felismerés. - Ha... - nyögésbe fulladó kacaja köhögőrohammá fajul, és öngyulladásra kész tüdőjét érzi már garatjánál, mikor újabb emésztetlen darabokat köp Armstrongra, magára. De hát annyira mindegy. Mindenképp érzi a lecsorduló váladékot, és gyomorszagú bűzét. - Mondtam, - motyogja a hangokat, csak foszlányok szaladnak ki belőle, még is, sose volt tisztább, hogy mit akar mondani - vesztettél. - nem próbálkozik gesztusokkal, mimikával kísérni az artikulálatlan szavakat. Mennyivel másabb ez, mint a héber szózat. Mennyivel fülsértőbb, mennyivel természetesebb. - Pálca... Shannon. - nyögi ki végre és emeli fel kezét, amibe belehasít a fantomfájdalom, de nem tágít, már nincs értelme. - Gyógyít. - engem és magadat, magadat és engem. - Beszlek. - esnek egymásba a hangok, de az ígéret, az fellebbezhetetlenül ottmarad.

  Elereszti a szorongatott torkot, csak hogy köhögve megmasszírozhasson egy másikat, talán a sajátját végre. Minden birtokviszony üres szólam. Engedi elhanyatlani a másik testet. A testet, amellyel együtt járták meg viszolyogtató, néhány másodperces embriókorukat egy közös magzatburokban. És együtt nőttek meg egy szempillantás alatt kétfejű szörnyeteggé megint egymás lelkének mocskán felhízva. Engedi hátraesni, csak a rászegezett pálca marad. A közelség marad. Nem tuszkolhat maguk közé távolságot, ahogy nem választhat el két nedvesen összetapasztott üveglapot sem. Nem lehetséges. Lehetetlen.
  Végtére is mindig gyűlölted magad.
   Úgy bámul az arcába, mintha még sosem látta volna azt a rengeteg, csúf sebhelyet. Különbséget akar találni, bizonyosságot, kapaszkodót vissza önmagába. De azt az ösvényt elsodorta a lavina. A vére áztatja, bőrén érzi a langyos vért, a húsában a hasizmok közé maró, élesedő fájdalmat. Fekete denevérszárnyak csattognak a szeme előtt. Szédül. Vér. Átkozott vér. Túl sok vér. Leokádja magát, lehányja őt, öklendezik maga is, de csak az egyik gyomor eléggé felkavart a belső ocsmányságok világra hozatalához. Annyira mindegy. Meg sem rezdül. Gennyedző vér, okádék, gyomorbűzös lélegzet az arcában, bőr a bőrén. Ez semmi. Ennél sokkal visszataszítóbb szennyben fürösztötték egymást, igen, odabent még mindig koszos tőle, a másik, fekete lélektől, annyi vonító embertől-állattól, annyi eltörölt ártatlanságtól. Milyen undorító egyesülés, milyen lemoshatatlan erőszak!
  De kitöröllek, akárki is vagy, kitöröllek magamból, ha mindent ki is kell törölnöm veled együtt!
   Vérpatakok szaladnak ki a kézfejére, lerántja magáról a meglazult kötést, megtörli magát a csücskével, letörli a váladékot, tisztább vérét mázolja a helyére inkább, aztán letörli a másik arcot, mellkast is, hamarabb, mint hogy gondolhatna rá. Undort nem ismerő praktikusan, mintha csak magát tisztogatná, saját magát, két testben. De ez nem ő! De még mindig olyan olvatagok a határvonalak! Sose lesz máshogy? Sose lesz vége? A kurva életbe!
- Rohadnál meg! – szisszen, valószínűleg nem ilyen jól artikuláltan, nem ilyen érthetően, de úgyis érthető. Hirtelen pofon üti a mocskos gézzel a kezében.
   A pofon fáj, felhördül, újra a nyakára akaródzik fonnia az ujjait, átkozni akar, belevájni puszta kézzel a hasán tátongó sebbe, belemélyeszteni a karmokat, beletúrni, megnézni, hogy működik belülről, hogy a szervei is olyan elbaszottak-e, mint amilyen ő maga. Mint sokszor tette már, és ez is csak egy test, a titkok soha igazán fel nem tárható kazamatáit rejti… Szinte érzi ujjai hegyén a még meleg orgánumok puha, savós tapintását, ami épp oly ismerős, mint a pálca uralma. Melyik puzzle-darabot raktuk rosszul a helyére? Melyiket? Melyik kobold hazudik a rejtvényben? VÁLASZOLJ!
- Nem. – Tagad, mert muszáj legalább tagadnia, még ha legyőzöttnek is érzi magát, a beismerés valóban vereséggel érne fel. Nem győzheti le, nem, nem… mi ez a rohadt diadalittasság? Örülsz, te rohadék? Örülsz, hogy kényszeríthetsz, hogy veled röhögjek? Győztél, baszódj meg, legyőztél! … Legyőztelek, vesztettél… hagyd már abba! Nem bírom tovább! – NEM! – ordít fröcsögve az arcába, és újra megragadja a torkát, de a fojtogatás dermedt érintéssé szelídül szinte azonnal.
   Pálca… Shannon.
   A Shannonhoz kapcsolódó emlékek és impulzusok elég vadak és ellentmondásosak ahhoz, hogy újra felkavarjanak mindent, amit eddig kínok árán rendbe tett. Látja maga előtt az asztalhoz szíjazva, nyüszítve, a testét meggörbíti a megadás… nem emlékeztet ez téged valamire? Dehogynem. Sok ilyen volt. Sok ilyen. Az égésnyom az alkarján… a vérhab a száján. Bűnös, meghasonlott élvezet, míg véres meghívókártyává gyötörte, a csupán sebek ruhájába takart bőr látványa utólag egészen új szédelgéssel kísérti. Engesztelhetetlen düh, mikor felvakarta a saját véréből. Bosszúszomj. Hiszen tönkretette az alkotást az a szemét!
  Az alkotásomat. Shannon!
   Mereven és értelmetlenül mered a másik arcba. Mennyire nem hasonlít. Mennyire torz. Mennyire… erőtlen ahhoz a fényes hatalomhoz képest, ami a testvéréből sugárzik. Testvér. Ízlelgeti a szót, a kifejezés tutajával bevándorló melegséget, kötődést, törődést. A kemény, kíméletlen hatalomgyakorlást, ami nem igényel, soha nem is igényelt több magyarázatot. Érthető és világos. Shannont irányítani, csiszolni, vezetni kell. Hűség, könnyektől megpecsételt odaadás a barna szemekben. Bélyegek a testen. Borzongás. Testvér. Egy másik. Egy idősebb, egy lány. Ugyanaz a konstelláció. A mellőzött, az irigy, féltékeny, tehetségtelenebb fiú saját világot, saját árnyékot teremt magának… Takarodj ki innen!
- Nem – szisszen, és sajátosan fenyegető mozdulattal megsimogatja a torkot, amire rámerevültek már szinte az ujjai. – Most beszélsz. Most, vagy… megöllek.
  Vagy? Mindenképpen meg kell ölnie! Valakit határozottan meg kell…
   Mi van, ha ezt még a halál se képes elválasztani, ha a pokolba is összebilincselve zuhannak?
  Elloptad a halhatatlan lelkemet! TOLVAJ! Levágom a kezed! Hiszen annyit gyakoroltad… gyakoroltam… tudni fogom, hogyan kell, hogy jól sikerüljön!
- El fogsz vérezni. – Összeszorítja a száját, és beletenyerel a hasán a sebbe, hogy nyomatékot adjon kába szavainak. Azt a kurva élet, ez FÁJ! A karján a megalvadtak vékony medrében csorog le a friss vér, hihetetlen, hogy még mindig van belőle. – Beszélj, nincs sok időd… Gyerünk! Akármit tettél, visszacsinálod. Vissza. Visszacsinálod – ismételgeti zavarosan össze-összekoccanó fogakkal, mint egy mantrát, mint egy varázsigét. – El fogsz vérezni.
   El fog. Mindketten el fognak.
 

[|a hódító|]

|a hódító|

A gyomrok felzubogó patakjait összegyűjtik a repedések. Az élénkvörös, a barna, a rozsda, a narancs, a halvány. Gondosan terelgette az öreg padló az ételdarabos gyomorsavat. Az emésztés rendkívül zavaró gőzei ott lengtek minden elsuttogott, elkiabált szó után. Tudatosan közeledett, és meleg fuvallata belekapaszkodott arca repedéseibe, szája körül gyűlő, durva szőrszálaiba. Belemart volna orra nyálkás hártyájába is, ha nem lettek volna ennyire abszurdak, ennyire kivehetetlenek az érzékszervek. A folyamatosan ugráló kép, az enyvesen ragadó szavak, az összetapadt gondolatok keresztülzuhantak egy ismeretlen, harmadik test pórusain keresztül, aki hiába viselte egyikük és másikuk arcát, belül egy örökösen sejtett, de sosem bizonyított szimbiózis burjánzott, egy kitalált ikerpár, egy torz petesejt unásig ismert belseje. A ráaggatott új keresztek, a vasgolyókból font, bilincsként csörgő rózsafüzér kellemetlen súlyként rántotta egyre lefelé ebbe a két szívű, két tüdejű, két májú, két gyomrú, de csak egy elméjű testbe, ebbe az absztrakt valóságba, aminek nem akarta látni lüktetését, hallgatni a puha csorgását az erekben, érezni könnyen süppedő felületeit. Tőből szakadó kezeivel reménytelenül burkolta magát a tehetetlen esésben, a végtelen hullásban, aminek alján egy tátott száj, egy röhögő auror, egy zölden villogó átok vagy ami még rosszabb semmi, semmi sem várja.
- Idő... - nyögi puhán, már amennyire engedi hús-vér szájzára, önmarcangoló megaláztatása. Felsajdul a seb, és egyre vastagabb vérfolyamokat sír magából, amiket ugyan nem lát, de érzi, hogy felkarján száguldanak tovább. Fájó mozdulattal tekint csupasz kezére, amin végig kéne borzolnia fekete szőrét annak a melegségnek amit agya olyan szépen elképzelt és tudja, hogy ott van, még ha látni képtelen is. - idő. - mondja még halkabban, szinte csak tátogja, vagy pusztán szája nyílt, és egy bennszáradt gondolat az újabb szó, amire hajló formákat, kecses üvegedényeket vizionál, amikben homok pereg, szánkázik a falán és aláesik a semmiért. Tanulta, látta, hogy csak folyadék, és mégis önmagában tart port, embert. Mi a különbség? Tekintetében sötét háttér előtt villog és változik egy furcsa sziluett és másodpercek alatt idézi fel a világ összes tartományát és mégis képtelen szabadulni önmagától. Megállapodik hát lassan, mint a nem látható fény, a találgatott hullámhosszok rak hidat közéjük, amin egy ismeretlen tengely köré csavart spirálok áramlanak rendszertelenül, megmondhatatlan irányba. Kitekeredő és újra egymásba csavarodó nyalábok ölelkeznek a testeken kívül és két élet minden elfelejtett titkát osszák meg egymással úgy, hogy a felismerés, az összetolt kirakódarabok beszúrnak bordái közé és egy fuldokló levegővétellel tisztul ki újra a gyér fényű magtár, hogy természetellenesen hátrafeszült teste, elernyedve omoljon magába és csapja fel a maga alatt elkeveredett testnedveket, és valami távoli, kierőszakolt mosoly pislákol fel arcán, hogy látja meg kapja amit érdemel, vagy amit szeretne, vagy amit elvárnak tőle. Nem tudja. Nem tudja ki volt, kivé lett, ki lesz és a teret elöntő halmaz repkedő tagjai közül, melyik az övé, melyik furcsa szín, melyik torz képzet, a levágott farkú macska, az összetört seprű, a lángoló ház, a reszkető öcs. MELYIK? Zsongó feje kábán és önkívületben forog a padlón észre sem véve a fájdalmakat a kellemetlen változásokat amiket okoz magának, másnak. - Vissza... - hebegi, ismétli a csengő hangokat, amit úgy rémlik már mondott egyszer, dühös, de kerek mondatokban. Igen, már minden bizonnyal elmondta. - fogunk. - folytatja tovább összefüggéstelen gondolatmenetét, amiben mégis gáncs, bog nélkül tevődnek egymás után a szálak, mint gyerekhajban a fonás, mint ahogy a szövetek kapaszkodnak, ölelik egymást mielőtt szétszakítanák őket egy hideg fényt tükröző petri csészén. - Nincs.

- Nem – kapkodja a levegőt, és megrázza a keze alá simuló, annyira egylényegű vállat. Messzire néznek a szemeik, túl messzire, már majdnem elkapta a mentőkötelet, már majdnem levetette a horgonyt, legalábbis úgy tűnt, már annyira sekély volt a sötét víz! De a zuhanás kipörgeti a dimenziójából, vissza, vissza a semmibe, a mindenbe, a zavaros űrbe. Felforgatja a gyomrot ez a baszott centrifuga. Mit centrifugáznak ezek ilyenkor, mit, mit, mit. Embert. És minek. Mosléknak. – Nem, nem – zsolozsmázik zihálássá fáradt, reszelős hangon, kíméletlen ujjai simogatásra görbülnek, biztatja azt a távoli végtagot, mozduljon, tűrjön, feszüljön még; öregesen biztatja magát a simítás, épp csak a hús feszes és fiatal a keze alatt, fiatalabb, mint másutt. Még nem kéne megadnia magát. Még működnie kéne.
   Nézi a sebet, az ő sebét, értelmetlen és ostoba dolog, hogy kínozza magát, értelmetlen, zavaros lépés az előbbi évmilliók távolságából. Miért bántod magad. Miért. Takargatják a hasadékot a nagy tenyerek, megáradt vérben úsznak a kézhát szőrligetei. Hogyan vérezhet ennyire, hogyan. Nem tudja megállítani, csak takargatja, mint a szemeket, talán ha nem látjuk, ő se lát, a saját keze nem mocskolja össze úgysem, az a mocsok csak a vére, vér-vér, nincs különbség, ez ugyanaz a palackozás, ugyanaz az obskúrus pincészet. De megölik-e akkor egymást Káin és Ábel az első nő szíve alatt, az élet előtti elvadult sötétségben? Ábel húst áldozott az Úrnak, és az kedves volt az ő szívének. Megölik bizony. Felzabálják egymást az anyaméhben. Így volt az igazi történet. Nem is volt történet. Nincs történet. Nincs. És nincs folytatás. Nincs rendjén valami a köldökzsinórral, hóhérkötél az, fojtókötél, selyemzsinór, és koporsó a placenta, szikkadt, kemény burok, rothadt szemfedő.
   Lávafekete íriszek, gránitszürke szivárványhártyák összenyírva, egymásba csiszolva, görcsösen tátongó szemréseikbe pereg minden homokszem. Nincs. Nincs idő. Nincs idő. Lejár az idő.
Mit mosolyogsz? Hiszen tudom én azt. Tudom. Tudom, mért mosolyogsz. Mégse mosolyogj, ne. Csótányok, mint én és te, te és én, ízelt lábakon nem jutunk a mennyek országába. De nem halunk meg könnyen. Nem öl meg semmi. Túléljük az apokalipszist. Túléljük a semmit.
   Darabokra szaggatod, ami bennem legalább egész volt. Már majdnem egész volt. Ott voltak a mondatok, kimondtam őket, de nem emlékszem rájuk, te tépted szét az összes mondatot fecnikre. Téged meg én daráltalak fel. Le. Fel-le. Autoimmun férgek vagyunk. Azok vagyunk. Csótányok. Túlélni. Nem öl meg. Megöl. Meghalunk. Vér, mennyi kibaszott vér, mi a fasznak kell így vérezni, minek sebesültél meg egyáltalán, mért vagy ilyen hülye szar, hogy nem védted ki, hát ki hitte, hogy nem tudod kivédeni, azt hittem, megvédesz, megvéded a testemet. Mekkora rohadt seb, a kurva istenit, mennyi vér, mennyi, mennyi. Vér. Vérzek. Elvérzel. Fogunk.
- Beszélned! – kell. Nem kell. Semmit se kell. Fekszel, mint akit már kiterítettek. Ki vagyok terítve. Nem is fáj ez annyira. Fájnia kell. KELL, hogy fájjon. Beszélni kell. Vissza kell csinálni. Dehogy kell. Sápadt vagy. Sápadt vagy. Fehér, mint egy hulla. Hulla vagy. Hulla vagyok. Leszek. Nincs beszéd. Nincs vissza. Nincs. Nincs semmi. És nincsenek nevek. Nincs semmi.
   A mellkason fölfelé csúszó kezek vérvörös harci jeleket festenek a hideg, fakó bőrre. Indián jelek. Barbárok. Vérben tocsogó törzsi tánc. Vértestvérek. Mennyire törékeny, mennyire sebezhető, MENNYIRE KURVÁRA FÁJ EZ A rángatózás, mennyire utálatos gyengeség, utáltam másban, most utálnom kell magamban, hogy mennyire gyűlöllek érte, gyengévé teszel, gyenge vagy, gyenge, nekem sose volt semmim ilyen gyenge, mint te. A kezébe fogja a kába fejet, a fakuló arcot, kisimítja belőle a fekete hajszálak töviskoszorúját, ránehezedik a lábaira, megkísérli lefogni a rohamba ívesedő testet, hogy ne tegyen még több kárt bennük.
- Volt egy – zihál, simogatja, vérrel balzsamozza, dédelgeti azt a működésképtelen tagot, térj magadhoz, okos kicsi láb, szép kicsi kar, szívós kicsi has, ügyes kicsi fej, működj szépen, fogadj szót, ne fájj annyira, érezz helyette az idegszálak lombjaival, moccanj, fogadj szót már, a kurva istenit! – egy horgony, volt –, de mi a fenének kell kimondanom mindent, mikor úgyis tudod, mit akarok mondani, így nem megy, meg kell kapaszkodnunk, kapaszkodj, kapaszkodj, az istenért, ne tegyél minket ennyire gyengévé, megölsz! – valahol. Rám nézz! – Finoman pofozgatja meg kétoldalról, jaj, nyomorult, gyenge kicsi test, úgy szenved, szétporlad, darabokra törik mindjárt… Karja vadul rángatózni kezd, görcs áll bele. Nem, csak ezt ne, ne most. Két gyenge test. Két kivérző véredényrendszer. Két oxigént szomjazó, táplálékot éhező, sorvadó agy. Szédelgés két csillagkapu között. Fárasztó. Gyötrelmes. Csak legyen már vége… vége! Hiszen mi sose adjuk fel. Csótányok vagyunk, az istenért!
- Beszélned kell – akaszkodik fogcsikorgatva a rögeszmébe és az erőtlenebb testbe egyúttal. Nem lehet nem észrevenni, hogy útra kel, kétes vizekre indul, és őt is magával akarja rángatni az enyészet posványába. De arról – szó sem lehet. – Ne legyél önemésztő parazita, te test, te csapongó, beteg fej, ne legyél kis hülye ráksejtecske a gépezetben, ne legyél makrancos kis daganat a testemben, mert akkor mész a szemétprésbe. Nem, te – működni fogsz – leheli. Működnöd kell, mert minden működik, ami hozzám tartozik! – És beszélsz. – Vicsorgó, vérkönnyes ínyű agyarakkal zihál, nézi azt a testet, kívülről-belülről oly mindegy már, de nézi, mintha a puszta tekintete erőszakos akaratossága visszatarthatná a pusztulástól. – És vissza. – Kivárja, hogy múljon a karjából a görcs, a másik pálcáját is odahívja magához, elteszi. Elvégre az ő holmija, vigyázni kell rá.
   Összeszorítja a száját. Kibírom. Ha én kibírom, te is kibírod. Kibírod, baszd meg, mert azt mondtam, KIBÍROD! A dereka alá nyúl, hirtelen szorítja magához, csak a saját testével képes az ember ennyire kegyetlenül praktikusan bánni; nekisimul, kérlelhetetlen kötést fon a tátongó sebre saját teste szöveteiből. Elakad a lélegzet. Rohadj meg. Rohadj meg. Rohadjunk meg. De kibírom, kibírom, kibírom… igen. Megvan. Már nem is olyan elviselhetetlen. Fekete kis csótánylárvák vájnak ki ezt-azt a világból a szeme előtt. El fogok ájulni. Majd. Később. Elájulni ráér. Most menedék kell. Bájitalok kellenek. Víz. Ruha. Meleg. És vinni kell ezt a koloncot is, ezt a lecsonkolt végtagot. Helyre kell állítani. Le kell igázni a szakadt idegek önkényét, és vissza kell varrni… LE KELL VÁGNI! ÖRÖKRE! Később, később… Most menedék, menedék kell. Hazamegyünk. Haza. Összeszedi maradék erejét, öklendezve, magával ellenkezve fúrja a fejét a másik hányásszagú testéhez, és magával rángatva azt is, keserves erőfeszítések árán hoppanál.

[|a hódító|]

|a hódító|

A hangok. Tompán és kuszán csengenek valahol távol, talán egy kúriában, egy leégett házban, eldugott muglilakon valahol Londonban, és a magtár ahol épp szenvednek, csak egy üres kapu, egy használatlan zsupszkulcs amibe belekapaszkodnak az emlékek, a történések, a tér apró rezzenései, és egyedül csak az idő reked kívül, felfoghatatlanná és paradoxszá téve az egész helyzetet. De nem is lényeges a külső világ, hogy mi az ami valóban végbement cselekvés, milyen elektromos impulzusok kaptak szabad utat a megvalósulás felé, és miket hívott vissza egy második kontroll, mert létezett a legelső elvetett gondolat is a köztük feszülő vákuumban, egy furcsa fémdobozban, aminek falai olyan sötétek, hogy pont annyira lehetne végtelen, mint amennyire nem is létezhetne. Tudott mindent, de képtelen volt felidézni mi az ami valóban le is játszódott. Csak tehetetlenül vergődött a földön, és hagyta, hogy ernyedt testét átkarolják, és belenézett saját fénytelen szemébe, és megigazította karját, hogy úgy markolja a gyenge testet, hogy ne nyomja a sebeket, akárha önmagát ölelné, és saját magába kapaszkodna mielőtt beszippantja egy kegyetlen űr, egy tagok nélkül zörgő halmaz, ami rátenyerel bordáira és szakadozott kiáltást sajtol ki száján. Végignyomkodja testét, ahogy tubusokat szoktak, és a túl sok erőt igénybe vevő sikoly szinte csak egy üres vázat, egy vékony másolatot hagy a román démonból, aki leginkább nevetséges és szánni való most, mint bármi más. Sziszeg, nyög és ordít abban a rövid másodpercben amíg nem érnek földet, mert tudja, hogy most szabad, hisz nem látja senki. Egyedül van.
A föld fekete madarai jól laktak testéből, és lerágott csonkot hagyva maguk után lassan szállingózni kezdtek, tisztítva, világosítva a fekete spektrumot, az üres látóteret. Ez a sorsa. Ő a Lovas, az elbukott sárkány, a vert hadak vezére és összes katonája, akit lángoló tóba vetnek hamarosan, talán éppen most. Megfordult a fejében, pedig tudta, hogy hol van, hogy nem szabad kinyújtania jobb kezét különben beleüti a meggyfa fiókba, és érezte, hogy egy emelettel lejjebb valaki épp az ő parancsára sétál fel-alá lélektelenül. Brodowski. Siklik a név szeme elé, és rémlenek fel emlékek durván, megtépázva papírsárkány-idegsejtjeit, rángó mozgásokra késztetve elnyűtt végtagjait. Milyen ismerős. Piciny állatok haláltusája, reménytelen küzdése. Tudod mi fog következni... hogyne tudnád. Az összes közhelyet ismerted, és rettegtél attól, hogy igazuk van, és neked is pont olyan undorító és méltatlan módon kell majd fetrengened, amilyenre másokat késztettél. Fejében zajló esetlen haláltusáját a legnagyobb közönnyel vívja, akárha egy rossz színdarab sokadik főpróbájában szerepelne. Nem is tudja igazán, hogy miért erőlködjön, miért kéne bármit is csinálnia, ha egyszer elbukott és képtelen volt beteljesíteni feladatát, amit kiszabtak, amit ő maga kiszabott. A tökéletesség, Shannon. Tőszavak ugrálnak elé, és a kép se stagnál, hanem folyamatosan változik. Nézi a világot, nézi a világ. És hirtelen mennyire ugyanez a kettő, mert mindig magát látja, mindig ugyanaz az arctöredék tölti ki a láthatárt, amibe rohanni akar, teljesen fölöslegesen. Úgyis felfalja a közeledő óriás, Janus elgurult tarkója, egy hidra levágott feje, maga a fenevad. Ő a fenevad. Akit esznek és aki eszik. Aki lélegeznek, aki lélegzik. Neki kell lennie. Aki él, akit élnek. Ami fáj, amit fájlalnak. Felzubog gyomrában újra a rozsdás öröm, a kínzó életérzés. Ujjpercei alatt megkeményedik a padló, és szakadt talárja mögötti csupasz vádliját elönti a nyirkos hideg. A Saulusszá szűkült látómező lassan nyer értelmet, és fáradtan próbálja emelgetni bal kezét kérve, könyörögve a segítségért, bár tudja, hogy nem fogja megtagadni önmagától. A hoppanálás következtében kisujjatlanná vált tenyér fájón csapódott vissza, és hörgő köhögéssel köpte véresre a fénylő lambériát.

   A mágia, csak a mágia képes elszakítani azt, ami megköttetett, egy szemvillanás töredékére legalább. Minden valaha átélt utazás között ez a legrosszabb.
   Mintha a sejtjek közötti egymásba kapaszkodó molekulaszalagok, a foltosan egymásba eresztett gátak és alagutak nyúlnának szakadásig, hogy eltávolodhassanak az egész részei, mikor közéjük hasít keményen a dimenzió lágy masszája. Felcsap a gondolatai között lerakódott por, felkavarodik, elrejt mindent. A koponya deformálódik, mint a tészta dagasztás közben, kilapul, oldalra polarizált lesz, melyik oldalra, mindkettőre. Perforált vonallá küzdi magát odafenn a hosszanti nagyvarrat, alatta vad szinkronban perforálódik az agy is, hatalmas zigótaként tépi fel magát lebenyeire, majd egész lénye atomjaira disszociál a mágia éhes oldószerében. Érzik is egymást, és nem is. Egyedül vannak, és mégsem. Felfoghatatlan. Kibírhatatlan. Az egyik cafattársulást szinte azonnal kiköpi a harmonikává hajtogatott harmadik dimenzió, az a szerencsésebbik. A másik alatt gonoszul meggörbül a tér, szinte végtelen hosszúra integrálja magát, hogy meghosszabbítsa a komor rajzfilmkockák agóniáját. Annak, úgy látszik, sosem lesz vége, talán sose fog megérkezni. Mindig jön egy rosszindulatú egér, hogy fejbecsapjon egy légkalapáccsal. Aztán már csak az életepizód befejező dallamát várod. Számítóan komponált halálhörgés dalocskáját. Meg egy beteg teremtő beteg stáblistáját.
   A valósághoz jobban odafugázott sejtek csoportja vadul szívja plazmagömbjébe a körülötte megrekedt oxigént, és lassan körvonalazódik a villanykörtékkén felvillanó sejtek soraiból egy tüdő, aztán egy kis vérkör, a másik felén egy szív, amibe belekapcsolódhat, és folytatódhat tovább minden. Elindul újra a puszta továbbélés, mint egy leállt futószalag, bár az érzékelés még csak az egyik részlegben működik, de ott legalább mohón kapkodja magába az ismerős helyiségek, ismerős bútorok örökké idegen szagát, a padló hidegségét az alulra szorult testpár didergő bőre alatt. Sikerült! Beéri a diadallal, ahogy egymásra zuhanva okádja ki őket a mágia, fellobban a kín, kénsavba mártott ragtapaszként simul saját magára, de annyi még megmarad babérkoszorúnak a kínon túl is: sikerült…
   Másodpercekre, vagy talán több percre is kiesik a valóságból a fájdalom megsemmisítő, rémisztő súlya alatt, valami tudattalan védekezéssel lehanyatlott, legördült róla valamikor, nem vette észre, csak megtette önvédelemből, és odagörnyedt mellé némán vonítva-üvöltve, tapogatva a sebet egy sértetlen hason, rajzol oda is egyet a kezére tapadt, gyorsan hűlő vérből. Ó, istenem, sikerült. Sikerült. Boldog csodálkozással nyitja szemeit a mennyezet jellegtelen nagyszerűségére. Képes volt ebben a minden agysejtjét felzúdító őrületben véghez vinni az utazást. Kiváló, sőt csodálatos! Lenyűgöző a csótány-túlélés minden mechanizmusa. Megvan a neheze, igen, megvan a neheze, ismételgeti magában, de folytatni kell, mozdulni kell, tovább, tovább, különben minden erőfeszítés hiába.
   Hasát szorongatva görnyed fel, zihál, szelídíti magában azt a pszeudo-gyötrelmet, ami legalább elvonja a figyelmét saját kivérzett karja tompa, zsibbasztó kínjairól. Jól van. Ügyesek vagyunk. Ügyesek. Most már ostoba dolog lenne, itt véreznénk el. Föléroskad a másiknak, arcot az arc fölé, talán csak az élet vizének tótükrében látja magát haldokolni. Mennyire szánandó, mennyire sebezhető. Mennyire elesett és gyenge. Pusztulásra ítélt. Felszisszen, ahogy nézi. Mennyire utálatosan és gyűlölhetetlenül az. Megdöglene. Kiselejteződne. Ha nem lenne ő, ha nem lennének ők. A véres-mocskos szájról felszálló üldözöttség köhögésre ingerli, undorítja. Hagyja, hogy visszahulljon a kéz.
- Maradj nyugton! – parancsol, bár nem biztos benne, hogy ki is mondja a szavakat. Talán csak a pillanat szőtte, rablánc vastag idegfonat húrjain rángatja a helyére ezt a hozzánőtt, új tagot. De most el kell határolódnia tőle, minél jobban ki kell zárnia, de annyira frissek még az illesztés sebei, annyira újak és kezelhetetlenek.
   Mégsem sikerült. Elcseszte. Eleven ijedelemmel, viszolyogva próbálja mozgatni a hiányos ujjkészletet. Annyira elborzasztó a kéztőcsonk a kisujj nélkül. Annyira borzalmas. Csak egy kisujj, de érzi a boncolás közben szikére, csipeszre simuló kezek aprólékosan kiképzett egyensúlyát, finommozgásait, ott minden ínnak, minden izomnak szerepe van… hogyan foszthatta meg magát ettől? Leküzdi a követelőző érzést. Nem. Most annál nagyobb problémákkal küszködnek. Törődj bele, Minticz, elvesztettünk egy ujjat, de még élhetünk. Majd, ígéri azonnal egy gyengédebb gondolat. Majd.
   Pálcát emel, magához hívja az elsősegélyládát, amelyet mindig szem előtt tart hasonló vészhelyzet esetére, tele bájitalokkal, mugli kötszerrel, fertőtlenítővel. Hasonló. Hasonló… haha… hasonló! Majdnem felnevet a kíntól ugatássá torzuló hangon, felcsapja a ládát, belekotor, kezdetnek egy pár vérsarjgyökér-kivonatos fiolát emel ki, felhajtja az egyiket, a másik nem szorul magyarázatra, ha a száj engedelmesen nyílik, akkor a tarkója alá nyúl, megemeli a fejét, segíti az ivásban. Ha nem, akkor szétfeszíti az állkapcsát, és lenyomja a torkán erőszakkal. Nincs joga meghalni. Nincs joga már semmihez egyedül. Lehunyt szemmel pihen néhány másodpercet. Meghalni már nem fognak, a vérképző néhány óra alatt regenerálja az elfolyatott kötőszövetet. De milyen nehéz dolgozni ezzel a karral, a rohadt életbe. Mintha egyetlen cérnavékony zsinóron rángatna egy ormótlan formájú, súlyos bábot. Tökéletlen, darabos, lassú. De a hasban tátongó seb prioritást élvez, helyre kell rakni, hogy szűnjön ez az iszonyú, öntudatlanságba űző fájdalom.
   Működésre kényszeríti a karját, fertőtlenítővel és regenerálódást gerjesztő főzetekkel itatja át a sebet, majd majd két bűbájjal is átkötözi. A fájdalmon ez mit sem segít, de a tudat, hogy cselekedett, kisimítja az idegeit, megnyugtatja annyira, hogy a karokra is figyelmet fordíthasson: rutinbájitalok, kötözés. Ellenőrző pillantást vet Minticzre. A sérüléseik körüli teendők elhatárolták tőle gondolatban annyira, hogy szinte meghökkenjen, mennyire gondosan látta el – aztán gyorsan magyaráz az agy, hiszen szükség van rá, szükség van Minticzre, míg tart az őrület. Minticznek kell visszacsinálnia. Vissza kell csinálnia. Vissza. Szükség van rá. Nélküle nem tud mit kezdeni ezzel a tébollyal, nem tud megvívni az idegen érzésekkel, emlékekkel. Minticz KELL neki.
   Rászegezi a pálcáját hirtelen, és bilincset pattint a jobb csuklójára, pusztán a jobbra, rövid láncon rögzíti egy mozdíthatatlanul nehézzé bűvölt fiókosszekrényhez. Nem szorítja, nem korlátozza lényegében semmiben, a bokája úgyis hasznavehetetlen, nem fog szaladgálni úgysem. Őbenne tulajdonképp nincs is veszélyérzet. Bizalom van, valami őrült, beteg, kifordult bizalom. A lánc csupán egy magától értetődő szignál, alá-fölérendeltségi viszony két szomszédos végtag hierarchiájában. Ő dominál. Nem a másik fél, hanem ő a dolgok, teendők és megtettek origója és minden másnak viszonyítási pontja. Ezt akarja. Így kell legyen. kell.
   Brayden sötét szemeibe kapcsolja a magáét, a keze automatizáltan nyúl az égésre való balzsam üveghez, és tép kötszert, hogy az átnedvesített pamacsot égett fejére szorítsa. Ott legalább már nem maradt elég idegvégződés ahhoz, hogy igazán fájni tudjon, a valaha volt sejtsor biomolekuláiból kiégetett szén alatt már a halántékcsont fehérlik. Fekete és fehér. Milyen epikus. Épp csak elfintorodik, ahogy óvatlanul megdörzsöli a seb széleit, ahol még érezni lehet a fájdalmat. Még több balzsamot locsol rá, és ráragasztja a nedves kötést a sebre.
   Szeme sarkából vágyódó pillantást vet a fájdalomcsillapítókkal töltött üvegcsék felé, de most a lehető legjózanabbnak kell maradnia, érzékelnie kell, ha maradt valahol sebesülés. Különben is, Minticz érzéstelenítése nélkül valószínűleg semmire se menne, ő meg nem érdemel efféle kényeztetést. Marad a gyötrelem. Nem szól. Egyelőre. Lélegzik. Pihenteti a sebesült sejteket. Legjobb lenne most bevenni a fájdalomcsillapítót, és ágyba bújni, sokkal elviselhetőbb lenne a világ, mikor felébredne... de hogy Minticzcel egy tető alatt aludjon, még akkor is, ha mozdulni képtelenségig megkötözte, még akkor is, ha alig él... á, nincs az az isten.
   Ugyan mitől félsz? Nem fog ártani neked. Nem is félsz. Csak játszod az eszed. Berögzülések... vedd már észre: minden megváltozott. Új szavakat kell írni a régiek helyére, hogy legalább saját magad megértsd.
- Beszélj – szólítja meg felismerhetetlenül reszelőssé fajult hangon, a másikat figyelve lankadatlan éberséggel. Pedig nehéz lesz ébernek maradni. Fáradt. Elkínzott. Varázsereje végén jár éppúgy, mint a másik, aki alighanem beleölte minden maradék hatalmát a magtár pecsétjébe. – Mit tettél? Mi kell, hogy elromboljuk? – Megrándul a saját beszédében, annyira önkéntelen és annyira oda nem illő a többesszám, az együttműködés, a minden. Idegszálai hüvelyében forró lávaként zúg keresztül az agresszió és az indulat. Leküzdi a kényszert, hogy megragadja a fejét kétoldalról, és verni kezdje a padlóba. Fájna. Minek? – Vissza fogod csinálni, akármibe kerül – sziszegi.
   Az ígéret már kimondatlan marad, de ott van az is. Ha megteszed, segítek rajtad, rajtunk. Ahhoz talán már nincs elég erőm, hogy egyetlen rántással a téren keresztül helyrerakjam, de elmegyek érte, megkeresem, visszavarrjuk. Visszakapod. Majd. Ha beszéltél. De átkozódik is odabent. Kellett neked keresni a bajt, Minticz. Most régen békésen rohadhatnál a pajta alapozása alatt, és nem lenne semmi baj. Mire jó ez a kín? Kajánul vicsorogva válaszol magának. Neked mire jó ez a kiüresedett veszélyhajhászás? Élsz, és ez a fő. Élünk. Egy kisujjal kevesebb, de élünk.
   Sok idő lesz, súgja neki Minticz szánalmas állapota, de persze, önmaga-önmaga is elnyűtt, pocsékul van, alig-alig használható. Beletörődik, hogy nincs gyors megváltás, összekuporodik a másik fölött, és rágyújt. Kell. Muszáj. Egy újabb dolog, amiben különböznek, ami gátat bír vetni a két test és elme érzékelése közé. Mohón szívja be a füstöt, hagyja égni a szálat szája sarkában, nem akarja tovább mozgatni minden egyes rezdülésre sajduló karját.
- Baszódj meg - fújja ki a füstöt, hangját szinte közömbösre tépi a zavar. – Beszélj!

[|a hódító|]

|a hódító|

Ahogy csak egymásba gabalyodott, ellentétes lefutású DNS láncok, hosszú, önmagukban értelmetlen kódok csavarodhatnak egymásba, mikor osztódni, kettészakadni készül a sejt, tökéletes másolatokat létrehozva, mégis elveszítve önmagát. Ahogy csak a megduzzadt állomány tudja kitölteni a teret, felfalni a levegőt és új értelmeket adni. Pontosan így tekeregtek mozdulataik, szinte lehetetlenül és teljesen esetlenül mégis kúszónövényként a másik (inverz?) borostyánjaként érték el a célt, és döntötték meg az orvosságos üveget, kötözték sebeiket, amiket nem birtokolt senki, de mindkettőjüket csípte, égette, szúrta. Engedelmesen emelte fejét, és vetette alá testét Saulus minden kérésének, parancsának. Nem volt túlzottan megerőltető, mintha egy vékony fémszál feszülne tekintetük között, amin áttáncolnak az impulzusok, teljesen átvéve az irányítást, vagy visszavéve, esetleg egyik sem, és ez csak egy természetes folyamat. Nem tudom. A vérveszteségtől ingó szobában ügyetlenül keres fogást, és kilenc ujja közül állandóan kicsúsztak a padló repedései, a parketták halvány illesztése, a kosz, a nyirkos sötét. Hányni akart. Kiokádni azt az idegen testet ami olyan kényelmesen fészkelődik benne és ismerőssé teszi magát, vagy minden mást ismeretlenné. Azt akarta, hogy utoljára végigmarják még nyelőcsövét a történtek, az a rettenetes hiba amit véghez vitt kétségbeesésében, az a fájdalmas butaság, ami talán gátja lesz ezentúl a tökéletességben. Azt akarta, hogy tűnjön el a múlt, ezek a furcsa rémképek, amiket sehogy sem tudott álomként felfogni. NEM NEM NEM egy foszladozó árnyék, egy alulmaradt, ketrecbe zárt bestia dobolt mellkasában, és lökte egyre magasabbra a zihálva, görcsölve hullámzó törzsét, amiből mintha ki akarnának szakadni a megviselt, önmaguktól viszolygó szervek. nem... csalódott, megvető pillantással tűnik el a belső, sárga szempár ami mindig ott fénylett mellette a sötétben, és csöndben sugallta az utat, az átkot, a halálos szándékot. A lebegő borostyándarabok, az éles végű kövek teljesen eltűntek és eddig nem látott, minden mágiánál feketébb éjszakában vágtázott szíve. A magány, a kiszolgáltatottság, a szánalom, a teljes védtelenség takarta be, és hegyes fogú, hatalmas ragadozók szívták orrukba a keserű páráját, a villogó gyengeségét. Kifordított magzatként kuporodik a túl puha talajra, és várja a megkésett abortuszt, a büntetést, a végítéletet, ami ott lapul a horizonton, de hinni most se tud benne, mikor megállapodnak körülötte a koppanó paták, a susogó mancsok, és forró, büdös pára kúszik az arcába, és valami furcsa... fény?. Inkább csak egy másik szín, két szürke szempár, két hideg fém, amitől megijednek a fenevadak, elfutnak, lyukat ásnak maguknak, hogy abba döglődjenek, ő pedig kötelességtudóan emelkedik térdre és borul le új társa, tanítója, gazdája előtt, titokban sárga pontokat keresve.

Érzi, hogy felpislákol benne valami ócska parázs, egy fagyasztó tűz, ami visszahozza ereje töredékét, és valami elindul benne. A fertőtlenítő nyomán leolvad az alvadt vér, felhabzik a feketén levedző lyuk hasán és egymás felé indulnak a puha sejtek, összekapaszkodva köldöke vonalában vékony hártyával fedve belsejét.
- AH! - mint fuldokló aki végre felköhögte (ádám)csutkáját, úgy szakad fel belőle az első sikeres légvétel, a megnyugvó léghólyagok sóhajtása, ami felkavarta a torkára száradó vért, és lágy csomókban köhögte lábára, amint sikerült felülnie, és csak remélni tudta, hogy nem a padló, hanem egy sajgó kar fogja meg visszabukó hátát. Bárhogy is történt, nyögések, és újabb köhögések árán sikerült a hűvös falnak vetnie a hátát, ami kedvesen masszírozni kezdte veséit. - Ha. - nyom el magában minden kételyt és ad gyenge hangot kizárólag papíron létező győzelmének, a pyrrhusi sikernek, aminek diadalmenetében vergődik éppen. - Nincs. - lehunyná égő szemét, de szemhéja gyorsan pattan fel, ijedve a visszatekintő szürkeségtől, és félelemre torzult arca rémülten járja körbe a sötét sarkokat. - Fényt. - kéri, szinte esdekli a világot, remélve, hogy legalább az távol tartja ezt az új jövevényt, ezt a potyautast. - Gyorsan. - sürgeti az aurort egyre kétségbeesettebben, és csak akkor hajlandó úrrá lenni érzésein, amikor kellően körbe van ragyogva a szoba.
- Visszacsinálhatom. - mutatja fel a remény körömnyi kártyáját egy vastag pakliból, majd a legtetejére rakja. - Ha nem félsz a haláltól. - érdesen suttogja a szavakat, amik hol hörgéssé erősödnek, hol pedig tátogásban hunynak ki. Elmosolyodhatna. Kajánul vigyoroghatna, ha lenne hozzá mersze, vagy akár indíttatása. Most kezdi csak felfogni igazán, a fausti történeteket, a tündérmesék apróbetűs szerződéseit az ördöggel. - Gyönyörű ötvözet. - próbálja felfogni máshogy a tragédiát, keresve a miérteket, kutatva a hirtelen felfordult jövőt, hátha valami még nagyobb emelkedhet ki belőle. Hátha... - Egyek vagyunk. - rángatózva tartja lent pislogását, és egészen közel merészkedik a szürke lapokhoz, amiben nem tükröződnek körvonalai, amik talán nem is léteznek ezen a síkon. Fölemeli kezét, de még mielőtt elérné apró szellemmarkok fonják körbe csuklóját, és húzzák beljebb. - Egyek... - suttogja.

   Szánakozva figyeli, ahogy a teste engedelmesen kínálja oda magát, hogy gondozza belátása szerint, de az elméje még sötét vizek hullámverésében vergődő hajótörött. Szánakozik rajta, egy fiatalabb önmagát sajnálja benne. Önmagát. Önmagát, önmagát, önmagát, kong a visszhang a dobhártyáján, ujjai az idegen-egylényegű torokra fonódnak zaklatottan, de nem lesz belőle fojtogatás, csak nagyon óvatosan simogatja, mert fáj az a torok, megkínozta a saját szervezete. Magányos, amíg magához nem tér a hozzá csatolt másik elme. És ijedt. Nem akarja bevallani magának se, de ijedt. Borzalmas. Borzalmas, ami történt, nem vigasztalja a félkába, sötét szemek megadása, nem vigasztalja semmi. Ott lüktet benne egy új szerv, egy új test, egy új lélek, vagy valami olyasféle mocskos lélekcsonk, már egyikük se igazán lélek, micsoda egy elbaszott transzplantáció ez, ki kell lökni, ki kell okádni, tépni azt az oda nem illő darabot, de a szervezete legyengült, nem képes rá, befogadja inkább. MENNYIRE ROHADTUL IJESZTŐ! Elviselhetetlen. Elviselhetetlen! Még közelebb húzódik hozzá, az egyetlenhez, aki a társa lehet ebben a nyomorúságban, ebben a rémületben; egész odakuporodik a fejéhez, a cigaretta kiesik a szájából, ég tovább a padlón békében, az ujjai a nedves, ragacsos arcra simulnak, csak akkor húzza el őket úgy, mintha sose érintette volna, mikor végre tényleg magához tér. Vér pereg az ajka közül. Elkapja, vizet hív maguknak, megitatja. Elkapja, igen, nem kell még több fájdalom, elkapja hát, felülteti, a falhoz nyomja, hogy ülni tudjon. Talán korai még ezzel a hassal. Nem. Jobb, mint tehetetlenül feküdni a hánykolódó földön. És a sötétben… mi van a sötétben? Mi ez a rettegés, ami belehasít, és elszorítja a torkát?
   Nem tudja függetleníteni magát attól a szenvedéstől, amit a másik érez. Nem tudja örömét lelni a kétségbeesésben, a könyörgésben, a félelemtől széthasadozó vonásokban, pedig mennyire áhította, mennyire kívánta, hogy gyötrődjön, hogy ilyen nyomorultul vergődjön…! Felemeli a pálcáját, a szoba belseje felé int, meggyújtja a lámpásokat, egyiket a másik után, aztán gyertyákat bűvöl elő, fényt, ragyogást hoz ebbe a csúf nappaliba, és még csak meg sem kérdezi, miért. Nem bírja nézni a kínlódását. Pedig hogy gyűlöli… elmondhatatlanul, hevesen, gyilkosan gyűlölködik iránta.
- Értelmetlen, nevetséges halál lenne. Hogy épp miattad pusztuljak – szisszen dühödten, és közelebb húzódik, lassan, mint a kígyó, csúszik oda a falhoz, a padlón, mintha elfelejtette volna, hogy ember, és két lábon is tudna járni, és talán úgy is illene. Állattá alacsonyítja vissza a téboly, a zsigereit facsaró, egész lényét meggyalázó mágia. – De nem félek tőle. – Még közelebb, még közelebb már egészen a falnak préseli a testével, az arcába csapja saját használt levegőjét. – Te viszont félsz, Minticz. – Minticz. Mennyire értelmetlen szó. Mint egy mantra, aminek nincs is jelentése. Mennyire értelmetlenné váltak a nevek. Hiszen minden egyes szám második személy ugyanazt jelenti. Egyetlen ilyen ember létezik már csak a Földön. Nincs több. Mindet megölték, idegen fajjá degradálták, csak ketten osztanak valami undorító, és mégis annyira kétségbeesetten kapaszkodó szövetséget, közösséget, köteléket.  – Azért csináltad, mert félsz. Mert megöltelek volna. Előbb-utóbb megöltelek volna. – Mégis puhán simítja fel a nyakáról az arcára a kezeit, cirógatóan, kedvesen. – És te nem akartál meghalni, igaz, te rohadt, gyáva féreg? Bármire képes voltál, hogy életben maradj. Undorító vagy. Undorító. El se hiszed, mennyire. – Mégis vadul simul hozzá, el akarja hitetni magával, bizonyítani akarja, hogy nem a saját őrülete játszik vele ilyen kegyetlen játékot, bűnbakot akar, hús-vér bűnöst, akit hibáztathat, akit gyűlölhet, akinek a húsába marva csillapíthatja nyomorultságát. Nekinyomja a homlokát a másik homloknak. – Gyönyörű? GYÖNYÖRŰ?! Te épp úgy gyűlölöd, mint én! Megbántad, rohadt, megbántad, most pedig gyáva vagy visszacsinálni! – ordítja egyenesen az arcába, öklei a húsába vagy a ruhájába marnak, fájdalmat okoz maguknak, de az se számít, meg van veszve, talán nem is a másik testet marja, hanem a sajátját, de úgy is jó, hátha a fájdalomtól elmúlik, hátha vége lesz, hátha megszabadul… de tudja, hogy nem. Csapdába ejtették. A fejére vágódott a medvecsapda, az agyára, hiába rágja le a lábait. – Tudod, rábasztál, Minticz. – Kapaszkodik a névbe. Mantra, mantra. Ha ragaszkodik hozzá, kik voltak egyszer régen, talán… - Mert így is meg foglak ölni, előbb vagy utóbb. Ha beledöglök is. Vissza fogod csinálni. – Újra simogatni kezdi az arcát, mintha az ő testében akarná megnyugtatni a másik testhez tartozó, zaklatott, tébolyult elmét. – Most pihenhetsz egy kicsit. Gyógyulhatsz. Azután nekikezdesz, és helyrehozod. És akkor talán megbocsátok. Értetted? Érted, Brayden? – Társad, tanítód, gazdád vagyok, te az enyém. Fogadj szót. Kérlek. Megmentettelek. Hát ments meg. Minket.

[|a hódító|]

|a hódító|

A fekvés. Világa sarkán torz egyveleggé, dagadt, bűzölgő cseppé gyűlnek a formák, múltak, jelenek, jövők. Elrontott tükörként díszeleg, dögöktől hemzsegő folyónak látszik, ami magába húzza révészeit, csónakjaikkal együtt és válik átláthatatlan ablakká, amit körbelepnek a legyek és mielőtt belekóstolhatnának folyós darabokká válnak a hártyás felszínen.  Ki sem növő virágok rothadnak alá, és ahogy nő, körbefolyik kerületén az idő, meglökve picit. Sorsszerűen bukik alá, mint anyaméhből kilökött magzat, és csattan, szakad cafatokra a fején, mint egy megfeszült hólyag, egy lenyúzott arcbőrből varrt zsák, ami már nem bírja a belé dobált belső szerveket. Betemetve a ragadós lével, saját nedveiből nagy gyorsasággal párolognak el a színek, és keveredik el a maradék. Groteszk lénnyé tapadnak a történések és a cselekvések, nélkülözve tudatosságot, vagy tudatalatti, üldözik egymást perpetuum mobileként, és Brayden felszisszen, ahogy a szúrós fogaskerék táncol hasában, és mélyíti, vájja az üreget, teszi még üresebbé azt a tátongó hiányt, azt a borzoló, inverz fekete lyukat, ami okádja magából egy másik dimenzió anyagát, és különös gondolatokkal tölti be a szobát, szedi elő a szőnyeg alá taposott terveket, helyez a polcra új ideákat, szobrokat kicsavart anatómiájú emberekről, amikbe majd később belebotlik az ember. Kezébe veszi, szorongatja egy darabig, markába rejti szégyenében, de réseket hagy az ujjak között, lopva füléhez emeli, hallgatja mit súg, motyog, összetöri, megragasztja, majd gondolkodás nélkül feszíti szét nyelőcsövét, és ejti gyomra sikamlós medrébe. Nem vagy halhatatlan. Megöltelek és föltámasztottalak. Megöltelek, és föltámasztalak. Kap el néhány magának vélt gondolatot a köztük lebegő halmazból.
Küszködve végzi azt a pár házi varázst, azt a néhány apró igét, amivel leápolja a fetrengő sebesültet, és halkakat nyög, feljajong, ahogy a langyos víz lemossa róla a szennyet, és érzi, ahogy gödreiben összegyűlik, túlcsordul rajtuk a kosz. Bűbájok simogatják, vonakodó gondviselés, kikényszerített szeretet. És mégse szúr, nem horzsol, karcol mikrosebeket, hanem odafigyel, akár önnön gyereke gyenge testére. Lehunyja a szemét. Elnézegeti a vékony bőrréteg alól előugró tarka foltokat, amik egyre sűrűbben közelítenek felé, és alkotnak fekete horizontja zenitén kicsúfolt, haragvó isteneket, majd olvadnak elemeikké, és állnak össze ismét furcsa, koponyaszerű heggyé, hátán nehezedő keresztté, stigmák fantomfájdalmaivá. Felhördül. Értetlen vadként tárja fel gomolygó lélektükreit, hogy zúduljon pupillájába a gyér fény, vakítsa el, ha egy pillanatra is csak. Menthetetlenül tisztul ki minden túl rövid idő alatt, és maradnak azok a jól eső fájdalmak, amiket néhány nekiszegeződő durva kéz okoz, jóleső, ölni kívánó, vérre éhes, megbéklyózott markok. Mennyire kedves, mennyire szeretnivaló. Nem nyúl kezével az arcához, ahogy behintik a nyálcseppek. Szinte várja, hogy újabb göbök hulljanak sebes bőrére, és mint kelések helye bélyegezzék meg. Milyen fura kutyának lenni és nem sintérnek. Szolgának és nem gazdának. Hagyja, hogy átjárja ez az új érzés, ahol nem egyértelműen bántják, vagy bánthat. Megnevezni se tudja. Elhinni is alig. Aztán hirtelen eszébe jut, hogy rajta kívül nincs is itt senki.
- Hogy örülsz - artikulátlanul hörög, de megsebzett állatok dühe nélkül, inkább egy haldokló ember, vagy egy feltámadt isten bátorságával - a feltételes módodnak. - mosolyogna, ha a feszülő sebek engednék szélesre húzni ajkait, de az auror jól tudja, milyen apró rezdülések mennek végig a sápadt arcon, milyen impulzusok szaladgálnak mögötte. - Mitől rettegnék? - durvát krákog, mintha kődarabok pattognának tüdejében, végigsértve légcsövét, de csak vércseppeket szór maga elé. Fest meztelen hasára, tovább díszíti ezt a poszt-modern szobrot, ezt a színpadra sem való jelenetet, amit játszanak egy eldugott szobában, fejeikben pedig minduntalan újra és újra. - Megmentettem a világomat tőled. - valamivel tisztábbá vált a hangja, de még mindig zavaróan furcsán rezegtek a hangszálai. Emlékeztetett valamire, ami sosem létezett. - Én győztem. - és veled mi lett? Valóban belenyugodott ijesztő jövőjébe, elfogadta, mint az elkerülhetetlent, mint mások által kiszabott útját. Tényleg egy csótány ez a Minticz. Tényleg semmi több. Állat vagy? Állat vagyok. És te is Armstrong. Ugyanúgy tudod, mint én. Te sem vagy különb. - Lakomázzunk. - néz mélyen a másik szemébe, és lassan ereszkedve ismét párhuzamos lesz a talajjal, és júdáscsókra formált ajkai hörpintve szívták fel a körülötte álló koszos, vizes vért. - Szenteltessék meg a mi nevünk.