+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  Miss Maminot Mesebirodalma
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Miss Maminot Mesebirodalma  (Megtekintve 5358 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 01. 03. - 22:22:51 »
+7


Dakota Bourgh pennájából

 

A Kensington Gardens melletti művész negyed egy forgalmas utcájának végében, ott ahol a zsivaj már elcsendesül, van egy kicsinyke kirakat. A muglik nem ismerik, inkább elkerülik. Mert berendezése nem túlhivalkodó, mindinkább hívogató, már ha éppen mágusvér csörgedez ereidben… Néhány fajáték éli nem túl hétköznapi, elvarázsolt világát. A járókelőt is, mintegy megbabonázza, és már nyúlna is a kilincsért, feleslegesen. Az ajtó magától kitárul, bizony, csak később vehető észre a furcsa foltozott sisakot viselő foltos macska az ajtóban. Vajon ő nyitotta ki? Végignézve az üzlet belsején, az ember már azon se lepődne meg. Sokkal nagyobb és díszesebb, mint azt kintről nézve bárki is gondolta volna. Az óriási szín kavalkádban hirtelen megkülönböztetni sem lehet az élőt, az úgymond élettelentől, a játék babát az igazi gyerektől. Ólomkatonák küzdenek meg a szépséges balerinákért, játéklovagok igyekeznek bevenni egy igen méretes erődöt, plüssfigurák látják egymást vendégül teára és senki sem lepődik meg rajta, vagy legalábbis nem sokan, ha színes papírrepülők gumilabdákkal veszik bombázás alá a vásárlókat. Itt minden a gyerekekről és a játékokról szól. Ez nem csak egy üzlet, ez egy mesebirodalom, ahol minden érintés varázslat és ahol nem te találod meg álmaid játékát, hanem az téged. Itt még a macskával is beszélgetni lehet, miért ne? Ki mondta, hogy nem értünk az állatok nyelvén? És a gyermeklegendák szerint Miss Maminot, már több mint 210 éves. Valójában csak huszonegy, bár annyit azért mégsem tévedtek… Hiszen az üzlet, már jó pár nemzedék óta a kedves és örök mosolygós, játékkedvükből kifogyhatatlan, francia Maminot hölgyek tulajdona.



Naplózva

Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 01. 16. - 18:00:25 »
+4

Agnes





Már hetek óta a keresztapámnál laktam. A téli szünet beköszöntése egyet jelentett számomra a vonatúttal, és Londonnal. Mehettem volna Cardiff-ba is, de semmi kedvem nem volt egykori nevelőszüleim szemébe nézni, leülni velük a karácsonyfa alá, közben nem gondolni arra, hogy én vettem el tőlük egy szem gyermeküket. Valahogy jobban vonzott keresztapám lepukkant motelszobája, mely egy bár fölött állt, és amit egy bizonyos litván fickótól bérelt. Nem is értem miért nem maradtam Roxfortban. Egy ideig még úgy is volt, hogy a kastélyban töltöm az ünnepeket, de aztán, ahogy lassan kezdett kiürülni a klubhelység, fogtam magam és összeszedtem a cuccomat, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kereket oldottam. Nem szóltam senkinek egy árva szót sem, leléptem…
Manapság egyre többször érzek ingert rá, hogy eltűnjek a világ szeme elől. Mintha elhagyni készültem volna azt a tökéletes álarcomat. A közönség számára jól ismert, csajozós, hiú, vakmerő srácból visszavedlettem tanulós, csöndes, mogorva alakká. Nem is igyekeztem eltüntetni arcomról azt a közömbös, semmilyen kifejezést, és nem váltottam fel mosollyal, meg franc se tudja még mivel. Nem… Ahogy lassan lépkedtem a hóesésben, ugyan olyan szürke alak voltam, mint bárki más az utcán.

Na de mit is kerestem London mugli negyedében? Nos, a válasz egyszerű. A karácsony közeledtével köteles voltam valamivel meghálálni a keresztfater vendégszeretetét. Karácsonyi ajándékok után vadásztam, és ehhez tökéletes helyszín volt a színes kirakatokkal teletűzdelt, londoni utca. Fúrógépek, televíziók, hangszerek és egyéb érdekességek csábítottak egyik-másik üzletbe, de mivel nem voltam túlzottan elengedve anyagilag, inkább be sem tettem a lábamat oda. Leszegett fejjel, zsebre vágott kézzel róttam tovább utamat.
Időközben kezdtem kiérni a színesen kivilágított, karácsonyi forgatagból. Fel sem tűnt, hogy elhalkult a zsivaj, de biztos vagyok benne, hogy tudatalattim szánt szándékkal kereste a csendesebb helyeket. Tornacsukám szinte teljesen átázott a hótól, és már égtek a lábujjaim végei a csípős hidegtől, amikor megpillantottam egy a többitől igen eltérő, szokatlan kirakatot. Közelebb léptem az üveghez, melyben előbb magamat pillantottam meg. Hófödte, kötött sapkát viseltem, mely alól göndör, barna fürtök lógtak ki. Arcom nyúzott volt, és az összhatást csak tetézte az az „ünnepi” szakáll, melyet december óta növesztettem. Pulóverem kapucnija, mely kilógott a bőrdzsekimből, szinte teljesen megtelt hóval.
Aztán közelebb húzódtam a csábító üveghez, és megszemléltem a kirakatban kínáltakat. Azok tényleg eltértek a fúrógépektől. Régi, faragott fajátékok, babák, kisautók, labdák és hasonló dolgok foglaltak helyet ott. De az egészben volt valami különleges, mintha éltek volna. Valami a lelkem mélyén azt sugallta, hogy nyissak be az üzletbe. Csóró voltam ilyesfajta játékokhoz, meg nem is volt szükségem rájuk, és azt hiszem keresztapám sem vágyott túlzottan egy régi babára, még is úgy döntöttem, hogy bemegyek. A kilincs után nyúltam, azaz csak nyúltam volna, mert az ajtó magától kitárult. Először azt hittem, hogy valaki belülről nyitja ki számomra, de tévednem kellett. Átléptem a küszöböt, és egyből megcsapott valami meleg fuvallat. Lábujjaimtól kezdve, a varázspálcámat és pár fontomat görcsösen szorító kezemen át, egészen a fejem búbjáig melegedtem át egy szempillantás alatt. Úgy éreztem, hogy valami földöntúli dolog vezetett abba az üzletbe. És valóban, volt valami varázslatosság az egészben…
Naplózva


Agnes Meadows
Eltávozott karakter
*****


A megérző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 01. 17. - 20:12:17 »
+5

Owen Redway

Egyetlen ünnepet sem várok akkora izgatottsággal és örömmel, mint a karácsonyt. A roxforti diákok is, mintegy megváltoznak az ünnepek közeledtével. Kevesebb a gyalázkodás, a lökdösődés és a rosszindulat. Persze akadnak kivételek… de hol vagy éppen mikor nem? Mindenesetre a legtöbben ugyanakkora örömmel ülnek a téli fiákerekbe, majd szállnak fel a Roxfort expressre, mint én. Ez az ünnep mindenki számára a szeretetről kéne, hogy szóljon és a családról. Hiába, nem lehet minden tökéletes és nem lehet mindenki felhőtlenül boldog, de úgy gondolom, hogy az értelmetlen öldöklés semmit sem old meg. Kár, hogy erre egyeseknek még nem sikerült rádöbbenniük. Mindenesetre remélem Harry, legyen akárhol is a világban, jól van. Ha már ő a kiválasztott, én neki kívánok idén szép ünnepet, így a távolból.

Ugyanúgy, mint az elmúlt iskolás évekből, az idei karácsonyi készülődésből sem maradhat ki Miss Maminot Mesebirodalma. Kisgyermekként idejártam, szinte mindig… Ez sosem csak egy játékbolt volt, hanem egy óriási, lenyűgöző és szemkápráztató játszótér is egyben. Ami azonnal rabul ejtett, amint beléptem az ajtón. Emlékszem órákig tartó könyörgéssel sem sikerült rávenni az indulásra. Mindig volt még valami, amit meg akartam fogni, ki akartam próbálni. Vagy ott volt például az a nem mindennapi eset, amikor egy játék nem akart hazaengedni. De ez tényleg ritka. Miss Maminot (akárhányadik is legyen a sorban a jelenlegi Miss Coraline) Mesebirodalma lenyűgöz mind a mai napig. Nem hiába örültem annyira évekkel ezelőtt ama lehetőségnek, hogy karácsonyi szünetekben besegítsek az eladásokban. Igazán élveztem ennek a munkának minden percét. Olykor segítettem megtalálni a keresett játékot, vagy épp gyereket… máskor játszottam a kicsikkel. Csomagoltam, pakoltam, kerestem, megint csomagoltam, kordában tartottam a játékokat, visszatereltem az elszabadult krokodilokat, esernyőt tartottam a papírrepülők szőnyegbombázásának célpontjai fölé, tüzet oltottam…
Itt minden nap új meglepetéssel, új izgalommal kecsegtet.

És ez alól a mai sem kivétel. Oscar az egyik igen élethű hebridai fekete játéksárkány jó heccnek vélte felgyújtani az egyik kisfiúval érkezett nagymama hajkoronáját. Teszem hozzá, parókáját. Kicsit később pedig a könyvespolc tartalmából csinált pernyét. Majd, mint aki jól végezte dolgát szunyókált egyet a csilláron. Szerencsére a könyvek már hozzászoktak az efféle csintalanságokhoz és gyorsan regenerálódnak. A sárkányokkal még csak-csak kibékülnek, de a különféle játékhadseregek támadásait már nehezebben tűrik…
Szerencsére most minden játékot lefoglal az óriási gyerektömeg, ami mintegy megszállja az üzlethelyiséget. Kivéve persze Oscart, aki jelen pillanatban békésen szuszog vállamra feküdve. – Bár mindig ilyen lennél – vakargatom meg a nyakát – Ha rossz vagy senki sem visz el.
Éppen a gumilabdákat tessékeltem vissza a dobozaikba, nem messze az ajtótól, ezért is éreztem meg a hirtelen beáramló hideget, ami az ajtó becsukódásával azonnal meg is szűnt. Ismerős arcot véltem felfedezni az érkezőben. Hóllóhátas háztársam nem tartozik épp a barátaim közé, de azért beszéltünk már néhány mondatot a múltban. Miss Maminot azonnal szinte odareppen hozzá és felé nyújt egyet London legkülönlegesebb forró csokoládéjából. Mindenkinek olyan ízesítésű, amilyet a legjobban szeret.
- Halihó fázó idegen!  – Lépek oda hozzá arcomon széles mosollyal – Mi szél hozott erre, ahová Roxfortos bagoly, szinte sosem jár?
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 01. 20. - 21:39:56 »
+3

Agnes





Életemben nem jártam még ilyen varázslatos helyen. A játékbolt minden szegletében volt valami érdekesség, ami már önmagában megérné, hogy hosszabb időt töltsek vele. Nem voltam már tizenkét éves kisgyerek, de hirtelen elfogott a vágy, hogy leüljek az egyik asztalhoz és játék katonákkal játsszak. Elfogott egyfajta nosztalgikus érzés, mintha visszacsöppentem volna a Doyle család gyerekszobájába. Lelki szemeim előtt felrémlett egy kép, amint Alan meg én, egy hideg, téli napon a kandalló előtt ücsörögve játszunk. Nem sokkal azelőtt a szörnyű nap előtt történt…
Fázós kezeimet dörzsölgetve indultam nézelődni, azaz csak indultam volna, ha nem állítottak volna meg egy bögre forró csokoládéval. Szokatlan volt számomra ez a fajta vendégszeretet, de nagyon jól esett, főképp így, karácsony tájékán. Elmosolyodtam hát…
- Nagyon szépen köszönöm!
Pár másodpercig még elidőzött a tekintetem a nevezetes Miss Maminoton. Valóban szokatlanul kedves volt velem, biztos az vevő-eladó viszony miatt, de azért mégsem mindenhol adnak a belépők kezébe egy-egy bögre forrócsokit. Egy szó, mint száz… nagyon jól esett ez a fajta gesztus.

Hirtelen felharsant egy női hang, de nem Miss Maminot volt, legalább is nem francia akcentussal beszélt az illető. Ez a hang oly kecses és kedves volt, hogy a mosolyom is lágyabbá vált. Egészen furcsa. Amikor beléptem ide, csupán egy didergő, fáradt és rosszkedvű figura voltam, most pedig, hála a fantasztikus környezetnek, egy bögre forró csokinak és pár kedves szónak, egészen más ember lettem.
A hang gazdája igen ismerős volt számomra. Roxfortos diáktársam volt, ráadásképp még hollóhátas is, ha emlékezetem nem csalt. A nevében azonban nem voltam egészen biztos, lévén alig beszéltem vele életemben, pedig tuti lett volna alkalmam rá. Amennyit a Hollóhát klubhelyiségében vagyok, simán megeshetett volna, hogy egy unalmas estémen, mikor már nem fog az agyam a tanulásra, leüljek mellé a kék fotelekbe és egy kicsit elbeszélgessünk, ismerkedjünk. De nem… Ez a lány… ha jól emlékszek Agnes… vagy Anastazia? Mindegy… Szóval ez a lány sosem tartozott a tipikus „Owen Redway prédái” közé. Volt egyfajta szabályom, mégpedig az, hogy nem kezdek olyanokkal, akiknek ennyire tiszta a lelkük, vagy mint akik annyira prűdek, mint Sydney.
- Öhm szia! Csak… őőő… nézelődök.
Valamiért zavarban voltam, habár ez nem volt túl megszokott tőlem. Általában közvetlen voltam a lányokhoz, és szerettem kacérkodni velük. Mintha megváltoztam volna ebben is. Most ott tartottam, hogy egy kedves lány megszólított, én pedig zavaromban egy bábot vettem a szabad kezembe és nézegetni kezdtem. Tekintetem a lány és a játék között ide-oda cikázott.
- Nagyon szép ez a bolt. Itt dolgozol szünidőben?
Visszatettem a bábot a helyére, ami kissé zokon vette azt, de nem törődtem vele igazán. Csupán szemem sarkából láttam, ahogy aprócska karjával fenyegetően int felém. Mókás játék… Aztán belekóstoltam a forró csokiba. Nagy meglepetésemre pont a kedvenc fajtámból készítették. Érezni lehetett benne a mandulát és egy csipetnyi mentolt is. Pedig azt hittem ilyet csak anya tud csinálni… Mindig csinált nekünk lefekvés előtt egy bögrével, még amikor ott éltem velük…
Elhessegettem ezt a gondolatot és ismét a lányra figyeltem, és csupán most pillantottam meg vállán a sárkányt. Igazán élethűre sikeredett… de biztos nem lehet igazi sárkány. Legalább is ezzel nyugtattam magam. Még is ki az az őrült, aki élő sárkányt hoz egy boltba? De tényleg… meg kell hagyni, nagyon pofás játékszer!

Naplózva


Agnes Meadows
Eltávozott karakter
*****


A megérző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 02. 19. - 15:54:29 »
+6

Owen Redway


A szürke, zord arc kezd megtelni élettel, ahogy bátortalan mosoly jelenik meg rajta. Olyan, mintha nem csak a fagyos téli idő súlya nehezedne a fiatal srác vállára… hanem igazi keserűség. Rámosolygok, hátha a környezet és a finom kakaó mellett ez is gyógyírként szolgál. – Igen, szünetekben előfordul, hogy besegítek. Nagy a jövés-menés és kell valaki, akinek ugyanúgy, vagy legalábbis majdnem ugyanúgy engedelmeskedik a siserahad, mint Miss Maminotnak. – Miközben beszélek, végigsétálok a mellettünk lévő soron. Mágikus írószerek és papírok polca. Az imént néhány gyerek végigrohant erre, leverve egy halomnyi extraszínes ehető ceruzát. Gyorsan felszedem őket és a helyükre rakom, majd visszasétálok az imént érkezett háztársamhoz. Arca már visszanyerte színét, idebent a melegben, talán túlzottan is. Észbe kapok. – Owen. Igaz? – Visszakérdezek, mert nem vagyok egészen bizonyos a nevében. – Ide adod a kabátod? Elrakom. Az embereket csak zavarja a nézelődésben, úgyhogy van ruhatárunk. – Már nyúlok is a ruhadarabért. Kinyitom az Owen háta mögötti nagy kék ajtót – Owen! – Mondom ki határozottan, aztán lazán bedobom a kabátot a nagy fekete ürességbe. A szoba böffent egyet, ahogy rázárom a kilincset. – Ne aggódj, visszakapod. Miss Maminot mókás kedvében volt, amikor ezt tervezte. Na, de gyere. Megmutatom a legjobb dolgokat!
Szegény fiúnak esélye sincs ellenkezni, olyan határozottan ragadom meg a kezét és húzom a bolt közepe felé. A többi vásárló jól kiismeri magát. Nincs szükségük útmutatásra. És Miss Maminot is teljes odaadással sürög-forog közöttük. Ő mégiscsak jobb házigazda, mint én…

Owennek megmutatom a labdák termét. Végigvezetem a leszakadhatatlan-leesés gátlós kötélen, ami a bolt plafonja alá van kifeszítve. És éppen, hogy sikerül elrántanom a bolt hátsórészén áttrappoló játék elefántcsorda elől, miközben a terepasztalok terme felé vezetem.
A rengeteg gyerek. A nagy nyüzsgés és zsivaj úgy látom jó hatással van a fiúra. Belehuppanok az egyik sarokban lévő nagy rizsfotelbe. Ez egy aránylag elszigetelt része az üzletnek. Csak néhány gyerek szalad át a felfüggesztett függönyök között.
- Ide járok pihenni, amikor már soknak érzem a gyerektömeget. Néha azért fárasztóak. És nem csak a kicsik, de a játékok is. – mondom Owennek és magam mellé mutatok, hogy ez a hely bizony még szabad. – Megkérdeztem már igaz, hogy mi járatban vagy errefelé? Gondolom, ajándékot keresel valakinek. De, ha jól sejtem nem egy gyermeknek. Pihenünk egy kicsit és utána körülnézünk friss szemmel, hátha mégis találhatunk valamit... – Valahogy csak megérzem, kinek mire van szüksége. Nem tudom miért, de mások dolgaiban jóval magabiztosabb vagyok, mint a sajátomban. Minden bizonnyal ezért vagyok jó segítő, itt a boltban.

Már egy ideje üldögélünk, mikor furcsa hangra leszek figyelmes. Az ajtó nyitódik, de ezt ekkora zsivajban nem lehetne hallani… most viszont tisztán kivehető, ahogy a zár csattan.
Elnémul minden. Egy pisszenést se hallani, mintha mindenki hirtelen eltűnt volna. Felállok és kikukucskálok az egyik függöny mögül. Innen nem látni az ajtót, viszont szinte minden mást igen. Megijedek, amikor észreveszem, ahogy az egyik mágikus tűzoltóautó élettelenül borul fel. A plüssök sem integetnek már felém és Oscar sem rosszalkodik. Egyszerű játékként fekszik, mintegy kiterülve a polcon.
- Meghalt a mesebirodalom. – Suttogom alig hallhatóan.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 06. 17. - 16:45:54 »
+4

Agnes





Figyelmesen hallgattam a lányt, közben a bögrével melegítettem a tenyeremet. Hiába próbáltam volna segíteni neki, hogy helyre rakja azt a pár ceruzát, az ujjaim olyannyira le voltam fagyva, hogy fogni nem bírtam volna velük. „Extraszínes ceruzák” hirdette a tábla, alatta pedig az „Ehető” felirat díszelgett. Hogy mit ki nem találnak ezek a varázslók…
- Owen, igaz?
Felpillantottam a bögrémből, és csupán bólintottam egyet, ugyanis a szám tele volt forró kakaóval. Nem elég, hogy a nyelvemet megégette, még a torkom is hólyagos lett, ahogy kapkodva nyeltem le. A nagy igyekezetemben aztán cigányútra ment a mandulás-mentolos ital, úgyhogy a vége az lett, hogy prüszkölve-köhögve valahogy kinyögtem egy „köszönöm”-öt.
Sikerült rendeznem vonásaimat, éppen akkor, amikor a kabátomat elnyelte egy böfögő ajtó. Mondhatni már-már megszoktam ezeket a furcsaságokat. Éppen elkönyveltem fejben, hogy a varázsvilág mindig képes rádobni még egy lapáttal a furcsa humorára, amikor megragadták a karomat és szelíden vonszolni kezdtek végig az üzleten.

Mondanom sem kell, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Mintha egy hatalmas, végeláthatatlan vidámparkot belezsúfoltak volna egy apró boltocskába. Ajtót ajtóra nyitottunk, mindenhol valami érdekesség várta a gyerekeket, és ami a legjobb, ott és akkor végre ismét gyereknek éreztem magam. Boldogan fejeltem vissza egy felém pattanó önjáró focilabdát, miközben kezemben még mindig ott gőzölgött a bögre kakaó. Fejjel lefelé sétáltam végig a kifeszített kötélen, igaz ehhez segítséget kellett kérnem Agnes-től. Volt olyan kedves és tartotta pár percig a kék bögrét, aztán még az életemet is megmentette egy vészesen közeledő elefántcsordától. Az arcizmaim mintha felolvadtak volna, a szám pedig mosolyra húzódott a szakáll alatt. Hirtelen az egész világ sokkal szebbnek tűnt…
Átbújtam egy sárga selyemfüggöny alatt, követve idegenvezetőmet, majd lehuppantam mellé az egyik fotelbe. Könnyűszerrel el tudtam volna aludni, olyan kényelmesen ültem, a forrócsokoládé pedig elálmosított. Elnyomtam egy ásítást…
– Megkérdeztem már igaz, hogy mi járatban vagy errefelé? Gondolom, ajándékot keresel valakinek. De, ha jól sejtem nem egy gyermeknek. Pihenünk egy kicsit és utána körülnézünk friss szemmel, hátha mégis találhatunk valamit...
Ismét csak bólintottam. Valamiért nem akartak számra jönni a szavak, mintha elvitte volna a cica a nyelvem. Ennek az volt az oka, hogy eléggé meg voltam illetődve. Magam sem tudom miért, talán csak sokként hatott rám, amint az előbb ajtóstól rám tört a gyermekkor érzése.
Bögrém aljára néztem. Leszürcsöltem a maradék, pár csepp tejet az olvadt csokiról, majd hirtelen észbe kaptam, hogy Agnes néz. Bizonyára várta a választ.
- Őőőő… Igen, tényleg.. Izé… Jól gondolod. Ajándékot keresek aaaaa…. őőőő… a keresztapámnak.
Köhintettem egyet, mintha még mindig azt a pár csepp kakaót köhögném fel, amit pár perce félrenyeltem.
- Nem tudom minek örülne igazán. Tudod, ő nem éppen közölünk való. Úgy értem… ő mugli. Egyszerű figura, van egy bárja pár háztömbbel innen. Igazából azt sem tudom mit szeret csinálni szabadidejében. Elég nehéz elképzelni őt gyereknek, mindig is ilyen szakállas, lófarkas fickó volt.
Eszembe jutott, hogy egy önjáró focilabda éppenséggel jó ajándék lenne, amúgy is állandóan azt az átkozott meccset nézi, a bár is tele van mindenféle mezzel, amit a falra aggatott ki. Dedikált, túlértékelt szarságok…

Mint kiderült, Agnes remek társaság egy hozzám hasonló, fásult lélek számára. Kedves volt, elviselte a hülyeségeimet, és mindemellett meghallgatott. Jobban jártam vele, mintha egy közönséges agyturkász hoz mentem volna.
Lassan a csomó is eltűnt a nyelvemről és elkezdtem ontani a szavakat. Ám elég volt pár másodperces szünet, hogy észrevegyük magunkat. Körülöttünk minden elhalt… Kísérteties némaság vett körül bennünket. Aztán valahol kattant a zár…
Agnes kilesett a függöny résein keresztül. Követtem őt. Egy fejjel voltam magasabb nála, úgyhogy könnyedén kileshettem felette. Odakint minden mozdulatlan volt.
- Itt meg mi a fene történhetett? És hova tűnt mindenki?

Naplózva


Agnes Meadows
Eltávozott karakter
*****


A megérző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 06. 23. - 22:18:13 »
+4

Owen Redway
A csönd, mint feszített víztükör, telepedett a boltra. Igen. Egy egyszerű bolt lett ez, semmi több. Oda a varázslat, oda az élet. Mintha segítséget kérne, úgy nyúl felém egy aprócska sün leány keze, de hiába érintem meg, élettelenül hullik ki ujjaim közül. Szomorú így látni. Máskor mindent ismerek, mindent érzek és most semmi. Csend, magány, üresség. Ilyen az, amikor nem létezik a varázslat, amikor megfosztanak valamit attól, ami igaz valója, amitől ő csodás lesz és különleges. Talán ilyen az, amikor a mugli gyermekek felnőnek és kiábrándulnak. Amikor elfelejtenek hinni a mesékben.
De nekünk sosem volna szabad átélnünk ezt…

Owenre nézek, de látom szemeiben, hogy ő sem ért, lát vagy tud többet, mint én. Óvatosan, mintha félnem kéne valakitől vagy valamitől előrébb lépek a következő polc takarásába és Owen kezét fogva, ösztönzöm őt, hogy kövessen. Mikor kinézek a polc mögül, megpillantom a sötét, szinte arctalan alakot és a többieket, akik ugyanúgy szekrények és játékok mögül lesnek ki, mint én magam. Egyedül Miss Maminot merészkedik elő, hogy a sötét alak elé álljon.
Pedig jóval magasabb nála és télikabátja miatt szélesebbnek is tűnik. Furcsa groteszk méretével, be sem férhetett az ajtón anélkül, hogy ne kellett volna lehajolnia. Arcát óriási sál takarja, fejét a nagy sötétkék kalapja, pedig mintegy elnyeli. Nem látni belőle, szinte semmit. A ruhái, pajzsként rejtik el…
Nem tudom, ki lehet ez, nem tudom, mi lehet ez, még sosem láttam, még sosem hallottam róla. De a mesebirodalom látszólag nem szereti. Vagy ő nem szereti a mesebirodalmat? Ezért jött ide? Ezért állított le mindent?

Miss Maminot kissé megszeppenve ugyan, de pálcáját maga elé tartva, magabiztosságot tükrözve lép egyre közelebb és közelebb az idegenhez.  Francia szavai, melyeket gyors egymásutánban, halkan ejt ki, egybeszövődve kész dallamot alkotnak. A szép kiejtésű szavak hallatán azt várnánk, hogy még a madarak is betévednek a helyiségbe, hogy dalukkal kísérhessék, nem csak a szép hölgyet, de az összes táncoló gyermeket. De az alak még mindig töretlenül áll egyhelyben. És senki sem mozdul.
Én sem mozdulok…

Mintha megfagytak volna végtagjaim, hiába próbálok fölegyenesedni, vagy megnézni mi van Owennel, egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni. Sem a kisujjam, sem a nyakam, sem a lábaim… nem mozdul semmim.
Csupán Miss Maminot könnyed léptei működnek még. Minden más elromlott. Én is elromoltam?
A francia hölgy azonban végigsétál az idegentől, egészen a dolgozószobájáig. Ott eltölt néhány másodpercet, majd egyenesen felém lépked. Pálcájával pöccint egyet fejem búbján és én kiszabadulok láthatatlan fogva tartóm béklyóiból. Első dolgom végignézni Owenen. A fiú ugyanolyan testtartásban állt, ahogy utoljára láttam, de neki még csak a szemei sem éltek. Merev kőszoborként tekintett előre a semmibe. Nem lát. Nem hall. Él?
Mintha Miss Maminot szavak nélkül is megértett volna engem. Háztársam feje búbjára is pöccintett egyet és ő is ugyanúgy kiszabadult, mint én korábban.
- Ennél többet nem tehetek. Ha mindenkit felébresztek. Ő is felébred.
- Ki az az ő? Miss Maminot?
- A megszemélyesült felnőttkor. Az álmok vége. Az ismeretlen. Minden ő, amit nem ismersz. Amit én sem ismerek.  Nekem vele kell maradnom. Neked, vagyis nektek, fel kell élesztenetek a mesebirodalmat. Itt ez a pergamendarab. – hadarta, szinte kivehetetlen akcentussal, kezembe nyomta a papirost, majd azon nyomban kézen ragadt mindkettőnket és egy ajtó felé húzott. Amit nem ismertem… Sosem láttam… Ami eddig itt sem volt… - Rajta van az első dolog, amiből kiindulhattok. E mögött az ajtó mögött kezdődik minden! Siessetek! Nincs túl sok időnk! – azzal kinyitotta és betuszkolt minket rajta.
- Várjon! Hé! – Nem volt időm kérdezni. Egyszerűen magunkra hagyott. Megpróbáltam kinyitni belülről, de semmi, sőt, lassan maga az ajtó is eltűnt és ugyanazzá vált, mint minden más ebben a helyiségben. Mindenhol polcok és könyvek.  

Egy kétszintes terem, végtelen folyosója tárult elénk. Sötét márvánnyal és ugyanolyan árnyalatú sötétfa bútorokkal. Az egész monumentális volt és félelmetes. – Vajon hol lehetünk? És most mi legyen? – Nézek kétségbeesve Owenre. – Velem mindig ilyesmi történik. – Sóhajtok lemondón. És a kezemben szorongatott pergamenre nézek. Jobb ötletem úgy sincs, felolvasom hát hangosan.


„A mesebirodalom, ha leáll, az azt jelenti, hogy nem voltam elég figyelmes és gyors, hogy megállítsam az egyetlen lényt, aki árthat neki. A mindenből kiábrándult ismeretlent. Ebben az esetben nekem az a feladatom, hogy ismét reményt keltsek kihűlt szívében. Így másra, ez esetben rád marad, hogy a birodalom éltető kulcsát megkeresd, és ismét felhúzd vele a legalsó emeleten található Ketyegőt. Figyelj rá, hogy bármerre indulsz, azt mindig a bejáratnak balra tedd, még akkor is, ha nincs ott ajtó. És nézz a lábad elé.
Ja, és még valami; Ketyegő Kulcsát amúgy Mr Moygo, őrzi. Aki nagyon szereti a banánt, ellenben a baglyokat kevésbé.
És MOST nézz a lábad elé! Nem viccből mondtam!”


A lábam előtt a földön azonban csak ennyi állt: Gyűrű.
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 06. 24. - 01:28:02 »
+3

Agnes





   Eddig azt hittem szeretem a csöndet. Ám lassan rájöttem, hogy a némán átvirrasztott percek nem gyógyítják be a szív sebeit. Az idő igazából semmit sem old meg, az a helyzet. Minden, a legapróbb részletekig menően minden, a fejben dől el. Hogy miképp is képes azt feldolgozni az ember… És olykor, csendes napokon, mikor elhalkul a tömeg zaja és rájövök, hogy egyedül vagyok… olyankor minden seb felszakad, és a magány elönti a szívemet. Fáj… Az elmúlás egyszerűen fáj. Félek a jövőtől, a változástól, jóformán az egész világtól. Miért nem jó minden úgy, ahogy volt? Miért kell lerombolni azt a szépen felépített kis idillt, amit mentsvárként húztam fel a borzalmas múlt ellen? És miért fáj ez ennyire?
Ordító némaság…
Szinte fáj a fülemnek az előbbi zajhoz képest.
Minden mozdulatlan. Alszik a táj…
A hideg futkos a hátamon tőle.

A függöny mögött két fiatal rejtőzött, tanácstalanul méregették egymást, hátha a másik többet tud a hirtelen halálra vált mesebirodalomról. A fiú megmozdult, megtörte a jeges mozdulatlanságot… lehorgasztotta a fejét.
Aztán nesz szűrődött be a vékony függönyökön keresztül, és az égszínkék íriszek a hang forrása után kutattak. Halovány körvonalként látszódott csupán egy magas, köpenyes, sötét alak sziluettje, s vele szemben a tündöklő égbolthoz hasonló, ragyogó, női alak.
Mintha egy furcsa álomba csöppentem volna. Hasonlóba azokhoz, melyeket magányos, nyári estéimen éltem át, bezárkózva keresztapám lakásának füstös hálószobájába, melyet a szünidőre béreltem. Akárcsak az a füst, a mellkasomból szétterjedve szennyezte egész testemet, s tébolyította meg tudatomat. Most pontosan így jártam a jeges félelemmel. Mert egyszerűen féltem az arctalan idegentől. Nem ismertem, sosem láttam, de nem szerettem őt. Sőt, rettegtem tőle. Azonban ő egy pillantásra sem méltatott bennünket.
Közelebb mentem volna hozzá, de lábaim mintha gyökeret eresztettek volna. A testem nem volt több puszta sóbálványnál, hideg szobornál, melyben bent rekedt egy lecsupaszított, rettegő gyermek lelke.
Nem tudom meddig lehettem abba a  testbe bezárva, csupán arra emlékszem, hogy Miss Maminot mellett szabadultam a fogságból, s ott volt velem Agnes is, és minden sötét volt, és a hideg, téli szél beáramlott az üzletbe.

- Ki az az ő? Miss Maminot?
- A megszemélyesült felnőttkor. Az álmok vége. Az ismeretlen. Minden ő, amit nem ismersz. Amit én sem ismerek.  Nekem vele kell maradnom. Neked, vagyis nektek, fel kell élesztenetek a mesebirodalmat.
Abban a pillanatban megértettem mindent. Hiába vedlettem vissza gyermekké, amint beléptem a labdák termébe, a szürke, londoni utcákról behoztam ide magammal az elmúlás szellemét, a felnőttkort. Hitetlenség és keserűség áradt be általam az üzletbe, és vírus módjára fertőzni kezdte a mesebirodalmat.
- Én tehetek mindenről! Hiszen én hoztam ide magammal…
De Miss Maminot-ot nem érdekli semmiféle magyarázat. Agnes kezébe nyomta, majd éreztem, amint a lány kézen ragadt, és eltűntünk egy rejtélyes ajtó mögött.
- Hol vagyunk?
Gigantikus méretű folyosó tárult a szemünk elé, végtelen számú ajtóval. Az ember csupán abba beleszédült, ha belegondolt, vajon mennyi ajtón kell bekukucsgálnia.
Szinte egyszerre tettük fel a kérdést. Rámosolyogtam a lányra, ennyit még is csak megengedhettem magamnak még ebben a furcsa helyzetben is. Aztán figyelmesen végighallgattam a pergamenre írtakat, melyet lehet azért kezdett el olvasni oly sietősen hollóhátas társam, mert sikerült zavarba hoznom azzal a lágy mosollyal… De nem volt ott az ideje, hogy a szokványos hülyeségeimmel kergessem őrületbe szegényt.
Kezembe vettem hát az irányítást, vagy legalább is igyekeztem úgy tenni, mintha tudnám mi is történik körülöttünk…
- Na jó, szóval azt írta a papír, hogy mindig balra menjünk. Valami ketyegő izét kell keresnünk. Úgy képzelem, hogy ez valami ébresztőóra féleség, nem tudom… Ráadásul valami majomféleség (!!??) őrizheti, legalább is a banánból meg a hülye majom névből erre következtetek.
Megköszörültem a torkomat, majd felidéztem az utolsó sorokat. Nézz a lábat elé!
Agnes cipője orra előtt arany felírat díszelgett: Gyűrű. Mellette mélyedés a padlón, mintha kör alakban megrepedt volna a föld. Pont akkora volt, hogy egy női ujjra méretezett ékszer beleférjen. A hasadás által elkülönített kör alakú szigetbe egy nyolcast karcoltak, valamikor réges-régen.
- Azt hiszem… de nem biztos, hogy balra a nyolcadik ajtóval kellene kezdenünk.
Elindulni azonban semmi kedvem nem volt. Vagy inkább kedv helyett bátorságnak voltam híján? Mindazonáltal muszáj volt feltennem Agnes számára A kérdést…
- Te nem érzed úgy, hogy ez az egész nem valós? Olyan ez… mint egy rossz álom. Vagy csak én érzem így?

Naplózva


Agnes Meadows
Eltávozott karakter
*****


A megérző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 09. 27. - 16:36:21 »
+3

Owen Redway

- Bal nyolcas. – állok a sötétbarna, aranyberakásokkal díszített méretes faajtó előtt és jelentem ki a nyilvánvalót. Jó helyen járunk. Legalábbis ez következik Miss Maminot utasításaiból… De valahogy mégsem tudom, mennyire állok készen lenyomni a cikornyás kilincset. De a félelem, hogy elveszíthetem, hogy megsemmisülhet valami, ami számomra nagyon is fontos mintegy önkéntelenül is az arany fogantyú felé irányítja kezemet. Szinte meg sem mozdulok, az ajtó azonnal kitárul, de a sötétség, amelybe még a hátunk mögül érkező fény sem képes belehatolni, nem mutat számunkra semmit titkaiból.
Vakon lépek az ismeretlenbe.
 Még, ha nem is volt mitől félni… szívem akkor is óriási dobbanással jelzi megkönnyebbülését, mikor a gyertyák fénye sorra felvillan, ismét egy végeláthatatlan, de az előzőnél jóval szűkebb és ajtótlan folyosót tárulva elénk.
Csak balra. Jut eszembe az írás és önkéntelenül is az említett irányba fordulok. Semmi. Lábam azonnal indulásra ösztökél, és én futva teszem meg a hosszú métereket egyenesen a végtelenbe vezető gyertyafüstös folyosón, mígnem rábukkanok arra, amit kerestem.
Valójában azt sem tudom, Owen követ-e, annyira lefoglal lelkesedésem újonnan megismert bátorságom fölött. De az ajtó mégis elbizonytalanít… Talán egy koboldnak készült… házimanónak túl nagy, embergyereknek túl kicsi… - Kúszva még beférhetünk. – Mondom, és a zár rögtön kattan is, én pedig letérdelve előrekúszom. Ismét az ismeretlen.
Szinte berántom magam után Owent. Valamivel nagyobb, mint én, valamivel szűkebb számára a járat, de szerencsére ő is ugyanolyan könnyedséggel befér rajta. Egyszerű, de bájos mosolyt eresztek felé, mintegy bocsánatkérésként, nem csak e rántás, de az egész ügy miatt. Belecsöppent valamibe, amihez szegénynek semmi köze. De én már csak így vagyok ezzel. Átokként követnek a furcsa dolgok, persze akkor sosem, ha egyedül vagyok, mindig csakis olyankor, amikor valakiért is izgulnom kellhet önmagamon kívül. Mintha a háború nem indokolná nap, mint nap, hogy féltsük a családunk és a barátaink életét. Még az én szerencsém is közrejátszik az ügyben, nehogy nyugodt napokat éljek. Dakota keresi a kalandokat, engem pedig a kalandok keresnek…
Owen megértő arcáról a lassan világosba forduló szobát kezdem el tanulmányozni. Olyan, mintha a fénnyel együtt, egy hangszóró gombján is feltekertük volna az erősítőt. Huhogás és dübörgés, konkrét ricsaj vesz minket körül és én a nagy kavarodásban hirtelen azt sem tudom, merre forduljak először. Egy bagoly kezembe vési karmait, egy másik szoknyám szegélyét, egy harmadik pedig bokámat csipkedi. Mindez iszonyatosan fáj, én mégis inkább a trombita és a dobogó hangra volnék kíváncsi, melynek forrása egy-két méteren belül kell, hogy legyen, csak éppen a repülő hadsereg azért él, hogy előlünk eltakarja. Mikor az egyik baglyot szárnyánál fogva rántom vissza, furcsa szürke kígyót pillantok meg. Sajnálom a madarakat, mégis egy újabb példány kerül kezeim közé és én végre meglátom, mit is tekintettem néhány pillanattal ezelőtt kígyónak. Ormány.
A felismerés rettenettel párosul, és én egy sikolyt visszafojtva igyekszem minél inkább a falhoz préselődni. Egy hatalmas elefánt állt mintegy két-háromlépésnyire tőlem, igyekezett elhessegetni a rá-rászálló idegesítő baglyokat, de azok töretlenül folytatták támadásukat.
Sok jó ember, kis helyen is elfér. De összezárni több tucat baglyot és egy elefántot, egy apró belvárosi lakás szobájánál alig nagyobb helyiségben, egyenesen kínzás. És nehogy azt higgye bárki is, hogy csak az elefántot sajnálom…
- Azt hiszem, megtaláltuk Mr Moygo-t. – Kiáltom keresztül a hangzavaron. – De túl kicsi a hely, ennél közelebb nem jutunk hozzá. És banánunk sincsen!
Naplózva


Owen Redway
Varázsló
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2013. 04. 10. - 12:52:38 »
+2

Agnes





   Minden olyan abszurd volt. Hiszen alig pár perce csöppentem be ebbe a különös világba, most pedig főszerepet játszhatok annak megmentésében. Ez olyan zavaros…
A testem nehéznek hatott, mintha nem is én irányítottam volna. Az agyam lelassult, a gondolataim besűrűsödtek és összeolvadtak. A szoba elmosódott, Agnes arca elhomályosodott, s hirtelenjében nem láttam semmi mást, csak a lábam előtt fénylő arany feliratot: Gyűrű és a mellé karcolt nyolcast.
Hangom valahonnan a messziségből szólt, tompán, visszhangozva.
- Azt hiszem… de nem biztos, hogy balra a nyolcadik ajtóval kellene kezdenünk.
- Bal nyolcas – felelte Agnes.
Sötét folyosóra kerültünk, ám mielőtt szóvá tehettem volna, hogy az orrom hegyéig sem látok, sorra gyulladtak meg a gyertyák, s rajzoltak sötét árnyékokat a falakra.
Oldalra pillantottam, de Agnes már nem volt mellettem. Még éppen láttam, amint befordul a folyosó végén. Megszaporáztam a lépteimet, és a nyomába eredtem. Úgy éreztem, mintha csak végigsuhantam volna a viaszos folyosón.
Utolérve a lányt azonban nem maradt időm kifújni magam, Agnes megragadva a karomat, a földre kényszerített, majd mondhatni magával rántott. Össze kellett húznom magam, hogy átférjek az apró résen, de szerencsére nem voltam túl nagy darab, nem kellett félnem tőle, hogy beszorulok. Lassan felegyenesedtem, majd összemosolyogtunk Agnesszel. Olyan ártatlan volt az a lány…
Lassan világosság töltötte el a termet. Az egész olyan volt, mintha a mi érkezésünkre jött volna csupán fel a Nap. A fénnyel pedig együtt járt a zaj. Madarak rikácsoltak, és szárnyaik suhogása beöltötte az egész helységet. Aztán megjelentek a baglyok és mondhatni elleptek bennünket. Csipkedve, karmolva szorítottak a fal felé minket.
- Elég volt! Ez fáj! Hééé!
Egyik karommal arcomat védem, másikkal vakon csapkodok a levegőbe és söpröm arrébb a támadóimat. Mivel eltakartam az arcomat, nem láthattam az igazi veszélyt. Fogalmam sem volt róla, mi közeledik felénk.
- Azt hiszem, megtaláltuk Mr Moygo-t. – Hallom Agnes kiáltását. – De túl kicsi a hely, ennél közelebb nem jutunk hozzá. És banánunk sincsen!
Megtaláltuk volna? Hiszen nem láttam semmiféle majmot a közelben… Hogy volt képes Agnes kiszúrni ebben a hihetetlen bagolytömegben azt az emberszabásút?
Mindkét kezemmel a levegőbe bokszoltam és sikeresen arrébbtessékeltem egy szárnyast. Kinyitottam a szememet és hirtelen elakadt a lélegzetem is. A szoba közepén egy hatalmas elefánt állt, teljes életnagyságban.
- Hogy a fenébe kerül ide egy elefánt? – Szakadt fel belőlem a kérdés.
Vajon hogyan tudunk túljutni ezen az akadályon?
„És banánunk sincsen!”
Agnes szavai visszhangoztak fejemben. Aztán felidéztem a levélben írottakat: Ja, és még valami; Ketyegő Kulcsát amúgy Mr Moygo, őrzi. Aki nagyon szereti a banánt, ellenben a baglyokat kevésbé.  Lehet nem is kell banán…
Előrántottam varázspálcámat, majd a magasba emelve azt elkiáltottam magam.
- Immobilus!
Puskalövésszerű hang hallatszott, majd a baglyok megdermedtek a levegőben és mintha megszűnt volna a gravitáció a teremben, súlytalanul lebegtek tovább.
- A cetlin az állt, hogy Mr Moygo nem szereti a baglyokat. Kalitkába kellene zárnunk őket. De vajon honnan szerzünk olyat?
De nem is ez volt a legnagyobb bajunk. Igaz, a madárproblémát letudtuk, és így a zaj is megszűnt, de ettől még nem oldódott meg az elefánt okozta gond. Személy szerint szívesen elkerültem volna a hatalmas agyarait.
- Van valami ötleted?
Naplózva


Agnes Meadows
Eltávozott karakter
*****


A megérző

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2013. 07. 20. - 13:32:29 »
+2

Owen Redway

Repdeső szárnyak helyett súlytalanság. Ricsaj helyére csönd.
És már csak a hatalmas elefánt áll előttünk. 
Ideges kapkodásának semmi nyoma. Még mindig szabadulni akarhat ugyan… de szeme mégis mintha értelemmel telve sugározná, hogy látja segítő szándékunkat.
Bár a madárzaj elmúlt ugyan… de Owennek igaza van, kalitkákba kéne zárnunk őket ahhoz, hogy igazán orvosoljuk a problémát, és ne csak mondjuk a tüneteit enyhítsük. De a semmiből nem alkothatunk valamit. Mi csak átalakíthatjuk a dolgokat. Így én személy szerint elég kevés esélyét látom annak, hogy kalitkákat szerezzünk.
De ez egy mágikus mesebirodalom.
És én az évek alatt jól megtanultam, hogy ez a hely majdhogynem ugyanannyi meglepetést tartogat, mint maga a Roxfort. Hiszen a mesebirodalom is él, akar, gondol és szeret. Mindezek mellett pedig vezet. Utat mutat cselekedeteidnek.
- Mit kell most tennünk? – Kérdezem Mr. Moygo szemébe nézve.
Hátrálni kezd. A kicsi tér ellenére egyre gyorsabb ütemet ad lépteinek, míg végül szinte teljes erejéből vágódik neki a mögötte lévő kőfalnak.
Megremeg a hely.
Én is elveszítve egyensúlyom az első dologba kapaszkodom, ami kezem ügyébe akad; Owen pulóverébe.
Aztán még egy ütés.
Majd még egy, melynek következtében elmúlik a madarakra mért bénító átok hatása. A ricsaj, mint fullasztó köd lepi el újra az apró helyiséget.
Újabb ütés.
Lábaim kibicsaklottak alólam, a földön fekszem, meg sem próbálok felállni, csak nézem, ahogy az elefánt küzd az apró hellyel. De aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve pálcámért nyúlok.
- Bombarda maxima! – Kiáltom és az elefánt mögötti fal egyszeriben kőporrá válik taroló átkom hatására. – Hűha! - Lepődöm meg önmagam eredményén. Nem szokásom a falak robbantgatása, ez gyanítom Iza és Dakota szakterülete. Bár kettőjükben az a csoda, hogy még egymást nem robbantották fel egy jól irányzott átokkal… Én általában a kis kapukat keresem, a békés megoldásokat, azokat, amik fejtörést okoznak és nem kéztörést. De ez meglepően tetszett. És Moygo-nak is…
A kőfal helyéről vakító fény árasztotta el a kis teret, bár ránk óriási árnyékokat vetett az egymást lökdöső madarak serege. Aztán mind eltűnt a lyukon. És nekem szemem elé kellett emelnem a kezem, hogy lássam, mi történik.
Mr Moygo alakja sejlett fel előttem. Nem hosszú időre, szinte csak egy pillanatra, ahogy ő is áthaladt az általam kreált járaton.
Felálltam. És már épp tenni akartam előre egy lépést, mikor a föl ismét megremegett és én ismét összeroskadtam.  A fény eltűnt, csak egy apró gyertya lángja pislákolt fölöttem. A hely ismét kicsi volt és sötét. Nyoma sem maradt a madaraknak, Mr. Moygonak, vagy a fal ledöntésének.
Körülnéztem. Bár szememnek újra hozzá kellett szoknia a halvány fényhez.
De semmi. Körös-körül semmi. Még az ajtót sem láttam, amin bejöttünk.
Csak a puszta kőfal mindenütt.
- A kulcsot Mr. Moygo őrzi. De Mr. Moygót úgy fest sikeredetett szabadon engednem. De hát persze várhat az ember jó tett helyében jót… Gondolod, hogy magával vitte?
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 17. - 23:21:30
Az oldal 0.248 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.