A kezdet

Jersey

Napok óta mosolyszünet van otthon, legalábbis nem minden ugyanolyan, mint eddig volt. Apu bejelentette, hogy nem maradhatok többé itthon, el kell mennem egy bentlakásos, hangyásokkal teli iskolába.  Apu sosem mesélt arról, hogy Anyu miféle szerzet volt, annyit tudtam róla, hogy teljes szívből szerették egymást Apuval és a világot jelentették egymásnak. Arra azért kíváncsi lennék, hogy Anyu hogyan adagolta be Apunak, hogy ő boszorkány és teljesen más élete van, mint a mugliknak.
Mugli… miféle szó ez?! Csúf és megalázó. Soha nem akarom használni ezt a szót a családomra és a barátaimra, a szeretteimre. Jeremyre.
Eljött a nagy nap, amikor összeszedem a bátorságom és közlöm vele, hogy el kell hagynom az itteni sulit.
Szép, napsütéses kora őszi napra virradtunk ma, szebbet nem is kívánhatnék. Ha elmondom a hírt, Jeremy számára úgyis eljön a ború, legalábbis egyszer valami ilyesmit emlegetett, mikor el kellett ülnöm mellőle a suliban. Azóta visszaültem, és éveken át boldogítottuk egymást az iskolában az unalmas órákon.
A minap, amikor Apu közölte, hogy iskolát váltok, nem mentem Jers-zel moziba, pedig megbeszéltük. Azóta semmi életjelet nem adtam magamról, mondtam is Apunak, hogy ha keres, nem akarok beszélni vele. Majd. Rájöttem, hogy a „majd” nem elegendő, kell, hogy legyen egy nap, amikor összeszedem a bátorságom, és odaállok elé a hírrel.
Pontosabban úgy intézem, mint a filmekben szokták. Így még nyerek egy kis időt, és átgondolhatom még egyszer a mondandómat.
A szobámban levő íróasztalhoz ülve megírtam egy meghívó-szerűséget, ami inkább csak üzenet Jersnek.

„ Légyszi, gyere a szokásos helyre 2-kor!

Rey”

Nem akartam túlmagyarázni a dolgot, hiszen ott mindenképpen közlöm vele a hírt. Átmentem hozzájuk, mikor tudtam, hogy nincs otthon, és megkértem az apukáját, hogy adja oda neki a rövid üzenetet. Azt is tudtam, hogy hamarosan hazaér, így elindultam a part felé. Fogalmam nem volt arról, hogy mennyit mondjak el neki az új életemről.  Az új helyről, az új öltözködésről, az új világról.
Én magam sem ismerem még, csak az Abszol utat láttam még, de az alapján tudom: mindenki hangyás. Nem akarom, hogy Jers is annak tartson. Úgysem hinné el, ha azt mondanám, hogy boszorkány vagyok.
Lassan odaérek a partra, egy lélek sincs ott. A hullámok vígan táncolnak a hatalmas víz felszínén, majd nekicsapódnak a part szikláinak. Nem megyek közel a vízhez, most nem akarok vizes lenni, másra kell koncentrálnom.
Perceken belül ő is itt lesz.

~ Péntek óta nem válaszol…. Vajon mi van vele? A szülei is kerülik a témát… Valami rosszat csináltam? ~ Nem jut eszembe semmi, amivel kivívhattam volna Rey a haragját. Egész héten mogorva volt, és mikor kérdeztem csak mellébeszélt. Látszott rajta, olyankor mindig feltekeri a jobb ujjára az egyik rakoncátlan hajtincsét. Pedig nekem nyugodtan elmondhatná. Ezek a csajok, kiismerhetetlenek. Most meg kopognak… tuti, hogy apa az, ő az egetlen rendes ember az egész családban. Anyu szó nélkül érkezik, Lucas meg rám töri az ajtót, ha kell, ha nem. Apu mindig figyelt erre, nem hiába autószerelő. Kell az illedelmesség, ha egy műhelyt vezet az ember. Majd mindent megtanulok tőle, és lesz egy rohadt nagy motorom, amivel a csajokat hajtom.
- Fáradj be apa! – mondom felnőttesen, apu pedig be is jön. Mosolya kíváncsivá tesz, ezt a mosolyt mindig akkor szokta lökni, aikor valami érdekeset akar mondani számomra.
- Jer, itt járt ma Middleton lány. Ne engedd, hogy elcsábítson ilyen hamar! – neveti el magát, de tudom, hogy csak bolondozik, ő is nagyon kedveli Reyt. Már kérdezném, hogy minek volt itt, ha egész héten alig szólt hozzám, de Apu megelőz.
- Szóval csak ezt hozta. – adja át a kis fecnit, majd egy biztató mosollyal elhagyja a szobámat. Amint kilép a szobámból, szinte rávetem magam a dologra, de csak egy rövid üzenetet tartalmaz, hogy találkozzunk. Mindenféle gondolatok futnak az agyamban, de a legrosszabb az, hogy már nem akar velem barátkozni. Pedig mindig olyan jól elvoltunk, csípem a búráját. Ránéztem az órára, ami 1:15-öt mutatott. ~ A francba, várnod kell rám angyalom! ~ Mosolyodom el, Rey csak tőlem tűri el, hogy mindenféle hülyeséggel becézzem. Gyorsan felkapom a vékony kabátom, mert egy picit hűvös van már és beletömöm a bérletem. Majd leszaladok és apuhoz megyek, aki csak int, hogy mehetek. Ezek szerint vagy elolvasta, vagy a barna elárulta neki, hogy mi az üzenet. Kapkodom a lábaim, utálok késni. A pontosság fontos az életemben, nem tudom miért, de így szeretem. Szerencsém van, a busz éppen akkor áll be a megállóba, mikor én odaérek. Lihegve ülök le egy üres székre, és kifelé nézve indul el a busz alattam. Lassan telnek a percek, én pedig folyamatosan az órámat nézve, egyre jobban izgatott leszek. Leszállok a partnál és futni kezdek megint. Azonban az utolsó kanyarnál, lelassítok, már vagy tíz percet késtem, biztos rám is lesz olvasva ez. Rey már ott vár engem, de nem  a padunknál: pedig igen, nekünk az is van. Nem látok rajta változást, most is idegesnek találom.
- Helló Micurka, itt vagyok, ahogy parancsoltad. Akkor most ugye elmondod, hogy miért voltál egész héten ilyen kis mufurc? – kérdezem, majd a tengert kezdem tanulmányozni én is egy kis ideig. Aztán újra a kiscsaj szemébe fúrom az enyéimet és várakozok ott, bár belül nagyon ideges vagyok én is. Reménykedem, hogy ez nem látszik meg rajtam.

[Helló!]

Jersey

Nem is tévedek, nem kellett rá sokat várnom. Pedig elhoztam magammal a walkmanemet, hátha várni kell majd, és addig hallgattam volna, de inkább hagyom a zsebemben, úgysem lettem volna képes a zenére koncentrálni.
- Helló! – köszöntöm Jeremyt, rápillantok és igyekszem egyúttal valami mosoly-szerűt az arcomra varázsolni. Szegény, ha tudná, hogy mi vár rá!
Tekintetem immáron a csendesen hullámzó vízre irányítom, inkább a kavicsokat rugdosom a vízbe, jó időtöltés. Nem akarok nekikezdeni.
- Mizu? – érdeklődöm, habár tudom, hogy azzal fog jönni megint, hogy mi a bajom vele, talán figyelmen kívül is hagyja a kérdést. Valahogy mégiscsak fel kell vezetnem a dolgot, nem kezdhetem azonnal a közepén. De lehet, jobban járnék.
Szabadon engedett tincseimet az éles vízparti szél folyton az arcomba meg a számba fújja, ezért a tisztánlátás érdekében néha muszáj kisöpörni a kóborló hajszálakat. Majd megeszem a hajam, ha csóró, hajléktalan boszorkány leszek húsz év múlva, addig meg jó, ha van.
- Bocsi, hogy eltűntem. Kicsit zűrös napjaim voltak. És nem, nem te vagy a hibás, még mielőtt megkérdezed. – nyögöm ki az első szavakat, igyekszem minden erőmmel összepontosítani. Nem mindegy, hogy mit mondok és mit nem, hiszen a varázslatokról, Mindenízű Drazséról, dísztalárokról és ezek társairól hallgatnom kell, mint a sír. Fogalmam sincs, hogy egyszer rászánom-e magam arra, hogy elmondjam neki az egész varázshistóriát, de magamat ismerve nem fogom túl sokáig bírni szó nélkül.
Mellkasom előtt összefonom a karjaimat, és odafordulok hozzá. Tekintetét keresem és próbálom kiolvasni, hogy mit is vár tulajdonképpen. Valami kegyes hazugságot ötlöttem ki, talán azzal nem vétek akkorát, mintha semmit nem mondok. Voltaképp igazság is van benne… Nem akarom megbántani, hiszen a legjobb barátom. De ha elmegyek, akkor minden megváltozik és már semmi sem lesz ugyanaz. Nem fogunk egymásnak segíteni a matek tesztek során, és nem fogunk súgni sem, ha valamelyikőnk elakad a LXXV. szonett szavalása közben és épp a lét a tét angol órán. Nem lesznek közös emlékeink, kizárólag akkor, ha nyáron itthon leszek.
Téli szünetben még lehet, hogy hazajövök, habár Apu azt javasolta, hogy inkább maradjak. A Roxfort messze van innen.
Valószínűleg rosszul viselem a távolságot, mivel még sosem volt részem abban, hogy hosszabb ideig távol legyek az otthonomtól. Már most utálom az iskolát! Hazudni meg nem igazán tudok, remélem, hogy a póker arc ezúttal összejön, nem úgy mint a pókerpartyk idején.

Freya Middleton. Az én legjobb barátom, pedig lány. Mindenki ezzel cikiz, de én csak beintek nekik, nem tudják, hogy milyen a hűséges barát. Persze már össze is hoztak bennünket a „két szerelmes pár, mindig együtt jár.” hülye versikével. Ha tudnák, hogy mi ezen mennyit röhögünk. Irigykednek a barátságunkra. Nem mondom, csinos kis csaj Rey, de én csak egyszerűen így szeretem, ahogy van. Nem fogunk sosem együtt nyáladzani, mint azokon a filmeken, amiket a tévében látunk. Én mondom ez az igazi barátság! Most pedig itt együtt nézzük a tengert, a sós ízt szinte érzem a számban. Nem is tudom, hogy hányszor tettük már ezt, bár inkább leülünk a kőre és belógatjuk a lábunkat, ha melegebb van. Volt, hogy órákig meg sem szólaltunk, volt, hogy végigdumáltuk az egész napot és csak azért keltünk fel, mert már rohadtul éhesek voltunk. Rápillantok, és még mindig látom a szorongást, az egész heti furcsa viselkedését. Úgy vagyok vele, hogy majdcsak kinyögi lassan, vagy belököm a vízbe. Igen, ha picit felmérgelem, akkor szokott elég durvába átmenni. Isten óvja a királynőt, és azt aki akkor Freya elé áll! ~ Mizu? Hát ez tényleg megzakkant. Idehív és nem csap bele a lecsóba? Na, majd mindjárt megkapod a mizudat, csak szórakozzál ~ kicsit mérgesebben, de annál inkább kérdően nézek rá. Tudom, most megbánthatnám, de türelmesnek kell lennem, hiszen a türelem… Rey válaszokat terem. Visszafordulok és nézem a lágyan hullámzó kékséget. Mindig örültem, hogy itt laktunk, Freyáéknál meg még a kilátás is pazar. Végre nagy kő esik le a szívemről, mikor megtudom, hogy mégsem én vagyok a ludas. Azonban most már tényleg fenemód furdalja az oldalam, hogy mi a franc baja van.
- Rey. – Kezdek bele egy nagy sóhajtás kíséretében. -Tudod, hogy bármit mondhatsz nekem. Ha olyan, titok marad, ha olyan, segítek. Ha meg olyan, amiről nem kell tudnom… Hát ne mond el. Megértem, csak… Legyél megint olyan, mint szoktál. Ettől a Reytől, ami a héten voltál… - nem tudom befejezni a mondatot úgy, hogy ne bántsam meg. Próbálom bátorítani, hogy nyögje már ki, hogy miért is vagyunk itt. Látszik rajta az idegesség megint, meg az, hogy megfontolja, hogy hogy adja elő nekem azt a valamit. Imádom, ahogy próbálja rejtegetni az érzelmeit… Nem egy jó színész, úgyhogy, ha az szeretne lenni, lebeszélem róla! Nem nézek úgy rá, hogy eláruljam neki, hogy észrevettem, hogy rejtegetni akarja az érzéseit, ahhoz túlságosan is kedvelem. ~ Na gyerünk kisscsaj, mondjad már! ~ szuggerálom magamban, nem érünk rá egész nap. Már arra is gondoltam, hogy beleszeretett egy pasiba és fél elmondani nekem, mert kinevetném. Pedig csak örülnék neki, ha ő is örülne. Ilyen a barátság.
- Te, ha nem szólalsz meg, nem tudok segíteni, ha kell. Rey, ne szórakozz, tudod, hogy imádlak! Kezdj bele! – bátorítom újra, majd felkapok egy kavicsot, és bedobom a tengerbe, amilyen messzire csak tudom. Az pedig egy kisebb csobbanással elsüllyed. Mérgelődöm, hogy nem pattant meg a hullámon, de utána csak vállat vonok. A tenyerem összedörzsölésével megtisztítom a kezemet, és kérdőn nézem a legjobb barátom.

[Jer, jövő héttől másik iskolába járok.]

Jersey

Nem foglalkozom már a széllel és a körülöttem történő eseményekkel. Odalépek hozzá, és megfogom mindkét kezét. Semmi rossz nincs ebben, mert a testvérem kezét is ugyanígy megfognám, ha lenne testvérem, semmi különleges nem történik olyankor, ha így teszek, és egyáltalán nem izgat, hogy mások mit gondolnak rólam. Persze sokan elsütötték már a „nézd, ezek járnak!” dumát, de szerintem az csak feltűnési viszketegség, hogy valami izgi történik, semmi több.
Azt hiszem az iménti mizuval semmire nem mentem, mert nem jutott okosabb gondolat az eszembe, ráadásul Jers is csak furán néz rám miatta – nem is kellene ezen csodálkoznom, hülye ötlet volt.
A beceneveimen szólít, azokon, amelyeket csak és kizárólag neki engedek meg, senki másnak. Azt hiszem, nekem is ki kellene találnom valami idegesítő, mutymuruttyos becenevet csak a hecc kedvéért. De már megint elkalandozok.
Tehát a kezét fogom és a tekintetét keresem kék íriszeimmel. A tenyerem ezúttal kissé nyirkos, nem is véletlen, hiszen ilyen helyzetben nem tudok úrrá lenni a rám nehezedő stresszen. Szeretnék már túllenni rajta…
- Jer, jövő héttől másik iskolába járok.  – nyögöm ki nagy nehezen, jelentősem sokat segítettek bíztató szavai, melyek inkább türelmetlenségről árulkodtak, de megértem az érzéseit abszolút. – Végleg. – nyomatékosítom még egy szóval megtoldva az elmondottakat.
Furcsa viselkedésemet nyilván nem tudta mire vélni, hiszen sosem tettem még olyat, hogy napokba bezárkóztam a szobámba és ki sem mozdultam onnan. Még szerencse, hogy nincs iskola, különben minden nap kisírt szemekkel kellett volna az osztály elé állnom, csúfolódó gonosztevők kereszttüzébe.
Igyekszem visszafojtani a könnyeimet, ha esetleg egyetlenegy is kicsordulna, majd az éles tengerparti szélre fogom, habár nem vagyok meggyőződve arról, hogy hívő fülekre talál a füllentésem.
Az arcát fürkészem, és várok valami reakciót. Egy szánakozó mondatot, vagy egy aprócska füllentést, hogy szerinte jobb lesz ott nekem, vagy valami olyat, ami meggyőz abban, hogy jó dolog fog ott rám várni és fölösleges az itthoni dolgokhoz ennyire ragaszkodnom. Bárcsak megsértene, vagy jól megverne, hogy örök életemen át gyűlöljem a tetteiért. Átkozódjon vagy mondjon olyasmit, ami fáj. Csak legyen könnyebb egy kicsit… nekem.
Sosem sikerült még semmi ilyesmit tennie velem, mert ha fellökött, akkor én is fellöktem őt, és utána jót nevettünk a történteken. Mindig mindent elnevetünk és nincs gyűlölet a szívünkben – az enyémben legalábbis nincs, de amennyire ismerem, az övében meg még kevésbé.
Várok. Várok valami reakcióra az elhangzottakkal kapcsolatban. Gyanítom, hogy azt fogja hinni, hogy viccelek, de remélem, hogy a tekintetem és az elmúlt napokban történtek megerősítik abban, hogy ez bizony nem vicc és már nem játék többé.

Ez a várakozás kezdett kikészíteni. Nem tudtam, hogy mi ez a fontos, de láthatólag nem valami nagy szívatás, hanem véresen komoly dolog lesz. Ráadásul szembe ált velem, és megfogta a két kezem. Nagyon rosszat sejtettem… Csak lebámultam két kezére, ahogy fogta az enyémet, és finoman remegett a kezemben, majd a szemeibe néztem. Ezt a pillanatot választotta a kegyelemdöfésre.
- Hogy mit csinálsz? Neeem, nemnemnem! – mondtam egyre indulatosabban és kitéptem a kezeimet az övéiből. Elfordultam, nem bírtam a szemébe nézni. ~ Nem hagyhat itt, csak úgy! Árulás lenne, igaz? ~ megláttam egy kavicsot, és minden indulatommal elrúgtam. Azt akartam, hogy fájjon a kőnek, fájjon nekem, de nem így történt. Majd felé pördültem, a legjobb barátom felé, és hallottam még a záró szövegét, ami még egy darabot tépett ki a szívemből. Nagyon indulatosan lépte, hozzá, valószínűleg arra számít most, hogy felpofozom. A tekintetemből ez vehető le, és hajlok is a dologra. ~ Mit csinálsz te barom? Nem látod, hogy mindjárt elsírja magát? ~ szidom magam, és a csattanós pofon helyett magamhoz szorítom. Nagyon erősen, mert érezni akarom a barátomat utoljára. Legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy jó darabig nem látjuk egymást.
- Na, ide figyelj. – kibontakozom az ölelésből és nagyon komolyan nézek rá, remélem, hogy nem rémiszti meg túlzottan.
- A szüneteket együtt tölthetjük, meg írhatunk levelet is egymásnak. – ennyi baromságot már régen hordtam össze, de ezért a lányért a tűzbe ugranék. Elengedem őt, és elhúzódom. Mérges is vagyok, csalódott is és szarul érzem magam. ~ Jövő héten elmegy, itt hagy engem! Pedig ezt nem teheti meg, de akkor miért? ~ kérdezem magamtól, de talán jobb, ha tőle kérdem meg.
- Miért kell elmenned Rey? Mit fogok csinálni nélküled? Kivel fogok röhögni a sok hülyén? Kivel fogok… - elfordultam, mert egy könnycsepp gördült ki a szememből. Nem vagyok egy gyenge gyerek, de ez hidegzuhanyként ért és felkészülni, elfogadni sincs időm. Egyet tehetek, nézem, ahogy elmegy majd, és szétverek mindent otthon mérgemben. Igen, ez jó! Ezt fogom tenni. Idegesen belesimítok a kócos hajamba, közben megpróbálom kitörölni a könnycseppet a szememből. Visszafordulok és kérdően nézek rá, várom a válaszát. Most jövök rá igazán, hogy neki még rosszabba helyzete és én faggatom, ahelyett, hogy vigasztalnám.
- Ez nem fair! – dühöngök újra. – Te, hogy bírod ezt? Én megőrülnék… - mondom neki őszintén és odalépek hozzá. Nézem a szemeit és próbálok átlátni rajtuk, hogy meglássam a gondolatait. Persze nem vagyok varázsló, így aztán csak a nehéz várakozás marad hátra. Lehetőséget adok Reynek most, hogy megöleljen, vagy amit akar, felpofozzon azért, hogy neki jobb legyen. Várom, hogy csináljon valamit.

[Igen... végül is majd megpróbálok hazajárni, igen. Csak elég messze lesz]

Jersey

Valami ilyesmire számítottam. A lelkébe tiportam, és nem kellett hozzá csak cirka öt szó.  Gondolom, hogy most nagyon gyűlöl és a pokolra kíván, amiért ezt teszem vele, de nincs választásom. Ez a sors rendeltetett nekem, mely bagolypostával érkezett egyik napról a másikra.
Bárcsak elmondhatnám neked ezeket a dolgokat. A baglyokat meg a viaszpecséttel lezárt levelet, meg hogy van varázspálcám! Totál hülyének néznél, és azt mondanád, hogy nem vagyok komplett és csak húzom az agyad. Pedig nem, de tényleg nem!  Egy utolsó ölelés még jól jön bátorításképp így a végső percekben.
Nagyon édes vagy, ahogyan próbálod felfogni pozitívan a dolgokat. Levelezés? Nem is rossz ötlet! Habár ezt még ki kell találnom, hogy miként történjen, ugyanis én csak bagollyal tudok levelet írni neked, az meg furán jönne ki, ha egy tollgombolyag kopogtatna az ablakodon csőrében a levelemmel...
- Igen... végül is majd megpróbálok hazajárni, igen. Csak elég messze lesz - reagálok a szavaira, habár nem túl bíztatóan. Semmi pozitív érzés nincs most bennem, nem tudom pozitívan látni az előttem álló éveket, mert nem. És fáj, hogy nem tudok tenni ellene semmit. Apu szerint ez a sorsom, és ne akarjak harcolni ellene - és jó lenne, ha végre valahára elsőre azt tenném, amit kell, és nem verném ki a balhét, ahogyan néha teszem.
- Azért kell elmennem, mert... - boszorkány vagyok és varázsolni fogok, és mert az anyukám egy bájitalmester volt körülöttem meg muglik élnek, és bűbájtan meg Griffendél meg Roxfort meg meg meg.... - ... apu így döntött, hogy ez a leghelyesebb döntés. Bentlakásos iskola Skóciában. - fejezem be a mondatot, majd szórakozottan kavicsokat rugdosok a vízbe. Az egyik nem akart belemenni a vízbe, talán fél tőle, ahogyan én is félek. Kénytelen vagyok elismerni, hogy egy gyáva nyúl vagyok, semmi más! - Nem tudom, hogy mihez kezdesz... majd őő... - igyekszem határozatlanul határozott választ adni... - ... ott vannak a többiek, majd lógsz velük. A fiúkkal. Eddig is jól megvoltatok, attól, hogy én is ott voltam. Izé...
Gondolom most már képtelen rám nézni, jól el is fordul tőlem. Talán csak egy kis időre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Hagyok neki időt. Hosszú-hosszú perceket, amennyit csak szeretne.
Nekem is fáj, el sem tudnád képzelni, hogy mennyire. Vajon sejted, hogy hány éjszakát és nappalt sírtam végig, hogy harcoljak a sorsom ellen? Sikertelen próbálkozás volt, mindhiába. Egyszer muszáj lesz elfogadnom, hogy más vagyok. Akkor most már Jeremyvel összeférhetetlenek vagyunk? Vajon meg fogok változni, vagy ugyanilyen normális ember maradok? Vajon kiszipolyozzák belőlem a lelket ott messze, a skót vidékeken?
- Szerinted hogyan bírom? - kérdezek vissza nyugodtságot erőltetve magamra. Az idegesség és a düh már nem segít rajtam. - Rosszul. Csodálkozol, hogy eltűntem napokra? Egyedül akartam lenni.

Nézem őt, de szívemet fájdalom hasítja darabokra. Pedig csak két kamaszodó gyerek vagyunk, de így is rengeteg élményünk volt már. Például, amikor leöntöttük azt a hülye Jespert egy vödör tejjel, bosszúból. Az jó volt, öröm volt nézni, ahogy felnéz a tetőre, mi meg teli szájjal kacagva rohantunk a másik ház tetejére, mert annyi esze sem volt, hogy kövessen minket, hanem elindult felfelé a tűzlétrán. Otthon persze megkaptuk a magunkét, de megérte. Többet ilyen viszont nem lesz… Szerintem inkább beszélgetni, biciklizni, mozizni és egymás idegeire fogunk menni, mint, hogy azt a kevés időt veszni hagyjuk hülyeségekre. Habár…
- Skóciába? Milyen iskola van ott? Hisz’ teli vagyunk jó nevű sulikkal… Nem értem apádat, eddig olyan jó fejnek tűnt… - horgasztom le a fejemet és nem nézek megint csak a szemeibe, mert akkor látná a véleményem. Valószínűleg sejti, hiszen tényleg sülve-főve együtt voltunk, ahogy mondani szokták. Valóban nem értem az öregét, mi a francnak elvinni Skóciába Reyt? Felnőttek…
- Ugyan. A többiek… - legyintek. Úgy is tudja, hogy mire gondolok. Próbálok rámosolyogni, de a mosolyom keserédesre sikerül. Tehetetlen düh gyötör, de muszáj visszafogni magam, ha nem akarom, hogy az új helyen Freya egész nap sírjon. Bátorítani kéne valamivel, de nem tudom. Egyszerűen nem megy.
- Jó, hát majd ott leszek velük. De nélküled… Egészen más lesz. Ragaszkodom a levelekhez! – Újabb mosoly próba, végre sikerül. Sosem voltam nagy levélíró, max. az órákon leveleztem a többiekkel, de azok nem számítanak szerintem. Ebbe is bele kell majd tanulnom valahogy.
- Nem, nem csodálkozom. Megértem… Csak ha előbb közlöd, lehet, hogy fel tudok készülni… Ennél biztosan jobban Rey. – van némi rosszallás a hangomban, de tudnia kell. Mindig próbáltam hozzá őszinte lenni, van mikor nem értékeli annyira. Most sem fogja, gondolom. De ez van. Ha hamarabb szól, talán könnyebb lenne elengednem. Nem hiszem el, hogy tizenegy éves vagyok, és nem tudok egy kislánytól megválni egyszerűen! Össze vagyunk nőve már, mint két testvér. Felemelem a kezem, mert nem akarok rosszban elválni tőle.
- Ne haragudj, nem akarlak megbántani. Nagyon fogsz hiányozni! – Újra megpróbálom átölelni, elfogadni a megmásíthatatlant. Szerencsére nem látja, hogy most több könnycsepp is kibukkan a szemeimből és végigfolyik az arcomon. Hagyom, hagy folyjanak. Egyszerűen nem akarom ezt! Elhúzódok tőle, az alkarommal eltörlöm a csiklandozós könnycseppeket.
- Sétálunk még egyet utoljára, mielőtt elmész Micurka? – némi szipogás kerül a hangomba, de nem érdekel. Majd ha nagyobb leszek, elrejtem, ahogy a bátyám Marcus mondta. „Nem kell, hogy lássák a könnyeid, gyengének hisznek!” Ez egy jó nagy atyai pofon volt, némi visszabeszélés után. Aztán látta rajtam, hogy ez nem segít. „Neked még szabad, kiskölyök vagy. Pár év múlva már tilos! És számon fogom kérni!” Mosolygott rám és ez megnyugtatott. Hallottam még némi kiabálást apu és közte később, de nem értettem miről megy a vita. Marcus eléggé fura egy tesó. Nem érdeklik a következmények, sokszor kerül bajba emiatt. Így, mivel még meg van engedve, sírhatok. De már felszáradtak a könnyek és átkarolom a barátom vállát. Mosolyogok, bár inkább zokognék, de kell neki az erő, amivel eljuthat Skóciába és tudja, hogy várok rá. Mert az tuti, hogy nem engedem, hogy a barátságunk megszakadjon. Jersey vagyok, Freya Middleton örök barátja.
- Na, ne vágj már ilyen pofát. - mondom neki vidáman és belebokszolok a vállába, majd futni kezdek előle. Remélem, belemegy a játékba, elég volt mindenből. Jól akarom érezni magam vele. Utoljára.

[Hát.. ez, ahová én megyek. Roxfort... magániskola a neve, és apuék utánanéztek és ez a legjobb. Nem tudom, hogy miért, azt hiszem, hogy Anyu így kérte...]

Jersey

Azt hiszem, annyi információ, amennyit már elhintettem előtte, tökéletesen elegendő lesz. A végén még kikotyogok mindent, az meg gondolom, hogy semmi jóra nem vezetne. Elsősorban arra, hogy ha csak egy rossz szót is kibökök, akkor utána jön a többi, végül pedig mindent elmondtam. És ez lenne a helyes, de még félek ettől. Még nem barátkoztam meg teljes egészében a gondolattal, hogy mivé is leszek, még nem tudom ésszel felmérni, hogy mennyire fog megváltozni emiatt az életem. Majd ha biztosan tudni fogok már valamit, akkor elmondom, ha lesz elég bátorságom.
- Hát.. ez, ahová én megyek. Roxfort... magániskola a neve, és apuék utánanéztek és ez a legjobb. Nem tudom, hogy miért, azt hiszem, hogy Anyu így kérte... - válaszolom a kérdésére, és ha belegondolok, akkor teljes igazság az egész. Egész jól megy, azt kell mondjam. Ezt most muszáj Apura fognom,  vigye csak el ő a hátán a balhét, ha már volt olyan gonosz és így elintézte. Na jó, nem, teljes szívemből szeretem Aput meg a Nagyiékat is de még más is van amit szeretek, többek között Jers és az, hogy itt lakom , a környék, a tenger, minden. Próbáltam egy olyan lehetőséget kikuncsorogni, hogy hagy legyek bejáró, de akkor rengeteget kellene vonatoznom, hogy minden nap hazaérjek, és Apu egyébként sem engedte meg. Habár, ha boszorkány leszek, akkor seprűn is fogok tudni repülni. Ó, már most kikészülök tőle, ha csak rágondolok.
- Igen. Levelezünk majd! - mondom helyeslően, és egy bíztató mosolyt próbálok az arcomra varázsolni. Igen nehéz ebben a helyzetben, mikor legszívesebben sírnék. Sőt, talán a sírás sem menne, mert teljesen ki vagyok száradva, nincs is bennem már több könnycsepp, mert az összes egeret megitattam, amelyek a környéken élnek, és jó nagy büdös patkánnyá nőtték ki magukat a sok könnytől.
- Ne haragudj, hogy csak most mondtam... - de nem akartam, hogy úgy láss, hogy szét van sírva a szemem és úgy nézek ki, mint aki hetek óta nem aludt, és attól tartottam, hogy nem bírom megállni, hogy el ne mondjam neked az egészet. Ha tudnád, hogy mennyi erő kell ahhoz, hogy most itt álljak veled szemben... - ... de szükségem volt egy kis időre.
Hiányozni fogok neki. Ó, ha tudná, hogy ő mennyire fog nekem! Engedek az ölelésnek, hagyom hogy karjai szorosan körbefonódjanak rajtam. Ez egy őszinte ölelés, nem olyan, mint amit az, amit Sarahtól kaptam, amiért kölcsönadtam neki a Backsteet Boys kazettámat. Ég és föld a kettő, de ez így van rendjén.
- Na megfojtasz! - kiáltok tréfásan, hátha jobb kedvre derül csak egy nagyon-nagyon kicsit. Tudom, hogy esélyem sincs arra, hogy minden a régi legyen köztünk, de ezt a napot még úgy kellene eltölteni, ahogy az eddigieket. Felhőtlen boldogságban csínyekkel megfűszerezve. Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog, de hajrá.
Miután enged a szorításon, sétára invitál, amely nem is olyan rossz ötlet. Megbeszélhetjük, hogy mit hogyan fogunk csinálni, és mikor jövök haza satöbbi. Vagy beszélhetünk arról, hogy milyen új kazija van, vagy hogy mikor fogjuk jól elnáspángolni a szomszéd fiút, aki olyan, mint egy hordó és állandóan rollerrel közlekedik, mert máshogy már nem tud, és mindenkit lenéz, és azt hiszi, hogy ha az Anyakirálynő meghal, ő lesz a Brit Királyság új uralkodója.
- Sétáljunk. - egyezek bele a javaslatába, és sóhajtok egy nagyot. Jót fog tenni. A szél kifújja a fejemből a rossz gondolatokat, és a helyükre ennek a néhány percnek a pillanatait vési majd be, melyet magammal viszek többszáz kilométerre és minden nap előcsalogatom őket a gondolatok erdejéből.
Szomorkás arckifejezésem nem nyeri el a tetszését, így kénytelen vagyok egy újabb álarccal előrukkolni. A kedvencem a következő: szemek össze, mintha az orrom hegyét nézném, nyelv kinyújt. A beszéd így kicsit nehézkes, de kinyögöm:
- Így már jobb? - állok még egy helyben, mert a szaladás így nem annyira vicces.

Nem akartam megzavarni az okfejtését. Az anyukája születésekor meghalt, biztosan nem kérte előtte, hogy oda járjon tizenegy éves korától. Ez hülyeség, az apja a ludas az egészben. De végül is mindegy, a lényeg, hogy elmegy.
- Aha, magániskola. Biztos okos leszel ott… - húzom el a számat, mert nem értem. Itt is jó iskolák vannak, de ha nem pont a mi városunkban, vannak közelebbi nagyvárosok is. A levelezést jó ötletnek találja, úgyhogy egy újabb mosolyt kap cserébe. Ezen nincs mit magyarázni, látszik, hogy ő is annyira szarul van ettől az egésztől, mint én, vagy még jobban. Hiszen nekem megmaradnak a többiek, ő viszont egy teljesen új környezetbe kerül, távol minden eddigi haverjától és tőlem.
- Nem haragszom, tudod, hogy nem tudok rád haragudni, csak néha… - vigyorgok rá. – De nem a te hibád, hogy elküldenek máshová. Nem tudom miben lesz ott jobb neked, de remélem, hogy találsz legalább egy jó srácot, mint én, vagy ilyesmi… - sosem ment túl jól az okoskodás, most is beleestem saját csapdámba. A suliban sem én vagyok a legjobb tanuló, és ezek után Rey súgásai nélkül még valószínűleg romlani is fognak a jegyeim. Annyira édes, amikor miattam bukik le és még ki is kéri magának a tanárnál. Persze, én is kiállok mellet, hogy nem ő volt, de a tanárok már csak egy legyintés után írták be az egyest mindkettőnknek, ha sikerült elkapniuk. Az ölelésemkor próbál nem megfulladni, amit értésemre is ad, úgyhogy elengedem, sőt, még a sétába is belemegy. Tehát így indultunk el a part mentén, nézve a felreppenő sirálycsapatot. Szerettük őket nézni, főleg, mikor fellógtunk a régi, lezárt és romos világítótorony tetejére, kijátszva a kutyákat. Tényleg jókat lehet dumálni ezzel a csajjal, szerencsések ezek a Roxfortiak. Ott majd biztos szétcsap köztük, ha szórakozni mernek vele. Elvigyorodom, ahogy elképzelem az egészet, közben a kaviccsal felszórt út csikorog alattunk, ahogy lágyan belesüppedünk pár centire. A kis közjátékomat komolyan veszi és nyelvet ölt rám. Vigyorgunk mindketten, mint két nagyfejű vadalma.
- Sokkal jobb. Így már egészen biztos, hogy hazaküldenek onnan… Csak félő, hogy összekötött kézzel! – ugratom és hátrálok előle, nehogy visszaadja a kölcsönt. Néha eléggé fel lehet izgatni az ilyen kis hülyeségekkel, nem árt az óvatosság. Aztán megvárom, hogy mellémérjen és újra átölelem a távolabbik vállát, egy kicsit magamhoz szorítom, majd elengedem. Ez pont elég arra, hogy tudja, még mindig imádom azt a hülye fejét. Sokszor szavak nélkül megértjük egymást, mert annyit vagyunk együtt. De mit tegyek, a többiekkel csak hülyéskedni lehet, még nagyon gyerekek. Nem mintha mi nem lennénk azok, de ők nagyon. Unalmas a wc-ben a vízzel töltött „lufikat” a plafonhoz vagdosni. Először jó, de ezek állandóan ilyen baromságokat csinálnak, Reyjel sokkal izgalmasabb az élet, meg lehet vele másról is beszélni. Nagyon okos kiscsaj, sokkal okosabb, mint én, mindig meglep valamivel ezzel kapcsolatban. Néha elhűlve néztem mikor feletették, óra előtt nyomta „Nem tanultam semmit, végem van Jersey!” dumáját, aztán persze kapott egy ötöst. Olyankor még csak piszkálni sem lehetett, annyira örült.  És most a parton sétálunk utoljára, a sok emlékkel bennünk, pedig nem is vagyunk vének, mégis több jutott nekünk szerintem, mint másoknak. Néha lopva rápillantok, hogy vajon mit csinál, de ő is csak gondolkozik. Szerintem elég ennyi egymásnak belőlünk, úgyis mindent tudunk, amit tudnunk kell.

[Ja. Okos. Tudod, hogy nekem aztán rendkívül fontos, hogy okos legyek. Megvan nekem a magamhoz való eszem, tudod jól. Eddig is örültem, ha matekból összeszedtem egy közepes osztályzatot. Szerintem ez ott sem lesz másképp.]

Jersey

Meg kellene próbálnom másra tereni a témát, elég mára a szomorúságból, de sajnos a felhő még mindig felettünk van, és eltakarja előlünk a napot. Úgy sejtem, hogy ez nem is igazán fog változni.
- Ja. Okos. Tudod, hogy nekem aztán rendkívül fontos, hogy okos legyek. Megvan nekem a magamhoz való eszem, tudod jól. Eddig is örültem, ha matekból összeszedtem egy közepes osztályzatot. Szerintem ez ott sem lesz másképp. - sőt erről meg vagyok győződve, mert ha stéber lennék, akkor lehet, hogy nem ponyvaregények sorakoznának a könyvespolcomon a szobámban, hanem mondjuk tudományos témájú könyvek meg hasonló nyalánkságok.
Furcsa lesz elmenni innen és magam mögött hagyni az egész életemet, hogy belekezdjek egy teljesen újba. Új környezetben, új emberekkel. Vajon lesznek majd barátaim? Jert senki nem fogja helyettesíteni, neki bérelt helye van a szívemben - ezt persze nem mondom neki, mert még azt hiszi, hogy magamhoz akarom láncolni egy életre. Pedig de, muhaha.
Új srác? Nem is rossz ötlet! Gondolom, hogy ott sem a miniszoknyás Barbie babákkal fogok együtt lógni, hanem a fiúkkal, ahogy ezt eddig is tettem. Valahogy frusztrál a sok visítás meg nyavalygás. Miért jó ez nekik?!
- Igen, valószínűleg majd lesz egy olyan srác, mint te. Téged meg majd jól elfelejtelek. - csúfolódom, gúnyos hangsúlyomból kiderül, hogy valószínűleg nem ez az elsődleges célom az életben. - Úgy tervezem, hogy majd már úgy végzem el az iskolát, hogy jegyben járok valami dúsgazdag és jóképű szőke herceggel, tudod, mint a mesékben. Az ilyen iskolák úgyis dugig vannak az ilyen fiúkkal. - fűzöm tovább a gondolatot, amelyet teljesen abszurdnak tartok, de nem is hangzik rosszul igazából. Na jó, a legjobb az lenne, ha Jers is jöhetne. Vajon lehet felvételizni? Vajon ő is kapott levelet? Azt hiszem, hogy inkább nem kellene boncolgatnom ezeket a szálakat, mert még gyanakodni kezd. Ha a Roxfort szó hallatán nem asszociált semmire, akkor valószínűleg nem. Pedig milyen jó lenne...
Bele fogok pusztulni a magányba. De legalább viszem magammal Hógolyót.
A grimaszom elnyerte a tetszését, gondoltam, hogy így fog történni. Mikor kicsi voltam, azt mondták, hogy nem szabad így néznem a szememmel, mert úgy marad, és szemüveg kell. Ha boszorkány leszek, majd jól megbűvölöm magamat, hogy semmi bajom ne legyen. Legalább valamire jó lesz a mágia. Vajon csinálhatok ilyeneket majd? Van bennem egy porszemnyi kíváncsiság, de semmi több. Olyan, mintha átmennék George Lucas világába és menetelhetnék a klónkatonák között. Remek példát hozok fel, nem is értek hozzá, nem is akarok. Szóval még nem tudom ésszel felmérni, hogy mi lesz ott velem. Remélem, hogy tetszeni fog.
- Szerintem ilyen grimasz nélkül is hangyásnak fognak nézni... hogy úgy mondjam, kicsit kilógok a sorból szerintem. Tudod, ilyen helyeken gazdag, nemesi szülők csemetéi tanulnak (máig nem értem, hogyan kerültem be, de mindegy)... meg szerintem nem olyan neveltetést kaptam, mint ők. Tudod, én simán megmondom, ha valami bántja a csőröm. Ott ez lehet, hogy nem túl előnyös tulajdonság. Majd elválik. - húzom el a szám kiegészítve egy vállrándítással.
Néha meg-megbotlok egy-egy nagyobb kavicsban, túlságosan rabul ejtenek a történések és az elkalandozó gondolatok. Pedig nem akarom, mert most csak Rá akarok koncentrálni.
- Mesélsz nekem? Mit csináltál az elmúlt napokban? Én már elmondtam nagy vonalakban, legalábbis sejtheted, hogy nem vígjátékokat néztem kazin meg ilyesmi. Na szóval? - jobbnak látom, ha róla beszélünk egy kicsit, hiszen az biztos, hogy nem lesz szomorú és egyoldalú, mint az én küzdelmem a Sors ellen. Jers sosem unalmas. Be kellene csomagolnom a ládámba és elvinni magammal és rejtegetni az ágyam alatt. Csak félek, hogy rámászna a szobatársaimra...

~ Nagyon akarja, látom a ravasz szemeiben. Egyetlen egy lány, akinél tudom, hogy mire számíthatok, ha ránézek. Kivéve, amikor szívat. ~ Elvigyorodom, ami talán segít neki, hogy egy picit elfejtse ezt az egészet.
- Ó, hát honnan tudod. Mivel nem leszek ott, lehet, hogy unatkozni fogsz. És akkor a könyvekbe bújsz, tudod, ahogy szoktad! – kacsintok rá, és tudom, hogy tudja, hogy nem gondolom komolyan. Hülyén nézne ki, ha ott magolna az asztalnál ülve, nem tudom elképzelni őt úgy. Persze, ahogy mondta, megvan a magához való esze, bár ezt jórészt másra pazarolja, de engem nem zavar. Az, hogy a barátja lehetek, pont elég. Ahogy számítok is rá, ez a Pazar ördögi kör, kígyó, amelyik a saját farkába harap, rám csap le és kihúzom vele a gyufát. De csak félig és természetesen annak rendje és módja szerint vág vissza. Freyásan.
- Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, mint én.  Úgyhogy egy életen át kesereghetek… - savanyodik el a pofám, és kicsit félre is nézek, mintha csak a tengert bámulnám. Sokszor csinálom ezt, ha megpróbálok eltitkolni előle valamit, kevés sikerrel. Bár érzem, hogy nem gondolta úgy, ahogy mondja, de sajnos benne van a pakliban. Aztán egy bájvigyorral térek vissza rá, hogy lássa nem vettem komolyan annyira.
- Hmmm… be kell festenem a hajam. – nevetem el magam mindkettőnk képtelen ötletén. Rey az ilyen szőke herceg pasikat max. tökön rúgja, nem beléjük habarodik. Sokkal fiúsabb csajszi ő, ez köszönhető a korán elhunyt édesanyja hiányának. Ő nem tudja, de mikor elmegy a sírhoz titokban, sokszor követem és nézem őt. Ezért is imádom a búráját, mert olyan… Emberi, vagy hogyan szokták mondani a felnőttek. Tovább megyünk, lábaink már jól tudják a kedvelt sétaútjainkat, így szerintem csukott szemekkel sem tévednénk el. Elfintorodok a magántanulós gyermeke felemlegetésén. ~ Hogy van egyáltalán pénzetek erre? ~
- Ha hangyásnak néznek, kinyitod úgyis a csőröd. – csőr alakúra nyújtom az ajkaim, úgy beszélek vele. Csak hát nem tudom sokáig ezt az állapotot fenntartani, mert a vigyorom széthúzza a számat. Nem irigylem azokat, akik majd megpróbálnak belekötni. Freya nem az a visszahúzódó típus, hogy úgy mondjam.  El fog csattani ott jó néhány pofon, mire rájönnek, hogy nem jó vele szórakozni. Amilyen fiatal, olyan heves néha. Van, amikor a frászt hozza rám is, de ezt sosem mondanám meg neki!
- Nos, azon gondoltam, hogy mi van veled, hogy feltűnően kerülsz a mozizás óta. Válogatott szitkokat szórtam rád, aztán magamra, hogy mi a szart csináltam… De mivel semmi nem jutott eszembe, így nagyrészt henyéltem és a falat néztem, meg idegesítettem a tesóimat, akik majdnem megvertek. Úgyhogy mikor megkaptam az üzeneted, rohantam is… Kicsit megnyugodtam, hogy nem velem volt a baj… De. – húzom el a számat, mert megint visszatértem a témára. De már kezdett elegem lenni a dologból, úgyhogy eltereltem a témát.
- Amúgy meg zenét hallgattam, meg ilyesmi. Elvoltam. Csak hát tudod, nem voltam hozzászokva, hogy napokon keresztül nem tudok rólad. De most itt vagy nekem megint, úgyhogy rendben vagyok! - mosolygok és még rá is kacsintok. Megnyugodtam, mondjuk úgy. Vagy beletörődtem? Mindegy is, a lényeg, hogy biztosan egy csomó dolga lenne, de inkább engem választott. Nagyon örülök, hogy ennyit jelentünk egymásnak, így bízom abban, hogy tényleg nem felejtjük el egymást.
- Ha tudok segíteni, számíthatsz rám. Nem kell még valamit beszerezned? Tudod, körző, vonalzó, gumicukor? – kérdezem tőle és megállok a part mentén. Felé fordulok és nézem őt. Megjegyzem magamnak hamiskás mosollyal a fejemen.
- Hiányozni fogsz. – csak ennyit mondok. Most át kéne ölelnem, meg ilyesmi, de ma már annyiszor megtettem rövid idő alatt, hogy már nem merem. Ha ő majd akarja, akkor. Jó lenne, de tiltják a fiú szabályok. Csak meg ne szívjam ezt a rohadt szabályt!

[Jöhetsz ám velem!]

Jersey

Nem leszel ott, és ki fogok készülni az unalomtól és a magánytól. Még csak leveleket sem írhatok normálisan, mert az a buta bagoly-dolog olyan nevetséges. Ne mondja már nekem senki, hogy a bagoly odaviszi a levelet, ahová kérem! Nem véletlenül használtak postagalambot a kosztümös filmekben, biztos, hogy tudott valamit, amit a többi madár nem. A bagoly pedig többi madár, tehát nem is igazán értem a dolgot.
Már kitaláltam, hogyan fogok levelet írni: elküldöm Apunak, ő pedig majd átviszi Jer-nek. Majd azt mondjuk, hogy a haza küldött levelet fizeti az iskola. Nem is rossz ötlet. Már csak Aput kell megfűznöm, hogy közvetítsen, de szerintem ezzel nem lesz probléma.
Nem áll fenn a stréberség veszélye, attól függetlenül, hogy más iskolába kerülök, ezen nem is kell sokat gondolkozni. Inkább a pokol, mint az első pad a suliban!
- Jöhetsz ám velem! - kacsintok viccesen vissza, reagálva a stréberes beszólásra. - Majd saját szobát kérek, kilátással a tengerre. Saját ágyad lesz, mert én nem alszom veled. - nyelvöltés - Tudod, te fiú vagy, szóval... nem. De a földön alhatsz akár. - árad tovább szavaimból a kedvesség, de tudja, hogy ilyen vagyok, bizonyára nem okozok nagy meglepetést neki.
- Szerintem nem fogod telesírni a párnádat, egy hét se kell, és jól elfelejtesz a pcsába. - folytatom szomorúan, lógó nózival, és le is lassítok, mert így majd észreveszi, hogy én is szomorú vagyok miatta.
- Te is tudod, hogy cikizni szoktuk azokat a fiúkat, akik festik a hajukat. Nehogy átess már a ló másik oldalára! - fenyítem be szavaimmal, de jól tudom, hogy csak poénkodott a szőke herceg  duma miatt. Kell a csudának a szőke herceg! De azért jól hangzott. Meg minden normális kislány a szőke hercegre vágyik, kicsit normálisnak kellene tűnnöm, de eléggé nehéz, azt kell mondjam.
- Majd jól elnáspángolom azokat, akik csúfolnak, tudod, hogy nem kell messzire mennem egy kis bunyóért. - jelentem ki büszkén. A bunyó enyhe túlzás egyébként, mert életemben kétszer harcoltam, a fiúk azt is cicaharcnak titulálták. Van egy olyan érzésem, hogy a bunyó csak fiúknál létezik, lányoknál meg van a cicaharc. Sosem leszek elég tökéletes egy igazi bunyóhoz, ez pedig rendkívül szomorú dolog. Jer-nek ezt nem fejtem ki, mert fiú, tehát ő is cicaharcnak titulálja a bunyómat, sőt, biztos vagyok benne, hogy magában kijavította az utolsó szavamat cicaharcra, vagy valami hasonló, undorító rózsaszín lányos szóra.
Valahogy sejtettem, hogy eszébe jutott, hogy mi lehet velem. Legszívesebben átrohantam volna hozzá, hogy elmondjak neki mindent, sokkal egyszerűbb, mintha naplóba írnám – ezért nem vezetek, mert ő az én két lábon járó naplóm.
Mikor az elmúlt napokról beszél, felnevetek. Vicces, amikor a testvérek verekednek, kár, hogy nekem ilyenben soha nem volt részem. Jert meg nem fogom megverni, úgyis hagyna győzni, mert lány vagyok. Igazságtalan az élet.
- Nagyon kedves tőled, de Apuval már mindent megvettünk Londonban. – felmerülhet a kérdés, hogy miért kellett olyan messzire menni, miért nem volt elég Plymouth vagy Exeter, de erre még nincs nem furcsának ható, kielégítő válaszom, tehát remélem, hogy eszébe nem jut ilyesmin merengeni. Nem nagyon akarok belemenni, hogy miket vettünk, mert totál hibbantnak nézne – bár így is annak tart, de én is őt, tehát kölcsönös az érzés – de most aztán végképp kiverné nála a biztosítékot, ha azt mondanám, hogy üstöt vettünk meg bájitalkönyveket, meg varázspálcát!
Mikor megáll, én is megállok, majd rá pillantok, és elmosolyodom. Vajon mire gondol most?
- Te is fogsz nekem hiányozni. – szólalok meg néhány pillanat múlva. Odalépek, és megfogom a kezét, ahogy pár perce tettem. – Elhiszed?
Drámai pillanat. Tisztára, mintha egy ógörög tragédiában lennénk – ahogy ezt Hádész mondaná. Vagy Herki mondta? Vagy Phil? Ó, pedig milyen sokszor megnéztem már! Disneyt is nélkülöznöm kell majd… nagyszerű. Már alig várom.

Szerencsémre vette a lapot. Igaz, fizikailag nem szokott bántani, de nagyon ügyesen tud fájdalmat okozni nekem, ha nem tetszik neki valami. Ritkán él vele, de hatásos módszerei vannak, hogyan lombozza le a fene nagy egómat. Sokszor mentett már meg attól, hogy hülyeséget csináljak, ezért hagyom, hogy szórakozzon velem. Én is vissza szoktam adni, hahaha.
- Ó, hát ilyen fantasztikus lehetőséget nem érdemlek meg, kihagynám. – olyan képet vágok, mint akit lesokkoltak az előző szavak. Kicsit bánónak is szánta, biztosan mérges is, de tudom, hogy valahogy biztos rejtegetnek, átlátok néha azért a szuper álcáján. főleg, ha valami nyűgje van, olyankor nem tud koncentrálni annyira. Egyébként pedig roppant ügyes…
- Persze, hogy elfelejtelek,te hülye! – mérgesen nézek rá most, néha túlságosan is elragadtatja magát, olyankor az idegeimre megy. Megint muszáj vagyok valamit csinálni, így belepöckölök a fülébe, hogy tudja, hogy picit haragszom, ha ilyeneket mond. Ritka ez is, hogy ilyet csináljak.
- Nem foglak elfelejteni Micurka! Azt jobb, ha el is felejted most! – jelentem ki neki karba font kézzel. Nehogymá’ azt higgye, hogy olyan könnyen megszabadulhat tőlem. Már kezdetem magamba tervezgetni, hogy mi hogyan lesz, erre benyög ilyen hülyeséget.
- Tutira nem festeném be… Ahhoz nagyon nagy dolgokat kéne megtenned cserébe. – adom vissza közben a nyelvöltést. Persze nagyjából eddig haragudtam rá,dacosan szétvetem a karba tett kezem, mert úgyis tudja, hogy nem haragszom és ilyenkor utálom, hogy nem tudom előtte megjátszani az agyam. De mindegy is, a lényeg, hogy jól szórakozunk.
- Ó tudom, rettegni fognak tőled. – kacsintok rá vidáman. Nem az a Bruce Lee típus, maradjunk ennyiben. Bár amikor megnéztük a Sárkány Közbelépet, jót karatéztunk egymással. Legalábbis mi annak hívtuk. Elmosolyodom az emlékre, pedig nem akartam, hogy tudja mit gondolok az ő kemény ökléről. De sokig úgysem tudnám titkolni előle. Viszont amíg távol lesz, majd valahogy kifejlesztek valamit ez ellen. Nem lehet titkolóznom előle, rohadtul zavaró néha és ilyenkor be tud sértődni rendesen. Na mindegy, legalább lesz célom addig, amíg nem látom.
- Ó, Londonban. – megemelem a hangmagasságom, utalva rá, hogy milyen előkelő helyre mentek.
- Ja, hát akinek a legjobb cuccok kellenek… - ugratom tovább, még a mimikám is olyan, mintha éreztetném vele, hogy ők milyen sznobok. Pedig halál normális családja van, de muszáj egy picit felpiszkálni a csőrét a csajnak. Aztán eljön az őszinte öt percünk, újra megfogja a kezemet, ahogy szokta. Nem tudom miért alakult ki köztünk ez, de ilyenkor nem vicceljük el a dolgokat valamiért. talán ezzel hívjuk fel a másik figyelmét, hogy: „Ez most komoly, te barom, figyelj oda!”. Vagy valami ilyesmi lehet.
- Hogyne hinném el Freya. Barátok vagyunk. – mondom komolyan a teljes nevén szólítva. Kábé nem is tudom mikor hívtam így utoljára úgy, hogy neki mondtam. De ez tényleg olyan pillanat, amit meg kell őriznünk. Látom, hogy majd elsírja magát, hát nekem sem sok hiányzik, de nem akarom. Az csak rontana a helyzeten, tudom, hogy most ő sem fog. Vagyis, biztos megpróbálja…

[Hát tudod, olyan dolgokat kellett venni, amelyeket csak ott árulnak.]

Jersey

Hiába igyekszem elpoénkodni a dolgot, mégis érzek magamban valamilyen feszültséget, amelytől nem tudom elengedni magam. Talán a holnapután lehet az oka. Napok óta nem tudok normálisan aludni, biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem akarom ezt a egészet. Itthon akarok maradni!
Szeretném becsomagolni az egész itthoni világot és elvinni magammal oda a messzi Skóciába. Aput én Jeremyt mindenképp vinni akarom, de a Nagyiékat is és mindenki mást, akiket csak egy kicsit is kedvelek. Nem akarok elvegyülni azokkal, akik egész életükben úgy nevelkedtek, hogy bagoly hozta a postát meg házimanók gazolják a kertet otthon. Némi infó már ragadt rám, mert átlapozgattam a könyveimet. Nem tudom, hogy azt mondjam arra a világra, hogy különleges vagy inkább azt, hogy furcsa. Egyedül nem akarok szembenézni vele. Én nem akarom...
Jeremy szavai bíztatóan hatnak rám, vele egy kicsit sikerül elmenekülnöm egy olyan világba, ahol csak mi ketten vagyunk, és senki nem varázsol és a bugyuta beceneveinken szólíthatjuk egymást és nem telik az idő, és iskolába sem kell menni, amely halálra ítél bennünket. Jó lenne, ha lenne egy ilyen világ, de sajnos csak a mesékben lehetséges ilyesmi.
Egy pillanatra elképzelem szőke hajjal és idétlen fehérített fogakkal, ahogyan ezer wattos mosolyát rám villant
- Hát tudod, olyan dolgokat kellett venni, amelyeket csak ott árulnak. - valahogy sejtettem, hogy ezt fogja gondolni, inkább azt kellett volna mondanom, hogy megvettük, és kész, a hely nem számít. Ha ő mondaná ezt, én is azt gondolnám, hogy honnan van ennyi pénzük magániskolára meg drága taneszközökre? Habár látom rajta, hogy viccből mondja, tudom, hogy legbelül nem tudja mire vélni a dolgot, teljesen abszurd az egész.
Mikor állunk egymás kezét fogva, megáll körülöttünk minden, még a tenger is megszűnik hullámzani. A nevemen szólít, amit talán még soha nem hallottam tőle. Mióta az eszemet tudom, nem mondta még azt, hogy Freya, minden másnak elnevezett már, de Freyának még soha. Az olyan komolynak hangzik, a tanárok is úgy hívnak. Jernek nem kell komolynak lennie velem, de ezek szerint ez egy olyan pillanat, ahol az. Érzékeim azt súgják, hogy ő már elfogadta, hogy elmegyek, legalábbis igyekszik tudomásul venni, és nem küzdeni a sors ellen. Én még megpróbálnám, de tudom, hogy esélytelen. Ezúttal az van, amit Apu akar, és ha azt akarja, hogy Anyu nyomdokaiba lépjek, akkor azt teszem, bármennyire is lázadó természetű vagyok. Anyu, akit nem is ismertem, ő adta nekem a legtöbbet, miatta leszek az, aki. Pozitívan kellene látnom a dolgokat, de nem megy.
- Szerinted túl fogom élni? – kérdezem szomorúan, bár inkább magamtól. Jers úgyis azt fogja mondani, hogy igen, persze túlélem, csak hogy bíztasson, az a barátok dolga, hogy a nehéz helyzetekben támogassák a másikat, ez most egy ilyen helyzet. De most már tényleg elég a drámából!
- Mi legyen? Menjünk haza? – merül fel bennem a kérdés csak úgy a nagy semmiből. Nem terveztem hosszúra ezt a beszélgetést, mert annyit szerettem volna csak, hogy megtudja, elmegyek. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert akkor lehet, hogy elszólom magam. De haza sem akarok menni igazából. – Mondj már valamit, kérlek. Nem akarok a holnaputánra gondolni! – kibukik belőlem végül, és a sírást sem tudom már visszafogni. A lányok sírhatnak. Kezeit elengedem és leülök egy sziklára.