sosevolt

[|Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.|]

|Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.|
|Minticz-kúria, 1997. október 11.|

Kong a kastély, mint egy érintetlen halott nyugszik a skót tájban. Akárha törvény tiltaná a simogatását, a szél is íves kanyarban fut a birtok körül, és nem zörgeti a döglődő leveleket, nem borzolja a gyepet, egyáltalán nem kap fel semmit, hogy keringőzzön vele pár másodpercig, majd egy kisgyereket imitálva eldobja és mással tegye ugyanezt. Egy temetetlen szent, ami halálával kiharapott magának egy részt a végeláthatatlan térből, és megszüntette ott az idegen dolgok létezést. Önmaga hozott törvényeket, és önmaga szegi meg azokat. Csönd zúg a termeiben, a fülledő levegő némasága irritálja a dobhártyát. Pedig ordítania kéne. Veszettül bömbölnie, úgy, hogy szilánkok zuhannának a törő ablakokból, a repedő tükrökből. Rázkódnia a földnek, hogy senki se maradhasson talpon, mindenki hajoljon meg a mélyből felkúszó erőknek, ami hosszú nyúlványt követel magának a köd lepte erdőségekből. Az ősi szellemek morajlásának és haragjának kéne szétszaggatnia a homályos tájképet, ehelyett tehetetlenül áll az egymást kioltó erők gócpontjában. És kigondolná, hogy ebben a tehetetlenségben, milyen vadak torz üvöltései nyújtóznának a föld alól, ha nem verődnének vissza a vastag mágiáról. És egyáltalán ki hinné el, hogy sikolyok emberi hangszálakat rezegtetnek. Ki hinné el, hogy emberekkel találkozik, ha látná a szenvedőket húgyszagú ketreceikben. A reszkető házimanók is megtanulták már, hogyha előkerül az az apró ránc uruk szeme alatt, akkor el kell némítani az addig ajnározott szimfóniát, és tökéletes, őrjítően tökéletes zajtalanságot kell teremteni, amiben a legkisebb szusz is ereket pattinthat el.
Preparált testrészekkel díszített laborjában elmélkedett most is. A vastag falak ütemesen lehelték vissza a hulla-, és vegyszerszagot. Precízen felcímkézett fiolák sorakoztak előtte, mindegyiken dátum, és bennünk sűrűn kavargó, romlott-ezüst folyadék. Merev arccal nézegette az álemlékeket, mintha a pupilláiból sugárzó sötétség gond nélkül törné át a masszát, amire a gyér fény képtelen. Lebegő gömbjei maga elé rajzolták teste hosszúra nyúlt árnyékát, amiben csillanás nélkül pihent egy fém merengő is. Lassú, megfontolt járású karja, hamarosan körbesimította a barázdált ívet. Egy pillanatig megállt, és az üres edény fölé hajolt, hátha megcsillan az alján, valami ott felejtett titok, de csak egy sötétebb képe tekintett vissza rá a sima fenékről. Változatlan kifejezéssel folytatta monoton cselekvéseit, és visszapakolta díszített dobozába az üvegcséket, egy kivételével. Majd a sötétben láthatatlanná vált pálcát emelte halántékához, és kevés várakozás után lassan távolítani kezdte. A nyákként viselkedő szál nehezen nyúlt a hangtalan térben, és félő volt, hogy súlya lerántja a mocskos padlóra, mielőtt eléri célját. Ez azonban nem történt meg, és a múlt cérnája meleg vértócsaként feküdt el az edényben, zavaró, hideg holdfényt idéző színével. A férfi válla fölött elnézve sokadjára ellenőrizte a pecséttel zárt ajtót, majd sóhajok és mély levegők nélkül zuhant bele az emlékek szellemvilágába.

|Minticz kúria, 1985. augusztus 15.|

A szaggató örvény eltorzította vonásait, és erős testét hosszúra nyújtotta. Testében hol összepréselte a változás szerveit, a következő másodpercben, pedig túl nagy teret engedett nekik, és máj lett a tüdőből, a belekből szív, a nyelv pedig egészen a gyomorig ért, tehetetlenül úszkálva az égető savban. A viszontagságokat mégis némán tűrte, nem tud újat mutatni a világ annak, akit kivetett magából.
Kiszolgáltatottsága és megaláztatása után koppant a föld talpa alatt, és inogás nélkül fordult körbe az ismert helyszínen. A fakó színű pince már nem így néz ki, de most is gond nélkül megtalálna mindent benne, ahogy a fejből fújt jelenetben is tudja mikor mi fog következni. Nem ijeszti meg a nyíló ajtó, és a két csenevész sziluett, a fájdalomtól transzba esett kutya látványa. Nem érdekli a zajló közjáték, tudatosan a vérfoltos fémasztalhoz fordul és a rongyos szíjakat bámulja.

- NE - a tizenhat éves Brayden hangja haragosan zúzta szét a jókedvet és minden kintről jövő napfényt. - Ismétlem, NE próbálj meg elfutni, ahogy a múltkor. - merő fenyegetés a szava, semmi vészjósló tónus, hanem a következmény akaratlan előrevetítése. Az engedetlenség meg kell torolni, és ő mindig is meg fogja, mert ilyen egy jó pedagógus, és nem olyan, amilyeneket a Roxfortban használnak gyerekded játékok tanítása végett, nehogy belekóstoljanak a diákok a mágia igazi létébe, az eszmék nagyszerűségébe, amit lakat alatt zárnak, mert képtelenek felfogni. - Mi lesz már? Hozd már azt a kibaszott dögöt! - fiatal, sima vonásain még őszintébben látszott a világ iránti gyűlölete és a tehetetlen harag, amit tehetségesebb öccse miatt érzett. Háttal vérének, megsimította az utolsó sugarakat visszaverő boncasztalt, és lassan megfordult, ahogy becsukódott az ajtó, és komor sötétség járta át a pincét. Rámosolygott a feketeségre, és sziszegve préselte ki fogai közt a szavakat. - Ismerős helyzet, Alex? - mozdulatlanul tartotta ki a túl hosszú, túl kényelmetlen, túl idegesítő hatásszünetet, amiben az ember leginkább elfutott volna. Szívesen állt volna így egész nap, csakhogy éreztethesse fölényét ezzel a másodszülöttel, aki elpocsékolta az összes adományt, amit ő nekiadott. Ez a hálátlan féreg, aki képtelen megérteni a hierarchiát, ami már rég eldöntetett. De sajnos nem lehet. Vannak fontosabb dolgok, és ilyen kuriózumokra majd akad idő utánuk is... esetleg közben.
Még mindig egy szó nélkül hangzottak fel léptei, és az alkalmazkodó szem már a körvonalakat is látta elvétve. Gyufák rázkódtak meg, ahogy belenyúlt a zsebébe, és egy dobozt vett elő. A mérgezett fej sercegett az érdes felületen, és a teremtett, új fény széléről két sötét tekintet bontakozott ki, amik szemei sarkában ülve bámulták öccsét, mint felügyelő a letartóztatottat. Megállnád a helyed egy vallatáson Shannon, nem? Hisz van már gyakorlatod benne, milyen tehetetlenül feküdni egy asztalon. Bár talán még nem elég... még nem elég. Lángra kapott egy vastag, fehér gyertya kanóca, majd a következőé és a következőé is. Hat méteres viaszrúd szegélyezte a boncolás leendő színhelyét, és nyolc mécses pislákolt az asztalon, kijelölve az áldozat helyét.
- Kösd le! - parancsolta indulatosan, majd egy üvegről pattintotta le a dugót, és öntött belőle keveset a kályha homályos nyílásába. A gyorsan párolgó folyadékra gyufát pöckölt, és a sárkánypárlat rubint lánggal mart bele a tűzhely gyomrába dobált fákba, és kellemes viszonyokat teremtett a helyiségben. Egy hosszú, korongvégű vasdarab akadt a kezébe, a végén famarkolattal. Felemelte a nehéz rudat és végigsimította hűvös lapvégét, és a kicsi, törékeny Shannon felé szúrt vele, de megállítva arca előtt. Tartotta egy darabig, a vasat, a szemkontaktust. - Félsz? - kérdezte önelégülten, majd belecsúsztatta az eszközt a kályhába, és nekitámasztotta a falának. Apró parázsfelhő ugrott ki, ahogy megmozdultak a szenesedő anyagok, és Brayden kinyitott egy vágószerszámokkal telepakolt, nagy ládát.

Az élet,

ami volt.

*Kétség sem férhetett hozzá, hogy az ifjabb Minticznek nem nagyon akaródzott bejönni azon a súlyos ajtón, aminek még Brayden is nekifeszült egy kicsit. Félholt kutyájával, eggyel a sok közül, amelyeket az utolsó óráikban mind örökbefogadott, mióta a Roxfortban szembesült mások ragaszkodásával, a karjában neki esélye se lett volna benyitni, bár nem is akart volna. Sápadt, karikás szemmel lépte át a küszöböt, ahova két éve még energikusan, kíváncsian surrant előre, türelmetlenül várva az idősebbet, érinteni se merve a sötét szentély nem gyerekeknek való esszenciákat párálló berendezéseit. Megszokott rutinnal lépked előre a sötétben, lassan, mert az állat nehéz, a lelkesedése csekély, ő pedig nyomorult, szomorú lélek.
Anya nemrég meghalt és őt még csak nem is érdekli.
A gondolat nyomán szúrós, fájdalmas, haragos pillantása egy pillanatra a bátyját keresi a sötétben, aztán gyorsan lesüti a szemét, mielőtt a fellobbanó gyertyák fényében lebukna. Az oly ismerős boncasztalhoz lép, mintha sűrű mézben járna, a mozdulatban benne van minden kelletlenség, minden ellenfeszülés, amivel próbálja megfeszíteni a láthatatlan szíjakat, amik nem a testét, de a lelkét idekötik azóta, hogy egyszer, egy elátkozott napon, pillanatban, órában ő maga feküdt ott.
Akármikor odakerülhetne megint. Tudja, ismeri a veszélyt, hiszen a pálcájától megfosztva csak akkor tudna Brayden ellen határozottan védekezni, ha valahogy elszerezné tőle az ő pálcáját. Testvérek között talán működne a közös használat, amire máskülönben nem vetemedne.
Nyűgös pillantással bámulja a fellobbanó lángokat, zöldes íriszén egészen kísérteties lobot vetnek a pirosas lángok, bizonytalan, formátlan, alaktalan sejtelmeket rajzolnak a tekintetébe, amit makacsul az egyik mécsesre szegez.*
-Ne hívj így-*kamaszhangja mutál. Lélekállapotának megfelelően nem ugrál magasság és mélység között, szinte egységesen vékony, néha elfúló, ahogy be-becsuklik a szavak közepén. Semmilyen határozottságot, erőt nem képes adni a kérésének, dühében lehajtott fejjel fekteti a funkciójában átsorolt házőrzőt az asztalra. Utasítani se kell, már mozdul is a keze a szíjra, vékony, hűvös ujjai didergőn kapnak a bőrre, fürgén forgatják a csatot.*
-Ha visszakapnám a pálcám, egy mozdulattal meggyújthatnám mind-*keményen az utoljára meggyújtott kandallóba bámul, a tűz melege delejesen vonzza arra, hogy a hideg, gyertyafényes homályból a meleg felé lépjen, amikor a vas az arcába kerül.
Hátrahőköl, bosszús pillantást vet a markolatra markoló kézre, az ifjú tömeggyilkos inakra, vért szomjazó bőrre. Meglátja a rövid körmökben a markolást, a hús felszaggató szikéket, az erős karban a gyilkos fojtást, felette a sötét szemekben mindazt, amit nem akar látni. A sötétség nyomása azonban erős a háta mögött, vonzza a világosság, hogy elé álljon, Brayden mellé, a ládába nézve melegedve a tűznél.
A simára csiszolt hideg élek közt sejteni véli a rémet, ami a múltkor olyan botorságra sarkallta, hogy elszaladt, elrejtőzött az istállóban, sikított, amikor megtalálták. Összerázkódik. A saját ostobasága volt. A Roxfortban elfuthat, vagy maradhat, választhat. Itthon nem választhat. A hűvös, skót nyár, a sziklás föld, az erdők, a hegyek, a hangások, a tenger szélhordta sós-párás üzenetei nem tűrik a választást, csapongást, a kényelmes, puha ösvényeket, rejtett utakat, a nekividámodó játékot. Belekóstolt a szabadságba. Képtelen leszokni róla. Minden sejtjével akarja.*
-Félek-*erősíti meg Braydent. Nem gondolkodott rajta, csak elkalandozott, a válasz megvárta a megfelelő pillanatot, amíg a lelkében visszatalált.
Sóhajtva a ládába bámul, kényszerítve magát, hogy a makulátlanra csiszolt felületeken meglássa a jövendő vért, hogy megtalálja benne az utat, ami az izmok között vezet, a bőr alá, a nyúzás finom művészetének nyers éteriségére gondol, a belek fintorogtató bűzére, a máj érdekes állagára, a szív utolsó dobbanásaira, a csillogó belsőségek fura, nem evilági fényvisszaverésére, puha, esetlen formájára, az égő bőr csípős szagára. A játékra.
Jó lesz, meglátod.
A reménykedés használ. Felüdíti. Nem gondol az asztalra, a leszíjazott kutyára, a csuklóját visszahúzó félelmetes erőre, a mozdulatlanság béklyójára. Leguggol a láda mellé, megérint egy az érintések, fogások, szorítások tömkelegétől kisimult mintákra emlékező markolatot.*
-Mit fogsz csinálni vele?

[|Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.|]

|Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.|

Halovány vonásai egy torz jövő ceruzavázlatát mutatták. Őrült kezek által, mégis oly puhán, oly finoman és kiszámítva meghúzott vonalak a vásznon, amit gyermekteste, gyermekszelleme még képtelen kitölteni, de növésével egyre határozottabbak és mélyebbek lesznek. Vastag szénrúddal áthúzott kontúrok, gyenge határsávjai a köztük feszülő fertőnek, a bennük ugráló bestiának. Ki tudja, hogy nem növi-e ki előretervezett ketrecét, nem repeszti szét az égi hatalmat, a sors béklyóit. Mi lesz ebből a Minticzből? Ebből a kavargó aurából, ami születő dementorként kavarja föl az atmoszférát, és egyetlen lélegzetvételével elszívja az összes oxigént a teremből, önzőn, mohón falva az éltető elemet, kényelmetlenné, lehetetlenné téve a létezést mellette. Apró élősködő, aki fokozatosan nő ki a társadalom fullasztó árnyékából, és csak remélni lehet, hogy a hirtelen fény összeroppantja majd és esetlenül hull vissza említhetetlen helyére. Hisz miféle növény hoz ilyen hajtást, milyen táptalajból nő ilyen virág, és egyáltalán melyik az a méh ami nem veti ki a falai közt hízó antikrisztust. Mit akarsz a világtól kölyök? Kifacsarni a magad javára vagy végleg elpusztítani a helyet, ami nem hajlandó befogadni? Sűrű füst a jövője. Nincs az a csalfa cigány, akinek több lenne örvénylő foltoknál ősi kártyáin. S csak remélni lehet, hogy nem a puszta rettegés fordítja magába a lapokat. Fölösleges latolgatások. Alea iacta est.

Ujjonganak sejtjei a hatalom érzetén. Mennyire jó két pálcával a zsebében azt csinálni amit akar. Simogatják a tehetetlen megadás hangjai. Hidd csak el, hogy könnyebb lesz így minden, talán valami kósza kegyelem pont megtalál téged és többé semmi nem csúfítja el, bélyegzi meg ezt az idilli fiatalkort, ezeket a csodás szüneteket a szerető családi fészekben. Nem is értem mi a bajod, nem is értem miért rázkódtál úgy a hírre, hogy üresebb a hálószoba, hogy most már biztos nem anyádé az a sok vékony sikítás éjszakánként. De hát mi változott? Apád így is egy alkoholista rohadék volt, és megütött ez előtt is, ez után is megteszi majd. Bátyád pedig mindig megtalált, sőt szinte akartad, hogy megtaláljon, az a kevés erő ami rá tud kényszeríteni a föld körüli pályára, ami mutat valami nyomot, valami célt. Szükséged van rá, hogy érezd a realitást, egyszerűen KELL neked a fájdalom. Akkor ne hibáztasd, ne hibáztasd őt titkolt vágyaid miatt, hanem csak gyere, gyere hajtsd bele a fejed ordítva a bitóba. Érzed milyen sima? És látod, ahogy együtt fut íve a kiugró pofacsontjaiddal? Érzed, hogy a még alig kitülemkedő gigádat se feszíti befelé a kemény fa. Csak a tiéd ez a hatalmas szörnyeteg, hát viseld dicsőséggel, és ne szégyelld a csúf vért, ami bepöttyözi alattad a földet, vagy a tüdődből felszaladó levegőt, ami nyakad helyén szökik a napfénybe. Légy büszke arra ami vagy. Légy büszke arra aminek engednek, hogy legyél.
Mit fogsz csinálni vele? Hidegen csörrennek a fémek a kérdőjel helyén, majd szépen kipakolja a tárgyakat a nyugvó állat mellé. Szike, hentesbárd, szemöldökcsipesz, olló. Lassú, túl lassú minden mozzanata. Idegesítő, ahogy visszahajtja a láda fedelét, és kétszer elforgatja a zárban a kulcsot, majd a lakatot is ráteszi. Irritáló, ahogy odasétál a polcokhoz, és levesz egy nagy üveg formalint, majd azt is az előbbi helyre rakja. Határozatlanság és kitekintés nélkül rak jól zárható üvegedényeket a többi mellé, majd két falavór eszi fel a maradék helyet. Az egyikbe belekerülnek a szerszámok, majd klóros víz lepi el a nehéz anyagokat, amik mind a zavaros folyadék alján maradnak türelmesen. Végignéz az öt üres üvegen, majd mérgesen szisszen öccse felé.
- Hol a hatodik? HOL VAN MÁR A HATODIK? - indulatosan közeledik a szerencsétlen másodikoshoz és bal kezét pofonra emeli. - AZT VÁROD, HOGY MINDENT ÉN CSINÁLJAK? - tör fel belőle az eddig is oly ügyetlenül titkolt harag, düh. Puff. Égő nyomot hagy az arcon bőrkeményedéses tenyere, és már adná is fonákból a másodikat, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, és csak a törékeny koponyát próbálja közrefogni ujjaival. Roppanásig szorítja a gömbölyű állat végig a másik szemébe nézve. Hierarchia teremtésre szükség van, rendfenntartásra is. Meg kell tanulnia a hőzöngő állatoknak, hogy a falkának egy vezére van, és még két ember közül is csak az egyik mehet a másik előtt. Az nem te vagy Shannon, az sosem voltál. Övé, ÖVÉ az a jog, amit nem vehetsz el tőle egy tál lencséért. - Hálátlan vagy. - fojtja vissza az előbbi kirohanását, és elhajítja a fejet, majd visszasétál a közben ébredező kutyához.
- Mi van te rohadék? Mit ugatsz, mit nyüszítesz te idegesítő szardarab? - rivall rá a kis termetű korcsra, aminek hasán véres zúzódások vannak a nehéz kövektől, a kemény bakancstól. - Ennyi az élet... a gyorsabb és az erősebb győz. Senki nem ment meg a természetes kiválasztástól. SENKI! - a barna jószág ijedt ugatással próbálta elűzni a fölé tornyosuló lidércet, és ahogy visszatért izmaiba is az erő harapni, kapálózni próbált, de a szíjak túl feszesek és túl keményen vágnak ahhoz, hogy sokáig kitartson a meddő játszma. - Kíváncsi vagyok valamire... - zeng baljóslatú hangja, ahogy felveszi a tenyérre simuló gyíkbőr kesztyűt, és lassan a magasba emeli az éles bárdot.

Az élet,

ami volt.

*Szívós gyerek ez a Shannon, minden zaklatottság ellenére se hátrál meg, holott sovány, vékony valóját a külső, kemény fegyelmezésnél csak a belső megosztottság, nyomorult viszály, önámító, önmarcangoló, zaklató, hitegető, ámító kételyek sokasága koptatja, csiszolja jobban, egyre vékonyabbá belső falait, védelmét, józanságát, hiszen minden, ami megerősítené végül így vagy úgy ellene fordítható, felhasználható erő lesz, hogy ne lelhesse örömét semmi számára kedvesben. Maradnak csakis az elé kínált lehetőségek, amik között nincs mód választani, sorra végig kell próbálni mindent, ami az idősebb fiúnak kedvére van, ha tetszik neki jó, ha nem tetszik, akkor úgyis teljesen jó lesz majd. Terror, kényszer, nyomorúság. Zaklatott elme, fura képzetek, a zsenialitás árnyékába húzódó torz, gyermeki elme, vad, idegen gondolatokkal, a pusztítás önbemagyarázott élvezetével. Különös fajzat nevelődött itt északon, hasonlóan vadhajtás, mint az égbe törekvő fakószín ágain éjszín leveleket rezgető, méregporozta virágokat érlelő tövises fajzat, ha nem is olyan erőteljes és pompás, inkább karcsú, liánszerű. Képlékeny anyag, ami leng a szélben, anyag és forma nélkül vet ijesztő árnyakat, de ha valaki leszaggatja csak, akkor újra és újranő, folyondár, ami nem fojt, érzékeny ökoszisztéma, ami azonban kiirthatatlanul csüng a torz fácskán, amivel olyan kifordult szimbiózisban élnek, hogy az szívja el az elvileg élősködő kisebb erejét, nem pedig fordítva. Letöri kemények az önálló rügyeket, felszúrja a túlvadult hajtásokat. Vad szövevényük külső szemlélő számára érthetetlen, belülről pedig állandó harctér, amit kutyák vére és aranyvér most tisztára nap-nap után, hogy az akarat, a lelkierő, a hit, a tanítás és a ravaszság fegyvereivel újra meg újra összecsaphassanak.
Persze Brayden fegyverei sokkal hatékonyabbak voltak, szerény mágiájával megtámogatva a fájdalom acélfogú kutyája hűségesen simult erős kezei alá, hogy aztán egy fél parancsára macskamód eljátsszon Shannonnal. Tiszta sor volt, nyílt és rég ismert kártyákkal játszott, amíg az a Roxfortos levél be nem húzta közéjük a fekete dámát, amitől azóta hiába próbált szabadulni mindenki, a szabadság vágya felülírt minden, korábban olyan jól működő rendszert és mechanizmust, megmérgezte a gyökereket, meggyengült a szimbiózis, komolyabb lett minden játék.
Erre a komolyságra Shannon azért nem vágyott. Megrémül az ordítástól, megdermed, hátralép, a fejét csaknem kitépi a fogásból, ami a pofon után pokoli harapásnak tűnik a kemény fogás keskeny, konok kis állán. A szemét lesüti, a fogait összeszorítja.*
-Máris hozom-*reszkető suttogása felére egy töredelmes bocsánatkéréssel, térden csúszó, zokogó alázattal. Elfelejtette. Tudja Brayden, ahogy tudja, ő Shannon is, hogy ezt csakis saját magának köszönhette tényleg. Elmulasztotta. Kihagynak a gondolatai, szétszórtak. Nincsen pontos helye a lelkében az asztalnak, nincsen pontos helye az üvegeknek, mind beleolvadtak egy sötét, alaktalan masszába, ami émelyítően habzott odalent, elöntötte a korábban oly tiszta és pontos, steril és csontjaira csupaszított világát. Félelem, nyomorultságérzet, gyűlölet volt ez, mindenre ráborult árnyékként, amit korábban talán szeretett, de mindenképpen tisztelt, nem hagyva neki semmi más utat, mint menekülést, menekülést az engedelmességbe, hogy ne támadjon rá újra és megint.
Szinte könnybe lábadnak a szemei, nem a kutya fájdalmát siratja, hanem a hálátlanságát leginkább, hiába minden, ha a szó vág, mint a borotva, felhasogatja a lelkét, hogy a torkában érezze a fémes-sós ízt, a saját vérét nyeldekelve elharapott nyelvéből egészen különös képzettársítással. Elfordul, amíg Brayden a dögöt szidalmazza, elsompolyog azért a hatodik üvegért, amit láthatott volna, észrevehetett volna, de jobban lekötötte a saját nyomorúsága, semhogy felfedezze, a bátyja teszteli, esélyt adott arra, hogy helyre tegye, amit elrontott, ő pedig elbambulta. Bánja és nem is. Komisz, mélyen gyökeredző kételyek.
A többi üveg közé állítja a hatodikat, megszólalni se mer, egészen az asztal végéhez áll, karnyújtási távolságon kívül, nem lehet csak úgy megragadni, ha meg akarják fegyelmezni, előtte minimum rá kell ugrani, vagy magához kell, hogy hívja. Szórakozottan nyomkodja az egyik gyertya oldalán a puhán lecsorduló még egészen meleg viaszt.*
-Értem. De a múltkor már megnézted, hogy...-*inkább mégis elhallgat. Brayden biztos pontosan tudja mit látott és mit nem, a kutya életét úgyse kímélik meg, nem szoktak ilyesmivel foglalkozni. Sápadtan topog, kellemetlen valahogy, a bárd tükröződő lapját figyelve sápadt, reszkető önmagát látja, mintha felette keringene a pusztítás lecsapó dögje, nem pedig egy random emlősállat felett. Megbabonázottan mered a pengén csillanó fényre, ahogy lendül, a fiú kezére, ahogy kérlelhetetlenül tartja, a karjára, erejére, szándékaira, rácsodálkozva.*
-Az iskolában azt terjesztik rólad, hogy őrült vagy és megölöd másik háziállatait-*hirtelen szaladt ki belőle a vádló hangsúly, zavart neheztelés, hiszen a név miatt a megbélyegzés közös.*

 

[|csak erős idegzetűeknek!|]

|csak erős idegzetűeknek!|

|Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.|

Ahogy ráfeszültek ujjai az egyszerű fa markolatra, meginasodott feltűrt inge alól kilátszó alkarja. Sejteni lehet termetéből a bontakozó bestialitást, a nehéz ragadozót, akinek nem remeg meg kemény kezei alatt a visító táplálék. Szorosan markolta és feszítette ki a bal hátsó lábat. A csontok roppanása visszhangzott a lélegzetek között és a levegőt is ketté szelő zuhanása bárdjának mélyen fúródott bele a vastag combcsontba, míg meg nem állította a tömör anyag. A nyüszítés megtáncoltatta a lángokat és körbeugrált a falakon Shannon képébe vágva minden egyes alkalommal a tagadni kívánt múltat, a lehetséges jelent és az elkerülhetetlen jövőt. Emelkedés után aláhullni kell, a szabadság után rabláncot viselni amíg fel nem töri úgy a csuklókat, a bokákat és a nyakat, hogy a gondolata is sajog majd egy más világnak. A bűnteleneknek bűnhődni kell, és megnyugodni a bűnösöknek. Elfelejteni a vétket, visszatenni a tálcára az almát és újra alábukni. Felejthetetlenek amik még nem történtek meg, és nem karcolták létüket a rücskös földbe. Kötelezőek a mozdulatok is, a megcsomósodott indulat, mikor kipattan a fehér rúdból a fém, otthagyva harapása szilánkos nyomát, és nem tévesztve ívet nyúlik ki ismét a kar, hogy simává tegye ismét a felszínt. A rendszer nélkül rángatózó végtag lassan folyó, sűrű cseppekkel mintázták ruháját. A meleg nedv beette magát a szövetbe, és kínosan simogatta bőrét. Zavarta a mocsok, a tisztátalanság, egy másik élőlény értéktelensége önmagán. Mély levegőkre volt szüksége, hogy újrakeresztelje megválthatatlan lelkét, és másodperces csöndre, ami közben a felszakadt artéria ritmikusan köpte a festményszerű vért, ami olvadó szivárványként zuhant a kemény betonra. Nincs szépség a pillanatban, a repülés is csak a zuhanás kimerevítése. A monoton alapzajjá vált keseredett ugatásnak nem szabad abbamaradnia, éltetni kell a fájdalmat, a félelmet, szítani a tüzet, hogy a porladó fa valaki más melege legyen. Cselekedni kell. Csörögve esik vissza a játékszer a tálkájába, és pókszerű kéz eltéveszthetetlenül szorul rá az izzó vasra, aminek végén alvilági fénnyel ragyog a korong. Magasra emeli és megtartja a korcs fölött forró párát lehelő pallosát, mint isteni igét, ami beragyogja az áldozati bárány horizontját az utolsó percekben, és nem válaszolja meg a kérdést, hogy vajon születik-e új világ, mikor elpusztul a másik? Most is csak némán figyel, ha egyáltalán érdekel valakit ócska játékok vonaglása. Nem szól bele, amikor a sercegő hús, a büdösen égő szőr undorító keveréke pillanatok alatt kitölti a tágas teret, és nem fárad el öt perc után a szaglóhám, hanem kényszeríti az agyat, hogy újra és újra feldolgozza a szaladó ingert és kitöltse a szinapszisok közti fojtó űrt. A vonagló állat szájából véres nyál buggyan ki, és egy apró nyelvcafat placcsan a földön. Szeme adástalanul zúg gödrében és rendszertelenül forog, mint öreg csapágy rozsdás tengelyén. Nem ugyanaz a valóság öleli át, mikor összeégnek a csúnya sebhelyek. Nem volt elég éles a fegyver, nem volt kellően határozott a mozdulat, és így nem érnek többet egy remegő kéznél, a furcsán olvadó, megtépázott érfalak, és szép lassan baljában is kihűl az ernyedt láb, aminek már nem kell többé elviselnie a súlyt. Engedelmesen csúszik vissza a forrasztó is cirógató lángokba, és hátracsapódnak a fekete tincsek, ahogy keményen Shannonra bámul.
- Ne próbálj meg kijavítani. - inti túlzottan izgágává vált öccsét. Ez a sok felesleges beszéd. Ne hidd azt, hogy elbújhatsz, ha a hátát látod. Lépéselőnnyel indul mindig, és míg te felejteni akarod, ő ismeri a célt, sejti a végszót. - Látod? - döngő léptekkel készteti hátrálásra a csenevész magoncot, az ijedt kiscsikót és egészen addig űzi, míg nem feszül hátának a meghajlíthatatlan fal, a megcáfolhatatlan matéria, amit nem csavar ki a gondolat, ami nem szívja magába a tévelygő ideákat. Hova futsz hát, ha hátad a valóság nyomja, arcodat pedig taszítja az igazság? Lassan pottyannak tenyerébe a kutyavércseppek, mint homokóra pereg, és megrajzolja a vonalakat, elmerül benne a sors és a szerencse is, pocsolyába gyűlik a rögtönzött gödörben, és indulatosan tapasztja tenyerét a másik homlokára, hogy koppanjon a hanyatló puha búb, miközben végigkúszik a langyos undor orrnyergén, vagy épp megkerülve azt telepszik ajkaira. Kifeszített ujjait lassan húzza végig, egészen a nyaktőig, széles sávot hagyva a hibátlan arcon. Még a pofákra is ráfér egy-egy kéznyom. Finoman nyomja oda kezét, mintha gondoskodó anyaként próbálja gyógyítani az előbbi kegyetlenkedés helyét. Még rajzol is nagyujjával, apró körökkel közelít egyre a szájhoz, majd hozzátapasztja hüvelykét, akárha pecsétet helyezne rá, egy feltörhetetlen szövetségét. Túl közel van. Túl közel kerül, ahogy visszaemeli magához kezét és mereven nézve a magához láncolt reszkető állatot lenyalta ujjairól a korcs vérét, majd egy hirtelen mozdulattal a másik szájába dugta túl piros nyelvét, és szentelte meg csókkal a túl hosszú pillanatot.
- Ez neked őrültség? - suttogta elhalóan miközben szabadította fel a horizontot távolodása és újra kibontakozott a reszkető fényű pince. - Ez NEKED ŐRÜLTSÉG? - izzadság csordult halántékán és a feltörekvő indulat megrázta a fejét. - SZERINTED ŐRÜLTSÉG KERESNI AZ IGAZSÁGOT? - felelt a vádakra és levegőbe emelkedő keze megremegett, ahogy megragadta a frissen mázolt arcot, hogy újra a másikhoz tapaszthassa ajkait.

Az élet,

ami volt.

*Didergő műértő sérült fülekkel egy súlyos baleset után a korábban szívének oly kedves előadás ismétlésén. A jól ismert mozdulatokat látva, hangokat hallva apróra képzeli el a következő, majd az utáni pillanatot, és minden úgy történik, ahogy történnie kell, de már nem ugyanaz a várakozó feszültség fojtja vissza a lélegzetét. A fogait keményen összeszorítva küzdi le a viszolygást, az ismeretlen újdonságot, a szánalom, sajnálat frissen kikelt érzéseit, amik éhes fiókaként sokkal többet követelnek maguknak, mint a szemlélődő, nagyra nőtt, évek óta dédelgetett, hizlalt, ellustult Ridegség, Szenvtelenség. A lecsapó fegyver, eszköz, a kar, a szétspriccenő vér látványához edzett szemei nem rebbennek szégyellősen, de megszaporodott lelkiismerete olyan fejmosó belső monológot intéz hozzá, aminek szavait a bátyjától tanulta, tartalmát viszont az iskolai lágy rendszerek, gondolatok töltik fel. Puha, sima, kedves gondolatok, emberi, civilizált valóság, másfajta értékrend, ami mereven elutasítja ezt a barbár csapást, a felnyíló seb, csont, hús, izmok, erek és az éltető vér látványát. Nem hajlandó látni a felcsapó vérlegyező szépségét, a pöttyök elrendezésében a mintákat, a gyertyák lángján, mécsesek olvadt tavában sistergő vörös cseppek éteriségét.
Üresen nézi, mint egy mészhéj, aminek lakója rég elköltözött, kipiszkálták biztos helyéről és a magára hagyott váz a világot csak szenvtelenül, magányosan szemlélheti, de meg nem értheti azt, akármi zajlik is körülötte.
Fegyelmezett testében csapong a lelke, kapkod egyik gondolattól a másikig, van amelyik szóra nyitná a száját, hogy ne hagyja ezt a méltánytalanságot, megbecsteleníteni az ajnározott életet, de józanabb annál, hogy megtegye így is sokat beszélt, ami önmagában nem meglepő, inkább az a döbbentő, hogy miféléket. Zöld íriszén megüvegesedik a zavar fájdalma, a kétkedés kínja, ami útmutatásért, egyértelműsítésért könyörög, hiszen önmagában képtelen eldönteni, hogy mi a helyes. Hol a jó út. Minden, amit tesznek most egy olyan bűn, amit igazából fel se foghat, és nem érti a bűnös mivoltát, de éles figyelemmel tanulmányozva a hozzájuk oly hasonló és mégis olyan különböző többi mágusgyereket, a tapasztalat azt súgja, hogy valami nagyon rosszat tesznek.
Nyel egyet, megrázza a fejét. Nem fogja többet kijavítani, eszébe sincs. A gondolat, ami az előbb még olyan magától értetődően kívánkozott a szájára kimenekül belőle. A lecsonkolt végtag látványa megkönnyebbüléssel tölti el, már nincs mozgás, a folyamat lezárult, a végeredmény pedig elfogadható, hiszen úgyis megfellebbezhetetlen, képtelenség lenne visszatapasztani a szétroncsolt csontot a csonkra, a kiégett ereket és vonagló idegeket nem pattinthatja, csövezheti újra. Képtelenség. Ezt senki nem várhatja el tőle. És ez megnyugtatja. Nem hibáztatható semmiért, ő megtette a magáét, nem ártott, nem vett el, nem rontott. Semleges volt. Diplomatikus.
Brayden mellett nem létezik olyan, hogy semlegesség, de az iskolában megkövetelik minimumként az emberi kapcsolatokban, ha már egyszer képtelen egyértelműen „jó” lenni.
Pislog, ahogy felé közeledik, hosszú perc óta először, és mire felnyitja a szemét mindaz a sötét indulatosság, ami a bátyja körül forrong más szinte rajta is van. Zavart ütemben hátrál, bár nem csinált semmit, a bűnösség tudata azonnal felemészti törékeny magabiztosságát, a falnak veti a hátát, hogy bátorságot nyerjen, így is felszűköl ijedten, mint a korcs, amikor sarokba szorult és bizonyossá vált előtte, hogy nincs menekvés, lehunyja a szemét, mint aki ütést vár, amikor a falnak szorul a feje. Pillanatok alatt megdermeszti a félelem, amit aztán a simítás elolvaszt, felnéz, idegenkedve, majd inkább elnéz az idősebb válla felett, hogy azt ne botránkoztassa meg a tekintetével, ami taszul. Taszul az arcán csorduló tisztátalan vértől, aminek egyszerűen nem ott a helye, az orra árnyékában lecsorduló cseppek alig kerülik el a száját, megemeli a kezét, aztán visszaejti, ahogy a vérpecsét az ajkára ér. Súlyos, nehéz párája felgomolyog az orrába, még meleg, szinte forró.
Visszaszorítja a lélegzetét, fuldokló a groteszk csókban, hatalmasra meredt szemű áldozat. Nem moccan az ajka, nem moccan a teste, beledermed a pillanatba, még egy hörrenésre se futja. Zöld szemében elolvadt az undor, a tiszta csodálkozás mered belőle, lesújtott rá az újszerűség, képtelen bármit is tenni. Elfogadja. Befogadja a gondolatot, lassan, engedékenyen, az ellenkezése elhátrál az útjából.*
-Nem. Nem az-*suttogja meggyőzötten és meggyőződötten, beharapja a száját, a saját vérével mázolódik a második, suta csók, szavakat keres benne, magyarázatot, az ingert továbbra se tudja hova tenni, gyerek még. Megrogy, felemeli a kezeit, ellöki magától a fiút, levegő után kapkodva siklik ki előle a durva fal mellett, a kézfejét a szájára szorítva botlik el tőle néhány lépés messzeségbe, a sötétség úgy megsűrűsödött körülötte, Brayden felé visszacsúsztató rugalmas lejtővé válik, megáll, remegnek az ujjai, a karja, sovány, törékeny bábként reszket.*
-Sa-sajnálom!-*jajdul fel vékonyan.* -Csa....csak megijesztettél-*dadogja elsápadtan.* -Ne haragudj rám!-*esdel. Tágra meredt szemeiben félsz, magas, véres homlokán  a mázba kétségeket ír az az ismeretlen, ami közéjük állította a zavart, átformálta az életüket, elnyomorította az igazság szépségét. Vérmaszkja eltorzítja a vonásait, maszatolt pingálmány, amit azonban meg sem kísérel letörölni.*

 

[|Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.|]

|Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.|

Önmaguk felé fordulnak a tettek, és újra meg újra eljátsszák mi történt, miféle kitekert helyzetekben találkozhatnak egymással az eszmék, milyen furcsa pózokban feszülhet egymásnak két test. Túlhevülő vasakként hajlanak egymásra, s mielőtt még egybefolynának, úgy, ahogy csak árnyékok tudnak, hirtelen válik távolodásukká a hűlés. Rideg fegyverekként, egymás kezében törnek majd el, könnyen pendülnek majd a levegőben, és felszakadnak az erők, hogy atomokként tűnjenek el a porban. Vagy talán elhasználódni sem lesz idő, és a világ ugyanígy csúszik ki előlük. Ugyanígy futamodik meg és kezdi tüdeje szabadságát veszettül fitogtatni. A rekeszizom és a mellhártya dagasztja, horpasztja a mellkast, és tehetetlen vitorláshajóként áll Shannon, miközben egyre csak lélegzi be az otthon kellemes dögszagát. Újból felkavarodik az égett hús, a vér, a megpörkölt szőr együttese is és nem hagyják elfelejteni a halkan nyüszögő félholtat aki emberekhez hasonlóan reményt keres még most is. Gusztustalan és felesleges szokás egy kriplitől. Egy boncasztalra szíjazott, háromlábú korcstól. Vinnyogsz, és talán még érdekelnéd is, ha olyan lenne, mint a többi ember. Talán eszébe jutna megkérdőjelezni, hogy helyes-e, amit csinálnak. Helyes-e eleget tenni a táplálékláncnak, az élet törvényeinek? Sokáig tartott, míg befordult a nagyujj, és kiegyenesedett a gerinc, kellően barázdált lett az agy és kiemelkedett az ember a többi faj közül. Meg kéne tagadni ezt a folyamatot? ELLENT KÉNE MONDANI AZ EVOLÚCIÓNAK? Pótcselekvésként fordul félig az apró lény felé, de néma várakozásában benne van a következő, eltéveszthetetlen címzettű mozdulat.
- Ne tereld a szót. - kiveszett a harag intéséből, sőt, még csak vissza se fordul egy darabig. Bántó tartományokban zenélő kamaszhangja most nem olyan durva asszonánc, amit csak a nyelvtani szabályok tesznek érthetővé, de nincs benne semmi csengés, báj, dallam. - Még nem végeztünk. - fokozatosan nyeri vissza korábbi lendületét. Most már öccsét nézte. A vért, ami szakadt térképként terült az arcán, az engesztelésért fohászkodó tekintetet, a megadásért könyörgő gesztusokat, a megalázkodásra kész testet. Idegesen markolta meg ujjait háta mögött, és a lenyújtott karok akaratlanul kiegyesítették a hátát, eltakarva liluló és sajgó tenyerét. Örömét lelte volna a helyzetben, a nyílt meghunyászkodásban és elismerésben, ha hagyta volna nyugodni teste kétes folyamatait a félbehagyott csók. Megindulhatna, és nem tehetne ellene semmit. Eltörhetné szűkös szorításában a csuklókat, végigkarmolhatná a fiatal, puha bőrt, bele-beleakadva a bordák kitüremkedő vonulataiba, miközben meggyalázva erkölcsöt és nevet kavarnák fel a nyirkos penészt. Megtörténhetne mindez, és ezt sejteti egy bizonytalan lépés is, ami mégse mer kiteljesedni, és a tincsek durván csapódnak, ahogy eltűnik fehér arca, és bőrének látványa híján csak a tömény fekete marad meg belőle. Visszasétál félbehagyott művéhez, és fölé hajol. Nem mutatja meg az útközben elhajított lábat neki, hogy vajon mit reagál, egyáltalán képes-e felismerni, hogy mi az az emlék ami ilyen szabadon, ilyen szokatlanul függetlenül mozog? A barnás szemekben viszlatja  magát, és érzi a büdös párát, ami félős, befejezetlen ütemekben lehel pofájába a kiszolgáltatott állat. Nem próbál ugatni, létezni akarására is rányomta bélyegét a súlyos légkör, és vegetatív funkciókká merevedik ez a lassuló örökmozgó.
Félreérthetetlenül csöng újra a bárd, ahogy kiemeli a pirosassá vált folyadékból, és élét finoman végighúzza a védtelen hason. Apró csíkot harcol az emlők közé, mintha vezetővonal lenne a későbbi bemetszéshez. Aztán újból fölemeli a nedves eszközt, és ahogy torz arca magára csillan, hirtelen elfelejti a pincét, a családnevet, a kúriát, a Roxfortot, Angliát, az egész világot. Önmagát látja, ahogy puha belsőségek tekeregnek nyakában, mint kígyók és kezében meleg szív lüktet egyre halványabban. Titkaikból kiforgatott testekből kemény trónust készített magának, és oszladozó torzók utolsó segélykiáltása vette körbe. Az utolsó ráncokat karcoló, málló fájdalmak. Megrészegítette az elképzelt hatalom, és önkívületben mosolyogva kaszált a levegőben, belekapva a kutya maradék hátsó lábának combtövébe. A mély seb csúnya cafatokat hagyott a szélén. Amatőr és idegesítő hiba. Nem elég tiszta a vágás, nem elég sima minden. Feldühödik. Idegesen csavarja ki a fityegő végtagot, és csonton is átszaladva csapódik a fémasztalba a kifejtett erő. A furcsa rezgések végigfutnak kezén, és visszhangoznak egy darabig, de még mielőtt elhallgathatnának, ismét megmozdul a tűz, és az izzó páka emelkedik, és vészesen közel kanyarodik el Shannon szemeihez, forró nyomvonalat húzva.

Az élet,

ami volt.

*Ne terelje el a szót.
Vajon mire gondolt. Hova tereli a szót a könyörgés, mi mást akar azon kívül, hogy csepp békét, nyugalmat orozzon magának a rengeteg inger között, amiket nem ért, és képtelen megérteni, ha nem hagynak neki egy pillanatnyi nyugalmat sem. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj feszíti meg így is, amikor a fiú figyelme róla az ebre fordul, és noha visszapillant rá, már nem akarja a belső zavar és feszültség, az önmérgező vád és a külső forrású lelkiismeret szétszaggatni a tekintetétől. Éppen hogy csak behúzza a nyakát egy kicsit, a kézfejével megtörli az arcát, elmaszatolja a vért a szájára és a fülére, a hatékonyság hiánya azonban arra készteti, hogy összegörnyedve felhajtsa az inge alját és alaposabb módon tisztálkodja bele a bőrére tapadt vér nagyját, letisztítva a még nedvesen csillanó foltokat, elmaszatolt, vörösesfekete csíkokra és legyezőszerű mintákra redukálva az alvadó vért. Nem lesz szebb tőle, de legalább nem is fest úgy, mintha valami sötéten izzó betűkkel megátkozott könyv belső lapjairól szabadult vérmágus-fekete varázsló lenne, keskeny, finom vonásaihoz, nagy, zöld szeméhez amúgy se illene az ilyesmi, bár a tekintetében bujkáló szenvtelen gyerekből már akármi is lehet.
Akármi azért mégsem. Például képtelen arra, hogy a szíve, az esze szerint elrohanjon a szabadság felé, most, hogy Brayden túl messze van ahhoz, hogy elkapja, kicsi és fürge, hamar az ajtónál teremhetne, talán lenne ideje kinyitni és elslisszolni a kúriában, hogyha órákra is csak, de megszabaduljon az árnyékos rémlátomástól, igazi levegő lélegezzen mételyes fájdalom és halálgőzös párlatok helyett. Nem, inkább kihúzza magát a törölközés után és közelebb somfordál, mint egy megfenyített házimanó, csak éppen azok alázatosságát kíváncsiságra, önmeggyőzött hitre cserélve. A sajnálat és a szánalom ugyan még ott van a tekintetében, de az asztal szemközti oldalán megállva már képes úgy megállni, hogy nem önmagát látja a vérgőzben vergődni a halálszíjak határozott szorításában, nem gondolja, hogy a bárd, amiben Brayden megnézi magát akár az ő húsát és csontját is marhatná, nem ijed meg attól, ahogy lendül az éles, nehéz eszköz, látszólag cél nélkül, miközben valami diadalittas mámor fénylik testvérének a szemében. Még nem végeztek, de nem is a gyilkolási vágy mozgatja Brayden, nem a pusztítás ösztöne hajtja felé, törékeny, gyönge kisebb felé, hiszen az igazságot kéri számon rajta, az igazság pedig épít, mások pusztulása által bár, de épít valami, valami újat, aminek ő részese kell, hogy legyen, mint az igazság ismerője. Brayden igazságát előbb tanulta meg, mint beszélni, előbb értette meg, minthogy gondolkodhatott volna, minden lázadása ily módon a legbelsőbb önmaga ellen szól, megosztva, de soha nem teljesen elfordítva őt tőle. Kölyökarcán ellágyulnak a vonások, noha nem mosolyog, szinte megnyugszik a szűkölés-dallamú légtérben.
Mégis ijedten rezzen, amikor a kemény fémen sikkant az él, a csont roppanását, a süvöltő vonyítást, a kín újabb, cirkalmas diadaldalát szinte alig hallja, megszokott, mindennapi, de az a melléütött, dühödt pendülés valami új, a kapkodás, a mozdulatokba gyűrűző ingerültség semmi jót nem ígér, azt sugallja, hogy Brayden maga közel sem olyan békés, mint amilyennek hinni akarja, nem csak a kutyaállat módszeres megvizsgálása, újraelemzése, az új gondolatának megvalósítása tölti ki az elméjét, hanem más is helyet kap benne, valami olyasmi, aminek talán, talán köze van hozzá. Talán rá is hatással lesz, rá, Shannonra, mégpedig olyan hatással, amiért bánni fog minden pillanatot, amiben engedett valami idegen mámornak.
Lélegzetvisszafojtva kapja hátra a fejét, megremeg a szája, ahogy az égő vas olyan közel jár el vérmaszatos arcához, hogy szinte leizzad a melegétől, lecsukja a szemeit, a fényétől így is megkönnyezik, vörösen izzó homály lesz minden, ahogy újra felnéz, a fivérére meredve.*
-Nagyon kapkodsz, csináljam én? -*kérdezi halkan, átkerülve az asztal Brayden felőli oldalára a megmaradt kutyacsonk fej felőli részén lépve közelebb. Csupa segítőkészség, célszerű, praktikus mozdulat ígérete, nem akar más, csak megbékíteni a pillanatot, kiegyensúlyozni, hogy a sötétség, amiben tenyésznek újra otthonos legyen, Brayden árnyékában pedig biztonságosabban érezze magát, mint távol tőle. Jól felfogott önsegítő vágy, ha a bátyja nem elégedett vele, ő se lesz biztonságban, nem lesz, ami megvédi tőle, nem lesz semmi nélküle, alkalmazkodni kell, hozzásimulni az elméje torz csavarjához, akármilyen áron.*
 

[|Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.|]

|Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.|

Rángó mozdulatai nem követik az eddigi hibátlan vázat, a precízen megtervezett egészet. Széteső vonulatokká, túlhúzott skiccekké, elkapkodott féligazságokká hullik a tűz cirádás fényénél. Fáradó kezét húzza a gravitáció, és képtelen pontosan a vérző csonkra célozni. A félig lecsúszott korong a hasba olvad ezúttal, és dühös nyögések árán tudja csak korrigálni a gyermekded hibát. Nem látja a játszó színeket, a csomós bundát, csak a falat, a vézna arcon növő árnyékát. A maszatoló, idegen vért, a zöld szemeket, amibe még sose merült ilyen mélyen alá, nem volt alkalma, mersze felengedni szemhéját a bugyborékoló mocsárban végignézve haldokló lényein. Eddig csak a lidércfénnyel találkozott. Ahogy a mesék pillanatnyi időre körberagyogták a túl árnyékos gödröt, és leforrázta a látótartományt, ezt a fagyó koporsót a kicsapó, forró menetszél. Ez a kép zúgott a fejében, ez a töredezett emlék, amit annyi minden furcsa inger torzított. Vágy, képzelet, álom. Mindegyik változtatni akart az érintésen, a simításon, a csókon. Hiába történt meg, hiába volt ott. Csak üres képzetnek hat, egy elmulasztott alkalomnak, amiből annyi minden születhetett volna, egy torz homunculus, egy kicsavart erkölcs, egy furcsa, másik világ. Látja, ahogy a láng belekap egy dicsőségesebb sorsba, ahogy az idő felszedi az eltévesztett elágazás macskaköveit és az igazán fel nem mérhető veszteség annyira értelmetlenné tesz mindent. Ezt a bezárt ajtót, a túlcsorduló félelmet, a düht, a levágott lábakat, a szenvedő dögöt, a sercegő zsírt, a barnára sülő, összeaszó ereket, a parázsló szőrt, tehetetlen mozgást, a dobhártyaszaggató, hallócsontocska zúzó vonyítás. Tényleg, tényleg teljesen értelmetlen minden, ha lehetett volna sokkal jobb is, ha léphetett volna közelebb is a tökéletességhez, de ehelyett félősen elsompolygott a választás elől. Van értelme? Van értelme az idegek pendülésének, annak az ijesztően lassú felvételnek, ahogy megfordul, vagy nem is ő, sokkal inkább a szoba esik darabjaira, és valósul meg egy tehetetlen pislogás mögött, hogy pontosan szembeáll Shannonnal a deltásodó test, az a furcsa vitorla, ami nem befogja a szelet, hanem elkapja, megnyúzza, megeszi és magába ülteti. Egyre csak nő és nő, elfoglalja a világból kiharapott részeket, a pár mol beszívott levegőt, a belélegzett port, a cipőjére ragadt koszt. Mindent akar. De nem darabjaiban, összetörve, hanem egészben szeretné lenyelni ezt a régi, megváltásra váró planétát, és ijesztő, hogy már most túl kevés, az ismerős észak-skót birtok. Túl kevés a hely is halálos marású kígyóként nyújtózó bal keze és öccse nyaka között is. Egészen lassan feszül rá az angyalian sima bőrre, hacsak nem próbálna meg kiszállni markából a törékeny veréb, az esetlen fecske, mert akkor ellentmondást nem tűrve vetne gáncsot, és vágná a könnyű testet a földhöz, hogy aztán felemelhesse és ismét a falhoz nyomja, persze simogatás és csókok nélkül. - Nem vagy te hülye. - nem tudni kinek beszél. Hiába néz ugyanabból a génállományból táplálkozó íriszpárba belé, mögé lát, de most nem a remegő gondolatokat, a hezitálva futó impulzusokra irányul a figyelme, hanem a jövőt figyeli. És mit mond? Mit suttog fülébe alkotott érzéke? Nem érti a kódolt jeleket, képtelen megfejteni ezt a kimondatlan nyelvet, az áramló belső erőt, amit most nem szabad, nem szabad elveszítenie. - NEM szabad. - nyála a másik arcába fröcsög, és a bő cseppek lemossák maguk mögül a kutyavért. - NEM. - nem tágít láthatatlan szélmalmai mellől, és annyira szilárd a hite, hogy valami égi szférában mozog, hogy akár igaza is lehet, akár össze is dönthetne mindent, hogy helyet teremtsen sikamlós ideáinak. - Az enyém... AZ ENYÉM! - acsarkodik és a még mindig kezébe tartott, lassan hűlő vassal hatalmasat csap a másik ruha fedte alkarjára. Odaszorítja a falhoz, és rátámaszkodik a kifordult kézre, a pattanáshoz készülő csontokra, majd hirtelen hajítja el, hogy hajánál fogja meg az igazi kísérletét, és kényszerítse térdre maga előtt. - AMIT MONDOK! - nem vigyorog fölényén, csak torzul és torzul az arca, ahogy eszébe jutnak a diáktársai, a tanárok ostoba hasonlítgatása, a sikertelen varázslatok, a kényeztetés, az elfogadás, a seszínű mosolyok. Ilyesmik késztették arra, hogy erővel szétfeszítse az állkapcsokat és a harapdáló mélységbe köpjön, majd egyet a homlokra, és kenje jól szét a nemrég vérrel mázolt pofán. - AZ ENYÉM! - nyilatkoztatja ki a világnak, és figyelmezteti, hogy minden létező forrását megkeresi és elpusztítja, ha ez megváltozik. A Sátán parancsolójává, az idő fölé emelkedett Antikrisztussá lesz, ha megváltozik az itt felállított rend. - NE MERD - hajol ismét vészesen közel, és engedi el a megtépázott koponyát, hogy felszakíthassa a gondosan vasalt inget, és nagyot haraphasson a mellkasba.

Az élet,

ami volt.

*Vigasztalan.
A keserűség maró árja bugyog fel a nyelőcsövén, amivel tétova nyeldekléssel küszködik, miközben újra megváltoznak az erővonalak, az el sem távolodó feszültség előmászik, mint egy különösen ronda nagy pók, ami egy falevél alatt keresett menedéket, egy barnás avardarab, egy alvadt vérszín hámsor alól kapaszkodik elő, megmutatva magát a legártatlanabbnak és legsebezhetőbb gyereknek akkor, amikor a szülők és mind az összes józanság már továbbhaladt. Brayden szörnyeteget dédelgetett a lelkében, megfoghatatlant és olyan sötétet, hogy amikor felparázslik az indulatoktól, mélységes feketesége sötét űrként nyílik és megragadja a pillanatot.
Shannon odadermed az ezerszer is megbánt lépés végére, ami karnyújtáson belülre hozta, egyetlen érintés és hang nélkül úrrá lesz rajta a rettegés, a fejvesztett pánik, pusztán attól, hogy a sötét szemekbe néz és ott nem lát semmit, semmit, ami rá nézve emberi gondolat lenne, nem mond semmit a sápadt, keskeny száj, és az arcon csak tétován rángnak az indulatok. Nincs az a bestiális ugatás, vonyítás ami arra késztethetné, hogy megmozduljon, dermedten, behúzott nyakkal áll, néma fohász a tekintetében soha nem látott, nem tapasztalt istenekhez szóló, 13 éves lényéhez képest túlhúzott önfegyelemmel vár, vár arra, amit kap, amit meg sem érdemelt, amit reméli, hogy elkerülhet azzal a hosszú percnyi engedelmességgel, amíg Brayden dönt és mozdul. Mert ő dönt és ő mozdul, réges-régen megszabták ezt már egymás között.
Csak akkor szakad át és fel az a gát, ami cselt vetett a menekülés előtt és nem enged el Shannont, amikor már késő, amikor már a tébolyult szikráktól olyan eleven tekintet közel van, amikor az erős, akaratos ujjak a torkára fonódtak. Felszűköl, alighanem valamelyik közös áldozatuktól leste el a hangot, vagy minden sarokba szorított állat egyként vinnyog, amikor hasonló helyzetbe kerül, gyámoltalanul és elesetten. Hátrahúzza magát, most már mozdulva, vékony árnyéka rándul egyet a padlón, hogy aztán összesimulhasson a tényleges testével, ahogy rongykönnyedén szorítja le a másik. Behozhatatlan hátrány koppan a padlón, még túl keskeny a hát, karcsúak a vállak ahhoz, hogy ellenállást fejtsen ki, vékony, finom végtagok, küzdésre, fogásra alig alkalmas. Köhécselve kapaszkodik inkább meg a szenvtelen alkarban, mély, hörgő lélegzetvételeit köhögésbe fullasztja a mozdulat, amivel ismét a falhoz szorítják, az állkapcsa megfeszül, a szájának íve sírósra görbül, ahogy küzd a zokogás ellen. A félelem makacs barát, a szívére ül erős, verdeső szívére ami újra és újra a bordáinak, nyelőcsövének feszül, veszettül vergődik szűk kalitkájában, kikívánkozik a torkán, el ebből a rémítő pillanattól.*
-Brayden ne csináld...-*egy macska nyivákol így, amikor elkapják a nyakát, megemelik és elégedetlenségét fejezi ki evégett, mielőtt eltörnék cérnaszál csigolyáit.* -Nem... tényleg nem... kérlek... kérlek...-*kapkodnak az idegen hangzású szavak, makrancos román, otthonos, az otthon ridegétől didergő a hangja, kapkodva kapaszkodik meg a karban, a vállban, Brayden elől csakis hozzá menekülhet, éjfekete lelkét kéne megérintenie ahhoz, hogy ne fájjon, ne féljen...
Magas, vékony sikolya áthatóbb és átütőbb, mint a félholt kutya ráfelelő vonyítása, megrándul a karja a fogás alatt, a kemény ütéstől zsibbadtan csapódik az érdes kőfalnak, beszorulva a pince és a pince szörnye közé gyönge, akaratos vergődéssel, tekereg, feszeng, rángatózik, vérmaszatos arca torz félelemtől és fájdalomtól vonástalan, jellegtelen húsmaszkká változik, amiről aztán olvad le minden, ahogy pergő könnyei elmossák a karaktereket rajta végképp. Teljesen elnémulva rogy össze, engedelmesen, a térde koppan a padlón, a nyaka íve felett megfeszül az álla, sápadt szája nyílik, a nyál végigfolyik a bőrén, nyelvén, tehetetlenül nyel egyet, fájó kezét magához szorítja. Nincs ereje sírni, hördülni, kába az égésbűzös füsttől, hamar ellobbant inge alól a bőréről lobban fel a fehéres gomoly a szúrós, felkavaró szaggal, szédelegve, a rosszullét, a szégyen, az undor és a rettegés sajátos keverékétől megmérgezve tűri a mozdulatot, a szája némán mozdul, mintha a kérlelés folytatódna. Csökött egy könyörgés ez, hangtalan, felharapott száján vérhabot ver fel a lélegzet.
Gyönge mozdulattal nyúl fel a jobbjával, a széles, haragos vállakba kapaszkodik, magához öleli erős nyakát, megkapaszkodik benne, csüng rajta, lerázhatatlanul szorítja fehér ujjai között a vérfoltos ing vállát. Ahogy az idősebb lerogy hozzá, vagy felemeli, megharapja, meg se vonaglik, megfélemlített húsbáb, nyirkos, sápadtan reszkető megbélyegzett lény.*
-Ne bánts-*könnymarta torkán felszakadnak a hangok, a vállához szorítja a fejét, a fülébe reszeli a szavakat, belé kapaszkodik, mielőtt új eszközt, új módot szerezhetne arra, hogy az ártalmára legyen.* -Megígérem. A tied-*minden hatalom, minden hűség, minden, ami a kis, vézna testbe fér, minden a még formálatlan jellem és személyiség alatt, minden ösztönös és magányos érzés. Minden szívdobbanás, ami csaknem szétszaggatja erőtlen testét.*

[|Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.|]

|Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.|

Csupasz keselyűként térdel az elcsúfított test felett, és elcsodálkozik azon a finom vonalvezetésen, a szép és letisztult formákon, amit felépítettek az egymásba kapaszkodó sejtek, nem is tudva a nagyszerűségről, a néha összecsavarodó láncokról a magban, amiken ott ül a molekulákká kódolt sors, az elkerülhetetlen jövő. Hirtelen megizzadt homlokáról kövér cseppeket húz a gravitáció a csupasz mellkasra, a felsértett területre a bal mellen. Az apró fogak mélyre szaladtak a puha szövetekben, és ronda cafatokat hagytak maguk után, amiből híg vér folydogált, színezve az összekeveredett verejtékeket. Görnyedt háta takarta a fényeket, és egy a világtalan szobától is sötétebb árnyékot rajzolt öccse ijedt tekintetébe. Lehulló feje elé függönyt húzott haja és az ismeretlen félelmét szította a külvilágban az, hogy nem látni ragyogni a két fekete lyukat, torzulni a vonásokat, és egyáltalán ki mondja meg ezután, hogy körülbelül mi fog történni, milyen válogatott kínzást, milyen lélekgyötrést öklendez fel tudatalattija rothadó zuga, milyen szörny mászik fel a málló falakon, és veti rá magát egyenesen a kiszolgáltatott másodévesre, a törékeny gyermekre, akinek egyáltalán nem szabadna tudnia ilyenekről, ha lenne isten aki merné tenyerét mártani az ingoványos családtörténetükbe és a Minticzek fájának torz tüskékké nőtt ágai, emberméretű göbei közül kivenni a hervadó hajtást, és máshova ültetni. De nincsenek színtelen istenek, elképzelhetetlen magasságok, sötétbe burkolózó démonok, csak dolgok amikre a társadalomnak még nem volt bátorsága gondolni, amitől ijesztették a rongyos dogmák, a ketrecszerű erkölcs. És jósok sincsenek. Nincsenek gömbök fölött csalfáskodó, szellemeknek varázsló öreg boszorkányok, tört csontokban igazságot látók. Senki olyan nem létezik, aki fel tudná vázolni Brayden furcsa mozdulatait, ahogy nyújtja a kezét, és könnyedén a maszatos fej alá csúsztatja, erőt, támaszt adva a felüléshez, míg másik tenyerével a friss seb árkait próbálja eggyé simítani a tiszta bőrrel, majd felé hajol, akár az előbb, de most mozdulatai nem a mitikus ösztönlény, a ragadozók Ádáma, hanem egy törődő Éva, egy felelősségteljes alkotó, aki tudja, hogy esendő teremtéseinek szüksége van a segítségére, hogy kiteljesedhessenek. Lágy suhanása megtorpan egy ponton, és nyelve nyúlik ismét a levegőbe, körbetisztogatva a mellkast, eltüntetve a kellemetlen színeket, de gyógyításra képtelenül. Ezért visszaegyenesedik még mindig térdelve, és a falnak támasztott hátú Shannon szemébe néz. Két véglet közt, a nihilben dermedt vonásai nem mondtak semmit, mégis történeteket meséltek fényűzésről, édenkertről, kiűzetésről, áldozatról, gyilkosságról, megbánásról, özönvízről. Talán. Lehet, valami egészen más könyv lapjai táncoltak pórusaiba ragadva, de mindenképpen ősi mesék, elfeledett misztikumok leheletét árasztotta magából a néma pillanat. Ki vagy tehát? Aki olvas, vagy akit olvasnak? Meddő kérdés, meddő a gondolat megfoganására is, fehér galambok, angyalok, szüzek messze kerülik a kúriát, a nevet, a fullasztó aurát. Magatok vagytok csak, magatok lesztek mindig is, és ezt meg kell értened. Fel kell fognod, hogy egymáshoz kötve dőltök össze abban a pillanatban, hogy megtagadjátok a támaszt, az erekben zubogó vért. Gyere. Ne nézd, kapaszkodj a feléd nyújtott tenyérbe, ne utasítsd vissza azt amit kivívtál bölcs hallgatásoddal, és ha elfogadtad ne törődj a fájdalomtól vergődő, lassan kimúló állattal, egy elkapkodott kísérlet áldozatával. Szükséged van az ápolásra, karod ég, kifordultak az ízületek, és mélyre úszott az izzó korong. De nem kell félni, nem kell félni már. Kisbabaként csitítgat bátyád, és ellátja a sebeket, hozza is a hidrogén-peroxidot, a vattapamacsokat, és pálcájából sokadjára fog előtörni az ige, amivel visszanöveszti az elhalt rétegeket. Kicsit csíp ugye? Nem baj, ez kell. Látod, hogy habzik? Akár egy száj, egy veszett állaté, az övé, kié? Könnyű, szürkés adagokban szállingóznak a földre, ahogy lökdösik egymást. Annyira nem is fáj. Voltak már dolgok amik jobban fájtak, nemde? Most már szép tiszta a sebed, legközelebb jobban kéne vigyáznod rá. Hajlítani nem tudod még, fáj minden érintés, ha megmozdul, ha meglebbenti a szél? Van erre is mód, nyugodj meg, de először még eltüntetjük azt a kis szépséghibát, ami elveszi a tökéletességed, azt a buta kis foltot. Cs-cs-cs-cs... ne félj, ne félj. Látod milyen rutinosan mozog a csukló, hogyan pattog a levegőben a nevetgélő tiszafa? Minek örül? Ne is figyelj rá, nem neked való még ez. Csak azt nézd, ahogy burjánzanak a sejtek, és a meleg bűbáj életet serkent, vagy csak az időt gyorsítja? Nem kell ilyeneken gondolkodnod, csak lásd, hogy van aki jó hozzád, és már kerített is két hideg vasat és egy tekercs koszos fáslit, hogy sínt készítsen a nyegle karnak. Ne aggódj, van aki törődik veled Shannon, bizony, már van aki megvéd téged, itt az őrangyalod, aki megvéd önmagától.

köszönöm a játékot