A Találkozás

[Üdv, Mr. Stone.]

Jers

Még csak néhány óra tel el azóta, mióta Apuval hazaértünk a King’s Crossról, és még ki sem pakoltam a ládámból. Az utcán nem láttam senkit, a szomszéd hát udvarán szintén. Először a családnak meséltem el, hogy mi történt az elmúlt évben. Tárt szemekkel hallgatták végig a mondókámat, mintha Anyutól sosem hallottak volna ilyesmit. Vagy lehet, hogy tényleg nem?
Kicsit fáradtnak látszom – állítják ezt ők, a bölcsek, a sok utazás bizonyára lefárasztott. Nem ellenkezem, mikor azt javasolják, hogy menjek fel a szobába, hogy pihenjek. Ezt a pillanatot vártam már órák óta, mert az nem lett volna ildomos, ha nem mesélek a történtekről, ezért igyekeztem minden lényeges dologról beszámolni. Nagyon lelkesek, én fontos neki, hogy ne okozzon nekem csalódást, ami ott történik.
Napok óta erre a napra vártam, hogy végre hazaérjek és végre azt csináljam, amit szeretek. Ez lesz az első alkalom, amikor találkozunk a tavaly nyári eset óta – amikor színt vallottam, amikor elmondtam Jeremynek az igazságot. Utána esélyünk sem volt arra, hogy többet beszéljünk róla, mivel utána már utaznom kellett, azóta pedig nem jöttem haza, még karácsonyra sem, mert Apu azt mondta, hogy inkább maradjak ott, mert mire hazaérek, mehetek is vissza. Fájó szívvel ugyan, de beletörődtem, és ott maradtam.
Eljött hát a pillanat.
Felmegyek a szobámba, kicsit rendbe szedem a rakoncátlan tincseimet, majd lenyargalok a lépcsőn, és már kint is vagyok. Nincs messe a szomszéd ház, néhány lépés csupán, a bejárati ajtón kopogok.
- Üdv, Mr. Stone. – szokás szerint az apuka nyit ajtót, tisztára deja-vu-m van, mert hat évvel ezelőtt ugyanígy indult egy történet, de a folytatás kissé más volt, mint most.
- Jeremyhez jöttem, itthon van? – kérdezem bűbájosan, remélem, hogy nem fog felkiabálni neki, szuggerálom, nehogy felkiabáljon.
- Igen, gyere csak be. Fent van a szobájában. – válaszolja, és én szinte meg sem várom a választ, máris fent találom magam a lépcső tetején, hatalmas porfelhőt hagyva magam után a nagy sietségben.
Becsukott szemmel is megtalálnám a szobát.
Kopogok, de nem várok választ, csak benyitok. Csak nem török rá valami fontos dolog közben!
Belépek, és bezárom magam mögött az ajtót, amely halkan kattan egyet.
Várok. Várok valamire. Egy köszöntésre, egy mosolyra, egy ölelésre. Valamire. Tőle.
Zavartan álldogálok az ajtóban.

 A mai nap is úgy telt, mint a többi. Legalábbis majdnem úgy, mert ma voltam ebben a tanévben utoljára suliban. Mondták, hogy a nem túl ünnepélyes ruházatom miatt gazdagodok egy fejmosással az igazgatónál. Nem nagyon tudott érdekelni, nem veszek fel egy olyan undorító szűk ruhát, nagyon jó nekem a kényelmes bőr. Most, hogy nemrég szakítottam Mirandával, tényleg nem érdekelnek a külsőségek. Nem is tudom miért akartam megváltozni, de már mindegy. Zavartan bámulok ki az ablakon, mert tudom, hogy ma érkezik haza. Az apja üzent nekem, hogy majd menjek át hozzájuk. Azt leshetik, hogy átmenjek hallgatni… Azt a… Azt. Tavaly nyár óta nem leveleztünk olyan intenzíven, mint addig. Mindig válaszolgattam, de semmi konkrétummal, csak úgy. ~ Még, hogy ő boszorkány, meg varázslók, meg pálcák, meg Hugrabug. Bah. Baromság! ~ Nem is értem, hogy miért hordta ezt össze. Egy kis bibi volt a dologban, hogy túl őszintén mondta. Visszaemlékeztem arra, mikor elment. Akkor is éreztem, hogy nem mond el mindent. De ez túl nagy… sületlenség volt. Mégis hagytam, hogy azt higgye, hogy elhiszem. Igen, mert szeretem őt. Egy barátot nem illik megbántani, de ha most is ezzel jön, nem tudom, mit csinálok. Tuti, hogy át fog jönni, kis kíváncsi, ahogy mindig is az volt.
- Jaj, Rey, mondd, hogy csak beszedtél valamit. Vagy, hogy van egy pasid és féltél, hogy kiröhögöm a hangyássága miatt, vagy mit tudom én! – morgok magam elé. Tény, hogy megcsókoltam őt legutóbb, ott parkban egy éve. Nem tudom miért. Talán felnőttünk és ő meg még csinosabb lett. Ez tény, de nem ezért volt. Azért, mert nem akartam elveszíteni, azt akartam, hogy visszatérjen hozzám. Micurka az én biztos pontot az életemben. Még mindig használom ezt a bugyuta becenevet, amit annyira utál. Lehet, hogy pont ezért, mert nem akarok felnőni. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan ez is bekövetkezik. És mi van, ha ő ott akar élni, a varázsvilágban? Akkor már sosem találkozunk? Sosem mondhatom el neki, hogy mennyit jelent nekem? Érdekes, hogy senki sem tudta pótolni, még Miranda sem, pedig vele majd egy évet jártam. Bár ez tiniszerelem, mondaná apám. És akkor mi van Rey-jel? Vele milyen a kapcsolatom. Jobb, ha kiszellőztetem a fejem és elhúzok, mielőtt betoppanna. Ekkor hallom apám hangját, hogy felküld valakit. ~ Elkéstem, itt van! ~ csapok egyet az ablakpárkányra, ami bele is reccsen. Ki kéne már cserélni, mert rám szakad a ház. Kopogás, ajtónyitódás, majd csukódás. Halk léptek és csönd. Nem szólal meg a vendég, de nem is kell, tudom, hogy ő az. Muszájból fordulok meg és tekintek végig a barátomon. Nagyon csinos lány lett belőle, minden pasi keresné a kegyeit a suliban. Lehet, hogy még én is. Erre a gondolatra elvigyorodom, lehet, hogy félre fogja érteni, úgyhogy, visszakozom, és elgondolkodó képet vágok.
- Hát itt vagy. – csak ennyit mondok és a szemeibe nézek. Elindulok felé és megállok pár centire előtte. A szemeit nézem, amik mágia – úristen, hogy ilyet kimondok egyáltalán! – nélkül is gyönyörűek és most nem is tudom, szomorúak? Kíváncsiak? Mondani szeretnének valamit? Álldogálunk még egymással szemben, talán tennem kéne valamit. Legutóbb megcsókoltam, azóta is égnek az ajkaim miatta. Azóta sem… Mindegy! Az akkor volt, most meg most van.
- Örülök, hogy megjöttél. – mondom egy halványabban vidámabban és egy apró mosollyal, majd megölelem. Nem érdekel, hogy ő milyen hangyás, vagy mit talált ki magának, akkor is csak egy cserfes kis csínytevő kiscsaj marad nekem. Én ismerem és a barátom. Szorítom, és nem fogom elengedni, amíg nem szól érte. nagyjából minden benne van ebben a szorításban: a hiánya, a titkok, érzelmek és minden, amit egy évig nem mondtam el neki. Aztán csak elengedem, végül is egyben csak jobb beszélgetőpartner, mint megfulladva.
- Kezd akkor te. Úgy gondolom, megérdemlem. Tudod, sokat gondolkodtam azon, amiket mondtál. De előbb kezd te a beszédet, te titkoltál előlem dolgokat. Megígérem, végighallgatlak, akármit is mondj. Jó csaj lett belőled! – hamis vigyorommal mutatok helyet neki az ágyamon. Elhelyezkedem az én helyemen és hátradőlök a faliszőnyegemnek. A lábaim szétvetve, a karjaim a mellkasom előtt összefonva pihennek. Nagyon feszült póz ez, nem is illik hozzám, de kényelmetlen, hogy vallatnom kell. Vagyis nem is biztos, hogy az, de az egész helyzet elég rohadt. Én pedig szeretném felfogni, elfogadni, de nélküle nem megy. ~ Tényleg jó csaj lett, biztos van egy szerencsés krapekja. ~ fintorodom el magamban. Ekkor eszembe jut, hogy mi van, ha elvarázsol és arra emlékszem csak, hogy milyen jó, hogy úja találkoztunk, meg ilyenek.
- Nem ér mágiát használni, csak beszédet! – figyelmeztetem az ujjaimmal, picit vigyorogva, ami akár neki bántó is lehet. De komolyan mondom, amit mondok. Tiszta lappal akarom megtudni… Ezt az őrültséget!

[Hello.]

Jers

Álldogálok az ajtóban, és megpillantom őt. Vajon számított már rám? Vajon szeretné, hogy itt legyek? Mit kellene tennem? Ennyire bizonytalan is rég voltam már... Kihozza belőlem a rossz oldalamat.
- Hello. - köszöntöm halkan, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja, és ejnyebejnyét kapnék azért, hogy megszólaltam. Túl sokat gondolkoztam ott az ajtóban és a köszönésről totál megfeledkeztem. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy újra itt lehetek, hogy újra látom Őt.
Néhány pillanatig csak állunk és nézzük egymást. Tekintetemből kíván kiolvasni valamit, ismerem ezt a nézést. Én viszont hiába próbálnék bármit is a zöld íriszekből kiolvasni, minden bizonnyal valami téves információ lenne az, én nem vagyok jó az ilyesmiben.
Legutóbb csókkal váltunk el, azóta sem feledem a pillanatot, örökké megőrzöm a szívem mélyén. Napokig azt sem tudtam, hogy mi van velem, volt, hogy éjjel sírva ébredtem, de már nem itthon...
Nem, nem engedhetem, hogy újra megtegye! Azzal tönkretenne mindent! El kell feledtetnem magammal azt a gondolatot, hogy titkon bizony arra vágyom, de tudom jól, hogy nem lenne helyes, mert túlságosan is szeretem őt.
Na meg biztos van barátnője, mert ugye - ezt sosem fogom világgá kürtölni - meglehetősen jóképű sráccá cseperedett az elmúlt hónapok alatt.
Izmos karjaival átölel, de nem, ezúttal nem ellenkezem, akár meg is fulladhatok, az ő karjai között nem számít. Ott semmi sem számít, de persze ezt sem fogom elmondani neki, mert akkor jól megkapom, hogy egy szentimentális liba vagyok, aki biztos sok dél-amerikai szappanoperát nézett a neten, meg hogy hová tettem a régi Freyát. Pedig most is régi Freya vagyok, csak lehet, hogy a szélirány változott meg.
- El sem hiszem, hogy itt vagyok. - próbálok mondani valamit, amikor elenged. - Hiányoztál. - folytatom röviden, mosolyogva. Legszívesebben a nyakába ugranék, egyszerűen fogalmam sincs, hogy miként tudnám kifejezni, mennyire boldog vagyok. Sosem volt még olyan nap az életemben, hogy ne gondoltam volna rá, de az elmúlt hónapokban még többet. Szegény, bizonyára sokat csuklott... Nem akarok ajtóstul a házba rontani, csak szépen lassan. Szemeim ragyognak, elég csak meglátnom egy hajszálát.
Felszólít a kezdésre. Tehát akkor mégsem haragszik rám? Óh, adná Merlin, hogy ne haragudjon, már nem is emlékszem, hogy hányszor kértem tőle bocsánatot az elmúlt évek miatt. Engedelmeskedem, nem is fogok ellenkezni, bármit kér tőlem, ennyivel tartozom, hogy mindent elmondok neki. Vajon a nyári szünet elég lesz rá? Egy élet elég lenne rá? Ha tudnád, hogy én mennyit gondolkodtam rajta, hogy miként mondjam el neked, és mennyit sírtam miatta. Igen, sírtam, mert nem tudtam mást, az orosz ruletthez nem volt meg minden eszközöm.
Hamiskás vigyorától kissé oldottabb leszek, és az én mosolyom is immáron vigyorrá alakul. Az ágyához invitál, elfoglalom a helyemet. Nem a legkényelmesebb ugyan, mert ha úgy szeretném, akkor inkább odabújnék hozzá vagy valami ilyesmi, de most ilyesmi nem megengedett, mivel meglehetősen sok mondanivalóm van a számára, és ezt ő is nagyon jól tudja.
- Te sem panaszkodhatsz - adom mégis a tudtára, ha már ő is "jó csajnak" titulál engem - Kikupálódtál. Az ott borosta? - kérdezem tréfásan és hunyorítok, hogy jobban lássam. Legszívesebben gyengéden végigsimítanám az arcát, de inkább mégsem. A suliban egyetlen helyes fiú sincs, ez szörnyű! Vagy csak túl nagyok az elvárásaim?
Közli, hogy mágia használata tilos. Nevetek a viccen, de ő lehet, hogy nem viccként kezeli. Feltartom mindkét kezem, mint aki megadja magát, majd hivatalos hangnemben folytatom.
- Békés szándékkal jöttem uram, ígérem, hogy nem fogom bántani.
Hamiskás mosolyra görbülnek ajkaim, és bevetem a csínytevő pillantást. Gondolom, nem sejti, hogy mire készülök, mielőtt belevágok a mesébe.
- Előtte szeretnék megmutatni valamit. Ez egy olyan dolog, amit nem mutatok meg bárkinek. Otthon már látták, de ez természetes. Eljött az idő, hogy te is meglásd. Olyan dolog, ami... szóval nehezen, de rászántam magam, hogy megmutatom neked. De senki másnak. Felkészültél? - teszem fel a kérdést csábító mosollyal, és fészkelődni kezdek, ugyanis nem olyan könnyű előszedni így, hogy szűk farmer van rajtam. A válasza fontos, tehát remélem, hogy nem fogja elpoénkodni az egészet.
Mivel nincs a kezem ügyében semmi, ezért a vállamra omló hajtincsemmel kezdek el játszani, tisztára olyan, mintha flörtölnék. Remélem, hogy veszi a lapot...

Egy egyszerű hellóval közűszön, pedig már egy éve nem találkoztunk. nem mintha én megerőltettem volna magamat. Igen, nagyon nehéz elfogadni mindazt, amit mondott akkor. Ha nem őróla lenne szó, komplett idiótának nézném, és elhajtanám a francba. Sőt még meg is bélyegezném a suliba, hogy vigyázzanak vele. De Rey más, eddig még sosem vert át, és nem hinném, hogy tizenhét évesen fogja elkezdeni mindezt. Nézem a csinos kis pofiját és nem tudok mit kezdeni vele. Ő is ugyanúgy hezitál, mint én, teljesen érthetően. De aztán csak én töröm meg a befagyott pillanatot és átölelem. Nem ellenkezik, fel sem nyöszörög, hogy erősen szorítom és nem is szól, hogy hagyjam abba. Ez alapesetben elég furcsa, mert égőnek tartotta régen, hogy ölelkeztünk néha. Én sem voltam oda érte, de általában én kezdeményeztem, máshogy nem tudtam kifejezni, hogy mennyire fontos nekem. Szó sem volt akkor olyan szavakról, amit így elnézve őt, talán most kimondanék. De mivel nála a labda ő következik, így viszonylag kényelmes helyzetben vagyok jelenleg.
- Te is hiányoztál, Rey. – mondom ki an nyilvánvalót. Ha nem hiányzott volna, nem ölelgetném, hanem elküldeném haza, vagy még rosszabb. Aztán elengedem és lehuppanunk az ágyra. Annyi emlék tolódik fel hirtelen bennem, hogy majd a fülemen folynak ki. rengeteget beszélgettünk kiskorunkban itt, egymással szemben, a tesóim egyértelmű pillantásától övezve. Mi pedig mindig kiröhögtük őket, mert jól esett, hogy utána csúfondáros pofával elhordták az irhájukat. Bár igaz, hogy a tizenegyedik éves korunk meghatározó volt az ilyen találkozások csökkenésének arányával, de azért a szünetekben még mindig viszonylag sokat lógtunk itt. Vagy ha éppen én szereltem a motort és világmegváltó újításokat szereltem vele, ő kényelmesen elhelyezkedett egy számára odakészített letakart roncs halomra és onnan közölte a nyűgjeit, vagy épp a mondandóját. Rohadt egy türelmes volt velem ilyenkor, persze a motorozást ő is szerette. Így már olyan gyorsan el tudtunk jutni a kedvenc helyeinkre, ahol folytatódhatott az estig elnyúló dumaparti. Egyszer megpróbált segíteni nekem, de miután harmadjára cserélte össze a villáskulcsot a franciakulccsal, mérgesen a földhöz vágta azt. Káromkodott egyet és elszelelt, én pedig vártam, hogy visszajöjjön. Tudom, hogy mikor nem kell hozzászólni, mert azzal csak szítom benne a haragjának a tüzét. Persze mosolyogva jött vissza és leült a helyére, majd közölte, hogy többet ne számítsak rá. Most pedig rám kontrázik, sőt még a szőrszálaimat is szemügyre veszi.
- Kikupáltak az évek. Ja, az, borosta. Tán nem tetszik? – kérdezek rá összehúzott szemekkel. Általában tetszeni szokott a csajoknak, de Rey nem csak egy csaj, és mindig máshogy gondolkodott, mint a legtöbb lány. Mosolyra kényszerít, amilyen pofát vág, és én megadóan legyintek. Továbbra a falhoz dőlök és onnan figyelem, hogy mivel hozakodik elő. De ha egy éven át csak szívatott, vagy tesztelte, hogy kiakadok-e, csúnyán megjárja ő is, meg a barátságunk is. Gondolom…
- Jól van hölgyem, hiszek magának egyelőre. De készüljön arra, hogy figyelem minden mozdulatát. És ha valami rosszban sántikál… Magának vége! – kerekedik el a szemem, és ahogy tágra nyitom,a fejem is emelkedni kezd. Hunyorogva nézek rá, kutakodó pofával. De előbb mutatna valamit. Ha egy tizenhét éves fiúnak ilyet mondanak… Máris elmosolyodom. Hiába, a mocskos fantázia csak előmászik a rejtekhelyéről.
- Jó csak ne legyen semmi kellemetlen, éééérted! – horkantok egyet csukott szájjal úgy, mint mikor a röhögést próbálja visszafogni az ember. Itt is ez a helyzet, majd komolyan veszem őt, nagyon igyekszem, de tényleg!
- Felkészültem! Mutasd, kíváncsivá tettél. – mondom bátorítóan a szavaimat. Nem tudom, hogy mit akar mutatni, de nagyon nagy bevezetőt vágott elé, így biztosan fontos. Követem a szemét, ami a teste alsó hányada felé lopódzik és felhúzom a szemöldököm. Nem hinném, hogy illetlen akar lenni, vagy mondjuk így akarja kifejezni, hogy mennyire szeret, az nem lenne olyan Rey-jes. Belevalóbb csaj ő a túl romantikus libákhoz képest, bár nem nagyon látom, lehet, hogy megváltozott már. Ki tudja? Csak azok az átok Roxfortosok.
- Lássuk a medvét! – ösztönzöm tovább. Remélem nagyon le fog nyűgözni, különben elverem azt a kerek seggét. ~ Ne várakoztass már Micurka, csináld a dolgod! ~ könyörgök a szemeimmel már neki, mert kezd túl feszültté válni a hangulat, amit én már nem annyira tolerálok sokáig.

[Hm... nem rossz.]

Jers

Kifejezetten sármossá teszi a borosta, olyan, hm, hogy is mondjam csak... rosszfiússá. Igen, azt hiszem ezt a kifejezést kerestem. Természetesen azt nem mondhatom, hogy döglesztően festesz, talán valami kevésbé vad kifejezést keresek erre, mint például...
- Hm... nem rossz. - mondom közömbösen a borostára vonatkoztatva, és nem is kívánom tovább fűzni a gondolatot, ezt a pillantását elteszem magamnak emlékbe, mert ritkán látom ilyennek. Kíváncsi, játékos, ugyanakkor mégis komoly, már-már felnőttes.
Elhiszi, hogy fegyvertelen vagyok, és békés szándékkal érkeztem. Ha tudná, mi következik hamarosan, nem lenne ennyire nyugodt. Vagy lehet, hogy nem is annyira nyugodt, inkább csak azt próbál erőltetni magára. Átlátok a szitán, nem is kérdéses. De igazán rendkívüli, tényleg.
Nem szokásom az ilyesmi, tényleg. Engem arra neveltek, hogy tisztességes lány legyek, és kövessem a családom példáját és éljek úgy, mint bármelyik normális(nak mondható) ember. Már csak normálisnak mondható vagyok, ez még inkább okot ad arra, hogy ne tegyek semmi olyan dolgot, ami nem helyes és meggondolatlanság, főleg egy tizenhat éves lány részéről nem ildomos dolog. De ennek is eljön egyszer az ideje, mindegy, hogy mikor teszem meg, akkor meg nem mindegy? Otthon megkérdeztem, és nem volt senkinek sem ellenvetése a dolog ellen, ezért úgy döntöttem, hogy hagy történjen csak meg.
Jobb későn, mint soha...
- Kellemetlen? Nem értem, hogy mire gondolsz...  - nézek rá kérdőn, látom, hogy nem veszi komolyan, amit mondok. Mit tegyek ugyan, hogy elhiggye, ami most történik? Meg kellene csípnem, a csípéstől bizonyára észrevenné, hogy ez bizony a valóság, nem pedig varázslat.
- Nos? - kérdezem újra doromboló hangon, és úgy helyezkedem, hogy a térdemen üljek. Egyik pillanatról a másikra pedig szép lassan, elindulok felé... közelebb és közelebb... akárcsak egy macska, kecsesen, aki épp most akarja becserkészi az áldozatát, egy egeret, amit már kinézett magának egy ideje.
- Akkor lássuk a medvét. - ismétlen én is utána, és csak mászom felé lassan, kíváncsian várva, hogy vajon mit fog lépni az attrakciómra.
Sosem csináltam még ilyet, tehát valószínű, hogy nem vagyok túl jó benne, de igyekszem fenntartani a látszatot, hogy igen is én vagyok a végzet asszonya és minden férfi engem akar. Legalábbis ilyen pillantásokat küldök felé - csak el ne röhögjem magam.
Ha lehetne varázsolnom, akkor most már szólna a háttérben a Voulez vous coucher avec moi ce soir, amely tökéletessé varázsolná a pillanatot, és még könnyebbé tenné a dolgomat. Fel kellene idéznem a fejemben, hátha...
Már ott vagyok mellette, de továbbra is, hogy úgy mondjam "macskapózban", ahogyan másztam felé. Jajj csak meg ne ijedjen tőlem! Tekintetemmel rabul ejtem íriszeit, nem menekülhet sehová, most én vagyok a főmacska, azt csinálja, amit én mondok. És most nem menekül.
Bal kezemet megemelem, és megteszem, amit az imént megtagadtam magamtól, gyengéden végigsimítom az arcát. Hagy higgye csak el, hogy mi készül itt...
- Szóval, akkor most megmutatok valamit... - mondom továbbra is doromboló hangon, és most hátranyúlok a hátsó zsebem felé, és előveszek valamit, ami rendkívül fontos számomra.
A pálcát.
- Ezt. - zárom le a kis műsort, és az orra elé tolom a varázspálcát. Remélem, hogy ő is élvezte az elmúlt néhány másodpercnyi fülledtséget. Én mindenesetre remekül szórakoztam, és az arcomon díszelgő ezer wattos vigyor is erről tanúskodik. Kissé eltávolodom tőle, gondolom, hogy nem kívánja folytatni, amit az előbb elkezdtem. Talán inkább ne kezdjünk ilyesmibe.

[~ Állj, állj, állj, állj! Ez ugye nem az, amire gondolok? ~]

+18 A reag trágár szavakat tartalmaz.

Nézem, ahogy még mindig a borostámon legelteti a szemeit, majd elmosolyodom a burkolt dicséreten. Nem tőle hallom ezt először, tudom, hogy hogyan gondoltam. Nem vette a lapot, vagy ami valószínűbb, nem akarta venni. titokzatos volt mindig, de van egy kis előnyöm másokkal szemben. Én tudom, hogy milyen, mit gondol. Talán már elfelejtette, hogy mennyi időt töltöttünk együtt. De aztán elindult felém úgy. A szívem felgyorsult, a szemei rabul ejtették az enyémeket. Kicsit hátra is hőköltem, mert pont erre utaltam az előbb. Gyanakodni kezdek, de nem mutatom neki, bár rohadtul izgulok, hogy mit akar. Első ránézésre rám mászni, azonban ez akkora pálfordulás lenne a kapcsolatunkban, amit nonszensznek érzek. Így csak várom, hogy hagy fejezze be azt, amit elkezdett, felkészülök bármire, ami bekövetkezhet. Vagyis azt hittem bármire, mert a végén újra nyomatékosítja, hogy mutatni akar valamit. Én csak bólogatok, nem merek megszólalni. Egyszerűen izgulok! Én. Ez a lány kifordít a világomból, szórakozik velem, bármikor találkozunk. De a legrosszabb, hogy legtöbbször átlát rajtam. De mint mondtam végül kiderül, hogy mit akar. Egy botot tart elém, bár tény, hogy szépen kidolgozott fadarabot. Még markolata is van, mint egy bűvész varázspálcájának… ~ Állj, állj, állj, állj! Ez ugye nem az, amire gondolok? ~ a szemem megvillan, mikor meglátom a vigyorát és nem röhögöm el magam, csak mosolygok. Most kiderül, hogy mi a helyzet ezzel a… varázsmizériával.
- Ez mi? A varázspálcád, amiről beszéltél? – kérdezem egyszerűen, mintha mindennel tisztában lennék. Pedig rohadtul izgulok, hogy most minden szemtelenségemért békává varázsol, aztán megpuszil, aztán megint átvarázsol, stb. Amíg jól szórakozik rajta ezzel játszik. De nem történik meg, így egy picit megnyugszom. Marha szerencse, hogy róla van szó, ugyanis meghallgatom a válaszát, mielőtt kidobnám, ha nem lesz hihető. Más már repült volna a fadarabjával együtt.
- És akkor most csinálsz valami bemutatót? Vagy mi lesz? – kérdezem szkeptikusan. Oké, elmondta, hogy mi ő állítólag, meg mit csinál, de hiába a gyönyörű mosolya ez azért a mai világban elég kevés lesz nekem. Kicsit elhúzódok tőle, a hátam viszont nekiüközik a falnak, mert én vagyok az ablak felőli oldalon, és az ágy végébe ültem. Zavarodottan nézek rá, remélem, megérti, hogy picit arrébb mehetne, mert… Nos, ijesztő a helyzet. Nagyon imádom őt, nagyon szeretem, de ha ez tényleg egy valódi varázspálca, akkor nem tudom, mit csinálok. Még az is lehet, hogy szégyenszemre elhúzok a közeléből. Ha csak simán hangyás a csaj, azt jobban el tudom fogadni, de ha itt hókuszpókuszol majd… hát, nem tudom. De meg kell hallgatnom. Megérdemli.
- Rey… én tudod, hogy szeretlek, meg minden ilyen. De úgy mond el, hogy megértsem, vagy elfogadjam, mert kurvára félek most… Tőled… - mondom ki végül az igazságot. Másnak nem vallanék be ilyet, a szavaim is nagyon nehezen peregnek le a nyelvemről, igazából el is csuklik az utolsó szónál. Nagyon belevaló gyerek vagyok, de a legjobb barátom olyannal jön, amit nem lehet csak úgy feldolgozni. Pedig jó lenne. Az még jobb, ha csak hülyéskedne, de olyan lelkesedéssel jön, hogy komoly. Akkor is komoly, ha vihetjük a diliházba, meg akkor is, ha ez az egész igaz. Szemeim követelik az igazságot, követelik, hogy történjen valami, amiért hihetek majd neki. Előjött az az egész dolog, amin egész egy évig rágódtam, filozofáltam, amiért szakítottam Mirandával, amiért összetörtem egy motort a két lábammal együtt, mikor elgondolkoztam az egészen. Érzem, hogy igaz, de nehezemre esik nemhogy felfogni, elfogadni is. Vártam rá, egy évet vártam. Az ő szavain múlik a barátságunk. Vagy soha többé nem látjuk egymást, a rohadt életbe!

[Igen.]

Jers

Az attrakcióm fogadtatása nem olyanra sikeredett, mint ahogyan azt gondoltam. Pedig szerintem tök vicces volt, de egy árva mosoly sem jelent meg Jeremy rémült arcán. Ennyire rémisztő lettem volna? Pontosítok, mert egy zavart mosoly volt, de egyáltalán nem érzem őszintének.
A szemkontaktusnak vége, én pedig leülök, de nem megyek oda vissza, ahonnan jöttem, hanem Jer mellé közvetlenül. A kezemben van a pálca, de nem csinálok vele semmit. Rákérdez, hogy amit az imént az orra elé tartottam, az-e, amire ő gondol.
- Igen. - hangzik az egyetértő válasz. - Nyugi már, nem akarlak bántani. De jó hecc volt, nem? - kérdezem ugyanolyan doromboló hangon, ahogyan néhány pillanattal ezelőtt beszéltem, amikor még ott voltunk egymástól néhány centiméterre, de a tökéletes pillanatot elrontottam azzal, hogy előrántottam a pálcát. Lehet, hogy hiba volt, és várnom kellett volna, hogy mit lép, de nem szabad a szívem után rohannom, az eszemre kell hallgatnom, ami pedig azt súgja, hogy semmi meggondolatlan lépést ne tegyek, mert bármikor elveszíthetem. Ő az életem.
- Nem, nem tartok semmilyen bemutatót, nyugi. - igyekszem immáron normális hangon megnyugtatni őt, a pálcát pedig magam mellé teszem az ágyra. - Felnőtt koromig nem varázsolhatok az iskolán kívül. - folytatom és rákacsintok, hátha javítok a helyzetemen egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy az iménti kis bemutatómmal elriasztom. Hiszen csak egy fadarab, amely akkor kel táncra, ha én mondom, és ha használnám is, akkor sem ellene, hanem megvédeném, ha szükség lenne rá.  Nem is értem, hogyan juthat ilyesmi az eszébe, hiszen már mondtam neki, hogy kiféle miféle vagyok, gondolhatta, hogy van pálcám. Vagy ezt nem említettem neki?
- Nem foglak bántani, de ezt már mondtam, nyugodj meg kérlek, rendben? - próbálom továbbra is nyugtatni, megfogom a kezét és gyengéden megszorítom és egy halvány, de biztató mosollyal próbálom megértetni vele, hogy semmi oka a félelemre. Tisztára, mintha valami szörnyeteg lennék, pedig nem. Tudom, hogy nem vagyok normális ember, mert mutáns vagyok a varázserőm miatt, de ijesztőnek nem gondolnám magamat. Akkor éreztem csak, amikor otthon dühös voltam és szétrepedt egy ablak és apunak újra kellett üvegeztetni, na akkor féltem magamtól, pedig még csak pálcám sem volt.
- Ssshhhh!  - csitítom el, s mutatóujjamat is az ajkaimhoz teszem a szokásos módon - Téged szeretlek, nem bántanálak soha.  Ne haragudj kérlek, nem akartam a szívbajt hozni rád, csak játék volt az egész. Oké? Csak játék! - folytatom suttogva és közelebb mászok hozzá, hogy újra megsimogassam az arcát, immáron fegyvertelenül. A pálca messzebb van tőlem, jaj csak rá ne üljek, mert még ketté fog törni és az a világ vége lenne!
Elmerengek azon, hogy vajon mire gondolhatott, miközben másztam oda hozzá. Tekintete még most is rémül, mint aki egy szellemmel találkozott. Lehetséges, hogy már nem úgy néz rám, mint régen? Lehet, hogy már csak egy emlék vagyok neki. Kissé elcsüggedek a gondolatra, remélem, hogy szavai majd megcáfolják mindezt.

[~ Egy idióta vagy!]

Nem, nem néztem ki belőle, de csak azért, mert egy idióta vagyok. A tavalyi dolog után, pedig számíthattam volna, hogy most jön a folytatás. Pedig ügyesen felvezette, megszeppenve lépett be, majd mindent egy lapra feltéve közeledett, mint egy vadmacska. Egy kis probléma volt az, hogy a boszorkánysága miatt ez teljesen kiment a fejemből és másra koncentráltam. Mondjuk az a pozitív az egészben, hogy így nem kajáltam be a dolgot, pedig jobb lett volna. Istenemre mondom, jobb lett volna.
- Jó lett volna, ha elhiszem Rey. De sosem voltál ilyen rámenős. - próbálom kihúzni magam a saját hülyeségem alól, és még csak nem is hazudok. Most így visszagondolva pedig, elég szívdöglesztően csinálta. ~ Egy idióta vagy! ~ szidom magam tovább, mert jó lenne, ha nem szomorodna el. Azonban tényleg megrémít ez a varázslós, pálcás téma. Aztán megnyugtat, hogy nem lesz varázslás. Ez ad egy kis időt, hogy egész szünet fog eltelni ilyen nélkül. Persze esz is a fene miatta, mert azért egyet megnéztem volna. Fintorom mosolyszerűvé finomul, de még mindig nem az igazi, nem a megszokott és ő át fog látni rajta. De az igyekezetem remélem, hogy díjazza.
- Kár. Pedig azért egy apróbb hókuszp… Varázslat érdekelt volna. – kérek elnézést a szemeimmel a nyelvbotlás miatt. Jó, ő abban él hat éve, én még csak egy éve tudok róla. Bár a levelezésünk elég furcsa volt mindig is, hogy az apja majd elviszi. És akkor jött a bagoly legutóbb. Ha nem vagyok ilyen tökös gyerek, összecsinálom magam az hót ziher! De ezen is túl vagyok, csak azt nem értem miért nem veszik át a mulgiktól – azaz tőlünk – az internethasználatot. Sokkal gyorsabb, egyszerűbb és madár barátabb. Ez újfent mosolyt csal az arcomra, így talán Rey is megnyugszik, hogy nem félek tőle. Ezen el kéne gondolkodnom, hogy félek-e. Igen, talán ismeretlentől, talán a nővé érett kislánytól, talán az egész világnézetről. Nekem nagyon megfelelt az ami itt van, nem kell hozzá, hogy varázslók és boszorkányok rohangáljanak a az egyszerű mulglik között. ~ Basszus, már úgy beszélek, ahogy Rey. Még jó, hogy csak magamban… ~ szidom magam és közben látom rajta, hogy ideges, mert a falnak hátrálok.  Legyen úgy, ahogy ő akarja, ki vagyok én, hogy ne higgyek neki, hogy ő boszorkány? Megfogja a kezemet, ez mindig is a legnagyobb bizalom jele volt köztünk és a fontos dolgok kifejezéséé. Nézem a kecses kezét, ahogy az én másfélszer nagyobb tenyeremben pihen, és túlságosan is jóleső érzés tölt el. Fel is kapom a fejem, ahogy tovább próbál nyugtatni, kicsit elmerengtem és veszélyes vizekre terelődtek a gondolataim.
- Okidoki. Nem gondoltam, hogy bántanál, komolyan nem, ezt meg te hidd el. – ritkán hazudok neki, de nem akartam, hogy tovább feszültség legyen köztünk. És amúgy is biztos nagyon helyes békakirály lenne belőlem. ~ Hmm, talán egyszer meg is kérem, hogy meglássam, hogy mit néznek a békák… Na jó nem, nem akarok vartyogni, a többiek így is idegesítőnek tartanak néha. Ha beugrálnék a nappaliba, hogy szevasztok megjöttem, szörnyethalnának… vagy agyoncsapnának. Inkább a második. ~ mosolygok most már rá, amikor közelebb húzódik és azért én még fenntartva aggályaim elmondom neki az igazat. Ha ez most nem ez a helyzet lenne, szörnyen kellemetlenül érezném magam.
- Jó-jó, felfogtam. Én voltam a hülye! – emelem fel a kezeim és adom meg magam egy pillanatra. Szavai nyomatékosításának érdekében közelebb is jön hozzám, és a szemeiben bánat ül. Bánat, hogy nem, úgy fogok vele viselkedni, mint eddig. ~ Na jó, elegem van! Ő Rey, a barátom és imádom. Szarok rá, hogy boszorkány, vagy csak szimplán hangyakirálynő, én így szeretem. Jobb lesz tudatosítani benne. Meg mást is kéne, de … ~ gondolataim újra a csókra terelődnek, mert egyszerűen nem tudom elfelejteni. Bár egy meggondolatlan barom voltam, de akkor is. Ott volt, vele volt és ami a legfontosabb, jó volt. De most a az ő és saját magam megnyugtatása a fontosabb. Én már megnyugodtam.
- Nyugodj meg. Te nekem az Rey maradsz örökre, aki mindig is voltál. Hiányoztál. – és megkapja amire valószínűleg belépése óta vágyik, átkarolom és magamhoz szorítom. Beszívom az illatát és a hajába temetem a fejemet. Érzem szíve ritmusát, de a kaján vigyort, ami az arcán lehet nem látom. De tudom milyen és én is vigyorgok. ~ Te nyertél Freya Middleton, megnyerted a főnyereményt. A továbbra is töretlen  barátságomat. ~ szorítom magam még egy picit rajta, majd elengedem, és a képébe nézek.
- Megfoghatom? Na, ne nézz már így! A pálcádra gondoltam! – röhögöm el magam a bugyuta poénon, és meghúzom a haját. A hamisítatlan Jersey vigyort kapja ajándékul, tudtára adván, hogy minden oké, majd kutakodó tekintetem a fadarab után nézelődik. Akarom mondani, a varázspálca után. És nagyon reménykedem, hogy nem ver pofán, mert szórakoztam egy kicsit vele az utolsó  szavaimmal.  ~ Ó Rey, te ellenállhatatlan kis boszorkány! Ha, ez túl igaz,a francba… ~

[Igen, tudom, jó. Na vége. Többet nem csinálok ilyet, na.]

Jers

Azért kíváncsi lennék, hogy mit szólt volna, ha nem hozakodom elő a pálcával, tényleg nagyon kíváncsi lettem volna, de már mindegy, elszalasztottam a kínálkozó lehetőséget. Talán szörnyetegnek tartana, ha megtettem volna, mert én nem olyan lány vagyok, én én... tisztességes vagyok.
- Igen, tudom, jó. Na vége. Többet nem csinálok ilyet, na. – mondom lógó orral és kistányérnyi szemekkel nézek rá, hátha sikerül megenyhítenem a szívében urakodó gyűlöletet, amelyet most irántam érez. Szeretném azt hinni, hogy nem így van, de az éveken át tartó hazugságaimból adódóan nem érdemlek mást. Nem érdemlem meg őt.
Egy halvány mosoly-szerűséget pillantok meg az arcán, de szemében még mindig a rémület urakoldik, amely egyik pillanatról a másikra csibészes pillantássá változik. Imádom az ilyet, főleg ha még mosolyog is mellé.
Hókuszpókuszról hadovál, nem szólom le, nem leszek mérges érte, tudom, hogy számára a varázslat nem jelent többet, mint egy varázspálcát, aminek csillag van a végén és csillámló por jön belőle, ha suhintunk vele egyet, meg csillag mintájú talárt, mint amilyen Merlinnek van a mesékben. Ha nem élnék ebben a világban évek óta, nekem sem jelentene többet.
Nagyon édes, ahogy próbál lelkesedni az egész varázsló históriáért, de ahogy már említettem korábban, nem használhatom a pálcát, ezért nem mutathatok semmit, különben mehetek a bíróságra meghallgatásra, hogy mit csináltam, aztán meg jól bezárnak az Azkabanba.
- Nem lehet, mert rajtam van a nyomjel. – magyarázom, hogy ma miért nem lesz neki karácsony. – Majd ha nagykorú leszek, akkor már nem lesz rajta, és akkor majd mutatok valami vagány dolgot. Mondjuk lekötözlek vagy megtáncoltatlak, na mit szólsz? – kérdezem, és titokzatosan pillantok rá, kíváncsian várva, hogy milyen reakció érkezik tőle. Nem akarok ilyen lenni, na de most ezt hozza ki belőlem. Sosem volt még egy fiúm sem, lassan ideje lesz szétnéznem, hátha találok valakit, vagy már lehet, hogy réges-rég megtaláltam? Nem, szó sem lehet ilyesmiről, hiszen ezt már eldöntöttem: az eszemre kell hallgatnom, és azt súgja, hogy nem, nem találtam meg, de van egy irigylésre méltó barátom, amilyen senki másnak nincs, főleg, mivel lány vagyok.
Azt hiszem, hogy az iménti simogatós odabújás sikeres volt – háh, nem véletlenül születtem lánynak, megvannak az eszközeim, és ezek szerint mesterien is használom őket! Elszomorít, hogy pont Jeremyn kell alkalmaznom őket, de valakin ki kell próbálni először, nemde?
Odabújok hozzá, erre vártam már mióta! Szorosan magához von, szinte megfojt, de nem érdekel, olyan jó így, el tudnám viselni napokon keresztül. Hallom, hogy a szíve az enyémhez hasonlóan majd’ kiugrik a helyéről, annyira zakatol. Lehetséges, hogy halálra rémítettem, és azért, de remélem, hogy nem, és azért, amiért az enyém is.
Becsukom a szemeimet, és hagyom, hogy hagy teljenek a másodpercek szótlanul.
Egyik pillanatban lazít a szorításon, és rám néz, mintha akarna valamit, közben mosolyog, ennek láttán én is elmosolyodom, nem tudom megállni, hogy ne tegyek így, tisztára mintha össze lennénk kötve, és amit az egyikőnk csinál, a másikunknak is azt kell.
Kérdését hallva csodálkozó ábrázat jelenik meg az arcomon, de utána leesik, hogy mire is gondol pontosan, főleg, mivel helyesbít is.
- Persze. Tessék. – mondom, és már nyúlok is a varázsvesszőért, és odanyújtom Jers-nek. - 7 ½ hüvelyk hosszú, juharból készült és sárkányszívizomhúr a magja. Gondolom ez sokat mond, ugye? – kérdezek vissza tréfásan, majd csak úgy hirtelen a semmiből, gondolkodás nélkül ezt kérdezem:
- Amúgy miért csókoltál meg?

[~ Hát azért, mert nem akartalak elveszíteni, vagy azért, hogy megnyugodtál, hogy bízom benned, vagy csak simán azért, mert… ~]

„Természetesen” nem varázsolhat otthon. Ezzel nem nyugtatott meg túlságosan, ugyanis, hogyan higgyek így neki? Vagyis jó, már hiszek neki, de azért egy apró bizonyíték jól esett volna, hogy biztos legyek egészen a dologban.  Persze próbálja elviccelni a dolgot, de engem érdekel ez a nyomjel vagy mi a szösz.
- És hol van, megmutatod? Vagy olyan helyen van? – villan meg ravaszul a szemem, pedig biztosra veszem, hogy nem oda teszik, ahol kínos lenne megmutatni. ~ Ez lehet, hogy valami billog vagy ilyesmi, de ha lekerül róla, akkor hogy is van ez? Olyan, mint egy tetkó? Egész elkezdett érdekelni a dolog. ~ nézelődöm a látható helyek után, de semmi újat nem veszek észre.
- A tánc mehet, na de lekötözöl? Kis hamis! – mondom neki vigyorogva, de ha már elgondolkodtam rajta megkérdezem.
- És láthatom ezt a nyomizét? Kíváncsi vagyok! – mondom egészen belelkesedve neki, biztosan meglepve őt. Eddig eléggé idegenkedtem, de ha már rászántam magam, szeretnék mindent tudni. Meg is fogom a kezét és fordítgatom, de nem látok rajta semmit. Aztán csak kérdően tekintek rá, hogy megtudjam a választ. Nekem is nagyon jól esik az ölelés, megnyugtató az egész. Most már ő is megkönnyebbülhet, nem kell feszengenie emiatt. Teljesen még ugyan nem győzött meg, de ahhoz varázslat kell. De hát hamarosan nagykorú lesz és akkor majd biztos megmutatja nekem, amit tud. De most így a karjaiban is elég jól érzem magam, lehet, hogy ez is egy varázslat? Ki tudja, bár az okosok szerint ez csak kémia. Nálunk egész jól működik, úgyhogy egy picit elszakadok tőle. Aztán a kezembe adja a féltett pálcát. Nagyon óvatosan fogom meg, mit tudom én, hogy ráz-e, vagy ilyesmi. De semmi, a fa hűvösen simul a kezembe. Nézegetem és hallgatom, hogy ez sárkányszívizomhúrból van. Nem akadok fenn rajta, hiszen annyi minden hihetetlen dolgot mondott már, hogy ha azt mondaná, hogy házimanók szaladgálnak az iskolájában, azt is elfogadnám.
- Hát, valóban nem sokat mond. Akkor vannak sárkányok is ezek szerint. – elég hülyén nézhetek rá, de ez nekem nem igazán természetes. Visszaadom neki a furcsán kiképzett pálcát, látom a szemeiben, hogy megkönnyebbül, hogy visszaadtam. Lehet, hogy arra számított, hogy picit letesztelem majd.
- De nekem miért nem csinál semmit? Mert izé, "mulgli" vagyok, vagy mi? – kérdezem tőle, és várom a magyarázatot, de aztán olyan kérdést tesz fel hirtelen, amire nem számítok. Gondolom, hogy bele is pirulok egy picit, ami lássuk be elég égő, de hát azonnal a fejembe tolulnak az emlékek. Zavartan fordulok el egy pillanatra, majd a szemeibe nézek, és próbálom elterelni rólam a témát.
- Miért? Nem volt jó? – kérdezem, és kiélvezem, hogy visszapattintottam a labdát. Amíg várom a választ elgondolkodom, hogy miért is csókoltam meg akkor. ~ Hát azért, mert nem akartalak elveszíteni, vagy azért, hogy megnyugodtál, hogy bízom benned, vagy csak simán azért, mert… ~ nem folytatom a gondolattengert, mert olyan partokra eveznék vele, amire jelenleg nem szeretnék gondolni. észre sem veszem, de az egyik kezem, az övét fogja, amit most zavartan engedek el. Egyre nagyobb hülyét csinálok magamból, én a kemény motoros gyerek… aki leveleket írogat a parton. Hát vicc, nem vicc, de mindig is imádtam ezt a kis pimaszt.

[Nem fogod megtalálni, és megmutatni sem fogom. Láthatatlan. Ez van, szeláví.]

Jers

Tisztára úgy bánik most velem, mintha lenne rajtam valami rejtett bigyó, de nem is értem, hogy mit keres valójában. Talán fel kellene világosítanom, hogy a nyomjel láthatatlan...
- Nem fogod megtalálni, és megmutatni sem fogom. Láthatatlan. Ez van, szeláví. - mondom kelletlenül, pedig biztos, hogy sokkal inkább elhinné a varázslóhistóriát, ha tudnék valami bizonyítékkal szolgálni. A pálca az egyetlen dolog, ami most eszembe jut, habár megpróbálhatnék esetleg egy szerelmi bájitalt keverni, de abban lehet, hogy nem lenne köszönet. Szeressen csak azért, ami vagyok, ne pedig azért, mert itatok vele egy rózsaszín löttyöt.
- Hát, akár kővé is dermeszthetlek, ahogy neked jobban tetszik! - ajánlkozom tovább a varázslatok tekintetében, oly bőséges a skála, hogy igazából bármit választhat. Majd. Most semmiképpen sem, nem akarok kockáztatni. Ha otthon sikerült megmenekülnöm a varázsló bemutató elől, akkor itt aztán végképp muszáj, de tudom, hogy nem adja fel egykönnyen.
De talán akkor, ha megmutatnék neki néhány könyvemet, akkor elhinné, hogy mi ez az egész. Hogy a könyvek lapjai nem gépírólapból vannak, hanem pergamenből és az órai jegyzeteket is pergamenre írom, nem papírra, és nem tollal vagy ceruzával, hanem pennával.
- Ha átmegyünk hozzánk, akkor tudok mutatni pár dolgot. Például van egy könyvem, az a címe, hogy Szörnyek szörnyű könyve, és csak úgy lehet kinyitni, ha megsimogatom a gerincét, különben felfal! - mesélem a rémisztő történetet enyhe túlzással ugyan, és remélem, hogy ez meghozza a kedvét ahhoz, hogy más dolog is érdekelje a láthatatlan nyomjelen kívül.  - És igen, vannak ám sárkányok is, nem is akármilyenek! - folytatom egyre lelkesebben, pedig egyáltalán nem értek a sárkányokhoz, de talán egy kicsivel mégis jobban, mint Jers - Van egy fiú a suliban, Harry Potter a neve, eggyel járt felettem, míg... szóval az a lényeg, hogy ő megküzdött egy sárkánnyal, mikor én harmadikos voltam!
A pálcát visszakapom, és gyorsan át is dobom az egyik közeli asztalra, nehogy tényleg kettétörjem egy óvatlan mozdulat következtében. Jers ugyan nem próbálta ki, nem suhintott vele, de nagyon érdekli az egész varázslat-dolog, ezért csak úgy nagy vonalakban mesélek róla.
- Mug-li. - tanítom erre a rendkívül otromba szóra, ha már mindenképpen ezt akarja használni - Igen, azért nem csinál semmit, mert nincs varázserőd, meg mert engem választott a pálca. - mondom, és rákacsintok, borítékolni tudom, hogy a következő kérdés az lesz, hogy egy fadarab hogyan választ ki engem. - Úgy, hogy mikor a kezembe fogtam, színes fénycsóvák jöttek ki belőle, madárcsicsergés hallatszott és mentaillat szállt a levegőben. Amikor rosszat adtak a kezembe, akkor meg kitört a kirakat üvege, pedig csak suhintottam egyet. - fejezem be a történetet egy fintorral kiegészítve, mert még most is látom magam előtt, ahogyan ezernyi darabra törik a kirakat üvege. De vajon hogyan csináltam? Máig rejtély számomra...
És következik a kellemetlen rész: a kérdésem. Ami csak úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, csak egy kósza gondolat volt, semmi több, amely nem tudott tovább maradni a fejemben, ezért mindenképpen ki akart jönni, és választ kapni. Választ attól, aki azt a legjobban tudja.
De csalódnom kell, ugyanis a kérdésre nem kapok választ, csak egy visszakérdezést, ami egyáltalán nem fair, mert akkor így most nekem kellene irulni-pirulni, pedig nem is én voltam a kezdeményező fél. Akkor. Most igen, de én az akkorra kérdeztem rá, és nem hagyom magam, bármit is próbál hárítani.
- Én kérdeztem hamarabb. Majd válaszolok, ha te is megválaszoltad az én kérdésem. - mondom minden lelki nyugodtsággal, hiszen nincs okom a szégyenkezésre. El fogom mondani neki, hogy mennyire imádtam azt a pillanatot, és hogy mennyiszer eszembe jutott és hogy mennyire nyálas volt, mégis felejthetetlen, hogy ezernyi pillangó szálldos azóta a hasamban, ha csak meghallom a nevét vagy rá gondolok, vagy hogy még a gondolattól is libabőrös leszek és hogy most is legszívesebben megcsókolnám, mert nem tudom miért, csak úgy, mert így érzek már hosszú-hosszú ideje, és lehetséges, hogy ezt az érzést azzal lehetne lezárni, ami elkezdte, de lehet, hogy még tüzesebb lenne, ööö... ezt már nem tudom. Sosem voltam jó bioszból, kémiából meg főleg! De már megint a szívem akar irányítani, és ezt nem engedhetem. Nem hittem, hogy ilyen valaha eszembe jut, de még szerencse, hogy nem vagyok együtt vele az év minden napján, mert már belepusztultam volna... a várakozásba? A fájdalomba, ahogyan látom, hogy esetleg mással van? A titkokba? Abba, hogy képtelen vagyok uralni magamat, ha a közelemben van.
Arra leszek figyelmes, hogy elhúzza a kezét, magányosan hagyva az enyémet, amelyen az imént még a "jelet" kereste. Mi történhetett az elmúlt másodpercekben? Bizonyára váratlanul érte a kérdésem - ahogyan engem is. Néha igazán lakatot tehetnék a számra.

[~ Jó isten Jeremy Stone, mekkora egy balfasz vagy, ugye tudod? ~]

+18 A reag trágár szavakat tartalmaz.

Újabb dolog, ami bizonyíték nélkül marad. Kezd sok lenni. Most várnom kell még egy évet, hogy láthassak valamit. Nem mintha varázserő nélkül nem lenne egy varázslatos lány Rey, de na.
- Jól van, akkor talán még egy évet ki tudok kínlódni, hogy láthassalak, ahogy varázsolsz. – mondom neki biztatóan, és pálcára nézek ácsingózó szemekkel. Hagy higgye csak, hogy mennyire fontos lenne ez igazán. Aztán persze újabb ötlet arra, hogy mit tudna velem megtenni.
- Látom, van mód arra, hogy nemsokára megleckéztethess, ha nagyon pofátlan lennék. – a fancsali kép azonnal kiül az arcomra. Eddig mindig én voltam az erősebb, de most fordulhat a kocka. Mondjuk én sosem voltam otthon az ilyen könyvekbe sem, hogy miket varázsoltak a nagy varázslók, így nem sok elképzelésem van az ilyenekről. Majd megmutatja…  De aztán egy olyan mézesmadzagot húz el az orrom előtt, aminek nem igen tudok ellenállni. Sőt, nem is akarok, mert nagyon szeretném, hogy ez igaz lenne és tényleg nem csak egy elmebajos barát lett belőle az évek hosszú során. Bár azért felhorkanok a könyv kinyitását illetően, mert elég vicces lehet, ahogy én elképzelem.
- Hát ez jó! Látni akarom! Nem muszáj ma, de nagyon érdekel! – csillan fel a szemem és már látom, ahogy menekülök a könyv elől. Azt azért nem hiszem, hogy felfalna, mert olyat belerúgok, hogy kirepül az ablakukon. Ha varázskönyv, ha nem… Félelmetes lehet és izgalmas egyszerre, tehát érdekel. Közben pedig folytatja az előadást egész belelkesülve a sárkányokról és valami Potterről. Én csak hümmögök, meg „aházok”, jobban érdekel most a könyv, de azért figyelek rá, ha már olyan lelkes a kis drága. Természetesen mikor visszakapja a pálcáját, kijavít. Elég savanyú képet vágok hozzá, hogy tudja mire gondolok épp.
- A fene a jó dolgod. Mi az, hogy téged választott? Ez az izé… él? Elég halottnak tűnik pedig… - okoskodom tovább. Ha ez egy nagy kitaláció, még az orvosok sem fognak tudni segíteni rajta. Lassan minden részletre kimenően megmond mindent, de amikor hitetlen pofát vágnék, inkább a pálcáját nézem, így talán nem látja rajtam kiülő szkepticizmus ábrázatát. Jön a magyarázat immáron futószalagon, én pedig továbbra sem tudom, hogy mit higgyek. Az idő eldönti úgy is. Ha már ennyit kibírtam, még egy nyavalyás év nem számít…
- Hű. És ki kellett fizetned a kárt? – kérdezem. Azért elég jó bolt lehet ez a pálcaárusítás. Bejönnek a jelöltek, összetörik a berendezést és akkor kapnak egy másik cuccot. Pálca plusz kár, tökre megéri. Ha én vezetném, mindig rosszat adnék nekik. Na, jó, nem biztos. Csak ha kéne a lé. Persze ekkor hozakodik elő a csókkal, de a visszadobott labdám nem jár sikerrel. Számíthattam volna rá, hogy ezzel csak az időt tudom húzni egy két pillanatig. Egy nagyot sóhajtok, mielőtt belekezdenék.
- Oké, nyertél. – mondom nagy nehezen.  - Hát tudod, amikor elmondtad… rengeteg érzés kavargott bennem. Dühös voltam, hogy eltitkoltad. Nem hittem el. Azt sem, hogy te „más” vagy, ahogy fogalmaztál, és azt sem, hogy semmiről sem tudtam. Ráadásul az egész olyan volt, mintha valaki kitalált volna egy történetet. Egy elmebajos. Amilyen most is vagy. – rávigyorgok, hogy a végét ne vegye komolyan, csak heccelem, majd folytatom.
- Úgy érzetem, hogy csak azért mondod, mert megint valamit elrontottam, de súlyosan. És már soha többet nem gondolsz rám úgy, ahogy addig. Viszont megláttam a szemedben azt, hogy te is így gondolhatod. Nem jutott más az eszembe, hogy hogyan is győzhetnélek meg arról, hogy bármi is történjék, a barátom maradsz és várlak. Ha kell, a diliházba is bemegyek utánad látogatni. – mondom neki, az én kék szemű barátomnak. Arról már nem kell tudni, hogy akkor egy pillanatra tudatni akartam vele, hogy sokkal többet jelent, mint azt gondolná. Valószínűleg Miranda is ezért jött a képbe, mert el akartam felejteni ezt az őrültséget. És most megint itt vagyunk, közel egymáshoz. Az utolsó mondatok vége felé, már nem nézek a kékségbe, hanem mindenhová máshová pillantok. Nem akarom, hogy lássa azt, amit magamnak sem merek bevallani. Pedig ott figyel, ki akar törni, de nem engedhetem. Mert ha ő nem akarná, tönkretenne mindent. Nekem pedig ő jelent mindent. Csak még várok. Várok egy jelre, vagy valamire. ~ Jó isten Jeremy Stone, mekkora egy balfasz vagy, ugye tudod? ~

[Muszáj lesz várnod. De szerelmi bájitallal meg tudlak itatni, ha gondolod...]

Jers

Lehet, hogy várnom kellett volna a következő év végéig, és akkor előhozakodni ezzel a varázslóhistóriával, de egyszerűen már nem bírtam tovább tartani magamban, és fájt, hogy nem lehetek őszinte azzal, aki a legfontosabb számomra. Ezért is olyan rossz ez az egész, hogy tehetetlen vagyok, és lehetséges, hogy most sem feltétlenül hiszi el, amiket összehordok neki, de máshogyan nem megy.
- Muszáj lesz várnod. De szerelmi bájitallal meg tudlak itatni, ha gondolod... – mondom Jersnek, és a tekintetem hirtelen a plafonra irányul, mintha ott valami rendkívül érdekes dolgot találtam volna, és ezt a pillantást megtoldom még egy csibészes mosollyal is. Nem véletlen, hogy a szerelmi bájitallal próbálkozom, de lehetséges, hogy valami örök ifjúságot nyújtó löttyöt kellene összehoznom, hogy soha ne haljunk meg. Azonban lehet, hogy többszáz év után unalmasak lennénk egymásnak, de egy biztos: nekem sosem elég belőle.
Az erőviszonyok lehetséges, hogy megváltoznak közöttünk, de én csak csalással fogom tudni felemelni a tízkilós súlyt, míg ő egyszerűen, könnyedén, emberi módon. Ezért is érzem, hogy már nem vagyok teljesen ember. Olyan dolgokat oldhatok meg varázslattal, amelyek a muglik számára teljesen természetesek, és varázspálca nélkül is megoldható problémák. Bárcsak megtaníthatám neki is, hogy hogyan kell varázsolni! Vajon mi lehet az, amivel több van bennem? Nem akarok több lenni, ugyanannyi akarok lenni, mint ő. Egyforma akarok lenni vele, sokkal egyszerűbb lenne az életem.
- Á, majd ha meg kell leckéztetni, arra jók lesznek a mugli módszerek. Sokkal jobban szeretem azokat, eredetibbek, mint a varázslat. Az snassz. – mondom őszintén, a végét még megtoldva egy fintorral csak a nyomatékosítés végett. Nem lenne túlságosan sportszerű a harc.
Nehéz ez a varázsvilág-dolog, nekem túl egyértelmű, neki meg túl hihetetlen. Talán a könyvek jelentik majd a legjobb megoldást, ha meglátja, hogy tényleg van egy szőrös, és kegyetlenül harapós könyvem, amelynek lapjai pergamenből vannak, talán elhiszi, hogy mégsem hazudok neki, és a színtiszta igazat mondom. A Harry Potter sztori szemlátomást nem igazán hatja meg, de ha jobban belegondolok, engem sem érdekelne egy fiú, aki megváltja a világot. Ez Hollywood, ilyen nem létezik, csak a mesékben. Én sem hinnék neki, ha ilyesmivel hozakodna elő, totál zizinek nézném.
- Igen, engem választott. A sors is egymásnak teremtett bennünket! Jó, mi? – mondom büszkén, ki is húzom magam, hogy ezzel is azt mutassam, hogy mennyire nagyszerű vagyok; egy pálca örök barátjának fogadott. – Nem, amúgy nem él. Vagy... őőő... nem tudom! – folytatom rejtélyesen, és egyébként tényleg nem tudom, hogy él vagy hal. Remélem, hogy inkább hal, mert ha él, és megszáll majd valami gonosz álmomban, akkor ki tudja, hogy mi lesz velem. – Amúgy nem kellett kifizetni, mert úgy képzeld el, hogy pár pillanat múlva ugyanúgy üveg volt a helyén, mint mielőtt kitörtem.
- Mit meséljek még? Elmondjak mindent elölről? Mi érdekel, hüm? Meséljek az órákról? – kérdezem lelkesen, hátha sikerül még jobban meggyőzni arról, hogy ez a fiktív valóság mégsem annyira elképzelt, hogy létezik és én a része vagyok, és ezáltal ő is, mert én jól magammal vonszolom.
A következő pillanatban megáll az idő körülöttem, a másodperc mutató elfárad egy picit és nem megy tovább. Drámai pillanat, amikor megtudom az igazat.
Az igazat, amely szerint az elsődleges ok én vagyok, amiért mutáns vagyok – persze, nem így fogalmaz -, de a lényeg ez, és amiért elmentem évekkel ezelőtt a suliba. Amikor nem volt más választásom, de ezt nem vetem a szemére. Én sem hittem volna el, ha ilyennel áll elő ott, a tengerparton naplementénél.
A vigyora valamelyest kompenzálja a bennem ébredező fájó érzéseket, de valamiért nem tudok mosolyogni az elhangzottakon. Ha tudná, hogy még  nem múlt el olyan nap az életemben, hogy ne gondoltam volna rá, ugyanis mindenről ő jut az eszembe, mert mindig mindent együtt csináltunk. El akarom hajtani a magunk fölött gyülekező rózsaszín felhőket, mert azok nem mi vagyunk, az egy másik történet, nem a miénk. Bárcsak tudnám, hogyan kell, de szavai hallatán csak gyűlnek és gyűlnek, én meg már alig látok tőle.
Őszintén szólva nem lepődöm meg, csak nézek magam elé. A szívem ennyire hevesen még sosem vert, nem sok hiányzik ahhoz, hogy kiugorjon a helyéről.
A magyarázatnak vége, próbálok erőt venni magamom, hogy ki tudjak nyögni valami értelmeset.
- Szép... azért ezt nem gondoltam volna. – mondom szemrehányóan. – az lenne a minimum, hogy bejössz velem lakni oda. De pont látogatni? Pfff... Nem tudom, hogy mi mondjak erre. Fáj, hogy csak ennyire vagyok fontos. Hogy c s a k meglátogatsz. – részemről ennyi. Hozzá hasonlóan  én is várok valamire. Vagy valakire. Rá. Már csak észre kellene vennie, hogy mi történik.

[~ Háhá, fura egy szó, mókás. Nem sok mugli lehet, aki tudhat ilyen dolgokat. Szerencsés egy mugli vagyok. Hát ez marha jó. Elleszek vele egy darabig az tuti! ~]

Szerelmi bájital. Okos, nagyon okos. Akkor aztán tényleg örökre barátok maradnánk, csak az nem lenne már az igazi. Biztos, hogy megunná., hogy állandóan utána koslatok mindenhova. Azért Elvigyorodom, mert aranyos tőle a kezdeményezés.
- Ö, azt inkább ne már. Az túl egyszerű dolog, nem? – kérdezem, egy picit felpiszkálva őt. Nem tudom miért ezt hozta fel, de Rey sosem mond semmit ok nélkül. Legalábbis nekem mindig csak számára fontosnak tartott dolgokat mesél.
- Igen? Így megerősödtél volna Micurka? Lecsapsz, mint a taxiórát? – a tekintetem félelmet tükröz, ámde most már nem igazit. Sosem volt az a nagy verekedős típus, én meg csak hagytam, ha úgy érzetem, hogy megérdemlem, adjon néhány legyintést. Persze ritkán volt ilyen, de utána mindig olyan édes volt, mikor bocsánatot kért. Néha már vágytam rá, hogy pofon vágjon, vagy belém üssön. De ezek már rég voltak, amióta nagyobb vagyunk, nem bántjuk a másikat. Gondolataimból a bizonytalansága húz vissza a valóságba, amire rá is csapok azonnal.
- Szóval nem tudod? Pedig azt hittem, hogy ez a legfontosabb. Nem tanultál? Ejnye-ejnye… - húzom az agyát tovább mosolyogva. Persze biztos ez valami bonyolult dolog lehet, de hát valamivel csak meg kell fogni őt is. Az, hogy megjavult a berendezés, mikor szétrobbantotta a pálcával, tönkretette a terveimet. Kissé bosszankodom, hogy csak ennyi volt a nagy terveknek, hogy pálcaárus leszek, és jól meggazdagodom. De nagyon ügyesen forgatja a szavakat és felcsigáz, hogy mindent elmond. A muglinak. ~ Háhá, fura egy szó, mókás. Nem sok mugli lehet, aki tudhat ilyen dolgokat. Szerencsés egy mugli vagyok. Hát ez marha jó. Elleszek vele egy darabig az tuti! ~ elmosolyodom.
- Muglitan van? Vagy olyan, hogy izé… mindenki olyan, mint te? Szóval érted, hogy így nő fel, mint te aztán egyszer csak mehet oda a vonattal? – büszke vagyok magamra, hogy megjegyeztem ennyi infót egy évvel ezelőtt. Érdeklődve fordulok felé, kezdem beleélni magam, hogy ezek tényleg léteznek, és milyen izgalmas lehet abba a böhöm nagy iskolában. Vagy kastélyban, vagy mi a búbánatban. Most veszem csak észre, hogy ilyen bájos arca lett, korábban ez nem tűnt fel. Vagyis, valószínűleg nem így néztem rá. Ekkor mondom el neki a dolgot. Láthatóan csalódott és most nem játssza meg magát, mintha várt volna még valamit. De ugyan mit? Én mindent elmondtam. Majdnem mindent.
- Most ezt miért mondtad? – szégyellem el magam elég intenzíven. – Nagyon fontos vagy nekem, sokkal jobban, mint bárki más. Különben már rég elküldtelek volna, és nem kérdezgetnélek a világodról. – ezt komolyan gondoltam nagyon. Megpróbálok a szemeibe nézni, de nagyon nehezen megy. Pedig én vagyok a vagány motoros srác, nem kéne így csinálnom. Mirandának simán meg tudtam mondani, hogy vége, neki miért nem sikerül megmondani azt, amit szeretnék? Rohamosan vesz nagyobb fordulatszámot a szívem, miközben őt bámulom. Nem tudom mi lelt, talán most tudatosult bennem, hogy ő mennyit jelent nekem. hogy ne legyen annyira elkámpicsorodva, újra megpróbálom magamhoz húzni. Bár a szívverésem le fog buktatni, hogy többet érzek iránta, mint ahogy szabadna egy barátnak, de nem akarom őt szomorúnak látni, főleg miattam.
- Ne hidd azt, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem. – mondom mosolyogva a hátának, miközben lágyan a hajába túrok. De mivel így is túl messzire mentem már, mint szerettem volna, ezért leveszem a kezem és csak a derekánál fogom nagyjából. Várom, hogy mondjon valamit. Akármit, csak rólam terelődjön el  szó.

[Ja, hát akkor nekem is innom kéne ugyebár... tiszta pocséklás lenne.]

Jers

A szerelmi bájitalos poént nem igazán díjazza, lehet, hogy fél tőle, hogy a végén még összeláncolom magunkat és soha nem fog megszabadulni tőlem. Én örömmel venném, de áh... szerintem most is van ám barátnője, túlságosan helyes ahhoz, hogy ne így legyen. Ha meg mást szeret, akkor nem fogom elvenni egy másik lányról, főleg azért meg én nem vagyok olyan, és nem akarom, hogy erőnek erejével szeressen. Tudom, hogy minden második szavával azt mondja, hogy szeret. Csak... nem mindegy, hogy hogyan. Az én bajomon a szerelmi bájital sem segít. Amúgy sem vagyok szerelmes, sosem voltam és sosem leszek. Eeez biztos nem az. Eeez nem lehet az.
- Ja, hát akkor nekem is innom kéne ugyebár... tiszta pocséklás lenne. – mondom fintorogva, mintha annyira hülyeségnek tartanám a dolgot, és voltaképp az, de nem. Nem jó ez, hogy varázserőm van, nem vagyok büszke rá, főleg Jers előtt. Az erőviszonyok így sosem lesznek kiegyenlítettek, de én mindig igyekszem a gyenge kislány lenni, és ha tehetem, itthon nem is fogom használni a pálcát. Anélkül meg úgysem tudnék varázsolni, tehát probléma megoldva.
- Nem foglak lecsapni. De ne Micurkázz nekem, mert akkor még előjön a rosszabbik énem, és bármi megtörténhet. – válaszolok neki és gonosz pillantásokat küldök felé, jelezve ezzel, hogy a lecsapás lehet, hogy mégis csak aktuálissá válik hamarosan.
- Nem vagyok pálcakészítő, de jó kis állás lehet a varázsvilágban, az tuti. Jól ki kellene tanulni, és mi ketten nyithanánk egy boltot. Talán még kiderülne, hogy neked is van varázserőd. De menő lenne! – mesélem a kis tervemet és ábrándozva a távolba révedek, előttem rózsaszín ködben ott vagyunk mi ketten, és pálcakészítők vagyunk, és gazdagok és boldogok. Ajh, hányszor fújjam el a rózsaszín felhőt még?! Tisztára nem vagyok komplett.
- Igen, van mugliismeret, de én nem járok. Teljesen felesleges, mert inkább érzem magam muglinak, mint varázslónak. Állítólag volt olyan óra, ami a gumikacsáról szólt... – nézek rá értetlenül mint egy gyépés, és nyitva hagyom a mondatot, gondolja csak hozzá a végét. Tudni fogja, hogy mi a befejezés, az kétségtelen
- Egyébként vannak varázsló szülők gyerekei is, ők nagyon pengék mindenből. Csomóan már tudnak varázsolni, mikor még nem is jártak iskolába. Én nem értem, hogy hogyan, de inkább nem is akarom tudni, tökéletesen elég az, amit tudok. Ők általában stréberek, én meg ugye... – szintén nyitva hagyott mondat, mindketten tudjuk a befejezést. Ma a nyitott mondatok napja van ezek szerint. Szeretem őket.
- Mit miért mondtam? Nem értelek. Nem jönnél velem a diliházba? – kérdezem szomorúan, és őt nézem. Nézem a férfias vonásait, hogy milyen sármos lett néhány hónap alatt. Nem is csoda, ha mindig van barátnője, sosem szabad préda. Viszont mégis különlegesnek érzem magam, mert csak egy szavamba kerül és máris ott van.
- Amúgy, jó volt. Nagyon is jó volt. – mondom csak úgy a semmiből. – Most válaszolok a kérdésedre, amit az előbb kérdeztél. Szóval, nagyon élveztem. – mondom őszintén, de legszívesebben még jobban kiszínezném, mert akkor olyat éreztem, amit még soha életemben. Szavakkal sem tudom leírni, nemhogy kimondani... Nézek a szemeibe kíváncsian, és várom a reakcióját. A hajammal babrált, de inkább mégse, talán soknak tartotta.
- Egyébként, ha választanod kellene, akkor kit választanál? A barátnődet vagy engem? – kérdezem csak úgy mellékesen, nem tudom, hogy milyen céllal. Minek kérdezek egyáltalán ennyit? Tisztára nem ismerek magamra. A barátnője biztos jól megtépne, ha hallaná, miket kérdezgetek itt. Muhaha. Jers vajon kinek szurkolna a harcban?