A Találkozás

[~ Lehet, hogy ez a valóságban másképpen működik? Úristen, már miket beszélek! ~]

- Neked? Miért kéne neked innod? Vagy ez csak úgy működik, ha mindketten iszunk? - nézek tűnődve, szemöldököm közötti bőröm összeráncolva és a számmal csücsörítve, mint egy hal. Fura, mert a filmekben mindig úgy van, hogy megissza valaki, és akkor a kiválasztott célpontba szerelembe esik. ~ Lehet, hogy ez a valóságban másképpen működik? Úristen, már miket beszélek! ~ kapok észbe. Rey elég hatásos, ha úgy akarja. Rám pedig mindig hatással van. Aztán megvillan a tekintete, előjön a rosszabbik énje. Ilyenkor imádom a legjobban. Ugyan nem tudja, de nagyon aranyos, amikor dühös, de továbbra sem árulom el neki az infót.
- Mondtam én, hogy megedzettek az évek kócoska. – mosolyodom el, mert ez a másik, amit utál, ha mondok rá. Régen állandóan kócos volt, de már rég kinőtte. Igazából, csak egy-két évig nem tudott úgy bánni a hajával, ahogy azt egy lánynak illik, azóta csak akkor mondom, ha egy picit fel akarom piszkálni. De azonnal felemelem a két kezemet, megadván magamat.
- Jó-jó, befejeztem. – nyugtatom meg, még mielőtt tényleg lekever egyet. Régen sem volt túl szívbajos, azóta meg csak nőtt. Ki tudja hány harcot vívott meg, hány pasinak törte össze a szívét és csapkodta meg az arcát. Mert hát csinos, így elég nagy esély van rá, hogy elcsattant egy pár pofon és ő állt a pofon kellemesbbik végén. Minden ilyen gondolat mosolygásra késztet, lassan meghúzódik az arcizmom, ha így haladok.
- Hú, hát nem tudom. De biztosan az lenne! Egyelőre még nem nyűgöztél le Middleton! – mondom felnőttes hangon és felhúzom az orrom, mintha egy tanár beszélne vele fensőbbségesen. De aztán a széles mosolyom biztosan megnyugtatja majd.
- Minden esetre megnézném azt. Ilyen mulg… mugli bemehet oda? A világotokba. Tényleg! Az hol is van pontosan? – eszembe jut, hogy azon kívül, hogy Skóciában van ilyen iskola, biztos lehet máshol is. De akkor miért nem a Londoni bosziképzőbe jár? Érdekes felvetések, előbb utóbb megkérdem tőle. Nagyon gondolkodó arcot vághatok, mert már csak félig hallom, hogy van „mugliismeret”, meg gumikacsa. Elnevetem magam.
- Mit lehet azon tanulni? Csipog, aztán kész! – folytatom a nevetést, de aztán gyorsan visszahozom magam figyelő üzemmódba. Kitt-től tanultam a Knight Riderből.
- De mennék. Valakinek csak be kéne kísérnie téged, nem? – nevetek újra és újra. Úgy tűnik, amilyen nehezen kezdődött ez a délután, olyan jó hangulatban fog véget érni. Nézem a bájos pofiját, és egyszerűen imádom. Nem is értem, hogy hogyan bírja nélkülem, lehet, hogy jó lett volna mégis ha eldug valahova. Ilyenkor felhőtlenül boldog vagyok, ha velem lóg. Neki nem kell álarcokat húznom, az lehetek, aki vagyok. A csókos kérdésemre meglepő, de válaszol, még ha utólag is. A lányok nem túl közlékenyek ilyenkor. ~ Milyen kis fair. ~
- Na, akkor már ezért megérte. Akkor, majd ha megint szomorú leszel csókolgatlak. – viccelem el, de most jól beverném a fejem a falba. Mindig rosszkor mondok rosszakat, de hát ilyen az élet, ahogy ő is mondta az előbb. Én sem fogok már nagyon változni gondolom. Biztos nem jött rá, hogy miért kapta.
Aztán komolyabb arcot vágok, mikor a hajával szórakozom. Nem akarom megbántani, de tuti nem húzza ki belőlem azt, hogy akkor azt hittem, hogy sosem látom többé és megijedtem. Á-á, nem lesz ilyen. De a következő kérdése a már felmerült gyanúmat még jobban megerősíti. ~ Most nem értelek Rey. Mit jelentsen ez? Valami teszt ez, vagy mi a szar? ~ gondolkodom el, de válaszolnom kell.
- Attól függ, hogy ki a barátnőm. – mondom komolyan, de az ajkaim remegve tartják vissza a kitörő nevetésemet. Imádom húzni, egyszerűen jól esik. Szeretem, ha mérges, ha még nem említettem volna. De azért nem annyira, hogy komolyan megharagudjon.
- Rád mindig számíthatok, úgyhogy akkor téged. Persze nem tudom, hogy mi a kérdés tárgya. Milyen esetben kéne döntenem? – kérdezem, most már kíváncsian és szemtelen pillantásokat vetek a melleire. Nem nézem meg igazán magamnak, elég ha rájön a célzásra. remélem belepirul, akkor győztem. Egyébként pedig, ha lehetne mindig őt választanám. Ő a barátom, a többi csak valami… nem is tudom mi.

[Persze, hogy innom kellene, különben nem lenne kölcsönös. De buta vagy...]

Jers

- Persze, hogy innom kellene, különben nem lenne kölcsönös. De buta vagy... – válaszolom tréfálkozva, és igyekszem menteni a menthetőt. Pedig a legideálisabb eset az lenne, ha egyikőnknek sem kellene inni. Én lehet, kihagynám inkább, de ezt nem osztom meg senkivel, inkább elteszem magamnak és őrizgetem néhány évig, remélem, hogy sikerülni fog megőrizni a titkot.
Túlságosan ravasz, biztos, hogy rájön a szerelmi bájital titkára, egy csomó mesében volt már ilyesmi, és bizonyára azért kérdezősködik róla, mert jól tudja, hogy csak az egyik fél szokta inni. Ajh, Rey, ezt benézted. Egy egyszerűbb bájitallal kellett volna példálóznod.
Szemlátomást a befenyítés sikeres volt, de nem is akartam én bántani, mindig azt mondja, hogy nem mondja többször, és folyton előjön a Micurka. Azt hiszem, ettől nem szabadulok meg soha, ahogyan a kócostól sem. Nem tehetek róla, hogy szénakazal volt a hajam! Most is csak a bűbáj segít rajta, semmi más, de ezt sem mondom el Jersnek, mert akkor meg cicalánynak tart majd, hogy túlságosan is adok a külsőmre. Én tényleg nem akartam túlzásba vinni, csak egy kicsit szebb akartam lenni, mire hazajövök. Nem tudom, hogy miféle indíttatásból, egy belső hang azt súgta, hogy nem úgy kellene hazajönnöm, mint aki a híd alatt lakik. Talán a család miatt, talán másvalaki miatt...
- Még nem nyűgöztelek le? – kérdezem méltatlankodva – De hiszen őő... mondtam, hogy van a simogatós könyvem! Meg amúgy... szóval tudok seprűn repülni. Tudod, mint a vasorrú bába. Csak az én orrom lehet, hogy egy kicsit szebb és nem vasból van. – mondom büszkén. A seprűlovaglást azt talán megmutathatom, habár seprűm az bizony nincs. Utálok seprűn ülni, nincs attól kényelmetlenebb dolog a világon. Én szigorúan csak buszon ülök meg biciklin meg autóba, ha semmi nincs, akkor meg gyalogolok. Majd hoppanálni szeretnék, de ahhoz még túlságosan buta vagyok szerintem. – De seprűm nincs egyébként, szóval felejtős. – egészítem ki a gondolatmenetet, és rájövök, hogy ezzel sem bizonyítok semmit. Pech, de ez van. Várni kell még egy évet vele, máskülönben nem tudok mit tenni. Seprűt azért nem veszek, hogy megmutassam neki, mennyire béna vagyok rajta.
Örülök neki, hogy ennyire érdeklődik a különös világom iránt. Bárcsak eljöhetne velem egyszer a suliba!
- Nem tudom megmondani, hogy hol van. Mindenhol! El van rejtve, hogy a muglik ne lássák, bűbájokkal van védve a suli is, pedig egy bazi nagy kastély.  – magyarázom neki a dolgokat, habár meglehetősen hihetetlen az egész. De ha már varázspálca meg bájital, akkor azt is megértheti, hogy el lehet rejteni elég sok mindent, jaj, de bonyolult megértetni vele ezeket. Nekem már túlságosan evidens.
- Nem csak kísérned kellene, hanem bent is maradni. Én úgy mondtam. Ha én hangyás vagyok, akkor te is, sőőt! Te egy igazi hangya-boy vagy. (húdeviccesvolt) – mondom fülig érő szájjal, de persze a saját poénomon nevetek, mert néha jók. Néha nem, olyankor nem nevetek.
Úgy fest, hogy egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy az imént visszatérten a kérdésére, teljességgel poénra veszi a dolgot, tehát lehet, hogy nem jelentett neki semmi olyasmit, amilyet nekem? Ki kellene derítenem, talán egy kontrázós kérdéssel, vagy valami hasonlóval...
- Áh, értem. Bárki lenne a barátnőd, nem tudom... akárki. De akkor szuper, ha mégis engem választanál. Őőő... ja. Az szuper! – hát ez elég gyengére sikeredett, de azért boldog vagyok, viszont mivel a barátnő személyéhez van kötve, nem száz százalékos az öröm. Nem is mondok inkább mást, tekintetemmel valami érdekeset vélek felfedezni a falon, nem is tudom, hogy mi lehet az. Zsákutcába futottam, valami frappáns kéne, hogy kimásszak belőle. Szóval a csókot csak azért kaptam, mert szomorúnak látott és nem azért, mert akarta. Jaj, már nagyon keverednek a fejemben a gondolatok. Hol is tartottam?
Az egyik pillanatban arra leszek figyelmes, hogy nagyon szuggerál valamit rajtam, és hogy úgy mondjam, nem a legjobb helyen.
- Hé! Mit bámulod?! Akarod, hogy megmutassam, vagy mi? – kérdezem szemrebbenés nélkül. Más lány pofont adott volna, de nem bántom, világéletében szemtelen volt, egyszerűen nevelhetetlen. Kezemet azonnal a szemei elé teszem, hogy hagyja csak abba a szuggerálást, elég lesz mára ennyi.
Gondolataim visszakanyarodnak a varázsvilághoz. Hogy bizony meg tudnám mutatni neki, de az nagyon sokba fog kerülni nekem. Annyira megörülök a hírnek, hogy az elmúlt pillanatban történteket sutba dobva csattanok fel hirtelen.
- Ezaz! Eljössz velem az Abszol útra! Igen! Megvan! Szuper vagy! – kiáltom el magam, és a nyakába ugrok a boldogságtól, már-már fojtogatva szegénykét, de nem baj, hagy jusson ki a jóból neki is. Egyszerre csak valami különös dolog jut az eszembe, és szerintem jó nagy butaság, de egy próbát megér. Engedek a szorításon, és lassan kimászok a nyakából, de nem teljesen. Karjaimmal továbbra is lazán átölelem a nyakát, de most már szembenézek vele. Ahogyan néhány perccel ezelőtt, most is annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy az orrunk majdhogynem összeér. Rabul ejtem a pillantását, és suttogva felteszem a kérdést:
- Akkor mi történik, ha azt mondom, most szomorú vagyok?
Basszus, tisztára elment az eszem. Ez nem is én vagyok!

[~ Igen, buta vagyok, de te meg kis ravasz. ~]

Hagyom a bájitalos dolgot, csak bólintok neki. ~ Igen, buta vagyok, de te meg kis ravasz. ~ mosolygom magamban. A piszkálódásomra nem reagál, ezzel is legyőzve engem. Nagyon ügyesen csűri-csavarja a dolgokat, ráadásul, ahogy csinosodik, okosabban is csinálja. Arra, hogy seprűn lovagol kacagni kezdek, igen kiröhögöm a helyzetet. Már csak elképzelem, ahogy a csúcsos sipkában, villámokat szórva a szemével, repked a szobában.
- Azért azt megnézném szívesen! – vágok közbe jókedvűen, de gyorsan le is lomboz. Nincs seprűje. Áthidaló megoldást javaslok rögtön neki.
- Figyelj, adok neked egye, ha csak ez a híja. Sőt veszek is, mehetünk is a boltba, de látni akarom! – vidámságom megállíthatatlan, hátradőlök, és a hasam fogom a nevetéstől. Pár másodperces nevetés után feltápászkodom, és kitörölöm a boldogságkönnyeim a szemeimből.
- Jaj, ne haragudj Rey, de elképzeltem és nagyon vicces volt. – kérek bocsánatot úgy, ahogy. Megint olyat mond, hogy már megint kételkedni kezdek az egészben. Aztán megpróbálom végiggondolni. ~ Mindent elrejtenek, semmi sem látszik, mi értelme? Bujkálnak a varázstalanoktól? Pedig ők lehetnének a világ urai… Lehet, hogy ők is azok! Nem értem, minek ez a titkolózás, na mindegy. Egy Ettes koncerten volt néhány effekt, ami elég hihetetlennek tűnt… De biztos csak képzelődtem. ~ gondoltam vissza arra az egyébként egész jó kis koncertre. Igaz Londonig el kellett miatta motorozni, de egész jó volt. Persze előbb nem akartam elmenni, de Miranda mindenképpen el akart rá menni. Végül is nem bántam meg, talán ez volt az egyetlen döntésem, ami jó volt, és vele kapcsolatos. Egy pillanatnyi fintorom közben jön az újabb Rey villanás, hogy én is hangyás vagyok.
- Köszönöm az elismerést, igyekszem meghálálni! – mosolygok újra rá, veszem a viccét. Nem azért, hogy jól érezze magát tőle, hanem azért, meg igaz és imádom az iróniát, vagy mit.
- Ezért, ha be kell kísérni, üsse kő, bemegyek veled. De csak azért, hogy ne unatkozz, mikor a hangyákat számolod a sarokban. – megpróbálom finom megpöccinteni az orrát és közben vadalmaként vigyorgok. Egész szép kis délutánunk lett! Aztán persze mindig el kell rontani valamivel a hangulatot, ez már szinte törvény. Bedobja a barátnős próbálkozást, persze mindenki tudja, aki nem hülye, hogy csak azt akarja tudni, hogy van-e. De nem fogom elárulni, hagy egye a fene!
- Ez csak természetes Rey. Téged imádlak és mindig is imádni foglak. – mondom neki félig komolyan, félig nevetgélve. Úgyis tudja, hogy így van, és valóban mindent megtennék érte. A mai nap után még lehet, hogy többet is. Egyszerűen tündéri, persze ezt a szót csak olvastam, nem használom, de illik rá. A szemtelen bámulásom célba talál, de visszavág. Akárcsak Birodalom. Vaderként csap le minden egyes alkalommal az ilyen kis piszkálódásaimra. Még szerencse, hogy sokkal szebb nála! Persze eltakarja a szemeimet, hogy hagyjam már őt, de próbálom a fejem ide-oda mozgatásával kitérni a spalettája elől.
- Hát, ha ennyire felajánlod, én nem zárkózom el az ötlettől. – folytatom tovább kacagva a heccelését, de nem gondolom komolyan. Legalábbis most biztosan nem. Nem mondom, hogy nem érdekel, mert sose hazudnék magamnak, de hát hülyén venné ki, ha hirtelen ledobná a felsőjét. Azt hiszem, én pedig az államat dobálnám, vagy kaparnám össze a földről. Eltereli témát, hogy elvisz engem valami abszolútra. Megrázom a fejem és értetlenkedni kezdek.
- Hogy hova? Abszolútra? Mi van? – kérdezek továbbra is értetlenkedve, mert semmi értelme annak, hogy „elviszlek az abszolútra.” Mindegy, úgyis megmagyarázza, addig meg várakozom. Az újabb ölelés egyszer csak véget ér, de nem enged el. Jóleső érzés ennyire közel tudni magamhoz. Persze, rögtön a szemeimből akarja kiolvasni a dolgokat… Nagy mágus, akarom mondani boszorkány volt mindig is ebben. De most semmit nem árulok el neki, kemény leszek!
- Azt, hogy egy számító kis dög vagy Rey! – mondom mosolyogva, bár úgysem látja, mert egész közel vagyunk egymáshoz. Csak egy picit közelebb tenném az arcom és máris adhatnám a búbánat elleni csókot. De nem cselekszem, kíváncsivá tett. Igaz, nekem is nagyon „wow-aww” volt az a múltkori csók. Csak bámulom a csodaszép íriszét és az enyémben pajkos csillanás lehet. Kiderül, hogy mit szeretne, vagy mit nem. Bármi is lesz, nem tart soká, mert elhúzódom. hasonló – bár nem ennyire szépséges – szemei vannak Mirandának és ez a párhuzam felismerése most rosszul érintett. Lefelé nézek, majdnem mogorván. Sóhajtok egy nagyot, lassan fújom ki a levegőt. Aztán feltekintek Reyre, és egy félszeg vigyorral ajándékozom meg. Nagyon szeretem őt, örülök, hogy van nekem.

[Sajna, ez a seprű dolog nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt te elképzeled.]

Jers

A seprűs trükköt lehet, hogy hanyagolni kellett volna, mert arra számítottam, ami történt: jól kiröhögött. Valóban, egy kicsit nevetséges dolog ez az egész seprűn repülősdi, de sajnos anélkül nem úszom meg a sulit, tehát muszáj megtanulni repülni, ha akarok, ha nem.
- Sajna, ez a seprű dolog nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt te elképzeled. – mondom egykedvűen – Mivel varázsvilág, a seprű is mágiával felvértezett. Nem akármelyik seprűvel lehet repülni. – folytatom ugyanúgy. Kissé rosszul esik, hogy egyre másra kineveti a dolgokat, amelyek számomra halálosan komolyak. Eleinte igen, oké, tényleg vicces, meg hihetetlen, mesébe illő az egész, de tudja jól, hogy ez a valóság, és az én világom. Ha annyira fontos vagyok neki, akkor nem lenne szabad kinevetnie. Ezt csak így magamban jegyzem meg, nem adok neki hangot, de talán látja rajtam, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog, és nem igazán vagyok kibékülve a reakciójával.
Talán észreveszi magát, és még mielőtt bármit is mondanék, bocsánatot kér. Szeretném azt hinni, hogy tényleg őszinte, és tényleg komolyan elhiszi, amit mondok, de nem tudom.
- Nem véletlenül varázsvilág. Áh, de hagyjuk inkább… - mondok le a dologról, nem akarok erőltetni semmit. Majd szépen, lassú dózisokban adagolom be inkább neki, mert ez így sok. Majd egyszer megmutatok neki mindent, ha nem lesz rajtam ez a nyavalyás nyomjel. Ez csak megkeseríti az életemet, az biztos.
Azt hiszem, hogy másba inkább nem megyek bele, mert egyelőre ennyi elég lesz. Majd a szörnykönyv után talán egy kicsivel közelebb leszünk ehhez az egészhez.
A hangyás poénon mosolygok egyet, merne is mást mondani! Ő az életem, egyedül üresség lenne a diliházban, akkor meg mi értelme volna? Akkor legalább olyasvalakivel legyek, akivel tényleg szeretek együtt lenni.
Viszont a barátnős dolgon elgondolkozom egy kicsit. Ha van egy barátnője, akit szerelemmel szeret, és talán az élete értelme, vagy éppen szíve választottja, még akkor is engem választana. Azt mondja, hogy imád, de vajon ez az ő értelmezése szerint mit jelenthet? Mert én tudom, hogy számomra mi az imádat, és hogy konkrétan nem vagyok biztos benne, csak sejtem, hogy mit érezhetek. Miközben ezeken merengek, csak bámulok a semmibe, és nem szólok semmit. Nem zavar a csend, el tudnék itt ücsörögni egész nap mellette, mégsem zavarna, ha nem szólnánk egymáshoz. Vagyis de, csak a kellemetlen csend érzése nem ismert nálunk. Azért nem hallgatok, mert mindig van valami mondanivalóm neki. Ha csak csipkelődés is, de van.
Most eldöntöttem. Megpróbálom.
A vetkőzős megjegyzés betalál, kapok is rá választ, nem is vártam mást igazából.
- Oké, felőlem?! – válaszolom kacéran. Ó, milyen véletlen, hogy ma is ing van rajtam! Pedig erre igazából nem számítottam, hogy eddig eljutunk. Kigombolom a legfelső gombot. – Akarod te a többit? – kérdezem ugyanolyan kacéran egy kis szemöldökráncival megspékelve, ahogyan az imént is.
Sajnos az Abszol utas-dolog elhamarkodott dolog volt a részemről, mert közben bizony beugrott: Jeremy nem jöhet át, mert mugli, és csak olyan muglikkal mehetek át, akik családtagok, különben akkor mehetek a Wizengamotba. Össze kellene házasodnunk. Őőő…
- Hát majd egyszer igen! – suttogom halkan, és nem akarok elhúzódni tőle, de ő úgy dönt, inkább igen. Számító dögnek nevez, ezt nem tudom először, hogy miként értelmezzem, és azt hiszem, hogy viccnek szánta, de én azt nem, amit az előbb kérdeztem.
Talán megijesztettem. Pedig most mentolos ízű a szám is, mert Halls cukorkát ettem, mielőtt átjöttem, szerintem nagyon élvezte volna a dolgot – rólam nem is beszélve. De ha nem, hát nem. Nem akarok erőszakos lenni, ezért visszább veszek, és leülök a fenekemre. Az ingem felső gombja persze „véletlenül” kigombolva maradt, nem is értem, miért. Pedig jó lett volna csak még egyszer, ha többször nem is. Csak egyszer.
Ott hagyom az ágyon ücsörögve, szétnézek inkább a szobában. Találok valami CD-t, fogalmam sincs, hogy miféle.
- Voltak jó zenék az elmúlt évben, amikről lemaradtam esetleg? – érdeklődöm ártatlanul. Ja, azt lehet, hogy nem mondtam még neki, hogy ott semmi kapcsolatom nincs a mugli világgal, és még csak a CD lejátszók sem működnek…

[~Megint rácáfolsz az eddigiekre, de most már türelmes leszek Rey. Tényleg. Szeretném, ha igaz lenne, amit mondasz. Lépjünk tovább kis boszi!~]

~Megint rácáfolsz az eddigiekre, de most már türelmes leszek Rey. Tényleg. Szeretném, ha igaz lenne, amit mondasz. Lépjünk tovább kis boszi!~ megint alig tudom visszafogni magam, hogy ne nevessek, de muszáj. Inkább gyorsan válaszolok, mert ha tovább gondolkodom nem fog visszatartani semmilyen erő, hogy a szemébe ne nevessek.
- Oké-oké, akkor a seprűt is felejtsük el. Talán majd egyszer. Valami fényképed, vagy ilyesmid sincs? Mondjuk a pasidról, vagy a suliról. Nem kételkedem, hogy létezik a világod, csak nagyon érdekel. – mondom neki őszintén. Tényleg nagyon érdekel annyira, hogy ne én vigyem el motorozni és a végállomás ne diliház legyen. Nagyon sokat jelent nekem, ha beteg, akkor ott ülök az ágya szélén ha kell. Ha meg nem beteg mutasson valamit és akkor megnyugszom. Mondjuk a szörnyes könyv elég lesz, de tényleg jó lenne, ha most rukkolna elő valamivel. Mindegy, majd lesz valahogy. Meglepetésemre a hülye viccelődésem is betalál és kigombolja az ingét. Ráadásul felkér, hogy folytassam. Felveszem a gyanakvó tekintetem, de nehogy már azt gondolja, hogy csak úgy megnyerheti a dolgot. A kezeim a gombjai felé igyekeznek, és ha nem csap rájuk, vagy nem akadályoz meg, akkor kigombolom a következőt.
- Miért is ne! Biztosan nagyon szépek! – felcsillanó szemeimben a kíváncsiság fordul meg, bár a vigyorom árulkodó lehet, hogy csak szemétkedek. Viszont tényleg megnézném, már csak úgy barátilag is, hogy tudjam ajánlani, vagy épp… Á, ne is gondoljunk arra. Vagy kéne? Nem tudom… Lehangol, hogy mégsem megyünk rögtön az abszolútra, pedig abszolút kíváncsi lennék rá.
- Pedig már pattanhatnánk is a mocira Rey. Na, mindegy, akkor majd egyszer. – tényszerűen közlöm, beletörődve a titkolózásba. végül is ha hat évet tudtam, várni, még egyet kibírok.  Aztán a csókos próba után, amit nem vettem be, láthatólag megsértődik, vagy zavarba jön. Nála nem mindig egyértelmű, de a jelek arra utalnak, hogy mást kellett volna csinálnom. ~Te ezt komolyan gondoltad? Nem hiszem el! Vagy csak lassan lányos naivságba fordulok? Nézzük csak végig a mai napot. ~ gondolkodom el a történteken, amíg ő valami zenékről kérdez. Nem válaszolok, mert nem figyeltem, inkább csak morfondírozok miket csinált ma eddig. Rá kell jönnöm, hogy… Neeem, nem hiszem, hogy tényleg. Meglepnek a gondolataim, és izgatott leszek, pedig nem kéne. Nagyon nem, ha a barátomnak akarom tudni és nem a barátnőmnek. Mennyire kevés a különbség a két szó közt és mennyire sok a jelentésük között. Nem tudom, hogy mit akarok, csak egyet biztosan nem. Elveszíteni. Felpattanok és odalépek mellé, majd megpróbálom magam felé fordítani kedvesen.
- Nincs barátnőm, Rey. Nem azért nem csókoltalak meg. – pillantok a még mindig kigombolt inge felé. Nem tudom, hogy folytassam, szerintem nem kéne dumálnom, mert valami baromság jön ki a számon, amin megsértődik, vagy ilyesmi. Végül is, ő kérte, hogy… hát legyen meg az akarata. Magamhoz húzom és megcsókolom, de most nem úgy, mint annak idején. Hosszú és szenvedélyes összeforrásban részesítem, a szívem kovácsa vadul veri üllőjén a kiterített lelkemet, ami a barátomért lángol. Egy rövid idő múlva elhúzódom és kisöpröm a rakoncátlan hajszálat az szemei elől, amelyek eltakarják előlem. Nem szólok semmit, nem is tudok. Pedig csak kéne valamit mondanom.

[De! Megvan! Hozok neked Prófétát! Apunak jár itthonra a Reggeli Próféta.]

Jers

Sajnálatos módon a bizonyításos dolog felejtős most, és Jers hiába igyekszik kicsikarni belőlem bármi fényképet, sajna, nincsen. Hacsak...
- De! Megvan! Hozok neked Prófétát! Apunak jár itthonra a Reggeli Próféta. Tele van mozgó fényképekkel, meg cikkek is vannak a suliról - ami most éppen romokban hever, de mindegy.  - válaszolom, és ettől egy kicsit lelkesebb leszek, hogy mégsem veszett fejsze nyele, talán mégis sikerül mutatnom valami olyat, ami a világom része anélkül, hogy bármilyen büntetést vonna maga után a dolog. Hát ez szuper!
Ott lesz a szörnyes könyv is, az csak hab a tortán! Iggeeen! Mégis sikerült! Mosolygok magamban, nem biztos, hogy tudja, hogy erre gondolok, de olyan jó érzéssel tölt el, hogy mégsem hagyom cserben, és sikerül bebizonyítanom, hogy hányadán állok a varázsvilággal. Igazán trükkös módon belecsempézte a kérdésbe - mintha csak úgy mellékesen kérdezné - , hogy van-e pasim, mert bármennyire is nem akarja bevallani magának, fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi a helyzet velem fiúk terén. Itt kétféleképpen dönthetek: a) azt mondom, hogy van valakim, ezzel felmérhetem, hogy a féltékenységi skálát melyik értéknél üti meg, vagy azt mondom, hogy b) nincs, és akkor igazat mondok, de nem jutok vele semmire, mert úgysem mondja el, hogy mit gondol róla, legfeljebb vigyorog egyet a hátam mögött vagy elmorzsol egy könnycseppet. Ennek következtében arra jutok, hogy jó döntés nincs, ezért inkább úgy teszek, mintha nem is hallottam volna a kis mellékes megjegyzést.
Egyébként is, az ing kigombolós dolog eldönti a kérdést, hogy vajon mi lett volna a reakciója. Ha begombolja, akkor semmi nem érdekli, ha ki, akkor...
És nyertem! Vagyis ő nyert egy jó kis betekintést a dekoltázsomba. Nagy lépés ez a részemről, tehát ha írnék naplót, ezt a napot mindenképpen rózsaszín betűkkel emelném ki, az biztos.  De igazából nem sokat láthat, mivel csak a második gombig jutottunk. Ez azt jelenti, hogy a fekete csipke melltartóból éppen, hogy sejtet valamit. A férfi szemének ez kellően sokat jelenthet...
... de hát az előbb sem sikerült elérni, amit akartam, ezért beletörődöm a sorsomba, és inkább a CD-vel foglalkozom, amit az imént találtam az asztalon. Kérdésemre nem érkezik válasz a zenei felhozatalról, pedig tényleg érdekel a dolog, mert minden nyaramat azzal töltöm, hogy behozom az egy évnyi lemaradást, mert attól, hogy boszorkány vagyok, mugli is ugyanúgy vagyok (legalábbis annak érzem magam itthon) és teljességgel tájékozatlan vagyok minden tekintetben. A zenei része a dolognak érzékenyen érint, mert a suliban csak olyanokat hallok, hogy Mathilda és a varázsbabok meg ilyen hihetetlen nagy baromságok. És ez rock zenekar, kérem szépen?! Bárcsak megmutathatnám Jersnek valahogyan a Mathilda-féle rockot. Ütne, az biztos. De a fejét a falba leginkább.
Míg az asztalnál szöszmötölök, odajön hozzám, és gyengéden magához von. Én csak állok ott előtte, és arra várok, hogy kinyögje, mit akar. Erre nem is kell sokat várnom. Sosem volt a szavak embere, pedig ez a lány is ugyanúgy én vagyok. A biztonság kedvéért még vet egy pillantást a kigombolt dekoltázsomra, tisztára, mintha onnan merítene bátorságot. Ezek után nem akarom tudni, hogy hány Playboy újságot őriz az ágya alatt.
Ekkor derül ki számomra a legfontosabb információ: nincs konkurencia, vagyis őő... nincs barátnője, ez így szalonképesebben hangzik inkább. Pedig nem is érdekel. Annyira. Nem derül ki számomra, hogy miért utasított el az imént, de a gondolatnak itt hirtelen vége szakad.
Az egyik váratlan pillanatban ajkaink szenvedélyes csókot váltva lesznek egymáséi, és ekkor pillangók milliói indulnak útjára a zakatoló szívemből és táncolnak körül bennünket. Egy pillanatra úgy érzem, hogy felemelkedünk a talajról és csak mi ketten vagyunk, senki más. Karjaimat a nyaka köré fonom, és még szorosabban magamhoz vonom, mert azt akarom, hogy soha ne érjen véget, és csak ő legyen meg én, senki és semmi más. Elmondom neki, hogy mennyire vágytam már erre a pillanatra és hogy egyedül övé a szívem - mindezt szavak nélkül.
A pillanat azonban véget kell, hogy érjen, erre az a csörömpölés hívja fel a figyelmet, amely a háttérből hallatszik.  Nem érdekel, hogy mi volt, csak az, hogy most ott vagyunk mi ketten, ő meg én, és próbálunk egymás tekintetéből választ keresni arra, hogy mi is történt igazából. Egy kicsit elvesztem az egyensúlyomat, mert még mindig a pillangók hatása alatt vagyok, és minden egyes porcikám zsibbad, semmit nem érzek, csak azt, hogy ráléptem valamire, ami azt mondta, hogy reccs, és valószínűleg úgy hívták még egykoron, hogy CD.
- Upsz. - csusszan ki a számon egy bűnbánó pillantással megspékelve. Talán megbocsát ezek után. Ha nem, akkor megengedem, hogy kigomboljon még egy gombot, ha attól jobban érzi majd magát.

[~ Nézd már, a kis huncut. Lehet, hogy az új barátok kissé lazábbá tették őt? Kizárt dolog, szerintem csak felnőtt és már más is érdekli. Nem hiszem, hogy megváltoztatták volna. Ugyanaz a bolond csaj maradt. Ezért szeretem őt továbbra is. ~]

Felragyog Rey arca, mert végre tud nekem bizonyítani. csak egy kis agyalás kellett és eljutott oda, hogy jár nekik egy újság. Először megijedtem, hogy valami hittérítőről beszél, de aztán kiderült, hogy Reggeli az a Próféta. Megnyugtató.
- Hú, az nagyon király lehet! Mikor megyünk? – kérdezem elkerekedett szemekkel, mert tényleg rohadtul érdekel. Végre valami, amivel bizonyítani tud nekem és megnyugtathat vele teljesen. Tény, hogy inkább a magam megnyugtatása miatt izgulok. Mivel mindkettőnket ennyire feldobott a hír, félretolom a kétkedésem és végre teljes szívvel a barátomra koncentrálhatok. Amikor kigombolom a következő lehetőséget az ingén, mintha elégedettséget vélnék felfedezni a szemeiben. ~ Nézd már, a kis huncut. Lehet, hogy az új barátok kissé lazábbá tették őt? Kizárt dolog, szerintem csak felnőtt és már más is érdekli. Nem hiszem, hogy megváltoztatták volna. Ugyanaz a bolond csaj maradt. Ezért szeretem őt továbbra is. ~ mosolyodom el, miközben ő elfordul és a CD-k között matat. Ez köszönhető annak is, hogy nem csókoltam meg, vagy esetleg ténylegesen is érdeklődik a dolog iránt. Még mindig titokzatos, mindig meg tud lepni valamivel, pedig már kiismerhettem volna. De ki ismerheti ki a lányokat? Senki sem képes rá, szerintem még ők sem egymást, rosszabb esetben még magukat sem. Nagyon várta, hogy csináljak valamit, én pedig megtettem a barna barátnak. Nem a kedvéért – persze ez is benne van -, hanem miattam. Meg akartam tudni, hogy valóban érzek-e iránta többet is, mint barátság. A csók nagyon király volt, szinte beleolvadtam az édes ajkaiba. Alig tudtam kihúzni magam belőle és nem is sikerült elsőre, mert ő már valószínűleg erre várt, amióta ide érkezett. Csók közben a tenyerembe rejtettem az arcát, a vibráló édes feszültség láthatatlan villámként cikázott közöttünk. Az elhúzódás mosolygásba és elpirulásba torkollott, nem beszélve a zavarodottságtól. Összeszorított ajkakkal mosolyogtam felé, majd a fogaimmal karcolászni kezdtem az alsó ajkaimat. Rey ezt a pillantott választja, hogy rálépjen az egyik CD-re, amit nagy valószínűséggel lelöktünk az asztalról az előbb. Ami csak azért lehet baj, mert az asztalomon csak a legtöbbet hallgatott korongok tartózkodnak. Felszisszenek és lenézek a lába alá, miközben ő óvatosan lelép az előbb még kínosan reccsenő tárgyról.
- Azt remélem, tudod, hogy végig kell énekelned a számokat, miközben én popcort zabálva hallgatlak és elemlámpával adom a háttérfényt hozzá! – mondom neki vigyorogva. És most még kedves is voltam vele, valószínű, a csók lehet az oka, hogy ennyire engedékeny voltam. Most megint meg kéne szólalni, mert csak elodáztam a pillanatot.
- Na, gyere ide, te boszi! – mondom vidáman és magamhoz szorítom, ha tetszik neki, ha nem. Belefúrom a fejem és érzem a magas fordulatszámon repesztő szívét. Boldog vagyok, de továbbra sem tudok megszólalni. ~ Mi a fenét mondanék? Hogy szeretem? Ez egyértelmű most már. Hogy nem akarom elveszíteni? Eddig sem akartam! Húzzunk el motorozni? Jó ötlet! ~ Kibontakozom az ölelésből és megcsókolom újra röviden, csak a biztonság kedvéért, hogy tudja, nem csak valami vicc volt. Ez is túl jól sikerült, lehet, hogy inkább maradni kéne, és addig csókolni, amíg vissza nem megy a suliba. Mondjuk, az nem illene hozzám, azt meghagyom a turbékoló madárpároknak. Lesandítok a fenekére, elégedettség tükröződik a szemeimben.
- Megyünk motorozni? Vagy inkább maradjunk? – kérdezem tőle. Nem szoktam kérdezgetni, csak menni a fejem után, ő meg követ. Néha van fordítva is, de ha már ennyire kiadtam magam neki, miért ne választhatna ő is. Továbbra is a kezét fogva szuggerálom, hogy menjünk.
- No, mi lesz? Mondasz valamit, vagy némaságvarázst kaptál? – provokálom egy picit. A mai nap eléggé nagy fordulópont lett a kapcsolatunkban, úgy gondolom. Szerencsére előrefelé fordultunk. kíváncsi vagyok, hogy mikor törli le az önelégült vigyort az arcomról…

[Nem áll az alku.]

Jers

Arra gondolok, hogy lehet, hogy most azonnal indulnunk kellene, és akkor otthon előtúrnék valahonnan egy Prófétát és jól az orra alá kellene dörgölnöm. Végre van valami, ami tényleg azt bizonyítja, hogy hol vagyok egész évben és nem véletlen az, hogy varázspálca lapul a zsebemben, nem pedig csak egy szépen kifaragott fadarab. Mindez viszont csak otthon lelhető fel, de olyan jól alakulnak most a dolgok, vagyis úgy érzem, hogy lehet, hogy kisül belőle valami, nem is tudom… Inkább még nem akarok hazamenni, majd csak akkor, ha Jers kidob a szobájából, arról nem is beszélve, hogy az ingem ki van gombolva, ha Apu meglátja, akkor mit fog gondolni?! Legfeljebb azt mondom, hogy melegem van. Vagy esetleg begombolom, húha, ez lehet, hogy egyszerűbb megoldásnak tűnik.
Szó, mi szó, párszor rákérdezett már, hogy van-e fiúm, és mindannyiszor nemet mondtam. Nem szívbajos, simán rákérdez, csak úgy, bele a közepébe. Nem egyértelmű, hogy most hányadán állok a van-e fiúm kérdéssel, ezen még merengenem kell egy kicsit szerintem.
Tehát a mikor megyünkre nem válaszolok, majd megyek, ha kedvem szottyan, jelenleg még tökéletesen elvagyok itt és nem annyira ég bennem a bizonyítási vágy, hogy azonnal hazarohanjak.
Az első igazi, elcsattanó csókunk sajnos túlságosan hamar véget ért, el tudtam volna viselni még néhány percig. Inkább fulladjak meg de akkor úgy édes a halál. Vajon fullad már bele valaki abba, hogy csókolózott? Náthásan érdekes lesz, ha egyáltalán kapok még többet, vagy érjem be ezzel az eggyel az egész életem során? Van egy olyan érzésem, hogy a CD halálát egy könnyen nem tudom jóvátenni, a tulajdonos nagyon morcinak tűnik, a felszisszenés nem a legjobb előjel, már amennyire ismerem. Kapok egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amellyel jóvátehetném balga lépésemet, de azt hiszem, hogy inkább nem élek vele, és visszautasítom. Lehet, hogy most követem el életem legnagyobb hibáját, de nem érdekel. Ma már semmi sem érdekel.
- Nem áll az alku. – válaszolom szigorúan az ajánlatra. Sajnos nem vagyok valami pacsirta hangú, félek, hogy leperegne a vakolat, ha éneklésbe kezdenék, azt meg nem akarom, hogy összedőljön a ház! – De kigombolhatsz még egy gombot. Na? – kérdezem kacérkodva, mert most már tényleg minden mindegy. Egyébként melltartóban – pontosabban bikini felsőben- már nem egyszer látott, tehát olyan hú de új dolgot nem is láthat, most talán csak a csipke dobja fel az egészet.
Lebosziz. Erre nem tudok mit mondani, mert voltaképp igaza van, és tudom, hogy csak piszkálni akar ezzel, ezért inkább fel sem veszem, és nem szólok be neki, mert akkor elrontanám a varázst. Azért a gyülekező rózsaszín felhőket szétoszlatom egy jó nagy fújással, amelyek megint tornyosulnak fölöttünk. Utána megint csókkal halmoz el, gyengéden, mégis szenvedélyesen, Jeremysen. Őt bizonyára már megedzették az évek meg a barátnők, csak én tartogattam magam valakinek, aki most végre megkapta méltó jutalmát és boldoggá tett az elmúlt percekben. Most már biztos, hogy rózsaszín betűs ez a nap számomra. Nem gondoltam volna, hogy így megfordul velem a világ.
Engedek az ölelésen, és csak nézek magam elé, valahogyan ki kellene keverednem a gondolatok erdejéből. Szavai rángatnak vissza a valóság talajára, el kell most már hinnem, hogy az történik, ami. Egy boldogságtól ragyogó szempár néz rám vissza, amely kissé meg van szeppenve, akárcsak én. De boldog vagyok, ettől többet már csak kívánni sem lehet. Mindenem megvan, amire csak vágytam, ezért az egyik pillanatban lábujjhegyre emelkedem, a szemeim újból becsukódnak, és egy mentol ízű puszit lehelek ajkaira, amelyet szívesen húznék tovább és tovább, de már megint gyülemleni kezdenek azok a fránya felhők, ezért visszanyerem eredeti magasságomat, ezáltal elhúzódva tőle.
Az egyik pillanatban oda a szemkontaktus, és már a fenekemet méregeti a tekintetével, hát, hogy ez honnan jutott eszébe, ezt végképp nem értem.
- Tetszik? – kérdezem tőle, mert a feltűnő stírölést nem lehet szó nélkül hagyni. Gyanakvó pillantásokat küldök felé, és várom a magyarázatot.
- Motorozni? Moost? – kérdezek vissza a kérdésére, igen, tudom, most magamat cáfoltam meg ezzel, de a kérdésből csak érzékeli majd, hogy nem sok semmi kedvem van hozzá. Ráadásul nincs is annyira jó idő, megmegmeg most csak ülni van kedvem és csak nézni ki a fejemből. A pillangók még mindig repkednek, a fene, tisztára idegesítenek!
- Nem vagyok néma, csak nem tudok mit mondani. – közlöm a hihetetlen tényt mosolyogva. Megszorítom a kezét, és várom, hogy történjen valami. Nem akarok rózsaszín, szappanoperás kapcsolatot, félek, hogy el fogom veszíteni. Őt. Egy kicsit megrémülök, leülök a földre a törött CD-re, nem foglalkozom vele. Akkor most már soha nem leszünk ugyanazok, akik eddig voltunk? Most már kézen fogva kell majd jönni-menni, nem lehet zsebre dugva? Most már semmi sem lesz olyan, mint volt? Elrontottam mindent! Nem gondolkoztam, mielőtt kivetettem a hálómat.

[~ Szóval erre ment ki a játék? Szépen vagyunk. Nem mintha egy másodpercig is bánnám! ~]

Szépen összetörte a válogatás CD-met. Ráadásul visszautasítja az ajánlatomat.
- Mi az, hogy nem áll az alku? – teljesen felháborítónak tartom az esetet, karba tett kézzel várom a magyarázatot. A mérgem azért nem annyira valós, mert a csók és a tény, hogy összejöttünk nagyon visszafog. Ráadásul olyan édes pofija van, amikor szigorúnak próbál látszani. De jobb ajánlatot kapok másodpercekkel később, ami számomra egészen megfelelőnek tűnik.
- Még egyet? Kicsit szűken osztod a lehetőségeket drágám! – Mintha csak egy házaspár lennénk, úgy adom elő magam. Nagyon keveslem azt az egy gombot a CD-mért. Sokáig tartott összehegeszteni, meg megszerezni a számokat.
- Legalább, ö… - végignézem nagyjából hány gombja van - …még négyet, és akkor rendben vagyunk. – ajánlom fel elégedett vigyorral az új lehetőséget. Igaz láttam már fürdőruhában, de ez más helyzet. Ez sokkal izgalmasabb és ezt miattam csinálná, nem azért mert melege van, vagy épp nem szoktak az emberek ruhástól fürödni. A boszizás nem hatja meg, fel van már készülve belőlem, ami azért egy picit bosszantó. Nehéz úgy piszkálni, hogy ne lépjek túl egy bizonyos határt, de azért felvegye a heccelést. De az újabb csókáradat után már elégedetten húzódik el tőlem, látom, ahogy a szemei örömtáncba kezdenek. ~ Szóval erre ment ki a játék? Szépen vagyunk. Nem mintha egy másodpercig is bánnám! ~ gondolom, miközben ad néhány puszit az ajkaimra. biztos csak magát nyugtatja meg, hogy nem álom, hanem valóságos vagyok neki. A motoros ötletem nem díjazza, persze mit is gondoltam. Most, hogy végre együtt vagyunk, én el akarok távolodni tőle. Pedig akkor is hozzám bújhatna, szóval nem értem. A popó lesből magamhoz térve azonnal szemtelenségre húzom a fejem.
- Már miért ne tetszene? Meg is foghatom? – vigyorodok el pofátlanul. de hát hiába, ha már önként felkínálják az édességet, ki az a hülye, aki visszautasítja?
- Jó, maradjunk. Akkor nézzünk meg egy filmet, most vettem ki tegnap. Ha eljön Joe Black a címe, mit szólsz? – kérdezem. Már vártam, hogy kivehessem, mert még csak nemrég jelent meg, és amúgy is rá gondoltam, hogy együtt nézzük majd meg. Aztán a fura kijelentés után leül a földre. De nem hagyom sokáig üldögélni. Ha egyetértett az előbb a filmnézéssel, akkor beteszem a kazit. Ha nem, akkor is felhúzom a földről és az ágyam felé irányítom, leültetem, és ha engedi, melléülök. Annyi változik csak tizensok év után, hogy most átölelem őt és hagyom, hogy befészkelje magát, vagy amit csak szeretne.

[Azért nem áll az alku, mert azt mondtam.]

Jers

Gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki, hogy visszautasítom, de ezért jó a játék, mert lehet heccelni és az tök jó! Legalábbis én jobban érzem magam attól, ha piszkálhatom valamivel.
 - Azért nem áll az alku, mert azt mondtam. – válaszolom a kérdésére, és fintorgok, sőt még a nyelvem is kiöltöm, mert ha nem az történik, amit én szeretnék, azt elég rosszul viselem, és  kénytelen vagyok valahogyan ezt tudatosítani is az ellenfélben. De na jó, hajlandó vagyok engedni neki, még akkor is, ha kevesli az általam felajánlott egy gombot. Kis telhetetlen, hát ez igazán borzasztó!
- Négyet? Azonnal négyet? Nem túl gyors a tempó, szivi? – kérdezem én is tréfásan, ahogyan ő is ledrágámozott néhány pillanattal ezelőtt. A szerepek eljátszása már remekül megy, de ezzel még ráérünk később foglalkozni, majd... ha esetleg arra adja a fejét, hogy izé... én nem gondolkozom ilyesmin egyébként, mert szerintem egy boszorkányt biztos nem akarna feleségnek, meg minden szóval inkább még nem gondolok a jövőre – meg nem is vagyok az a fajta, aki ilyesmiken aggódik. Majd eljön, és kész.
Figyelem, hogy miként reagál a szavaimra, majd nem hagyom annyiba a gombolós-dolgot, ezért folytatom, hiszen inkább bennem gyönyörködjön, minthogy üvegezni kelljen az ablakát az iszonyú hangom miatt.  Tehát azt hiszem, hogy engedek a csábításnak, hogy na jó, legyen meg az öröme. Csak azt nem értem, hogy...
- De ha kigombolod, az miért lesz jó neked? Mire készülsz, mondd csak! – szólalok meg gyanakodva, és a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt, majd csak akkor nyílik meg számára az út a mennyország felé, ha helyes választ kapok a kérdésemre. Az, hogy mi a helyes és mi nem, majd én eldöntöm, nem játszom nyílt lapokkal. Most ő az ellenfél, és egyben a kihívó fél is. Muszáj tudnom, hogy készül-e valamire, vagy csak heccel. Na meg ugye a fenekemet szuggerálja. Bele sem akarok gondolni, hogy korábban nézegette-e, de szerintem igen, még ha véletlenül is, de tuti, hogy jól lecsekkolt már magának, ez rendkívül kiábrándító. Persze, az nem hátrány, ha jó feneke van a fiúmnak – ezt jelenleg még nem tudom, mert eszembe nem jutott volna, hogy nézegessem, van még rá egy csomó időm – de nem fogom ilyen nyíltan nézegetni, de mondjuk Jer igazán pofátlan, hiszen a dekoltázsomat is direktben figyelte. Ilyenkor kellene neki egy jó nagy tasli.
- Megfogni? Áh, neeem. Mondom: túl gyors a tempó, drágám. – válaszolom kacérra véve a figurát. Szeretek ilyen lenni vele, mert szegény nem tudja eldönteni, hogy mit csinálok, hogy csak viccelek, vagy komolyan is gondolom. Pedig nincs másik ember a földön, aki felkészültebb lehet belőlem, mint ő.
Akkor most nézzünk filmet? Lehet, hogy jobb elfoglaltság, mint a motorozás. Nem tudom, végül is nem rossz ötlet.
- Hát jó. – egyezek bele, és nyújtom a kezeim, hogy felsegítsen a földről. Nem volt túl kényelmes a CD-n ücsörögni, sajnálom is egy kicsit, de úgyis van helyette másik, na meg most itthon vagyok, tehát velem kell foglalkoznia, ha akarja, ha nem. Össze vagyunk nőve, és nincs az a bűbáj, ami szétválasszon bennünket. Joe Black hiába jön el, igyekezni fogok, hogy figyelemmel kövessem, de még mindig nagy nyugodni a tudat: jól tettük-e, amit tettünk? Én tiszta szívemből erre vágytam már hosszú-hosszú ideje, és és… nem tudom.
Leülök mellé, magához von. Jóleső érzés, hogy átölel, és biztonságban tudhatom magam, mert tudom: semmitől nem kell félnem, míg ő velem van. De ez a csókunk előtt is így volt. Mirinda ide vagy oda, tudom, hogy kicsi korunk óta van köztünk egy kötelék, amelyet soha, senki nem szakíthat ketté, és ez a kötelék a mai nappal csak erősebbé vált. Immáron aranyfonál lett belőle, és nincs az az olló, amely valaha kettévágja azt.

[~ Ö, miket is beszélek? Már miért lenne rá alkalom? Nem vagyok normális, énem járunk. Akkor nem fogja magát nekem mutogatni, az száz! ~]

Máris érkezik a tökéletes visszavágás, ami a fiatal felnőtteknél megszokott. „Csak”. Ráadásul ez igazán lányos válasz, de ez csak mosolyra derít.
- Már azt hittem, kapok valami értelmes magyarázatot is. – adom meg magam vállvonogatva. Ezt igazán utálja bennem, de hát nem lehet minden fenékig tejfel. Magára vessen, ha nem tud értelmesen beszélni. Illetve pontosítsunk: nem akar. Biztos, hogy van valami, csak épp nem akarja az orromra kötni. Persze ezt nem mondja így el, mert az milyenégő. Ilyenkor jön a csak, nekem meg ilyenkor jön a vállvonogatás, megtoldva egy kisgúnyolódással. A gombos résznél igazán furán viselkedik. Tudom, hogy csak húzni akarja az agyam, de így… úgy csinál, mint némely picsa a suliból, kéreti magát basszus. Azért tudom ám, hogy nem komoly, ezért elvigyorodom.
- Mér’ lenne gyors? Akkor azt mondanám, hogy mindet gombold ki édibédi!  - nyáladzom egy picit szavakkal. Nem vagyok az az „untyulupuntyulu” fajta, de ebben az esetben muszáj szerepet játszanom. Ne csak ő élvezze, hanem én is. Persze tényleg megnézném, hogy mit rejteget a ruhája alatt, de az most mindegy, majd biztos lesz rá alkalom nemsokára. ~ Ö, miket is beszélek? Már miért lenne rá alkalom? Nem vagyok normális, énem járunk. Akkor nem fogja magát nekem mutogatni, az száz! ~ Újabb baráti pofon magamtól, amiért ennyire messzire repkednek a gondolataim. Hát őszintén szólva, nem lenne rossz dolog, de… Hagyjuk! A fenekére tett megjegyzésem sem éri el a kívánt célt, amilyen kacéran vágott neki a dolognak, annyira visszautasító. oké, ezt sem gondoltam komolyan, hogy majd csak úgy megfordul és bepucsít: „Tessék Jeremy, fogdosd csak kedvedre a fenekem, ameddig csak akarod!” stílusban, de azért némi elő kedvezményt adhatna. Mondjuk én legyek az első itthon, aki megfoghatja, vagy ilyesmi. Tuti már egy csomó pasi simogatta és… Agyon fogom magam csapni, ha továbbra is ezeken gondolkozom... Pedig gondolkozhatnék is is, hiszen, úgy néz ki, hogy járunk, vagy mi. Legalábbis jó barátok nem smárolgatnak haveri alapon. kérdés, hogy jó lesz-e ez nekünk vagy sem. Bízom benne, mert egyelőre minden tökéletes, nem igazán van mivel elrontani. Nem megyünk egymás agyára, az iskola miatt alig találkozunk, így biztosított az örömteli viszontlátás. Aztán meg ha varázsolgatni fog… tuti jó lesz, tényleg nem lesz unalmas az élet vele! Nem hagyom ott a CD temetőben, felhúzom és „elcipelem” az ágyamig. Láthatóan elégedett, ahogy magamhoz húzom, befészkeli magát rendesen. Elnyúlok mögötte a távirányítóért és bekapcsolom a TV-t és a videót. Mivel ma akartam megnézni vele egyébként is, így már startra készen várt minket a film. Ránézek és vigyorgok, nagyon boldog vagyok. ~ Ki hitte volna, hogy valami ilyesmi lesz ebből. ~ Még egy csókot adok neki csak azért is, hogy biztos legyen a dologban. Na meg azért, hogy én is a magaméban.