Sanctuarium

Cassiopeia Cornfoot és Saulus Armstrong egykori háza Skócia keleti felén, Aberdeentől délre található. Nem esik semmilyen mugli település vonzáskörzetébe, a semmi közepén áll a sziklás, szikár, mégis oly édes skót föld ölén. Mugliriasztó bűbájok már a birtok közelébe sem engedik a betolakodókat, a varázslókat pedig vaskos, kérlelhetetlen védőfalak tartják távol. Egyébként nemigen van mit védeni rajta. A három emeletes kúria egy része leégett a '89-es tűzvészben, a többi pedig alighanem az alatt a majdnem egy évtized alatt romlott le, mióta a ház teljesen elhagyatott. A tetőn a cserepek foghíjasak, az egykor szépen rendben tartott, varázslatos kertet benőtték a különféle veszélyes gyomok, az üvegház kitört-betört, mocsokkal fedett világa inkább rémmesékbe kalauzol. A háznak tűztől mentesen maradt része belül pont úgy fest, mint akkor, amikor éltek még itt: az evőeszközök, tányérok, elrohadt almák ott állnak a konyhaasztalon, a dolgozószobában papírhalmok, a hálóban gyűrt ágynemű porosodik, a szekrényben ruhák állnak, a kamrában tartós élelmiszerek halmai, a polcokon könyvek és bájitalos fiolák. Tulajdonképpen csupa értékes, hasznos, igényes holmi hever itt, ahogy a ház is csodálatos otthon lehetett valamikor. Mintha valami gonosz varázslat lopta volna el innen az életet, és a tárgyak csak azt várnák, hogy visszatérjenek azok, akiket mindez megillet.

(1997. november)

-    Na mi van, Spykes? Tetszik a kicsike, mi?
Vadul felcsapó röhögés a mondatra, a háta mögött… Dorado kifejezéstelen arca a fáklyafényben, amelyen még akkor sem tükröződött semmilyen változás, amikor a Spykesnak nevezett egyetlen durva mozdulattal letépte róla a talárt, és szinte az asztallapba préselve a testét, nekidőlt – Vala hiába próbált ütni, harapni, rúgni, a férfi súlya kiszorította a tüdejéből az összes levegőt.
-   Fogd le, Stanley, mert a végén még pofán vág ez a korcs – bizsergette meg a halálfaló forró lehelete a tarkóján a bőrt, és mielőtt bármiféle szabadulási kísérletet tehetett volna, két erős kéz kulcsolódott satuszorítással a csuklóira, az ellenállás leghalványabb lehetőségétől is megfosztva őt. Spykes a hajánál fogva hátrafeszítette a fejét – azt hitte, rögvest a nyaka törik bele –, de egy ideig még rezzenetlen volt; csak a pattanásig feszített izmok kusza rajzolatát követte a birtoklásra ingerlő hátíven keresztül.
-   Azt akarom, hogy a szemembe nézz közben, ribanc…
…A következő pillanatban pedig, a húsába késként döfő megaláztatás kínján túl, elért hozzá a gerincében áramló velőt cseppfolyós lávává izzító főnix halálsikolya…

   Vala zihálva könyökölt fel a dohos kanapén, ami az utóbbi néhány hétben éjszakai nyughelyéül szolgált. Zavarodottan kémlelt körül a befüggönyözött szobában; a régi ház csendesen, egyenletesen lélegzett körülötte, és a falon ketyegő ingaóra ütemes tiktakolását hallgatva lassan az ő pulzusa is visszaesett a normális tartományba. Nem voltak rácsok, nem a hideg kövön feküdt… Merlinnek hála… Ez nem az öccse titkos kis rezidenciája… Itt senki nem akarja… bántani. Itt biztonságban volt.
   Óvatosan tápászkodott fel, hogy kiüljön a fekhely szélére; verejtéktől sikamlós válláról lecsúszott a ráborított lepedő, és ő tompán meredt az ölében megcsavarodott, fehér anyagcsomóra, amit még aznap este terített rá valaki, hogy félholtan megtalálták az egyik mugli kórház parkolójában. A szerencsétlenek persze nem értették, hogy mégis hogyan, és miért került oda - mugli papírok híján a személyazonosságát sem tudták megállapítani -, de élet-halál kérdésről lévén szó, gondoskodtak az ellátásáról… Az orvosaik még valamilyen operációt is végrehajtottak rajta, idézte fel magában a szót, amit a tükör előtt állva a szobatársa vetett oda neki, amikor láthatólag értetlenkedve húzta végig ujját az állkapcsa alatt húzódó, apró fémszögek tucatjait rejtő seben.
   A heg végül maradt – Mordon úgyis mindig azt mondogatta, hogy nem is igazi auror az, akinek a képét nem tarkítja effajta szexepil –, de ő az első adandó alkalommal megszökött a szemfüles ápolók elől a személyzeti bejárón át, még a pálcáját is sikerült visszalopnia, épp csak a felírt fájdalomcsillapítókat felejtette ott. Maga is meglepődött a muglik találékonyságán; a borsónyi bogyók, amelyekből egy egész doboznyi fért el a fél tenyerében, gyorsabban űzték vissza a tudatalattijába a neuronjait harapófogókként marcangoló kínt, mint egy bögrényi, förtelmes ízű bájital…
   Ám mugli gyógyszerek és varázsfőzetek ide vagy oda, a rémálmok azóta is hű kísérői voltak, védtelen óráiban villantva fel a nappal a tudata leghátsó zugaiba száműzött emlékképeket. Néha olyanok is felrémlettek az éjjeli látomások homályból és kételyekből font köntösébe burkolózva, amelyeket először vélt látni, és ilyen alkalmakkor önkéntelenül is felmerült az agyában a gondolat, hogy talán valami végérvényesen elromlott, tönkrement a belsejében… Mint, amikor egy gumiszalagot addig húznak, nyújtanak, amíg egyszer csak a molekulákat összetartó kölcsönhatások meg nem adják magukat a felsőbb akaratnak, és a szakítószilárdsággal beléjük kódolt teherbírás isteni parancsának engedelmeskedve el nem válnak egymástól. Talán, az ő idegsejtjei is felmondták már a szolgálatot, és csak a bomlott elméjének viszkózusan csordogáló, ragacsos váladéka tartotta még fenn azt a látszatot, hogy nem őrült meg…?
   „Ugyan már, hiszen te mindig is őrült voltál a magad módján, Yersin… Pont most kezd aggasztani a dolog, most, hogy már nincsen semmi vesztenivalód? Hát hol marad a dögevők végítéletnapi öröme?… Ó, tudom, hogy nem hiénát vártál akkor, de ha egyszer az ugrott elő a pálcád végéből, hát mit lehet tenni? És tudom, én nagyon jól tudom, hogy megláttad abban a korcsban az ezüstglóriás igazságot, a torz lényéből sütő önmagad elviselhetetlen mását… Azért is szeretted meg, és bújtál belé teljesen, ha másképp már nem ment az élet. Könnyebb a rosszat elviselni, ha szeretet fűz hozzá.”
   Vala haragos morranással fogadta a belső hang vitriolos monológját, de aztán csak legyintett egyet, és újra a dohányzóasztalon álló opálos üvegcse felé nyújt… Nem volt kedve még egyszer végignézni a mocskos pincehelyiség eseményeit.

§

  A tetőtér, és az emeleti szobák nagy része még a számára is lakhatatlannak bizonyult - a pusztító tűzvész és az idő vasfoga sem kímélte az egykor valószínűleg fényűzően berendezett kúriát -, de a földszint és az alagsor még mindig majd' teljes épségükben álltak, leszámítva persze a penészfoltokat és a hámladozó tapétát. De ezeken egy-egy jól megválasztott bűbáj, háztartási igézet könnyen segíthetett, és Vala hirtelen azt vette észre, hogy „országjáró körútjának”  egyik legkényelmesebb állomása a ház – véletlenül talált rá; kifejezetten elhagyatott mágusotthonokat keresett ugyan, de a skót felföld egy eldugott kis csücskében megbúvó menedéket nem fedezte volna fel, ha nem nyaraltak volna erre gyakran még a szüleivel. Így azonban kézenfekvőnek tűnt, hogy először ismerős terepen keresgéljen; és milyen jól határozott…
   A védővonalat lakatlan épülethez képest meglehetősen nehezen tudta áttörni, és némi aggodalmat is okozott ez neki az elején, de miután több hétig nem tűnt fel senki a környéken, kezdett a dolog fölött napirendre térni. Még az üvegházba is bemerészkedett olykor; a falain közönséges repkény kapaszkodott megállíthatatlanul a fény felé, de a földön szerteszét különféle mágikus és varázstalan növények, gyomok terjeszkedtek, visszahódítva a természet ember által orvul elorzott tulajdonát. Vala egyedül azt a bura alatt sínylődő, félig elszáradt virágot tartotta érdekesnek, amelyiknek a pislákolására egy holdfényes éjjelen, a szalon ablakából lett figyelmes; holdhajfürt volt, egy nagyon értékes és ritka bájital-alapanyag. De őt nem ezért vonzotta; egyszerűen csak szép volt, ártatlanul, fájdalmasan szép, úgy, ahogy ő már soha nem lehetett az. Mintha azt hirdette volna némán és szelíden, hogy még a legátkozottabb, legrútabb helyeken is megveti a lábát a tisztaság…
   Leemelte róla a burát, és mikor pálcájának érintésére a szárban keringésnek indultak a nedvek, mondhatatlan megkönnyebbüléssel szakadt fel a mellkasából egy sóhajtás a gondolatra, hogy életet nem csak elvenni, de adni is képes még ebben a világban…
   Egészen addig, amíg a telket körülfonó mágiájának szövedékén riadót fújva nem vonult végig egy lökéshullám.
    Légy került a pókhálóba.

- Figyel rám egyáltalán, Brodowski? … Brodowski!
   A zsarnokoskodó aurorszuka latinos rikítozása mintha egy nagy halom Silentio mögül érkezne. Tompa, lassú hullámokban ütődik a fülének, de annyira sem törődik vele, mint egy szúnyog zümmögésével. Brodowski megtévesztően szelíd szemei közepén ijesztően kitágul a pupilla, máshova, messzire tekint az a szem, egy magányos házra a semmi közepén.
   A védőfalak.
   Felforrósodik minden porcikája odabent, a védmágiáit ért váratlan támadás lázként veri fel a szervezetét. Vagy a hirtelen indulat és gyűlölség izzítja fel ennyire veszedelmesen? Arccsontjaira repedt maszkként feszül meg annak az aurornak a lopott bőre, akinek itt helye, dolga, megalázkodni való ideje van.
   Megtaláltak. Valaki megtalált. De kicsoda? Oda nem törne be senki, hiszen kívülről… kívülről romhalmaz. Csak neki jelenti Pandora szelencéjét, azt a káprázatos-mételyeset. És egy közönséges varázslónak, egy köztörvényes rablónak nem is volna elég hatalma… Melyikük az? Melyik szabadon kószáló rohadék lehet, aki tudomást szerezhetett róla? Aki nem átall így gyalázkodni rajta? Ökölbe szorul a keze. Csapda. Persze, hogy az, de mit számít! Semmilyen kelepce nem számít. Óvatos leszek. Óvatos…
   Az agyából kiszorít a düh minden józan gondolatot, minden elővigyázatosságot, következetességet.
- Brodowski! – rivall rá újra az a ribanc.
- Megbocsát egy percre? Teli a hólyagom – mordul rá szinte oda se figyelve, és félresöpri az útból.
   Veszett vadállatként szökellve teszi meg az utat a hoppanálási pontig. Vérszomj dübörög a fejében, miközben dehoppanál, és hagyja, hogy a varázslat és a kimaradt korty közös erővel letépjék róla az álarcot. Arra nem lesz most szükség.

   Nincs helye az érzelmeknek. Ostoba.
   A mindennapok szentségtelen kereszteshadjárataiban egyszerűen nem férnek el. Egyik sem. Semelyik sem. Az erkölcs már nem belső parancs, csak egy régi, merev öntőforma, amibe épp beleillik a cselekedetek nyúlós veleje, ami pedig túlcsordul belőle, az az ő titka, nem törődik vele senki. A bosszúszomj puszta ösztönné vált rég; a gyász már csupán egy whiskeyt szomjazó gondolat álmatlanul kies fekhelyén, fekete szalag, amit évekkel ezelőtt letéptek róla valahol, és ő nem hajolt le érte többé. Félelem, aggodalom, féltés már nem tud gyökeret verni bele. Minden törődés szürreálisan elmosódott fogalom, távoli, valószerűtlen, mintha csak álmodta volna az elmúlt életet, ölelések melegét, éber éjjelek beszélgetéseit, a reggeleket, mikor két bögréből lehelték mentás párájukat a reggeli élénkítő főzetek… mikor még nem felejtett el egészen embernyelven szólni.
   Talán álom is volt.
   Álom kellett legyen. A valóság nem múlhat, nem tűnhet el ennyire könnyen, ennyire nyomtalanul.
   Az első években kényszerítette magát, hogy legalább azon az egyetlen napon visszatérjen ide. Akkor átitatta minden sejtjét itallal, megszelídült tőle ő és a világ is, a ház, a belső reszketés. Kifehéredtek, megnyugodtak. Míg megmetszette azt a rózsabokrot, kegyetlenül összehasogatta ingatag mozgású kezeit. A vérével öntözte a halmot. Könnyekkel kellett volna, de az nem ment. Sose ment. Részegen sem voltak könnyei. A vére pedig olcsó volt, olcsónak érezte azokban az években, hiszen olyan könnyen folyt, olyan gyakran. De azok a sebek valahogy édesek voltak másnapig, mint egy lány macskakarmolászós játszadozásának bizalmas könyörtelensége.
   De a hétköznapi élet nem tűrte meg kába szívdobbanásait. Újra ki kellett metszeni a mellüregből a csillogó szilánkokat.
   Aztán pedig nem jött el többé. Egyszerűbb volt megfeledkezni róla. Megfeledkezni a házról, mintha sose létezett volna. A mágia örök körforgására bízni, hogy megtartsa az otthonból lett kripta köré emelt védőfalakat. Hagyni, hogy a rózsa maga válassza meg, elszárad-e, vagy kedvére vadon eltenyészve őrzi-e tovább letűnt csillagzata álmát.
   A saját, örökre elszunnyadt emberségét se vigyázza senki a hideg rögök alatt.

   A gyűlölet és a bosszúszomjas harag viszont van olyan jó belépő az emlékek sötét szentélyébe, mint az alkoholmámor. Megóvja a bokájára ezer méreghólyagos csáppal akaszkodó érzésektől. Jegeli a kínt. Elhallgattatja az őrületet…
   Az áttört falak vizsgálatára épp csak egy másodpercet szán, ahogy az ember kézbevesz egy letört nyakú virágfejet. Az indulat, a gyűlölet pumpálja ezúttal vissza az erőt a falakba, se be, se ki, ahogy eddig volt; a romok fogsága a jutalma annak, aki megzavarja az enyészet nyugalmát.
   Előreszegezett pálcával azonnal beljebb hatol, cipője alatt megadóan hajlanak a füvek, gyomok, még a kövek is puhán csikordulnak a földben; itt ő az úr, ő a gazda, még ha el is hagyta ezt a helyet rég. Ez az övé. Az övék. És halált érdemel az, aki ezt a tulajdont megbecsteleníti. Lassú, gyötrelmes kínhalált. Neem, ennek nem lesz könnyen vége, bárki is jár itt, bármelyik ellenség, bármelyik rohadék. Nem lesz olyan szerencsés, hogy azonnal megölje.
- Hol bujkálsz? – szisszen halkan a semminek.
   Legkönnyebb volna, ha rágyújtaná a házat… de erre még most sem volna képes. Ezerszer inkább besétál a kelepcébe, mint hogy kezet emeljen arra, ami az övé volt. Megköti a kezét a vágy, hogy a legkevésbé se zavarja meg a régi ház mágikus auráját.
   Nem, nem… megtalállak én varázslat nélkül is, bárhova rejtőztél. Nem tudsz hova bújni. Nem tudsz elmenekülni. Elkaplak… elkaplak, te rohadt!
   Épp csak a léptei zaját fojtja le bűbájjal. Az üvegház felől közelíti meg a házat, onnan indul meg befelé, helyiségről-helyiségre, amíg rá nem lel a betolakodóra. Minden neszre, minden moccanásra, szagra kiélezett érzékekkel halad előre, de irtózatosan lassan, mint akinek egy élete van arra, hogy megtalálja a résekben bujkáló patkányt, és eltapossa.
   Pedig csak… nehéz. Istentelenül nehéz minden lépés. A növények latin nevei forró sóvárgással zúgnak fel elméje rejtett zugaiból, bájitalok szaga, színe rémlik fel, a laborban töltött órák, a pontos instrukciók sajátságos hangszíne, a kézzel írt receptek nem nőies, inkább praktikus, precíz betűi. És annyi keserű szó, annyi felcsattanás, ami a pokolba kívánta az egész botanikus gyűjteményt, mert egy kvibli keze alatt elpusztulnak úgyis, elfeslik a növények hatalma is, ha nem máguskéz gondozza…
   Tüntesd el, robbantsd fel, Saulus, mert látni sem bírom azokat a gazokat! Széttaposnám! Szét… széttaposnám… Felgyújtanám az egészet! Felgyújtanám, érted?
   Meg is tetted, baby, meg is tetted.
    El kéne pusztítanom mindent, igaz? Azt akartad, hogy semmi se maradjon ebből a helyből, és én mégis megőriztem neked. Talán forogsz is a sírodban, ha látod, hogy még mindig megvannak a gazok. Látod? Holdhajfürt. Még mindig él. Bűnös, ahogy én. Mert túléltünk téged. Nem voltál elég alapos, minek hagytál túlélőket… Gyűlölsz, baby? Biztos gyűlölsz. De az idő neked dolgozik. Lassan leromlik, tönkremegy, megsemmisül minden. A házunk is. Én is.
   Pálcátlan keze kimeresztett karmaival az arcába mar, vérző félholdakat rajzol az aurorhegek földjére, fájdalommal próbálja űzni a csapongó, veszedelmes gondolatokat. Most koncentrálnia kell.
   Majd később beszélgetünk, baby, később…
   Ma újra vér fogja öntözni a földet.

  Vala csak a szalonig hátrált, amikor meghallotta a zajt.
   Minek is ment volna tovább?… Nem lett volna értelme; ez már az alatt a tizedmásodpercnyi idő alatt kiderült, amíg a jövevény haragjának lángjától fortyogó acélmasszává olvadt íriszekbe mélyedt a kerti kőoroszlán bazalttekintetén keresztül.
    Aztán a védőfalat helyreállító mágia úgy mosta el az olcsó kis igézet erejét, mint megáradt vízfolyam a parti homokot.
   „Hát, erre kurvára rábasztál, aranyom”, summázta a belső hang a kialakult helyzetet idegesítő tárgyilagossággal, majd, mintegy biztatásképp hozzátéve még az előzőekhez, megszólalt: „akkor sem lehetnél nagyobb szarban, ha az öcséd kedves barátai találtak volna rád.”
   „És? Számít ez egyáltalán?”, kérdezett vissza ő az életet megvetők hanyag nemtörődömségével, miközben végigfuttatta ujjait az egyik kopott bőrfotel karfáján. „Hiszen találkoztál már ezzel az emberrel… Nem igaz? Az ilyet nem lehet elfelejteni. Ahogy az eligazításon a kupája fenekére nézett, és a szemében már egészen olyan volt a csillogás, mintha a foglyok kiontott vérét látná maga előtt… Az emésztő gyűlölet, a pupilla takarásában pedig nem lapult más, csak a nagy semmi, az univerzum végeérhetetlen sötétje. Talán a dementorok csuklyája, a leszögelt koporsófedél alatt látni még olyat.”
   És, így visszagondolva… Armstrong pillantása tényleg maga volt az elkeseredett ölni akarás, a pusztítás lélekcsonkba oltott vágya, kielégíthetetlen dögkútja fölött a bomló tetemeknek. Zavarosan kavargó fekete lyuk, amelyik, ha tehetné, az egész világot nyelné el mindenestől, és még akkor sem lakna jól vele.
  „Hát, ez kell neked, Saulus…? Mások elmúlása ahhoz, hogy legalább addig a pár szívdobbanás erejéig érezd a saját létezésed súlyát a válladon?
   …Milyen kiábrándító, milyen szánalmasan gyenge dolog is ez olyasvalakitől, mint amilyen Te vagy.”
   Megkerülte a középen álló ülőalkalmatosságokat; próbált minél halkabban mozogni, de mintha az egész ház ellene lett volna, még a padló is vádlón nyikordult meg a talpai alatt, idegen, tolvaj, betolakodó. A legapróbb rezzenését is készséggel árulta el visszatért gazdájának.
   - Cape Vocis – suttogta erőtlenül. Mindent, amit csak ezek után kiejtett a száján, kristálytisztán hallott a férfi; de nem kívülről, hanem a koponyája belsejéből, a tudatalattijából szivárgott fel a hangja, eltemetni akart, levegőért kapkodó igazság.
   - Úgysem érdekelne, ha azt mondanám, hogy nem akartam… Téged csak a szenvedés vigasztal; etetheted vele az ürességet belül, a lelked helyén. A sikolyok néha megtöltik, és olyankor nem fáj annyira, ami nincs már, igaz? – Nem tudta megállni, hogy ne horkanjon fel. – De ne félj, én nem leszek az ünnepi lakomád elrontója, Armstrong, gyere, gyere és egyél… Vérem a bor és testem a kenyér. Önhúsomból készítek utolsó vacsorát…
   De vajon… ha a könnyeiben fürdene és a vérét inná, a csontjaiból szívná ki a velőt, a bőrét használná szalvétául… Ha a máját tűzné nyársra, és a saját zsírjában sütné ropogósra a legfinomabb részeit… Vajon elég lenne az már?
   Vagy még az sem?
   - …mert nem árthatsz nekem – fejezte be a mondatot végül megingathatatlan magabiztossággal, és felkacagott a gondolatára is annak, hogy ilyen abszurd ötlet megfogalmazódhat a másikban egyáltalán. – Nem árthatunk egymásnak, érted, Saulus? Túl sok a kapocs, túl meghatározó. Olyan ez, mint valami közös átok, egy bélyeg, egy lemoshatatlan, bűnmocskos sorscsapás, amit csak az vesz észre rajtad, aki ugyanúgy elkárhozott… Hányszor is hívtad a Halált, hogy jöjjön, és rulettezzen veled, úgy orosz módra, egyet legalább? Kezd már összeállni a kép?… Amikor a leginkább kívánod, amikor elébe mész és megteszel bármit, akkor vagy a legsebezhetetlenebb. Akkor sikerül mindig csak a talárja szegélyét elkapnod, akkor van a sok majdnem, francos hajszál híján… Akkor vagy Isten, akkor vagy halhatatlan. Akkor fordul a kocka, és a Halál menekül előled, nem pedig fordítva. – A beszéd hevében leeresztette a pálcáját. – A Halál Urai vagyunk, Armstrong, a Halál kibaszott Urai.
    Aztán egyetlen intésére felharsant az asztalon árválkodó gramofon.
   „Mondd csak, Halál… Melyikünké lesz a tánc?”

/a zene/

   A hirtelen felhangzó szózat villámcsapásként éri, lemerevedik tőle, minden szál szőre felborzolódik az impulzustól. Ó, baby… Hirtelen mintha eljönne az annyira kívánt világvége, a feltámadás, a paradicsom, vagy a pokol akár, az se számít, és az a belső hang szólítaná, csak hangosabban, valódibban, igen, ez valóság, mintha az ő, tompa, recsegő emlékrádióból előrántott, elöregedett hangját színeznék újra át, rajzolnák ki, restaurálnák még gyönyörűbbé az őrült percek, digitálisan felújított változat, szinte robban a belső fülben, Corti-ívein önkívületbe esett, tomboló tömegként hullámoznak az érzékszőrök, a szinapszis magasfeszültséggel vág végig az idegein, az érzéklet lángként lobban az agyában, vadul, ellenállhatatlanul, mint éhező száján az első foggal tépett falat hús íze…
   Ennyire olcsó lenne a feltámadás? Lázár is csak egy kurva, mint bárki más.
   Meg ő is. Eladod magad az első tébolynak, nevetséges vagy, hát rajzold akkor az arcát egy babára, öleld a testnek kitömött ruháit, szeretkezz vele, dobd el a romlandó maradékot, ami még megvan az ép eszedből... AZ A HANG NINCS TOVÁBB! TE ROHADT, ÁLOMIMÁDÓ FÉREG! TE HÜLYE, VAK SEGG! SZÁNANDÓ KÉNYSZERZUBBONYOS, NYOMD A HALÁNTÉKODHOZ A PÁLCÁT, HÚZD MEG A RAVASZT! Halál kell neked, halál, nem a világvége. Az ilyen selejtnek pusztulnia kéne. Nem érdemled meg a fényt. Nem érdemled a levegőt. Egy kibaszott álomvilágban élsz. Dögölj is meg ott. Dögölj meg!
   A pálcája végén fény villan, körbepördül a konyhában, megfeszült idegekkel keresi, kutatja a betolakodót. De az nincs itt. Persze, hogy nincs, ne kapkodj, kihallhattad volna, hogy nem igazi a hang! Kihallhatta volna. De hibázik. És aki ilyen könnyelműen hibázik, az még többet fog. Zihálva nézi a konyhát, kegyetlenül összeszorul a mellkasa, nem kap levegőt, hiába kapkodja, a szíve helyére lapátolt, vérét pumpáló sötét szövet szúr. Talán épp leállni készül. Infarktus. Lehet. Legyen. A mennybemenetel elmaradt. Odabent hideg és sötét van, vagy kövek, amiket a hasába varrt a vadász, mert mindketten megdugták Piroskát. Lehúzzák. Széttépik, roncsolják. Nem kövek, mégis űr. Hirtelen nagyon fájó űr, vákuum, ami széttépi, felfalja önmagát. Védd magad, te védtelen szervezet, töltsd meg magad, bármivel, bármivel, ami van! Úgysincs semmi, csak gyűlölet és harag.
   A testén végigfolyó, olvadt fémként tüzeli fel az a hang, ami most annyira nyilvánvaló hamissággal csendül a fülében. Mint oly sok hangmágia, ez is puszta illúzió, nem ver valós hullámokat a térben, nincs valós terjedése, ki lehet hallani belőle, hogy hiányzik az igazi irány, az interferálódás, a torzítás, még az emberi hangképzés íze is; a hangok kristálytiszták és tökéletesek, amilyenek a valóságban sosem, nyersen, háborítatlanul kerülik meg a koponyacsontok finom akkusztikáját, és épp ettől válnak teljesen irreálissá, ezáltal lekövethetetlenek és felismerhetetlenek. Ezt a nőhangot soha nem hallotta. Tulajdonképpen nem hallhatta ebben a mesterséges, hazug formájában senki, csak az, aki saját hangjaként hallja nap mint nap. Az a boszorkány, az a tébolyultan kacagó, meghasonlottan doromboló, aki betört a házába.
   A végletekig felbőszült, és ettől most abszolút teljében megmutatkozó mágiája forró, ölni akaró légnyomásként tölti színültig a helyiséget, mielőtt beszivattyúzott mérgesgázként tovább csordulna a következőbe. Megpattan az ablaküveg, megreped porcelán váza, és szakadni akar a dobhártya, cseng a fül, megfájdulnak a fogak, a nyomástól torzuló testüregek… engedi a haragját, szabadjára engedi annak tudatában, hogy nemcsak a sötétben lapuló másikat, de saját magát is ízekre robbanthatná vele… csupán a szépen trenírozott ösztönök, a mélyebben lapuló, nem akaratlagos parancsok fojtják vissza ezt a miniatűr apokalipszist. Túl sokat edzette magát, mágikus megnyilvánulásait ahhoz, hogy ennyire ki tudjon szaladni a kontroll alól. Engedné, de megtartják a sejtekbe kódolt parancsok.
   Nem az elhangzó beszéd tartalma érinti meg ennyire, nem az szítja fel igazán amúgy is zaklatott indulatait, ó, nem, dehogy, merőben hozzászokott már az efféle monológokhoz. Cifrábbakhoz is. A test végső határainak mezsgyéjén kóborolva a tébolyult elme gyakran gondolja, hogy megvilágosult, hogy az átkok és ártások alatt funkciótlanul összeolvadt agysejtek masszája, mint a letapadt teafű, mint a kristálygömbben kavargó köd, titkokat rejt, az ő titkait, az ő tetteit mozgató szándékokat. Szenvedés, üresség, bűnmocsok, mennyi üres, banális kifejezés, mennyi unásig ismételt frázis. Miért hiszik ezek a moslékok mindig azt, hogy tudják, mi van odabenn? Mért? Mért gondolják, hogy osztozik az édes gyermekként kihordott mételyben, ami az ő húsukat, az ő értelmüket rágja unhatatlan? Nem baj, nem számít ez sem. Csak egy a sok közül. Egy újabb, aki homokra emelt házat, aki a szélbe szórt magokként vetette el a szavait. A kimondott szavak önmagukban semmit nem jelentenének, nem marnának ilyen mélyen őbelé, meg sem karcolnák a hegektől acélra edzett felszínt. Meg sem karcolnák. Meg sem.
   De a hang, az a hang… a hang, AMI OLYAN ROHADTUL HASONLÍT, amit nem ismer fel, amit lehetősége sincs beazonosítani, de mégis biztos benne, hogy hallotta már, hallania kellett. Egy nő hangja, egy nő, egy kibaszott nő... Hát hol marad az a fecsegő ribanc?! Hova bújt? Mit koszolt még össze az érintésével? HALLGASS, KURVA, HALLGASS MÁR!
   A zene már nem érdekes… Csak a gramofon. A rohadt gramofon. Berecseg a szélén az öreg tű. A gramofon! Itt van a szalonban. Itt van. Itt van!
   Nem gondolkodik. Egyáltalán nem. Mindenre elszánt vadállatként veti be magát a szalonba, egyetlen lendületes, agresszív ugrással. Eldobja az aurorprotokollt, nem biztosítja a helyiséget, nem méri fel, hányan vannak, nem húz még csak pajzsot se maga elé. Mindent egy lapra tesz fel: arra, hogy az, akitől a hang származik, ott áll a gramofon mellett. A pálca őrá mutat már abban a pillanatban, ahogy megveti a lábát a kopott padlón, a szája pedig egyetlen igét ordít önkéntelenül, alig hallhatóvá rekesztett suttogással, egyetlen egyet, amit minden porcikája sóvárogva kíván:
- Quisses.


* Azonosító varázslat, hatása alatt az alany saját személyes adatait (név, születési idő, szülők, származás, iskolázottság, stb.) kényszerül összefoglalni tömör, szóbeli curriculum vitae formájában, annak fontosabb magánéleti vonatkozásaira is kitérve. A középkor óta hivatalos szervek alkalmazzák; a minisztériumban szigorúan szabályozzák a használatát, ma már csak holttesteken engedélyezett a használata, mivel jogsértő és nagyon fájdalmas. [ Quies es (lat.) ~ ki vagy? ]