+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Ginny Weasley (Moderátor: Ginevra Weasley)
| | | | |-+  Érvek és akaratok
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Érvek és akaratok  (Megtekintve 4385 alkalommal)

Ginevra Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ acél weasley ◀

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2012. 01. 15. - 17:10:30 »
0

1997. július 31.
Fleur és Bill esküvője előtti este az Odúban
Közelebbi helyszín: egymás idegein...
Naplózva

Ginevra Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ acél weasley ◀

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 01. 15. - 17:46:28 »
0

Von-Von

Csak Ron arca jár a fejemben.
Ez egyébként nem is lenne akkora gond, hiszen a legifjabb bátyám igazán megérdemel ennyit a nyilvánvaló családi kötelékek miatt, amik orvul összecsomóznak minket, de... azért van egy határ, amit az Ő helyében én sosem léptem volna át! Ron pedig habozás nélkül megtette. És ez bizony vért kíván.
Már azt is nagyon bátor tettnek tartom, hogy a szobámba való orv betörés és a Harryvel való ordibálás után - amit tökéletes látképpel végignézhettem az ablakomból - visszamerészkedett a házba. Talán azért tette, mert azt hitte, megúszta? Hogy elnézem neki ezt a kis műsort, ami egyébként teljesen felesleges, a maga nemében pedig kimondottan megalázó volt számomra? Hát, kilóg a hipogriffláb, mert sosem a szelíd jellememről voltam híres. Ha pedig  a testvéreimről van szó - vegyük figyelembe az életkori és létszámbeli fölényüket - a mai napig nem vagyok az. Talán szerencse is, hiszen más esetben kislányként beszippantott volna valamelyikük stílusa és esélyem sem marad saját egyéniséget kialakítani. Szerencse, igen. De nem Ronaldnak.
A házban már sötét van. Az ajtó alatti kis résen nem szűrődik be sem fény, sem pedig kóbor léptek zaja, ennek pedig örülök, mert így legalább egyedül lehetek. Utoljára kislány koromban indultam ilyen furcsa éjszakai körtúrára a konyhába egy pohár víz kedvéért - legalábbis hajnali fél egykor. Most is csak azért megyek, mert túl haragos vagyok ahhoz, hogy egy helyben feküdjek, várva az álmot, ami az utóbbi időben nem mindig érkezett hozzám pontosan. Ma is késik, én pedig le sem bírom hunynia  szememet. Fél órája még sarkokat számoltam, majd bárányokat, de egyik sem használt - pedig apa szerint a muglik esküsznek az ilyen bugyuta módszerekre! Egyszerűbb módja is van a gyors és szuperbiztos, tizenkét órán át tartó öntudatlanságnak és itt nem egy jól irányzott stuporra gondolok, amivel aztán az ellenfelet jó időre ártalmatlanná tudjuk tenni! A varázslók világában nem ritkák azok az emberek sem, akik álomitaltól függnek, a végső periódusban már képtelenek normális úton elszenderedni. Az én helyzetem közel sem ilyen rossz, az alvászavarok leginkább az aggodalmaknak tudhatók be.
Rég sejtettem, hogy egy nap be fog következni. Mármint nem Ron zavaró közbelépésére gondolok - az már Dean idejében bekövetkezett -, hanem a távozásukra. Mert egy napon el fognak menni megmenteni a világunkat, Harry addig úgysem nyugszik, míg Tudjukki életben van. Ez az ő keresztje, nekünk pedig minden erőnkkel támogatnunk kell. Még szerencse, hogy Neville- lel és Lunával készek vagyunk felszínen tartani Dumbledore Seregének hajóját.

Óvatos vagyok. Ahogy a háziköntösöm övébe kapaszkodva lassú léptekkel lemasírozok a lépcsőn igyekszem minél kevesebb zajt csapni. Egy-egy nyikorgó padlódeszka hangjára összerezzenek, de anyáék szobája előtt elhaladva csupán apa horkolását hallom. És akkor... még a lélegzetem is bennszakad, mert lépteket hallok meg egy lépcsőfordulóval feljebbről! Megdermedek. Ujjaim a fából faragott lépcsőkorláton remegnek, fülelve várom a fejleményeket... egy halk káromkodás... elmosolyodok. Tehát anya mégis levágta Bill haját, legidősebb bátyám pedig ezt az éjszakai órát választotta - igen bölcsen -, arra hogy visszanövessze. Miután a zaj elül már csupán egy lépcsőforduló van hátra és talajt fogok a lépcsőháznak is nevezhető, ám általunk leginkább előszobának hívott helyiségben.
Azonnal a konyha felé veszem az irányt, a sötét házban a hold besütő fénye segít tájékozódni. Egy pohár, majd a csaphoz lépek, halk zubogás jelzi a víz megindulását. Az első korty után fellélegezhetek. Az éltető nedű úgy siklik lefelé a torkomon, mintha ugyan tudná, mire van szükségem. Mondjuk ami most igazán elkéne az néhány keresetlen szó, amivel bátyám tudtára adhatom, mit gondolok arról,a mit tett.
Újabb reccsenés. Már fel sem kapom a fejem, békésen - leszámítva a bőröm alól sugárzó elégedetlenséget - iszogatok tovább, hátamat a konyhapultnak támasztva. Valószínűleg csak Bill az, fordul meg a fejemben.
Ezért ér váratlanul, mikor valaki mást pillantok meg a konyhaajtóban.
Naplózva

Ronald Weasley r.
Eltávozott karakter
*****


Won-Won :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 02. 15. - 09:03:15 »
0

Ginny

Nyúzottan túrok hajam kusza tincsei közé, s elégedetlenkedve húzom ki ujjaim, melyeken pár szál vörös haj csüng. Unottan lerázom őket, s bal kezemre támasztva arcom féltekét, összehúzott szemekkel nézek végig barátaimon, persze a hatalmas ásítás elengedhetetlen.
Míg ők a földön ülve diskurálnak, én a nyikorgó ágyon nyújtózom, persze csak olyan távolságban, hogy biztosan halljam, miről folyik a társalgás. Sosem értettem miért olyan jó a földön ülve beszélgetni, amikor itt a jó, puha ágyam.
Hajnali egy van… lassan. És rohadtul álmos vagyok, az esküvői előkészületek mindenkit leszívtak, így ez nem is olyan nagy csoda. A mai az utolsó éjszakám, hogy normálisan kialudhassam magam, hátha sikerül valami megnyerő ábrázatot varázsolnom majd a holnapi hacacáréra, de az álmokról szőtt álmaim sajnos nem teljesülhetnek be. Ugyanis fontos megbeszélendőnk van. Most. Hajnali egykor.
Jó, igazából megértem, hiszen anya mindig ott van a sarkunkban, vagy ha nem is ő maga, de gondoskodik róla, hogy ne lehessünk együtt egész nap, s ne beszélhessünk sokat. Csak most van rá lehetőségünk, mikor mindenki alszik, s mikor legszívesebben én is aludnék. Hát persze.
- Éhes vagyok. – nyögöm halkan, s feltolom magam, mire a korszerű ágy hangos elégedetlenséggel nyikorog alattam. A rozsdás rugók csak úgy feszülnek, ahogyan felkelek, s Harryt kikerülve halkan kiosonok az ajtón, elvégre fő az elővigyázatosság, na meg ha bárkit is felkeltek, buktuk az éjjeli megbeszélést.
Próbálok minél halkabban lépkedni a nyikorgó lépcsők közt. Már ismerem a házat, így azt is tudom, melyik fokot kell elkerülnöm, ha nem akarom felhívni magamra a figyelmet, így megesik, hogy néha átlépek egy fokot, ami azért ebben a sötétben kissé meredek vállalkozás, de még mindig jobb, mintha anya dühösen fújtató, hajcsavarós arcával kéne találkoznom. Az éjszaka közepén nem éppen a legvidámabb látvány, el lehet hinni.
Ritkán eszek az éjszaka közepén. Ennek nagyon egyszerű oka van, nyilvánvalóan azért, mert olyankor már rég alszok. Most viszont nem, és unatkozok, úgyhogy a legjobb gyógymód az evés. Az evés, hiszen a ház most tele van kajával. A holnapi esküvőn jobbnál jobb étkek kerülnek majd felszolgálásra, s én, gondoskodó öccseként, drága bátyámnak, nem lehetek oly felelőtlen, hogy ne teszteljem előre a kaja minőségét. Hiszen erre valóak a testvérek!

Én sem vagyok hibátlan, így a lépcsősor vége felé pár fok bizony megnyikordul alattam, de próbálok ezekről minél hamarabb továbblépni. Mikor az utolsó fokról is lelépek, halkan eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt, fáradtan megdörzsölöm szemeim, hátha jobb lesz, majd a konyha felé veszem az irányt.
Teljesen sötét van, csupán a hold fénye világít meg ezt-azt, de a kaját bármilyen körülmények között megtalálnám. Főleg, hogy egy része az asztalon van hagyva. Gondolom az a része, amit anyu nem féltett annyira, hogy eldugjon előlünk, vagy egyszerűen az, amelyiknek nem talált már helyet máshol.
Ám a konyha nem üres. Mármint még jó, hogy nem üres, de van bent még valaki. Hunyorgok, ugyanis a sötétben nem látok túl jól, sosem volt az erősségem.
- Ginny? – kérdem suttogva, ugyanis nem vagyok egészen biztos magamban.

Naplózva


Ginevra Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ acél weasley ◀

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 02. 23. - 17:20:34 »
+2

Von-Von

Elég sötét van ahhoz, hogy Ron ne vehessen észre azonnal szabad szemmel, én viszont mivel régebb óta tartózkodok a félhomályban könnyen megpillantsam őt. Nem tudom, milyen elborult indok miatt fáradt le a konyhába - valószínűleg, ha jól ismerem csak meg akarja dézsmálni a holnapi lakomának azt a részét, amit anyu elővigyázatlanságból szem előtt felejtett - de őszintén szólva, nem érdekel.
Várok még néhány percig a Merlini sugallatra, és hogy Ronald kivehesse az alakomat a konyhabútorok közül, s csak akkor a szólalok meg, mikor már elég ideje hallgatok ahhoz, hogy csupán látomásnak tűnjek. Akkor azonban a hangom minden igyekezetem ellenére vádlóan csattan. Hiába, nem tudom leplezni a csalódottságomat és a dühömet. Engem nem erre találtak ki! Nem tudok a háttérben lapítani, ülni a mérgemen. Kiadom magamból és minden tökéletes. Na jó, talán nem mindenkinek... például, ha Ron tudná, mi játszódik most le énem kedvesebbik és vérfagyasztóbb fele közt, nagyon hálás lenne amiért visszafogom magam. Nem vagyok holmi vadállat, ám jelentősen temperamentumosabb vagyok, mint Hermione. És kevésbé sértődékeny. Bár barátnőm sérelmei, melyeket a bátyám a múltban okozott, nagyrészt mára begyógyultak. Nem kevés az én közreműködésemmel, amiért szerintem díjat kéne kapnom... untig megismerhettem előbb a Hermione-Viktor-Ron háromszöget, majd a Hermione-VonVon-McLaggen trióval kapcsolatban mondhattam véleményt. Mára legszívesebben egy nagyot taszajtanék Hermionén, hogy a bátyám karjaiban köthessen ki... és egy szavam sem lehet panaszra, mivel bozontos barna barátnőm is remek hallgatóságnak bizonyult az évek során. Először Michael esetében, aki nem bírt veszíteni. Aztán Dean esetében, akit minden féltékenykedése ellenére szerettem. Kedveltem. Vagy valami hasonló. Harryvel kapcsolatban is rengeteg dolgot megosztottam vele - barátnők közt ez így szokás -, de közel sem mindent. Igyekeztem szelektálni, hiszen ez már másként működött, mint az első barátaimnál. Azt reméltem, mostanra talán Ron is feldolgozza azokat az információkat, minthogy a húga és a legjobb barátja többet éreznek egymás iránt, ám fájdalom, minden bizonnyal tévedtem. Megint.
Ezért tartunk itt. Megint.
- Talált süllyedt. Miért, ki más lehetnék? Tekintve, hogy tudomásom szerint nincs több húgod... na, persze, ha Francicára számítottál az más.

Még hogy Ron nem érdemli ezt? Miért nem? Ilyen ritka udvariatlan húzásért nincs elég jó megtorlás. Nem vagyok bosszúálló - csak ha az élet úgy hozza. Ha a hat bátyám kiprovokálja belőlem. És most épp egy ilyen pillanat van. Egyetlen lányként meg kell védenem magam az olyan egyetemes fegyverek ellen, amiket Ron felmutat. Ami pedig legjobban dühít ebben az egészben, hogy Michaelt és Deant is nehezen viselte, náluk mégsem rontott ránk, mikor... na jó, Dean esetében történt egy ilyen, de akkor egy üres rejtekfolyosón. Nem a szobámban. A privátszférám kellős közepén, miközben a legjobb barátjának adom át a születésnapi ajándékát...
Bármi legyen is az, ez nem illendő. Anya hányszor a fejükbe verte az etikai előírásokat! Kopogni. Főleg, ha  a húgod ajtaját illeted ezzel a gesztussal, ami ráadásul csukva van.  Én sem török be hozzá, miközben Francica fotóját nyálazza. Vagy Muriel nénijét. Vagy... vagy.
- Van pogácsa meg süti a felső szekrény tetején. Kicsit nyújtózkodnod kell. - összegzem nagyvonalúan a tényállást a poharamba kapaszkodva, miközben újabb nagy kortyot húzok a vízből. Tudom jól, Ronnak édes kis semmiség ez a magasság, hiszen jóformán ő érte el hetünk közül a legtöbbet cm-ek terén. Lassan beéri Billt is, aki eddig egyéni csúcstartó volt a családunkban - nagy bánatomra, hiszen így Roncimonci arca egy vonalba kerül a sudár, magas Fleur szájával. Brrr.
- Egyébként miért jöttél le? Nem tudsz aludni az étvágyadtól, vagy úgy döntöttél: " sej, de unatkozom, de Ginny biztosan ébren van! Megyek, megnézem hátha bujkál még a szobájában valaki, akit meg lehet csókolni - úgyis minden vágyam, hogy a szüleim eladósodjanak míg az általam összetört ajtókat javítják!" - ideges pillantást vetek Ronra kihúzva magam, mint valami sündisznó, aki most élezi a tüskéit.
Nem kéne veszekedni Bill esküvője előtt? Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy... tudjuk mind jól.
Naplózva

Ronald Weasley r.
Eltávozott karakter
*****


Won-Won :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 05. 25. - 10:34:26 »
+1

Ginny

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, s közelebb merészkedek, egészen az asztalig. Pont szemben állok meg vele, hosszú ujjaim az asztallapra fonódnak, s türelmesen, kissé álmos szemekkel nézek húgomra. Csípős kérdésére egyszerűen vállat vonok. Egyrészt már jól megszoktam tőle ezt a stílust, nem fogom felhúzni magam ilyenek miatt. Ez Ginny, és én így szeretem, még ha erről neki nem is kell tudnia. A Fleur-rel való piszkálásából pedig már épp eleget kaptam ahhoz, hogy ne is érdekeljen. Hermione mondja mindig, hogy nem érdemes foglalkoznom vele, hát most vagyok olyan lusta, és figyelmen kívül hagyom. Pedig megtehetném, és oh, de még mennyire szívesen meg is tenném, hogy visszavágok neki. Nehogy azt higgye, hogy csak az ő kezében vannak ütőképes kártyák! De nem ám, én is tudok egyet, s mást, még ha Harry sunyi módon hallgat is. Mindenről, ami Ginnyvel kapcsolatos.
A bökkenő ott van, hogy a ma történtek után nem merek ilyen vizekre evezni. Már így is épp elég dühös a lány, nem kéne még tovább feszíteni a húrt. Megjöttem már párszor az ilyenekből.
- Köszi. – mosolyodok el ösztönösen, bár a sötétben ezt úgysem látja, majd a szekrény felé fordulok és kinyújtom kezem, pár másodpercig csak tapogatózok a finomságok után kutatva, miután pedig megtaláltam, diadalmas vigyorral emelem le, és kezdem majszolni, a morzsákkal nem törődve. Anya úgysem fogja észrevenni! – Kész? – kérdezem teli szájjal, s Ginny felé nyújtom a pogácsás tálat. Imádom anya pogácsáját, mindig is imádtam. És nem csak a pogácsát. Minden süti, amit anya csinál, egyszerűen isteni!
Válasz helyett azonban Ginny valami egészen másról kezd beszélni.
Ajjaj…
- Még te vagy felháborodva? – Még ő van felháborodva? Komolyan!? – Nem én smaciztam az exemmel - aki mellesleg egyszerűen csak dobott, utána meg megígérte, hogy rád sem néz többet- a szobámban! – vágok vissza élesen, s inkább az asztalra teszem a pogácsát. – Az a bajod, hogy megláttalak titeket? Na és? Mintha még nem láttam volna csókolózó embereket! Mintha még nem láttalak volna titeket smárolni! - bár igyekeztem kerülni az ilyen helyzeteket.
Újabb pogácsát tömök a számban, közben haragosan figyelem a lányt.
Mégis hogy gondolta? Hogy majd nem leszek dühös? Hogy majd tök nyugodtan szemet hunyok efölött az egész fölött, és örömömben még táncolok is? Hogyne. Hiszen én ilyen megértő, jófej és jellemtelen papucs vagyok, nem? Na, nem. Nem fogom hagyni, hogy a húgom élete végéig sóvárogjon egy olyan pasi után, akit nem kaphat meg. Egy olyan pasi után, aki talán meg sem éri a nyár végét! Bár erre azért nem kéne gondolni…
- Én! – szólalok meg az utolsó falat lenyelése után. – Én fel lehetek háborodva! Ginny, nem kellett volna ezt csinálnotok! – csak most veszem észre, hogy artikulálok, sőt, hogy kissé feljebb emeltem a hangom. Óvatosabbnak kéne lennem, nem örülnék neki, ha az egész ház fültanúja lenne a veszekedésünknek. – Nem lehetsz vele, hát nem érted? El fogunk innen menni, és a fene se tudja, hogy visszajövünk-e egyáltalán. Mit gondolsz, mi lesz, ha nem járunk sikerrel? – most már csak suttogok. – Mi lesz, ha egyikünk sem jön vissza? Erre még nem gondoltál, Ginny? – még belegondolni is rossz, ám az elmúlt napokban túl sokszor fordultak meg a fejemben ezek a gondolatok, pláne, mikor egyedül voltam.

Naplózva


Ginevra Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ acél weasley ◀

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 06. 09. - 09:49:29 »
0

Von-Von

Egy hosszú pillanatig hitetlen pillantást vetek bátyám sziluettjére a sötétben. Gyakorlatlan mókus, hiszen anya úgyis mindig észreveszi, ha a sütemény, pogácsa vagy bármilyen más fogás megcsappant néhány perc, néhány óra vagy épp egy éjszaka leforgása alatt. Ha Von-Von nem vigyáz, a holnap reggele igazán kellemetlen lesz, mikor anya felfedezi az első, mindent eldöntő, halálos morzsákat az arcán, és a pizsamáján. Meg kell mondanom, csábító a gondolat, hogy én is magamhoz vegyek egy-két szemet anya csodásan illatozó remekművéből, ami csak egy karnyújtásnyira van tőlem, de az jelentősen rontaná a tekintélyemet, nem igaz? Tele szájjal nem lehet jól érvelni, márpedig Ron szűklátókörűsége ellen gyakran csak ez a megoldás. Néha beismerem magamnak, hogy sehol sem lennék az ő testvéri szeretete nélkül – de tényleg csak néha! Nehogy már elteljen a saját fontosságának sziklaszilárd tudatában!

Már azelőtt tudtam, milyen nehéz vizekre kormányzom a témát, mielőtt megszólaltam. De aki ismer annak tudnia kell, sosem volt kenyerem, pogácsám, egyebem a köntörfalazás. Ron hülye, ha nem tűnik fel neki mennyire megbántott. Szilánkokra törte az utolsó, boldog pillanatot, amit kikönyörögtem az Időtől, mielőtt talán örökre elragadja a közelemből Harryt. És nem csak őt.
Az Odúba érkezése harmadik napján együtt terítettünk a vacsorához, és félreérthetetlenül elszólta magát a „feladatát” illetően. Azóta tudom. Vagyis… talán inkább már azóta, hogy megmentett annak idején a napló fogságából. Azóta érzem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor ő dönt mindünk sorsáról. Csak egyszerűen… ez az egész olyan gyors, olyan hirtelen! Természetesen nincs beleszólásom abba, mit tesznek ők hárman, titánokként megharcolva minden sötét felhővel, de… attól még nem tetszik. Érthető okokból egy kicsit sem.
Elégedetten látom, bátyámnak nem kell tovább ragoznom a dolgot, a késői időpont dacára is azonnal kapcsol. Felveszi velem a kesztyűt, és úgy néz rám – igen, még a félhomályban is látom -, mintha ugyanaz a tizenegy éves kislány lennék, aki elsápadva kirohant a konyhából mikor megpillantotta a Fiút, Aki Túlélte. Ron pontosan úgy fúrja tekintetét az enyémbe, a szavaiból pedig csöpög a „kicsi vagy Ginny” – életérzés, ami alól éveken át próbáltam kislisszolni. De Ron – Ron megint gyerekként kezel, és ebből már nagyon kezd elegem lenni!

Igenis jogom van felháborodni azon, amit csinált! Miért ne lenne? Ő talán nem méltatlankodna, ha Hermionével hasonlóan intim helyzetben csak úgy rátörném az ajtót?! Mondjuk ez sosem fordulhat elő. Bennem ugyanis van empátia, meg tapintat.
Rezignáltan akarom végighallgatni a monológját, azonban már az első szavak után érzem, ahogy az arcom dühös maszkba torzul és elvörösödik. Ez kész röhej!
– Harry azért szakított velem, hogy megvédjen, Te penészagyú! – vágok vissza talán kissé hangosan, miközben a poharat kissé erőteljesen vágom le az asztallapra. Nem törik el, megáll egy helyben, teljes ellentéteként az érzéseimnek. Legszívesebben kiabálva hoznám Ron tudomására, mekkorát téved, de tudom, nem mindig annak van igaza aki hangosabban bizonygatja. Meg aztán… megígértem magamnak, hogy higgadtabb leszek. Hova tettem a fogadalmamat?
– Milyen jogon mondod meg, mit szabad csinálnom, és mit nem? – rivallok rá dühtől parázsló pillantással, miközben még a kezemet is csípőre rakom. Valószínűleg nagyon hasonlíthatok anyára ebben az állapotban, de most ez sem igazán bírja feltámasztani a józan eszemet. Karnyújtásnyira vagyok a vörös ködtől, ami mindig elborítja az agyam, ha megpróbálnak beleszólni az életembe – ráadásul épp Ron, aki smárolás terén semmivel sem diszkrétebb nálam! Na jó, azért a hangomat vele együtt én is lehalkítom, készen egy újabb replikára… amit aztán mégsem zúdítok a nyakába.
Ron szavaira dermedt, süket csend a válasz néhány másodpercig. Persze, tudom, hogy elmennek egyszer. Mindig is tudtam. De ezt Ron szájából hallva olyan volt, mint egy korbácsütés az arcomra. Nem leszek gyenge. Nem, és nem. Nem fogok kiakadni, sírni előtte, hiszen az csak még jobban meggyőzné a maga igazáról. Ezért mélyen az ajkamba harapok, elfojtva néhány keresetlen szitkozódást, majd suttogva én is hozzáfűzöm a magamét.
– Teljesen hülyének nézel, igaz? Azt hiszed, nem gondoltam még arra, mi lesz, ha nem jöttök vissza? Azt hiszed, nem tudom, mit vállalok ezzel? Lehet, hogy Ti odakint életre-halálra fogtok menni – én viszont itt fogom ugyanezt tenni. És Harryt épp úgy visszavárom, mint Téged vagy Hermionét, mert szeretem őt. Épp, mint titeket. A sajnálatodtól pedig megkímélhetsz. De néha azért megpróbálhatnád megérteni, hogy a háború nem csak az ismeretlenben van! Lehet, hogy elmentek, és mire visszajönnétek valamelyikünk meghal. Lehet, hogy most látlak utoljára titeket! – hadarom suttogva, a gondolattól is elborzadva, viszont ez az arcomra nem ül ki. Nem ülhet ki. Nem fogok összetörni Ron előtt néhány mondattól, amiken hónapokon óta rágódom már amúgy is. – Nem érdekel, mit mondasz, Ron, mivel ez az egész hiszti a csókunk körül elég álszent. Csak az fáj, hogy hiába jársz hasonló cipőben Hermionével – akinek még mindig nem merted bevallani, mit érzel iránta -, mégsem veszed a fáradtságot, hogy megérts!
Az utolsó szavak már szinte elhalnak a szoba felforrósodott, majd drámain lehűlő levegőében. Nem szoktam ilyen vallomásokat mások nyakába varrni, ezért megérteném, ha Ron megdöbbenne. Én is épp elég döbbent vagyok. Csak azt remélem, nem voltam túl szentimentális az imént.

Naplózva

Ronald Weasley r.
Eltávozott karakter
*****


Won-Won :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 06. 23. - 17:12:02 »
0

Ginny

- Ginny. A bátyád vagyok, olyan alapon! – jelentem ki felháborodva. Szegény nem látja át rendesen a dolgokat, nem tudja… nem tudhatja, mi a jó neki, én csak próbálom megvédeni, azt akarom, ami számára a legjobb. Egy ilyen önzetlen tettért minimum elismerés járna, Ginny azonban még ennyit sem ad. Igen, tudom, idegesíti, hogy megpróbáljuk befolyásolni – hiszen nem csak én csinálom, ez minden báty kötelessége, melyet véghez is viszünk -, de ha nem mi, akkor mégis ki tegye meg? Szerintem még mindig jobban járt velünk, mint bárki mással. Mondjuk, mint anyával. 

Csak miután kimondtam, jövök rá, mit is tettem. És ehhez is szükséges volt Ginny arcának látványa.
Még sosem beszéltem nyíltan senkinek sem arról, mi is fog történni. Még sosem mondtam ki hangosan a szavakat, az volt a terv, hogy titokban tartjuk. Ezt próbálta megelőzni anya is, de nem járt sikerrel, nem is remélhette, hogy fog. De ezért nem ítélhetem el. Nagy valószínűséggel tudja, mi vár majd rám. Nem akar elengedni, mert félt.
Ginny azonban más. Olyan, mintha a hőmérséklet a felére csökkenne, a hangulat egyből komorabb lesz, a düh pillanatok alatt párolog el a levegőből. Vonásaim megkeményednek. Nem csak Ginnyben tudatosulnak a dolgok, azt hiszem én is csak most fogok fel ténylegesen mindent. Azt, hogy elhagyjuk az Odút, a családunkat. Azt, hogy mi nem leszünk ott a Roxfort Expresszen idén, és, hogy talán soha többé nem láthatom a Roxfort égbe markoló tornyait. Hirtelen már a pogácsát sem kívánom annyira. A falatot azért lenyelem. Ki tudja, mikor ehetek legközelebb ilyet?
Húgom szavait lesütött szemmel hallgatom. Igaza van. Nem fogom kimondani. Tudom. Tudja. Sosem gondoltam még teljesen végig ezt a dolgot. Tudtam, mi lesz, de nem mertem normálisan belegondolni, mert féltem. Féltem attól, hogy esetleg elbizonytalanodok majd, hogy esetleg meghátrálok. És ténylegesen közel állok most ehhez, de tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem. Harry a legjobb barátom, vele kell mennem, és ott lesz Hermione is. Nem hagyhatom magára.
Hiszti?
Hiszti!?

A nyugalom, sőt, inkább a helyzet drámaisága nem tart sokáig, erről Ginny nagyon alaposan gondoskodik. Tudja. Olyan jól tudja, mivel lehet kihozni a sodromból, mivel lehet megingatni engem, és mégis megteszi. Mégis kimondja! Kimondja a szavakat, melyeket én magam nem merek kimondani, nem csak másoknak, de még magamnak sem. Igen, Ginny meg van áldva egyfajta emberismerő képességgel, ami belőlem hiányzik, olyan jól átlátja a kapcsolatokat, ahogyan én soha a büdös életben nem fogom. Ezért van, hogy tud mindenről, még arról is, ami soha nem hangzott el. Még arról is, melytől mindig is kíméltem magam, remélvén, hogy majd jobb lesz, hogy majd egyszer. Talán.
Elkomorodok, s pár percig feszült csend vesz körbe minket, majd halk, szaggatott hangon nevetni kezdek. A szituáció abszolút nem vicces, de valahogy ki kell másznom belőle. Persze át fog látni a színjátékon, de nem érdekel.
- Hiszti? – kérdem, szemöldököm megemelkedik, hangom felháborodásról árulkodik. – Ezt a hisztit te keltetted, nem én. Ha nem ugortál volna nekem egyből, amiatt a véletlen baleset miatt, most nem lenne semmi gond. Én csak elmondtam a véleményem, mert igenis nem kéne ezt csinálnotok. Értem én, hogy búcsúzkodni akartál, meg minden, de Ginny vedd már észre! Eldobott magától! Az ok nem tök mindegy!?  Én megértelek! De el kéne engedned! – már csak azért sem hagyom magam. Meg vagyok győződve a magam igazáról. – Hermionéval pedig egyáltalán nem járunk hasonló cipőben. Nincsen köztünk semmi, nem tudom, honnan veszed ezt a baromságot. – még direkt fintort is varázsolok arcomra, hogy úgy jöjjön le, mintha a gondolattól is elborzadnék. Az asztalra támaszkodok, s kicsit előrébb is dőlök. – Ha éreznék iránta bármit is, szerinted megengedném, hogy velünk jöjjön? Ugyanúgy itthon hagynám, mint ahogyan Harry is itt hagy téged! – na jó, ez már az én számból sem hangzik hitelesen, de egy próbát megér.
Tagadnom kell. És tagadni is fogom, ameddig csak tudom.
Mert egyszerűen még nem állok készen.
Naplózva


Ginevra Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ acél weasley ◀

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 07. 19. - 18:14:21 »
+2

Von-Von

Ron felháborodása nem olyan jogos, mint azt Ő gondolná így első dühében. Vagyis… miket beszélek, első dühében? Lehet, hogy most mondjuk ki ezeket először, most vágjuk egymáshoz elsőízben a végleges szavakat, amelyekhez eddig nem volt szívünk, nem volt bátorságunk, vagy esetleg nem adatott megfelelő alkalom, mégis úgy gondolom, ez Ronnak nem az „első dühe”. Nekem sem az, pedig ha ezt a meccset hónapokkal ezelőtt, rendesen lejátsszuk, most nem rettegnék a holnaptól, amikor egy pördüléssel kihúzzák magukat az életemből hetekre, akár hónapokra, vagy ami még kétségbe ejtőbb, évekre. Bele sem merek gondolni, olyan fájdalmas. Hermione a legjobb barátnőm, ha Őt elveszíteném a lelkemnek az a része szenvedne csorbát, ami ezt a kócos lányt, ezt a bölcs boszorkányt, aki a saját dolgában olykor mégis reménytelenül tehetetlen, bárhová követte volna. Ron a bátyám – és hiába minden, valahol belül mégis őhozzá érzem magam legközelebb féltucatnyi testvérem közül. Talán csak Fred és George bírnak vetekedni vele ilyen szempontból, mert rájuk jobban hasonlítok, mint az illendő lenne. Anya legalábbis szereti ezt hangoztatni, mert aztán sopánkodhat egy sort az egyetlen lányán, aki szívesebben robbant fel trágyagránátokat, minthogy a babáit fésülgesse vagy mosogasson a saját, lehetőleg hatalmas családjáról szövögetve álmokat. Nem vagyok ilyen lány, Anyának pedig az nagyon fáj. De akármit teszek is, az mind semmi lenne ahhoz a fájdalomhoz képest, amit Harry elbukása eredményezne.. és ezzel elértünk a veszekedésünk okához, ami ugyan nem a bátyám legjobb barátja, de szerves része a történetnek – mert ugyan melyiknek nem? –, és mégis úgy érzem, Ron úgy kezeli Harryt esetünkben, mint egy kötelező adalékot. Mert nem tudtam volna egyes egyedül csókolózni, hogy aztán felháborodhasson végre, és közölhesse velem, micsoda hülyeséget csináltam, mert Harry elmegy, ez a dolga, ahogy nekik is és senki nem tudja, mikor jönnek vissza.
Ron olyan mandarin arccal játssza ki a „bátyád vagyok” üthetetlen érvet, mintha az lenne az aduász.
– Tépj sorszámot! – tanácsolom dühösen, miközben karba fonom a kezeimet, a mellkasom előtt. – Miért van az, hogy Bill, Charlie vagy az ikrek nem éreznek azonnal kényszert a kioktatásomra, ha együtt látnak valakivel?!

A szavaim nyomán nem ül csönd kettőnkre, mégis érzem, tudom, ő is felfigyelt a kimondatlan igazságra. Nem soroltam fel Percyt – középső bátyánk két éve nem tette be a lábát az Odúba, csak egy éve karácsonykor a mágiaügyi miniszter társaságában, amely látogatás zárójeleneteként fontoskodó testvérünk egy nagy adag rebarbarás morzsát kapott az arcába. Ezért Fred, George és én felváltva vállaltuk a felelősséget. Percy megérdemelte. Nagyon is. Azt követően viszont nem sok szó esett az árulóról közöttünk – mostanáig, mikor bár nem említettem meg, ez azzal ért fel, mintha Ron arcába ordítottam  volna a nevét. Egy hiány,a mely mégis üzenetet hordozott. Az árulást. Csonka családunk eltévelyedett, leszakadt részét, mely önszántából tagadta meg az igazságot, és vele együtt minket is.
A másik pedig: Ront leszámítva egyetlen bátyám sem látott még fiúval. Ron bezzeg mestere a hirtelen és udvariatlan felbukkanásoknak, akár Deanről és egy üres mellékfolyosóról, akár Harryről és a szobámról van szó.

Figyelem Ron arcát, ahogy a hiszti szóra megváltozik. A félhomályhoz már rég hozzászokott a szemem, és most furcsa, ismeretlen kifejezést látok rajta. Nyomban eltűnik, amint kielemezném, áma  következő megszólalására le is mondok az elemezgetésről. Mikor a tettét „balesetnek” nyilvánítja, végképp elfogy a türelmem és közelebb lépek hozzá, hogy felszegve a fejem közvetlenül az arcába mondhassam – suttoghassam – amit akarok. Nem lenen jó felzavarni mindenkit, nem? És Ron amúgy is tudja, nem a hangerő határozza meg a mérgemet. Meg sem várom, míg a végére ér, így bizonytalan ideig hangzavar alakul ki kettőnk közt.
– Baleset?! Te így nevezed azt, hogy „teljesen véletlenül” – ezen a ponton hatalmas idézőjeleket rajzolok Von-Von arca elé – bejöttél a szobámba, mikor pontosan tudtad, hogy négyszemközt akarok beszélni Harryvel? Szerinted Hermione miért rángatott tovább felfelé a lépcsőn? – teszem fel a költői kérdést csípősen, és már épp elnémulnék, mikor egy megjegyzése új lángra lobban bennem.
– Szakított velem, igen, de az ok nem mindegy! Nem mindegy, hogy egy Francica-klón miatt hagy el, vagy a saját épségem érdekében! Ami, egyébként, szükségtelen volt, hiszen meg tudom védeni magam, de úgy látszik, hiába magyarázom ezt Harrynek, és neked is.

Miért nem hiszik el, hogy már nem az a törkeny kislány vagyok, akit a Denem-napló habozás nélkül manipulálni tudott? Miért?
Ám Ron következő megjegyzése Hermionéról végleg kiveri a biztosítékot. Ezúttal végighallgatom, szkeptikus homlokráncolás közepette, és csak akkor szólalok meg, mikor Ő elhallgat.
– Magadat becsaphatod, de én láttalak, mikor megpróbáltál megszökni Lavender elől, mikor rendszeresen alvást színleltél a gyengélkedőn, ha bejött hozzád, és Hermione látogatásainál valamiért mindig éber voltál. Engem ne akarj átvágni, Von-Von. – biggyesztem a végére. – Egyébként meg Hermione nélkül két napig sem bírnátok ki, srácok. És ő a triótok része. Oda tartozik, mellétek, azért megy veletek. Rám pedig a Roxfortban van szükség. Ha Harry nem szakít velem, akkor is maradnék, mert míg Ti elmentek egy maroknyi DS-tag vár a négy fal között. Már megegyeztünk Neville-l a dologról. Szóval nem csak Ti kockáztattok.
Természetesen ez nem büszkeség, hogy vásárra visszük a bőrünket, de legalább elmondhatjuk, nem ülünk mi sem ölbe tett kézzel míg ők hárman Tudjukki ellen mennek az ismeretlenbe.

Naplózva

Ronald Weasley r.
Eltávozott karakter
*****


Won-Won :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 08. 25. - 08:42:56 »
0

Ginny

- Bill, Charlie, vagy az ikrek nem látják minden nap azt, ahogyan egymást faljátok a Dean-hez hasonló bájgúnárokkal! – dühös szavaim megtoldom egy felháborodott, szaggatott nevetéssel is, csak mert egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Dühít, hogy bármit mondok, Ginny talál rá magyarázatot, érvet, ellenérvet, bármit, csak a saját maga igazát szajkózhassa, mert nem tud veszíteni, nem tudja elviselni, ha nekem van igazam. Mint például most is. De nem is gond… ezt a témát nem fogom jobban feszegetni, elvégre én sem vagyok hülye. Lehet, hogy sokan mondták már sokfelé, de minden pletyka ellenére, az agyam helyén nem egy adag rántotta leledzik! Jól tudom, hogy nem csak Bill, Charlie, vagy az ikrek kímélik meg Ginnyt a kioktató, esetünkben sokkal inkább védelmező, s nagyobb testvérek részéről kötelező dumától, de az a rohadék még annyira sem méltó, hogy gondoljak rá! Egyszerűen nem, és kész!
Legutóbb egy éve volt itthon, s amilyen felfújtan, mímelt eleganciával érkezett, épp olyan megalázottan is távozott. Azóta nem láttam, nem is hiányzik. Bárcsak anya is hasonló véleményen lenne, szörnyű elviselni, és folytonosan félni, mikor jön a következő kiborulás, a sírógörcs. Ginny jól kezeli, de én nem. Én fiú vagyok, kiborulok, ha egy nőt sírni látok, és nem tudom megfelelően kezelni a helyzetet! Aki nem hiszi el, kérdezze meg Hermionét!

Mégis miről beszél?
Ez mégis mi? Hogy érti?

Arcom elvörösödik egyre növekvő dühömnek köszönhetően, kezeim a konyhaasztalra támasztva nézek húgomra. nem tudom miért, de a kettőnk közt húzódó asztal biztonságérzetet nyújt. Nem arról van szó, hogy félek Ginnytől, vagy valami, de… igen, félek tőle, na és? Láttátok már a Rémdenevér-rontását? Nos, én láttam, mire képes. Minden DS-találkozó alkalmával, és nekem lehet hinni, nem hülyeség félni tőle!
- Hermione csak…- próbálnám kimagyarázni magam, de az egész kudarcba fullad. Hermione pontosan tudta, hogy nem szabadna bemennem, és ezért akart távol tartani. Én pedig már csak ezért akartam minél inkább bemenni oda. Nem hagyhattam, hogy Harry elhúzza a mézesmadzagot a húgom előtt, aztán itt hagyja összetörten, megsemmisülve. Nem engedhettem, hogy kihasználja! – Francica-klón miatt? Ginny, mégis miről beszélsz? – na jó, jól tudom, miről beszél,de… nem akarom tudomásul venni. – És igen, tudom, hogy meg tudod védeni magad, a pálcáddal egész ügyesen bánsz. ezt pedig jegyezd fel, Ginevra Weasley, mert több ilyet nem fogsz hallani! De mondd, arra is ismersz bűbájt, hogy a fájdalmat enyhítsd? És most nem a sebekre gondolok. - suttogom dühödten, s a mondat végére egyik kezem jelzésértékűleg megindul szívem felé, ha netán nem értette volna a valóban ködösen megfogalmazott mondatot. Sosem voltam valami jó, az ilyen érzelgős dumában, az önkifejezésem még követel némi kiegészítést. Így mondta Hermione.

Tekintetem félve ugrik homlokára, miközben beszélek, jól ismerem már ezt a fajta ráncolást, és tudom, hogy nem fogja szavak nélkül hagyni a dolgot, ám közben mégis csak reménykedek, hátha meggondolja magát, hátha mégis úgy dönt, nem firtatja ezt a témát. Persze nem lesz szerencsém. Sosincs, ha Ginnyvel kell vitatkoznom.
Annyira… annyira aljas!
Egyszerűen nem hiszem el, hogy már megint ezzel jön!

- Ne hívj így! És egyébként is be voltam gyógyszerezve! Egy csomót aludtam, és nem emlékszem semmire! – védekezek felháborodva. Ez legalább tényleg így volt.– Madame Pomfrey is megmondta, hogy a gyógyszerek miatt… Nem tehetek róla, hogy Lavender mindig rosszkor jött be hozzám. Hermione meg szinte egész nap ott ült, nem csoda, hogy … - megakadok,s egy pillanatra úgy érzem,minden veszett. Majdnem azt mondtam, „nem csoda, hogy ébren voltam.” - … ébren talált. – nyelek, majd kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt, mellkasom dühösen emelkedik fel, s le. Mint egy dühödt oroszlán, hajam sörény módjára, kócosan mered hátul pár tincs az ég felé.
Nem fogom feszegetni ezt a témát. Ginny és én is jól tudjuk, hogy felesleges, hiszen mindketten tisztában vagyunk az igazsággal. A különbség annyi, hogy ő kimondja, míg én gondolni sem merek rá.
- Igen, tudom. – hajtom le fejem, mintegy meghajolva előtte, ami lelkileg igencsak frusztráló érzés! – De ezt Hermione is tudja. Nevillel?- nevetem el magam hitetlenkedve, a dühöm kezd elszállni, aminek külön örülök. – Komolyan Neville-re akarod bízni a DS-t? Ezt jól meggondoltad? Vigyázz, nehogy rátok gyújtsa a sulit. – viccelődök mosolyogva.
   Persze büszke is vagyok rájuk, hogy a DS-t életben tartják, na de pont Neville? Ez már túlzás, mi több, inkább vicces! Nev egy épkézláb rontást nem tudott összehozni, illetve most már talán megy neki. Ő akarja majd tanítani a többieket? Nem azért, biztosan nagyon jót akar, s jószándékú,de már most veszett ügynek hangzik ez az egész.
- Azért sok szerencsét. – mosolygok rá gúnyosan, majd félig a lépcső felé fordulok, s kérdő tekintettel nézek vissza rá. – Maradsz még?

Naplózva


Ginevra Weasley
[Topiktulaj]
*****


▶ acél weasley ◀

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 08. 29. - 11:32:32 »
0

Von-Von


Bájgúnár? Mint Dean?
– Talán azért, mert ők nem űznek sportot abból, hogy felbukkanjanak ott, ahol épp nem kéne! – fakadok ki, az arcom dühös grimaszba torzul. – És Dean nem bájgúnár! Kedves volt és tapintatos. Tanulhatnál tőle ezen a téren – mutatok rá komoran. Hiába szakítottunk Deannel, vannak tények, amelyek elől nem lehet, nem szabad elbújni. Egy ezek közül például a tény, milyen őszintén és figyelmesen viselkedett velem a fiú. Nem szeretem, ha kinyitják előttem az ajtókat, ha gyenge nőként kezelnek, viszont Dean ezt nem tudhatta, mikor járni kezdtünk. És az elején minden meglepően szép volt, és jó. Fantasztikusan éreztem magam vele. Előfordult, hogy napokig nem találkoztunk, és mikor aztán sikerült együtt töltenünk néhány órát Dean leült velem szemben, és elkezdett portrét rajzolni. Sosem láttam magam olyannak, mint amilyen az Ő szemén keresztül voltam. Mindig sokkal… sokkal szebbnek rajzolt a valóságnál. Hasonló voltam, mégis egészen, megfoghatatlanul más egy apróságban, amit sosem értettem. Egészen addig míg Dean egy napon azt mondta: „Én a saját szememmel csak ezt látom benned.”
Sosem látott engem senki… néztek ugyan, mégsem láttak. Michael szűken értelmezte a dolgokat köztünk, nem voltak kiskapuk vagy átfedések. Sosem ismert igazán, Dean viszont igen. És talán, ha nem kezd el féltékenykedni, ha nem lát olyasmit, ami nincs is ott, akkor sosem szakítunk. De Dean azt mondta, látja, mit érez irántam Harry. Látta. Ezt is látta, jóval előttem. És, azt hiszem, talán jóval Harry előtt is.
Ha Ron ismerné azt a Deant, ha nem csupán a húga megrontóját, egy újabb aljas nőcsábászt látna benne, akkor megértené és elfogadná a dolgokat. De mikor történt olyan, hogy Ron önszántából bármit is elfogadjon, ami velem kapcsolatos?

– Ha tovább mész felfelé mind ez nem történik meg! – vágom rá azonnal, mikor belekezd a mondatba. Hermione csak… hát persze, hiszen Hermione logikusan gondolkodik, hát tudnia kellett, hogy ha négyszemközt kívánok beszélni Harryvel, akkor annak egy lényeges tulajdonsága, hogy valóban négyszemközt kell történnie.
Már épp hevesen reagálnék a „Ginny mégis miről beszélsz?” típusú kérdésre, amikor olyan mondat hangzik el, amelyre évek óta várok. Hihetetlen. Elképzelhetetlen. „…a pálcáddal egész ügyesen bánsz.” Az ilyen elismerés olyan ritka Ron szájából, mint az aranyba forgatott házimanó, vagy a jámbor hippogriff.  Elképedt, hitetlenkedő félmosollyal pislogok Ronaldra, s már épp tovább húznám a cérnát, egy „Elismételnéd? Nem értettem jól.” – féle megmozdulással, mikor a másodpercnyi büszkeségemet és örömömet Ron kalapáccsal zúzza szét. Látom, ahogy a keze a szíve irányába indul, értem a szavait, mélységesen értem, és… hallgatok. Mégis mit mondhatnék? Semmi közöd a fájdalmamhoz? Vagy… mi mást?!
Az ajkamba harapok, mégsem bírok egy frappáns replikával előállni. Ron az egyetlen olyan témát kapta elő a boszorkánysüvegből, amire nem tudok, nem vagyok képes felelni. Mert bele sem merek gondolni, mi lesz, ha nem térnek vissza…
Furcsa játéka ez Merlinnek. Néhány hónappal ezelőtt, az RBF-vizsgáim előszelénél még tökéletesen, hamisíthatatlanul boldog voltam. Ma, itt a konyhában állva pedig csak arra tudok gondolni, mennyi minden áll pellengéren. És jól mondja Ron. A szívem bizony darabokra fog törni, ha elveszítem őket. Akár egyiküket is. Vagy mindhármukat.
Nagy, remegős sóhajjal elkapom a pillantásom az arcáról, és a mellkasomon összefont karjaimra meredek. Muszáj volt ezt kérdezned?! Muszáj emlékeztetned rá, milyen súlyt cipeltek a hátatokon? Muszáj eszembe juttatnod, mennyi minden van, amit sosem mondtam el nektek? Neki? És, ha holnap elmentek, ki tudja, elmondhatom-e valaha is…

Mire visszarángatom magam gondolataim útvesztőjéből Ron már ismét felháborodással küzd, nem is akármilyennel! Ne hívjam így, és különben is, nem tehet róla, hogy… na persze!
– Jó, hazudj csak magadnak, nem érdekel! – vágom rá indulatosabban a vártnál, mivel még mindig ott pulzál bennem az előző szavai által kiváltott hatás. A fájdalom…
A fájdalom pedig hatalmas szikrákként felcsapva hivatalosan is ismét nehezteléssé avanzsálódik, mikor  Neville neve elhangzik bátyám szájából.
– Neville bátor és hűséges, és nem igazságos vele szemben,  hogy folyton mindenki alábecsüli! A DS idején néhány éve Ő fejlődött a leggyorsabban! – hadarom villámló szemekkel, mert bizony ez az igazság. Annak idején mikor a halálfalók megszöktek Azkabanból, Neville hatalmas változáson esett át. Többet és erősebben gyakorolt, mint bárki más közülünk, és végül még Hermionét is sikerült lefegyvereznie!
Ron kérdésére nem felelve, síri ábrázattal indulok el mellette a lépcsőn, igyekezve, hogy ne keltsünk zajokat, bár ketten ez már közel sem olyan egyszerű.
Már a második fordulóban járunk, mikor alig hallhatóan, lepkeszárnynál is csendesebben suttogva megszólalok, egészen közel bátyám füléhez.
– Nektek is.
Ezzel csupán az imént elhangzó szerencsekívánatra válaszolok, de remélem, különösebb magyarázat nélkül is érti. Nem kell hozzátennem semmit.

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 31. - 20:40:28
Az oldal 0.564 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.