Rohadtul nem volt kedvem ehhez a mai naphoz. Na jó, az ez utániakhoz sem, de ha nem látják a képemet, nem fogy a könyv, és ha nem fogy a könyv, akkor barátom mocskos egy világ jön.
Már majdnem két hete folyt ez a véget nem érő, idegborzoló rémálom, amit Larry, az ügynököm csak dedikálásnak becéz. Anyád.
Egész nap mást se csinálok, csak elhízott, középkorú boszorkányoknak és picsogó kamaszlányok garmadáinak írom alá azt a szart, amit ezzel a két kezemmel gépeltem le.
Nincs rá jobb szó, undorító egy nyomtatvány volt, én speciel a z íróasztalom lába alá tettem be, hogy az a nyomorult bútor ne billegjen annyira, de vannak olyan elvetemült lelkek, akik képesek voltak ELOLVASNI. Komolyan mondom, egyik se normális.
Szokatlan lehet, hogy egy író ennyire gyűlöli azt a regényt, ami híressé tette a nevét, de ez volt az igazság. Kibaszottul rühelltem, elmondhatatlanul gyűlöltem minden egyes betűjét. Azért, mert mindegyik igaz. És mások ezt élvezik, ha a kényelmes szobájukban halk zene mellett, egy kellemes kis karosszékben olyan elbaszott életekről olvashatnak mint az enyém... nincs igazság a földön.
Na de a shownak mennie kell tovább, én pedig keserű grimasszal nézem a tükörképemet a flaska oldalán, majd nagyot húzok a kesernyés italból.
- Uhh, hát ennek aztán van ereje! -csettintek elégedetten a nyelvemmel, ahogy kedvtelve méregetem az üveget; a 66 féle összetevő között volt minden, amit csak el lehet képzelni.
- Akkor legyen elég ennyi -veszi ki a kezemből a szeszt az emlegetett, bolond Larry-
Nem akarom, hogy megismétlődjön az, ami a múlt héten történt Walesben... -aggodalmaskodik a pasas.
Én nem tudtam elnyomni a széles vigyort, mikor eszembe jutott az eset; kicsit többet sikerült benyakalnom abból a gyomorkeserűből és a dedikálás sokkal „oldottabb” hangulatúra sikerül, mint ahogy ez a hájas pacák szerette volna.
- Miért? Szerintem az a nő még élvezte is, mikor megfogtam a seggét -sandítok szemtelen vigyorral az ügynökömre. Az lemondóan sóhajt és legyint, mire röhögnöm kell.
- Na ne aggódj, hájfej, jó kisfiú leszek, becsszó -teszem a pálcám a szívem fölé komolykodó képpel.
- Attól tartok én is... -morogja az orra alatt, de már nem figyelek rá; egy újabb éjszaka és egy újabb üveg ígérete lebeg a szemem előtt, ami ez után az emberkínzás után vár rám.
- Színpadra, Max! -tapsol egyet lelkesítőleg Larry; mit ne mondjak, egy sellő is lelkesebben ugrott volna partra, mint amennyire én akartam kimenni a szűkös hátsó szobából, de ha menni kell, akkor menni kell, nincs kifogás.
Egy utolsót sóhajtottam, aztán felvettem a legprofibb bájmosolyomat. Olyan volt, mint a muglik villanykörtéi; üres, de szemkápráztató. Pálca a farzsebbe, pipa a másikba és már mehettem is a hívők elé én, az áldozati bárány.
Ahogy megjelentem az ajtóban, a tömeg -Merlinre, de még micsoda tömeg!- felmorajlott; minden izgatott arc és szem felém fordult. Kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy mutogatnivaló fenevad lennék egy kibaszott cirkuszban. Egy percig csak némán méregettük egymást, én és a gyerekek. Mert a kocsmát megtöltő közönségem ezúttal nem borzongásra vágyó, unott háziasszonyokból állt, ma a picsogó kamaszlányok és a nagyfiúk uralták a pályát. Micsoda változatosság.
- Hölgyeim... ki lesz az első? -kérdeztem finoman, de sokat sejtetően, a helyiséget pedig egykettőre betöltötte az az idegesítő, undok női csivitelés, amit a férfiak annyira utálnak. Kurva életbe.
Körülbelül öt percnyi zajos tömegverekedés után immár egy rendezett, egyenes sor kígyózott az ajtótól az asztalomig, a csacsogás pedig halk duruzsolássá mérséklődött. Helyes.
Lány jött lány után; mindegyik fiatal, üde és kívánatos... és persze ne felejtsük el, hogy rajongó. Már attól is összepisilték magukat, ha csak rájuk néztem. Tucatáru voltak egy mugli futószalagról, semmi egyediség, semmi fűszer nem volt bennük. Csinosak voltak persze, lett volna velük egy-két ötletem egy másik helyzetben, de bármennyire is megnéztem magamnak a formás kis kezeket, melleket és virgácsokat, ugyanolyan üresfejű cicamica maradt mindegyik. Néha egy-egy fiú szakította meg a sort; őket többnyire a börtönévek érdekelték a regényből. Ilyenkor mindig önkéntelenül is az alkaromon sötétlő bélyegre tévedt a kezem; szerencsére a ruhám ujja eltakarta szem elől.
Larrynek nem lehetett panasza rám; mosolyogtam, kedveskedtem, már amennyire tőle telt és mélyen belül tele volt a tököm az egésszel. Nem való ez nekem; túl antiszociális vagyok én az ilyesmihez. Én csak gondolkodom, gépelek aztán leadom a kéziratot; a többi már az ő dolga. Baszki, minek tartom egyáltalán, ha még arra se jó, amiért felvettem? Megjegyzem magamban, hogy ezt a témát okvetlen meg kell beszélnem vele, amikor megakad a szemem valami rohadtul szokatlan dolgon.
Reflexszerűen nyúltam az előttem ácsorgó fiatal lány felé, akinek sikerült súrolnom az ujjait, amikor kivettem a kezéből a dedikálásra átnyújtott művet. Abból hirtelen kicsusszant a tucatnyi könyvjelző egyike, rajta valami fura címerrel.
- Egyedi darab -jegyzem meg, miközben találomra visszateszem a lapok közé, majd felnézek a lány arcára és meglepődve pislogok rá vörös szemeimmel. Csak nem egy metamorfmágushoz van szerencsém? Vagy csak valami egyszerű bűbáj az unatkozó boszorkánypalántáknak?
- Mondd csak, a hajad mindig percenként változtatja a színét, vagy csak akkor mikor zavarban vagy? -teszem fel a kérdést széles, pimaszul magabiztos vigyorral, kinyitva a kötetet. Addig is, hogy valami hasznom is legyen a pillanatnyi szünetből, az oldalamon lógó dohányoszacskóhoz nyúlok és komótosan tömni kezdem az ugyancsak előkerült pipámat.
- Na és kinek ajánlhatom a könyvet? -nézek kérdőn a lányra, hogy mondja a nevét.
Végre egy szikrányi változatosság!