+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Saulus Armstrong (Moderátor: Saulus Armstrong)
| | | | |-+  A zálog
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A zálog  (Megtekintve 4666 alkalommal)

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 01. 25. - 21:41:37 »
+1



Alan Brodowski otthona Kelet-London egyik nem túl előkelő, három emeletes, vörös téglás sorházainak egyikében található. Muglik számára nem érzékelhető hely, de ez csak afféle rongyrázás, mert ezen a környéken pont a kutya se törődik vele, ha esetleg lemészárolod a szomszédban saját családod. Az enteriőr egyértelműen varázslóházat mutat, átlagos ízlésű, átlagos vagyonú tulajdonost. Elég nagy rendetlenség van: agglegénylakás. Maga Alan Brodowski a pincében tölti nem hivatalos háziőrizetét.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 01. 25. - 21:51:34 »
+3

...még a Roxfortban
*Régen volt már.
Nem, átkozottul nem volt elég régen. Az emlékezés durva vésővel dolgozik, átrajzolja a finom vonásokat, bizarrá mélyíti a száj árkát, veszedelmes fokká az orr vonalát, a sima homlokot összekarcolta. Az erőteljes járom és állcsont között soványan kapaszkodik a sápadt bőr, maga az áll, hiába kölykösen sima feszült, egyáltalán nem alszik jól a férfi hátradőlve a székében az iroda biztonságosan lezárt magányában. A lába az asztalon, a nyitott ablakon beáradó hűvöstől kissé összegömbölyödve lecsúszott a magas támla alá, a kezei védekező tűnnek el a szétgombolt talár sötét szövete alatt, meggörbülő ujjai figyelmeztetőn markolják a saját oldalát, a bordák alatt zajosan vergődik a szív, kapkodni kezd a tüdő, az álomképektől nekihevülő vér vadul árad, felforrósítja a dermedt tagokat, az ébrenlétbe menekíti a tudatot. Ennek ellenére nyugodtan nyílnak fel a homályos, zöld szemek, közönyösen és rezignáltan bámul az iroda hűvösébe, a rémálmokra immunis higgadtsággal simítja meg az arcát, törli meg a száját kézháttal, miközben odalentről a nagyterem felől a folyosókon pattogó visszhang sajátos robajt hoz annak jeleként, hogy véget ért a vacsora. Ettől némiképpen megélénkül, attól pedig különösen, amikor az ablakon puhán, mintha ez éjszakai égbolt csillagos kárpitjáról leszaggatott anyagfoszlány lenne, besuhant a bagoly.
Közönséges bagoly volt, ahogy az asztalra telepedett Shannon figyelmesen lekapta a lábát, előrehajolt, kivette a horgas csőrből a fakó papirost...

...bizonyára egy házi feladat, vagy egy mentegetőzés, hogy miért nincs kész. Inkább ez utóbbi. Valami félreérthetetlen könyörgés azért, hogy ne legyen ma valami büntetőmunka, esetleg egy-két instrukció a felsőbb vezetéstől. A lehetőségek száma kivételesen nem a végtelenhez közelít, talán némi meggondolatlansággal hajtom szét a papirost és olvasom el a rádobott sorokat. Amúgy sem mosolyogtam, a maradék kifejezést is leolvad az arcomról, félreérthetetlen borzongás figyelmeztet arra, hogy ennek nem lesz jó vége. Veszélyes elhagynom a kastélyt. Határozottan veszélyes, friss hegek, újszülött fájdalom nyilall minden meggondolatlan mozdulattól, a mágia szaggatta sebek égnek akkor is, ha a test már mozog, életképes, cselekvő és aktív, a varázserő is torzult akkor, amikor a fekete mágia a „jó” nevében ...
Elég. A karomra támasztva a fejem már csak azon járnak a gondolataim, hogy hogyan lehetek ennyire szerencse. Valahogy megtalál, pedig alapvetően nem keresem a bajt, nehéz elhinni, hogy ennek semmi köze semmiféle karmához és sorshoz. Nem kéne kételkednem ezek létezésében, hiába hajtogatja elszántan mindenki, hogy a saját sorsának irányítója, Brayden már nagyon korán megmondta nekem, hogy hol a helyem és mi az irányom ebben az életben, amióta ellenkezem ezzel vérrel írom a történetem. Brayden. Nem az a hangulatos vacsora utánra való gondolat Armstronggal együtt.
Vacsora. Elaludtam a vacsorát. Most már úgyis mindegy.
Halkan lendülök mozgásba, összegombolom a talárom, megigazítom alatta az ing gallérját, három mozdulattal hátrafésülöm a hajam. Kész vagyok. A kölcsönpálca idegensége szinte égeti a kezem, ahogy a zsebembe nyúlok érte, végül nem is veszem elő. Manuálisan becsukom az ablakot, a hálószoba ajtaját, írok egy kurta cetlit Shaelynn-nek, hogy a bünetőmunka elmarad mindenféle manipulatív fogás nélkül, felhajtom az asztalon árválkodó rég kihűlt szirupédes kávét. Harapni lehet szinte, az állaga, mint egy dermedt puding. Illik a hangulatomhoz.
Elhagyom a folyosót, a teremben a padon hagytam az üzenetet. Valamiért tartok tőle, hogy a további estéket is szabadnak kellett volna nyilvánítanom, de talán oktalan félelem. Nem, semmiképpen sem látszott halálos fenyegetésnek a szinte ártalmatlan levél, a Roxmortsba hívás. Nyilvános hely, a varázserő átitatja, konokul ragaszkodom a gondolathoz.
Elhagyom a Roxfortot, fürgén és gyorsan, a tél hideg itt Skóciában, hideg és nedves, de mindig is itt éltem ez a sötét este nem tartogathat olyan meglepetést, amivel ne találkoztam volna már. A kastélylakók leplezetlen érdektelenséggel néznek át rajtam, néhányan köszönnek, másokra ráköszönök, diákok, tanulók, összemosó világos, sötét arcok, kék, zöld, barna szeme, kölyökállak, hajak, orrok, vonások, tiszta mosolyok, gúnyvigyorok képeivel töltöm meg a lelkem, hogy ne kelljen a bátyám kútsötét szemének emlékvizébe merítkeznem. Pokoli dühe, haragja legalább annyira megsebzett, mint az auror kárhozott mágiája, nem kívánom vele a találkozást, bár talán neki sincs ínyére, ezért nem jön a kastélyba úgy, mint legutóbb. Nem hajtom fel a csuklyát, akárki láthat távozni. Remélem, valakinek hiányoznék a létszámból, ha nagyon elmaradnék.

...már a nappaliban

 Döbbenten fordulok körbe a teljesen jellegtelen, számomra semmitmondó berendezések között. Az idegen pálcára feszülnek az ujjaim, miközben az egyensúlyomat visszanyerendő néhány lépést teszek a köldökömbe kapott rántást követő varázslatos utazás után. Valószínűleg a papiros a zsebemben változott zsupsz kulccsá, amikor elhagytam a birtok védőmezőjét, és hozott ide. Rizikós vállalkozás, de bevált, a zsebembe gyűrtem és magammal hoztam.
Hideg tétovázással fordulok megint, de a nappali üres. Odakintről hallani némi zajt, nem teljesen a világtól elzárt világvégi hely, de a képlet ugyanaz. Akaratom ellenére vagyok valahol, valamilyen helyzetben, egyelőre pálcával a kézben, de összeszorított gyomromon muzsikál a kérdés, hogy még meddig?
A kandalló mellé lépek, megérintem a rácsot. Muglikra nem jellemző a rácsozat, bizonyára mágusotthon. Na de kié? Gyanítom, nem a bátyám hozott ide, a gyanútól sápadtan nekivetem a hátam a hűvös rácsnak, a berendezést szemlélem, felmérem az ajtókat. Átlagos otthon. Semmi rendkívüli. Talán csak túlzásba viszem a gyanakvást, vendéglátóm talán a nekem háttal álló fotelben lapít, mint annyi filmben a gonoszok, vagy akármelyik pillanatban beléphet az ajtón. Megkapja azt a pár másodpercet, amíg a pánik legyűri a türelmem várakozási időnek.*


Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 01. 27. - 19:07:14 »
+3

   Csendesen és lassan lép be a nappaliba a konyha felől, finoman nekidőlve az ajtófélfának. Tovább váratta néhány perccel. Belegondolt, hogy talán mégsem kellett volna… de már itt van. Nem esett baja a megbütykölt zsupszkulccsal való utazástól, épségben érkezett meg. Itt van. Itt, nála.
   A kezében jól láthatóan pálcát tart, de nyugodtan elernyesztett karral a földnek szegezi, az sem zavarja, ha Shannon várhatóan őrá mutat a pálcájával. A férfi képtelen megvédeni magát, ezt már bebizonyította, most már nem is vár tőle semmi bravúrosat – ha pedig mégis valamiféle fakó bosszú áldozatává válna hirtelenjében, azt talán… meg is érdemli. Hangja higgadt és már szinte barátságos, amikor megszólal. Nem, nem jó szó az, hogy barátságos, inkább… bizalmas. Túlontúl bizalmas ahhoz képest, hogy nem ismerik egymást.
   De ő mégis ismeri Shannont… jobban ismeri mindenkinél. Egy kivétellel.
- Sajnálom, hogy így kellett idecsaljalak, de gyanítom, hogy ha egyszerűen meghívnálak magamhoz, akkor nemigen jönnél el. De nincs mitől tartanod: nincsenek ártó szándékaim. – Mélyrehatóan figyelmes pillantása kutatóan, információra, talán csak a puszta lényére kiéhezve simít végig a férfi sziluettjén, bár talán megnyugtató, hogy ezúttal tisztes távolságból. A tartását méri fel, mennyire feszes az izomtónusa, mennyire idegesek, mennyire kapkodóak a mozdulatai, milyen érzelmeket tükröz az arca, tekintete, most, hogy felismerte… és mennyire lehet még sebzett? Bizonyosan fájnak még a sebhelyek. Össze lett rakva annyira, hogy megmaradjon, hogy mozogni, élni, tanítani tudjon, de mi van a többivel? Mi van a fájdalommal? Mi van a lelki sebekkel? Nem tudnak róla mindent. Nem tartják eléggé kontroll alatt. Megfeszül az állkapcsa tehetetlenségében, fanyar fintor ül ki az arcára, talán mosolynak indult, talán nem is próbálkozott vele. – Üdv, Shannon. Kerülj beljebb – int neki a szoba belseje, saját maga felé.
   Türelmetlenség bújik meg a mozdulatában, pedig ő annyira fegyelmezett, annyira elvetemülten kitartó, türelmes, tudja magáról, hogy az, hogy micsoda önfegyelemmel bír, de már nem egyedül birtokolja. És amiben osztoznia kell, az forróvérűség, hirtelenség, vad, beteges gerjedelmek, amelyekhez nem szokott, és amelyeken nem tud még igazán uralkodni. Elviselhetetlen. Méltatlan.
   Eltaszítja magát a faltól, és közelebb lép, de nincs benne semmi hirtelenség, lassan, átláthatóan és magabiztos nyugalommal mozog, mint az állatidomár, ha nem akarja megijeszteni a bestiát. De ha Shannon nem jön magától közelebb, akkor lassan-lassan egyre közelebb sétál hozzá, egy kicsit talán maga sem ismeri fel, mennyire magától értetődően kartávolságon belül akarja tudni. Vonzza, mint a fény az éjjeli pillangót. Meg van veszve. És a legrosszabb, hogy tud is róla, de nem tud tenni ellene.
- Most rakjuk el a pálcát, rendben? – felemeli a kezét, hogy Shannon jól lássa, elteszi a pálcát, és ha a férfi is így tesz, akkor még közelebb óvakodik, ha nem, akkor vállat von, ráhagyja, és onnan szemléli tovább.
   Nem tud nem úgy tekinteni rá, mint valamire, ami az övé, vagy ami az övé is lehetne. Az ő öccse, az ő követője, az ő rabszolgája, az ő alkotása? Nem, ez annyira Minticz, ennek köze sincs őhozzá… Talán egyszerűen csak valaki, akivel törődni, akire vigyázni, akit óvni és vezetni lehet. Nevelni, mint egy gyermeket, egy virágot, egy háziállatot. Mert Shannont muszáj. Shannon nem önálló személyiség, és ha Brayden hatalmában marad, akkor nem is lehet soha. De ha… ha ő tudna hatással lenni rá… ha ő vehetné a kezébe a gyeplőt… akkor lehetne belőle valaki. Ember. És szent ég, ő tudja, mire lehetne képes Shannon, ha ismerné a saját lehetőségeit, ha akarna élni velük! Megszállott láng lobban nátriumgőz-lámpaként hűvös szemei szürkületében. A láng nem az övé, a Shannont csiszolni vágyó rögeszme idegen mag elméje talajában, de saját csírákat növeszt már, saját rügyeket dédelget magában. Kész arra, hogy gyökeret engedjen őbelé.
   Nem kéne hagynom, hogy ez megtörténjen. De mi rossz van abban, hogy meg akarom szabadítani a sötétségtől? Megválthatnám tőle, megszabadíthatnám, meggyógyíthatnám… rávezethetném a saját útjára… taníthatnám, védhetném, jobban, ahogy ő tette eddig. Ebben nincs bűn. Ez tiszta szándék, megengedett, elfogadható.
   Mennyire Braydenével rokon gondolkodásmód. Megváltás, bahh! Mennyire rémisztő. Mennyire egyívású célok dobolnak odabent a közös vágyak szárnyai alatti rühes melegben. Mennyire groteszk, hogy kettejük közül épp Brayden az, akinek ilyen fixa idea van a birtokában! Épp őt mozgatják ilyen emberi kötelékek, még ha őrülettel mérgezve is, miközben belőle kiveszett már minden érzés, minden kötődés, ott pihennek elásva a hideg földben… Miközben az ő, Brayden szenvedélye él, lélegzik, mozog, meleg a teste. Heves irigységgel gyűlöli érte. Ha semmi más oka nem lenne, hogy meghasonlottan önpusztító, gyáván lappangó vággyal szomjazza a vérét, Shannon elég lenne hozzá. Hogy az övé. Hogy neki van kit simítania, ölelnie, ütnie, marnia. Hogy ez a nyomorult, annyival nagyobbra és többre termett báb őhozzá hű. Talán még szereti is azt a rothadt lelkét.
   Hirtelen heves vágyat érez, hogy újra összetörje Shannont, hogy újra letapossa a fejét a sárba, amíg vissza nem hullik a sikoltó megadásig, mikor a lelkét is eladná, bármit megtenne, akkor ott elmondatná vele egymilliószor, hogy gyűlöli Braydent, hogy undorodik tőle… még csak az se számítana, ha esetleg nem igaz. Kielégülésnek elég volna.
   Soha többé.
   Nem azért csalta ide, hogy bántsa, inkább… azért, hogy meggyógyítsa a sebeit. Mindegyiket, amelyikhez hozzáférhet, mindegy, hogy melyik felével, milyen célból okozta őket. Jóvátételt akar, bizalmat, megbocsátást. Hosszú-hosszú időnek tetsző percekig némán nézi csak, mint egy múzeumi üveg mögé zárt tárgyat, hagyja, hogy beszéljen, ha akar, vagy hallgasson, ha így kívánja. Nem, nem töltheti ki rajta a dühét, nem Shannon a célpont.
   A kurva istenit, miért nem képes uralkodni magán? Magán… vagy inkább Minticztől örökölt, tébolyult indulatain. Az ő hibája az egész. Minden. Ha ő nincs, Shannont sem kellett volna bántania…
- Jól vagy? – kérdez végül halkan. Kutató, mély pillantásával szinte levetkőzteti a sebekig, kalapáló szívéig, a titkos gondolatokig, a roncsolt szervekig. De nincs a hangjában bűntudat. Tulajdonképpen nincs a hangjában semmi. Közeli, tömör hang, szinte egyenként meg lehet érinteni a szavakat. Valahogy csupa bizalmasság. Mintha valahol, valamikor, talán csak egy régi rémálomban, egy recsegő telefonkagylóba már elmondott volna mindent. Egy mindent magyarázó, mindent a helyére tevő szózatot. Nincs magyarázat, mintha nem is kéne, mintha értenie kéne így is, mintha egy élethossz óta beszélgetnének…
   De mégsem. Nem vele.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 01. 28. - 05:02:28 »
+4

*A maga nyers egyszerűségében nem ért meglepetésként a látvány. Számítottam arra, hogy árnyék halkan az ajtóban Armstrong fog megjelenni. Tudtam előre, ismertem a tudatomon végigvibráló feszültséget, a behúzódó izmok fájdalmát a még ki sem hevert tortúra hegeire halmozódó újabb indokolatlan erőfeszítéstől, a menekülési ösztön rángatását, a felhalmozódott pánik gondolatiságát. Megéltem azóta százszor, ezerszer, félhomályos tudattal magam elé bámulva ezt a felbukkanást, sok ajtó, sok folyosó, a Roxfort kövein szerteszórta már rengetek fantomnyomát az én képzeletemben, irracionális, tudaton túli jelenléte hozzászoktatott, így most képes vagyok csak összerezzenni, és ráfogni a pálcát.
Elszántan és határozottan, a kezem nem remeg, veszélyes, ha az ember a varázseszközöket nem kezeli kellő határozottsággal, egy visszasülő varázslat éppoly romboló és kártékony, mint egy ártás, rontás. Noha nem hiszem, hogy őt különösebben befolyásolom vele, a varázslónak megnyugvás, ha pálca van a kezében. Megnyugvás lehetne. Számomra semmilyen pálca vagy varázserő nem rejteget megnyugvást.*
-Sajnálod?-*villan a szemem, ahogy közelebb jön, vizslató, kutató pillantását elnézve sok sajnálat valójában nem motoszkál benne, mi több. Oka biztos van, miért hozott ide, annak módszere a saját találmánya, ötlete, ezen túlmenően minden mentegetőzés hamis. Módfelett hamis, hiteltelen, megbízhatatlan. Képmutató. Átverés. Alakoskodás. Megtévesztés. Ravasz taktika. Egy terv része, amiben megint egy áldozat vagyok. Brayden ellen. A szívverésem felgyorsul, hátralépek egy fél lépést, noha nem akarok menekülni, megzörren a rács, a kandalló nem út, a hopponáláshoz már most szétestem fejben. Térj magadhoz Shannon. Ne épülj rá arra a kandallórácsra, kényelmetlen és nem bátor dolog. Bár ki akar bátor lenni?
Gyanakodva figyelem, akármit tesz és mond...*
-Rendben-*tedd csak el. Igen. Ez határozottan egy olyan lépés, ami hihetőbbé teszi, hogy nincsenek ártó szándékaid. Egyelőre. Csakis egyelőre, nem hiszek abban, hogy egy-két percnél megtartaná ezt az állapotot, csak amíg elmondja mit akar. Amíg kicsikar bármilyen olyan választ, amire ellen támadhat. Ezt láttam már. Tapasztaltam. A paranoia lenyűgöz, gúzsba köt, nem engedi szabadon a gondolataimat. Kár volt elindulni. Tudtam, hogy kár lesz. Akkor miért? Mi értelme volt? Mire voltam kíváncsi? Braydenre? Ugyan már, ismerem a módszereit, nem ilyen.
Túl közel jön, szinte az állához ér a pálca, a kezét figyelem, a feszültség átjár, szinte vibrál az ujjaim között az eszköz. Ő bezzeg nem fél. Magabiztosan vonogatja a vállát, szelíd ráhagyással érdektelenséget mutat, már ezért, ezért átkozhatnék, menekülhetnék, tisztán írja a mozdulata, magabiztossága, a szemében izzó túlvilági fény a levegőbe azt, hogy valamire készül, valamire, ami nekem nagyon nem fog tetszeni, ami fájni fog újra és újra, és megint.
Mire észbe kapok, minden porcikám reszket, mint egy hidegrázós betegé. Leengedem a pálcát, nem teszem magam nevetségessé vele, inkább teszek egy lépést hátra és oldalra, a kandalló másik felére. Ha követni fog innen még van hova menekülni.
Hallgat, és én hallgatom. Nem értem a tekintetét, képtelen vagyok bármit is leolvasni az arcáról. Mintha pillanatonként változna, hogy ki néz rám a lelkéből, na nem mintha feltételeznék róla emberi sokoldalúságot, összezavar. Nem kéne még több zavart, félszet begyűjtenem, mint amennyi már így is adott, nem kéne kutatnom szürke szemében azt, amiben úgyse akarok hinni, válaszokat, amiknek úgyse adnék hitelt.
Gyűlölöm, amikor így néz rám. Ezt már ismerem.*
-Nem, nem vagyok jól-*hogy szabaduljak a tekintetétől sietek a válasszal, rohanok, és emiatt sokat szépítek. Pokoli rosszul vagyok. Bitang rosszul vagyok. Ennél rosszabbul már csak akkor lehetnék, hogyha felkötve nyújtóznék otthon, vagy a padlón feküdnék, várva a bátyám, mivel semmi másra nem lennék képes, mint a passzív várakozásra.
Meglepő düh acsarodik a tudatomban, lehunyom a szemem. Mi a baj Armstronggal, hogy nem nyomja el a saját kisugárzásával az összes próbálkozásomat, hogy a gondolataimat nem tölti ki makulátlanul az a megadás, az a behasalt engedelmesség, amit kicsikart belőlem? Talán az a baj, hogy nem élt vele? A kínzás, a fájdalom, ami adhattam érte cserébe nem kellett, így nincs visszatartó erő?
Nem, ez valami más. Lázadás. Gyerekség. Összeszorítom a fogam, a halántékomon az ér lüktetése kezd zavaró lenni a koponyámon, szétlöködi a már összeállt gondolatokat, leszorítja őket a felszín alá.*
-Miért, mire számítottál, hogy leszek?-*összehúzott szemmel méregetem, fürkészem, valami nem tetszik nekem rajta. Valami nagyon nem, de képtelen vagyok megérinteni, megfogni, megfogalmazni a gondolatot, hogy mi az érzés oka.* -De mindegy is. Nem akarom tudni. Nem érdekel. Elmehetek? Vagy mit akarsz tőlem?-*térjünk a tárgyra. Mit adjak, a birtokomban se levő információt, vagy egyszerűen csak én kellek, újra, megint, úgy, mint akkor.*
 
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 02. 01. - 11:40:49 »
+3


   Shannon arcán nem látszik megrendülés vagy hirtelen rémület, döbbenet fakósága. Mintha magától értetődő lenne, hogy itt vannak mindketten újra. Ketten, csak ketten, megint. Még a helyszínekben is van valami hasonló. Brodowski nappalija épp olyan jellegtelen, épp úgy híján van az életnek, mint Shannon mugli menedéke volt. Hűvös hálószobáját csak a saját vére, az együtt töltött órák szorosra font, beteges bensősége festette ki forróra emlékekkel; színnel, ízzel, dallamokkal, főleg dallamokkal, a szakadó húros hangszerek végtelenbe húzó concertóival. De a férfi ezt minden bizonnyal máshogy látja. Bemocskolásnak. Ha eddig sem kötődött túlságosan a helyhez, biztosan mihamarabb megszabadul tőle. Bár ez lényegében nem fontos.
   Az ösztöneinek nem nagyon tetszik, hogy pálcát fognak rá, feszülni akarnak a karjában futó, jól idomított inak, de a férfi rezzenése, és az, hogy nem támad azonnal, az ő előfeltevéseit igazolják. Ebből sem tanult. Meg fognak téged enni, Shannon, egyszer jön egy másik ragadozó, aki nem akar rád vigyázni, mint mi, és akkor nem csak beléd harapnak, hanem megrágnak, lenyelnek, megemésztenek. De a pálcát legalább úgy fogja, ahogy azt kell, nyugodt, magabiztos. Persze, ez látszat csak, de nem menthetetlen. Semmiképp sem menthetetlen, hiszen ott lakozik a sebzett húsban a nagyszerűség ígérete. Elégedetlenül, kicsit kelletlen szájrándulással nézi, mint a szobrász a rosszul faragott tömbanyagot. Megvolt benne a lehetőség, elrontották. De még semmi sincs veszve, ki lehet javítani, lecsiszolni, lefaragni belőle. Tökéletesíteni.
- Igen – ismétli meg higgadtan. – Sajnálom. – Nem mentegetőzik, egyszerűen csak kijelenti, mint egy tényt. Egy újabb olyan tettet, amelyet meglépett, mert szükségét látta, noha nem volt kedvére való. – Egy szabályos meghívással jó légkörrel kezdhettünk volna – fűzi hozzá magyarázatképp. – Nyugodtabb, együttműködőbb lennél. Így viszont ijedt vagy, ideges. Zavart. Gyanakvó. – Shannon külsején hiába nem látszik mindez, ő tud róla, átlátja. – Mindjárt el is fogsz követni valami szükségtelen ostobaságot. Felesleges köröket futunk le, míg meggyőződsz arról, hogy nincs mitől tartanod. Ezt örömmel kiküszöböltem volna, ha van rá mód. De tartsd meg a pálcát, ha az segít.
   Még csak nem is különösebben lekezelő, egyszerűen csak tisztában van vele, és hangot is ad annak, hogy Shannon kezében a pálca legfeljebb megnyugtató fegyver lehet, magabiztosságot adhat a férfinek, de ellene nem sokat ér. Nem mintha ő lenne az ezerfejű hidra, de az a pálcakezelés azért hagy némi kívánnivalót maga után. Annyi idő alatt pedig a farzsebéből is el tudná kapni a sajátját. Szinte már el-elmosolyodik, ahogy csaknem az állát simítja a makacsul nekiszegezett vessző, de nem lép közelebb, és végül komor marad; csak egy ígéret ez a szájzugban, mint a felhők mögött derengő nap incselkedő sugarai. Shannon szeme beszédesebb, mint amire emlékezett. Legfeljebb csak akkor tudná nyilvánvalóbban megmutatni, mennyire nem bízik a szavaiban, ha a homlokára írná… Írni. Írott betűk a bőrben. Az ő neve. Nem valószínű, hogy bármit is magára akarna íratni.
   Figyelmesen szemléli, nagyon figyelmesen, csupa türelem és alaposság. Pásztáz, letapogat, a legapróbb részletekig menően megfigyel és archivál a tekintete mindent, amihez csak hozzáfér. Nem bánja, ha látszik, hogy most egy egész életet rászánna Shannon megszelídítésére. Várja, hogy a férfi igazán hozzászokjon a helyzethez, a jelenlétéhez, a közelségéhez, az idegen terephez, a szintúgy idegen pálca tapintásához, súlyához nyirkosodó kezében. Itt minden idegen, a háta mögött a zörrenő rácsozat, a fal, a bútorok, amelyek közt megriadt őzként botladozik, a levegő, a minden. Egyedül ő az ismerős. Méghozzá közeli ismerős. Azzá tették a kíntól leszakadó gátlások, a legmélyebbre hajló odaadás, a megadás, az engedelmesség.
   Tulajdonképp én vagyok itt neked a hazai pálya, Shannon, a már ismert, a kapaszkodó. Nem így érzed?
   Vizslató szemei előtt, jól monitorozhatóan foszlik le róla lassacskán a magabiztosság, a nyugalom. Szétrepedezik rajta, mint Braydenen a megfagyasztott talár, és a talár alatt a puszta bőr… de erre jobb most nem gondolni. Most a legteljesebben önmaga kell maradjon. Ezt nem vágyik megosztani a másikkal. Magának akarja a pillanatot vagy órát, és a legjobban magának a férfi figyelmét. Shannon válla reszketni kezd. Leereszkedik a pálca. Menekül.
   Ahhoz sincsen elég lelkierőd, hogy legalább csak megpróbáld megvédeni magad. Nem mersz ellenszegülni, annyira félsz. Pedig tudhatnád, hogy még mindig jobb ellenállni… akkor legalább a saját akaratod erőt ad, ha próbára tesznek. Nem félhetsz örökké, a rohadt életbe! Vedd már észre, hogy aki elkezd menekülni, az kiváltja a vadászatot, ez a kulcsinger, ez rántja össze a nyálat a szájban, a vergődés, a menekülés, a reszketés…
   Egy darabig nézi szótlanul.
- Számítottál rám. Sejtetted, hogy nem Brayden írt. Így van? – Egy lélegzetvételnyi szünet. Túl fontos ez a kérdés, nem kéne, hogy ennyire fontos legyen, de megveszik a válaszért. Tudni akarja. Tudnia kell. – Akkor miért? Mért jöttél el mégis?
   Számítottál rám… Szoktál gondolni rám, Shannon? Eszedbe jutok még néha? A tükör előtt, mikor rutinból magadra húzod a kendőző bűbájaidat, mikor a sebhelyek fájdalmára ébredsz éjszaka, mikor bőrszíj, nadrágszíj kerül a szemed elé, mikor az íróasztalodra támaszkodik valami könnyűvérű diáklány, és az asztallaphoz szorul egy tenyér, vagy elharapódzik valahol egy ártatlan gyertyaláng, ha elővillan valahonnan egy tetovált szó… eszedbe jutok akkor?
   Szoktál álmodni arról, hogy ott vagy megint a hálószobádban? A hálószobában, ahol egészen másféle meghittséget kéne átélned, egészen másféle bizalmasságot a bőrödön... szoktál-e álmodni arról, hogy újra feltéplek, felszaggatlak vinnyogó darabokra? Ugyanazt éled át? Vagy a te álmodban hamarabb megtalálom, mi az, amitől igazán félsz, mi az a fájdalom, ami igazán mélyre hat a makacs húsodban? A visszatérő rémálom a félelem nagyszájú kistestvére. Láthatatlan hegszövet az agyadban, olyan sebhely, ami nem bélyegez meg, nem kell megosztanod mással a létezését. És szinte lehetetlen eltüntetni. Parazitaként átvészelhet egy életet is odabent, benned.

   Készséggel elhiszi, hogy nincs jól, hiszen kezd kiszaladni az arcából a vér, és reszket, mint egy didergő cinege. Kezdi kerülni a pillantását. Lassan és nyugodtan lép utána, nem akarja hirtelen rávetni magát, sem megijeszteni, de nem lehet előle csak úgy elszaladni, akármeddig menekülhet, akkor is követi, és előbb-utóbb lesz ott egy sarok, egy akadály, és akkor nincs tovább, vége a három lépés távolságnak, belenyal a férfiéba sötét aurája, még ha most nem is olyan erőszakosan, de határozottan, megkerülhetetlenül, erőteljesen.
- Arra, hogy helyreraknak – fintorodik el ingerülten a kihívó kérdésre. – Élsz és épnek látszol, de nem gyógyultál meg teljesen. Ebből a rángatózásból ítélve biztos vannak rémálmaid is. Szedsz fájdalomcsillapítót? Nyugtatót? Álomitalt?
   Lázad. Úgy lázad, hogy követeli magára a zendülés azonnali leverését, pofont, ráförmedést, láncot a nyakába, padlót a térde alá. De ehelyett hagyja neki, hogy szájaljon, értőn bólint, mikor Shannon sürgeti a lényeget.
- Nem. Még nem. Nem is javaslom, hogy azzal a pálcával dehoppanálj, alighanem darabokra amputoportálnád magad. – Megrándul a szája, ingerültség villan a szemében. Minticzek és a hűtlen tagjaik, argghh, az kéne még. – Megkérlek rá, hogy maradj.
   Mit akar tőle? Jó kérdés. Talán csak megnyugtatni a saját lelkiismeretét, talán, talán… Hiszen vannak válaszai erre a kérdésre, sokféle válasz, sokféle hibával. De nem biztos benne, hogy Shannon nem vadulna meg a rémülettől, ha ki is mondaná őket. Újra hallgat, nem igazán a szavak embere alapból sem, és ez a helyzet olyan kényelmetlen, olyannyira nem-helyénvaló, nem is tudja igazán, hogyan viselkedjen, hogyan szóljon hozzá, miként közelítse meg. Mennyire könnyű és mennyire megszokott lenne megragadni, a hajába marni, emlékeztetni gyarló kis fogadalmaira, amelyeket nem neki tett, de mégis ott égnek benne… mennyire könnyű lenne, ha most a másik félként állna itt. Elborzasztja a gondolat kényelmessége. Egy rövid időre kipillant az ablakon, majd súlyos tekintete visszasiklik Shannonra.
- Szeretném, ha megmutatnád a sebeidet.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 02. 01. - 21:41:58 »
+2

|a helyemen az idegen|

Feszült várakozással a gyomrában ébredt. Hasa tátongásában felzubogott a türelmetlenség, valami távoli magabiztosság, ami azt súgta, hogy meg fog történni, ma végre újra látja, megérintheti, megtapogathatja azt a nemesi finomságú bőrt, végighúzhatja ujjait az erős tincseken, és ismét belenézhet a zöld szemekbe, amik talán kevésbé lesznek zavarosak, és remélhetőleg az íriszeket se nyomja olyan magasra a fájdalom, mint múltkor. Múltkor. Meglebegtetett filmszalag suhan el előtte, muglimágia a cellulózon, ahogy mögötte feltűnik a Nap, és apró képeket mutat, egy túl fullasztó ködről, egy sötét tanyáról, néhány felragyogó alakzatról, majd karcos diákat a fájdalomról, a szenvedésről, a határok elmosódásáról, hogy miképpen rezegtette a levegő az egyik hangszálait, és kiabált teli torokból a másik. Vonástalan arca, most nem a határozott kifürkészhetetlenséget idézte, hanem egy szenvedett, megkeseredett beteg falfehérsége volt az, ahogy fásult mozdulatokkal végezte napi rutinját, mindent megszokásból és emlékezetből téve, nem is gondolkodva arról, hogy milyen nap van, hány óra, vagy, hogy hol van. Emlékezetből kerülte ki a bútorokat, és kanyarodott a megfelelő irányba, hogy tiszta ruhába öltözhessen. Szakadt, sáros talárja nehezen jött le róla, ahogy minden más büdös, elhasznált viselete, amibe a manók visszaöltöztették, miután próbálták helyretenni haldokló urukat. Második napja nem járt a laborjában, és nem tudta, hogy alkarját valóban nem szorongatta a tetovált kígyó, vagy csak vegetáló elméje volt képtelen reagálni a gyűlő fájdalomra. Feküdnie kéne. Elhaló suttogásokkal intették óvatosságra az értetlenkedő, torz lények, nem is sejtve a furcsa változások okát. Braydennek azonban nem jutottak el tudatáig a máskor oly bosszantó piszmogások, és csak egyre terítette magára a friss textíliákat, amik mágikus mivoltja pillanatok alatt kiöltek minden szagot, minden apró molekulát a férfi környezetéből, ami feloldódhatna a nyálkahártyában. Előreprogramozott mozdulatokkal nyúlt a két pálcáért, amik megcsörrentek gyenge markolásában, mintha szeretkeznének, majd enerváltan dőltek neki zsebe szövetoldalának.
Nem volt kétsége afelől, hogy merre kell mennie, mégis csak sokadik alkalomra tűnt fel a rémisztő ház előtt, és a tompa puffanás átszelte a vékony falszerkezetet, az esetleges bűbájokat, mintha egy kedvtelen rivalló lenne, ami pontosan tisztában van a címzettekkel. A forgó világot egy előrelépéssel tette ismét egyenessé, és gondolkodás nélkül helyezte balját a hideg kilincsre. Nem létező kisujjában keletkező fantomfájdalom, groteszk görcs csak egy pillanatig rántotta vissza napok óta először a valóságba, de ahogy kezdte volna felfedezni a harapó hideget, a fogas szelet, a ködön átpislákoló délutánt, fejének hasgatása elemi erővel taszította taigetoszi mélységbe, egy pantomimek által kitapogatott láthatatlan dobozba, valami szűkülő átjáróba, ahol újra és újra végigtapostak rajta az emlékek, meggyalázva, feldúlva a védtelen, sebezhető, szánni való anyaghalmazt, azt a pár sejtet, amit most a halálfaló képviselt. Valahol, az idegek messzeségében furcsa formájú düh, kiengesztelhetetlen harag is oldani kezdte az axonokat, a sikítva égő dendriteket, de elhaló, magától kihűlő parázsként esett vissza hamujába, el sem érve a gondolatok ingoványos szintjére. Dőlésében is csak a fal akadályozta meg, visszalökni, kimerevíteni mégsem volt képes, így másodperceken keresztül csak üveges tekintettel nézett az ablaktalan bejáratra, és próbálta lenyomni a kilincset, de biztos volt benne, hogy pont annyi erő hiányzik, amit elveszett ujja képviselt. Beletörődve vereségébe szakította meg az ijesztő kapcsolatot, és bámult a réz fogantyú és tenyere közt keletkező űrbe, ahol valami apró gömb gyűlt egyre nagyobbá, és már egészen biztos, hogy el fogja nyelni a csillagokat, a bolygókat, a Holdat, és csak az a furcsa szoba fog megmaradni, az a három, az a kettő élőlény tátog majd bele a vákuumba, akiknek szabad.
Erőt vett magán végül, vagy nem is tudja igazából mi történt, annyira nagy hirtelenséggel esett a szúrós melegbe, és csapódott magától mögötte az ajtó. Semmi méltóság, semmi tökély nem volt esetlen mozgásában, ahogy elveszett egyensúlyát keresve ment a nappaliba, ahol ismét elkapta az érzés, a belső szerveit nyomó rosszindulatú daganat, és szaggató köhögéssel köpött halvány vércseppeket a súlyát megtartó asztallapra, majd hörögve törölte le szája sarkából az árulkodó jeleket, nem tudván, hogy kiáltoznak-e körülötte, épp átkok törik át foszladozó aurája határait, vagy remegő csenddel kísérik az esetlen Minticz mozdulatait, akibe fölegyenesedésével lassan kezd visszatérni a régi lendület homályos tükörképe, és talán Saulus magabiztossága épp csökken. Fogalma sem volt, hogy melyik érzékek, melyik hangok tartoznak őhozzá, csak ösztönösen kihúzta magát, és mereven nézte a pontot, ahol elnyúlva feküdt, és talán még mindig ott vonaglik valahol. Szűkülő szemeiben felgyülemlik ismét valami gennyes, de ahelyett, hogy füstölgő cseppben fullasztaná meg a szobát, egy láthatatlan erő rántja magába, és teszi szárazzá, eddig masszában ténfergő elméjét. Kinyílik a világ, és a három arc térré tágul, ahogy feszes tartással áll az egymáshoz zavaróan közel levő ember közé, háttal az aurornak, jól tudva, hogy igazából nem is történt meg semmi ilyesmi, és öccse arcának vonalain ott feszül fekete sziluettje szellemképe is.
- Tessék. - nyújtja át egészen halkan a csöndben örülő pálcát, majd válla fölött farkasszemet néz valakivel, akinek a nevét is elfelejtette, annyira evidens, de képtelen állni a pillantást, képtelen mondani neki bármit is. - Igen. Még halványan látszik. - ejti ki végül, a testbeszédéhez nem illő, sima mondatot, majd várakozás, és egyéb reakciók nélkül libeg tova, és foglal helyet egy széken, vagy varázsol magának egyet, ha nem találna. Ott helyet foglal, és durcás kisgyerekkén figyeli, hogyan szórakoznak kedvenc játékával, tudva, hogy engednie, hagynia kell, és igazából nem is olyan rossz ez, mert pont ő az, akinek ujjlenyomata megakad a magányos hegek durva varján, vagy végigcsúszik a még puha, friss hámsejteken.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 02. 02. - 02:59:54 »
+2

*Vérbe fagytak a gondolataim. Bármerre indulnak is, mindenhol medvecsapdák, átkok, kelepcék, hurkok, tőrök, pálcák és lobbanó lángok fogadják őket, sima hangjának nyugodt, higgadt monológja mint egy rokka vesz fel az újabb és újabb szálakat, tekeri fel kínlódó spirálba az addig egyenes fonalakat, hogy olyan guzsalyt csináljon belőlük, aminek minden rétege alatt ott lappang valami rettentő mozdulat, hasító fájdalom, dermesztő ütődés, üldözés, a megkötözött testben hajszolt elme üldöztetése, minden, ami ő volt valaha nekem. Kár lenne vitatni, hogy volt közünk egymáshoz, letagadhatatlan órák, ember szánandóságban fürösztve, lepermetezve a kegyetlenkedés legtisztább esszenciájával, felmosva a hús gyötrődésével, megpecsételve hazug, ijedt szavakkal. Holott most különösen jól esne egyszerűen csak azt acsarogni, hogy semmi közünk egymáshoz, nem kell megfutni azokat a köröket, és különben is... mi ez a gondolat, hogy nyugodtabb lennék? Nincs olyasmi a birtokában, ami engem megnyugtathatna, önmagában a nyugtalanságom esszenciális forrása, semmi, de semmi nem tehetne nyugodttá. Egy szabályos meghívásra, nos nem tudom milyen reakciót adtam volna, de holtbiztos vagyok benne, hogy nyugodt nem lenne.*
- Hát hogyne-*ennél nyájasabban tartózkodó választ képtelen vagyok kipréselni egymásnak szoruló fogaim, reszkető állkapcsom közül. Ez a didergés nem olyan, mint egy roham, ez valami teljesen más, a megfélemlített tudatalattim ismerős reakciója valamire, amit annyira szeretnék elkerülni, hogy akár még az eszméletemről is lemondanék. Csak legyen vége gyorsan és hamar. Csak ne tudjam, ne érezzem, nem lássam fürkésző szemében saját magam annyiféleképpen. Túl sok szempárban látom magam félholtan, ez már eggyel több annál, mint amit el lehet viselni, már ha ezt egyáltalán valaha is el lehetett viselni.
Zavart vagyok és gyanakvó.*
- Az egész a...-*elharapom a mondatot izzó szemmel, közelebb jött, pont közelebb az elviselhetőnél. Azt hiszem, a puszta lénye az elviselhetőség határán túl van, nem létezik, voltaképpen meglehet, hogy csak képzelem őt, meghasonlottam a félelemtől és...
Shannon szedd össze magad. Védekezz. De az, hogy az elmédre fogod az egészet, nem véd meg attól, hogy ez itt hús-vér valóság, és noha nem gondoltad volna, hogy még valaki képes lesz az elmédre úgy hatni, megtörtént. Túl mélyre engedted az elmédben, és túl mélyre a sebeit a testedre, de persze nem tehettél mást. Ha az ajtóból elmenekülsz, talán megúszhattad volna. A varázstalanok között képesnek érzem magam megvédeni, elrejteni mindazt a potenciált, amit dédelgetett bennem Brayden, aki mostanra már...
Ha Armstrong itt van, akkor mostanra már bizonyosan halott. Ezt viszont képtelen vagyok feldolgozni. Tudom, mi van rám vésve, karcolva, noha sejtelmem se volt róla mi az, amikor a mozdulatlan állagú fájdalomba beleégtek a szavak, de utóbb, igen, utólag tudok róla. Már megtörtént. És Armstrong van itt. Képtelen vagyok felfogni. Nyomorult bénultság kapaszkodik fel a torkomon. Örülnöm kéne. Érzem, tudom, józanul az örömnek a szabadság vad, féktelen érzésének kéne átjárnia. Feleslegessé válna minden hibáztatás, elenyészne minden vád, az elkínzott test, a lázasan lobogó vér, a rebegő tudat mind szolgálhatna egy érdeket, egy célt, egy örömet. A szabadság kézzelfoghatósága helyett azonban megtántorít az iszonyat, a félelem kitágul a szememben, a tüdőmben, ahogy a levegőért kapok, a tudatomban, hatalmas loccsanással marja fel az értelmemre rótt szavakat a felfedezett tény mérge. Örülnöm kéne, a pokolba is, szabad vagy Shannon!
Üresen pergő hideg szavak, a józanság tanítása, ami azonban csak egy sovány pergamen Brayden életmunka-kötetének, aminek a lapjait kitöltötte precízen, a bőrömre, falatnyi lelkemre rótt sorokkal, olvashatóan, világosan értelmezhető üzeneteket és közléseket adva nekem, róla, a mindenről. És ez, ez nincs többé. Értelmetlenül pergő lapok, hiszen senki más nem olvashatja, senki nem értheti a bátyám szavait, a fanatizmusával rajzolt betűket. Nincs, nincs tovább. Nem adta fel, nem engedett szabadon, a létezés terhétől vált meg.
MIÉRT?! HOGYAN?!
Lehetetlen, képtelenség, fel és megfoghatatlan. Ismerem a hátrányait, de tudom az előnyeit, nem lehet, hogy...
Ott kellett volna lennem. Ketten talán...
Gombostűre szúrt, rezgő lábú gondolat-csótányok. Felmarkoltam őket valahonnan, és most a megfelelő helyekre helyettesítem őket, hogy úrrá legyek azon a végtelen tompaságon, azon a teljes és totális ürességen, nihilen, ami makulátlanra pucolja a bensőmet.
Én nem létezem Brayden nélkül. Nem egyszer, nem százszor adtam erre szavam, minden, ami én vagyok, belőle van, minden, ami engem sarjaszt rajta is keresztüláramlik. Nincs semmi. Most nincs semmi. Eljött értem. Gondoskodott rólam. Tébolyult lelkének odaadása gyógyír volt olyan sebekre, amiket azért kaptam, mert nem követtem el semmit a törvényesség ellen, csak közte és a rend között voltam. A rend, ennek az aurornak a rendje itt előttem, lassan, lassan realizálom a karaktereket az arcban, az izmokat a testen, a fegyvertelen kezeken kéjelgő kecsegtető lehetőséget. Bosszú. Édes. Kell valami édes. Valami cukor. Valami. Bármi. ÉREZNI AKAROK! Fájdalmat, kínt, szomorúságot, felszabadító örömöt, akármit, de ő itt előttem, mint a dugó a palackban eltorlaszolja a lehetőségeket. Ki kell lőni onnan, ki kell lőni.
Mégis magára vonja a figyelmemet a vágya. Igen, benne van érzés, amit én most oly nagyon irigylek tőle, a pálca, ami az engedés után most megrezzent a kezemben, undorító szolgálatkészséggel, de elégedetlenül az idegenség végett, átokra vár, de még várnia kell. Mert éhes vagyok a vágyra, a szavaiban bujkáló kérdésre.
Nem hagyhatom figyelmen kívül a kérdéseit. Muszáj válaszolnom rá. A minden beborító üres felhő alatt a felszínre dobja magát ez az új gyakorlat, frissen szerzett nevelési tapasztalat. Tőle.*
- Brayden eljött volna értem. Nem írna-*rezignált előmagyarázat, fájdalmasan tompán koppan a hangom, üres, aztán a kezem, a varázserőm, a pálca is üres marad. Hívott, eljöttem. Tudtam? Tudtam. Válaszolok? Válaszolok. Új táplálék, sovány vigasz, éhező parazita lényemnek falatnyi. Nem tudom, mi vagyok. Azt se tudom miért. Semmit nem értek. Annyira össze vagyok zavarodva.* - Nem tudom. Hívtál, jöttem.
*Lehunyom a szemem egy pislantásnyi pillanatra, hosszabb lesz belőle, gyöngén állok, várva, várva bármit. A gyászt. A haragot, ami bosszúért kiált. Könyörgöm, akármit!*
- Igen. Mindent. Mindenre-*gyógyulás. Létezik gyógyulás? A gyógyulás a fájdalom hiánya, vagy az a gyógyulás, ha egy zaklatott éjszaka utáni izzadtságot nem érzek vérnek a bőrömön, ha el tudom viselni a nedves, nyer bőr szagát, ha nem keresek arcokat a gyertyafényben, nem roppanok meg a sötétben? Lehetséges meggyógyulni? Van út felfelé? Van kiút?
Mindig, mindig csak rosszabb lesz. El akarok menni. Nem szabad. Nem lehet. Megkér.
Hangok. Csapódás. Tántorgás. Sebek. Megmutatni. Felnézek.
Az értetlenség a tekintetemben immunissá tesz a kérésre, képtelen vagyok felháborodott, felcsattanó nemmel válaszolni. Egy halott embert látok. Egy eltemetett, elsiratott varázslót betántorodni, akinek a csontjaival már a pokol kutyái játszanak, fekete szíve magányosan, üresen hever egy sziklapárkányon, nincs olyan démon, ami meg merné közelíteni, űr sötét szemével a hollók játszanak. Brayden. A vére, ami az enyém is, muzsikál az ereiben, kusza, hamis dallamot játszik, félnótás nótát, aminek ritmusára az árnyék közelebb kerül, egyre közelebb, vért köhög, végre valami szín ebben a szürke fátyolban, ami a megrökönyödés talán. A jelenléte a megváltás. Megkönnyebbülés, amit érzek először. Nem boldogság, nem a viszontlátás öröme, hanem a megkönnyebbülés. De még mindig nem moccan a pálca, nincs támadás a levegőben, pézsmaszagú erőszak, nem szólít fel, elém áll, háttal az ellenségnek, a gyilkosának.
Kifordul az ujjaim közül az idegen, sértetten koppanó holt fa, amikor a szőlővesszőért nyúlok. A markolatát a tenyerembe zárom, de a kezem tovább nyúlik, hogy megérintsem, megbizonyosodjam róla, a látomás létezik, ha mégoly borzasztóan fest is.*
- Köszönöm-*szót formáznak az ajkaim, de hang nem terem köztük. Az ő hangját hallom, értem és érzem magamban, a létezés bizonyítéka. Halványan látszik. A sebek. A felirat. Armstrong.*
- Tehát értelmetlen-*megmutatni. Levonom a megfelelő, teljesen felesleges következtetést, ami eltűnik a miértek, hogyanok, mikéntek tengerében. Leengedem a pálcám, átlépek a másik felett, Brayden után mozdulok, mintha húzna magával, a fél térdem a padlón koppan ahogy leül, hogy láthassam az arcát, sápadt, elkent vonásain a fájdalmat, szemében valami homályló idegen érzést, a szenvedést, amit rajta, ó igen, rajta nem láthattam még.*
- Hiszen ti éltek. Mindketten. Hogyan lehetséges ez?-*lehelem erőtlenül a saját nyelvünkön. Armstrong, nem létezik számomra. A puszta tény, hogy Brayden így megérkezett az ő jelenlétét másodlagossá teszi, minden sötétsége bársonyfeketévé szelídül.*
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 02. 02. - 15:42:08 »
+3


   Mennyire furcsa, mennyire sajátságos és… szép, ahogy a kézzelfogható félelmet átitatja és feloldja magában valami más, elemészti, átalakítja. Átható pillantása tanúsága alatt születik egy új érzés. Mégsem új, de talán most létezik először ebben a magasabb létformában; sok-sok éve a fejlődésben visszamaradt, abnormális újszülött, aki passzívan csüngött eddig az önáltatások tejfoltjain, és most végre vékony kis lábaira áll, és rányitja nagy, fényes szemeit a világra. Furcsa, borzongó megvilágosodás bontja szirmait a szeme előtt, de csak akkor jön rá, miről van szó valójában, mikor elhangzik a név, az ő neve, a hamis anagramma, ami a betűk egyezése nélkül fordul át egy másikba.
   Shannon. Te sem tudtad. Te sem tudtad, mennyire kell ő neked, mennyire szükség van rá ahhoz, hogy téged definiáljon, hogy kiválogassa belőled a jót, és lefordítson fáradságos munkával a tökéletesség rég holt nyelvére. Nem tudtad, hogy belepusztulnál, ha nem lenne. Nem vetted tudomásul. Nem akartad. Szívd be a valódi levegőt, fiatalabb testvér, vedd észre, hogy minden vágyad a szabadság után illúzió volt, önámítás, hazugság. Sose akartál szabad lenni. Szereted a nyakörvedet és a láncát. Szereted. Borzongás a bordák csontbörtönében. Mit érzek? Megint mit érzek? Diadalt. Megdicsőülést. Nem volt hiába az erőfeszítés. Tudtam, hogy egyszer érteni fogod… hogy egyszer hálás leszel érte. Undok ellágyulást. A glória alatt kihűl a mindenség, hideg lesz, és sárgán szirupossá besűrűsödik az irigységtől. Nagyon keserű, megromlott narancslekvár fortyog az üvegbe zárva. A vérszomjas féltékenységtől rángatózik a gyűlölet erősen felpeckelt, vad állkapcsa. Miért őt? Mért pont azt a beteg szervet, amit a legjobban gyűlöl, legtitkoltabban csodál önmagában? Mért pont azt akarod? Mért az ő szándéka, mért az ő zsarnokoskodása? Semmivel se jobb! Zsibongó organellumok autoimmun civódása egymást között.
   Egyedül a látvány szelídíti meg, mert a megrendülés úgy mutat a fiatal férfin, mint valami ékszer, ónix tompa foglalatban. Minden hibát ki akar gyomlálni belőle, a visszataszító, koszos, undorító gyöngeségeket, tűzzel-vassal üldözne minden félelmet és puhányságot, de ez a megrendülés… ezt nem tudja gyűlölni. Hiszen őérte lobban ilyen kínzó ürességgel a zöld szempár. Ki gondolta volna, hogy ennyire édesen szívfacsaró, ha az embert gyászolják. Nem, nem őt… azt a másikat. Őt nem fogja gyászolni senki. Nem maradt ilyen. Magától értetődik ez is, hideg tény, de most mégis valami kellemetlen szorítást érez a torkában, valami keserű íz szinte marja a száját. „Hívtál, jöttem”… Shannon olyan nyomorult, emberi dolgokat mozdít meg benne, amelyekről már azt sem tudta, léteznek egyáltalán. Nem örül, hogy léteznek. Sebzett vérszomj forr benne, de képtelen ellene fordítani, az ökölbe szorított kéz emelkedik és ellazul.
   Mennyire más a bőre érintése a valóságban, hogy tényleg az ő, ezúttal kesztyűtlen keze siklik rajta; a karját érintette meg, de tovább botladoznak az ujjak a vállra, a nyakra, két tenyere közé fogja végül hűvös arcát; hüvelyke cirógatóan húzódik szájzugtól járomcsontig. Vigasztal, engesztel? Fogalma sincs, mit csinál, és minek, de nem is nagyon érdekli. Régi, talán sosevolt mozdulatok fura berögzülései ütköznek ki az inak szelíd mozgásában. Birtokol és törődéssel övez. Shannon lehunyja a szemét, és ő annyira magáénak érzi a pillanatot, annyira közelinek tűnik valami misztikus feloldása minden feszültségnek… de nem történik semmi ilyesmi. Puffanás jön, puffanás, ahogy az ébredő démon felbukkan a történetben. Kéretlenül. Rohadtul nem kívánt elem.
   Nem fordul hátra, tudja úgyis, érzi magában, látja, ahogy teljes nyomorúságában bekúszik-mászik a küszöb alatt, összevérez megint mindent, TÖNKRETESZ MINDENT! Forr a vére, ugyan mit képzel, hogy csak úgy idejön?! De el is ernyed ez a gondolat azonnal. Egyiküknek épp úgy nincs többé magántulajdona, mint a másiknak, osztoznak mindenen, sírbolton, fájdalmon, tetteken, hajlékon és testvéren. De mégsem. Sosincs egyenlő leosztás. Acsarogva Shannon elé akarja vetni magát, mint egy zsákmányát féltő vadállat, bele akar harapni jelzésként, hogy ne merjen még csak a közelébe se jönni, mert az övé, most az övé, az övé, övé, övé, övé, övé…
   De Shannon tekintete most is megragadja a lényeget, mintha az egész világ csak a másikból állna, a neki szánt kópiából. Végül ő egyáltalán meg se mozdul, hagyja, jöjjön, végtére is kettejük között annyira mindegy, adja vissza neki a pálcáját, bár minek, hiszen úgysem tud bánni vele. Milyen önelégült. Milyen… milyen… visszaül. Mintha hagyná, hogy kijátssza magát a közös játékszerrel. Kár, hogy ez nem ilyen egyszerű. Kár, hogy mindent elrontott. Nem hagyja, hogy kiüljön a vonásaira a gyerekes harag, csalódottság, elégedetlenség. Közömbös arckifejezése mögött még csak nem is tombol igazán, az őrült nemtörődömségével mérlegeli, nem lenne hát mégis egyszerűbb megölni mindkettőt, azaz… akkor mindhármat. De, egyszerűbb lenne. Sokkal egyszerűbb.
  Mi a francnak jöttél ide, és miért pont most? Kushadtál volna otthon sebeket nyalogatni! Miért kellett elcseszned? Jól van… Legyél te a sebesült jófiú, úgyis idegen tőled a szerep, visszaadtad a pálcáját, meggyógyítottad, én csak ártottam neki. Legyél te az érem szebbik fele. De nekem is kell egy fél. Az, amelyik maradt.
    Indulat villan a mozdulatban, ahogy Shannon után nyúl, a vállára mar a kezével, erőből visszapenderíti maga felé, ha kell, felrángatja ebből a bálványimádó térdeplésből, így legalább kettejük között van, és nem egyértelműen őelőtte a sarokba szorítva. Ha próbálkozik a visszafordulással, hát megrántja megint, lehet ezt is játszani. Egyetlen másodperccel se bírja tovább, hogy Shannon ilyen szánalmas állapotban lássa a bátyját. Épp elég elviselhetetlen az is, hogy neki látnia, éreznie kell az elesettségét. Helyette is szégyelli. Mintha ruha nélkül jelent volna meg, annyira megalázó és vérlázító a gyengesége.
   Nem érti Shannon idegen hangzású szavait, de nem is érdekli. Kifejezéstelen arccal kényszeríti, hogy rá tekintsen, hogy merítkezzen meg az aurája kietlen éjszakájában, emlékezzen, hogy igenis, van félnivalója tőle, nem hagyhatja csak úgy figyelmen kívül a kéréseit, kérdéseit.
- Látni szeretném. – Hidegen, keményen csattan a hangja, ostorcsapás, a keze a talár gombolására simul beszédesen, figyelmeztet, hogy az, hogy szeretné, azt jelenti, hogy akarja, és az, hogy akarja, azzal egyenértékű, hogy fogja is. És az a széken ülő, szenvedő, nyavalyás másik nem akadályozhatja meg semmiben.
   Huszonhat éve bitorolja előle, és volt képe még az ő billogját is eltüntetni róla, holott a másik ott virít a bőrén. Nem baj. Fele az övé annak az égésfoltnak is. De nem éri be azzal, hogy az emlékeken élősködjön, amelyeket akár át is élhetett volna, és az érzéseket szipolyozgassa, amelyek akár őt is melengethették volna. Sajátot akar. Saját készletet hűségből, odaadásból… tökéletességből. A félelem hiba, a hibát ki kell javítani. A bemocskoltság és tönkretettség érzése bemocskolja és tönkreteszi az embert. A lelki sérülések a testben gyökeredznek, a sebhelyek megnyomorítják a viselőjüket, ha az nem elég erős. Shannon még nem elég erős. Segíteni fog rajta, akár akarja, akár nem. És ha az kell a tökéletességhez, hogy lenyalja róla a saját nyomait, megteszi azt is. Nem önző… annyira nem önző.
   Második szívként dobognak a mellkasában a rögeszmék, Shannon bőrén izzik a szeme szürkéje.
 
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 02. 04. - 19:22:15 »
+3

|a helyemen az idegen|

Most ő volt a családi fotót elszakító mozdulat, a csúnya, cikk-cakkos fehér szegélyű vonal a kép közepén, ahogy lépteivel feltörte a készülő mestermű belsejét, és még hibázásra is készítette a mestert, a cégér alatt dolgozó aranymívest, egy kontároktól haragos öregembert, egy a világgal elégedetlen, görnyedt hátú vént, akinek mindig apró fuvallatok teszik tönkre készülő remekműveit. Útvonala az ajtótól a székig szakadékot, falat emelt a beszélgetésben, és kirekesztette a folytonosságot, a lehetőséget arra, hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna. Ő volt a kávéban kavargó kanál, és nézte hogyan olvad, színeződik sötét sziruppá a kockacukor, harap egymásba keserű és édes, és a gőzök betöltik a szobát, szabadulhatatlanul az összetéveszthetetlen illattól, ami most inkább volt kellemetlen szag, orrfacsaró bűz, ami minden légvételkor másra emlékeztetett, ígérve valami jobbat, valami alakuló kellemességet, de soha el nem érve, soha meg nem közelítve azt.
Hát így álltak. Így rajzolták ki egy életlen háromszög körvonalát a padlókra, és méregették a bezárt szögeket, a távolságokat, próbálva úgy forgatni a síkidomot, hogy ne rájuk nézzen a nyílhegy, bár mindig arra jutottak, hogy a feléjük álló a leghegyesebb vég, az ölni készülő ragadozó, amit a másik kettő titokban szőtt vágya mozgat, lendít, hogy egy csapásra átszakítja a húst, elporlasztja a csontokat, de otromba sebet, magába forduló lyukat, rongyos szélű gallért hagy, amibe pont beleillik a fej, de még megközelíteni sem merik a haldokló guillotine-t, azt a tekergő szerkezetet, ami arra emlékeztet amik mindig is voltak, de sosem akartak lenni.
És hiába várták a töredéknyi csendekben, a beálló mozdulatlanság vészterhes pillanataiban, hogy egy megfeszített szándék meghaljon értük, koponyájukra, Golgotájukra három esés árán, és egy fittyedt ajkú, néhai örömlány fehér kendőjével valaki felvonszolja (felkarcolva, véresre szántva a bőrt) a törött keresztfát, mert onnantól már úgyis mindegy; beverik mások a szöget, és szúrnak borral, sós vízzel töltött oldalába rozsdás lándzsát, hogy megijedve három részre törve ássák el mielőtt még lemegy a pénteki nap, mielőtt még feljönnek a szombati csillagok, mielőtt még megharagudnának a béklyózott istenek, a kísértéshez is gyenge jahvék meg allahok, akik ereje teljükben is képtelenek lennének karjaikkal körbeölelni az univerzumból kiragyogó házat, a szent jelenetet, mikor megnyílik az ég, és hangzatos, androgün szózatok nélkül tudja mindenki, hogy ő az én szeretett fiam, ő az akiben kedvem telik, mondják és mondva van nekik. Megkülönbözhetetlen, hiszen egylényegűek, a megfordított kabbala, az inverz szentháromság, akinek egyszülött fiáért adatik a világ, és nincs ellenkezés.

- Ne, ne, ne. - utasítja vissza csöndben öccsét. Fájnak a régen hallott, pattogó szavak, amik a Kárpátok kiszögelléseiként szúrják föl a tájat, okoznak kellemetlen kavalkádot, és próbált a szemhéjára karcolt színes vonalak elől menekülni néhány ráncolt homlokú fejrázással. - Nincs kettő. - hiába az alacsony hangerő, öblös orgánuma így is körbetáncol a falakon és érthető formákat rajzol. - A rítus. - apró szavai, nem befejezetlen félmondatoknak, hiányos gondolatoknak hat, hanem szépen gömbölyített, apró karikáknak, amiknek bűn lenne vonalvezetését megzavarni vízremegtető visszakérdezésekkel. Nem tudja mennyire emlékszik Shannon az elfogása előtti évekre, arra a sötét kamrára, ahol tartották, és ahol hajszálakon múlott, hogy elvégezzék rajta ugyanezt az átkozott szertartást, ezt az ijesztő átváltozást, torz metamorfózist, a hirtelen kikelést az eddigi bábból, nem értve, hogyan folytak egybe, és alakultak teljesen mássá szervei, hogyan emelkedett ki a talajból vetett árnyéka, és vált követőjévé, vezérévé. Milyen jó, hogy akkor ez nem történt meg.
- Látni szeretném. - ismétli ő is váratlanul, majd gondolkodás nélkül áll fel, és ugyanazzal a tőle annyira idegen mélasággal ragadja meg másik vállát, óvatosan sarkallva arra, hogy felé közelítsenek léptei, ne az acsarkodó Saulushoz húzza az ismeretlen vonzása, mert hiába az egység, a múlt kizárólag mögötte tornyosul. - Mutasd csak. - súgja arcába hajolva, és, mint gyógyító nedűt szippantja be a finom nyakon lecsorduló izzadságcsepp zamatát, és lassan fejti le az inget a professzorról, akinek nem lehet idegen a helyzet, habár most először simogatja, és nem karmolja, tépi hátát a kúszó szövet. - Nem lesz baj. - nyugtatja úgy, hogy szájának melege végigterül az orcán, és szinte hozzábújik a vézna férfihez, mikor a földre dobja a drága posztót, és kilenc kinyújtott újjal tapogatja végig a furcsán érdes felületet, fájdalmasan realizálva, hogy homályosodik a tökéletesség, halványul, szakad ezekben a nehéz időkben, és erről csak... ki is tehet? - Mit tettem... - susogja döbbenten a fura hangokat, és újra meg újra végigjárja az ismert vonulatokat, a megbukó íveket. - El...rontottad. - nyújtja el haragosan sziszegve a szót, mint egy meghasonlott őrült, egy alkotásába szerelmes művész, aki képtelen betelni önmagával, még ha szakadt is a vászon, még ha el is folytak a színek. - Rendben leszel... rendbe hozlak. - szavalja románul és az értetlen arcról letörli az auror kéznyomait, az emlékét annak, hogy itt járt. Bele se gondolva abba, hogy így csak megerősíti, elmélyíti azt.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 02. 05. - 01:04:05 »
+4

*A feldúlt pillanatból felvert vészterhes felhőből csakis újabb erőszak, újabb zavar, újabb félelem, újabb fájdalom hullhat. A megszakított gyász, a félbehagyott átértékelés az egész lényemet kiszolgáltatja ennek az új, kifordult helyzetnek.
Lehajtom a fejem, ahogy belemar a vállamba az auror fogása, a sovány hús alatt érzékeny, vékony csontok és duzzadt-emlékezetű ízültek tanúskodnak még a korábban megfeszített tartás nyomairól, ódzkodva vonnám ki, rántanám el az érintésétől magam, ahogy a fejem feszült hátra, amikor az arcom simította olyan maszatolósan finoman, mintha mindent helyre lehetne hozni vele, mintha azért a gesztusért cserébe mindenre járna megbocsátás, és egyáltalán. Fáj, ahogy megfog, fáj, ahogy felhúz, fáj, ahogy Brayden nem tesz semmit, passzív hidegsége elégedetten hever a széken, némi várakozás az arcán, idegen, nem kívánt szavak, tagok mélázó lassúsággal merészkednek elő a torkából, de semmi több, semmi más.
Dühösen villan a szemem az aurorra, ahogy kénytelen vagyok engedni a húzásnak, hiszen fáj, hogyne fájna, nem fizikailag, a fejemben fáj a húzás, az akarat, a kérlelhetetlen erőfeszítés, az ellenfeszítés nyomorúságos eredményének emléke. Passzív düh, zárkózott utálkozás, biztos nem gondolom komolyan, hiszen nem teszek semmit, mint a kristálygömbbe zárt füst, nem fojtogatok vele senkit, nem vagyok kártékony, nem vagyok veszélyes. Nem támadok, pedig az a legjobb védekezés, kerülöm a felesleges fájdalmat, feszültséget, kerülöm, hiszen Brayden félszavain keresztül pincehideg emlékezet kap új életre, sötét képek, idegenek, mintha nem is én lettem volna.
Rítus. Lehunyom a szemem lassan, hagyom, hogy a szavak értelme eljusson hozzám. Puhán mozdul a vállam, ahogy Brayden alatt reccsen a szék, felemelkedik, a megismételt gondolat mintegy bizonyosságot ad, megpecsételi azt az igazságot, amit már csak le kell olvasnom, hiszen jól látom, a szürke tucatemlékek között vérrel írták. Mégis olyan lassan merem csak értelmezni, elkönyvelni a látottakat, tapasztaltakat, olyan kellemetlen, kényelmetlen rádöbbenni, hogy legszívesebben elfordítanám a fejem és elmennék mellette, mint egy elgázolt macska mellett az utcán.
Rítus. Szentségtelen kapcsolat, Brayden szinte magában mormogja a szavakat, olyan idegen gondolatokat, amik így, tartalmilag nem jelentenek újdonságot, de csapongó, kapkodó, szaggatott monológja mintha kint és bent egyszerre szólna, csak éppen kintre a belső egész töredékei jutnának, nem állnak össze egységes gondolattá a kívülálló számára. Nem, hiszen odabent természetes, az egyetlen kívülálló én vagyok, nekem pedig nem kell értenem semmit, semmi többet, mint amennyit már elmondott, egy, egyetlen szóban.
Rítus. Csupaszodó bőröm borzon. Amitől én megmenekültem, abban más elkárhozott, nekem szerencse, neki szerencsétlenség, kínzó, lemoshatatlan, feketébb a mágiája minden bélyegnél, amit én felmutathatok. Sötét, mocskos, aljas kis elégtétel rándul meg a gyomromban terjengő keserűségben, a bosszú édese a torkomban. Az aurorból az vált, amit üldözött, az áldozata lett, összeforrt vele, szörnyű sziámi, fajtalan féllény.
A zsebembe csúsztatom jobb híján a pálcám, kinyújtom a karom, hagyom, hogy legomboljon rólam talárt, inget, a súlyos anyagok a lábam mellett terülnek a padlón el, érzem kecstelen esésük, akárha látnék, noha a szemem nem nyitom fel. Nem, vannak olyan létformák, amiknek ha a szemét eltakarod, nyugton maradnak, egy vagyok közülük. Fojtó közelségük, Brayden és Armstrong egyszerre látvány szinten sok lenne menekülésre, félelemre felkészült tudatomnak, így a sötétben a jelenlétük érezhetősége megfelelő kulcsinger az engedelmességhez. A hasam előtt átnyúlva a jobb kezem a bal alkaromra fogom, a kendőző bűbájok feloldása után ezt az egy bélyeget rejtem akaratlan, megszokásból, úgyis arra a másikra kíváncsiak.
Igen, vér szerinti testvérem érintésére fájdalmasan kihúzom magam, a feketemágia mintha a csontomra hevítené a bőrön rajzolt betűk lenyomatát, Brayden érintésére a halványodás ellenére is fellángol, hiszen ez egy címke, továbbra is neki szól, még ha az idő, a hely és az állapot túl is haladott azon az átkozott éjszakán. Mindazonáltal sovány megtorlás lehet számomra csak ez a jelenlegi állapot, Armstrong tekintetét így is érzem. Különbözőek. Másféle erőszakosság késztet engedelmességre, másféle félelem fojt, másféle gyűlölet és meddő vágy bármiféle ellenállásra fogalmazódik meg csapongó, kinevetett gondolatként bennem. Félelmetes. Szinte félelmetes, mégis, ez, ez a kettős jelenlét mindenféle előzmény nélkül nyugtat meg.
Nem lesz baj. Braydennek igaza van. Ennél nagyobb baj már aligha lehet, hiszen újra engedelmesen várok, mint a bárány, miközben a gazdája a rásütött, de félresikerült billog felett mereng, hogyan állíthatná vissza jószága értékét.
Nem ragadok meg a gondolatnál, lerázom az érzést, a megszokott mindennapok esője ez, elbújhatok előle egy-egy párkány alá, de amint megmozdulok, újra megázok benne, átitat a gondolatisága, tiszta, hideg szándékainak bolygató realizálása. És most már ketten vannak. Igen. Értem Brayden mit mondtál. Emlékszem még a veszett tiltakozásomra, emlékszem arra a vad, állati félelemre, a beavatottság a jövő szándékaiba mérgezőbb volt minden hirtelen sokknál, ami valaha érhetett, de ahogy én megúsztam, úgy az auror nem.
Szánom őt.
Felnézek, ahogy erre rádöbbenek, hideg, szürke szemébe nézek, józanságot sugalló tekintetébe, megkeresem, akárhol áll is. Akaratosságát, keménységét feldúlja vajon Brayden hatása? Egészen biztosan. Mennyire roppant meg az az elvetemült tartása, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy engem kínozzon, csakis azért a célért, hogy a bátyámat elpusztítsa? Mit épít benne a kudarc, vajon megőrül tőle? Elmebeteg ötletei támadnak, magához csalogat engem, én pedig idejövök. Egészen biztosan nem ugyanaz a varázsló, mit él át, miközben Brayden tudatának sötétje összefeszült az ő céltartó erőszakosságával? Bármennyire is hasonlónak találtam őket, biztos vagyok benne, hogy ez egy olyan trauma, amit nem élhet túl épeszű, ép lelkű ember. Brayden ezen kísérlete egy olyan eredményt hozott, ami a legfigyelemreméltóbb minden felfedezése közül. Nyert magának még egy varázslót. Torz ideái, feltörekvő eszméinek még egy agy, egy tudat, egy lélek esett a nyűgözetébe.*
-Tudom. Vagy te, vagy ő. De előbb foglalkozz magaddal, szörnyen nézel ki-*higgadtabba hangom, mint az elmúlt két hétben bármikor, józanabbak és számítóbbak a gondolataim, mint valaha. Minden oly tiszta, és világos, csak az én helyzetem nem ebben a fura-új szövetségben, testvérségben, az idegen jelenlét persze, nyilván, nekem nem jelent több szabadságot, nem ad lehetőséget. Hacsak...
Megrázom a fejem. Vad, riasztó gondolatok, nem szabad elveszítenem a valóságot, tévhitekbe ringatnom magam.*
-Milyen érzés?-*elfordulok Braydentől, lehajolok az ingemért, hogy visszavegyem, miután kibámészkodták magukat, mellette ezt Armstrongnak címzem, de oly mindegy, egyként hallják, talán egyként élik meg. Tudni akarom miben mások. Mennyire mások. Milyenek. Hol van a lehetőség ebben a számomra, hálás vagyok, hogy az én gondolataim nem kapcsolódnak hozzájuk.*

Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 02. 06. - 04:46:38 »
+3


   Nem számít, hogy megfeszül és ellenkezik a közelsége ellen, nem számít semmit, nem számít semmi sem. Reagál, őrá, és nem arra a másikra. Ennyi elég. Ennyivel beéri.
   Tűri, hogy másodrendűvé szorítsák, egy pillanatra egészen elveszti a fonalat, vajon ő az, aki ilyen minden idegszálat borzoló, heves bizalmassággal bújik a vékony férfihoz? Mennyire könnyedén enged neki. Mennyire behódoló most. De persze, mind tudjuk, Shannon, hogy belül nem vagy ilyen. Nem, nem, csak kerülöd a megtorlást. Engedi mohóbb felének, hogy piócaként csüngjön a húson, ő a lelket kívánja tapintani, a rezdüléseire, zavaros, kínbeteg mondataira, zseniálisan hülye filozófiájára kíváncsi. Nem kell már a bőrbe vésett billog. Másikat akar, újat, csillogót a lelkére. Ahogy felizzanak a betűk, rájuk simítja a kezét, hűvös, biztonságosan borzongató érintés a nadrág csíkja felett. Kialszik az írás, csillapodik a fájdalom, úgyis újult erővel tör majd rá, ha elhúzza a kezét.
   Shannon hirtelen fordítja a pillantását az édestestvérről a második, elfajzott teremtésben nemzett mostohára. Őrá. Mi ez a szemében? Mit suttognak az átszaladó, vékony ujjakkal motozó gondolatok? Mit kutatnak, mi után nyúlkálnak őzkíváncsisággal? Mi ez a torokszorító opálosság a zöld tó jegén? Értem már. Igen, értem, Shannon, értem. Ajka halott szívhanggá összesimul. Szigorú, mozdulatlan pengevonal. Ha bőrt érintene, vágna is talán a csókja; vérzésig metszene a húsba az az embertelen vonal, ha végigsimítana az önnönmaga által hasított, de egy másik szájtól nedves keréknyomokon.  Ha. Ha tenné. Kívánt és oly tisztátalan csapa a bőrön. Nem. Nem tenné. Tekintete süvöltő, hideg semmivé sötétül, csak azért szürke, és nem űrfekete, mert még a fény se mer elveszni benne, hagyja magát meggyőzni, kiverni, visszafordítani a szaruhártya páncélján, megtörik, nem jut be az emésztő, falánk ürességbe, hogy saját hiányával indikálja, milyen kegyetlen is valójában a semmi.
   Hogy mersz szánni? Hogy mered? Hogyan? Én alkottalak! Mi alkottunk… én is ott voltam, valahol ott kellett, hogy legyek… ott vannak az általam festett árnyalatok is. Ott vannak. Ott kell legyenek. Ott lesznek, lesznek. Önmaga tarkóját nyalja az idő gyűrűbe csavarodó gondolataiban, elviselhetetlen hascsikarássá fokozódik az érzés, a látvány a szemtükrökben, hogy legyőzték, hogy voltaképp nem több, mint a rítus hadifoglya, agymosott rabszolga, meghunyászkodó. Nem ő akarta. Nem ő akarta, de… egyenlően szenvednek? Szenvednek! Mindketten, mind az egyen! Rúdra kötözve ring két összeszabdalt arcú alak válla közt. Őrület, őrület. Nem szánhatsz. Nem vagyok legyőzött, nem vagyok, nem vagyok legyőzött. Győztem. Én győztem. Meg fogom mutatni, hogy nincs okod a szánalomra… rettegned kell, épp úgy tőlem is, mint tőle. Láttad, milyen nyomorult, milyen gyenge, milyen sebzett (vagyok, vagyok!), ő a szánalmas, a szánnivaló. Tulajdonképpen TE vagy az, Shannon. Tökéletlen vagy. Megnyomorító szénburkához makacsul ragaszkodó, ostoba gyémánt.
   Mennyire jó lenne megmutatni neki, bizonyítani előtte, maga előtt is, hogy botor dolog szánni őt, mikor ereje van, hatalma, amikor még mindig kényszeríthetné térdre, sikítani, bármire kényszeríthetné, amire csak akarná. Bármire, olyanra is, amit a másik nem mert megtenni sosem. Mert gyáva. Mert gyenge. Mert annyira beteg, hogy ő is érzi, titkolóznia, tagadnia kell. Mikor hagyod már abba, hogy gyűlöld saját magad? Ó, soha. Soha sem. Nincs egyenlő leosztás, nincs egyenlő két fél. Az egyik iker kisebb súllyal, az egyik később születik. Az egyiket üldözni kell, míg el nem pusztul mind a kettő. Az egyik alárendelt lesz.
   Átharapja a semmi távolságot, ami köztük volt Shannonnal. Végighúzza az ujjait a hasán, mellkasán, nyakán, arcán, változatos kínok emlékét ébresztve a bőrben, de az érintésében nincs most semmi sóvárgás a testvér közelsége után. Még csak rá se néz, nem kíváncsi a vergődésére, viszolygására, egyszerűen kinyilvánítja a birtokjogot az érintés, civilizáltan, eltűrhetően hugyozza körbe. Ez alatt a pár másodperc alatt csak kommunikációs eszköz az a test a két másik közt, amelyek közé óvatlanul odaszorult. A vállak felett a saját tekintetét keresi, kutatja, követeli. Mélyen önmagába néz, a Shannon felett az övének ütköző lélegzetbe és szándékba kóstol. Az elhangzó szavak jelentését inkább érzi, mint érti, mintha álmodott volna már ezen a nyelven, de most nem számít, mit mondanak, egész más dől el, egész más feszültség vibrál a levegőben. A másikat nézi, az életképtelenebbnek, gyöngébbnek bélyegzett felet, amelyre azonban most már szintúgy szükség van, életben kell tartani, vigyázni kell rá, figyelembe kell venni az igényeit. A másik. Milyen szánalmas. Milyen veszedelmes. Milyen gyűlöletes minden, amit tőle kapott, és milyen ismerős, rokonnemű. Egyedül Shannon, ami annyira idegen, és annyira…
   Annyira pattog a meghasonlottan magát harapó indulat, önpusztító, öngerjesztő kis apokalipszis illegeti magát közöttük. Túl közel vannak. Túl közel. Shannonhoz és önmagukhoz is. Van, hogy egy szervet fel kell áldozni egy másik javára. Van, hogy két levágott ujjból csak egyet varrnak vissza. Van bizony.
- Hagyj magunkra – szólítja meg elesett tagját közömbös nagylelkűséggel, felülről. – Lásd el magad, tegyél, ami tetszik. Pihenj, gyógyulj. – Felesleges kimondani. Közössé lett ház, közössé lett erőforrások mindenütt. És mégsem szükségtelen. – De ne zavarj most, dolgunk van. – Sürgető, fontos, fénylő dolga. Dolga, neki és a másiknak? Neki és Shannonnak? Mindhármójuknak? – Rendbehozzuk. Rendben lesz. – A keze Shannon meztelen vállát simogatja önkéntelenül, a szavai is elég tudattalanok, mégis tiszták, amennyire tisztának kell lenniük a két zavaros elmét összefércelő távíró vezetékeken végigégve. Alku. Alku saját magával.
   Fenyeget a levegőben az új leosztás. Igazságtalan helyzet, az auror szinte sértetlennek, épnek, erősnek tűnik; talárja alatt sajdulnak még a gondosan bekötözött sebek, halántékán a halálos bűnt elkövetők arcra nyomott billogjaként feketéllik Brayden tűzcsóvájának csókja, de a mozgása ép, a reflexei tiszták. A másiknak még pihenni kéne, gyógyulni. Igazságtalan helyzet a hierarchia megállapítására. De hát miért is sietnének ilyesmivel. Maradjon a status quo. Legyen édes, édes béke, működni képtelen demokrácia, ami úgyis anarchiába eszi magát hamarosan. Nem magas az ára. Csak egy harapás a húsba, amelyet már úgyis annyiszor haraptunk. Talán kettő vagy több. Semmiség. Persze, dönthetsz úgy is, hogy nem adod… lejátszhatjuk most is. Egyszer úgyis le kell. Megvillan a szeme, a harc áhítását egy pillanatra sem unja meg, soha. De hiszen most már érted ezt is.
   Ekkor viszont Shannonra fordítja a figyelmét. Egyetlen határozott mozdulattal megállítja az ing után nyúló kezét, aurája Heraklész hidravérbe mártott ingjeként borul rá, nem tanácsol se ellenállást, se vonakodást. De teljesen nyugodt hangon, sőt szinte kedvesen szólítja meg, az érintésről is lemond, úgysem telik benne sok öröme, valahogy az emlékekben másmilyen volt, megdicsőítőbb, élvezetesebb. Szinte őrjítően vad impulzus, őrjítően tiszta minden máshoz képest. De ez csak bőr. Egy vékony, folyton ellenkező férfi bőre. Nos, jó, meghagyja a beteges játszadozást az ahhoz méltóbb félnek. Furcsa, hogy épp a közös szenvedély húzza meg ilyen nyilvánvalóan (nyilvánvalóan? ábrándos másodpercekre, talán) a határt az egymásba játszó lebenyek közt. Ezért van mindenképpen szüksége Shannonra. Ezért, nem másért. Nem. Belekapaszkodik saját pszeudo-józanságának gőgjébe. Pillantása higgadtan, hűvösen ül meg a férfin.
- Most le fogom venni rólad a betűket. Nem lesz különösebben kellemes, de felteszem, örülsz. Végül is, egy marhabilloggal kevesebb. – Hangja elárulja, udvariasságból, és mert együttműködést vár, közli ugyan, hogy mi fog történni, de már döntött. Shannonnak a legkevésbé sincs választása a dologban, és a finom hangnem is könnyedén átfordulhat abba, hogy a hajánál fogva fogja keresztülrángatni azon, amit eltervezett. Rámutat a kanapéra. – Térdelj fel oda, és támaszkodj nyugodtan a támlára. A hegeidre is van kenőcsöm, talán halványít rajtuk valamennyit.
   Barátságos, kopott, fekete bőrgarnitúra néhány lépéssel odébb, hívogató támasz a teljes kiszolgáltatottsághoz. Biztos nem két csepp vért látott eddig. Biztos nem csak vért.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 02. 06. - 22:51:51 »
+3

|a helyemen az idegen|

Két, egymás helyéért versengő, egyre csak növő és növő embriók voltak, akiket kitöltött a magzatvíz, és csak ők ismerték fel azokat a nesztelen mozgásokat, amikkel egymásnak ütődtek zörgő csontvázaik és széles emeletekbe rakódtak a szövetek, egymás tükörképeivé faragva őket, elveszítve a modellt, az eredetit, aminek két, összemosott szelete voltak csak, egymást taszító pólusok, akik a kilencedik hónap végén már gondolkoztak a placenta ízén, az elharapott köldökzsinórból serkenő, fátyolos vérén, hogyan táncol, árnyalja sárgásan folyó levegőjüket, és miként fogják körbe apró buborékok ezeket, ha túl kicsi ujjaik ropogtatják ikrük nyakát. A szemekben már akkor elvágták azt a vékony zsinórt, ami lánccá merevedik néhány év után közte és az emberek mocska között, és bogara kihunyó világában öngyulladásnak indult egy új, veszélyes eszme, lidércfények kéklő játéka a sötétben, egy szenesedő csipkebokor aljából kirobbanó tavasz. És kedvelte. Kedvelte a pillanatot, ahogy ötleténél lassabban, de célt téveszthetetlenül suhantak hurkás kezei a bosszantó, szürke árnyéka felé, észre se véve, hogy karjaira párhuzamost állít a másik, és mielőtt durván meghasadna állandónak tetsző plafonjuk, megkocogtatja remegő torkát az ismeretlen, aki olyan haragot szít, hogy lassú kijövetelekor a nehéz légvételek üvöltésre, bömbölésre késztetik, tudatni szeretné, hogy bárhol is van aljas mása, szánni való pauszpapír-lenyomata, ő meg fogja találni, és vegye csatára hívó harci jelnek, vadászidénynyitó kürtszónak, közös nedvektől csöpögő fenyegetésnek, vegye akárminek, de készüljön, és ezentúl nézzen be minden sötét sarokba, és óvatosan kanyarodjon a lépcsőfordulókban. Így zokogott, ahogy kijött anyjából, de a legelső hang előtt, még érezte, ahogy egy erőtlen marok szorul, és rántja vissza bokáját. Halványan él benne a megálmodott valóság néhány töredéke. Fehér, vagy épp klórsárga falak, esetleg furcsa kórházzöld között ijedten futkározó nővérek, orvosok, részeg apja, érzéstelenítő főzetektől bódult anyja, és a zavaró, hosszan nyújtózó árnyék a bölcső falán. Lehunyt tekintete mögött az eső falevélként hullámzó táj felkavarta az emlékeket, és megdöntötte őt is, így kénytelen volt túl erősen megszorítani a letisztult, csupasz vállat, azt a szolid tökélyt, ami már egészen régóta megbabonázza, és lombikba szeretné zárni, vagy petri csészékben csobogó, sűrű masszákból kristályosítani. Néhány nanométernyi Shannon, néhány ékesíteni és zúzni való drágakő, néhány elpusztíthatatlan érték, de csak egy, egy újdonság, egy új evolúció. Ez pedig csak az övé, az ő egyetlen felfedezése, vívmánya, találmánya, egy elválaszthatatlan rész, egy másik fél tüdő, egy túlzottan megszeretett, felmagasztalt függőség, egy názáreti tanító negyedik, íratlan megkísértése. Ezt mind érzi a momentumban, mikor kilengése eléri a holtpontot, azt az iránytalan határt, ahol nem lehet eldönteni, hogy melyik vektor ér messzebbre, merre folytatódik a történet. Emelkedő szemhéjai ezt már rég eldöntötték, és támaszától elnyomva magát a törés előtti rajz vonalai rémlettek fel, egy apró szikra a gyújtó hegyén, Schrödinger ökölbe zárt macskája, egy egyszerre élő, és haló jövő, egy felfoghatatlan, mégis annyira hétköznapi kvantumállapot.
- Nem. - harsan határozottan, és erős tenyerét Saulus csuklója köré fonja, és már szorítaná is, ha megzavarodott elméje nem gátolná meg önmaga kártételében. - Hiába kapálózol - homloka nekifeszül a másikénak, és falkáját védő alfahímként vicsorog az ellenséges farkasra, a veszélyes ragadozóra. - itt neked nincs keresnivalód, - szinte köpi a szavakat, és nem hagyja, nem engedi, hogy a kellemetlen helyzetnek vége legyen. - nincs múltad. - még előrébb dől, súlyát majdnem teljesen az aurorra bízva, de jól tudva, hogy ha esnek a szorongatott kézfej maga után rántja gazdáját is. És ebben a modortalan közeledésben, mintha eggyé válni szeretne önmagával, egy origójába visszatessékelt körként hullani alá felfoghatatlan dimenziók koordináta-rendszereinek mélységébe, bele egy olyan éjszakába, amiben teljesen feloldódhatnak, életükben először. Ehelyett csak személyiségeik kivetített mezői ölelkeztek össze a térben, homogén rendszert, inverz Faraday-kalitkával körbevéve a szobát, egy folyamatosan kisülő Tesla-tekercsként pörgött körülöttük az amorf anyag, a láthatatlan részecskékből felépülő tér, a valóságként definiált kölcsönhatások egymásba fűzött hosszú lánca, tanácstalanul keresve a kezdetet, a véget, a mindenségben lakozó szótlan messiást. - Nem kell a tál lencséd. - sziszegi egészen halkan, de teljesen máshogy, mint ahogyan azt előbb tette. Ez az alacsony hangszínű suttogás magában hordozza a földrengést, a folyó lávát, a pusztító szökőárt, az elszaporodott vírust, az ágyban hörgő beteget, a fájdalmat, a szenvedést, a szánni való halált. Az apokalipszis ólomkatonái, mérgező játéklovai minden egyes ajkai közt kitörő, megfaragott, süvítő levegő, amik mögött ott csörtet valahol láncokkal körülfogott patával igazi alakjuk. - Vigyázz. - veszi kézbe hirtelen a szúrós állat és milliméteresre csökkenti a távolságot. - Én nem csak hallottam a pokolról. - szándékosan zúdítja kettőjükre az éles szárnyú emlékeket, önkívületben, elengedett izmokkal fetrengő önmagáról néhány túl világos alakzat között, ordítva, sikítva, mint egy kislány, ahogy serdülő, meztelen testén végigfut egy izzó tetoválás, körbeölelve kiálló bordáit, érintetlenül hagyva a stigmák sértetlen helyét. És remegő kálváriája közben elméik közös szegmenseiben felburjánzik a félelem, és körbelengi őket, valótlanná téve, akár a gyertyaláng fölött vibráló levegőt, a benne elhajló tájat. - Nox... - bujkáló vigyorral súgja egyenesen a fülkagylóba a szavakat, puha ajkaival cirógatva a lágy felületet, miközben mindkettőjük zsebében összerezzen a pálca, szinte oda sem nézve várva a folytatást. De befejezés nincsen. Lebegő lehetőség, egy rossz forgatókönyv marad csak, és határozottan engedi el vetélytársát, hogy megfordulva ismét a szék felé mehessen, ami egy darabig egyre messzebb és messzebb kerül furcsamód tőle, majd ijesztően hirtelen ütközik bele sípcsontja, és zörögve tolódik hátra, kakofón szimfóniákat játszva a padlón. Lassan, de méltóságteljesebben, mint az előbb helyet foglal, és szakadozó légzéssel, a nehéz hártyán átrohanó szél hangjával figyeli, várja a történteket.
- Gyógyítsd.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 02. 10. - 03:07:46 »
+4

*Ezt az arckifejezést valahonnan ismerem. Merev, zárkózott vonások, összeszorított száj. Így nézett, miután visszatért a tudatomból. Így, miután megállapítottuk mi az egyetlen út afelé, hogy valami hasznomat vegye. A tekintete kiüresedett, éppen, mint most, nem volt benne semmi más, semmi érzelem, semmi értelem, mint amikor visszafordult az összehúzott függönytől, csakis a jövő torzult tükörképe, ívbe hajló képe, ami görbétől szép lett a mocskos, számára kívánatos az undorító, kívánttá a fájdalom, az enyém.
Brayden félelmet szimatol rajtam. Tudom. Félelmet, de nem tőle, a hideg megborzongat, a rettenettől megbicsaklom. El akarom fordítani túl világos szeméről a szemem, el ebből a savó marta halvány pokolból, semmi keresnivalóm nincs itt. Nem tettem semmit. Nem tettem semmit megint, nincs velem dolga, mániákusan akarom hajtogatni, a mantrák, mint akkor felcsendülnek a fejemben, körkörösen ismételgetik egymást, nem is én őket, semmi közöm magamhoz sem, csak ne nézzen rám így, a rohadt életbe, ne nézzem rám, egyáltalán, szűkölő pupillái közt nem érdekelnek a gondolatai, nem akarom tudni, nem akarom látni. Nem. Egyszerűen csak nem.
És Brayden nem szabadít meg tőle. Megszorítja a vállam, ennyi, nem is nekem szól talán, a hátam mögött lappangó árnyék, a fekete szakadék, a mélység, alig várj, hogy új játékszere lökjön rajtam egyet és eltűnjek a feneketlen mélységben, megroskadjak. Meg fogok. Most lök le, látom, ahogy közelebb lép, erőteljes lendülettel, de nincs hova hátralépni, földbe gyökereztem a szakadék szélén. Megüt? Nem lepne meg. Pedig csak megkérdeztem milyen érzés, hogy kifacsarták a belsőjét, a szívüket, elméjüket, belsőségeiket egy rendszerre csatolták, azonos hálóra, közös mágiára, megosztott érzelmek közé préselték a testét. Csak megkérdeztem, ha más szavakkal is, hogy milyen a pálca másik oldalán lenni. Rájött? Érezte? Persze, nem ostoba, sőt, egészen kiforrott gondolkodású szociopata, a gúny a munkaeszköze, az irónia a paranoiája, hiába is magyaráznám, hogy tényleg érdekel, mit érez Braydenként, ha mégoly rémisztő is a gondolat.
De egyelőre nem üt meg. Túl egyszerű is volna, túl egyértelmű megvetést, haragot fejezne ki, amit csinál, attól összehúzódik a gyomrom, pont, ahogy elhúzza felette a kezét, visszatartom a lélegzetem, ahogy az előbb, úgy megint hátrahúzom a fejem az érintése elől.*
- Látom, gyorsan alkalmazkodtál-*sokkal többet kellett volna felejtenem, innom kellett volna ahhoz, hogy ne érezzem magamon azt a higgadt megalázottságot, amit érzékeltetnek velem. Két oldalról, hiszen ketten vannak, körbevesznek azzal a drasztikus érzéssel, ami valami fura módon végigkísérti a létezésem. Önmagamban nem vagyok érdekes, nem vagyok semmi. Egy rendszer vagyok. Egy megírt tétel. Egy olvasmány, lehet tapogatni, forgatni, lehet bele új és új gondolatokat vésni, amíg van hely a lapjain, lehet félretenni, ha jobb szórakozás akar. A további társalgás értelmetlenné válik, hiszen válasz helyett utasít. Meglepő módon nem engem.
Felvonom a szemöldököm és egy hosszú lépéssel elmozdulok közülük oldalra, úgy fordulok félre Armstrong mellé, mintha Brayden lökött volna meg, és tényleg moccan. A szavak másodlagossá válnak, miközben elhátrálok tőlük, rácsodálkozó döbbenettel.
Ez tényleg megtörténik. Ez valóság. Amikor az auror megtámadott a lakásomon azt hittem, ennél megdöbbentőbb, groteszkebb dolog nem történhet velem. Most megtörténik. Tényleg elküldte Braydent? Valóban? És elmegy? Elvisz? Egyik a másiktól megszabadít vajon?
Túl korán, túl sok remény, ami felszabadul egy olyan tartalékból, ami nem is volt valóságos soha, csak egy légvár. Gyanús, túl gyanús ez a helyzet, az indulat, amivel Brayden mozdul, hallgatom Armstrongot, érzem a szavaiban a provokációt, a hozzám intézett szavakban azt, ami Braydennek szól. Marhabillog, öröm, utasítás. Parancs. Ránézek a kanapéra, de egy pillanatra megmerevedik a világ, aztán meglódul az idő, és mire visszarántom a fejem, Brayden már rajta van. Sziszeg, mint a kígyó, mint a bűnök, mint a harag, az indulat, a bosszú, minden, mint egy rémálom háttérhangja, a sötétben lopódzó zaj, csendesen puffogó szörnyeteg. De a szavai nem nekem szólnak. Nem támad rám. Nem támad engem. Mintha nem is léteznék.
A megkönnyebbülés pillanatnyi mámora szokatlan. Az újszerűség ijesztő. Nekitámaszkodom a kanapé háttámlájának, összefonom a karjaim, most, hogy tudatosítottam a helyemet itt, egy újfajta perspektívából szemlélve őket csak az jár a fejemben, hogy mit keresek én itt. A zsebemben a pálcám, elmenekülhetnék. Valamelyik úgyis megtalálna, és akkor külön-külön értelmezhetném a létezésüket.
Már magamnak fájok ezekkel a gondolatokkal.*
-Brayden, voltaképpen...-*nem hiszem el, hogy ezt mondom, miután egy varázsige is elhangzott, és Brayden lezártnak tekintve a helyzetet kiadta a maga parancsát, csak éppen ő egy kicsit magasabb szinten, mint ahol én mozgok.* -...ő lakik itt-*gratulálok, ügyetlen, súlytalan folytatása egy amúgy sem túl értelmes mondatnak, de legalább igaz tényekkel zsúfolt*-... tehát itt neki van múltja, jelenje, jövője, és joga arra, hogy elküldjön minket-*ó igen, lehetőleg engem is, bármennyire is kecsegtető az, hogy megszabadít a nyűgöző fájdalomtól, és az újabb stigmáktól, szívesebben lennék akárhol máshol*-...
*Félbehagyom a gondolatot. Befejezetlenül. Az érzés, hogy így is túl sokat engedtem meg magamnak kérlelhetetlenül meggyőző és határozottan tudom, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt. Ennél rosszabb már csak az lehetett volna, hogyha arra hivatkozok, hogy holnap reggel nekem órám lesz a harmadévesekkel, méghozzá, mugliismeret. Türelmet erőltetek magamra ahhoz, hogy álljam ezeket a tekinteteket.
Ti jöttök. Jómagam az élő, cinikus példa vagyok arra, hogy néz ki az ember 26 évesen egy kínvallatás után megszorítva az ellenség fészkében a saját vérét sem értve, miközben egy olyan belső harc folyik a feje felett az aminek két ember közötti dimenzióját aligha lehet egyszerű szavakkal megfogalmazni. Milyen szerencse, hogy nem definiálnom, hanem elviselnem kell ezt.*
Naplózva

Saulus Armstrong
[Topiktulaj]
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 02. 17. - 23:26:39 »
+4


Ezen a falon, amit emelek, a te neved a vakolat.

   Már szinte törvényszerűnek tűnik, hogy a másik félemberben feléledjen a birtokféltés, az önző gén. Az altruizmus csak vérségi köteléken belül működhet, az ember önnönmagán belül nem. Nincsenek egymásért befektetett adenozin-trifoszfátok, amelyek nagyon is számító önzetlenséggel összekössék őket, és alapjaiban osszák meg a tulajdont, nyomorult kis életeik fény-, tűz-, örömforrását. Az, ami volt, még nem elég. Szinte kötelező aktus a birtokféltés. Kapzsi kis disszociatív személyiségek. Engedi, hogy a másik megérintse, hagyja, hogy csontot csontra koppantson pohárköszöntő gyanánt, hogy koponyáik kelyhében megloccsanjon a velő, egymásnak ütközzön, egymásba nyaljon sziszegve-édesgetve. Tűri a csuklójára fonódó ujjakat, tűri higgadt, rutinos viszolygással, mint ahogy az ember a saját teste engedetlenségét, saját teste undorteli folyamatait figyeli tehetetlenül, beletörődve és mégis mélységes bizalommal, talán egyfajta egoista önelégültséggel is, az önpusztító öngyűlölet komplementereként, amely szintén ott van, szintén megfér és szintén a legteljesebben helyes. Arcizma se rendül, hideg tekintete mégis szinte belevigyorog a másik arcba.
- Ki kapálózik, Brayden? – szinte lágyan kérdezi, már amennyire ismeri a lágyságot még ez a hang, befelé lágy, csak kettejüknek. Szánalommal és együttérzéssel épp úgy teli ez a lágyság, mint gúnnyal és kárörömmel. Sötéten nevet, kurtán, súlyosan. Hiszen te jöttél ide. Te sántikáltál be az én territóriumomba. Itt most az én szabályaim szerint játszunk.Nincs. Nincs múltam – egyezik bele higgadtan. Nincs. És ez azt jelenti, bűnei sincsenek, csak egy kevés, csak néhány kegyetlen órára való vétek a hibátlan, ezerszer sebezve is hibátlan bőr és az annyival nyomorultabb, sebezhetőbb kis lélek ellen. Neked milyen múltad van, Brayden? Gyűlölettel és erőszakkal teli. – De akkor mitől vagy így beszarva? – súgja trágárul-bensőségesen az arcába, mint egy gyerekkori barátnak, akivel meggyűlölték ugyan egymást az eltelt évek alatt, de mégis ott vannak kitörölhetetlenül a közösen átélt dolgok, a verekedések, a titkok, a kiéhezettség a világra, a mocsokra, az örömre. Szinte érzi a másik vágyakozását a testvér után. Szánja. Szegény. Neki nincs múltja. De jövője van. Sokkalta inkább van jövője, mint annak a félnek, akinek múltja van. Nem béklyózza semmilyen közösség Shannonhoz, de ez a meg nem kötöttség annyi lehetőséggel kecsegtet… - Ha nem tudom elvenni tőled úgysem, akkor mégis mi a fenétől félsz? – Hiszen mellém mozdult el. Nem melléd. Mellém állt.
   Jaj, Ézsau, te szomorú hülye, hiszen nincs is, amit adhatnál érte. Majd leölöm a bárányodat, és magamra csavarom a puha bőrét, ha kell. Neked nincs már elsőszülöttséged. Eladtad a magtárban az életedért. Másfélszülöttek mindketten. Nem egyformák és nem egyenrangúak, torz, életképtelen és csak átmeneti lehet ez a leosztás, most mégis ez van. Megborzong a fenyegetéstől, de mégse igazán a félelem borzongása ez, sokkal inkább az adrenalinfüggő elmebeteg élvezete. Tetszik a fenyegetés, tetszik, ami a helyzetből lehet. Mert lehet belőle világégés, lehet belőle halál és vér és fájdalom és pusztulás, és az apokalipszis imádata közös titok, közös gyönyörűség, mint a jó kisfiúk fegyelmezett szadizmusa egy titkos padláson, ahol senki se tudhat róla, csak az áldozataik.
   Hirtelen forrón szereti ezt a szánalmas, sebesült alakot azért, mert még nála is elbaszottabb, még nála is rosszabb, sötétebb, gonoszabb, de mégis valaki, aki eloszlatja saját elbaszottsága kínzó, örökösen kétkedő magányát. Elmosolyodik, és belemarkol a ruhájába, ellentámaszt neki, megtartja türelmesen a súlyát, eltűri a groteszk simogatást magán. Shannon hirtelen szinte már jelentőségét veszíti, amíg egymásban, oszthatatlan önmagukban játsszák beteg és veszélyes kis játékaikat, nem nyúl utána egyikük se, ahogy kisiklik közülük bölcsen, időben. Vajon mi lenne? Annihiláció, nagy energiájú elekromágneses hullámok szépséges mennybemenetele, gamma-sugárzástól glóriázott fúzió, ha egy másodpercre képesek volnának elfogadni egymást, és engednék ennek az istentelen összeolvadásnak, hogy beteljesüljön, és szétsugározza minden romlottságukat a világba? Talán csak létrejönne belőlük egy harmadik, egy tökéletesített szuperszörny, ami darabonként falná fel a jót.
- Tudom – leheli lehunyt szemmel, maga is szinte önkívületbe esve a ráerőszakolt emléktől és a felismerések vad erejétől. Ráfonja a kezét a vállára, megszorulnak az ujjai a feszes izmokon, és már tudja, hogy mi lesz a következő szó, már érzi a csontjaiban, de nem teheti, mégsem teheti, hiszen a másik is épp úgy féli a Sötétet, mint ő, és ugyan ki akarna egy megrokkant, selejtes aggyal osztozni a ki tudja meddig örökkévalóban, és Shannon, igen, itt van Shannon, csak nem akarod elcseszni megint a tökéletességet? Ha az elméjét sebzed meg, onnan nincs visszaút, te hülye... ki a franc fogja helyreállítani az idegsejtek szétolvadt fehérjéit? Senki. Te sem. Nem vagy isten!
   Szégyellnie kéne, mennyire megkönnyebbül, mennyire meglazul az izmaiba markoló feszültség, hogy a varázsige nem teljesül be. De nem szégyelli. Csak dühöt érez, haragot, ingerültséget. Hiába eresztik el, ő nem ereszti, visszarántja, szinte egész az arcába nyomja a száját, úgy sziszeg rá.
- Seggfej. – Milyen lenne beleharapni az arcába? – Még mindig nem tanultad meg, hogy nem mondunk olyat, amit egy pillanatig sem gondoltunk komolyan? Idióta. – Erős a késztetés, hogy behúzzon neki egyet, de nem, mégsem, a kényszer úgy múlik, ahogy volt, ostobaságnak tűnik már. Megpaskolja inkább az arcát puhán, atyáskodva, úgy ereszti el, hadd üljön csak le, pihegje ki a saját ámokfutását. – Jól van. Jó fiú. – Végérvényesen elfordítja róla a pillantását, minek törődne a másik ragadozóval, mikor ott lapul valahol a közös zsákmány is. Shannon.

   Elmosolyodik megint furcsán, ahogy hallgatja a suta szavakat, amelyek, milyen különös, őt védelmezik Brayden ellenében. Még mindig furcsa érzés, ahogy Shannon kifordult közülük, de nem a fivére oldalára lépett, habár, valamilyen szempontból mégis testvért választott, ha nem is vér szerintit, hanem mocskos mágiával megkötött mostohát. Mosolyog rá, ha sötét, hosszú évek nyomorától torzzá merevült mosollyal is, miközben elindul felé. Nem túl biztató mosoly, de legalább nem is igazán fenyegető.
- Rá se ránts – csitítja el könnyedén, szinte már mulatva. Nem tudod, miről van szó, Shannon, tehát jobb, ha hallgatsz, üzeni ez a mondat. A háta mögé lép. Nem térdelt rá a puha bőrülésre, amely átsegíthetné a következő perceken, támaszt nyújthatna fájdalommal sújtott testének. Persze, hogy nem. Az engedelmesség sose volt igazán erősséged, nem igaz, Shannon? Felemeli a lábát, térddel puhán a kanapéra nyomja a combjánál, ha már magától nem volt hajlandó szót fogadni a saját érdekében. De egyáltalán nem durva vele.
   A tenyere megnyugtatóan simít végig a hátán, gondosan kerülgeti azokat a hegeket, amelyek még fájhatnak, és nem mulasztja el ügyes kézzel meglazítani az izmaiba merevedett feszültséggócokat. Talán furcsa, hogy az auror nemcsak fájdalmat képes okozni, hanem nagyon kellemes érzéseket is képes kiváltani a testből, de hát végtére is, anatómiáról szól mind a kettő, és hogy alaposan ismeri az emberi test érzettérképét, azt Shannon már nagyon közelről tapasztalhatta. Úgy simogatja, masszírozza, mint ahogy egy ideges macskát nyugtatgat az ember az állatorvosi rendelőben. Megígérte, fájni fog a billog eltüntetése, de jóleső mozdulatai nyugalmat, ellazulást, bizalmat követelnek, mielőtt beteljesítené, amit ígért, és megszabadítaná a férfit a megbélyegzéstől. Talán csak bosszantani akarja a a másik felet, de ahhoz mégis túl figyelmes, túl odaadó az érintése.
- Azt kérdezted, milyen érzés – szólal meg kicsit talán hirtelen, váratlanul, de a hangja meglepően nyugodt és sokkal kevésbé kemény, csattanó, mint bármikor. – Furcsa. Felkavaró. Beteges. – Folytatja a cirógatást, és nem számít, mennyi ideig tart, amíg valamiféle ellazulást nem tapasztal, addig nincs folytatás. Akkor viszont előveszi a pálcáját, és gyorsan, mondhatni kíméletesen tépi fel a betűket, ami maradt belőlük. A tinta kiszivárog a csorduló vérrel. Megsimogatja Shannon hátát. – Ha begyógyulnak megint, már nem fognak látszani – morogja kicsit előrehajolva, közelebbről a fülébe. Sovány vigasz. Fáj. Eléggé fáj, bár Shannon élt már sokkal-sokkal rosszabbat, de majdnem olyan gyötrelmes, mint amikor belevéste őket a bőrébe. Igaz, akkor nem igazán volt öntudatánál. Most viszont azonnal ellátja a sebet, kötést rá, máris jobb valamivel. Kicsit szelídíti még, azután a kenőcsöt veszi a kezébe, egészen finom gyógynövény illata van, friss, üdítő, és a bőrre kenve is jóleső, hűvös érzés. Alaposan megkeni a hegeket, nem sieti el, ráérősen dolgozik. Elég időt hagy arra, hogy Shannon leküzdhesse az ellenérzéseit, és élvezhesse a törődést.
- Megfordulhatsz, csak ne nyomd a kanapénak a hátad – mondja végezetül.
Naplózva

Brayden M. Minticz
Eltávozott karakter
*****

önjelölt messiás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 03. 13. - 19:37:03 »
+2

|a helyemen az idegen|

A rühes dög, a megalázott kutya, egy kisemmizett haszonállat, akinek még a megszelídítésével se fáradnak, csak kirúgják az útra egy autó elé. Egy csapzott szerető, egy meggyalázott fekhely. Szűkülő szemhéjai mögött torzul a világ, fordul, kanyarog durván, ahogy préseli, nyomja össze a teret. Minden ritmus és egyenletesség nélkül rombolja le a horizontot, a világot, tépi össze ezt a meghitt családi fotót, és harapja, nyálával oldja ki belőle a félresikerült pillanatokat, az oda nem illő mozzanatokat, a nem kívánt személyeket, hogy aztán híg, koszos tócsába gyűljenek egy ferde padlón, képtelenül a megmaradásra, és egyre csak folyna, töltené ki a teret, fullasztva, fojtva a dühös halálfalót, aki nem érti, hogy miért csak az ő lábára vert bilincset ez a fordított kabbala, miért akaszkodnak rá el sem követett bűnei, és miért tartják öccsét a felszínen. Glugy-glugy. Sötét buborékokba fújja át magát és lebeg egy undorító közegben, amit kitölt ez a túl ismerős vér, ez a zavaró rokoni szál, amikbe folyton belegabalyodik. Eltört világképében örvénnyé kapaszkodnak az atomok, és magával rántják a színeket, a formákat, a múltat, az apró titkokat, a jövőt. Vázakat hagynak csak. Elképzelhetetlen élőlényeket, akik meghaltak a másodpercmutató két kiáltása között, merev bábok, akiknek a végtagjai fölött néha megcsillan egy-egy vékony, végtelennek tűnő damil. Unalmas, rideg anyag mindegyikük. Haldokló sejtek, mozgolódó ingerek. Szétesnek, hullanak, élesen törnek a padlón és szaladnak szilánkokra. Pár egyszerű képlet, folyamat. Bomlás, egyesülés, vegyjelek, összefüggések. Belebújnak a földbe, és nem találja majd őket semmilyen isten. És akkor mégis, minek?
Felzúg benne a félelem, ahogy az újrainduló fogaskeretek felszakítják a húsát, porrá őrlik, és egy kupacba rakják, hogy beletapossák a szőnyegbe. Mélyebbre, és mélyebbre, egy másik dimenzióba, egy sajgó, egyensúlyától megfosztott világba, egy elfuserált megváltás-történetbe.  Megremeg alatt a padló, ahogy láthatatlanul végighullámzik feszülő bőrén az apró pofon, az a velőkig hatoló sav, méreg ami beitta magát pórusain keresztül és kitölti ereit és változtatja szörnnyé. Egy hibát, egy magához nem méltó teremtményt alkotott. Egy túl virgonc vírust, kóros betegséget, ami közöttünk jár szabadon. Az ő felelőssége? Kié? Az enyém. Saulusé. Pattog a labda a tenyér és a padló között, csíkká mosódva, jelentéseket vesztve, mint ugyanazok a szavak a különböző nyelveken. Tő és hangalak nélkül porladnak semmivé, istenekké. Az ő háza. Ő. Körtáncoló személyes névmások. Vállára nyugvó fáradt utazók, régi barátok. Kevélység. Fösvénység. Bujaság. Irigység. Torkosság. Harag. A Jóra való restség. Megsimogatják, átölelik, mint fiai Lucifert, mint az utolsó ítéletnek háttal álló hitetlenek. Megmozdul szeme mögött az avar, a lehullott, tekergőző gondolatok, ideák, és hét írmag hajtásai emelkednek ki belőle, fonódnak, nőnek össze, és vág utat magának a halálnedvtől csepegő, bűzös virág. Messzire nyúlik a szemgolyó feketéjéből, és tövises szárából koronát fon önmaga köré. Csókkal árultad el az ember fiát. Nem tudja, hogy karja valóban emelkedik-e, vagy csak gondolatban húzza fel, de mégis ott áll, és csak mereven nézi, hogyan költi hiúságára a harminc ezüstpénzt, hogyan jelölik meg frissen szerzett területüket a durva ujjak, hogyan forranak egyiken a hegek, míg nyílnak durva stigmák a másikon.

- Én. - botorkálva talál vissza nyughelyéhez, a merev székhez, és zuhan rá, nem is törődve a húzódó sebbel, a friss szövetekkel. - Én tettem. - motyog magában. Megtérő bűnös? - Mi tettük. - mozog üresen a szája, és pottyannak ki belőle, fejjel előrefelé a halk szavak. - Így. - susogja csöndesen. - Így kellett. - oldalába beleszúr a hirtelen levegővétel, de nem szisszen föl, nem is nyúl oda hozzá, megtapogatni folyik-e belőle vér vagy víz. - Egyikőtöknek - suttogása elveszik valahol félúton, nem jut el senkihez, soha. - megbocsájtok.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 17. - 09:56:59
Az oldal 0.576 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.