*Ne provokáld, könyörgöm, ne provokáld, megsápadok a szavaitól, lesüllyed a gyomrom, jeges félsz, a pillanatnyi fölényt elmarja a szavairól, amikre Brayden talán lépni fog, talán tenni. Hacsak a kimerültsége meg nem óv ettől minket.
Összekapaszkodnak, különös, erőteljes mozdulattal, egymásra támaszkodnak, idegen. Idegen a gondolatisága ennek, de eltompultak az érzékeim az újabb viszolygáshoz, elfáradtak az újabb félelemhez, tudomásul veszem, hogy ez megtörténik. Egymásba olvadt tudattal keresik a támaszt, egyik a másikon, a megrontott a rontóhoz menekül, látod már Armstrong, mi köt a bátyámhoz? Nem? Persze, hogy nem, ez nem ugyanaz, ez nem hűség, pedig te is tűröd az érintését, egy mozdulattal se tiltakozol ellene. Ez csak valami beteges szimbiózis. Életben tart, értelmet ad, a létezés új dimenzióját érzed vele, általa, tőle érzed, hogy létezel. Megragad a pillanat groteszk nagyszerűsége, és emiatt viszolygok magamtól.
Lehunyom a szemem, ahogy megdicséri, mint egy helyes pegazust egy jó repülés után, vagy egy szolgáló házi manót, pitiző kutyát. Nincs bennem elégedettség, nincs bennem semmi. Voltaképpen elvesztettem a testvérem, jól éreztem. A bátyám, mint olyan, különálló entitás, erő, hatalom felettem megszűnt létezni. Ez valami egészen más. Van, aki megengedhet egy olyan hangot vele szemben, ami csak neki jár. Van, aki olyan, mint ő. Ez pedig nem én, az öccse vagyok. Ez valaki egészen más. Ez ő. Armstong. Bátyám született. Számomra ezt hozta az új év. Ellenségem, belső, a józanságom, kitartásom ellen törő újabb rém. Nem bírom. Nincs bennem küzdeni akarás, kiégette, mikor hamis ígéretekre kényszerített, fájdalom szőtte igék, féllogikák, kifordult eskütevés, nincs olyan ember, aki jogosnak tekintené őket, mégis a jelenléte itt olyan sorsszerű, mintha mindazt, amit csak Braydennek mondhattam volna, be akarná hajtani. A meggondolatlanság átka. Nem lehet elrendelve, nem lehet megírva az élet, nem lehet ilyet.
Mosolyog megint, majdnem ugyanaz a mosoly, torzultan rángó nagybeteg, ami próbálja magát a rokonok kedvéért olyan formába csavarni, ami vállalható, nem mutat haldokló képet. Meg kéne nyugodnom ettől? Pusztán a tény, hogy erre gondolok, elég ékesen bizonyítja, hogy voltaképpen hatásos. Nem akarok pánikba esni a mosolya láttán, attól, hogy két nagy lépésnél közelebb jön, hogy hozzám szól. Nem menekülök el, miként annyiszor álmomban és éberen, ha csak magam elég vizionáltam, nem kap el a rosszullét, szédülés, remegés, nem élik újra a csontjaim a töréseket, az izmok a szakadást. Nem. Tűröm, ahogy az előbb tűrtem az érintést, voltaképpen én vagyok a jó fiú, amiért nem csinálok semmi ostobaságot, szinte kérni sem kell, törleszkedő engedelmesség. Olyan érzés, mintha nem egyedül birtokolnám a testem, volna itt még valami más, valami egyéb, valami, ami akarja ezt a békét, akarja, hogy megálljon a pillanat így, hogy ne mozduljon tovább, ami hálás azokért a gesztusokért, amik alapvetőek lennének ember és ember között, noha ez azért több, mégis kevesebb, pillanatról pillanatra változik, elhajlik az átlagtól, úgy formát, új utakat keres magának a kifejezésben.
Beharapom a szám, rá se rántok. Hát persze, olyan könnyű elmenni amellett, amit művelnek. Másféle aggodalommal tereli el a figyelmem, ami sokkal hangsúlyosabb a szó helyett, sokkal megfoghatóbb, sokkal kényszerítőbb, még akkor sem, ha nem nevezném igazán terrornak.
Jószerivel magamtól rogyok előre, a fejem lehajtom, ahogy megtámaszkodok karból, vállból, megfeszítem magam, mintha rögtön lökném is vissza a függőlegesbe a testem, kit akarok átverni? Teszem, amit mond minden látszat ellenére, a zavar kínja a hajam takarásában is átmelegíti az arcom, összeszorítom a fogam, ennél kellemetlenebb már aligha lehetne.
Nem is lesz kellemetlenebb.
Merő döbbenetből az érintése ellen feszülök, a simogatást fájdalomként fordítja a tudatom, hiszen fájnia kéne, égnie a kínnak a sebek mélyén, de a pálcája helyett a keze kóstolgatja a heges bőrt. Akármennyire is csak egy bűbáj, kívánni kezdem vissza a kendőzőt magamra, hogy eltakarja a szeme és a keze elől az egyenetlenségeket, az ujjai ne tapinthassák a fehér duzzanatokat, a már hegedt öreg nyomokat, és a friss, még vöröses, rózsaszínes árnyalatú újakat. Nem mintha nem lenne köze hozzájuk. Ezek a sebek az ő „múltja” és „jelenje” az én olvasatomban, nincs ennél több benne, nincs benne más.
Mély lélegzetet veszek, ahogy felér a lapockáim közé, megemelem a fejem, hogy a hajam ott legyen, belemar, elránt majd, de újabb mozdulat marad ki az erőszakosság színjátékából. Nehezen értelmezhető a helyzet, szükségem lenne egy tükörre, hogy láthassam, mégis mire készül, mit akar igazából elérni ezzel az egésszel, miért akarja megmelengetni a bőröm, mire fel érinti azt a tucatnyi görcsöt, ami mélyen és magasan az izmok között gyűrűzik a keze alatt, mire jó neki a borzongás a gerincem mentén. Valamire biztos jó neki, és ettől megfeszülök újra, amint ellazulnék, merlinre, mi jut az eszembe, ellazulni. Miközben a poklot várom, mert jönni fog. Jönni szokott.
Leengedem az alkarom a háttámlára és rá a fejem, a homlokom a karomra támasztom. Teljesen mindegy, a kiszolgáltatottság adott a térdelő helyzetből, már nem sokat ronthatok rajta. A lapockáim dideregnek, a gyomrom összeszorul, de még mindig csak az ujjait érzem, céltudatos simogatása olyan, mint egy próbatétel, lassan-lassan csiholja elő a megfelelő reakciót arra, amire aztán lecsaphat majd.
Mennyire érzékeny a bőr a keze alatt, én tudom, de ő honnan tudtak, a számtalanszor felvágott és összeforrt sejtek között bujkáló érzékelők minden ingert sokszorosan erősen érzékelve futtatnak a tudatomig, a fájdalom helyett kellemes, simán kényelmes érzést nehéz elfogadni, megemészteni. Visszatartott lélegzettel figyelem, amit mond, hiszen válaszol a korábban feltett kérdésre, figyelemreméltó lépés, engedem, hogy ezt már tényleg elfogadjam lépésnek, meglazul a fegyelem az csontjaimban, könnyebb tartani magam a keze alá, nincs az a berzenkedő érzés.
Hogy mindez Brayden szeme láttára történik csak akkor tudatosul, amikor a fájdalomtól előrerántom a csípőm, elnémított, a torkomra forrasztott jajdulással felzihálok némi levegő után, hogy a hirtelen bekapkodott oxigéntől szédülten, megreszketve a sarkamra üljek. Szerencsétlenül kuporogsz Shannon, miközben a vér a nadrágodba folyik a hátadon, nedves és csúszós, de hirtelen nincs egy bűbáj sem a fejemben, ami enyhíthetné, a kanapé bőrébe karmolom, összemorzsolódik a fogaim között minden szitok és nyögés, ami kikívánkozik.
Megemelem a fejem a hangjára, de egyelőre nem tűnik időszerűnek bármit is mondani, nehezen jönnek a szavak.*
-Köszönöm.
*Hazug álszent szó, ellene acsarodnék, ha nem lennék még mindig ennyire elgyengülve. Jó névleg fejben emlékeztetni magam arra, hogy nem tartozok senki semmilyen köszönettel, hiszen ő rontott rajtam, miközben mozdulatlanul hagyom, hogy nyalogassa a sebeim, amiket ő okozott. Előredőlök teljesen, önkéntelenül egyszer csak megtörténik, hogy a fejem nekihajtom a háttámlának, kinyújtóztatva a hátam egészen, minél nagyobb felületen hozzáférhessen azzal a kenőccsel.
Alapos, mint egy kínvallatásnál, egy kávé előkészítésében, vagy éppen annak a kimódolásába, hogy idecsalogasson engem. Nem adom el ezt a helyzetet egyelőre, a csípőmtől felfelé lüktet és dobol az újrarakott máglyája a fájdalomnak, minden hűsítés hálás passzív együttműködésre késztet. Csak Brayden szavai motoszkálnak messze a tudatomban. Megbocsájt. Miért? Kinek? Nem érdekel a jövő. Most az egyszer nem foglalkoztat a „majd egyszer megtörténő”. Megfordulok, ahogy végez, és nem dőlök a kanapénak. Jó gyerek vagy te Shannon, türelmesen kivárod, amíg a hatóanyagok felszívódnak benned, aztán.
Aztán?
Itt hagyod őket. A fél-lényeket. Így logikus.*