A zálog

*Ne provokáld, könyörgöm, ne provokáld, megsápadok a szavaitól, lesüllyed a gyomrom, jeges félsz, a pillanatnyi fölényt elmarja a szavairól, amikre Brayden talán lépni fog, talán tenni. Hacsak a kimerültsége meg nem óv ettől minket.
Összekapaszkodnak, különös, erőteljes mozdulattal, egymásra támaszkodnak, idegen. Idegen a gondolatisága ennek, de eltompultak az érzékeim az újabb viszolygáshoz, elfáradtak az újabb félelemhez, tudomásul veszem, hogy ez megtörténik. Egymásba olvadt tudattal keresik a támaszt, egyik a másikon, a megrontott a rontóhoz menekül, látod már Armstrong, mi köt a bátyámhoz? Nem? Persze, hogy nem, ez nem ugyanaz, ez nem hűség, pedig te is tűröd az érintését, egy mozdulattal se tiltakozol ellene. Ez csak valami beteges szimbiózis. Életben tart, értelmet ad, a létezés új dimenzióját érzed vele, általa, tőle érzed, hogy létezel. Megragad a pillanat groteszk nagyszerűsége, és emiatt viszolygok magamtól.
Lehunyom a szemem, ahogy megdicséri, mint egy helyes pegazust egy jó repülés után, vagy egy szolgáló házi manót, pitiző kutyát. Nincs bennem elégedettség, nincs bennem semmi. Voltaképpen elvesztettem a testvérem, jól éreztem. A bátyám, mint olyan, különálló entitás, erő, hatalom felettem megszűnt létezni. Ez valami egészen más. Van, aki megengedhet egy olyan hangot vele szemben, ami csak neki jár. Van, aki olyan, mint ő. Ez pedig nem én, az öccse vagyok. Ez valaki egészen más. Ez ő. Armstong. Bátyám született. Számomra ezt hozta az új év. Ellenségem, belső, a józanságom, kitartásom ellen törő újabb rém. Nem bírom. Nincs bennem küzdeni akarás, kiégette, mikor hamis ígéretekre kényszerített, fájdalom szőtte igék, féllogikák, kifordult eskütevés, nincs olyan ember, aki jogosnak tekintené őket, mégis a jelenléte itt olyan sorsszerű, mintha mindazt, amit csak Braydennek mondhattam volna, be akarná hajtani. A meggondolatlanság átka. Nem lehet elrendelve, nem lehet megírva az élet, nem lehet ilyet.
Mosolyog megint, majdnem ugyanaz a mosoly, torzultan rángó nagybeteg, ami próbálja magát a rokonok kedvéért olyan formába csavarni, ami vállalható, nem mutat haldokló képet. Meg kéne nyugodnom ettől? Pusztán a tény, hogy erre gondolok, elég ékesen bizonyítja, hogy voltaképpen hatásos. Nem akarok pánikba esni a mosolya láttán, attól, hogy két nagy lépésnél közelebb jön, hogy hozzám szól. Nem menekülök el, miként annyiszor álmomban és éberen, ha csak magam elég vizionáltam, nem kap el a rosszullét, szédülés, remegés, nem élik újra a csontjaim a töréseket, az izmok a szakadást. Nem. Tűröm, ahogy az előbb tűrtem az érintést, voltaképpen én vagyok a jó fiú, amiért nem csinálok semmi ostobaságot, szinte kérni sem kell, törleszkedő engedelmesség. Olyan érzés, mintha nem egyedül birtokolnám a testem, volna itt még valami más, valami egyéb, valami, ami akarja ezt a békét, akarja, hogy megálljon a pillanat így, hogy ne mozduljon tovább, ami hálás azokért a gesztusokért, amik alapvetőek lennének ember és ember között, noha ez azért több, mégis kevesebb, pillanatról pillanatra változik, elhajlik az átlagtól, úgy formát, új utakat keres magának a kifejezésben.
Beharapom a szám, rá se rántok. Hát persze, olyan könnyű elmenni amellett, amit művelnek. Másféle aggodalommal tereli el a figyelmem, ami sokkal hangsúlyosabb a szó helyett, sokkal megfoghatóbb, sokkal kényszerítőbb, még akkor sem, ha nem nevezném igazán terrornak.
Jószerivel magamtól rogyok előre, a fejem lehajtom, ahogy megtámaszkodok karból, vállból, megfeszítem magam, mintha rögtön lökném is vissza a függőlegesbe a testem, kit akarok átverni? Teszem, amit mond minden látszat ellenére, a zavar kínja a hajam takarásában is átmelegíti az arcom, összeszorítom a fogam, ennél kellemetlenebb már aligha lehetne.
Nem is lesz kellemetlenebb.
Merő döbbenetből az érintése ellen feszülök, a simogatást fájdalomként fordítja a tudatom, hiszen fájnia kéne, égnie a kínnak a sebek mélyén, de a pálcája helyett a keze kóstolgatja a heges bőrt. Akármennyire is csak egy bűbáj, kívánni kezdem vissza a kendőzőt magamra, hogy eltakarja a szeme és a keze elől az egyenetlenségeket, az ujjai ne tapinthassák a fehér duzzanatokat, a már hegedt öreg nyomokat, és a friss, még vöröses, rózsaszínes árnyalatú újakat. Nem mintha nem lenne köze hozzájuk. Ezek a sebek az ő „múltja” és „jelenje” az én olvasatomban, nincs ennél több benne, nincs benne más.
Mély lélegzetet veszek, ahogy felér a lapockáim közé, megemelem a fejem, hogy a hajam ott legyen, belemar, elránt majd, de újabb mozdulat marad ki az erőszakosság színjátékából. Nehezen értelmezhető a helyzet, szükségem lenne egy tükörre, hogy láthassam, mégis mire készül, mit akar igazából elérni ezzel az egésszel, miért akarja megmelengetni a bőröm, mire fel érinti azt a tucatnyi görcsöt, ami mélyen és magasan az izmok között gyűrűzik a keze alatt, mire jó neki a borzongás a gerincem mentén. Valamire biztos jó neki, és ettől megfeszülök újra, amint ellazulnék, merlinre, mi jut az eszembe, ellazulni. Miközben a poklot várom, mert jönni fog. Jönni szokott.
Leengedem az alkarom a háttámlára és rá a fejem, a homlokom a karomra támasztom. Teljesen mindegy, a kiszolgáltatottság adott a térdelő helyzetből, már nem sokat ronthatok rajta. A lapockáim dideregnek, a gyomrom összeszorul, de még mindig csak az ujjait érzem, céltudatos simogatása olyan, mint egy próbatétel, lassan-lassan csiholja elő a megfelelő reakciót arra, amire aztán lecsaphat majd.
Mennyire érzékeny a bőr a keze alatt, én tudom, de ő honnan tudtak, a számtalanszor felvágott és összeforrt sejtek között bujkáló érzékelők minden ingert sokszorosan erősen érzékelve futtatnak a tudatomig, a fájdalom helyett kellemes, simán kényelmes érzést nehéz elfogadni, megemészteni. Visszatartott lélegzettel figyelem, amit mond, hiszen válaszol a korábban feltett kérdésre, figyelemreméltó lépés, engedem, hogy ezt már tényleg elfogadjam lépésnek, meglazul a fegyelem az csontjaimban, könnyebb tartani magam a keze alá, nincs az a berzenkedő érzés.
Hogy mindez Brayden szeme láttára történik csak akkor tudatosul, amikor a fájdalomtól előrerántom a csípőm, elnémított, a torkomra forrasztott jajdulással felzihálok némi levegő után, hogy a hirtelen bekapkodott oxigéntől szédülten, megreszketve a sarkamra üljek. Szerencsétlenül kuporogsz Shannon, miközben a vér a nadrágodba folyik a hátadon, nedves és csúszós, de hirtelen nincs egy bűbáj sem a fejemben, ami enyhíthetné, a kanapé bőrébe karmolom, összemorzsolódik a fogaim között minden szitok és nyögés, ami kikívánkozik.
Megemelem a fejem a hangjára, de egyelőre nem tűnik időszerűnek bármit is mondani, nehezen jönnek a szavak.*
-Köszönöm.
*Hazug álszent szó, ellene acsarodnék, ha nem lennék még mindig ennyire elgyengülve. Jó névleg fejben emlékeztetni magam arra, hogy nem tartozok senki semmilyen köszönettel, hiszen ő rontott rajtam, miközben mozdulatlanul hagyom, hogy nyalogassa a sebeim, amiket ő okozott. Előredőlök teljesen, önkéntelenül egyszer csak megtörténik, hogy a fejem nekihajtom a háttámlának, kinyújtóztatva a hátam egészen, minél nagyobb felületen hozzáférhessen azzal a kenőccsel.
Alapos, mint egy kínvallatásnál, egy kávé előkészítésében, vagy éppen annak a kimódolásába, hogy idecsalogasson engem. Nem adom el ezt a helyzetet egyelőre, a csípőmtől felfelé lüktet és dobol az újrarakott máglyája a fájdalomnak, minden hűsítés hálás passzív együttműködésre késztet. Csak Brayden szavai motoszkálnak messze a tudatomban. Megbocsájt. Miért? Kinek? Nem érdekel a jövő. Most az egyszer nem foglalkoztat a „majd egyszer megtörténő”. Megfordulok, ahogy végez, és nem dőlök a kanapénak. Jó gyerek vagy te Shannon, türelmesen kivárod, amíg a hatóanyagok felszívódnak benned, aztán.
Aztán?
Itt hagyod őket. A fél-lényeket. Így logikus.*

   Hárman vannak. Ezután mindörökké hárman. Míg szét nem bomlanak az egymásba fogazott gíruszok. Míg rajongó, irigyen birtokló kezeik közös munkájával el nem veszejtik azt a harmadikat. El fogják? El fogják.
   Hárman vannak. Nem lehet csak övék a pillanat. De nem érdekli most a lapockáját döfködő féltékenység, a saját szemében fortyanó gyűlölet, a megbánás, hogy megosztott vele, önmagával mindent a saját nyomorult életért zálogul. Csillapodik a sejtjeit mardosó indulat, Braydent is hűti talán a nyugalom, amit érez, ahogy az öccse elnyúlik a keze alatt, és ellazítja az izmait a maximális bizalom. A test nem hazudik. Nem tud. A szavak meg nem fontosak. Nem bontja tovább a megkezdett gondolatokat, nem beszél. Mély, szusszanó lélegzete hallatszik csak, miközben kenőcsbe mártott ujjakkal simogatja a sebhelyes bőrt. Emlékeket őriz az a hát. Emlékeznek azok a kezek, ahogy önkéntelen élvezettel fejtik fel az idegszálak borzongó hálóját. Törődést adnak, meleget vesznek. És bizalmat. Olcsón kapott, de felbecsülhetetlen bizalmat.
   Szellemet idéz a kéz, a szem. Másik hátat, másik testet, más bizalmat. Másfélét. Másfélét, nagyon. Félautomata mosollyal nézi. Szikkadtan pereg a tár. De csak a másik pár szemükkel képes észrevenni, hogy milyen szánalmasan gyöngék az arcizmai, mennyire álmodnák, amit nem lehet. Kívül nézi magát. És kívülről is bennen van. De milyen pokoli gyűlöletes most… Megbántad, Brayden. Megbántad. Nem így képzelted? Azt hitted, árnyék leszek, a sarkadban járok majd, leszek a karod, a pálcád, a szemed. Talán leszek. Talán. Leszek? Felzubog benne a gyűlölet, mennyire azonos a keserve, a hőfoka, egyivású gyűlölködés forr bennük egymás iránt. Egyivású félelem. Féltéssel figyeli a hegek art nouveauját Shannon bőrén. Az öccse. Az öccsük.
- Mi tettük – ismétli nyugodtan. A mondat befejezése már csak a fejében hangzik el, csak önmaguknak szól: És mi is tesszük jóvá.
   Talán egyikük is elég lenne, hogy őrült szenvedélyével elpusztítsa. Ketten több mint elegendőek hozzá. Csöndesen törölgeti a kenőcstől olajos, zsályaillatú ujjait. Mosom kezeim. Most nem Shannont nézi, hanem Braydent. Még mindig felfoghatatlan érzés a saját szemébe nézni, egy másik tekintet fénytükrén nézni önmagát. Hogy csináljuk? Széttépjük-e a kaukázusi krétakör közepén, kettévágjuk-e a bibliai a karddal? Hol van Salamon, hogy eldöntse, kié legyen a mindenkinek behódoló, felnőttkorú gyermek? Kinek az őrülete vezesse pórázon eztán? Azokat a sebhelyeket újra be kéne kenni, újra és újra, míg egészen el nem halványulnak…
   Lekuporodik Shannon elé, hogy a zöld tóvá csendesült szembe fúrhassa a pillantását. Élvezi rajta a higgadtságot, a masszírozás után maradt jóleső érzés tündérporát. Nem csupán tetszik neki. Élvezi. Mint egy műalkotás. Az ő keze munkája. Kvalitásainak és forrásainak gyümölcse. Szép. Jó. Helyénvaló. Igen, így helyes. Végigsimít oldalt az arcán, közvetlenül a hajvonal mentén, mintha csak keretet akarna rajzolni rá ujja letörölhetetlen gyógynövényillatával, aurája fertőző mágiájával. Mozdulatlan a szája, merev vonal. Mégis mintha mosolyogna. Önelégült, mint egy agyondögönyözött macska. Csendesen, szinte már udvariasan szólítja meg a férfit, csak a hangjába bújtatott bizalmasság tapad a tarkójára nyirkosan.
- A bátyád nincs túlságosan jó bőrben, Shannon – simít végig újra hajszálra ugyanazon a vonalon. – Lassan gyógyuló, kínzó sebeket szerzett, rászorul a gyöngédségre. Talán gondot kéne fordítanod rá.
   Mennyire gyűlölte volna kimondani ezeket a szavakat akár csak pár perccel ezelőtt, és most mennyire helyesnek látszanak. Brayden testére koldulja össze a figyelmet, amelyet magának nem kívánhat. Nem is akar. Talán nem. A testvér odaadó kedvességét. Braydennek pedig meg kell kapnia… hiszen hogy meggyászoltak téged, Brayden, te jó ég! Még mindig forró, nedves érzés rágondolni a Shannon arcán tükröződő letaglózottságra. Még mindig édes.
   Hiszen három pont akárhogy is, háromszög marad. A szögek simulását, az oldalak távolságát kell jól kimérni. Most ez a fontos.
   Most hátrahúzódik. Mosolygó lelkipásztorként, aki a ministránsfiúk játszadozását nézi a sekrestyében. Nyugalom, Brayden. Nincs mitől tartanod. Rád is szüksége van… egyelőre.

*A hogy kerülök ide kérdés már rég érvényét vesztette, a mi történik itt az, ami újabban foglalkoztatja a tudatom. Újabban, pár perce, egy egész világ, egy gyötrelmes, rémült világ fordult ki a sarkaiból és csavarodott groteszk testként be ebben az új világrendbe, ami egyszerűen képtelen vagyok jellemezni akármilyen általánossággal, csak meredek, meredek rajta, tartva a még meg nem ismert árnyaitól, így élhetetlen vagyok a fényére, arra, hogy élvezzem képtelen. A szereplők nem változtak, egyértelmű lehetne, hogy itt mindenki gonosz rajtam kívül, de mivel a fekete az életem maga, legyen szó mágiáról vagy otthonról, érzelmekről, úgy a fekete árnyalatait kell társítanom a személyekhez, a feketének pedig nincsenek árnyalatai. Legalábbis, eddig nem voltak.
Az ember furcsa lény, főleg, ha varázsló. Azok az átkozott hegek a hátamon úgy raktározzák el a korábbi fájdalom véste árkokban a simogatás jó érzését, mintha elfogadnák engesztelésül, kárpótlásul, megbocsátásnak, kenetnek a megbocsáthatatlanra. Még emlékszem az érzésre, hajszol éjszaka és üldöz nappal, még kering a véremben a félelem részecskéiből, noha ez már nem az az anyag, ami akkor mérgezett rémülettel, még van belőle, van az érzésből, mégis az árnyékában elcsendesednek az indulatok, elkushad az acsargó vágy egy tehetetlen bosszúra, lappang a félelem, a sarkukba húzódnak a szörnyek, visszamásznak a kanapé alá. Itt van, és nem tesz semmit, semmit, ami ellenem hat, ami ellenem tör. A régen holt növények bódító illata úgy vesz körül, mint egy felhő, egy aura, amin belül egy másik valóság született, amiben nem kell félni.
Mégis megborzong a hátam attól, ahogy megismétli Brayden szavait. A bátyámnál jobban semmi, semmi nincs ami visszahozhatna a valóságba, emlékeztetve arra, hogy kik is vagyunk, ki is vagyok és kik ők. A tenyerembe hajtom a fejem, lehajtva egészen, hátrasimítok a tarkómra, lassan szorulnak a puha szálak az ujjaim közé, értetlenül mardosom azokat, amíg próbálom helyre tenni magamban a világot.
Megkérdezhettek volna, mielőtt átformálják magukat, hogy tudok-e alkalmazkodni ehhez az újhoz.
Nem tudok. Egyszerűen muszáj valahogy túllépni azon a szakadékon, amit ő jelent nekem. Egy mélység, ami elhúz. Nem tudok. Zuhanok, folyamatosan, egyre csak zuhanok, de meg se próbálok kapaszkodni, nem kockáztatok. Ezt nevezik jobb helyeken gyávaságnak.
Felnézek, pontosabban lenézek rá. Elém helyezkedik, elém és alám, bizarr alázatosságba helyezkedik ez a cseppet sem megalázkodásra hangolt test. Szinte látom, érzem benne az a mágiát, amit tüzesre izzított és hevített a céltudatosság, de azt már erővel kell felidéznem magamban, hogy hogyan égetett meg ez a láng, mert most olyan szelíd, szinte parázsnak nevezhetném. Lekente a sebeim, igaz, hogy kényszerített, rám kényszerítette azt, hogy elaltathassa az éberségem, hogy megszabadítson a frusztrált feszültségtől. És nem tudom biztosan, hogy ezért szabad-e, kéne-e hálásnak lennem, vagy ez valami újabb módja a Sorsnak azért, hogy még nyomorúságosabbá tegyen engem, aki pedig biztos nem erre születtem.*
-Nem én sebeztem meg-*utasítom el szárazon, miközben a keze az arcomon, új érzés megint, amit nem tudok hova tenni. Hiúznak akarom látni, ami élvezettel kegyetlenkedik a prédául választott zsákmányállattá, de most inkább tűnik ellustult, megetetett párducnak, ami fényesen és feketén csak arra vár, hogy valaki megcsodálja. A teljesítményét talán? Hogy bántotta Braydent? Hogy megsebezte, de meg nem ölte? Mert nem tudta? Tudnom kéne ezeket a válaszokat ahhoz, hogy teljes képem legyen valamiről, amiről nem akarok tudni. Nyíltan nézem az arcát és próbálom összevetíteni őt azzal, amilyennek láttam a saját asztalomhoz bilincselve.
Nem megy. Most valahogy semmi nem sikerül, még az öngerjesztés sem.*
-Nem tudok többet a test gyógyításáról, mint ő-*a lélekéről még kevesebbet.* - erre az én életem a legjobb példa. Ne aggódj-*milyen oda nem illő ez a kifejezés! Ne aggódjon! Ő! Braydenért! Mégis ezt teszi, még ha valami sajátos hátsó szándék, logika biztos húzódik is a szavai mögött.* - Ha szüksége lesz rám, akkor nem tartja titokban, hogy mit vár és mit kell csinálnom-*felpillantok rá, a fivéremre, noha megroskadt, neki is megvan a maga szakadt, tépett, sötét felleghajtója, amivel beborít engem. Árnyékok. Gyanús árnyékok mindenfelé, hűsölök alattuk a pillanatnyi hajszoltság előle elhúzódva.
Ő is elhúzódik, a nyoma új bizsergésként és a bőrömön, megdörzsölöm a lesimított hajhagymák vonalán, szétmorzsolva az érzést, hátha, de csak az ujjaimra is áttapad, ahogy a hátamon is ott van, viselnem kell, nem szabadulhatok tőle, legalábbis itt nem. Most nem. Felnézek rá hirtelen.*
-Mi a szándékod vele?-*velünk. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem fogja megölni Braydent, de per pillanat akármilyen is a kötés köztük, ő van irányító helyzetben. Épnek látszik. Erősnek. Valami megváltozott, a célirányos gyűlöletét elnyelte Brayden világ iránti gyűlölete, átalakította, ez egy új ember, nem ismerem a céljait, de mivel dolgom van vele, kell, hogy legyen, kérdeznem is kell.
Tényleg a sarkain billegve kifordult ez a világ, a józanság a többi belsőséggel együtt csúszott ki a résen, amit szentségtörő bűbájuk vert rá.*