A bemutató

[~ Ezek szerint Rey sem mondta el. Akkor egy picit kiszúrok vele… Már ha kiszúrásnak lehet nevezni az igazság feltárását. ~]

 Két nap telt el. Két nap, hogy eljött Joe Black és eljött hozzánk Rey is. Eljött? Fenekestül belegázolt a nyugodt életembe. Ez elég negatívan hangzik, azonban szó sincs róla! Amióta a magunk módján megvallottuk egymásnak, hogy legyen több közöttünk, mint barátság, egész nap vigyorgok. Apu már gyanakodni is kezdett és megkérdezte, hogy elvigyen-e orvoshoz. Azt mondtam neki, hogy nem kell, csak Rey mutatott valami vicceset és azon nevetgélek. Láttam rajta, hogy nem hitte el, de legalább megnyugodott. Most mégsem köthetem az orrára, hogy járunk, nem igaz? Úgyse hinné el, ő is szinte már negyedik gyerekeként kezelte a Kócoskát, akár kulcsot is adhatott volna neki. Úgy beszéltük meg, hogy ma mutatja meg Rey a szörnyes könyvet és az újságot. Remélem eszébe jut még valami, mert nagyon izgalmasnak ígérkezett a dolog. Persze inkább azért megyek, hogy magamhoz ölelhessem egy picit és megdögönyözhessem a hülye fejét. De előbb – a múltkoriból okulva – motorra pattanok és megyek egy kört. Ilyenkor igazán kellemes a motorozás, ahogy a szél az arcodba mar és élvezed a szabadságot. Egy jó fél óra múlva már itt is toporgok az ajtajuk előtt. Szépen beállom a kapuba a gépet és végigsimítok az ülésén, miközben becsöngetek. Ki sem szólnak, csak kattan a zár, és én pedig betolom a járművem. Az ajtó előtt leállítom stabilan, és a kulcsot a zsebembe csúsztatom, majd fellépcsőzöm a bejáratig. A nyitott sisakom a kezemben tartva várakozom, amíg Mr. Middleton ajtót nem nyit.
- Szép napot Mr. Middleton, itthon van a gonosz boszi? – kérdezem sokatmondóan és látom a vigyort kiülni az arcán, miközben kitárja az ajtót.
- Persze, akkor elmondta igaz? – kérdezi, biztosan csak saját maga megnyugtatása végett. Kicsit megrettenek a hirtelen változástól, ami a viselkedésében áll be. Biztosan félti a családi titkot, vagy ilyesmi… De ismerhetne már annyira, hogy nem jár el a szám ha Micurkáról van szó. Főleg a tegnapelőtti után. ~ Ezek szerint Rey sem mondta el. Akkor egy picit kiszúrok vele… Már ha kiszúrásnak lehet nevezni az igazság feltárását. ~ elmosolyodom, mielőtt megfogalmazom a „szurkapiszkámat”.
- Persze, miután megcsókolt mindent elárult. Ne aggódjon uram, biztonságban van a lánya titka. – kacsintok rá és a döbbent arca előtt elindulok Rey szobája felé. Már előre élvezem, hogy mit fog kapni a vacsoránál. Kettőt koppantok az ajtóján. Volt már, hogy nem tettem meg és olyan lehordást kaptam, hogy azóta óvatosabb vagyok vele. Megvárom, míg kiszól éés benyitok. Az ajkaim szélesebbre húzódnak, ahogy beteszem magam mögött az ajtót.
- Szia boszikám! – mondom vidáman és a karjaimba zárom a kis bestiát. Szorosan átölelem és nem tudom nem meg csókolni. Így az ajkaimat az övére helyezem és egy viszonylag gyors köszöntőcsókot váltok vele. Régebben ez puszi volt, de változnak az idők. Elengedem és lehuppanok a fotelébe. A kezeimet összedörzsölöm és várom, hogy előrukkoljon valamivel.
- Na muti azt a könyvet! Már nagyon kíváncsi vagyok! - Nézem őt, egy kicsit szemtelenebbül is, mint kellene. Elidőzöm bizonyos helyeken, de attól még lehet rajtam látni a kíváncsiságot. Úgy értem, hogy a bemutatója iránt. Dobolni kezdek a lábammal és készen állok mindenre. Legalábbis nagyon remélem.

[Gyere!]

Jersey

Tegnapelőtt mikor hazaértem, már nem találkoztam senkivel - kicsit későre járt már, mikor hazakászálódtam. A Joe Blackkel való találkozás igen hosszúra sikeredett, de nem bántam egyáltalán, különösen azért, mert a szívem majdnem kiugrik a helyéről azóta; ez persze nem kifejezetten Joe Blacknek köszönhető.
Másnap egész nap fülig ért a szám és még ma is, tisztára levakarhatatlan a boldogság az arcomról. A család nem tudta mire vélni a dolgot, azt hiszik, hogy ittam valami bájitalt, ami ilyenné tett. Hát, ha tudnák, hogy miféle bájitalt ittam én! De ma este vacsoránál mindenképpen elmondom nekik, mert szeretik Jeremyt és úgysem ellenkezne senki amiatt, ami kettőnk között történt, Jertől nem kívánhatok jobb fiút magamnak; habár nem járunk.
Azon gondolkodom, hogy elpakolom a sulis cuccaimat jó mélyen a ládám aljára, ne is lássam őket nyár végéig! Muszáj rendet raknom, mert egy kész szemétdomb a szobám - minden úgy van, ahogy leraktam, mikor hazaértem. Mivel nem szándékozom ma sehová sem menni, ezért az öltözékem is egyszerű itthoni szakadt ruházat: spagetti pántos fekete felső, melynek az elején egy kopott rock & roll felirat olvasható, illetve farmer rövid nadrág - amely virágkorában még hosszú volt, de megcsonkítottam és mára igen csak rövidke lett. Tehát nem vittem túlzásba a dolgot, majd ha találkozunk Jers-zel, akkor magamra veszek valami normálisabbat, habár pizsiben is látott már.
Éppen a ládám alján járok, fenékkel az ajtó felé persze, mikor hallom, hogy kopog valaki - Gyere! - kiáltom a mélységből, és nyílik az ajtó. Bizonyára Apu az, pedig mondtam neki, hogy ez a mai nap kell nekem, hogy mindennel kész legyek, mert utálok kuplerájban élni. Kimászom a ládából, és kellemes csalódás ér nagy hirtelen, mert megpillantom a mesebeli herceget, amint ott álldogál az ajtóban, majd vészesen közelít, magához ragad és ajkaimra gyengéd csókot lehel. Egyáltalán nem ellenkezem, sőt, a karjaimmal átölelném a nyakát, de már megy is tovább, egyenesen a fotel felé. Az egyetlen hely a szobában, ahol le lehet ülni.
- Helló Jers! - köszöntöm egyik becenevén a sok közül, amit persze az én rendkívül kreatív agyam talált ki, nem más. Óh, most olyan jó lenne, ha egy pálcasuhintással rendet tehetnék a szobában! De sajnos ez felejtős, szóval majd csak jövőre, addig meg marad a szokásos mugli módszer. Nem zavartatom magam, továbbra is pakolászom, és tudom jól, hogy szívem választottja most épp alaposan megnéz magának, ezt nem lehet nem észrevenni.
- Mit nézel, hm? - fordulok oda hozzá, csípőre tett kézzel állok és várom a válaszát. Tudom jól, hogy miért van itt, nem is tagadja, hogy a könyv érdekli. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy csak úgy a kezébe nyomom, mert elevenen felfalná az a szörnyeteg szegény fiút. Először lehet, hogy be kellene melegíteni,  rá kellene hangolódni a témára, a könyv meg a finálé lesz.
- A könyv még várat magára. Tessék, itt egy Próféta. Bevezetésnek megteszi. - mondom és a kezébe nyomom a mai friss példányt. A címlapon Harry Potter és barátai karöltve egy mozgó fényképen, napok óta az a téma, hogy legyőzte Voldemortot - igen, már ki merem mondani a nevét, mert úgyis meghalt. Az egész szám erről szól gyakorlatilag. Meg persze vannak benne minisztériumi hírek, hogy majd újjászervezik a halálfalók után, meg ilyesmik. Apu szokta olvasgatni egyébként én nem. Ő is Harrynek szurkolt, tök vicces volt. Néha megkérdezte, hogy ki áll nyerésre - tisztára, mint egy focimeccsnél.
Odaülök mellé a fotel karfájára, és nézem, hogy mihez kezd az újsággal. Bár az ölébe kellene, de akkor meg jól megcsikizne, azt meg nem akarom.

[~ a szöszi nem is rossz csaj ~]

Rey épp valami vicces láda mélyén kutatgat, mintha valami kincset keresne. De legalább a formás popóját felém mutogatja. Felvillantja bájos vigyorát, mikor meglát, úgy néz ki, hogy örül nekem. Nem mintha másra számítottam volna, de jól esik a visszajelzés, főleg tőle. Ki tudja, lehet, hogy meggondolta magát. De a csók fogadtatása teljesen megnyugtat és máris a fotelben találom magam. Kicsit tovább mélyedek el a testi felépítésének feltérképezésében, mert mikor rám szól, felkapom a fejem és látom, hogy csípőre tett kézzel, magyarázatot követelően várakozik.
- Hát Freya Middletont. Ha már a barátnőm vagy, vagy mifene, hagy nézzelek már meg tüzetesebben. Alig ismerlek, meg kell, hogy jegyezzek ezt-azt rólad, nehogy összekeverjelek valakivel legközelebb. – mondom neki szemtelenül és vigyorogva, egyszerűen nem bírom ki, ha nem szúrhatok oda neki, találkozásonként legalább egyszer. Imádom olyankor, tuti most is kapok majd valami epéset, szeretem ezt a kis játékot. Ő lehet, hogy nem rajong érte, de nem szokta kihagyni az ilyen lehetőségeket. Meglátjuk, hogy most mit talál ki. Vagy mehetek haza gondolkodni, igen ez is benne van. Kis csalódás ér, mert nem kapom meg a könyvet, de aztán rögtön felvidulok, amikor meglátom az újságot a kezében, aminek a címoldalán mozgó képek vannak.
- Azt a rohadt! Ez nagyon cool! – szinte kitépem a kezéből és olvasni kezdem. Valami Harry Potter és kompániája  ~ a szöszi nem is rossz csaj ~ legyőzte Tudjukkit, meg Voldemortot. Kissé zavaros, hogy melyik-melyik, de legyőzték őket és ez most nagyon jó. A mozgó képek valami elképesztőek, több másodpercenként ismétlődnek csak és van mélységük is, ilyen 3D-sek. Fejjel lefelé fordítom és olyan, mintha ki akarnának esni belőle, hát folyamatosan vigyorogva lapozom. Szégyen, nem szégyen, el is felejtkezem Reyről egy ideig, annyira bújom a fura lapot. Csak percek múlva – mikor már elég jól áttanulmányoztam vázlatosan a lapot – jut eszembe, hogy hol is vagyok. Zavartan, de nagyon vidáman dugom ki a fejem az újságból és nézek az én kis csípős nyelvű barátnőmre.
- Hát ez valami nagyon király Micuri! Imádom! Kell egy ilyen nekem… Hogy csinálják ezeket a képeket? Ki ez a izé a… - gyorsan megkeresem a nevét – Voldemort, meg mér jó, hogy legyőzték? Valami helyi terrorista? – kérdezem, majd eszembe jut még valaki, és veszélyesen villan a szemem.
- Ezt a Hermionét ismered? Biztos nagyon bátor meg ilyenek… - mondom ravaszul és kezdem összehúzni magam, mert nem hiszem, hogy szó nélkül fogja hagyni a dolgot. Nem baj, majd kibékítem valahogy, van rá módszer.
- Mi a következő, amit megmutatsz a varázsvilágból? Persze te is nagyon varázslatos vagy, de valami újabb dolgot, olyan érdekes, naaaaa. – nyaggatom, mint egy kisgyerek. Tény, hogy kábé az is vagyok most, nagyon tetszik ez az egész dolog. Persze a Prófétát nem adom ki a kezeim közül, mert abból még csemegézni fog az tuti. Megnézem, hogy ki nyert a kiddicsben, vagy mi az.  Aztán meg még megnézem az új seprűket is. Tök jó lehet azon menni.
- Elvihetnél majd egy körre szivi seprűn, nagyon kíváncsi vagyok egy ilyenre. – kérlelem, de most már kezdem egyedül érezni magam és kinyújtom a kezem, hogy ugyan jöjjön már ide, hogy az ölembe ülhessen. Nem is értem, hogy eddig miért nem tette meg. Jó, persze szemétkedtem, de akkor is.

[Aha, szóval Middletont nézed. Aki a barátnőd... aha. Értem. És kérdezted már tőle, hogy akar-e a barátnőd lenni, vagy csak úgy elkönyvelted barátnőként magadnak? Vagy hogy is van ez?]

Jersey

Látom rajta, hogy próbálja titkolni a nyilvánvalót, de jól tudom, hogy vizslat, ilyen szemmel szokta megnézni magának a lányokat. Egyszerűen csak bambul - ismerem már annyira, hogy tudjam, mi áll a háttérben.
Attól, hogy tegnapelőtt letepert és történtek dolgok, meg ma is történt, attól még nem tudom, hogy a barátnője vagyok-e, mivel nem kérdezte meg, hogy akarok-e járni vele. A suliban azt mondták a lányok, hogy ez így megy. Nekem még nem volt részem "járásban", tehát nem tudom, hogyan megy, de szerintem meg kellene kérdeznie, hogy akarok-e a barátnője lenni; mert a barátja már vagyok, a barátnő csak egy lépcsőfok felfelé, de mégis többet jelent.
- Aha, szóval Middletont nézed. Aki a barátnőd... aha. Értem. És kérdezted már tőle, hogy akar-e a barátnőd lenni, vagy csak úgy elkönyvelted barátnőként magadnak? Vagy hogy is van ez? - vágok vissza, mert ha ő lehet szemtelen, akkor én is, szemrebbenés nélkül - tudom, hogy nem fog megsértődni rajta, inkább majd kapok valami csípős megjegyzést válaszként. Nem vagyok az a kis sérülékeny virágszál, akinek nem lehet beszólni, egész jól viselem az ilyesmit szerintem.
A hülye vigyorával engem is rávesz, hogy elvigyorodjak, de továbbra is igyekszem halálosan komolynak tűnni. Ha rámtör a vigyoroghatnék, akkor elfordulok, és megpróbálok komolyságot varázsolni az ábrázatomra, hogy hitelesebbnek tűnjek. Amint visszafordulok, ismét komolyság sugárzik a tekintetemből és az arcomról is.
De itt már a Prófétával van elfoglalva, amit meg is tudok érteni. Számára ez teljeséggel hihetetlen, hogy a kép mozog az újságban, és hogy nem is újrahasznosított papírból készült az újság, hanem pergamenszerűségből. Először én is csak néztem, hogy miféle képek ezek, de lassan megszoktam. Apuék már láttak ilyet korábban, számukra nem volt újdonság.
A percek csak telnek komótosan és ő csak olvas és olvas, meg mosolyog. Tisztára olyan, mintha egy kisgyerek új játékot kapott volna és most azzal kell játszani, mert ez az új és a legjobb is.  Pedig ez csak egy újság... mi lesz, ha a kezébe nyomom a szőrös könyvet? Remélem, hogy most már kezd leesni neki a boszorkány história, amit próbálok megértetni vele egy ideje.
Az egyik pillanatban kikukkant az újság mögül, és megszólal, és kérdések áradatát zúdítja rám. Igazán cuki, hogy ennyire lelkes és érdeklődő, ezt persze nem hozom a tudtára, egyszerűen csak megválaszolom a kérdéseket. Persze Grangerről nem biztos, hogy szívesen beszélek... nem is jó csaj! Csak egy stréber könyvmoly, semmi más!
- Ez a Tudjukki valami nagy sötét varázsló volt. Azt pletykálták, hogy Harry Potter ősi ellensége. Bármennyire is bután hangzik, mégis Harry volt az, aki legyőzte; az összes címlap vele volt tele hetekig. Igazi sztár lett. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta. Ronnal meg Hermionéval elszöktek a suliból keresni valamiket és amikor azok meglettek, akkor visszatértek a suliba, hogy legyőzzék a sötét varázslókat. Huh, nagyon cink volt, mert igazi háború volt, sok nap nem aludtam aznap, mert nem lehetett. Még nekem is be kellett szállnom a harcba, pedig én aztán nem sokat konyítottam az egészhez... Védőbűbájokat meg átkokat kellett használni! Hú nekem sikerült egy gonosz embert eltennem láb alól, képzeld el! Először kővé dermesztettem, aztán meg felemeltem a levegőbe majd a földre ejtettem és darabokra hullott. Valami félkegyelmű volt a másik oldalról. - annyira lelkes vagyok, hogy képtelen vagyok leállni - Hermione meg, szóval őt mondtam, hogy Harry barátja. Olyan neki mint én neked. Ők Ronnal nagy hármast alkotnak már első óta. Harry barátnője meg Ginny, vele egy évfolyamra járok. Hermione nem jó nő, csak nézz rá. Tök csúnya. Meg állandóan okoskodik, szerintem nem bírnád elviselni, tiszta ciki a csaj.
Nagyot szusszantok, mert rájövök, hogy egy ideje bizony nem vettem levegőt, annyira daráltam a szöveget. De tényleg nagyon lelkes vagyok, mert így lehet, hogy elhiszi nekem, hogy mindez tényleg igaz. Ennyi még nem elég neki, a könyvet akarja, de az még várat magára. Még mindig nem jött el az ideje.
- A könyvet is megkapod hamarosan, légy türelemmel. Prófétából még van több is, jár minden nap itthonra - mondom vigyorogva. De csak nem akarja összekötegelni őket és hazavinni! Nem is adnám! Persze, hogy akkor egész nyáron azokat bújná, engem meg hanyagolna, na ebből nem eszik.
A kedvéért beleülök az ölébe, és így igazából nekem is jobb, nem tudom, csak úgy jobb. Karjaimmal átölelem a nyakát, és közlöm vele a szomorú választ.
- Nincs seprűm, meg amúgy is utálok röpködni - ennyi, részemről le is van zárva a téma. Ez lesz a legutolsó, amit megmutatok neki. Jó lenne már megtanulni hoppanálni, mert a seprű egy rémes dolog.

50.

[~ Kérjelek meg, hogy legyél a barátnőm? Megkergültél? ~]

Néztem Freyát, főleg az alakját. Hát, jól kikupálódott az évek során. Igazából ezermilliószor láttam már fürdőruhában, meg testhez álló ruhákban, de még sosem néztem meg magamnak úgy, férfiszemmel. Épp itt volt az ideje, ha már összejöttünk. Azonban az erre adott magyarázatom nem nyerte el a tetszését. ~ Kérjelek meg, hogy legyél a barátnőm? Megkergültél? ~ Ez így gondolatban jobb, de nem akarok veszekedni vele, főleg most, hogy alig két napja szőttük össze szíveink hullámát egy szinkronba. ~ Ez jó nyálas lett. Még a végén érzékenyebb leszek, mint kéne. Már pedig ezt nem kéne. ~ Elég furán nézhetek rá, mikor kimondom a véleményem. Felállok a fotelből és megfogom a kezeit ellentmondást nem tűrően.
– Elkönyveltem, persze. Azt hittem ez szavak nélkül is megy Micuri. De jó, ha neked ez kell. - sóhajtok kelletlenül. - Leszel a barátnőm Rey? – a komolyság szikrájából elég kevés juthatott a hangomba, de azért csak ott állok előtte, remélem, értékeli. Biztos azt is elvárná, hogy virágot is adjak, meg mit tudom én. De könyörgöm, már mióta ismerjük egymást, nem kéne ennek ilyen hosszadalmasan zajlani. A bizonyosság kedvéért még megpróbálom megízlelni a mosolyogós ajkakat, de csak kedvesen és finoman, most nem másznék be a szájába.
- Remélem elégedett vagy Kócoska! – mondom neki vigyorogva és visszatelepedek a fotelba várva a bemutatót. Ezután belefeledkezem az újságba, ahogy kell, de a kérdéseim nem érik váratlanul a szépséges Reyt. Igen, egyre jobban máshogy nézem, de még nem igazán érzem máshogy magam a közelében. Vagyis, ez sem igaz, mert jobban örülök, de ezek szerint mindig szerettem őt, mert annyira sokkal jobban nem érzem magam mellette, talán csak nyugodtabban. Meg szívdobogósabban. Kikerekedett szemekkel hallgattam a sötét varázslóról szóló beszámolót, bár nem mindig tudtam követni az eszmefuttatást, csak annyit, hogy Harry Potter megállította a gonoszokat. Mint egy mesében. De, hogy Rey is küzdött, sőt megölt valakit, az kicsit sokk volt, picit meg is ijesztett, hiszen, most már kénytelen voltam nem mesének tekinteni a dolgait.
- Te… megöltél valakit? Jó Isten! Ez komoly? De azért, örülök, hogy túlélted. – annyira hihetetlennek találtam az egészet, hogy ki is esett a kezemből az újság. Gyorsan lehajoltam érte és magam mellé tettem a fotelbe, hogy legközelebb ilyen már ne forduljon elő. ~ Rey megölt egy embert. Ezzel biztos nem poénkodna. Ahhoz képest elég jól viseli, talán nem kellett volna rávilágítanom a tényre… Persze biztosan önvédelem volt! Tutira az lehetett! ~ gondolkodom egy pillanatra, de ő már Hermionéről beszél, hogy milyen csúnya, meg ilyenek. ~ Háhá, megvagy! ~ mosolygok rá és a két felkönyökölt kezem tenyerével hallgatom izgatottan a beszámolóját a „ciki” lányról.
- Szerintem cuki. De nem jobb nálad. – nyugtatom meg, mielőtt elküldene a búsba. Végül is nem azért jöttem, hogy folyamatosan cikizzem, és próbálgassam a türelmét. De azért jól esett, meg kell hagyni. Több próféta is, azt hiszem, át fogok költözni ide, mert biztos nem lehet elvinni innen, mert lebuknának, vagy ilyesmi. Végül is biztos van oka annak, hogy titkolózott eddig, ráadásul, ha előttem is titkolta a dolgokat, akkor nyomós érv lehet mellette.
- Oké. De akkor inkább csak izé… - mondom, miközben már a nyakamba kapaszkodik. Na, jó, talán tévedtem. Sokkal kellemesebb érzés, hogy itt ül az ölemben, mint a „tizeniksz” év alatt bármikor. Bár tény, hogy marha nagy hendikeppel indult a többi lány ellen, de hát ilyen az élet. remélem megérte összejönnünk és nem fog sosem a barátságunk rovására menni. Vagy a szerelmünkére? Ez olyan hülye szó, de a lényeg ez. Átkarolom a derekát és nézem az ékkőként csillogó szemeit. ~ Fújj már, hogy ilyen szentimentális lettem, ha róla van szó.~ gondolom mosolyogva, de mivel nem akarom tovább húzni, odahajolok és megcsókolom. A szívem vadul ver, mikor ajkaink egyesülnek, és el is felejtem a varázslóvilágot, a szörnykönyvet, a prófétát, mindent… most csak ő van.

[Azt hiszem, hogy…]

Jersey

Szavaim elérik a céljukat, és valószínűleg egy hangyányi lelkiismeret-furdalást okoztam neki, mert idejön hozzám, és megfogja a kezemet. Nem ellenkezem, mert miért is tenném. Mindig akkor csinál ilyet, ha komoly dolgokról van szó, de nem csak ő, én is ilyenkor szoktam odamenni hozzá, és megfogom a kezeit és mondom a drámai szöveget. De ez most nem drámai, mármint fontos fordulópont az életemben, de bár kimondatlanul ugyan, de életbe lépett a szerződésünk.
Tehát újabb sikeres küldetés, amelyet bevéshetnék a naplómba: elértem, hogy Jer megkérdezze, hogy akarok-e járni vele. Ámulatba ejtő, hogy mire vagyok képes csak azért, mert lánynak születtem. A boldogság tengerében úszva, átszellemült fejjel nézek rá, és még fontolom a választ. Megváratom, mert csak.
Ez olyan döntés, amit nem szabad csak úgy, egyik pillanatról a másikra meghozni. Arcomon is látszik, hogy komolyan gondolkozom a válaszon, s ez talán megrémíti őt, pedig ismerhetne már annyira, hogy tudja: csak szórakozom.
- Azt hiszem, hogy… - kezdem a bizonytalan választ – megfontolom az ajánlatát, Mister. Érdemes lenne megpróbálni, szóval igen! – hangzik a helyeslő felelet, és immáron házastá… őőő akarom mondani… együtt járunk hivatalosan is. Nem hittem, hogy valaha eljön ez a perc! Ha tudná, hogy évek óta erre vártam! De elég mára a rózsaszín felhőből meg a lila ködből, nem a mi stílusunk az ilyesmi, ám mégis kimondhatatlanul boldog vagyok. Szeretnék most belelátni a fejébe és megtudni, hogy vajon ő is így érez-e. Nem kényszer-e neki mindez, mert voltaképp én kezdeményeztem, mikor hazajöttem, és nem akarom, hogy csak azért legyen velem, mert megengedtem, hogy kigomboljon néhány gombot az ingemen.
Egy gyors puszival pecsételjük meg a pillanatot, tisztára, mint az oltárnál! Ajh Freya, menj már, nem vagy te Barbie!
Ezt követően már a Próféta a legfontosabb számára, de nem baj, hagyom, hogy élvezze a pillanatot. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés találkozni a varázsvilág dolgaival. Hihetetlen és mesébe illő, több idő kell arra, hogy teljesen felfogj mindent – nálam legalábbis úgy rémlik, hogy így történt. Meg persze napokon át sírtam, de nem a hihetetlen dolgok miatt, hanem a suli miatt, de az más tészta.
Az, hogy megöltem egy sötét varázslót, valóban durván hangzik. Pedig ha tudná, hogy hányan vesztek oda abban a háborúban! De a tudat, hogy vért nem ontottam, jelentősen javít a helyzeten, az meg főleg, hogy ez jócselekedet volt.
- Hát, elég durva volt. – válaszolom, és elhúzom a számat. – Túlerőben volt a sötét oldal, ezért mindenkinek harcolnia kellett. Még sosem volt részem ilyenben, és gondolhatod, hogy mennyire megrázó volt, ahogyan törtek be a suliba és romboltak szét mindent. Úgy röpködtek a halálos átkok, mintha sokszáz villám csapott volna le. Szerencsére megúsztam, de rohadtul féltem! – mesélem tovább a történetet. – De nézd a jó oldalát, a többi diák is tett el láb alól embereket, mert csak így győzhettünk. Amit én tettem, még egészen emberinek mondható, mert nem használtam halálos átkot, meg vér sem folyt. Azon gondolkodom, hogy bérgyilkos leszek, ha nagy leszek. – zárom soraimat kissé komolytalanul, kérdés, hogy veszi-e a lapot, vagy totál sokkban van még a hallottak miatt. Talán kissé kevésbé drasztikus résszel kellett volna kezdenem a mesét…
A Hermione cuki dolgot inkább elengedem a fülem mellett, nem érdekel az a nagyokos liba. Ráadásul egy évet lógott a suliból, tök igazságtalan!
- Mizé? – kérdezem csendben, de már választ nem kapok, hanem egy csókkal váltja ki a feleletet. Nos, igazából nem is rossz az ilyen válasz, el tudnám viselni hosszú távon is akár. A pillangók újból szárnyra kelnek és röpködnek a szobában, beborítva mindent rózsaszín és lila köddel. Nem érdekel most, hogy nem mi vagyunk ezek, olykor kell ilyen is.

[~ Tényleg ennyire fontos neki, nem gondoltam volna. Rá fogok kérdezni, hogy ezt minden pasival csinálta? Fura… Ha annyira szerette volna, mint én, akkor minek gondolkozik ennyit? Mégiscsak nőből van, látszik.~]

Felcsillan Freya szeme, amikor odalépek hozzá, és megfogom a kezeit. Szinte már rítus nálunk, ha komolykodni akarunk, talán még általános iskolában fejlesztettük ezt ki. Miközben beszélek, az arcát nézem, a bájos arcéle régen is megbabonázott, pedig akkor még nem is akartam vele járni. Mikor kint ültünk a parton, sokszor nézegettem, mert olyan furán szép volt, elképzelhető, hogy ezt ő észre sem vette anno. Kecsesen ívelt, mint egy jó fajta karburátor, és ez nálam nagyon nagy elismerés. Láthatóan tetszik neki, hogy most megint ő nyert, elérte, amit akart, pirosló orcája pedig egyértelművé teszi, hogy mit fog mondani nekem. Majdnem elnevetem magam, de csak bazsalyogva várom a válaszát. Kicsit meg is várat természetesen, és komoly arccal gondolkodik. ~ Tényleg ennyire fontos neki, nem gondoltam volna. Rá fogok kérdezni, hogy ezt minden pasival csinálta? Fura… Ha annyira szerette volna, mint én, akkor minek gondolkozik ennyit? Mégiscsak nőből van, látszik.~ vonom le a végső konklúziót és elégedetten hallgatom a válaszát.
- Szuper! – vonom össze a szemöldököm, hunyorítva nézek rá, és most már kifejezésre juttatom a nemtetszésem a színjáték miatt. Mert szerintem az volt, valami tesztféle. Gyorsan magamhoz ölelem, mielőtt még elkezdene gondolkodni azon, hogy miért is mondtam ezt. Szorosan, hogy élvezhessem a szívdobogásának áthallását a bőrén keresztül. A hajába túrok egy picit, egy tincset még fel is csavarok az ujjaimra. Fura, hogy mióta boszorkány lett, egyáltalán nem kócos a haja, pedig régebben annyit küzdött vele, volt, hogy emiatt késtünk el moziból, vagy találkozóról. Utálta a haját, de most már igazi nőci lett, biztos van egy titkos receptje rá, mivel a hajának érintése kellemesen selymes. A gyengéd csók után nem sokkal már újra a háborúról beszélünk, és Rey megnyugtató magyarázatot ad. Furcsa, hogy erről a muglik, azaz mi, nem értesültünk, mi több észre sem vettük. Bár Londonban omlott össze híd, meg volt néhány furcsa természeti katasztrófa, de azt a TV-ben a klímaváltozásnak és annak következményeinek tudták be. Azon veszem észre magam, hogy a szék karfáját markolom, mert ugyan nem tudom, hogy milyenek azok a halálos átkok, de Rey hangszíne elég megdöbbentő.
- Hihetetlen, hogy ebből semmit sem láttunk. Gondold magam, az én helyembe Rey. Nagyon furcsán hangzik a te szádból, hogy te harcoltál – bár mindig is harcos kis dög voltál -, meg romba döntöttek egy kastélyt, meg három kiskorú megölte a nagy gonoszt. Én hiszek neked, mert látom a fájdalmad, de így is nagyon furcsa. – nézek magam elé közben, az alsó ajkam beharapva hagyom abba, majd a fogaim újra eltűnnek a számban.
- A lényeg, hogy itt vagy és túlélted. Mert akkor most szomorkodhatnék, meg szingli lennék. – emelem fel a tekintetem és az arcát, szemeit tanulmányozom. Úgy néz ki, annyira megbolondít a csaj, hogy nem bírom ki, hogy oda ne szurkáljak neki. Ez elég furcsán hangzik, de így van. Mire újra feleszmélek, már a fotelben találom magunkat és egymás ajkait tanulmányozzuk sajátjainkkal. Egy kis időre elszakadok tőle, bár nem nagy lelkesedéssel.
- Semmi, már nem tudom mit akartam mondani. – közben pedig félresöpröm a haját, és csak a kék szemeit nézem. Mosolyom tükröződik tengerszín íriszében, vicces, hogy ilyen elvarázsolt fejjel láthatom. Tényleg nem tudom már, hogy mit akartam, ajkaink egyesülése kiürítette az agyamat. Most meg csak bámulom, ahogy nagyon elégedetten néz engem,. mintha már régóta ezt szerette volna, olyan kis kisimult arccal néz rám. ~ Lehet, hogy már régóta ez volt a terve, a kis hamisnak, én meg nem vettem észre? Jobb, ha ennek is a végére járunk. ~ Hátradőlök és a fejét a mellkasomra vonom, mielőtt megkérdezném.
- Te mióta várod, hogy izé… - úgy látszik ma, nagyon megy az izézés. Erőt veszek magamon, mégiscsak én vagyok a motoros keményfiú. De valahogy ez a kis boszi, mindig kisiklatja a vonatom.
- Szóval, hogy mi összejöjjünk, vagy ilyenek? – kérdezem halkan, egyébként is nagyon kényelmetlenül mondom ki a szavakat, de nagyon kíváncsi vagyok rá. ~ Ha ezek után visszakérdez, tutira halálra csikizem! ~

[Vége van már, semmi baj nincsen. Itt vagyok! Nyugodj meg, jó?]

Jersey

Miután voltaképp megkérte a kezem, elégedetten mosolygok, és már nem szólok semmit. Gondolom, hogy neki ez egy teljesen felesleges kör volt, mivel igazából a csók már utalhatott arra, hogy lesz köztünk valami. De szükségem van megerősítésre, mert tavaly is elcsattant egy csók, amely számomra teljesen érthetetlen volt, és hiába a remények meg a sok-sok találgatás, szeptemberben mégis azt írta, hogy Mirindával járt. Bármennyire is felesleges körnek tűnt mindez, számomra mégis sokat jelent. Egyrészt azért, mert most már tudom, hogy a barátságunk elért egy olyan ponthoz, amely után több is lehet köztünk, másrészt pedig azért, mert így már biztos vagyok benne, hogy nem csak véletlen volt az a csók és nem csak futó kaland vagyok neki – tudom, hogy sosem bántana meg azzal, hogy átver.
Karjaival szorosan  magához von és átölel, hozzábújok és azt kívánom, bár soha ne kellene elmennem és itt hagynom, mert az elkövetkezendő év maga lesz a pokol. Fűszeres illatát magamba szippantom; ezer közül is fel tudnám ismerni – pedig először nem is tetszett, mondván cicafiús, de mégsem, mert ez mára az ő illata lett, a Jeremy-illat.
A hajammal babrál, szemlátomást szórakoztatja. Nagyon szeretem, ha babrálják a sörényemet, az olyan jó! A fésülést már kevésbé szeretem, bár mióta vannak apróbb trükkjeim, azóta nem halálos annyira.
Azt hiszem, hogy egy kicsit sok volt neki az, hogy én eltettem láb alól valakit. Ki sem néznék belőlem, hogy ilyen barbár is tudok lenni, szegény Jer, most biztos, hogy halálra rémítettem, látom az arcán. Tekintete a semmibe réved, bizonyos van benne, hogy a fejében most kattognak a fogaskerekek, ó, bár tudnám, hogy mire gondol most. Lehet, hogy tudatosul benne: hibát követett el a csókkal és most épp megbán mindent, mert nem akar egy gyilkossal lenni. Pedig, ha tudná, hogy akkor és ott nem volt választási lehetőség, csak a halál. Csak nem mindegy, hogy kié, és én önző módon a saját életemet értékesebbnek véltem, mint azét a vén fószerét.
Így, hogy az ölében ülök, a nyakánál átölelem, és szorosan magamhoz vonom. Ha ügyes, még a szívdobogásomat is hallhatja.
- Vége van már, semmi baj nincsen. Itt vagyok! Nyugodj meg, jó? – suttogom a fülébe, és egy puszit nyomok a kobakjára. Tisztára olyan feeling, mint amikor az anyuka nyugtatja a gyerkőcét egy rossz álom után. Becsukom a szemem. Néhány pillanatig hagyom, hagy nyugodjon meg, és mikor újra feltekintek, azt látom, hogy mindenhol rózsaszirmok potyognak az égből. Fogalmam sincs, hogyan csináltam, a pálcám a szoba túlsó részén van az asztalon – azt hiszem; ha nem, akkor meg a kupleráj kellős közepén valahol. De hogy a rózsaszirmok mit akarnak itt, az számomra rejtély.
- Ezt nem én csináltam, még mielőtt gyanúsítani kezdenél! – mentem gyorsan a menthetőt, még mielőtt  parádézni kezd, hogy mifene és megátkozom. Nem, a pálcám nincs nálam, ez csak valami véletlen lehet.
Egy csomó ideig nem szól semmit, csak néz. Mintha választ keresne a ki nem mondott kérdésére. Már megint ezt a szemvizslatós trükköt veti be, amiben igazi profi! Nem tudom ilyenkor, hogy mire készül, de már előre félek, mert valami ravasz csillogást vettem észre az egyik pillanatban, és amint megszólal, be is bizonyosodik a gyanúm, hogy megint trükközik.
Szóval az érdekli, hogy mióta fontolom ezt a járjunk-dolgot. Valami diplomatikus válasz kellene, mert gyanítom, hogy bármit mondok, kapom majd a revansot. De látom, hogy zavarban van, amit nem is igazán értek, mert neki már van gyakorlata az ilyesmiben, bezzeg nekem… Szóval én még kispályás vagyok.
- Én ugyan nem gondolkoztam ilyesmin… - válaszolom, és hirtelen valami érdekeset veszek észre a plafonon, ahonnan már nem hullnak szirmok - … én nem. – csak pár éve, áh, mi az… -  Vagyis lehet, hogy egy kicsit, de nem tudom… és te? Úgy értem, hogy te akartál már máskor is valamit? Gondolom, hogy nem, mivel voltak azért barátnőid meg ilyesmi, gondolom, hogy izé…  meg azért mondtam ezt a járunk-vagy-nem-járunk dolgot, mert nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnél…

[~ Ezt nem tudom felfogni továbbra sem! ~]

Miután tisztáztuk, hogy voltaképp jó, hogy megölt valakit(!) ~ Ezt nem tudom felfogni továbbra sem! ~ kissé megnyugszom. Igen, nem is értem, hogy miért nem örülök inkább, hogy nem az ő sírját – ha marad volna belőle egyáltalán valami – kell látogatnom. Ráadásul már egy pár vagyunk, vagy mifene, nem mintha eddig nem így lett volna, csak kicsit másképp. A megnyugtató szavaira csak megrántom a vállam, miután letisztáztam a magamban, hogy túlreagáltam a dolgot. Az is igaz, ha nem róla lett volna szó, lehet, hogy nem is érdekel az egész. Félteném őt?
- Oké, oké, meg vagyok nyugodva. – mondom neki, bár azért véglegesen nem vagyok erről meggyőződve. A puszija nagyon kedves volt, bár nem érzem azt, hogy ennyire kisgyerekként kéne bánnia velem. Na, de megsérteni sem akarom egy jóízű beszólással, így csak hagyom magam, hagy tegyen velem azt, amit csak szeretne. Azonban felkapom a fejem, mert a szobájába rózsaszirmok kezdenek potyogni a… honnan is? Fentről az biztos! Kicsit meg is rántódok hátrafelé és kérdő tekintetem az ő kékjeibe fúrom. Természetesen azonnal szabadkozni kezd.
- Miért? Szerinted én? Szóval ennyire szeretsz? Megértem. – vágok álmodozó és áhítatott képet, ezzel is cukkolva őt. Kíváncsi vagyok, hogy ezek ténylegesen virágszirmok-e, ezért kinyújtom az egyik kezemen és a tenyeremben pár szirom landol. ~ Igaziak, de durva! ~ tátott szájjal bámulom a dolgot, majd vigyorgó pofával folytatom a rózsaszirmok elkapkodását. Sajnos egy idő után eláll a szirmok hullása, és akkor rákérdezek arra, ami már nagyon fúrta az oldalamat két napja. Persze a válasz nem is lehetne más, hogy ő aztán igazán nem gondolt ilyenre, és a másik, amit lefogadtam volna, hogy visszakérdez ugyanerre. Persze zavarát nem tudja leplezni, és az én arcomra ez ki is ül, mint Józsi bácsi a kapu elé beszélgetni. ~ Milyen kis aranyos, nagyon tetszik, hogy a kemény csajt, így zavarba tudom hozni ~ vigyorgok rá, de azért nem hagyom válasz nélkül.
- Nem hát. Ja, én sem gondolkoztam ezen. – vigyorgok rá úgy, hogy ne tudja eldönteni, hogy hazudok, vagy sem. Persze eszembe jutott néhányszor, de mivel a barátsága mindig is fontosabb volt, kezdtem beletörődni, hogy ez már így marad, egészen a tavalyi búcsúcsókig.
- Persze, hogy voltak, ki kellett tapasztalnom, hogy mikor az enyém leszel, tudjam, hogy mire számíthatok. – nevetem el magam, még bele is rázkódom az egészbe. Persze lehet, hogy ezt nem fogja értékelni, hiszen rólunk van szó, szerelem, meg ilyenek. De most miért ne nevetnék ezen, eddig is így tettem. Nyilván máshogy gondolok már Reyre, meg imádom, talán jobban, mint eddig, de remélem, a kapcsolatunk nem válik túl rózsaszínné. Azt úgy hiszem, hogy nem bírnám.
- De most már megnyugodhatsz, veled akarok lenni. Ez a virágszirmos cucc nagyon meggyőző volt, de a szörnyes könyvet mikor mutatod meg? – kérdezem, majd végigpuszilom a nyakát, hogy egy picit ösztönözzem. Majd egy hosszabb csókban merítem el ajkainkat, azután pedig nézem őt kíváncsi-könyörgő tekintettel. Tudom ez szokott hatni.

[Egyrészt. Számomra ez a barát/nő-dolog nem annyira evidens, ugyanis én annak tartogattam az első igazi csókomat, aki tényleg megérdemli.]

Jersey

Sikeresen túllépünk az aggódós részeken, kissé úgy érzem magam, mintha az oviban lennénk, vagyis nem én, hanem inkább ő, mert szerintem nem úgy gondolta az előzőeket, ahogyan én. Ó, bár szavakba lehetne önteni, amit akarok mondani! Néha olyan nehéz! Szerintem teljesen azt hiszi, hogy gyerekként kezelem, pedig nem, hanem csak annyira szeretem...
Szerencsére a semmiből előbukkanó virágszirmok tökéletesen elterelik a figyelmét, és az égből potyogó szirmok vizsgálata most fontosabbnak tűnik - valószínűleg nem hiszi el, hogy valódiak, ezért szükség van tüzetesebb vizsgálatra. Egy ideig megmaradnak ugyan, de nem sokáig, pár másodperc múlva semmivé foszlanak, mintha nem is lettek volna. Még mindig csak ámulok és bámulok, hogy honnan jöttek a szirmok, mert az én kezem tényleg nincs benne. Én ezt nem értem...
Látom rajta, hogy most azt hiszi, hogy ezt direkt varázsoltam miatta, pedig téved, bizonyára a pálca bemozdult vagy nem is tudom pontosan, hogy mi történhetett, de nem... én nem! Hiába néz rám így, akkor sem fogom azt mondani, hogy igen, miatta van, holott lehetséges, de én tényleg ártatlan vagyok, meg össze is vagyok zavarodva, ezért inkább elkapom a tekintetem a szuggesztív pillantása elől. Ilyenkor mindig magyarázatot vár, de ha nem tudom megmagyarázni a történteket, akkor nem tudok mit mondani.  Ennek fényében nyitva is hagyom a kérdést, nem válaszolom meg. Tudja jól, hogy mennyire szeretem, viszont azt nem tudom, hogy ez szerelem-e. Sosem volt még részem benne, ezért nem tudom, hogy amit most iránta érzek, az az-e.
Na persze, á, nem gondolkozott ezen... Peersze! Majd beveszem, ha fúj, hiába az ártatlan ábrázat, tudok olvasni a sorok között és ez most nem jött össze neki. Tuti biztos, hogy gondolkozott rajta, egy egész éve volt arra, hogy végiggondolja, hogy mit akar – ahogyan én is. De a szeptemberi Mirinda-dolgot nem igazán értem akkor... Mindegy, nem akarom felhozni, mert nem akarok arra gondolni, hogy egykoron más lányokkal tette ugyanezt. Valahogyan túl kell tennem magam ezeken a dolgokon. Persze, míg nem gondolkoztam olyasmin, hogy egyszer mi ketten meg ilyesmik, addig teljesen hidegen hagyott, talán csak egy picit bántotta a csőrömet.
A barátnők számára teljesen evidens dolognak tűnnek, nekem viszont egyáltalán nem. Lehet, hogy jobb lenne, ha közölném vele a tényeket, viszont, ha megtenném, akkor abból rájönne, hogy pár éve már tervezgetem a dolgokat. De nem baj, majd úgy adom elő, hogy ne értse. De azt meg nehéz lesz...
Ujjaimmal sorra veszem a mondandóimat, ugyanis egy mondatán belül több olyan dolog is elhangzott, amely kommentárt kíván és nem hagyhatom szó nélkül a pimaszkodását.
Mutatóujj.
- Egyrészt. Számomra ez a barát/nő-dolog nem annyira evidens, ugyanis én annak tartogattam az első igazi csókomat, aki tényleg megérdemli.
Középsőujj.
- Másrészt, engem nem hasonlíthatsz más lányokhoz, főleg némelyik ribanchoz, már ne haragudj, de néha voltak olyan csajaid, akiktől égnek állt a hajam, és ezt te is jól tudod.
Gyűrűsujj.
- Harmadrészt pedig, nem vagyok a tiéd.
Hagyok neki pár másodpercnyi időt, hogy feldolgozza az elhangzottakat, fel vagyok rá készülve, hogy nem hagyja szó nélkül.
Lehetséges, hogy sértődés lesz a dologból, ugyanis nem mindig viseli jól az ilyen tűzről pattant megjegyzéseimet, én viszont rosszul viselem az efféle szurkálódásokat, és ha tudok, akkor visszapirítok, legyen az bárkitől. Jers-zel szerencsém van, mert ha esetleg  dühös lenne, akkor megvannak az eszközeim arra, hogy elszálljon a mérge és újból jámbor kiscica legyen. Uhh, ha tudná, hogy egy macskához hasonlítom, most jól megverne, az biztos! Magamban mosolygok egyet, talán még az ajkaim is meggörbülnek egy picit.
De már megint a könyvet akarja... olyan türelmetlen. Mindennek eljön az ideje, csak szépen ki kell várni. Minek szaladnánk annyira előre? Most kapta meg a Prófétát fél órája sincs, és máris többet akar a kis telhetetlen.
A csókját persze nem utasítom el, sőt éppen ellenkezőleg, igen csak hevesnek ígérkezik, legalábbis a részemről, mert nem szívesen vetek neki véget. Ha nem lenne akkora kupleráj az ágyamon, akkor megragadtam volna legszívesebben és a pólójánál cibálva odahúznám magammal, mert ott mégiscsak kényelmesebb, mint egy ilyen kicsi fotelben kuporogva...

[~ Nyugi, nem mondom el, hogy mi vagy. ~]

A virágszirmok tényleg nagyon lenyűgözőek voltak, de csak később vettem észre, hogy nem lesz tele a szoba tőle, mert eltűnnek. Rey nézegeti a pálcáját, láthatólag nem érti az egészet. Akkor mit szóljak én, azon kívül, hogy nagyon király. Tényleg varázslatos, még ha ebben az értelemben elég hülyén hangzik, mivel ez egy valódi varázslat! Nem tudom, hogy hogyan csinálta Rey, de nagyon tiltakozik, hogy nem ő volt. Én lettem volna? Az nevetséges, biztosan nem. Rey még a búcsúcsókos esetnél mesélt történeteket, hogy miket csinált kiskorában a mágiájával úgy, hogy nem tudott róla. Nálam semmi ilyesmi nem történt, úgyhogy én biztos nem vagyok varázsló. Lehet, hogy szerelem váltotta volna ki belőle? Bármennyire is rózsaszínnek hangzik, nagyon örülnék, ha így lenne. Nyilván nem kötném az orrára csak úgy, de biztos lesz olyan pillanat, amikor leengedhetem az álarcaimat. Nekem is jól esik, hogy közelemben van, vagy megérint stb. De mégiscsak férfi vagyok, a lányoknak jut az érzékeny szerep az életben. De már túljutunk ezen, mind gondolatban, mind tettekben, mert itt ül az ölemben, tehát érzékelheti, hogy van egy ilyen énem is, még ha ezt szavakkal nem is fejezem ki. Adok neki néhány csókot, hogy el ne felejtse, amit az imént gondoltam, de most a hosszabb kivitelből. fantasztikus ez a csaj, de ez sosem volt kérdés, és mióta megnőiesedett még nagyon szép is. Remélem, hogy nem okozom neki majd csalódást… Nos, ez nem sokáig van így, mert újra szemtelenkedni kezdek, és úgy néz ki, hogy túlléptem a tűrésküszöböt. Máris nyílnak az ujjai – a középső nagyon hatásosan villan – és már oszt is ki rendesen. Eléggé kemény szavakat használ, és eléri a hatást, a lelkiismeretemre játszik, ráadásul valótlanságokkal igazolja az állításait. vagyis, én nem úgy gondolom, úgyhogy sikerül jól felhúznia. El is engedem, és idegesen válaszolgatni kezdek.
- Arról én nem tehetek, hogy Te rám várakoztál, miért nem szóltál? Akkor talán nem kellett volna pótlékokat tartanom, amíg… - itt megállok, mert ha folytatom vérig sérthettem volna, azt pedig még ilyen állapotban sem akartam. Duzzogó fejet is vágok az egészhez, kifejezve nem tetszésem, de ő újabb olajat önt a tűzre.
- Még ha azok is voltak, gondolkodj, hogy ezzel hogyan minősítesz engem Rey. Kösz… - itt már elég ideges voltam, főleg a középső ujj miatt, amit valószínűleg egyébként nem vennék számításba, de most jó érzékkel jöttek az előző barátnőim elő a boszorkám kezéből. Tényleg voltak gázos esetek, de általában nem én voltam a hunyó, maximum annyiban, hogy megszívattak és én ezt nem vettem észre. Most már nehezebb keresztülvinni egy ilyen dolgot, figyelek, és nem állok szóba mindenkivel. A végére jön a kegyelemdöfés. nagyon gyorsan elszalad az a kevés rózsaszín felhő is, amit valahonnan előrángattam, és csak neki. Szerintem még senkit sem szerettem ennyire sehogy, mint őt. Sikerült belegázolnia a lelkembe és körbeugrálnia. Vagy csak túldrámázom? Már mindegy.
- Á, értem. Akkor megyek is, ha nem tartasz rám igényt. – mondom és finoman félrerakom őt – pedig legszívesebben lelökném magamról – majd pedig felkapom a sisakom. Talán a motorozás jót fog tenni, hogy lenyugodjak. Ritka az, hogy ennyire felhúzzam magam, ráadásul én kezdtem provokálni, de már nincs megállás, ha én voltam a hülye, ha nem. Nem érdekelnek a következmények ilyenkor, ékén kell hagyni, bár Reynek van az a különleges képessége, hogy bármennyire ideges vagyok, le tud nyugtatni. Most azonban eléggé ideges vagyok miatta is, meg az egész miatt, pedig tényleg szeretem őt. talán ez akadályoz meg benne, hogy ne kiabáljak vele, hanem csendesen – pufogva – elhagyjam a szobáját. Elindulok az ajtó felé, ha meg nem akadályoz valahogy és még rápillantok. ~ Nyugi, nem mondom el, hogy mi vagy. ~ üzenem a szemeimmel, meg mást is, de azt nem írnám le, mert szétszakadna a papír. De most ki kell mennem a partra, hogy kiszellőzzön a fejem, és utána eldöntsem, hogy mi legyen. Mert nem akarom elveszíteni, de van amit emésztgetnem kell.

[Jó, akkor hagy válaszoljak most én. Miért én szóljak? Miért én tegyem meg az első lépést? Tegnapelőtt mit csináltam? Lépéseket tettem feléd, de te kábé le sem szrtál, ezek után biztos, hogy csak szánalomból csókoltál meg. Nem akartál tőlem semmit. Így van?]

Jersey

Kezdetben igen jól mennek a dolgok, a csókokról nem is beszélve, elmondhatom, hogy azok a legjobbak. Ha már ennyi ideig vártam rájuk, akkor mostantól minden egyes pillanatot kiélvezek, de hamarosan a rózsaszín felhők helyére sűrű szürke fellegek kúsznak, és eltakarják a szemünk elől a napot. Komor felhők ezek, a harag fellegei.
Az iménti felsorolásommal azt hiszem, hogy egy kicsit túllőttem a célon, viszont egyáltalán nem gondolom azt, hogy neki lenne igaza. Pillantásából látom, hogy már nem szeretné, hogy az ölében üljek, el is enged, de még nem állok fel. Csendesen hallgatja, hogy milyen érveket sorakoztatok fel ellene, majd csak utána támad. Támad igen, mert ez egy revans az én hadjáratom ellen, pedig voltaképp nem is akartam semmi ilyenbe kezdeni, csak tudatosítani kívántam benne, hogy nem vagyok egy tárgy, amit a tulajdonának vélhet. És még én lövök túl a célon, na persze…
Szavaiból hallom, hogy dühös, legalábbis durcás, de nem is kicsit. Nem szólok semmit, először csak végighallgatom szépen, majd addig gondolkozom, amíg hallgatom, és csak utána reagálok az elmondottakra. Remegek, mert én is dühös vagyok attól, hogy még neki áll feljebb, holott ő kezdte az egész „enyém leszel” dumával. Megáll az eszem.
Gyengéden eltol magától, jelezve, hogy jó lenne, ha nem ülnék már az ölében. Kár volt eddig várni, hamarabb fel kellett volna pattannom már onnan, mert semmi kedvem ücsörögni az ölében úgy, hogy éppen kioszt – úgy, hogy nem is én vagyok a hunyó, vagy legalábbis nem csak én.
Mikor elhallgat, akkor következek én a válasszal.
Nagyon ujjakért kiált ez az egész, mármint a mutató-középső-gyűrűs kombóért, de erőt veszek magamon, és inkább a hátam mögé rejtem a kezeimet.
- Jó, akkor hagy válaszoljak most én. Miért én szóljak? Miért én tegyem meg az első lépést? Tegnapelőtt mit csináltam? Lépéseket tettem feléd, de te kábé le sem szrtál, ezek után biztos, hogy csak szánalomból csókoltál meg. Nem akartál tőlem semmit. Így van? – kérdezem elcsüggedve szomorúan, mégis dühösen. Még mindig remegek, talán egy kicsit jobban is, mint az előbb, nem is baj, hogy a hátam mögé rejtettem a kezeimet.
- Nem minősítelek ezzel, te pasi vagy és hát… - folytatom, de nem fejezem be a mondatot, mert lehet, hogy olyasmi jönne ki a számon, amit megbánnék később. A fiúknak az a lényeg, hogy legyen velük egy lány, teljesen mindegy, hogy miféle, ha már barátnőd van, akkor menő vagy, ez a trend a fiúknál, és ne mondja nekem Jer, hogy nála nem ez a helyzet.
Duzzogva összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és hátat fordítok neki, majd az ablakhoz megyek, hogy ne is lássam a durcás fejét.
A végén persze megkapom a végső döfést, ez a hab a tortán, ez nem maradhatott ki, gondoltam, hogy valami hasonlóval rukkol elő.
- Nem azt mondtam, hogy nem tartok rád igényt… – válaszolom, és visszafordulok, még mielőtt megszökne - … csak azt, hogy nem vagyok a tiéd. A barátságom és a szívem a tiéd, de ne kezelj tárgyként vagy… trófeaként. – mondom a végére már kissé elérzékenyülve, mert azt érzem egyszeriben, hogy csúszik ki a kezem közül minden, és ha most kisétál az ajtón, akkor utána nincs tovább, és talán szóba sem áll velem többé, és akkor hiába vártam rá oly sokat, elmondhatom, hogy a fél életem odaveszett. De én nem hagyom, hogy ez megtörténjen, hanem fogom magam, és odaszaladok hozzá, még mielőtt ujjai rákulcsolódnának a kilincsre, és még mindig a dühtől és talán a félelemtől remegő kézzel megragadom a kezét, és megszólalok.
- Nem mehetsz el, mert… - szeretném folytatni is, de a harag iránta most nem tudja velem kimondatni a bűvös szót, amit már oly rég óta szeretnék mondani neki, de sosem voltam benne biztos, és inkább szerettem volna elfelejttetni magammal a dolgot, de nem ment, mert nem szabadulok tőle, inkább szembenézek a sorsommal.
Íriszeimmel az övéit kutatom, és ha rabul ejtik, akkor onnantól kezdve nincs menekülés, mert ez az én szobám, és akkor megy ki, ha megengedem. Másik kezem a kilincs felé nyúl, és egy tompa kattanás kíséretében elfordítja a kulcsot, megakadályozva immáron, hogy megszökjön. Amint ezzel kész vagyok – és esetleg nem rúgta ki a szobám falát dühében, - csendben odalépek elé, és a nyaka köré kulcsolom a kezeimet. Nem érdekel, hogy mit akar csinálni, most az van, amit én akarok, és most meg akarom csókolni, és meg is teszem. Szenvedélyesen és forrón, mégis gyengéden. Ezzel akarom elmondani neki, hogy ha most kisétál, millió darabokra töri a szívem, és azt össze lehet ragasztani ugyan, de sosem lesz már a régi. Szavai még mindig fájnak, de igyekszem túltenni magam rajtuk.
A talajtól elrugaszkodva felugrom rá, és a derekán megpróbálom összekulcsolni a lábaimat. Ha számít neki, hogy le is eshetek akár, akkor elkap, de ha mindegy számára, akkor egy idő után már nem bírom tartani magam és leesek róla. Tudom, hogy a csókokkal nem tudom kárpótolni, de ő sem engem, és igazából itt most mindenki hibás volt, és ugyan nem ilyen fából faragtak, hajlandó vagyok aláírni a békeszerződést.
Ha nem engedi, hogy leessek, akárhová cipelhet, mert most már semmi sem érdekel, csak egy a fontos, hogy ne veszekedjünk többé, mert ezt nem bírom. Talán felnőttem volna, vagy mi van? Régen sosem voltam ennyire kiborulva attól, hogy beolvasott nekem, de most fáj.

[~ Jobb, ha megyek, csak rontanék a helyzeten, ha leállnék tovább vitatkozni. Majd ha kicsit lehiggadtunk visszajövök, és akkor tisztázzuk majd ezt az egészet .~]

Az egész kezdett tragédiába átfordulni, amit az egyik viccnek szánt megjegyzésem váltott ki. De olyanokat csapkodtunk egymás fejéhez, hogy elkerekedett szemekkel voltam muszáj hallgatni Őt. Volt már rá példa, hogy veszekedtünk, de most valahogy sokkal lobbanékonyabbak voltunk, mint máskor, sőt ami a legfájóbb, hogy sokkal komolyabban is vettük az egészet. ~ Jobb, ha megyek, csak rontanék a helyzeten, ha leállnék tovább vitatkozni. Majd ha kicsit lehiggadtunk visszajövök, és akkor tisztázzuk majd ezt az egészet .~ gondolom, miközben a számból egyre brutálisabb, gúnyolódások és sértések röppennek ki, telibe találva Freya szívét, aki be is rág, annak rendje és módja szerint. Úgy néz ki, hogy nem akar mutogatni, mert hátrateszi a kezeit, de folytatja, amit már elkezdett.
- Hé-hé! Lassan a testel és a szavakkal! Nem a törpegrugymókoddal beszélsz, vagy mi az! Tegnapelőtt nem gondoltam, hogy eljutunk eddig… Nem vagyok vak. Csak féltem feláldozni a barátságunkat. Ha most magadra kukkantasz, láthatod, hogy nem volt annyira alaptalan a félelmem. – nézek rá és a szemeimet a támadó testhelyzetére irányítom. Tényleg féltem a dologtól, és ha most szétmegyünk, mikor még alig jöttünk össze, annak nem lesz jó vége. Ráadásul egy hülyeségen így kiakadunk, mi lesz később? De nem fogom bántani, annál sokkal jobban szeretem, meg egyébként sem ütök meg nőt. Pláne nem Reyt. Előbb törném le a kezeimet.
- Tényleg nem minősítesz, igazad van. Általánosítasz… még jobb… - fordítom el a fejem, mert olyan dühös vagyok, hogy ha még egy picit tovább húz, kikelek önmagamból. Mást már leoltottam volna, valami szemét szöveggel, de neki van jó pár év előnye és a szívem is az övé. Persze közel jár hozzá, hogy ezt elveszítse, de még tartom magam. Nem tehetem azt, mint ő, hogy csak osztom a másikat, mert én hamarabb elveszítem a türelmem és akkor vége. Elborul az agyam és olyanokat mondok, amit egyikünk sem köszönne meg. Inkább itt hagyom, és akkor majd lecsillapodunk, mint, ahogy ezt már korábban elterveztem, de eljött az idő a cselekvésre. Azonban lelassít a válasz, arra, amit utoljára mondott.
- Sosem kezeltelek úgy, és ezután sem foglak. Épp ezért megyek most el, mert számítasz nekem és nem akarlak tovább sértegetni, vagy a feszültséget gerjeszteni közöttünk. – mondom neki kicsit higgadtabban, bár meg kell hozzá erőltetnem magam. Egy nagyobbat sóhajtok, nem kívánok már hozzászólni a témához. Már éppen nyitnám az ajtót, amikor megragadja a kezemet, én meg érdeklődve felé nézek. Bár már egy kicsi csökkent a harag, ami benne fortyog, de nem múlt el maradéktalanul. Azonban Rey szavaira felkapom a fejem, nagyon jól esik, hogy megállított. Csak nem fejezi be a mondatot sajnos. De akkor erőt veszek magamon, mert nem akarom, hogy így legyen vége. Sőt, egyáltalán nem akarom, hogy vége legyen, Minden nagyon jó és nekem is meg kéne már tanulni befogni fontos pillanatokban a pofám. Hagyom, hogy bezárja az ajtót, bár nem tudom, hogy ez miért lenne akadály, de megértettem a jelzését.
- Én is szeretlek, Rey. – mondom neki bűnbánó arccal, felvállalom, ha hülye vagyok, legalábbis neki. Magamnak mindig, csak lehet, hogy annak, akinek kéne, nem mondom. Freya kivétel volt mindig is. ~ Fene ebbe a boszorkányba, tuti megigézett! ~ mosolyodom el magamban, miközben megcsókol,. Hagyom magam elveszni a pillanatban és visszacsókolok, hogy tudja, nem haragszom már. Ő viszont nagyon természetesen csókol meg, érezteti velem, amit eddig nem tudott szavakba önteni. elmosolyodva húzódom el tőle egy pillanatra és alulról beletúrok a hajába, majd oldalra kihúzom a tincset és úgy fogynak el a kezeim közül a hajszálai. Azonban ez nem elég, tudatni akarja, hogy tényleg nem mehetek sehova és szeret és és és… Ennek megfelelően elkapom, amikor felugrik rám, azonban, mivel nem számítottam rá, megbillenek és a z ajtóhoz fordítom a hátam, aminek neki is megyünk, Mikor már uralom a helyzetet, szép lassan elviszem az ágyhoz. Természetesen nem szállok le az ajkairól, kényeztetem őket, talán úgy, mint még senki másét. Lehuppanunk az ágyra, így már gyakorlatilag kényelmesen behelyezkedhet az ölembe. Szorosan átölelem, kis idő múlva már a bájos arcát tartom a kezeimben. Majd elszakítom az ajkait az övéről és hozzábújok, a fejem a vállán pihentetem.
- Ilyet ne csináljuk sokszor ezután … - suttogom a fülének, amit meg is harapdálok egy picit. A haját birizgálva szorítom, jelenleg ez a póz tökéletes. Tökéletes arra, hogy megnyugodjak és hallgassam az ő szuszogását, szívdobogását, vagy bármijét.

[Általánosítani? Én? Hát akkor majd egyszer elmesélhetnéd, hogy miért is szedted fel őket...]

Jersey

Tudtam, hogy az lesz, ami történik: nem hagyja szó nélkül az elhangzottakat, miért is tenné ugyebár…
Most már tudom, hogy hiba volt kiprovokálni belőle ezeket a dolgokat, de úgy gondolom, hogy ezeken egyszer muszáj túlesni, és tisztázni azt, hogy hányadán is állunk. Meg egyébként is, honnan a fenéből tudjam, hogy ő már velem akar járni egy ideje, nincs rám írva, hogy csak én vethetem a ki a hálómat! Ő a pasi, kezdeményezzen ő, de nem tette, ezért kellett nekem átvenni az irányítást, ami be is jött, persze nem akarom, hogy mindig így legyen. Tökös fiú ő, de tudom jól, hogy mi a visszatartó erő.
El is mondja, hogy mi volt az oka annak, hogy nem mert lépni. Én is sokat rágódtam ezen, de végül úgy döntöttem, hogy egy próbát megér. Nincs senki ezen a világon, akit jobban imádnék, mint ezt a fiút, aki most éppen szökni próbál a szobámból. Persze sikertelenül, mert meg tudom akadályozni benne.
Én is össze vagyok zavarodva, mert egy lapra tettem fel mindent, és néhány pillanattal ezelőttig úgy tűnt, hogy működik, de kezdek félni. Félek, hogy minden küzdelmem ellenére itt hagy, és akkor nem fogom tudni, hogy mit tegyek. Nem hagyhatom...
Nem nézek magamra, tudom, hogy mire gondol, lehetséges, hogy egy kissé támadó vagyok, de nem tudok mit tenni, mert nem hagyhatom szó nélkül, amit mond, de sajnos olykor nem megfelelő stílusban teszem, most is ez történt. De visszafogom magam, nem szólok már semmit. Nem akarok tovább rontani a helyzeten, de nem teljesen sikerül...
- Általánosítani? Én? Hát akkor majd egyszer elmesélhetnéd, hogy miért is szedted fel őket... – megjegyzem csak úgy mellékesen, de nem várok rá semmi reakciót, csak muszáj valamit mondanom, mert akkor én leszek a rossz fiú, és egyáltalán nem így van. Nem én szedtem fel egy csomó pasit, hanem ő egy csomó lányt. Téma lezárva.
Úgy véli, hogy ha most távozik, akkor elgondolkodunk mindketten a dolgon és az idő begyógyítja a sebeket meg blabla és utána újból minden rendben lesz. Nem, nem adok esélyt az időnek, mert rohadtul elegem van az örökös várakozásból, és egyszer szeretnék a pillanatnak élni.
- Mondom, hogy ne...  – pillantásommal jelzem is számára, hogy az most lehet, hogy nagy hiba lenne, ha kilépne az ajtón. Jól tudom, hogy a kulcs nem gátolja meg, de lehet, hogy nem csak miatta zártam be az ajtót – nem mintha bárki be akarna rontani a szobába, csak izé.
Kimondja, amire én képtelen voltam néhány pillanattal ezelőtt. Hogy tudja, hogy mit akarok! Néha nagyon félelmetes ez az egész, ami közöttünk van. Elvileg én fogok majd gondolatolvasást tanulni, talán ő már most birtokában van a nagyszerű képességnek?
- Szeretlek, Jers. – suttogom csak neki, nem akarom, hogy bárki meghallja, de az sem érdekelne, világgá is tudnám kürtölni, hogy mennyire belé vagyok esve. Nem tudom, hogyan csinálta, de nagyon tud ez a fiú valamit, amivel kiharcolta magának azt, hogy másokkal ne is foglalkozzak és folyton csak rá gondoljak. Pedig nem vagyok egy könnyű eset, vele mégis mindig más vagyok, de ez fordítva is igaz.
Legnagyobb örömömre a közeledésemet nem utasítja el, és engedi, hogy levegyem a lábáról, hogy én vegyem át az irányítást, tökéletesen utal erre az is, hogy majdnem felborulunk, de az ajtó ebből a szempontból most jól jött, és megtart bennünket. Egy pillanatnyi levegővétel erejéig szakítjuk meg a csókot, s ekkor beletúr a hajamba, és azzal babrál. Szeret játszani a rakoncátlan tincsekkel, és én is szeretem, olyan bizsergető, tuti, hogy direkt csinálja!
Egyszeriben minden iránta érzett haragom elszáll, és most csak ő van meg én, mi ketten meg ez a csodálatos pillanat, ami bárcsak soha ne érne véget.
Amikor kinyitom a szemem, akkor látom csak, hogy hová cipelt – a lomokkal teli ágyamra, ami innen nézve nem is annyira rendetlen, végül is az a három könyv nyugodtan maradhat, legfeljebb majd jól lelököm a földre, ha esetleg kellene a hely. A lábaimmal immáron nem kapaszkodom belé, mert most már az ölében ülök, és annyira, de annyira közel, amennyire még sosem voltam hozzá. A vállamra hajtja a fejét, erre én egy gyengéd puszit nyomok az arcára, cserébe egy bökést kapok a borostájától. De nem baj, túlélem, kicsit dögösen fest így.
Először szólal meg az újrakezdés óta, és nem is kell sok ahhoz, hogy belekössek. Igen, muszáj.
- Ne sokszor? Én egyszer sem akarok. – felelem a suttogásra, habár én nem halkan mondom.
Hagyok neki néhány percet, hagy gondolja át a történteket, most le kell csillapodnia egy kicsit. Egyik kezemmel még mindig lágyan magamhoz szorítom, a másikkal pedig gyengéden cirógatom. Én is szeretem babrálni őt, ahogyan ő is szeret szórakozni a hajammal – mindegy, csak az érintés a lényeg.
- Hm. – szólalok meg újból – Tudod, hogy ilyenkor a filmekben mi szokott következni? – nézek persze teljesen ártatlanul, és epekedve várom a választ a kérdésemre.

[~ A fene vinné el. Leszek én a fene! ~]

 

Minden bonyolult, pedig milyen egyszerűnek tűnik. Sosem így képzeltem el, hogy lesz egy kapcsolatom, majd lesz félnivalóm is. Az eddigi csajaimmal – ahogy ezt a szép szemű itt megmondta – más volt a helyzet, azokat nem vettem ennyire komolyan. De Freyával más a helyzet, ő szinte a lelkem egy darabja, ő az, aki mindig mindenről tud és én is tudok róla mindent. Neki még csak megjátszani sem tudom magam, mert egy mozdulattal elárulhatom, hogy igazat mondok-e vagy sem. Viszont pont ez a legjobb is benne, hogy nem kell beszélnem, hogy megértsen. Erre tessék, elég volt egy mondat és szétverhettem volna az egészet, barátságostul, boszorkányostul. Megváltozni nem igen fogok, de úgy néz ki, hogy vissza kell mostantól fogni magamat néhányszor. Rey érzékenyebb ebben a témában, mint általában, még az is lehet, hogy ha mással történt volna nekem adna igazat. A nagy fenéket! Biztos nem… De mindenestre nem lenne ilyen heves, ugyanis valószínűleg nagyon szeret és félti az alig elkezdődött kapcsolatunkat. Megértem őt, mert én is féltem, csak… Nekem ez nem olyan egyszerű, mint neki. Vagy nem tudom, hogy neki milyen, de nekem nagyon nehéz kilépnem saját önmagamból. Ezt hívják állítólag egymáshoz csiszolódásnak… Igen, hülye voltam, hogy szórakoztam, de máskor nem kapta volna fel a vizet ennyire. Valószínűleg én sem reagálok túl hevesen, ha még mindig csak barátok lennénk. A szerelem buta dolog, viszont van. Ezt el kéne fogadnom. Nem könnyű, de ha erre a barnára nézek, akkor egyszerűen elveszítem az önkontrolom. ~ A fene vinné el. Leszek én a fene! ~ Mielőtt kilépnék, előveszi a lefegyverző és egyben olyan sokszor alkalmazott pillantását, amivel meg szokott állítani. Nem tehetek mást. Meglepődik, látszik rajta. Nem hitte volna, hogy valaha kimondom ezt a mondatot, pedig én sem vagyok egy lélektelen alkat, maximum az én hangszerem húrjait máshogyan kell hangolni. Mire ezt végiggondolom, már az ágyon ülünk, egymás ölében. Nagyon élvezem, hogy a karomban tarthatom Őt. nem is tudom mióta vágyok már erre, bár sokszor volt részem az ölelésében, de az másmilyen volt. Ez pedig nagyon jó, és nem tudom benyomni a „macsó on” gombot, mert egyszerűen nem akarok kikerülni ebből a bűvöletéből. Szavaimra válaszol is, a maga stílusában, most az egyszer igazat adok neki. Az megint más dolog, hogy elő fog-e fordulni még. Én bízom benne, hogy nem, de biztos nem vagyok. A puszija jól esik, és ez is más húrokat penget meg a már említett lélekhangszeremen.
- Úgy legyen picinkém. – újabb hülye becézés, ettől viszont már úgy látom nem fog szabadulni. Vannak elviselendő dolgok Jeremy Stonetól, amikről nem lehet leszoktatni. Remélem, értékeli kivételesen, hogy nem valami tulajdonságára hajtottam rá, hanem csak kedves voltam vele. A filmes hasonlatára felvonom a szemöldököm és ránézek. Ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, miközben felmérem a terepet. Az ajtó zárva, ő pedig vigasztalásnyira áll tőlem. Megvallom őszintén az a hülye gomb, valahol eltűnhetett az egész dolog miatt, mert nem gondoltam erre. Most viszont, ahogy a kék szemeit bámulom, és az arcát simítom az egyik kezemmel, valóban olyan a pillanat. Kérdés, hogy akarja-e komolyan, vagy sem. Ebben a helyzetben nem szívesen kockáztatnék, még az is lehet, hogy húzza az agyam, bár a szemei nem ezt sugallják. Az orrom az állára helyezem és elindulok fölfelé. Az ajkain áthúzva találkoznak a nózik, de erre nem figyelek, csak arra, hogy elvesszek a tengerkék vizében. Ajkaimat az övére tapasztom és lágyan megcsókolom, hosszúra nyúlva az ajkaim érintkezését.
- Igen, sejtem. – harapom be egy pillanattal később már az enyémeket és élvezem a csókja maradványát, felgyorsuló szívveréssel.
- Szeretnéd? – kérdezem, majd megnyugtatom az én gondolataimmal, amit a helyzetről gondolok. – Én nagyon. – mosolyodom el, mert azt hiszem, ha az megtörténik, örökre a szíve rabja leszek. Vagy ha ez nem is következik be – mert eddig nem nagyon volt rá példa - mindenestre a láncaink összefonódását nagyban előrelendítené.