Össznépi mulatság

1997 júniusa

****

         Néha komolyan elhiszem, hogy a tengerparti városok nyáron sokkal esősebbek itt Angliában, mint más normális helyeken, vagy más nem tengerparti városok. Ékezetek nélkül telnek a napok, csupa esőfelhő-szürke minden. Már nem is számolom, csak telik, ha telik. Csak az a blúz lenne már meg! Átkutatom az egész szekrényem, minden ruhát kipakolok egyesével majd újra vissza a polcokra, de sehol semmi. Aztán megvan.
-Wavy! – kiáltom el magam, mert tudom, hogy ha valaki tudja hova tüntetem el a ruháimat, akkor az a házimanónk. Pukkanás, s már látom is a nagy kerek szemeit, ahogy alázatosan várja a parancsot. Csend. A kiáltásom visszhangzik a fülemben, nincs külső zaj, mi elüsse. Mintha kintről beszökött volna az eső előtti némaság, a fülledt levegőben minden áll. Valahol az ablak és a párkány közti résen szabadulhatott be. Nem hagyom! Épp csak egy kicsit remeg meg kezem, az agyam elönti az évezredes kosz. Ahogy megpördülök a tengelyem körül az ablak felé, még megütközik a szemem valamiben, de nincs idő. Mindkét kezemet az ablakpárkányhoz szorítom, s érzem, ahogy a levegő megütközik a tenyeremben. Nem hagyom! A hajam az arcomba hull, kissé félszegen átnézek vállam fölött a manóra, s türelmetlenül szisszenek egyet. Látom, ahogy bolondnak néz, látom a tükörképem vizenyős szemében. Igen. Mint egy őrült. A levegőt markolva felegyenesedek.
- Mit akarsz itt? – Ha valaki látná ezt, hihetné, hogy a szavaim mellé direkt rendeltem mennydörgést. A manó megremeg.
- A kisasszony hívott ide. – rebegte magas hangján.
- Hát persze. Persze. – fuldoklón, kissé elhalón és lesütött szemmel. Szégyenkezve – Ne haragudj. – óvatosan hátrafordítom fejem; az ablakhoz intézem szavaimat. Minden olyan tébolyult. Ökölbe szorított kezem görcsös fogását elengedem, a levegő, ami ott sem volt most kiszökik; megint érzem a párás meleget mely némaságot hozva rám telepszik. Nem! Bolond világ, csak a csend, állandóan a csend. Én odaadóan küzdök már napok óta. Hol napok? Hetek. Csak tűnne már el, ó tűnne már tova. Nekem nem kell.
Reggelente hallom csilingelő nevetését, nincs azaz elvetemül némaság ami dacolni merne vele. Aztán elszáll az álom maradéka, s érzem, ahogyan megint rám borul a Semmi. Kegyetlen, s a torkomat szorító vasmarok nem engedi kiáltani, hogy „anya!”. Minden reggel érzem, hogy ő már csak bennem állandó, mozdulatlan. Tudatom mélyén fénylik; örökül, mindig öntudatlan, változatlan e mozgó zűrzavarban. A mosolya, az arca, a hangja. Hallom őt! Sokszor. Álmomban. Tudom csak illuzórikus, ezért már két napja nem alszok. Mit nekem a remény? Gyűlölöm, ha hitegetnek. Vágjon arcon az igazság, aztán lépjünk tovább, nem kellenek az álmok. Túl soká hagytam fajulni, túl soká vártam, hogy egy reggelen tényleg meghallom őt.  Nem lett volna szabad, olyan buta voltam. Szegény Wavy. Ilyen őrült családot kifogni! Bah.
- Egy blúzt keresek. Nem találom sehol. Az a fehér, ami szerinted csupa lyuk. – Még mindig érzem, hogy aggódó szeme rajtam függ. Nagyon szereti a családom, talán engem is. Neki is fáj a hiánya? Lehetnék vele normálisabb is; mint régen. A hangomban csupa fohász, ha csak a dallamot nézzük a szavakat nem, egész magasztos. Mint ahogyan azt mondtam volna: „Ó uram, bocsáss meg nekem!”. Persze én ilyet soha nem mondok, hamarabb tépem szét az ajkaim. Erősen marcangolják már így is a szavak miket mostanában kimondok. „Igen, Eric!. Ne aggódj! Jó leszek. Ígérem, jó leszek!” Én meg az ígéretek. Mindet megtartom, mert soha nem teszek egyet sem. Az nem nekem való. Egy pillanatig még ostromol a magány; az Igazi. Aztán egyszerre pergőn s monoton folytonosan az ablakon játszik az idő. Már a kezemben a blúz; már fel is vettem. Apró farmer nadrágot veszek alsónak, tudom szemtelen. De kit érdekel? Azt is tudom, hogy abban flangálok itthon amiben csak akarok, senki nem látja. Eric perlekedne, hogy olyan vagyok benne, mint egy magamutogató szajha, de tennék a véleményére. De anya. Ó igen, Ő csak rám nézne, némán megvonaglana ajka s én kezem-lábam törve rohannék átöltözni csúnya fekete fehér taláros ruhába. Ez már semmi. A bennem élő arcon a száj nem vonaglik, csak mosolyog, mint egy tündér.

              Kilépek emeleti szobám ajtaján, elindulok a csigalépcső felé. A szobámban csak az esőt lehetett hallani, a folyosón azonban már más is megüti a fülem. A lépcsőhöz érek mikorra az ismeret felsejlik bennem. Nem vagyok egyedül. Eric negédes nevetése hallom, valakivel beszélget. Dina szüleivel szokta ezt a hangot megütni, de ők nem lehetnek, hiszen barátnőm már rég fent ülne a szobámban. Nem szokott a bátyámmal udvariaskodni, azt a szüleire hagyja, s amúgy is tudom, hogy ezen a nyáron nem jönnek. Emlékszem még én mondtam nekik, hogy nem jöhetnek át. Dina sírt, aztán azt mondta, majd szeptembernek találkozunk. hát akkor kilehet? Csak nem megint halálfalók bitorolják anyám nappaliját? Az azért már több lenne a soknál. A kezem megint megremeg, ajkaimat egymásnak feszítem s indulatosan teszek két lépést lefelé a lépcsőn. El is felejtem közben, hogy nem vagyok illőn öltözve, s ezt legutóbb is szóvá tették amikor hasonló volt a helyzet. Akkor csak véletlen futottam beléjük, s nem mertem szólni, most azonban az elhatározás nagy volt. Kerek perec megmondom, hogy lehet kifelé ballagni! Lépteim nagy zajt keltettek mire a beszéd megállt odalent, valószínűleg mindenki várakozóan meredt a lépcső felé. Ahogy meztelen lábszáramon éreztem a tekintetüket megmerevedtem. Csak fel kellett volna öltözni! Arcomat még nem láthatták, megálltam. Talán vissza kellene fordulnom. Igen! Visszamegyek! Épp fordultam mikor Eric hangja keresztülszelte a szoba levegőjét.
- Athalea! Gyere csak le, kérlek. – tudom, hogy utolsó szavát csak a vendége miatt tette hozzá, de egyből rájöttem, hogy szidást biztosan nem kapok ezek előtt az emberek előtt, legyenek akárkik is. Egy percig még tétováztam, majd kissé remegő térdekkel lesétáltam. A meglepetés nagy volt.
- Mat! – magas, csodálkozó hangon szalad ki a neve a számon, szemtelen mód, véletlen, megfeledkezve magamról a kereszt nevén szólítom, ráadásul becézve. Még bánni is elfelejtem ostobaságomat, hiszen egész nyáron nem történt semmi ehhez hasonlóan váratlan, s most olyan oktalanul naiv öröm önti el a szívem, ami június óta egyszer sem. Azt is elfelejtem, hogy éppen össze vagyok-e veszve vele, hogy haragudnom kellene-e rá valamiért. Nem jut eszembe hogyan váltunk el legutóbb az iskolában. Aligha túlságosan felragyogott arcal bámultam a fiúra, mert Eric megköszörülte a torkát.
- Talán mégis felmehetnél átöltözni. – jegyzi meg halkan, amit egyből elengedek a fülem mellett. Látszólag kínosan érinti a helyzet.
- Mi járatban? – Eric szavain átnézve szólok a fiúhoz, reménykedve, hogy valami olyasmit mond, hogy „látogatóba jöttem”. Nekem persze a szemem olyannyira fokuszált a fiúra, hogy ha lett volna másvalaki a szobában hármunkon kívül, biztosan nem veszem észre. Buta én, buta én!

[1997 júniusa]

1997 júniusa

Az eső szürke fátyollal lepi el a látképet, s ez a konok homály egyre inkább jellemző mostanság. Furcsa, hogy én épp ezt szeretem. Anglia ebből a szempontból oly különleges, és oly egyedi. Persze ez, tudom nagyon jól, ritka dolog. Blaire egyenesen gyűlöli az esőt, s most is hallom, ahogy a szobájában dobálja a ruháit. A nagy csörgést és csattogást csakis arra tudom vélni, hogy sikerült pár könyvet is eltalálnia az egyik polcon, amely most engedve a gravitációnak száll alá a szoba padlójára.
Összevonom a szemöldököm erre, hiszem annyira szertelen a húgom, hogy az már néha fizikálisan fáj. Persze nem lehet vele mit kezdeni, nem lehet koordinálni, sem kordában tartani. Mély sóhajjal veszem ezt a tényt újra és újra tudomásul, s indulok el az ajtó felé. Zeng a ház, s ez most frusztrál, nem állom meg hogy fel ne üvöltsek, hagyja abban. Cifra káromkodás a válasz, majd végül, mire már mindannyian lent vagyunk, hangos robogással leszáguldozik a húgom is. Elképesztő, hogy ötödéves lévén milyen csinos, és kecses. Bájos arca mögött senki meg nem mondaná, hogy egy igazi sárkány lakozik, aki bármelyik pillanatban kitörhet a ketrecei közül. Néha persze olyan, mint egy védtelen madár. Emlékszem még arra az időre, amikor én védtem meg Malfoy és a többiek ellen, de az már rég volt, s azóta már Blair is tanult egyet s mást.
Most is, ahogyan néz, szinte perzsel a tekintete. Biztosan nem találta meg azt, amit keresett, habár az az egyszerű kék selyemruha tökéletesen illik rá, kellően kiemelve idomait, és alakját. Fekete haja egyszerűen felfogva lófarokba szabadon hagyva a nyakát igazán elegánssá teszi, sőt, már-már nemesivé válik.
Elmosolyodom látva, hogy már egyre felnőttesebb öntudattal, dacosan néz szembe a világgal.
Ó csak bólint, jelezve hogy kész van végre és indulhatunk. Apánk csak mordul egyet, majd  pedig lemondóan megrázza a fejét, hogy végül a kandallóba léphessen.
Mi követjük őket.

Zöld füst szertefoszlása után a már régóta ismert kandallóból kilépve a szalonba találjuk magunkat. Az apám máris a társaság magjába veti bele magát, miközben én keresve Blaire-t nézek szét, de ő is már beleveszett a tömegbe, mivel tekintetem hiába pásztázik el a terem bármely irányába, sehol nem látom meglibbenő ruháját vagy épp annak szegélyét. Nos, alapvetően nem gond ez, de… valamilyen oknál fogva jobban szeretem mostanában rajta tartani a szemem. Lehet ez már a megszokás első rossz beidegződésének a jele?
Közben persze körülöttem és sürögnek az emberek. Rokonok, mind-mind félig vagy egészen, s mindenkit köszönteni, mindenkinek kedvesnek lenni…
Fárasztó.
Eric az aki megment az egyik idősebb nőszemély karmai közül. Hálás pillantással nézek rá, miközben egy pohár pezsgőt nyom a kezembe és invitál a lépcső felé, kellően távol a többiektől.
- Tehát halálfalónak álltál. Eric, ez… biztos, hogy jó ötlet? – az egyik legjobb barátom, s a tudat, hogy a sötét jegy a balján pihen, csöppet sem kellemes gondolat. Aggódom, őszintén és tisztán, habár tudom, nem ő az egyetlen. Amióta ezek az idők járnak ránk, nézze meg bárki, Draco is, és a legtöbb Mardekáros erre a sorsra jutott. Talán egyedül én nem, s ez is csak apámnak köszönhető. Még.
- Ugyan már Mathias! Hisz ez a sorsom. Neked is. – nevet fel halkan, már-már önfeledten. Egyszerűen nem értem. Nem tudom megérteni őt.
- Ne aggódj annyit, s amúgy is, ez az este arról szól, hogy együtt van a család…-
A szavai hatására ő is és én is szétnézünk a tarka társaságon. Mikor rá pillantok újra egy perc után arcán látom azt a jól ismert flegma undort, ami inkább szól azoknak akik családtagoknak vallják magukat, de tulajdonképp, majdhogynem semmi közük nincs hozzánk.
Egyszerre nevetünk fel, nem túl hangosan, s ez emlékeztet azokra a megfakult évekre, amelyek még gyermekkoromból maradtak ránk. Ekkor hallatszanak a léptek, s mindketten megfordulunk, érdeklődve várva, ki az a személy, noha sok kétség nem férhet a kilétéhez, aki tétovázva bár, de bátyja kérésére mégiscsak megjelenik.
Az a tény hogy Blaire felnőtt, egy dolog. De látva Leát… mindez valósággá válik. Ha nem lenne a rokonom…
Kissé emlékeztet Izabel-re, habár ezt a kósza gondolatot gyorsan elsöpröm a fejemből, s valószínű csak a ruha teszi ezt a hatást, ami, nos, lássuk be, nem túl alkalomhoz illő. A lábai teljesen szabadon, s a farmer is éppen takarja, amit lehet s a hófehér ing is inkább sejtet, mintsem takar. Kissé megdöbbenve figyelem, amint leér, és nem csodálom barátom megjegyzését, ha rajtam múlna, kitekerném a saját húgom nyakát puszta kézzel, ha így akarna az utcára menni.
- Üdvözlet Lea. – nyúlok a kezéért, hogy enyhe kézcsókkal illessem, noha talán tényleg jobb lenne, ha hagynánk visszamenni még egy félórás átöltözésre. - Nos, jöttem adózni a szépségnek. –
Finoman nevetek fel, majd Ericre pillantok, aki rögvest elmosolyodik. A sok rokon közt nincs túl nagy szépség, kivéve talán a két ifjú hölgyet.
- De talán… lehet korán érkeztünk…- akarva akaratlan szemeim még egyszer végigpásztázzák a lányt áthatóan, de titkon, rejtve az árgus szemek elől, miközben mosolyom továbbra is a megszokott sármosan udvarias marad. Csak a szemeim sugároznak valami olyasmit, amiben egy nő, nos… sok mindent bele tud képzelni.

****

              Furcsa. A hálószoba legvégében meghúzódó lépcső aljától nem egészen belátható a nappali többi szeglete, főleg nem onnan ahol én állok, mégis balsejtelmem támad. Előbb az előttem álló fiúra csodálkozva fel sem tűnik semmi, ostobán örvendek neki s még Eric megrovó pillantásait sem érzem. Aztán vékony peremű poharak ütköznek egymásnak csilingelve. Sok egyhelyben toporgó lábat, sok ajak morajlását hallom Előbb csak halkan, nagyon távolinak tűnik a sokaság, aztán ahogy a fiú arcáról leemelem tekintetem, egy kicsit távolabb álló ősz hajú férfiban botlik meg szemem. Engem néz, méreget. Aztán a hangok felerősödnek, s én egyre több arcot vélek felfedezni a szobának azon részén, melyet belátok. És a többiben? Hányan lehetnek? Mi van itt? A felismerés kínosan lassan jön, arcomat elönti a szégyen. Már ismét menekülnék, de nem tudok. Mat zöldeskék szeme nem ereszt.
Tudom, hogy a kezemre lehelt apró csók csupán formalitás, mégis az ajkak melegétől még rózsaszínűbbre pirul arcom. Érzem, ahogyan perzselően végigmér; egészen meztelennek érzem magam előtte, s ez egyébként nem is zavarna. Elégedettséggel töltene el hisz mindig magamra akartam vonni a figyelmét. Beteges, tekintve, hogy az ő neve is szerepel a családfámban. Ha csak ketten volnánk, biztosan eszembe sem jutna kitépni testem ragyogó tekintetének bűvös köréből, de a teremben lábatlankodó alakok egyre másra felfigyelnek ránk. Összesúgnak, elmosolyodnak, elborzadnak. Egyre erősebben észlelem a valóságot, már semmi sem olyan tökéletes, mint abban a röpke pillanatban amikor megláttam az Ericcel beszélgető gyerekkori barátunkat. Akaratlanul teszem, ragaszkodva az iménti felizzó forró levegőhöz mely körülöttem, s talán körülötte is felsejlett. Egyik kézfejem a másikra téved, s lassan elindul fel a karon. Megborzongok saját érintésemen, mintha valaki más tenné ezt velem; mintha ez kéjes örömet okozna, de erre már Eric valamit megsejtve türelmetlenül rám mordul. Csak én lehetek ilyen elvont ma, csak körülöttem fordul ki magából a világ?Mat alakján pihenő gondolataim egy szempillantás alatt szertefoszlanak, s a fiú válaszára egy enyhe, fájdalmas mosolyra húzódik ajkam majd elnyílik, de közben már fordulok el.
- Bocsánat.- „Adózni a szépségnek” visszhangzik még bennem akkor is, mikor már az elemelten vagyok.
Olyan szédült vagyok és figyelmetlen! Süket és vak, tehetetlen szerencsétlenség. Mint ez a nyár: „szerencsétlenség”.
- Hogy felejthetted el? – kérdi egy szemrehányó hang a hátam mögül, ijedten nézek felé. Eric. Miért jött fel utánam? A válasz egyszerű, még én magam is tudom akármennyire is elvarázsolt vagyok. A hatalmas ablakokon kopogó esőcseppek hangja kihallik a szobám nyitott ajtaján, mintha a szívem ütemét utánozná. Ijedten verdes odabent a mellkasomban, mint egy rémült madárka egy szűk kalitkába zárva. Tétova mozdulatot teszek, de hiába. Nincs nálam pálca. Mit is kezdhetnék vele? A sötét íriszek rám tapadnak, dühösen, mintha csupán fékezhetetlen indulata is elég lenne ahhoz, hogy tönkretegyen. Igyekszem menekülni; kapkodó mozdulatot teszek a szobám felé, még megbotlok saját lábamban is. Finom fehér kezeim még fehérebbé válnak, ahogyan az ajtófélfát markolom, de a tudat kissé vigasztal, hogy nem estem el. Eric két óriás lépéssel mögöttem terem s belök az ajtón; vége a vigasznak, kegyetlenül puffanok a tiszta hófehér szőnyegen.
Hirtelen a feszültség felenged. Miért? Nem tudom minek köszönhető.
- Öltözz! – szisszen a hang, majd sarkon fordul és elviharzik. Homlokomat a szőnyegnek szorítom, hallgatom az esőt. Most jó így. Csak még egy kicsit…
Hosszú percek telnek el mire összekaparom magam a padlóról és eljutok a szekrényemhez. Lázasan keresek benne valamit, ami alkalomhoz illőbb, bár sok szolid darabot nem találok. Minden szoknya szemtelenül combközépig érő; Eric bosszantására. Végül egy fekete ruha akad a kezembe, amiről azt gondolom, hogy megfelelő. Kicsit merész ugyan, de kétségtelenül jobb mint ami most rajtam van. Keresek hozzá egy fekete csipke bolerót, egy –a ruhán lévő dísszel megegyező színű- magas sarkú cipellőt, s miután minden megvan, lassan elkezdem magamról ledobálni a ruhákat. Nem sietek az öltözéssel, a veszély elmúltával alkalom nyílik rá, hogy felidézzem magamban a méregető tekintet különös erejét, s olyannyira sikerül újraélnem, mintha valóban ott állna mögöttem, s meztelem hátamon játszana minden gondolata. Beteges! Tudom, hogy az, mégis elmosolyodok rajta. Mit nekem, hogy rokonról van szó, amikor olyan távoli?! Nem emlékszem mikor keltette fel érdeklődésemet, de az egészen biztos, hogy azóta egyszer sem szabott gátat képzelgéseimnek a családfa. Micsoda őrültség! Igen, a magány őrültté tesz. Pillanatnyilag szemtelenül élvezem is. Közben rám kerül a ruha, az oldalra varrt zipzár lassan felkúszik, s összehúzza az anyagot vékony derekamon még inkább kiemelve azt.  Magabiztosan állok fel, kicsit sem ügyetlenkedek a magas sarkakon, mintha természetes meghosszabbítása lenne lábaimnak. A tükörben hirtelen felbukkan egy alak. Én? Nem. Mögöttem. Eddig is ott volt?

[1997 júniusa]

1997 júniusa

Látom, ahogy elpirul, és talán Blaire-t látom benne egy percre, de megesik rajta a szívem. Látom, ahogy rádöbben önnön felelőtlenségére, és ismerve Eric néha nem túl kifinomult modorát. Nos, persze ez az apa hiányának is betudható lenne, de mégsem érzem ezt megfelelő, vagy tökéletesen helytálló mentségnek. Athalea így is érzi szavak nélkül, tettek nélkül a súlyát a helyzetnek, s ahogy a szemei körbepásztáznak a termen, mint egy riadt őz, aki épp az üldözőjét lesi, igazán, elszomorító.
Egy percre a bátyjára nézek, ő csak a szemét forgatja meg látványosan, de úgy, hogy talán csak én láthatom, meg esetleg pár sas szemű ember, habár a legtöbb talán már nem is minket figyel, hanem újfent a sok galleonos italába vagy ételébe temetkezik. Mindeközben a fények lassan kigyúlnak, mert az este egyre komorabb lesz, egyrészt a sötétedésnek, másrészt pedig annak a szürke felhőnek, amit egy fél órával ezelőtt saját szemeimmel tekinthettem meg.
Lea most, ebben a pillanatban összerándul váratlanul, amire önkéntelen is oda rebben a tekintetem. A gyámoltalansága már-már egy mugli szappanoperába illő, s a végjáték kellően hatásos, de ugyanakkor diszkrét is.
Figyelem, ahogy vékony lábai lassacskán eltűnnek a lépcsőn, majd Ericre emelem a tekintetem, aki most jelen pillanatban csak bámul maga elé, elgondolkodva, s cseppet sem jó dolgokon elmélkedve. Mindennek ékes bizonyítéka a tekintete és az arcberendezése.
- Hagyd már, hiszen…-
- Sosem fogja megtanulni, mi is az az Illem? –
Tekintete persze ilyenkor olyan mint egy őrülté, és ilyenkor jól tudom, bölcsebb hagyni. Aki a saját levében fő, hamarabb túlteszi magát a dolgokon. Nem vitázom vele, esélytelen is lenne. Inkább csak vállat vonok. Talán kissé cinikusan, amivel még jobban felbosszantom, na de… mit tehetnék?
- Ne hidd, hogy ő az egyetlen tizenéves, akivel sok probléma van. –
Mosolyom fanyar, miközben figyelem, ahogy egy csöppet talán kiold benne a feszültség. Igen, az én húgom is nehéz eset. És Eric hiába is van oda Blaire-ért, tudhatja ő is, egy bátynak mindig más. Minden esetben. Végül int, és én értem, hogy megy, mint az apa, hogy szigorra nevelje a lányát. Furcsa lehet ez, ez a kettősség az életében és emiatt sok mindent nem érthetek, illetve másképpen látszik számomra a dolog. Ám csak bólintok egyet, mert megakadályozni sem jogom, se lehetőségem nem lenne.
Helyettem kifújom a bent tartott levegőt és megfordulok, hogy újabb beszélgetésbe elegyedhessek, habár nem is tudom kivel. Ez eltart addig a fél percig, amíg meg nem pillantom apám, aki aggódva pillant felém. Vállat vonok, mire ő biccent. Elhúzom a szám erre. Hiszen, mint minden családban, nekem is megvan a szerepem, aminek, ha tetszik, ha nem, eleget kell tennem.
Elindulok hát a terem másik végébe, át a hallba, keresve a szertelen testvérem, de sehol nem találom, mindössze egy elejtett hajcsatot, amibe a monogramja van vésve.
Most már én is dühös vagyok, és úgy érzem, hogy míg Eric Leát, én Blaire-t fogom mindenki előtt kiosztani. Egy dolog, ha az embernek nincs kedve társaságba menni, és unja az egészet, de más dolog szertelennek és bohónak lenni.
Lépteim hangosan visszhangzanak a folyosókon, az emeleten, miközben benyitok pár szobába, hátha ott kuksol az én idióta kék maskarába bújt húgom, ám sikertelen próbálkozás mind, s csak egy helyről áramlik ki fény a folyosó északi szakaszának végéről.
Persze egyértelmű, hogy aki rejtőzik, nem akarja magára vonni a figyelmet, de ez a tény azért is zavar meg, mert tudom jól hogy ez a szoba hajdan másé volt. Valamiért lakatlannak dereng, nem pedig barátságos színekkel festettnek. Mert odaérve pillanthatom meg a különböző színek egyvelegét, habár lehet, ez csak a hirtelen fényáradat miatti időszakos ’vakságnak’ köszönhető. Így telik el egy vagy két perc, s amint a szemem alkalmazkodik, a szám résnyire nyílik ki.
Aki bent áll, a húgom is lehetne, de ellentétben vele, ez a fiatal lány ébenfekete ruhát visel, s arca oly dacos, és komoly, mintha a világ összes problémája a vállán pihenne.
Ösztönösen pillantok körül, de sem Eric sem más nem mutatkozik a folyosón, mindössze a konok homály az ami körbeölel, s engem is elrejt.
Mire visszatekintek, hogy egy naiv halandóként csodálhassak meg egy angyalt egy hófehér világban, a tekintetem az övével találkozik. A tükör sosem hazudik. És… egy percre ledermedek.
Egyszerre önt el a meglepettség és egy olyan érzés, amit magam sem tudok megfogalmazni. Morgok valamit, talán bocsánatfélét, talán mást, majd egy percnyi tétovázás után megfordulok és elindulok. El, mintha űznének. El, mintha menekülnöm kellene.
Nem tudom mi elől, nem tudom, miért. Csak azt tudom, hogy ez baj, és hogy egyre jobban kezdem egy őrültnek érezni magam. Egy ostoba bolondnak, akit a szél csak cibál jobbra és balra, s ő nem tud ellenállni, mert egyszerűen képtelen.
Lea pillantása pedig az emlékezetembe ég, mintha belevésték volna.

****

     Csak fél pillanat. Még maga a tükörképeim is hitetlenkedve mered rám, furcsa tekintettel nézi, ahogy fekete éket a nyakamba akasztok, s nem veszem észre az ajtómban ácsorgó alakot. Én ne venném észre őt? Mindig láttam, gyerekként is amikor a tengerparton játszottunk a homokban, csak akkor még másmilyennek. Most… megint más. A tekintetünk találkozik s bár köztünk ott a tükör és a távolság, mégis áthatóbb az egész, mint odalent a bátyám előtt. Nem ér váratlanul az érzés, jó barátként köszöntöm. A fájdalmat azonban nem, pedig ezt is ő okozza. Átsuhan az arcán valami, én félelemnek látom. De vajon tényleg az volt-e, vagy tehetetlen düh? Vagy valami egészen más? Ki fogja majd megválaszolni ezt? Érti majd valaki a sorokat melyeket ő irt az emlékezetembe, ha én már nem tudom? Oly sokszor láttam már elfordulni, sokat látom a hátát, s ez roppant őrjítő. Az iskolában történt először, hogy úgy láttam, mint most. Szólni akartam hozzá, de elvágyódó tekintete valaki más felé húzta. Az elmúlt hat évben megannyi lány felé, csak irányomba soha. Dina is köztük volt talán.  
A kép, ami szemem elé kúszik miközben ő eltűnik a homályos folyóson egy kedves emlék. Ugyan itt voltunk, épp valami fura dolgot eszelhettünk ki, mert amikor anya ránk tört, nagyon dühösen kiabált velünk. Aztán egy másik kép: Ő és Eric. Pedig korban Mathias hozzám sokkal közelebb áll, mint a bátyámhoz mégis jobban megértik egymást, mint én Dinát. Talán a tény, hogy mindkettejüknek van egy húga? Ó igen, Blaire! Tündérnyoszolyólányom sosem volt olyan eleven és lobbanékony gyerekként, mint én, mostanában azonban még rajtam is túltesz. Én megnyugodtam az évek során, már nem hajt semmilyen vágy eldugott helyekre, veszélyes kalandokba. Már csak egy szeszélyem van. s én sosem ismerném be ugyan, de ez veszélyesebb, mint az összes eddig, s épp előlem menekül.
-Mathias! – szólok utána az ajtómból. Hangom szárnyal, csendben. Benne van minden, amire vágyok. Túl sokszor láttam már eltávolodni, de most már nem hagyom. Csak most az egyszer! Várom, hogy megálljon, s felém forduljon. Megteszi? Teheti? Valami őrület lángol sötét szemeimbe, a folyosó sötétjében is éget amit ér. Vissza kell jönnie, tudom! Kétségbeesetten kattogok az ügyön, s hallom az esőt nevetni, a hallból feláramlik a negédes pára.
Mintha egymáshoz kötötték volna a lábam, tétlenkedve dőlök az ajtófélfának. Nem tudok elmozdulni onnan, pedig szeretnék. Nagyon is. Utána lépni, megérinteni csak most az egyszer! Nekem nem jár?
Gyermekként testvérként szerettem, sokszor kívántam, hogy bár ő lenne a bátyám. Nem bánom így utólag sem, hisz tisztában vagyok vele, hogy Eric inkább Blaire testvére lenne szíve szerint. Nem bánt a gondolat, hogy megcsalnám családomat. Ő is megcsalna engem, ha tehetné. De miért jobb az a lány neki, és miért jobb ez a fiú nekem? Mi ez a furcsa összevisszaság?
- Mathias! – súgom újra. Ha előbb nem hallott, nem hallja ezt sem. Mintha csak magamnak mondanám, mégis szeretném, ha hallaná. Hogy már nem csak dacos vagyok, hanem kérlelő is. A folyóson végig pillantok, nem jön senki. Annyira tökéletes lehetne! A gyomromban ezer pillangó kel életre, ahogy mozdulatait figyelem. Az egyre vastagodó sötétséghez a szemem gyorsan alkalmazkodik. Nem tudom hogy jótékony-e a fénytelenség, vagy ártalmas. Csak a szobámból kiszűrődő fény borul rám, őt már semmi sem világítja meg. A félelem mindig felüti a fejét bennem, most is. Ericnek igaza van! Megfeledkezem az illemről. Kiskorunkban nem volt baj, most azonban már jogosan elvárt, hogy tisztesen viselkedjünk. Vagyis ez csak nekem okoz problémát ha Mathiasról van szó, ő tökéletes úriember. Hogy is várhatom el, hogy velem más legyen?
- Keresel valakit? Segíthetek? – újra érzem, ahogy a vér az arcomba pumpálódik, mikor rájövök mennyire lealacsonyítom magam tulajdon viselkedésemmel. Ki fut olyan után, aki állandóan hátat fordít neki?A szavakat már sokkal természetesebben mondom, igyekszem elűzni magam körül a nyáron összeszedett tébolyult magatartást, s újra hideggé maszkírozni égő arcomat. Bár egyszerűbb lenne.

"Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér"

[1997 júniusa]

1997 júniusa

Most olyan vagyok mint egy veszett kutya, aki vereséget szenvedett, nem tudom ki ellen, azt sem igazán, hogy miért. Ez egy egyszerű puszta tény megmásíthatatlanul ott van. Leginkább önmagamra haragszom a legjobban, de ez is olyan mellékes már. Csak megyek dühödten előre, nagy öles léptekkel, nem foglalkozva semmivel, pedig, mintha Lea kiáltott volna utánam. Vagy talán tévedek?
Egy percig merengek el ezen, s még lépek egyet, majd valamiért megállok. Nem tudom, nem tudom, nem…
Egy alak az ajtóban, s körülöleli a fény. Nézem ezt az alakot, s valahogy oly ismerős régről. Egy álomból, egy oly rég elfeledett álomból. Lehunyom önkéntelen egy percre a szemem. Anyám kecses alakja, még a mosolya is tiszta. Aztán távolodik, s a fény öleli körbe.
Fel sem fogom mit teszek, hogy elindulok vissza hozzá. Mert talán megijednék?  Hogy ő is eltűnik?
Meglehet. Ez olyan ösztönös, hogy csak akkor tudatosodik bennem, mikor már ott vagyok előtte s lenézek rá. Egy fejjel kisebb, mint én elvileg, vagy meglehet másféllel, de most a magas sarkú cipellők hatására is egy féllel alacsonyabb, mint én jelen helyzetben. Egyszerűen és könnyeden az ajtónak dől, selymes haja pedig lágyan omlik le a vállain.
Halkan suttogja újra a nevem és én összevonom a szemöldökön, mondhatni gonoszan nézek rá, de tulajdonképpen nem rá. Hanem a helyzet adta szituációra.
Minek is jöttem vissza. Mit akarok én tulajdonképp?
Eric húga… Lea sosem volt több. Soha nem is kellene annak lennie. S mikor kérdez, ártatlanul és kétségbeesetten, nos, nehezen találok szavakat. Csak bámulok rá, majd kinyitom a szám egy percre. Végül mégiscsak összecsukom, mert meggondolom magam. Így telik el még pár pillanat, amíg normális hangszínnel és egy kis torokköszörüléssel előtte közölni nem tudom a tényeket.
- A húgom keresem…-
És ennyi. Nem jön ki több hang egyelőre, nem tudok mit megosztani vele. Csak állok ott, pedig semmi keresnivalóm sincs itt jobban belegondolva. Ha így találna valaki ránk, biztos megbámulna, bár szólni nem tudna mit.
Nem vétünk se törvénysértőt sem semmi mást, mégis rosszul érzem most magam. Valahogy sem helyénvalónak sem jónak nem mondhatnám ezt, és ez zavar. Egyszerűen, mert szeretnék helyesen cselekedni.
- Sehol nem találom, azt hittem…- hagyom félbe a mondatot és mutatom meg a kezemben lévő hajtűt, majd lehajtom a fejem egy percre. - …de rosszul gondoltam. Mindegy. -
Vállat vonok, mintha nem lenne fontos, majd Athalea-ra pillantok, amit, nem kellett volna. Nemcsak a szemei igéznek meg, hanem az egész lénye olyan más mint eddig bármikor. Persze ez lehet valami ostoba tréfa csak, bájital vagy bármi, meglehet a pezsgőben volt, de… ez más. Más, mint a Roxfort, más mint egy óra. Most csak mi vagyunk. Majdnem úgy, mint régen.
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni… öhm… öltözködés közben. –
Elhúzom a szám, egyrészt a tények miatt, másrészt, mert… nos ez úgy hangzott, mintha végig láttam volna, holott csak felöltözve sikerült, de nem magyarázkodom. Ha megtenném nemcsak a hírnevem ásom alá, de aki magyarázkodik, az mindig sáros is. Úgyhogy inkább a másikra hagyom az aggodalmat, én pedig csak haloványan elmosolyodom.
- Most... most le kell mennem….-
Egyetlen tizedpercig tétovázom, és ezután, hacsak meg nem állít, ismét elindulok, az otthagyott társasághoz.

~~zene~~

****

    Megtorpan. Tisztán látom ahogy visszafordul, s még levegőt is elfelejtek venni közben, csak nézem közeledő alakját. Egész közel hozzám megáll, szinte érzem, ahogy zaklatott fujtatással veszi a levegőt. Pontosan így akartam. Igaz, a nyár eddig eltelt napjaiban egyszer sem jutott eszembe sóvárogni utána, egyszer sem kívántam jelenlétét, közelségét. Pillanatnyi szeszélynek azért mégsem nevezhető, hisz Minden egyes alkalommal amikor találkozunk, hasonló történik, csak számára talán mindez láthatatlan. Ahogy összevont szemöldöke alól néz le rám, szinte a rosszullét kerülget. Torkomon ujjakat érzek, kegyetlen szorítást. Tudtam! Hogy lehetek ilyan buta? Hiszen látszik rajta, hogy bosszantom, hogy nem akar itt lenni, hogy elege van. Belőlem? Biztosan. Szinte megfulladok a gondolattól, s már tudom, hogy jobb lett volna, ha hagyom elmenni mintsem így szembesülni azzal, hogy teljesen közömbös. De az igazság jobb, ha mihamarabb arcon üt, nem? Nem ezt mondtam? Csak legyünk túl rajta gyorsan…

Mondjuk talán nem ártana végre levegőt venni, mielőtt tényleg megfulladok.
Máskor hidegen bánok az emberekkel, az iskolában is csak őszintétlen nevetésre futja, ugyanakkor a világot sosem szemléltem racionálisan. Mindig valami rém elvont dolog foglalkoztat, valami, aminek köze sincs a valósághoz. Csoda hát, hogy hangosan vitatkozom a csenddel, megpróbálom rabul ejteni a levegőt puszta két kezemmel s ébredés után nyitott szemmel álmodok tovább arról, amiről akarok? És most? Be kéne menekülni a szobába. Magamra zárnám az ajtót és nem mozdulnék ki onnan, míg a vendégek el nem mennek. Ostoba ötlet, tudom, a bátyám s saját jó hírnevem kockáztatnám egy ilyen húzással. Senki sem szökhet meg a kötelességei alól.
Ahogy haragosan, gonoszan mered rám, egyszerűen kötelezőnek érzem, hogy mondjak valamit. Valamit, amitől megnyugszik, ami feledteti vele, hogy velem kell legyen. Teljesen biztosra veszem, hogy szívesebben lenne odalent, mint itt. De már csak pár perc, és megszabadul, ha kell, én magam megyek el. Igen, így lesz, annak örülni fog. Elhatározásom nagy, igyekszem a kérdést is normális hanggal feltenni, de sokkal kétségbeesetten cseng mint ahogyan azt én szeretném.

Óvatosan tekintek végig arcvonásain, elkeseredetten keresek benne valami olyat, amitől még reménykedhetek, s végül elnyílt ajkain állapodok meg. Várom, hogy a hangok kiszökjenek rajta, de nem történik semmi. Tekintetem elkapom róla mikor rám néz, a cipőm sokkal érdekesebb. Véletlenül sem szeretnék a szemébe nézni, tudom mennyire kétségbe ejtene ha valami leckéztető, figyelmeztető atyai szigort látnék benne. Mikor veszi már észre, hogy nem a bátyám?
Épp azon gondolkodom, hogy mennem kéne, amikor végül mégis válaszol. Hát persze,… a húgát, mi mást keresne itt? Megint csend. Tisztán hallom, ahogy ver a szívem, érzem a repdeső pillangókat, és a könnyeket melyek már ott égnek valahol bennem, s várják, hogy előtörhessenek. De nem hagyom! Semmiért. Továbbra is letekintek a földre, a hajtűre sem figyelek fel. Makacsul elfordítom a fejem, mint egy kislány aki más végkifejletre számított s most sztrájkol.  Ő látja ezt?

A „mindegy” szó hallatán kapom fel a fejem, úgy érzem ez a végszó, s hogy most menni készül. Erős lennék, ha nem akarnám, még egyszer látni mielőtt ismét magamra hagy. Azt hiszem sokkal többet véltem felfedezni, mint amennyi a szemében volt amikor ránéztem, s ahogy tekintetünk összefonódót, megint elfelejtettem levegőt venni. Mondani valója tulajdonképpen el sem jut a tudatomig, a kezem megint önálló életre kel. Csupán elképzeltem, ahogyan tenyerem az arcához simítom, s ujjaim a haját érintik, de a karom vélhetőleg utasításnak vette. Nem is figyelem mit cselekszem, kezem az arcától fél centire van, amikor észbe kapok. Ijedten meredek rá, kezem lehullik, s az ijedtségre más okom is van: látott öltözni? Hát mióta áll ő itt? Előbb még bocsánatkérő tekintetem szemrehányóvá válik, mosolyára egészen haragosra fordul. Egész érzelmi vihar zúdul át az arcomon, amikor azt mondja mennie kell. Tudtam, azóta sejtettem, hogy visszajött hozzám, megfordult párszor a fejemben, hogy talán másnak hitt, s most csalódott.

A sötét folyosó túlsó szögletéből hangokat hallani, apró kacajt. Blaire? De hát mit keresne arra? Magamban végig hadarom mi van a nyugati szárnyban, hátha megtalálom az okot amiért ott van. Újabb folyosó, meg újabb, egy lépcső felfelé, emeleti szalon, ami üresen áll már jó ideje, aztán egy szobából terasz nyílik, arról le egy lépcső egyenesen a tengerparthoz. Talán eltévedt? Arra sosem járkáltunk amikor nálunk játszottunk mert anya határozottan megtiltotta. És hogy miért? Mert a ház elég nagy ahhoz, hogy simán elbújjunk előle úgy, hogy nagyon-nagyon sokáig tartson, mire megtalál bennünket. Röviden: leszűkítette a játszóteret.
A kezem Mathias csuklójára fonódik, mikor a fiú fordulna el, értetlen pillantására csitítással válaszolok és elrévedek a másik irányba. Megint hallom, aztán visszanézek rá, de nem eresztem.
- Hallottad? – ha azt mondja nem, legszörnyűbb rémálmom válik valóra, szó szerint. És akor hivatalosan se vagyok normális, de hallania kellett. Biztos vagyok benne. A csuklóját fogó kezem nem ereszti el, görcsösen ragaszkodik hozzá én magam pedig meg is felejtkezem róla, mert megint távolodó kopogást hallok arról, amerről a lányt sejtem.

[1997 júniusa]

1997 júniusa

Nem értem a mozdulatát. Az, ahogyan a kezét emeli, minden csak… nem normális. Normális az lenne ha elmosolyodna vagy sírna, vagy netán marasztalna. Az hogy hozzám akarna érni… a mi esetünkben ésszerűtlen. De ennek nincs sem időm sem lehetőségem hangot adni. Nem mintha akarnék, egyszerűen ez csak megvan bennem valahol mélyen. És emiatt máris másképp látom a lányt.
Tudom, hogy már kezd felnőni, kezd változni, hisz az évek mindenkiből ezt hozzák ki, de most már ebben biztos is vagyok. Hogy másban lehetnék-e ennyire, az egy jó kérdés.
De az őszinte szavak, megint csak elevenébe vágnak. Ez talán valahol nagy baj, de igazság szerint megértem őt emiatt. Csak a tekintete ne lenne olyan! S újra és újra ugyanaz történik. Megint olyan hatással van, mintha a bátyja adott volna a gyomorszájamba egy tökéletes jobb horgot. A szomorúságával nem tudok mit kezdeni, és ha nem emberelném meg magam ebben az adott szent percben, lehet a csillagot is leígérném neki a sötétkék égboltról, csak hogy felviduljon csöppet.
Ám ez nem következik be más okokból sem. Zajok és neszek szűrődnek, amiket eleinte nem is veszek észre, mindössze akkor, mikor ő szól és csendben fülel. Szinte itt sincs, oly annyira leköti a figyelmét az, amit hall vagy hallani vél, s van egy percem így csendben megfigyelni őt.
Mikor hirtelen kapja el a csuklóm meglepődöm, s ennek jele a felívelő szemöldököm, de ez egyetlen pillanatig tart csupán, aztán arcvonásaim újfent nyugodttá simulnak. A jól ismert tökéletes maszkká.
Nem épp így képzeltem el a testi érintkezést, s a tudat, hogy a keze a kezemen van, frusztrál. Hiába csak a csuklómat fogja, hiába ez baráti mégis… az ujjai szinte égetnek, és egy percre megborzonganék, de nem adok az efféle gyengeségeknek.
Helyette kipillantok a folyosóra, várva, hátha felbukkan valaki, de ez is csak eredménytelen időfecsérlésnek tűnik.
Már épp szóra nyitnám a szám, mikor én is befókuszálom a zörejeket, és mintha mozgás is lenne…
- Lea… te, maradj itt. –
Hiába tudom, hogy eredménytelen, mégis megpróbálkozom vele. Ebben a tekintetben nagyon is hasonlóak a húgommal. A makacsság aranyvérű tulajdonság és pont egy Lestrange-nél ne lenne meg a legnagyobb dózisban?
Más esetben naivnak tartanám azt, aki ezt a tényt figyelmen kívül hagyná és próbálkozna olyan dolgokkal, amelyek rég halálra vannak ítélve. Ám most valamiért mégis ez szalad a számra, és a pillantásom, hát… olyan ellentmondást nem tűrő, noha tudom, követni fog.
Kezem elszakad az övétől, miközben elindulok a sötétség felé, keresve valakit vagy valamit.
Nem veszem észre hogy a hátrahagyott teremtés esetleg követne. Arcom komoly, tekintetem elszánt. A tölgyfapálca megadóan suhan bele a kezembe, hogy ha esetleg kellene, használatra készen segítsen engem.
Egy öreg ház tele van kérdéssel és kétellyel. Lehet csak egy túl sokat ivó vendég garázdálkodik erre, lehet pont a testvérem az, aki bolondot űz belőlünk, meglehet csak egy házimanó lófrál.
A tény azonban az, hogy a ház amaz sarkát semennyire sem ismerem. Mert sose mehettünk oda. Az okot pedig sosem firtattuk. Hogy miért, az már megint egy másik dolog.
Az igazság azonban, hogy aggodalom tölt el, s ezt még a lentről felszivárgó mosolygás, nevetés és jókedv sem engedi csillapítani.
Halálfalókkal teli ház... mit várhat az ember?
Hátrapillantok. Lea vajon biztonságban van? A saját otthonában? Vajon ő tudhat valamit, ami én vagy bárki más még csak sejteni sem sejt?
A kérdések ott visszhangzanak köztünk, és mindenhol.
Megválaszolatlanul.

~~zene~~

****

 Vajon jobbak voltak azok az idők, amikor érzelmeinket nem rejtettük el az általunk felállított falak mögött? Amikor minden aggodalom nélkül odamehettem hozzá, hogy megfogjam a kezét, nevetve a nyakába ugorhattam és akármilyen közel is voltam hozzá, nem nézett rám undok távolságtartással. Ha dühös voltam jól fejbe vághattam, ő meg az éppen aktuális lelkiállapotától függően szabadon viszonozhatta azt. Nem gondoltunk arra, hogy mit szabad és mit nem. Persze az illem nádpálcája mindig ott lebegett a fejünk felett, hogy azonnal lesújthasson, ha a nagynénikénk macskáján gyakoroltuk a mozgócélpontra való kődobálást, vagy el akartuk ásni a homokba, de akkor nem, amikor fesztelenül csépeltük egymást valamiért. Sosem volt olyan gyakran nálunk, mint Dina, de amikor látogatásokat tettek otthonunkba elhanyagolhatatlan mozzanata volt a napnak, hogy elvonszoltam megmutatni neki legújabb játékomat. És ő mindig jött. Mikor is múlt el ez a gondtalanság?Amikor elkezdtük tanulmányainkat a Roxfortban. Ő egy évvel hamarabb, mint én, de azaz egy év különbség sosem volt mérvadó, olyan hamar eltelt, hogy ideje sem volt hiányozni, és amúgy is gyakori volt, hogy évekig felénk se néztek.
Az iskolában minden más volt. Én imádtam a háztársaimat, ő meg a szép lányokat. Drága Mathiasom mindig épp szerelmes volt valakibe, s ez a tavalyi évig nem is zavart.
Talán most is csak oda kéne menjek hozzá, jól fejbe kéne vágjam és az arcába kéne üvöltsem, hogy „vedd már észre, hogy kellesz,…”. De persze ezt sosem fogom megtenni, hiszen ha káros módon, ha nem, de felhúztuk a falakat. Mondjuk, igen közel állok hozzá, hogy tényleg arcon üssem amikor parancsolón rám szól, majd csakúgy hirtelen belevész a sötétségbe.
- Most komolyan itt hagysz? – kérdem hitetlenkedve, jó hangosan, hogy biztosan meghallja. Talán valami kétségbeesettség is kihallik belőle, de az mellékes. Inkább hangzik szemrehányónak és dühösnek.

Egy pillanatig ugyan az én fejemben is megfordult, hogy mi van akkor, ha nem Blaire a hang forrása, de ezt hamar elvetettem magamban. Az nem lehet! Az igazság az, hogy nem csak édesanyámmal álmodok éjszakánként, hanem minden mással is, amire ébren gondolni sem merek; sötét folyosókra, közeledő vagy épp távolodó léptek zajára. Ahogy a fiú távolodik, egyre-egyre eltűnik a hosszú folyosó homályában, eluralkodik rajtam a szorongás. Fényt nem akarok gyújtani, az annyira gyerekes volna. Ugyan, a saját házunkban, a jól ismert folyosón félnék végig menni? Nevetséges! De kétségkívül igaz.
Mathias körvonalai végképp eltűnni látszanak, mire gondolok egyet s óvatosan lerúgom magamról a magas sarkú cipőmet és utána sietek. Tűsarkúban nehéz bárhova is futva igyekezni…
A magas falakról álmatag alakok pislognak le rám a súlyos, aranyozott képkeretekből, de  nem látszik pontosan egyikük sem, csak érzem, ahogy tekintetük követ. Lusták kimászni saját képeikből ilyenkor azok, akik saját festményükben maradtak! A virgoncabbak odalent vannak a nappaliban, és hangosan politizálnak meg trécselnek a vendégekkel, gondolom én. Félelmetesnek érzem jelenlétüket, mintha fél tucat bíra állna felettem…
A fiú öles léptekkel halad, nehéz utolérni s a sötétben nem is látom, hogy egyáltalán hátrafordulna-e megnézni engem. Talán nem is halotta meg, ahogy mögé érek, azt azonban kénytelen volt tudomásul venni, hogy mellé lépve jobb karjába karolok, s olyan közel bátorkodom hozzá, amennyire csak lehet. Bátorság? Ugyan, inkább gyávaság.
- Ugye nem hitted, hogy otthagyhatsz egyedül? - A sötétben nem tudom pontosan megállapítani, milyen arcot vág, nem is nagyon tudok ránézni fizikai okok miatt. Legalább másfél fejjel magasabb, mint én, fejem a karjához érintve próbálom felvenni vele a gyors ritmust. Talán észreveszi, hogy nem tudok olyan nagyokat lépni mint ő, s lassít egy kicsit, hacsak el nem lök magától, hogy az arcomba kiabálhasson.

Még lépünk kettőt mielőtt ismét lépteket hallanék meg, melyek egyre távolabbinak tűnnek. Ha valóban Blaire az, talán okosabb lenne utána kiáltani, hogy álljon meg, mert arra nem mehet, de látszólag erre Mathias sem gondol. Talán nem is véli, hogy a húga az? Akaratlanul is erősebben kapaszkodom a karjába, eszemben sincs távolabb állni tőle. Tudom, hogy dühös, attól tartok rám mérges.
- Mathias… - kezdem tétovázva. – Ugye te most nem haragszol rám? – El sem tudom képzelni mit gondolhat most, de őszintén bízom abban, hogy gondolatainak hangot ad, hogy én is tisztában legyek azzal, mit rontottam el, de még abban is csak erősen reménykedhetem, hogy egyáltalán meghallja suttogásomat. Nem akarok én vele rosszba lenni, s lehet nem is haragszik rám, de azért tartok a lehetőségtől. Arról nem is beszélve, hogy az ijedségtől csak még több pillangó került a gyomromba, mint amennyi már amúgy is ott volt a fiú miatt, s az arcom is pirosabbá vált időközben. Szerencsére ő ezt nem látja, ha csak fényt nem gyújt, bár rögtön feleslegessé válik ahogy befordulunk egy másik folyosóra, hol egyre több fény ér bennünket. Itt hatalmas ablakok során lehet kilátni a tengerpartra, igen impozáns. A kintről beszűrődő halovány derengésben már nem csak arcának vonásait látni, hanem szeme színét is, amiben egy óvatlan pillanatban el is veszek. Kár volt lazítanom a fogáson, hogy felnézhessek rá, őszintén bánom. Tekintete eléggé sok mindent kifejez, csak én vagyok képtelen megfejteni. A hangokat melyek ismét felcsendülnek biztosan nem kell fejtegetni, azok csak vannak. Sötéten, fenyegetően... valahol...

[1997 júniusa]

1997 júniusa

A méltatlan kérdését meg se hallom. Pontosabban ez így nem igaz. Hallom én, hisz süket, ha szeretnék se tudok lenni, de inkább csak eleresztem a fülem mellet, mert…. csak.
Egyszerűen tudom, hogy Athalea az az ember, akivel nem tudok ellenkezni. Bosszant. Olyan mint Bishop. Az is ugyanennyire frusztráló egy nőszemély, ha nem jobban. Közülük ilyen téren választani se lehet. Bár Izabel annyiból különlegesebb, hogy mindig ellenállt, már kezdettől fogva. Lea sosem, és a mostani helyzet is mindössze csak önnön balgaságomnak köszönhető. A harmadik ilyen ember a húgom, aki a sírba tudna kergetni. A többiek… szót se érdemelnek. Persze a roxforti lányok közt is akad egy két konok, de mind betörhető szinte egytől egyik. Kivéve Izát.
Sóhajtva pillantok le az immár belém csimpaszkodó lányba. Most kisebb, s ezt annak tudom be, hogy valószínű lecserélhette a cipőjét. Okos. Legalább megvan a magához való esze, ami a legtöbb fruskába nem nagyon. Nem csodálom, Eric nevelése… és Eric, az Eric.
Persze ilyenkor, az ártatlan kutyaszemekkel nem tudok mit kezdeni. Hagyom, hogy jöjjön, s egy fokkal lassítok is, hogy nehogy elessen még itt nekem és jól összetörje magát. Egyrészt nem venné senki jó néven, másrészt, annyira nem vonzz az ismeretlen efféle szegmense.
A kérdését megválaszolatlanul hagyom. Így azt is hiheti, hogy igen, otthagytam volna, ami tulajdonképpen meg is történt, de persze csak formálisan. Ha megcáfolnám, aláásnám a becsületem, és vagyok ennyire hiú, hogy ezt ne hagyjam. Mindössze féloldalas mosolyt villantok, noha ennek valószínű a sötétben semmi jelentősége nincs. Inkább… megyünk tovább.
Noha nem sokat jutunk előbbre, s a gyér fényben szinte semmit se látni, a hangok hol közelebbről, hol távolabbról jelentkeznek.
Érzem, amint a másik aggódik és reszket. Felém pillantva szinte már suttogva kérdez, s a hangjában félelem lappang. Meglepődöm ezen, de ő ezt nem veheti észre.
- Miért haragudnék, Athalea? –
Nem értem ezt a kérdését. Nem tudom hova tenni. Honnan szed ilyen sületlenségeket? Ebből látszik, hogy még sokat kell fejlődnie, ha anyáink rögös útjára szeretne lépni az ármánykodásban. Nem is tudom jó lenne az, bár sorsát tekintve szinte elkerülhetetlen.
Míg tovább megyünk, lassan elérünk egy fordulóban s vele együtt egy világosabb szakaszt. Nem emlékszem valaha jártam volna erre, habár néha a memóriám ilyen esetekben csapnivaló. A tenger látványa viszont csöppet megnyugtat. Abban biztos vagyok, hogy kint jártam. De bent… itt már más a helyzet. Az ódon falakon is csak az öreg portrék feszítenek mogorva ősökkel, és pár kovácsolt íves gyertyatartó a fényszolgáltatás végett, no meg odébb egy komód. Szép ház, ez tény. Csak olyan… kihalt. Talán túl nagy.
Lepillantva látom, hogy a lány még mindig belém kapaszkodik, és szinte érzem a teste melegét. Ez… nem túl jó. Az ösztönök mindig működnek, mint most is.
- Lea…- kezdenék is bele, de elakadok. A párkánynak dőlök, így kissé távolabb kerülve tőle, hátha ezzel is időt nyerek, hogy lenyugtassam magam. Rossz beismerni, hogy látva, amint fejét a karomnak hajtja kihagyott egy ütemet a szívem.
Eddig Iza volt az, aki egy mondatával el tudta ezt érni. Szentül hiszem, hogy a Lestrange lánynál a megóvás miatti vágyam okozza mindezt.
- Miből gondolod, hogy haragudnék? Én nem vagyok a bátyád. –
Őszintén pillantok rá, kérdéssel, mert félek összetéveszt a mindig ítélkező fivérével. Nincs jogom elítélni őt vagy megróni. Még a saját testvérem sem szeretem. Hova hát ez a kérdés és az aggodalom? Honnan ez a gondolat?
Újabb nevetés csendül fel… de már ez nem nagyon érdekel.

~~zene~~

****

 Szóval otthagyott volna. Tudtam jól, hogy szabadulna már tőle, tudtam akkor is ezt, amikor a szobám ajtajából utána kiáltottam. Hát akkor miért is jött vissza? Persze hagynom kellett volna, hogy menjen el messze a ház másik végébe, ha akar, de lássuk be, engem is érdekel, mi van arra.
Hazugság! Szemenszedett mocskos hazugság. Ha valaki más akarta volna felkutatni az ismeretlent, biztosan hidegen hagy s inkább a másik irányba megyek, mielőtt még eluralkodna rajtam a pánik. Jobb az ilyesmit elkerülni…
Sok szerencsés – vagy inkább szerencsétlen – körülmény mozgatta a lábaimat, amikor utána siettem. Épeszű emberként először azt mérlegelném, hogy hová kell menni, aztán azt, hogy kivel, végül pedig ott van az évszak, a napszak, hogy épp milyen lábbal keltem fel… meg a többi. Most a saját házamban kell megkeresni valakit, Mathiassal aki erősebben vonz, mint a gravitáció a földhöz, egy olyan nyár olyan napján, amikor magányom az őrületbe kerget. Ki ne akarna kiszakadni kissé az egyedüllétből? Egy ekkora házban, teljesen egyedül már hetek óta, gyerekkori félelmekkel körülvéve. Mint egy szadista mese….

Nem érti!
- Hogy… - közbe vágnék, de ahogy a párkánynak dől s a nevemet rebegi nem tudok. Kezem leválik az övéről, s én azonnal az ablakon beszűrődő halovány fénybe menekülök. Közel hozzá én is az ablakpárkánynak támaszkodok, úgy fordulva, hogy kibámulhassak a tengerre. Látom amint ő is arra néz, majd visszafordul hozzám.
A szavakat lassan értem meg, nehezen forognak a fogaskerekeim odabent, hisz zsibbasztólag hat már a puszta jelenléte is ezen az átokverte napon. Szóval nem érti!
- … abból, hogy olyan képet vágtál az imént, minta egy ragyaszóródásos embert kellene megközelíts. – jobb hasonlat nem jutott az eszembe, az arcom már amúgy is lángol s ezt tetézni már nem lehet, de mivel értetlensége egyszerre dühit is, azonnal folytatom mielőtt kitörne belőle a nevetés. – Ha láttad volna magad… Nem hiszed? Majd legközelebb tükröt tartok eléd… - épp csak magam elé dünnyögöm a szavakat, már bánom, hogy elé tártam félelmet vele kapcsolatban. Mit tudhat erre mondani? Esetleg felnevet, és hozzám vágja mennyire buta vagyok és gyerekes. Nem lenne igaza. Igaz azonban, hogy tőlem ezt a szintű őszinteséget ritkán kaphatja meg, talán ha az iskolába lettünk volna, ugyanúgy eltitkolhattam volna mindent, mint eddig. Az is igaz viszont, hogy ennyire erősen nem vonzott még, mint most…
- Nem vagy Eric… de azt eltanultad tőle, miként kell gonoszan nézni rám…- őszintén így gondolom, de hogy gondolom, az egy dolog. Az hogy ki is mondom…
 Ahogy pár perce még a másik folyosón fölém emelkedve ott állt s mérgesen dohogott, olyan volt, mint a bátyám, csak egy hajszállal más. S az a hajszál bizony elég komoly, hisz Eric szigorát más hajtja, mint Mathiasét s a fiúban másfajta vágyak is tombolnak. Eric csak Eric. Erre elmosolyodok. A gondolatra, hogy a két fiú mennyire hasonlóan tud dühöngeni, mégis mennyire mást vált ki belőlem. Eric elől menekülök, egyenesen félek tőle, míg Mathias minden egyes indulattól fűtött szavát kívánom.
Az arcát fürkészve ajkain állapodik meg tekintetem ma már másodjára, várva a választ másfelé kalandozik a gondolatom. Ajkainak már csupán képzelt íze is van olyan édes, hogy elbódulok tőle, s ahogy agyam tompul, már nem is érdekel, mit mond. Kínzó, gyötrő… Jó volna elmenekülni, mert mellette állni rosszabb…

[1997 júniusa]

1997 júniusa

Még így is látom az arcélét, miközben konokul felszegi a fejét, mint egy igaz úri hölgy. Noha szándékosan léptem el tőle, Athaleát ez a tény mit sem zavarja, mert a párkány másik oldalának dől úgy, mintha itt töltené minden szabadidejét s pillant ő is ki a sötétségbe, ahol a hullámok fodrozódnak, s a moraj behallatszik, hogy keveredjen a benti kísérteties zajokkal.
A válaszára, amely természetesen csendül fel teljesen megdöbbenek. Igen, most bambán pislogok, mint egy hal, mert nem értem. Persze nem adhatok hangot, mert a lány folytatja egyre szenvedélyesebben, legalábbis nekem így tűnik. Furcsa dolog ez. És az előadásmódja olyan…
Nem tehetek róla, hogy fel kell nevetnem. Olyan mosolyogtató az egész. A gesztusok, ahogy magyaráz. Csak a pillantása letorkolló és lekicsinylő. Hiába nem vallja be, sokban hasonlít azért a bátyjára. A testvériséget nem lehet könnyen letagadni.
S mikor ő maga említi meg a fivérét, engem pedig lesújtó válasszal illet, valahol tudom, igaza van. De hát sose tudtam jól kezelni a helyzeteket. Még a tulajdon húgommal sem bírok, nemhogy mással. Ő már csak hab ehhez képest a tortán.
Elkomorodom egy percre, s most inkább elnézek egy kósza pillanatig, amíg rendeződnek a dolgok a fejemben. Mikor visszanézek a másik lélektükreibe komolyan ejtem ki a szavakat.
- Sajnálom Athalea… igazad van. Nem akartalak megbántani. Nem haragszom rád, mindössze… nem is tudom… –
Nem fejezem be a mondatot, helyette közelebb lépek hozzá de nem kell túl sokat. Immár megint veszélyesen közel került, de ez most az én akaratomból történt és így kissé másabb a helyzet a számomra.
Nem tudom miért, de a kezem mozdul öntudatlan, hogy a nyakláncán pihenjen meg egy pillanat erejéig, majd egy leheletnyi szünet után tovább kússzanak finoman fel, egész a nyakáig. Kezeimet súrolja a puha haj, és ez elég ahhoz, hogy elfeledkezzem a dolgok helyességéről. Ujjaim pedig örömmel simulnak a lány tarkójára, míg a másik kezem emelve egy hajtincset csavarhassak az ujjam köré, így szemlélve meg a ráeső és onnan szertesziporkázó fényt.
Rápillantok, és kell egy perc, amire eldöntöm mi is szabad. A levegő benn reked, és más esetbe rosszul lennék, most azonban fojtott izgalom fog el.
Mert mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb.
Ezért kell nekem Iza oly nagyon, és éppen ezért érzem ezt Lea iránt is, noha nem olyan szinten. Miközben elveszek az arca finom rejtett vonásaiba finoman közelebb is kerülök hozzá. Vagy meglehet, már ő hozzám? A lényeg mindössze annyi, hogy érzem, amint közeledik felém, s most valahogy ez is teljesen természetes.
Bár tényként kezelhető az is, hogy kész vagyok bármikor elengedni, akár egyetlen mozdulat hatására, ha azt látom, hogy ellenkezik, vagy csak úgy csillanna meg a tekintete, amiből ellenkezést olvashatok ki.
- Gyönyörű ruhát választottál… -
Nem tudom minek is jött ez ide, de kikívánkozott. Persze természetes ez főleg egy férfitól, de Lea sosem volt azok között a nők között, akiknek udvarolnom kellett volna. Épp ezért nevetségesen hangzik ez, de mégis valahol jogosan kaphatja meg ezt a csekély figyelmességet.
Bele se gondolok, hogy ez olyan lehet neki, amit már régóta vár, s amiről hosszú idők óta ábrándozik az üres szobája falai közt.

~~zene~~

****

 Hallani vélem a hullámokat, érezni, ahogyan dühödten csapnak le a mólóra, tehetetlen dühvel nyújtóznak a szárazpart felé, honnan semmit el nem sodorhatnak, majd visszavonulnak. Újra meg újra. Csak korholja magát; de van-e értelme?
És mi értelme kimutatni a mérget? Hogy a nevetése mar, eleven sebet hagy… Hisz csak a bőr sebe ez, csak a felületet sérti, nem hatol mélyre, nem okoz kárt. Ő nem arra termett, s a ma este sem hoz döntő fordulatot bárhogyan alakul is. Hátha már úgy is mindegy, maradjunk méltóság teljesek.
A válaszára számitok, nem is nézek rá mikor hozzám beszél, egyszerűen nem akarom látni a kifejezést az arcán. Gyötrődő, haragos, szenvedő, vagy bánkódó? Nem tudom, lehet egyik sem, de akkor sem akarok róla meggyőződni. Csak azért se…
 Magam elé hideg udvariasságát képzelem, ahogy tökéletesen tudja mikor érdemes elfordítania a tekintetét, féloldalas mosolyra húznia az ajkát, hallgatni, bókolni. Tévedhetetlenül.
Alakja beleillő a társadalomi elitbe, de ez sem mozdít meg bennem semmit. Én az elismerését szeretem, hűvös arroganciáját mellyel bizonyos emberek felé fordul, távolságtartását. Hogy most mi történt vele, nem tudom. Csak kiderül hát, hogy ember. Én lehetek lázasan szerető, lehetek kéjsóvár és hamis. De hogy ő… Én még nem láttam ilyennek, nem tudtam elképzelni, hogy a valóságban is lehetséges ez. Most megint változik a kép róla, s nem egyértelmű milyen irányba.
 Csak bámulok ki az ablakon magam a tengerhez mérve. Ő nem tud uralkodni magán, én igen. Megkeményedett arcvonásokkal nézek a semmibe amikor bocsánatot kér. Mostanra jött meg az eszem a mai napon? Mintha eddig csak félálomban bolyongtam volna…
Tudom, hogy őszinte, ez most kihallatszik hangjából, de nem nézhetek rá, nem szabad. Olyanná válnék, mint a nyargaló hullámok, ha látnám mit nem érhetek el.
Mindez csak egy fél pillanat, a komolyságot végül a nevetés mégiscsak magával ragadja.
„- Nem kell bocsánatot kérj, nem tudsz megbántani ma.”- mondtam volna, de a hangom nem engedelmeskedett. Nyitott ajkaimat végül csak egy sóhaj hagyja el mely kétségbeesetten szakad ki tüdőmből, mintha lelkem egy darabját is magával akarná  ragadni. Erre közelebb lép; egészen közel.
Közeledését már nem tudom nem elfogadni, ahhoz túl gyarló vagyok. Hiszen annyira akartam, hogy így legyen. Igaz álmomban talán tökéletesebb, talán nem bocsánatkérések közepette teszi, de így is több mint vártam. Sosem hittem, hogy több lesz nekem, mint egy ábránd, s ahogy a bőrömön érzem kezét, nem csak testem remeg meg kissé, hanem a vágyam is felizzik ismét. Olyan erősen eldöntöttem, hogy nem bánkódom miatta… s most újra átadom magam a sóvárságnak, mely közelebb visz hozzá. A dac még magasan tartja a fejem mikor keze a nyakamat simítja végig, s tekintetem is még várakozó. Jól meggondolta? Nem fogja bánni? Remélem. Rezdüléstelen arcomból égetően méregeti sötét szempárom, de ahogy keze a tarkómhoz ér s játszik a hajammal, automatikusan közelebb húzom. Érintése alatt ég a bőröm, a szívem ritmusa is megváltozik, tekintetemben az önhittséget felváltja valami más.
 Egyik kezem félig öleli, tenyerem a hátán s előbb erőtlenül, majd egyre akaratosabban markolja ingét. Már majdnem egészen levedlettem a dacos arckifejezés s helyére vegyes érzelmek ülnek ki. Egy kis düh, szenvedély, dölyf, gyermeteges akarat.
Még mondani akarok valamit, de megelőz, s ahogy beszél, a leheletét az arcomon érzem olyan közel hajolt már. Épp csak egy kicsit pipiskedek feljebb, hogy közelebb lehessek, s még a mondatára elmosolyodok mielőtt ajkam az övéhez érne. Hogy ki által kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy testünk egészen egymásnak feszül nehéz lenne megmondani, de ki akarna bármit is szóvá tenni mikor gyengéd csókban forr össze ajkunk? Másik kezem sem sokáig szabad, végig simítok vele arcán, s már nem akaratosan cselekszem, ahogy talán ő sem. Édes csókja egyre felveszi a tempót szívem vad, szüntelen lüktetésével, kínzón s fájón, akarva, vágyva dörömböl benne, forrongó lávát pumpálva ereimbe.
Nem tudom mikor szalad ki a talaj a lábam alól, azt sem, hogy pontosan hogyan, a feleszmélés pillanatában az alig mellkas magasságban meghúzódó széles párkányon ülök, s még így sem vagyok magasabb a fiúnál. Ültem már itt, de egyszer sem ilyen szituációban, combjaim egyszer sem simultak valakinek a derekához, s nem kívántam még semmit ennyire.
Ha tudnék tisztán gondolkodni látnám hol a határ, de nem tudok, s remélhetőleg Mathias sem, de talán józanul sem bánnák semmit, hiszen tudom hogy ez egy rendhagyó alkalom.

[1997 júniusa]

1997 júniusa

Nem mondd semmit. Meg sem szólal, s most ebben a halovány fényben olyan halottsápadt. A bőre tejfehéren világít, ajkai puhán nyílnak szét, szemei pedig… nem kell sok ahhoz, hogy tudjam, már nincs hatalmam a dolgok felett. Ő irányít, ámbár meglehet, ő sem.
Olyan ez, mint mikor száguldasz szédítőn, és elfog a félelem, hogy leeshetsz, de valamiért mégis inkább csak gyorsabb tempóra ösztökéled magad. Ez az, ami még inkább megrendít hitedben, de egyszerűen nem vagy képes uralkodni vagy dönteni. Csak mész előre, vakon.
Valahogy annyira ismerős most ez a helyzet, a valóságát itt mégsem tudom kellően felismerni. Csak az elhaló sóhajt hallom, ami olyan, mint egy mugli regénybe illő jelenet. Valahogy közhelyesen szép vagy inkább gyönyörű. Még a mozdulatok is olyanok, mintha egy könyv lapjait olvasva jelenne meg az ember előtt a látvány.
A közeledésem, amely kivár a sóhaj utáni percig, társra lel a másiknál, sőt, meglep az az elszántság, amit rögvest tapasztalok. Eleinte van talán némi feszélyezett óvatosság, de amint könnyeden érzem meg a lány illatát, s olybá tűnik, hogy ő is az enyém, máris elszáll a félelem s minden apró gátja az ellenállásnak.
Nem tudom megmondani milyen is ez az illat. Olyan összetetten egyedi, hogy szinte öröm lenne éjjel is akár ezzel aludni. Talán vadrózsa lehet, de közel sem vagyok biztos benne. Sose értettem ehhez, még kevésbé a bájitalokhoz, s nem véletlen, hogy ha lehetne aurornak mennék, noha ez leginkább egy ábránd fog maradni. Mert a család az első.
Már érzem Lea leheletét az arcomon, és belőlem is kiszakad egy sóhaj. Soha nem volt még ennyire közel, soha nem éreztem ilyen vibrálóan a jelenlétét. Soha nem gondoltam, ilyen hatást érhet el. Hisz inkább a húgomnak tartottam. A testvérnek, akiben bízhat az ember, s erre…
Nem lenne szabad. Tisztán tudom ebben a szent pillanatban, de már mindennek késő. Egyetlen centi sincs már, s mikor puha cseresznyeszín ajkai az enyémhez érnek, oda minden ami gátlás, vagy ahhoz hasonló. Igazából nem tudnám megmondani mit is művelek. Egyszerre csókolom észveszettük, miközben szorítom magamhoz. Talán túl erősen, ami fájhat neki.
Más esetben erre mindig figyelek. Sose megyek olyan messzire, ami a partnernek nem lenne megfelelő vagy jó. Athalea személye viszont más. Lehet az eddigi távolság miatt adódik ez, lehet, hogy mostanában valahogy inkább egyedül kószáltam, s a hiányérzet pótlása beszél az emberből oly jellemzően nyilvánvalóan. Akár hogy is, könnyeden kapom fel, akár egy virágszálat a szél s lépek vele a párkányra, hogy ott már nagyjából egy szinten velem még jobban megkaphassam mindazt, amire vágyom.
De mire vágyom? Egyelőre még ezzel a csókkal is beérem, habár ezt nem nevezném csóknak, hanem egy ostromnak, amiben ő csak veszíthet. Mert erősebb vagyok, és akaratosabb. Mert nem tudok nemet parancsolni és mert én irányítok. Legalábbis még így áll a helyzet.
Tehát ebből kifolyólag élvezem, ahogy a lábai átkulcsolnak, s könnyeden simítok végig az arcán, hogy aztán lelkesen túrjak bele a dús hajába, s ezt sem a legfinomabban. Másik kezem messze elkószál, meztelen lábszárán simít végig, mely körém fonódik, s most tűnik csak fel, hogy nincs is rajta cipő.
Ha tehetném, talán megdorgálnám ezért, de sem levegőm, se szám nincs hozzá, hiszen az most az övével jár lelkes táncot. Egészen addig a pillanatig, amíg azt nem érzem, hogy valaki figyel minket.
De vajon tényleg így van-e?

~~zene~~

****

 Volt-e már több mint egy barát? Családtag és testvér...
Most fékezhetetlen szélhámos, örült szertő pár felejthetetlen pillanatra. Gátlásunk romjain taposó szédült alakként élvezem, ahogy egyre szorosabban ölel, s tompa fájdalom amit érzek talán, de a vad csókolózás közepette nem érdekel. Ez csupán bizonyosságot hoz…

Nem volt még ki ilyen eszelősen tépte volna hajammal együtt az érzékeimet is, ki ennyire akaratosan csókolt volna… Soha nem élveztem még senki közellétét ily mértékben . De talán csak túl kevés emberrel hozott össze a sors, túl keveseket engedtem ilyen közel. Sőt, arra talán még példa sem volt, hogy én kezdeményeztem volna vagy ennyire megfeledkeztem volna önmagamról. Hol a méltóság? Az Enyém, az Övé… Átvette a helyét az őszinteség? Egészen magamnak lenni nem egyszerű, furcsa képzetektől szenvedni... Csak most könnyű, Vele, mert nem kell rágódni semmin sem, mert elég egyszerűen őszintén ölelni nem gondolva következményekre.

Mit szólna ehhez Eric vagy Blaire? Nehéz kérdés. Ha látnák, ahogyan kezem a fiú hajába túr, ahogy tarkóján játszik, a vállán, a hátán... s meztelen lábaim is minden gátlás nélkül ölelik közre a fiút... Talán elborzadnának? Vagy megértenék? Annyi lehetőség elképzelhető... Esze vesztett család!
Ujjaim finoman járják végig tökéletes arcéleit, végig siklanak a nyakán, a kulcscsontján. Ingének felső gombja csendes megadja magát a gyengéd (?) támadásnak, koppan a csempén, de társa nem érkezik... Tenyerem alatt forró a bőre, érezni a ruharabon keresztül is, s pár pillanat sem telik bele, hogy ugyan azon kezem már ismét a vállán pihenjen.
Lényem egésze élvezi kezeinek simítását, talán túlságosan is, de félelem nélkül hagyom. Tehetnék-e mást, ha nem tetszene a helyzet? Aligha. Fölénye tagadhatatlan, s ez nem is változik a végéig. Egy pillanatig sem vagyok tökéletesen ura, még magamnak sem.

Akármennyire is gyűlölöm a sötétséget, most jótékonynak bizonyul, hiszen ha valaki erre tévedne csupán két sötét alakot láthatna az ablak gyenge fényében. Én azonban nem is gondolok erre, nem zavar a csend sem úgy, mint máskor. Oka lehet, hogy nem is észlelem már a kihalt folyosót, mert az én fülem hangokkal van teli. Zakatoló dobogással, apró pihegéssel, halk sóhajokkal. Nincs is üresség, folyosó sem... Egy party emléke valahol feldereng bennem egy pillanatra ugyan, de nagyon távoli, gyorsan el is tűnik mint valami jelentéktelen részlet. Holmi idegen tekintet sem érzek míg Mathias ajka el nem válik az enyémtől, azt sem látom meg egyből, hogy valami zavarja. Még közelebb vonom magamhoz, ajkaim most úgy járják végig arcélét mint ahogyan az ujjaim is tették, s folytatja az útját egészen a nyakára, majd vége. Lábaim eleresztik, szorításom is lazul, talán az ő ölelése is, de felnézni az arcára nem tudok és nem is akarok, homlokom a nyaka és a válla közti hajlatba hajtom s még apró csókot lehelek a bőrfelületre amit érek.

Az érzést mit keltett, mintha átokkal pecsételnék lelkembe, sosem tűnik majd el. Egy kis nyom lesz ott, mit más fel nem fedhet, csak én tudom s ő, aki kapta, s aki adta. Örökkön megmaradó stigma... valami izgalmasra emlékeztető, valószínűleg az egyetlen ami a mai este után megmarad.  
Egy pillanatra megérzem a dolgok súlyát, legalábbis, hogy bennem milyen változást hoz majd mindez, a más számára talán jelentéktelennek látszó csók (s talán valóban lényegtelen).
Még csak ízelítő a holnapból, de már most lehangol kissé. Pár pillanatért ledöntöttük a gátlások falát ami hamarosan újra felrakódik majd, s közben valami mást is sárba tiportunk, ami a földön is marad. Pedig csak egy csók volt. De milyen (!) ...

Nem én lennék, ha nem kellene valami tiltott. Próbálnám megszerezni eszeveszetten, de csak akkor jönnék izgalomba tőle, ha sosem kaphatnám meg. Minden egyes nappal jobban vágynék rá.
Mint egy tüzes seb: kínoz; s én élvezettel fokozom tovább a fájdalmat azzal, hogy mindennap szembesítem magam az elérhetetlennel. Mostanáig Mathiassal. Aki most itt van. Holnap már nincs több kínzó, édes, gyötrő várakozás,- vágyakozás. Persze miután megkaptam amit akartam, élvezem amíg lehet, de talán ha adódna lehetőség a folytatásra egy másik alkalommal, az már kevésbé lenne ilyen fergeteges.
Holnap már csak a semmi lesz, kialszik az egyetlen izgalmas képzelet is mi éltetett ebben a szörnyű magányban, csak egy emlék lesz a többi mellett. Holnap még lángolni fog a lelkemben de hamar kialszik majd, a billog csak fekete folt marad, meg egy kis aggodalom amiatt, hogy Mathias mit gondolhat. Hogy mi lesz majd ezután… Csak egy csók volt! De hiába nyugtatom magam, gyanítom a testvéries kapcsolatot megaláztam. Vagyis mindketten…

Mikor megértem miért maradt abba a csók, egy pillanatra elfog az aggodalom. Ki láthatott? Ki lehet a sötétben? Eszembe jut, hogy miért jöttünk ide, a lépteket is hallani vélem, mégis a gondolatra, hogy Eric lehetett (amit egyszer már kizártam magamban), vörösre gyúl az arcom.
Tudom, hogy senki nem fog piedesztálra emelni ezen tettem után, sőt… de bízok abban, hogy legalább nem tudódik majd ki. Blaire…

-Sajnálom...- nem. Hazugság, de valamiért mégis valami ilyesmit nyögök ki. Gyerekes. Majd holnap sajnálom, meg amikor nem merek ránézni. Családtag! A tarkóján pihenő kezeim mégsem ejtem le magam mellé hiába tudom mindezt, hanem ahogy ismét megszüntetem arcaink közti távolságot szorosabbra fonom, de nem úgy mint az imént. Szimpla ölelés, talán egy kétségbeesett gesztus felé, hogy úgy ölelem mint ahogyan egy barátot vagy testvért. Csak a szívem ne kalapálna olyan nagyon!