1997 júniusa
A szomorúságát még csak el is nézném, de a viselkedés… Ez a mentalitás nem hozzá való. Nem egy aranyvérűhöz való. Édes ő, mint a méz, lágyan vonna magához, ha tehetné, de már ő is kijózanodott annyira, hogy tudja, hiba lenne. Nagy hiba. Nem teszi, s ez nem is baj.
Tudom, hogy fájnak neki a szavaim. Tudom, hogy kegyetlen vagyok vele de nem tehetek róla. Ez csak úgy kicsúszott a számon az ő bocsánatkérésére. Mert ezt nem tudom másnak venni. Sajnálja, hát remek. Bánja az egészet tudom én, és nem engem tipor ezzel különösebben a porba. Kaptam visszautasítást, nem halok bele. Főleg nem úgy, hogy egy olyan lányról van szó, aki eddig nem jelentett semmit se mint nő a számomra.
Ám az a lealacsonyító magatartást, amit elkövet… az már kibaszottul sért. Nemcsak engem, vagy a helyzetet, saját magát, és a családját. Hiába olyan, amilyen.
Tele őrültekkel, hazugokkal, mégis csak a
család. És nekem ez a fontos.
Ha nem ismerném, azt hinném, a saját tulajdon bátyját is becsmérli, holott elvileg őt szereti a legjobban, mivel ő áll Athaleához a legközelebb.
Vérzik a szívem ironikusan szólva a szavai miatt, s míg eddig a csillagokat bámultam, most rá meredek, megfeszítve a karomat. Ha nem róla lenne szó, lehet, menten felpofoznám. De róla van szó és uralkodom magamon. Valahol értem őt mélyen legbelül, de nem hiszek neki. Még hogy akárki lehetne. Senki nem lehet!
Senki olyan, akihez lealacsonyíthatná magát. Még az én esetemben se. És ez egyszerűen úgy szítja fel bennem a tüzet, mint még talán soha. Igen, büszke ember vagyok. S a vicces a dologban az, hogy engem sért a saját megaláztatása.
Keményen tekintek rá, mintha most látnám először. Nem épp gyűlölködve, de közel hozzá. Nem mondok neki semmit. Mit lehetne erre ugyan felelni? Nem vagyok a bátyja, hogy kioktassam. Az anyja sem, hogy megneveljem. Egy rokon vagyok csak az életében, semmi több. Hát mit tehetnék? Eltűröm őt, és a viselkedését. Ahogy mindenki és ahogy mindenki mást is kénytelen vagyok ha tetszik, ha nem.
Egyszerűen csak eltávolodom tőle, lassan bár, de látványosan. Érezheti, hogy ez most nem volt épp a legjobb. Nem érdekel, ha mondd még valamit. Az se, ha könyörögne, vagy sírna. Nem tudnék vele mit kezdeni, bár több mint valószínűnek tartom, hogy annyira mégis van kemény a lány, hogy ne gördüljön ki egy csepp a szeme sarkából.
Most olyan valaki lett egy perc alatt, akit nem ismerek, vagy leginkább nem is akarok. Nem adok hangot ennek sem. Csak magamba, valahol mélyen tudom, jobb ha visszatérnek a dolgok a régi medrükbe.
Hátat fordítok neki, és nem pillantok vissza.
Szó nélkül hagyom ott. Lehet ez kegyetlenség, önzőség, vagy szemétség. Egyszerűen képtelen lennék kedves lenni. A harag pedig fortyog bennem. Mikor egy ismeretlen részre érek be, továbbmenve a folyosón, erőteljesen vágom bele a kezem a falba. Ezzel adom ki minden dühömet, haragomat, csalódottságomat, elkeseredettségemet.
Mert valahol ez történt. Úgy érzem félreismertem.
A csók még visszhangzik bennem, akárcsak az általa keltett érzések és szavak.
Bárki lehettem volna… sajnálom… bárki…buta voltam… - A fene vigye el! – súgom keserűen a sötétbe, de senki nem hallja már meg. Nincs itt Lea, hogy lássa ezt az őszinte kirohanást. Se senki, aki elítélhetne emiatt. Mindössze egy hang motoszkál csendesen valahol távol, s kiráz a hideg. Kezdem gyűlölni ezt a házat egyre jobban. Hát fogom magam inkább egy perc erőgyűjtés után és mély levegőt véve elindulok a legközelebbi ismert útvonalhoz, hogy csatlakozzam a régóta otthagyott társasághoz, és kimentsem magam valamivel, aminek senki nem fog örülni, de mindenki el fogja egy tíz perc után nézni, mert egy Montrego-nak mindent szabad.
És nem csak a háborúban, a szerelemben vagy az üzletben.