Úgy gondoltam, a mai nap nem érdekel semmi se így amíg a többiek jól elvannak, meglehet tanulnak vagy netán Roxmortsba is kimerészkednek a hétvége jóvoltából én a kényelmes magányt választom. Valami oknál fogva az hívogatóbb, mint bármely más most jelen pillanatban.
Még a bájitaltan házi sem vonzz, noha tudom, egy könyvet se ártana visszavinnem a könyvtárba. Valahogy mégis vonakodom elindulni. Azon tűnődöm csendben, hogy vajon a posta miatt van ez, vagy Wenny hatása-e inkább. Néha úgy érzem, mióta a lány megváltozott nekem sincs helyem itt. Ráadásul a testvérem sem ír, s ez egyre aggasztóbb.
Nem vallanám be soha, de talán ezek együttes hatására döntök úgy, hogy minden várhat. A házi is, a könyvtár is… a bagoly pedig megtalál, ha el nem tévedt már félúton.
Így kipillantva az ablakon nézem az enyhe havazást, ami megint elborítja a tájat. Nem tehetek róla, de utálom a telet, és ezen bizony semmi nem változtat. Akaratlanul is eszembe jut a francia nyár, a könnyű szellő, az ízes beszéd és a sütemények tömege, amely mindig elözönli Párizst.
Annyira más az és kissé hiányzik, de tudtam, helyesebb visszajönni. Nemcsak Wenny miatt, vagyis Amelie új nevén. De nekem örökre Anwen marad, az már biztos. Szóval nemcsak miatta, vagy Vikitria miatti kíváncsiságom miatt. Őt sikerült lerendeznem magamban, úgy hiszem. Más kérdés hogy eddig még nem futottam vele össze, és… valamiért remélem, nem is fogok.
Mély sóhajjal figyelem az ablakra tapadó pelyheket, ami másokat elkápráztat, engem viszont untat. Így még kviddicsezni sincs kedve az embernek. És mit tehetnék? Kezem az éjjeliszekrényen lévő könyvért nyúl, mikor hangosan nyílik ki az ajtó amelynek jelenleg háttal állok. A pillanat tört részében megfordulok, habár magam sem tudom minek is, hiszen csak egy háztársam lehet, aki volt oly botor, hogy elhagyott itt valamit, ami miatt feltétlen meg kellett zavarnia a… mimet is?
Hát hívjuk csak egyszerű nyugalomnak. Így nem csoda, ha annál nagyobb a meglepetés, amikor egy fiú helyett egy lány áll az ajtóban, és még nem is akár ki az.
Figyelmesen tanulmányozom Armirella arcát, aki eleinte szintén meglepett, hisz ezek szerint nem rám számított, noha nem tudom kit várt a fiúhálókba, majd felváltja valami másfajta érzelem arcának rezdüléseit. Talán zavarba jött, habár ezt nem nagyon tudom feltételezni róla, hiszen ő olyan… hmm, hát nehéz ezt megfogalmazni, hogy igazán kifejező legyen. A tény azonban az, hogy tétován, de elindul kifelé. Én pedig kezdeti meglepettségemből hamar felocsúdva haloványan elmosolyodom rajta.
- Mi járatban Vöröske? – Kérdezem egyszerűen, bár nem sértésnek szánom a jelzőt, s direkt nem franciául mondtam, hogy értse. Ez már amolyan, a mi kettőnk titka, és ha tetszik ha nem, rajta ragadt. Nem tehetek róla, a rossz szokásokat nehéz levetkőzni és tipikusan szeretek másokat névvel illetni, ami nem a szokványos világhoz tartozik. Lehet ez betegesnek tűnik, de talán a crucio-zás tökélyre fejlesztése kedves mugli alanyokon ami manapság dívik újonnan rosszabb, mint egy ember vicces névvel illetése.
Így hát csak a könyvre pillantok egy percre hogy hangos puffanással tegyem oda vissza ahonnan elvettem. A lány pedig vagy marad vagy nem. Lehet, nem feltétlen maradna velem kettesben, s a történtek után nem csoda, habár… leginkább az ő bűne, hiába mindenhez két ember kell. Meglehet ez zavarja?
Vállrándítással elintézném a dolgot, de arcom most tökéletesen semleges, talán udvariasan barátságos. Csak a mosolyom árulja el, nem felejtek. És… emlékeztetem a lányt ezzel is, hogy… meglehet ő se fog egyhamar még ha szeretne, akkor se.