Sebastian és kviddics

                                              Athalea

- Pam param.. papapam.. - Dúdolgatok miközben a seprőtároló felé veszem az utam. Vagyis mint sok diák én is próbálom kihasználni az alkalmat, hogy viszonylag szép az idő és éppen egy csapat sem marakodik a pályán. Röviden pár szóval szabad a repülés, mert a pálya is szabad. Ez a nem hivatalos csapat tagok ideje, hogy ők is repülhessenek, és ők is tudjanak gyakorolni. Elvégre repülni mindenki szeret nem? Na persze erre a költői kérdésre tudom a választ, persze hogy nem szeret mindenki. Ők csak imádattal nézik ahogy mi akik szeretünk repülni hogyan bénázunk a levegőben. A seprőmet magamhoz véve sietek is inkább a pálya felé, hogy még én is az égre férjek mielőtt valaki el nem kezd két csapatot szervezni, és ki nem maradok belőle. Mert persze ez olyan tipikus dolog, hogy egy ideig mindenki boldogan repked az égen próbál egyes egyedül játszogatni, majd valami ügyes rádöbben, hogy a kviddics nem igazán egy szóló sport. És akkor nagy virgoncan felveti, hogy szervezzünk csapatot. Egészen addig boldog is amíg valaki aki azt hiszi magáról, hogy ő már pedig igazi őstehetség kikiáltja magát csapatkapitánynak és el nem kezdi szervezni gyorsan a saját csapatát. Már pedig egy hét fős csapatott még az átlagos játékosokból sem tart sokáig megszervezni. Amikor pedig már két csapat játszik a pályán persze, hogy mindenki mást lezavarnak a pályáról, hogy ők nyugodtan játszhassanak. És ilyenkor szokott általában hoppon maradni az akinek az a briliáns dolog jutott eszébe, hogy szervezzenek csapatokat. Bár a gondolatmenetem ezen pontján elvigyorodok. Ez engem csak akkor érint ha más hetedikesek is lesznek a pályán, hiszen az alsóbb évesek még annak ellenére sem mernek ellenkezni egy hetedikessel, hogyha Hugrabugos. Bár lehet csak én vetítem ki a saját emlékeimet szubjektíven, és egy szemtelen Mardekáros bízva abban, hogy most nekik szalad a szekér mégis bekóstol. Nah nem mintha ettől félnék. Ettől féljen az a szerencsétlen aki kötözködik velem. Elvégre a béke híve vagyok, és kerülöm a harcot, de gyáva és béna sem vagyok.
A gondolataim fonalának tekergetése közben kiértem a pályára és örömmel konstatálom, hogy még nem sokan vannak kint játszani. Bár a nézőtér most sem üres, és nem egy tanuló nézi a játékosok röptét. Ahogy lenni szokott a nézők nem elhanyagolható része persze lány akik valamelyik kedvenc fiújukat akarják repülni látni, és ha szükséges hangosan biztatni. Elégedetten szippantom be a pálya levegőjét felidézve azokat az izgalmas játszmákat amiket itt láttam, majd meg igazgatom utoljára magamon a felszerelést és az ütőt a kezembe fogva seprőre pattanok és máris száguldok az ég felé.
EZ a szabadság mindent feledtető érzése a repülés. Ahogy a szél az ember arcába vág, ahogy megérzi az izgalmat. Érzem miként száguld végig az izgalom hatására az ereimen az adrenalin, és miként élesednek ki érzékeim is. Mintha nem is én lennék. Pedig ez én vagyok, teljes valómban a hétköznapok megjátszása és álarcaik nélkül, csak a puszta öröm és tiszta életélvezet által vezérelve. Az érzékelésem egyszerre szűkül be és tágul ki, nincs még egy ilyen érzés mihez hasonlítani lehet. A látásom egyszerre lesz pengeéles, és egyszerre szűkül be, csak a mozgásra érzékeny. A hallásom is egyszerre élesedik és tompul, a szél zúgva üvöltve kellene, hogy a fülembe süvítsen, és mégis alig hallom, de a nézőtéren helyet foglaló lányok elégedett sikoltásait ha valaki valami frankót csinál az égen pedig meghallom azonnal. Ahogyan azt is ha valaki figyelmeztetőleg rám kiált valamiért. A tapintás pedig, szintén hihetetlen lesz alig érezem mikor a hideg szél  a bőrömbe váj, de a seprő legkisebb rezzenése és remegése is azonnal a tudatomig hatol. Nem tudom hány vakmerő bukfencet alázuhanást, és trükköt mutatok be a lehető legnagyobb sebességgel, mire a vérem zúgó áradata és a szívemben tomboló vad szabadságvágy kissé csillapodik. Végül megállok a levegőben, és elnézek a pálya felett.
- Gyönyörű! - Sóhajtok fel a látványon, ahogy a délutáni nap bevilágítja a pályát, és a röpködő tanulókat. Majd az ütőt meglóbálva az egyik gurkó után vetem magam. Imádom rá terelni ezt a formás kis vasgolyót a gyanútlan játékosokra. Nem ez nem szemétség, ez a játék egyik célja, maradj éber hogy a gurkó el ne trafáljon. Én pedig szeretem ébren tartani a pályán lévő játékosokat. Az ütéseim mindig hatalmas nagy puffanás kíséretében találják el a golyót, hiszen az ütőt nem csak lendíteni kel tudni, hanem el is találni vele a célpontot. Említettem már azonban, hogy szerintem meg vagyok átkozva? Ugyanis mindig amikor kezdek belejönni belemelegedni a játékba valami történik, és én felsülök. Ezért nem kerültem soha a csapatba sem. Jelen esetben nem tudom mi történt. Szó mi szó a seprőm egyszer csak irányíthatatlanná vált és nekem gőzöm sem volt, hogy mitől. Teljes sebességgel száguldott a nézőtér felé, majd két hirtelen manőver után az ujjaim lecsúsztak a seprő nyeléről, és hiába próbáltam utána kapni, a gyorsulási erő egyszerűen lerepített róla. Nem tudom milyen magasról, és milyen sebességgel, de nagyot nyekkenve csapódtam be a nézőtéren. A világ sötétbe borult, miközben a fájdalom éles villanás szerű hulláma belém csapott. Éreztem a tüdőmből is kiszorul minden levegő és újabb éles fájdalom hullám száguld végig rajtam. Sügérként kapkodom a levegőt az eszmélet vesztés és az öntudat határán. Ekkor érzem, hogy a vállam apró lány kezek ragadják meg és fordítanak a hátamra. A fény újra elvakít de ezúttal nem a fájdalom, hanem a napfény vakít el. Sűrűn pislogva nézek felfelé próbálva kivenni ki is van felettem. Talán mond valamit? Nem hallom, és még mindig nem ismerem fel, hiszen a szemem káprázik. Végül már normálisan tudok fókuszálni. Egy ismerős arc, de nem tudom honnan ismerős, és mintha megint mondana valamit, amit én még mindig nem értek. Végül mintha egy kirakó utolsó darabkája csúszna a helyére vissza tér az érzékelésem.
- Athalea... mondták ma már milyen csinosan festesz? - Szuszogom, mikor már nem hápogok levegő után. Nekem is pont ilyen szerencsém van. Pont az elé a lány elé zuhanok le aki előtt semmi képen sem akartam bénának és ügyetlennek tűnni. Ebben a pillanatban nem is tudom, hogy mi fáj jobban. A becsapódás, vagy az önérzetem romjai. Jobban meg gondolva mégis csak a becsapódás. De erről az jut eszembe, hogy zuhanás közben nem-e tettem kárt valaki másban. Még mindig a hátamon fekve, mert hát az olyan kényelmes és nem fájó, vagyis annyira nem fájó a lány szemeibe nézek. - Neked nem esett bajod? Nem estem rád? - Kérdezem kissé aggódva, de jelen pillanatban az egyre tova tűnő fájdalom ellenére sem érzem úgy, hogy tudnék bármit is tenni, ha miattam, mégis megsérült volna.

[- Az a könyv, az enyém.]

****

 

Már korán reggel éreztem, hogy a mai napon a túlélésért fogok küzdeni a tanítási órák alatt. Így is lett. Bár minden házi feladatot le tudtam adni, s ezzel letudtam a hétre szinte mindent, a ma kapott leckéket még felírni is elfelejtettem. Zombiként jártam egyik teremtől a másikig, órákon többszöri felszólítás után sem vettem észre, hogy a tanár éppen hozzám intézi szavait. Miután Gyógynövénytanon 10 percen keresztül engem szapult a tanár valamiért – nem tudom, miért- és én észre sem vettem, hogy nekem beszél, a gyengélkedőn kötöttem ki. Hát igen. Megesik az ilyesmi, ha az ember lánya egész héten nem alszik, aztán pedig elesik a saját lábában. Már nem tudom ki kapart össze, nem is fontos. A lényeg, hogy a délutáni órák helyet Lixfise tartott rabságban, onnan csak négy körül szabadultam. Mániákusan be akarta bizonyítani, hogy elkapott valami korság, szóval végül kénytelen voltam neki bevallani, hogy éjszakánként nem alszok rendesen. Meg is kaptam a magamét…
Tőle egyenesen a hálóba kellett volna vonuljak aludni, s valóban el is mentem odáig, de alvásról szó sem lehetett! Az éjjeliszekrényről felkaptam egy fekete bőr kötéses könyvet, s a táskába tettem pár pergamen mellé, majd a könyvtárba siettem, hogy megírjam a házit amit az egyik háztársam volt kegyes továbbítani nekem. Nem sok erőm volt hozzá, de nem akartam elhalasztani… Sikerült is összehoznom majdnem a felét. Teljesítmény! Főleg, hogy odakint November ellenére ragyogó idő van, ami igen csábító. Ilyen vonzerőnek ellentmondani nem csak hogy lehetetlen, bűn is. Igaz én gyakorta esek mindenféle bűnbe, de hát…
 A könyv, a pergamen és a tartón pihenő penna közt futtatom tekintetem mielőtt rám tör valamiféle furcsa szabadulhatnék. Rohannék, de csak vánszorogásra vagyok képes, a könyveket is csak nagy nehezen sikerül elpakolnom. A könyvtáriakat ott hagyom, a saját dolgaimat a táskába süllyesztem, s már indulok is kifelé, mikor egy kéz ragad vállon.
- Azt a könyvet maga nem viszi sehova! – Döbbenten fordulok hátra, de az erőszakos némber habozás nélkül azonnal kitépi a nyitott táskából a könyvem. Felháborító! De nincs erőm komolyabb ellenállást tanúsítani. Se komolyabb semmit tenni… csak vagyok.
- Az a könyv, az enyém. – Álmatagon kissé, beteges szemekkel meredek rá, az akaratossága nem üt mellbe. Hitetlenkedve és csúfondárosan néz hol rám, hol a könyvre. Magában esküszik, hogy azaz iskoláé, de téved. Erőtlenül ugyan, de makacsul bámulok rá, magabiztosan tudom amit tudok. Dühösen fúj mint a macska, majd lassan felnyitja a fekete bőrkötésű fedőlapot. Szótlanul és a szégyent fedő daccal az arcán adja vissza a könyvet. Elégedett vagyok. Szint visz az arcomba az érzés, a lábaim máris könnyebben visznek kifelé. A folyosók üresek melyeken végig haladok, az ablakokon beáradó napfényben áll a por, lebeg, céltalanul; orrom előtt demonstrálva egész napos teljesítményem.
Beletelik fél pillanatba, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Igaz a szél bolond kissé, a napsütés tökéletes, - igaz már a tiltott rengeteg fáit érintve pihen- elszántan világítja meg a kvidics pályát.. Arra veszem az irányt, ott jó lesz. Sok repülő alakot látni felette, talán akad arra ismerős forma.
Akad.
Alighogy sikerül egy megfelelőnek tűnő helyet találni a nézőtéren, máris nyakamba szakad az ismeretség terhe. Sebastian. Miért is lepődök meg? Már reggel éreztem, hogy ezen a napon az éltemért fogok küzdeni.
Tőlem egy olyan méterre ér földet, csak a puffanásra figyelek fel. A könyvbe bújva próbálok láthatatlanná válni, vagy úgy tenni, mintha teljesen elkerülné a figyelmem, de ahogy fájdalmasan felnyög… én is hasonlóan teszek.
Fintorogva fordítom kissé magam felé, hogy megnézzem egyben van-e a feje. Látszólag semmi komoly baja, de azért ráférne egy gyors vizsgálat. Még hogy csinos vagyok ma! Bármikor máskor jogosnak érezném, de ma…
- Látom élsz még. Felkísérjelek a gyengélkedőbe, vagy egyedül is menni fog? – buta liba! Buta, mazochista Én! Semmi humorom hozzá, talán még nem késő fejbe csapni a másik kezemben tartott könyvel.
A kérdést hallva türelmetlenül felsóhajtok, szemem látványosan megforgatom, majd elengedem, és könyvem visszapakolom a táskámba ma már sokadjára.
- Nem. – Határozottan nem sikerült rám zuhannia. Szerencsés figura, nem kívánom senkibe, hogy a nyakamba essen.
- Ha elgázoltál volna, most alattad nyöszörögnék, nem feletted. – Ez olyan egyértelmű… De hogy mondhatok ki ilyesmit hangosan is? Tényleg kimondtam? Nem, az nem lehet. Csak gondoltam! Biztosan! De akkor miért vigyorog olyan kajánul? Szent ég! Jó gyerekként most az ágyamban lennék, ahol nem lenne ehetőségem félrebeszélni. Szent ég!
A szemem előtt végig pergő képsort ha látná valaki… Szent ég!

                   Athalea

A hátamon feküdni ezekben a pillanatokban nem is tűnik olyan rossz ötletnek. A fájdalom már múlóban van, de a jelek szerint nem éltűnőben, és még mindig nem tudom meg állapítani, hogy mim is fáj úgy igazán, hiszen a fejem is lüktet, mintha egy sziréna lenne. Így Athalea ajánlata egyre vonzóbbnak tűnik a gyengélkedőt illetően. Azonban jelen pillanatban mégis inkább a maradás mellet döntök. Mozdulatlanul feküdni nem fáj annyira, mint meg mozdulni.
 - Azt hiszem várjunk még egy kicsit a gyengélkedővel, amíg nem fáj a levegővétel, és belőled is csak egy lesz.  - Sóhajtom, nem mintha tényleg többet látnék belőle, de a fejem lüktetése mellet akár tényleg láthatnék belőle többet is.
 - Micsoda szégyen, hogy egy ilyen szép lánynak senki nem mondta ma még, hogy milyen gyönyörű. Hiszen olyan vagy mint egy kivételesen szép rózsaszál. Elsőre mindenki csak a tüskéket látja rajtad, de én tudom, hogyha túl nézek a tüskésségen akkor egy csodát találok. - Sóhajtok fel és lehunyom a szemem. Tényleg akkora tapló voltam, hogy azt mondtam neki, hogy tüskés? Nem ez nem lehet igaz, ekkor viszont hallom az újabb szavait.
 - Ó pedig milyen jó is lenne ha alattam nyöszörögnél, vagy pedig rajtam sikoltoznál. Biztos csatlakoznék hozzád a nyöszörgésben, és a lihegésben.  - Mondom ki reflexszerűen azt ami elsőre eszembe jut a szavairól. És lehunyt szemeim előtt valóban megjelenik egy fantázia kép ahogy Athalea és én együtt élvezzük a test kínálta örömöket.
Sietve elhessegetem a fantáziaképet és próbálok kicsit magamhoz térni és összeszedni magam. Reménykedem, hogy a sérüléseim olyanok mint egy jól sikerült bájital főzet, ami idővel megnyugszik le csillapodik. Nem pedig olyan, mint amit régebben Piton professzor óráin láttam egykét háztársamtól, hogy inkább csak robbantak.
Veszek egy mély lélegzetet, és érzem, hogy kezd csökkenni a fejemben a zúgás és a nem oda való kazalnyi vadló patadübörgése. Bár sejtem, hogy szó sincsen vadlovakról, sem pedig dühösen zümmögő méhekről. Ahogy a zúgás és lüktetés múlik úgy érzem meg a testem különböző pontjáról érkező fájdalmakat. Erről viszont egy gondolat jut eszembe amin muszáj vigyorognom minden fájdalom ellenére is. Úgy érzem ezt meg kell osztanom a lánnyal is.
 - Olyan most a testem mint egy csatatér, és rémült futárok tájékoztatnak hol történt katasztrófa. Az agyam, pedig mint valami zavarodott vezérkar próbál rá jönni, hol is kell a legsürgősebben cselekedni.  - Mondom lassan miközben végre kinyitom a szemem. Örömmel nyugtázom, hogy a látásom is már rendesen éles, és cseppet sem homályos, vagy zavart. Azonban valami kellemetlen érzés kerít újra a hatalmába s a hajamba túrva meg szemlélem a kezem.
 - Aha... jól éreztem, hogy valami csurog. - bámulok az ujjaim hegyén vöröslő friss vérre. - Legalább nem fáj. De talán még is jobb lenne a gyengélkedőre menni egy kicsikét. - Mondtam, és végre megmozdulok és végre teljes valójában érezem, hogy mi mindenem fáj is. Térdek boka, a bal kezem, és a csípőm. Rendesen oda vertem magam a lelátóhoz. Ahogy állok felfelé, hirtelen megingok, és tuti újra hatalmasat esek, ha hirtelen nem érzem meg magam köröl azt a két apró, de határozott női kezet. Csodálkozva nézek Athaleára. Majd a szememben és a szívemben rögtön végtelen hála lobban a lány iránt.
 - Köszönöm! - Mondom neki őszinte hálával, mikor már a saját lábaimon állok. Nagy levegőt véve meg nyújtóztatom magam, és hallom csak úgy recsegnek az ízületeim, és érzem a bal kezemben valami a helyére is ugrik könyéktájon, de újra egyensúlyomat vesztem, és újra megingok. S mint előző alkalommal most is a mardekáros lány az én támaszom, aki elkap és nem hagy elesni.
 - Köszönöm! - Rebegem újra halkan, de ezúttal már nem merek a szemébe nézni, mert félek attól, hogy mit is látnék a lány szemeiben. Félek attól, hogy aggodalmat látnék, félek attól hogy lehet csak szánalmat. Félek ha, ha most belenéznék azokba, a sötét kávé barna szemekbe minden más kimenne a fejemből, kivéve az, hogy meg kellene őt csókolnom. Tükrözzön az a szem akár haragot, akár gyűlöletet. Inkább hálásan hagyom, hogy segítsen nekem egyensúlyomnál maradni, és messze űzök minden vágyat ami a puha ajkak meghódítására ösztönöznek. - Azt hiszem nagyon hálás lennék most neked, ha elkísérnél a gyengélkedőre.

[- Felőlem! De nem vagyok hajlandó itt ülni órákig, míg te összekaparod maga.]

****

 

Az ég kék, a nap süt, hablalablabla….
- Felőlem! De nem vagyok hajlandó itt ülni órákig, míg te összekaparod maga. – nem valami kellemes a hangszín, türelmetlen és frusztrált. Nem tudom, Dina miért barátkozik ilyen alakokkal. Az ő barátai nem az enyémek, sőt általában úgy elkerülnek, mintha valami kórságot terjesztenék, kivéve ezt a tökkelütöttet.  Ez aztán nem kímél meg a társaságától! Fogalmam sincs, hogy Echidna mit lát benne, de az biztos valami rózsaszín is cukorka ízű, amit csak ő fedez fel Navarroban. És ez az idétlen bájgúnár még csak nem is tisztességes vele, egészen biztos vagyok benne, hogy nem őszinték a szándékai. Vagy legalábbis nem voltak azok, amikor együtt voltak. A szakítás után is barátok… ez olyan jellemző kedvenc Hugrabugos barátnőmre.
Na de az a szövegelés amit Sebastian levág a tüskéimről! Hát az mindent visz… Le is kell ülnöm a legközelebb álló helyre a hirtelen ért ütés után. A lábaimnál fekvő srácra bámulok elkerekedett szemekkel, itt már csak az a kérdés, hogy az arcába tapossak-e, vagy egyszerűen hagyjam itt. Egyiket sem teszem végül, mert eszembe jut egy háztársamnak tett ígéretem, miszerint kiderítem van-e barátnője ennek a szamárnak.
- Remek. A helyedben én nem érezném aktuálisnak, hogy holmi tüskékről hadováljak, csak ha a gyengélkedőig sincs kedvem eljutni. – ingerült kissé, de azért mókásnak nevezhető ahogy álmosan, nyúzottan, zaklatottan próbálom terrorizálni őt. Őt még akkor sem tudom, ha teljesen toppon vagyok épp, mert egyszerűen nem veszi a lapot. Dinát sem lehet sértegetni, mert nem érti amit mondok neki. Vagy csak nagyon cselesen úgy csinál, mintha nem értené? Örök rejtély, de már 12 éve játssza a hülyét. Elég meggyőző.
Nem vártam, hogy óvatlan, félreérthető szavaim ily viszonzásra találnak, s amikor a közelünkben elsétáló Hollós évfolyamtársam –aki nem akármilyen ismerősöm- felénk kapja a fejét és furcsa arckifejezéssel az arcán tovább baktat, a pokolba kívánom Sebastiant. Hallotta! Úristen!
- Úgy megnyöszörögtetlek mindjárt, hogy elmegy a kedved a további bármilyen témájú beszélgetésektől. – majdnem csukott szájjal, a fogaim között kipréselve vágom hozzá a szavakat, már nem hat meg, hogy ömlik a karjából a vér. Márpedig elég csúnya az a seb, nem is értem hogyan van kedved félrebeszélni. Félrebeszél! Hát persze! Nincs magánál. Ezzel fogom kimagyarázni magam, ha a fejemnek robban a vád. A gondolat lelkesít, az álmosság elillan. Látom a szándékot miszerint talpon akar maradni, hát segítek neki miközben felállok, mert tulajdonképpen egy angyal vagyok. Nem, nem is angyal! Rózsa! Tüskés! Ezen majdnem fel is nevetek. Hogy mi ütött belém amikor másodszor is megóvom az eséstől? A vágy, hogy miután a gyengélkedőn összekaparják, elintézhessem. Bár ha így halad nem csak én akarom majd kitekerni a nyakát, hanem a bátyám is. Volt már rá precedens… Emlékszem arra az esetre, amikor tavaly téli szünetben elolvasott egy nekem címzett elég személyes levelet. Szegény srác…. A szülei azóta sem kedvelik Ericet igazán, ami roppant élvezetes a számomra. Meg aztán Mathias. Talán ha olyan jóban lennénk, mint a júniusi kis afférunk előtt, már rég kitekerte volna Navarro nyakát. Eric e földi helytartója ilyen téren, de amiről nem tud… Vajon meddig nem tud? Meddig tart, mire ebből pletyka lesz? A fiú hálálkodása nem hat meg, továbbra is fújok rá, de azért egy kissé talán szánom is.
- Jól van jól van… menjünk…- hadarom csendesen és lemondón. Nem is tudom hogyan tudom támogatni, amikor még magamat is csak nehezen sikerül talpon tartani- … de mondd csak, mi van most Dinával és veled? – tudom, hogy nem rég mentek szét, de nem tudom mit gondol a dologról. Márpedig ez fontos, ha kiakarom deríteni mennyi esélye van Leilának.

                                             Athalea


Nem tudom mi is üt belém mikor ilyen mértékben rá támaszkodom Athaleára. A lány kisebb vékonyabb és törékenyebb mint én, mégis olyan jó és megnyugtató a tudat, hogy ő most itt van mellettem, és megóv az eleséstől. Még akkor is ha ez a megóvás nem is az én személyemnek szól igazán, hanem lehet a közös ismerősünknek Dinának. Bár a szívem mélyén szeretném, ha ezt a szinte féltő gondoskodást, ezt a szinte emberfeletti önfeláldozást azért csak is én egyedül érdemeltem volna ki. Hiszen valljuk be közismert tény, hogy Lea nem szereti a Hugrásokat. Viszont jelen pillanatban az is tény, hogy minden pillanatot imádok amit belém karolva engem támogatva eltöltünk. Az illata, mint általában mindig most is fenséges, és itt nem valami drága parfümről beszélek, hanem az őt körülvevő természetes nőies illatról. Lágy és vadvirág illatú, talán egy kis citromos beütéssel. Az egész egyszerre felkavaró és frissítő, kimondottan tetszik, hogy végig élvezhetem a gyengélkedő felé.
- Ohh Dina... - Mondom és számtalan dolog eszembe jut, hogy végül is mit is mondhatnék. Az igazságot nem tudom neki elmondani, hiszen azért itt helyben kivágná a szívemet tűnjön bármilyen gyengének kis. Inkább maradok a féligazságoknál. Bár egy bölcs barátom azt mondta egy fél igazság már egy teljes hazugság. De nem tudok mit tenni. Nagy levegőt veszek és beszélni kezdek.
- Dina tüneményes lány. Nem vagyunk együtt, már nem. Barátok vagyunk, úgy mint mielőtt randiztunk volna. Ha este rosszkedvű, és nem tud hozzád rohanni akkor ugyan úgy hagyom, hogy hozzám bújjon a klubhelyiségben. Keressük egymás társaságát, de ennyi. Semmi baráti csók semmi baráti tipitapi. - Mesélem neki, és remélem meg elégszik ezzel a válasszal. Elvégre nem mesélhetem el neki, hogy Dina bizonyos rossz ómenek miatt, és mert bántotta az, hogy Leának nincs senkije javasolta a randik beszüntetését, és a kapcsolatunk visszahelyezését csak baráti alapokra. Én pedig egyet értettem vele, mert közben kezdtem megismerni Athaleát, és a mardekáros lány egyre nagyobb hatást gyakorolt rám minden egyes találkozó alkalmával.
- Igazán sajnálatos, ugyanis Dina csókol az egyik legjobban azok közül akikkel valaha is csókolóztam. Olyan mintha valakinek az ajkairól nektárt szedegetnél. Érzéki megrázó, és wáháháá. - Mesélem, nem tudom ugyanis Dina mennyit mesélt neki arról meddig is jutottunk el mi ketten.
- A csókja talán azért olyan különleges, mert beleadja az összes kedvességét és szeretetét. Az ajkai pedig pedig lágyak. A bőre selymes és … - Harapom el a mondanivalóm mikkor mintha valami gyilkos indulat villanna Lea szemében, bár lehet én láttam rosszul. Biztos ami biztos alapon inkább nem részletezem tovább milyen különleges is Dina. Félek még a végén ki gáncsolja a lábamat, és otthagy a folyosó közepén, vagy még le gurít a lépcsőn is. Hiszen igazi Lestrange nehéz kiszámítani, vagyis én nehezen tudom kiszámítani.
- De úgy csacsogok, mint egy szerelmes kislány. Mesélj! - Váltok gyorsan témát. - Mi a helyzet veled? Sikerült már szemet vetned valami neked való aranyvérű srácra? Azt pletykálják bizonyos körökben, hogy a testvéred már gőzerővel keresi a jövendőbelidet. Bár ez csak pletyka, olyanokra meg nem adunk.  - Az ember meg hall ilyen pletykákat ha éppen halálfalókkal üzletel, és persze nyílt titok, hogy a halálfalók mind aranyvér mániásak. Persze erről van egy saját elméletem, de bolond lennék ezt bárkivel is megosztani. S bármennyire is bizonygatom, hogy a pletykákra nem adunk, engem mégis rettenetesen izgat ennek az egynek a valóság tartalma.
A beszélgetés közben azonban szépen lassan megérkezünk a gyengélkedőre, és még csak nagyon össze sem véreztem közben a lányt.
A jó Amythia Lixfise a javasasszonyunk azonnal kiszúrja a sebesüléseimet, és anyatigrisként vesz a védő szárnyai alá miközben már rángatja is le rólam a felsőt újabb sérülések után kutatva.
- Auuu! - Szisszenek fel egy fájdalmas érintés után.