+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Raven N. Lester
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Raven N. Lester  (Megtekintve 1272 alkalommal)

Raven N. Lester
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 03. 11. - 14:04:43 »
0

RAVEN NASH LESTER





"Bocsáss meg az ellenségeidnek, de jegyezd meg a nevüket!"



      
  Alapok

jelszó || "Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója! Több mint boszorkányság..."
így ejtsd a nevemet || Révön Nás Leszter                              
nem || férfi
születési hely, idő || Anglia - 1980. január 8.
horoszkóp || Bak
kor || 18
vér || félvér                
évfolyam ||
6. évfolyam, bukás miatt

         A múlt


 A lány apja kíváncsi szemekkel méregetett, láttam a szemében a meglepettséget, az értetlenséget és azt, hogy legszívesebben megölne, amiért a lányához mertem érni. Igyekszik leküzdeni a pulyka mérgét, bár túlságosan is észrevehető a felindultsága, hála egyre vörösödő, pikkelyesnek tűnő nyakának. Persze ezen nem is csodálkozok, hisz annak idején nem voltak oda azért, amiér,t mint a lányuk legjobb barátja, magára hagytam egykoron. A férfi csak azért tudta tartani magát, mivel a felesége ült mellette, ki hosszú, horgas karmaival csipkedte a combját, mikor valami otromba hangnemet igyekezett megütni. Ahány csípés, annyi halk vakkantás törte meg a szoba csendjét.
 A férfi arra kért, hogy meséljek neki az életemről, ha már annyira közel akarok kerülni a lányához. Ezt persze teljesen megértettem, sőt, tiszteletben tartottam. Ezért kezdtem el mesélni, de egyáltalán nem úgy, mintha a magam történetét meséltem volna el. Első szám harmadik személyében regéltem el az életem egy töredékét nagy vonalakban.
- Anglia egy rejtett zugában élő varázslók és boszorkányok között, hamar bejárta a hírét a fiú születése. Sokan megkérdőjelezték a fiúcska kilétének eredetét, hisz tény, hogy a család legtöbb tagja fekete hajú, sötét szemű, de az rejtély, hogy eme gyerek, hogy lett kék szemű és arany szőke hajú. Épp ezért is kapta ironikusan a Raven, holló nevet. – a hatás kedvéért vártam egy kicsit. Jót mosolyogtam azon, ahogy a férfi szeme ismét haragosan megcsillan, ám a hatásszünetet követően rögtön folytattam. - Sokan úgy tartják, hogy nem is Noahtól fogant a gyermek, hanem egy szomszédos város nagy múltú aranyvérű családjának fejétől, kik köztudottan ellentéteik voltak az Lesteréknek. Nem csak külsőbeli különbségeket lehetett előállítani, hanem természetbelit is. Míg ők voltak a bölcsek, a nyugodt és nagylelkűek, addig az Averyék voltak a kapzsik, a mohók és a hatalmasok. És ez épp elég volt ahhoz, hogy oly sok ember véleményét megkérdőjelezze a gyermek kiléte. Sokan féltek, hogy a fiúcska olyan lesz, mint az apja, de ez messze elkerülte. Nyolc éves korában kezdtek el terjengeni a pletykák, hogy tényleg nem Noah fia a gyerek és talán ezért keményedett meg, jegesedett el még inkább a férfi szíve, aki attól a naptól kezdve, még inkább megszállottja volt annak, hogy a fiút átállítsa a halálfalók oldalára. De gondolom nem is kell mondanom, hogy ezt nem sikerült megvalósítania. – tettem hozzá mellékesen egy alig észrevehető váll rándítást követően, mire ismét felment a pumpa a férfiban, nemtörődömségem láttán.
-Szokták mondani, hogy az emberek életét a gyermekkora alapozza meg. Tény, hogy ez így van, mivel ha az embert támadások érik kiskorában, vagy agresszív, vagy visszahúzódó félénk lesz, felnőtt korára pedig nem épp a nyugalom, a szeretet és a lelkesség mintapéldánya. Talán az első öt-hat évben, ezért is óvták ennyire a kisfiút a szülei, de leginkább az anyja. Ő volt a kicsi, féltve őrzött szentjük, a ritka kékszemű fiúcska, az elsőszülöttjük, kit kis híján a napfénytől is óvtak, nehogy az megégesse szegény gyermek bőrét. Nem láthatott semmi rosszat, igyekeztek a szülei arra törekedni, hogy csupa széppel és jóval találkozzon. Bár ebbe szerintem bele is őrült félúton, hisz minden gyerek vár egy kis akcióra kiskorában.
 És ez így volt azon a napon is. – tértem ki a lényegesebb részre, mire a férfi kihúzta magát, ezzel jelezve, hogy az idegszálai teljesen megfeszülnek türelmetlensége miatt.
 - Azon a napon, mikor a tavasz első szellője meglengette a hó súlya miatt megfáradt, hamis zöld fűszálakat, kiknek lehetett hallani fájdalmas, de megkönnyebbült sikolyait. A hajnali kikelet jegyében születő nap lassan teljesen elérte a horizontot, hogy megmutassa igazi valóját. Hatalmas tűzgömb, minek ébredését a madarak élénk, ragályos dala vezetett fel. Egy ébredező reggel volt az az egy, mikor a nap gyenge, de a tavaszt sejtető sugarai áthatoltak a barna, öreg, ráncos fák kopasz ágai között, melyek úgy nyújtózkodnak az éjszakában, mint a halál sejtelme. Kegyetlenek, gyermekeket félelemben tartó karmaikkal nyúlnak a hold felé éjjelenként, és nyikorogva, recsegve-ropogva hajladoznak és kocogtatják meg az ablakokat, mint valamiféle szörnyeteg.
 A főhősünk is ebben a félelemvilágban élt hosszú, hosszú éveken keresztül, hisz szobája a ház azon féltekén helyezkedett el, mi mellett ott villódzott egy hatalmas, több száz éves, haldokló félben létező fa, minek alsóbb ágai egyes viharok alkalma adatán megkocogtatta a fiú ablakának üvegét. Ő eleinte igyekezett úgy felfogni, hogy van egy hatalmas barátja, aki érdeklődik felőle. Hogy hogy van, s mint van, mit csinál? Ő olykor ki is nyitotta az ablakot és elkezdett beszélgetni a hatalmas monstrummal, de hamar rá kellett jönnie arra, hogy az soha nem fog válaszolni neki. Csak egy elfelejtett teremtmény volt, amit senki nem becsül sokra, sőt, számba se veszik. Csak van és ácsorog magányosan az udvar közepén, és sírja végtelen fájdalmát az éjjelnek. Ettől a gondolattól a pöttöm szőke fiúcska megrémült, és onnantól kezdve, nem mert ablakot nyitni a fa előtt, kinek társai csak a madarak és az esőcseppek voltak, tavasszal és nyáron a falevelek, kik ősszel ismét elhagyták hosszú-hosszú hónapokra. Magányos kísértet, kitől a gyerek rettegett, mivel félt, hogy egyszer ő is ily magányos és kiszolgáltatott lesz.
  Félelmét csak nyolc év múltával sikerült legyőznie, mikor is átvágtatván a tavaszon és a nyáron, késő ősszel, mikor a fák élénkzöldből aranyba és vérző vörösbe öltöztek, majd hullajtották el újonnan szerzett ruházatukat. Egyedül volt az utcán, hisz a közelben lakott egy kislány, kihez éppen sietett, mivel életre szóló barátságot kötöttek. Egy kókadozó, hervadt virág sóhajtozott apró markában, amit ajándék céljából vitt a lányhoz. Ez a lány a lányuk volt. – pillantottam oldalra a fiatal lányra, ki egy óvatos mosolyt küldött felém. A férfi ezt a pillanatot látva ismét morogni kezdett, amit halk vakkantás szakított félbe, mikor az asszony ismét belé csípett.
  -Azon percek lettek az ő lidérces álmai, melyek a mai napig üldözik őt. Nem tudta mi és hogyan történt, de abban biztos volt, hogy egy élet szakadt félben mellette.
 Egy élet, ki bár csak egy volt a világ végtelenében, egy porszem, kiről még az sem biztos, hogy létezett. Egy ember, ki nem számított túl sokat a legtöbb élőlénynek, csupán egy kisfiúnak, ki mind idáig imádta. Tizenhárom éven keresztül bújt el a szoknyája mögé, szorongatta a kezét mikor félt, vagy zavarban volt. – mély sóhajt hallattam, ezzel is kifejezvén fájdalmamat.
- Az asszonyt, ki az édesanyja volt, egy átok találta telibe, mikor is fiát védelmezte. A fiú a mai napig nem tudna nyilatkozni azon esetről, hisz semmire, vagy a lényegesebb dolgokra nem emlékszik, pedig még csak öt év telt el azóta, ami vajmi kevés megkell hagyni. Azt viszont tudja, hogy azok a percek mikor halott édesanyja kezét szorongatta, sírt neki, hogy ébredjen fel, kiszívták belőle az összes életerőt. Szomorú volt, megtört, egy megsebzett gyerek, aki azon naptól kezdve viseli magán a fájdalom és a halál jelének stigmáját. Anyja eltört nadrágövének csatja karcolt emlékképet a fiúcska csuklójába, ami nem hagyja felejteni. – amint megemlítettem a csatot, mind a hárman a kezemre pillantottak. Láttam az arcukon a meglepettséget, az értetlenséget, de ugyan akkor a gyászt is.
 - Ám gyermeki fejjel, gondolkodással, nem csak szomorúságot és gyászt érzett, hanem csalódottságot, elégedetlenséget, hisz az édesanyja megígérte neki, minden éjszaka azt duruzsolta a fülébe, hogy örökkön örökké vigyázni fog rá, nem fogja elengedi soha. Ő pedig hitt neki. Hitt benne, az anyja viszont nem állta a szavát, magára hagyta, itt hagyta ebben a hatalmas és zord világban az apjával, ki nem épp a tisztesség és a jó szülő megtestesült személye.
 Hangtalan suhant el egy pacsirta a feje fölött, miközben a nő egyre hűlő teste mellett térdelt, könnyeket hullajtva annak arcára. A madár egy közeli fa vékonyabb ágán foglalt helyet és nézelődött a távolba. Ő mindent látott onnan fentről, tisztába volt a dolgok súlyosságával, még sem segített. Bár, hogyan is segíthetett volna, hisz erre képtelen volt. Raven rettenetesen mérges volt a madárra, az anyjára és arra az emberre, aki elvette tőle azt a személyt, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett. – a szememben lobbanó fényt követően mind a hárman meglepett képet vágtak, majd hátrébb húzódtak, mintha egy vadállattal lenne dolguk, kit igyekeznek megszelídíteni
-Még mindig emlékszik a férfi szavaira.

"- Gyerünk! Most már menjünk innen! Nem maradhatunk itt tovább." – tette rá apja a fiú vállára bőrkeményedéses kezét, jelezvén, hogy most már itt az ideje, hogy itt hagyják a fájdalmas, rendellenes pózban fekvő testet. A nő arcán halálfélelem játszott, szeme fennakadt, szája néma kiáltásba dermedt, hang többet nem hagyta el azt. Látszólag nem esett baja, mivel semmi jele nem volt annak, hogy valaki meggyilkolta. Ezt csak azok tudhatták, kik ismerik a varázslatokat.
 Ám a gyerek vonakodott, nem akarta elhagyni az anyja testét. Olyan volt, mint egy megsebzett kutya, ki a halott párját siratja, és nem enged mellé senkit. Ez a hasonlat csupán a fiú fejében fordult meg, mivel ő látta hetekkel ezelőtt ezt a jelenetet, mikor is egy hűséges juhászkutya őrizte halott társát. Megrendítette a jelenet, ahogy a jelenlegi is.
"-Raven! Nem szólok még egyszer!" – mennydörögte az apja, kinek vér tapadt a kezéhez. Ő volt az az ember, ki meggyilkolta a fiát védelmező asszonyt csupán azért, mert az nem akarta, hogy a sötét oldalra álljon át, nem akarta, hogy a fia a jó oldal ellen tápláljon haragot. Nem akart együtt élni tovább a férfivel, ki szövetkezett a halálfalókkal, és arra akarta rávenni fiút, hogy ő is egy legyen közülük. A férfi mindig is kegyetlen ember volt, sokan nem is értették, hogy egy ilyen jólszituált, imádnivaló nő, mint Elisa, hogy szerethetett bele, mit láthatott benne annak idején.
 A fiúcska még egy utolsó csókot nyomott halott anyja homlokára, majd felállt, hogy az apja oldalán elmehessen onnan. Szemében a gyűlölet és a fájdalom fénye csillogott. A reménytelenség és a magatehetetlenség, kiszolgáltatottság lángjával vegyülve. A férfi először nem is tudta hova tenni az egészet, végül megrántotta a vállát, eldugta a pálcáját, amit sétabotnak használt, majd megragadta fia karját és magával vitte házukba. Fekete haján még a nap sugara is seggre ült, ahogy haladtak a hatalmas, viktoriánus villára emlékeztető ház felé. Fekete szemei csillogtak, már-már a gyilkolás iránt érzett vágyat lehetett észrevenni benne. Ám a fiú megmakacsolva magát megállt, így az apja elengedte a kezét, majd értetlenül fordult szembe vele. Ami akkor annak a csepp kis tizenhárom éves fiúcska tekintetében tükröződött, azt az apja magával fogja vinni a sírba. – tettem hozzá utólag, mire a férfi nyelt egyet velem szemben.
-Két év múlva a fiú elment otthonról, két várossal odébb állapodott le, hol az anyja testvére és annak családja élt. Az a hely volt az, ahol szeretett élni. Bár már akkor is roxfortba járt, egyik szünet alkalmával úgy döntött, hogy haza utazik. Nem. Nem is haza, hanem az anyja testvéreihez, kik nagy szeretettel várták. – mosolyodtam el, ám a mesélést továbbá úgy folytattam, hogy megértsék, én voltam az a gyerek.

-Álombéli kietlen tájakon lépkedtem, körülöttem számtalan olyan emberrel, kik valamilyen erőforrást jelentenek az életemben. Olyan emberek, kiktől rengeteget kaptam, szeretetet vagy gyűlöletet, az teljesen mindegy, hisz mind a kettőből tud az ember építkezni. Erősíti a halandót az, hogy vannak, kik szeretik, akikért érdemes élni, mivel tudják, ha valahova elmennek, elkeserednek, vagy nem tudnak mit kezdeni az élettel, van olyan személy, akihez visszamehetnek vigasztalódni. Viszont azon emberek, kiktől csak a kénköves gyűlöletet kapja az ember, szintén segítsenek abban, hogy az önbizalmat, az akaratot erősítsük. Lehet, hogy az ilyenek megvetnek minket, vagy épp mi vetjük meg őket, még is úgy érezzük, hogy ebből a megvetésből csak jó születhet, hisz ezt követően nem azzal foglalkozunk, akik ezt mondták, hanem azzal, hogy mi ne legyünk ilyenek. Azzal nem csak másoknak, de magunknak is fájdalmat, csalódást okoznánk, hisz azzá lettünk, amit a legjobban gyűlöltünk.
 Legalább is, egykoron ezt vallottam. Ezt vallottam, mivel ezt nevelték belém, ezt tartották a lételememnek. Azt, hogy ne legyek olyan, mint az egyik a másik vagy éppen a huszadik ember. Hogy csak önmagamat adjam, ne testesítsek meg egy olyan személyt, aki nem én vagyok, vagy aki nem én akarok lenni. – meséltem a bájos arcú lánykának, ki komor tekintettel hallgatta végig a mondandómat, nem igen engedett közel magához, csak hosszú hetek elteltével, hisz gyerekkorukban elszakítottak minket egymástól, így bizalmatlan volt.
-Csak az a baj, hogy olyan lettem, mint akitől a legjobban ódzkodtam. Akit a legjobban gyűlöltem. Olyan lettem, mint az apám. Agresszív, erőszakos. És ez fáj. És igaza volt az anyámnak egykoron, mikor azt mondta, hogy ha egyszer olyan leszek, mint egy adott ember, akkor csalódni fogok magamban. – hajtottam le búsan fejemet. Kék szemeim a cipőn időztek, ám alig észrevehetően elmosolyodtam, mikor a lány közelebb csúszott hozzám és kezemre fektette kezét. Érintése óvatos és kimért volt, mint egy őznek, kit tenyérből próbálnak etetni.
-Raven, ne mond ezt! El sem tudod képzelni, hogy milyen jólelkű ember vagy. Tudod, sokan vannak, kik agresszívak, erőszakosak és mindet ismerem. De te nem tartozol közéjük! – nyugtatgatott a lány, mire csak egy óvatos mosolyt tudtam megengedni magamnak. Soha nem rendelkeztem túl sok önbizalommal, mindig féltem belegondolni abba, hogy olyan leszek, mint az apám, ki elvette az anyám életét.
-Csak tudod, mikor múltkor ellátogattam a jóslástan tanárnőhöz, azt mondta, hogy kegyetlen, erőszakos jövőm lesz, amit én fogok alakítani. Rettegek a jövőtől, hisz van egy olyan érzésem, hogy olyanná válok, mint az apám. Egy leszek a halálfalók közül. Ezt pedig el akarom kerülni, de félő, nem tudok mit kezdeni vele. A sorsunkat bár mi alakítjuk, lehet, ha megtudjuk, hogy is lesz, nem tudunk változtatni. Épp azért, mert tenni akarunk ellene. – hangom érces, mély, ahogy merengőn magam elé pillantottam. Tudtam, hogy kuszák a gondolataim, hogy nem fejezem ki magam elég érthetően, de próbáltam a lány és annak szülei tudtára adni azt, ami nyomja a lelkemet. De ők csak értetlenül méregettek, így nem jutottam sokra.
 Reméltem, hogy a későbbiekben kitudok nyitni magamnak egy olyan ajtót, ami elűzi a megjósolt jövőt és feledteti a fájó múltat.


Roxfortos évek
 Mint gondoltam, az iskolai éveimet se hagyhatták ki. Érdeklődni kezdtek, mintha legalább is a lányuk kezéért jöttem volna.
- Én is tizenegy évesen kerültem a Roxfortba, ám „hála” kegyetlen múltamnak, egyszer meg is buktam.
 Félő tekintet jelent meg az arcomon, de a nő csak egy elnéző mosolyt küldött felém.
- Az első és a második évet lelkesen végeztem el, hisz akkor még élt az anyám, ki bátorította az esetlen gyermekét, minden héten kétszer küldött nekem bagolypostával levelet, miben csak szép szavakkal látott el. Egy végtelenül kedves, aranyos fiú voltam, ki nem tett különbséget ember és ember között, mindenkit a barátomnak gondoltam. És ugyan olyan szerény vagyok most, mint amilyen aranyos voltam akkor. – óvatosan elmosolyodtam. - Bárkivel szívesen leálltam beszélgetni, bár eleinte igen csak félénk voltam.
 Ám miután anyám halálát követően visszakerültem a Roxfortba, a lelkesedésem lankadt, nem volt ki tovább biztasson. Nem volt olyan ember, aki szerető szavakat írt volna nekem levélben. Így magába roskadva ücsörögtem naphosszat a szobámban, nem foglalkoztam túl sokat a tanulással. A harmadik évfolyamot kétszer kellet járnom egymás után. Elzárkóztam az emberektől, nem beszéltem, vagy csak nagyon keveset a barátaimmal. Nem jártam velük sétálni, kalandokat keresni, csak ültem egy magában a szobában és néztem ki merev tekintettel az ablakon.
 Viszont rájöttem arra, hogy meg kell emberelnem magam ahhoz, hogy ne legyen belőlem egy idegroncs, hogy tudjak mit kezdeni az életemmel. Azt akartam, hogy az anyám büszke legyen rá még akkor is, ha csak fentről nézhet le rám. Így ismét ráfeküdtem a tanulásra, minek hála a negyedik, ötödik évfolyamot lelkesen jártam ki. Immáron hatodikos, érett férfivá cseperedtem, ki már tud különbséget tenni a jó és a rossz élet között. Jó életet akarok, amiért tenni is fogok. – fejeztem be. Azokban a pillanatokba gondoltam bele abba, hogy komolyan, vallatásérzésem volt.


Háború
 A háború ideje alatt erősödött bennem az érzés, hogy tennem kell azért, hogy a rosszakat eltűntessék a föld felszínéről, vagy csak próbáljuk őket helyes útra terelni. Természetesen igyekeztem nem szerepet játszani benne, nem akartam belekeverni semmibe magam, így meghúzódtam a háttérben. Igyekeztem semleges maradni, nem volt szükségem arra, hogy a jövőm azokban a percekben eldőljön és Tudjuk ki oldalára álljak.


Jellem
 Raven a neveltetéséből és múltjából adódóan, mondhatni több személyiséget tudhat magáénak. Igazából, nem is több személyiségről beszélünk, hisz minden embernek van jobb, rosszabb napja, és ez vele is így van. Csak az a gond, hogy ez nála sokkal inkább észrevehető, mivel ha boldog, akkor nagyon boldog, ha mérges, akkor nagyon mérges. Nála nincsenek köztes vagy kezdeti állapotok, csak végletek. Így egy ember iránt érzett gyűlölete vagy szeretete is csak véglet lehet. Vagy nagyon gyűlöli, vagy nagyon szereti.
 Hangulatingadozásáról elhíresült személy, hisz kiskorában annyi külső hatás érte, hogy nem tudta melyiket fogadja be, így mindenre máshogy reagál még most, tizennyolc évesen is. Képes egyik percben nagyon aktív, szuper kedves lenni, másik pillanatban viszont szeret kekeckedni az emberekkel, olykor veszekedni is. Hogy ez előny vagy hátrány, nem tudná megmondani. Ő hátránynak nevezné leginkább, hisz lehet, hogy ezzel ellenszenvet kelt az emberekben, mivel fontos az első benyomás. Persze rettenetesen küzd azért, hogy csak a legjobb énjét mutassa az embereknek, viszont ezzel abba a csapdába eshet, hogy ha a jó természetét ismerik meg oly sokan, akkor elítélik akkor, mikor véletlenül megmutatkozik a sötétebb, erőszakosabb énje. Emellett természetesen remek társaság, jó befogadó készséggel bír, nem tesz különbséget ember és ember között.


Erősség ||
Jó társaság,
erős küzdő szellem,
lelkes,
segítőkész,
életét adná barátaiért

Gyengeség ||
Hangulata ingadozó,
olykor erőszakos,
makacs,
nem szereti, ha anyját emlegetik,
bizalmatlan


         Apróságok

mindig || barátok, bizalom, erkölcs, hit, remény, húga  
soha || halál, ellenségek, apja, múltja, megjósolt jövője
hobbik || szeret kviddicsezni, olvasni és semmit tenni, csak nézni ki a fejéből meredten
merengő ||
 Legjobb emlék: Mariettával való első találkozás
 Legrosszabb emlék: Édesanyja halála
mumus || Ugyan csak az anyjára tud hivatkozni. Többször jelenik meg a mai napig előtte anyja kitekeredett, fehéredő teste
Edevis tükre ||  Leghőbb vágya, hogy felvállalhassa Marietta iránt érzett szerelmét
Amortentia || Enyhén fűszeres aroma, a hajnal illatával keverve
titkok || Nem szereti kiadni titkait, de erős szerelmi szálak fűzik egy félvér lányhoz. Emellett azt se hangoztatja, hogy húga csak a féltestvére.
azt beszélik, hogy... || Első sorban, hogy nem az igazi apjának a fia, bár ez nem meglepő, másodszor, hogy meg van rá az esély, hogy a sötét oldalon fog menedéket találni


         A család

apa || Noah G. Lester (43) - félvér - rossz kapcsolat
anya || Néhai Diana G. Lester ((† 34) - félvér - legjobb kapcsolat
testvérek ||  Emmaline A. Lester (14) - félvér- jó, igaz testvéri viszony
állatok || Edwin - hóbagoly

Családtörténet ||
 A Lester család egy egyszerű félvér család, de egyre több helyen fordultak, fordulnak meg a könyvekben, papírokon és más iratokon. A századfordulótól kezdve, nem épp egy „szentekkel” megáldott családról beszélünk, hisz innen is kerültek már ki olyan emberek, kik a sötét oldalt választották, mint két lehetőség közül a legjobbat. A sötét oldal befolyást gyakorolt rájuk, ezzel teljesen elvéve az eszüket. Ám ettől eltekintve nem az összes ember se volt a megtestesült ördög, akadtak olyanok, kik ellenezték a választott ágat, és kiálltak az igazak és jók mellett. Minden esetre egy nehéz személyiségű család, de vannak kivételes személyek. Már csak öt Lester gyerek maradt, egy fiú és három lány, Raven, a húga Emmaline és két unokatestvér. Így szinte biztos, hogy az elkövetkezendő ötven évben el fog tűnni az egész család. Talán ez egy amolyan átok a családfára való tekintettel.
 A háborúban nem kaptak különösebb feladatot, nem sokan vettek részt benne, nem érezték kötelességüknek, inkább igyekeztek semlegesek maradni, elhúzódtak a kíváncsi szemek elől. Egyedül Noah és egy fiatalabb asszony az, ki jelen volt a küzdelmek alatt.

 Noah, Raven apja egy akaratos, makacs emberré lett az idők múlásával. Már fiatalkorában megmutatkoztak rejtett jelek, nemkívánatos mozzanatok arra, hogy nem a fényt választja az életben, hanem a sötétséget, ami lassan de biztosan beskatulyázta őt. Hideg lett, magába forduló, ki megölte a saját feleségét csak azért, mert az nem akarta, hogy fiúk halálfaló legyen. Vele ellentétben, Diana Grace Benton néven elhíresült nő, Raven édesanyja, maga volt a megtestesült tünemény. A környékbeli emberek imádták, jólelkű és önzetlen volt. Eleinte nem akarta felvenni férje nevét, de végül az sikeresen rávette. Attól a perctől kezdve a legtöbb ember elidegenedett tőle, így magára maradt.
 Húga Emmaline négy évvel fiatalabb nála, ám ő csak félvér, mivel az apjuk nem ugyan az. Diananak volt egy kis összeruccanása egy mugli férfivel, kitől Emmaline született. Noah eleinte nem is tudta elfogadni, sőt, a mai napig nem tekint rá lányaként, de valami még is hozzá fűzi. Ravennel kivételes kapcsolatot ápolnak, igazi testvérekként szeretik egymást.



         Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || magas, vékonyabb, de megtalálhatóak rajta jobban kidolgozott izmok is
szemszín || kék
hajszín || sötét szőke
kinézet ||

 Raven egy magasnak nevezhető, izmos, jó kondiban lévő fiú, ki a legtöbb emberben focista érzetet kelthet. Izmos, erős vádlival, erős combbal, jó állókésséggel rendelkezik, enyhén V alakú derékkal. Szőke haját és kék szemét meglepő módon nem a szüleitől örökölte, hisz mind a ketten sötét hajjal és sötét szemmel voltak megáldva. Ő volt a család fénye, a fényhozója, ki világosságot csempészett a sötétségbe. Ezzel szemben még is egy sötét nevet kapott. Holló.
 Sokszor láthatunk az arcán egy csíntalan, gyermeki daccal telt félmosolyt, ugyan akkor szemében komolyságot. Sokszor kócos, bohókás tincsekbe összeálló haja gyerekes megjelenést kölcsönöz arcának, de szemei nem erről árulkodnak.



         A tudás

varázslói ismeretek ||
 Egy közel egy éves visszaesést leszámítva, sikerült némi tudásra szert tennie, hisz fogékony a tanulásra, jó feje van hozzá. Igaz vannak tantárgyak, mint nem kifejezetten szeret, de még azokban is talál mindig valamit, ami nagyon megy neki. És persze a kedvelt tárgyakban is találkozik olyanokkal, amit nagyon nem szeret.
 Kifejezetten szereti az átváltoztatástant, a sötétvarázslatok kiképzését, a bűbájtant, de a többi tárgyat se veti meg. Jó érzéke van a gyakorlati feladatokhoz, csak ritkán esik meg az, hogy egy varázslat nem sikerül neki, vagy egyáltalán nem sikerül. Persze eleinte nagyon ügyetlen volt, de a hosszas gyakorlás meghozta gyümölcsét.

felvett tantárgyak || Legendás lények gondozása, Reptan
pálca típusa || 13,5 hüvelyk, mahagóni fa, főnix tollal. Kellemesen ruganyos
RBF ||
Átváltoztatástan: V
Bájitaltan: V
Gyógynövénytan: E
Mágiatörténet: V
Csillagászat: V
Sötét Varázslatok kivédése: K
Bűbájtan: V
Rúnaismeret: V
Számmisztika: V



         Egyéb

avialany||  Hayden Christensen

Szerepjátékos példa:

-Édes istenem, te… te….
-Én micsoda? Na? Nem tudsz mit mondani? Hajrá, én várom! – állmeg csípőre tett kézzel húga előtt a srác, ki vigyorogva várja húga mondatának befejezését, ami látszólag nem fog megszületni. Vagy csak napokkal később, mikor leülnek az asztalhoz vacsorázni. Általában szokása a lánynak, hogy csak napok elteltével kiált fel és kezd el ujjal mutogatni a bátyjára egy „bolond, hibbant” vagy más jelzővel elletve. Emmaline csak halkan morogva megrázza a fejét, majd mély sóhaj kíséretében ül le az ágyára. Fejét idegesen ingatja, nem meri bevallani magának, vagy csak nem akarja, hogy ismét ő veszítette el a szócsatát. Sőt, az egész csatát, ami tulajdonképpen csak egy egyszerű csoki békáért zajlott. Bár Raven tizennyolc éves, szokása, hogy adott alkalmak adatán gyerekesen viselkedik, ami nem is baj, hisz emellett egy rendkívül komoly ember, így ezt el lehet nézni neki. Óvatosan mosolyogva sóhajt egyet, majd leül húga mellé az ágyra.
-Tessék te kis lökött! Nekem nincs most szükségem rá. Edd csak meg! – nyújtja húga felé a kis dobozkát, ami a békát rejti. A lány viszont csak lepillant rá, majd szemöldökét a homlokába csúsztatva felpillant bátyjára.
-Nem kell nekem! Te nyerted meg a csatát, a tiéd! Ne futamodj meg mindig! – hangja gúnyos, de fellelhető benne egy kis kapzsiság is, ugyan akkor egy kis beletörődés is, amire Raven csak biccent egyet, majd egy vigyor kíséretében feláll. – remek! Nem gondoltam, hogy ilyen nagylelkű is tudsz lenni! – fordul vissza húgához, ki ekkor felpattan, majd odasiet hozzá, hogy magához ölelhesse. A szőke srác egy meglepett arckifejezést követően megborzolja a haját, ám pillanatokon belül elkerekedik a szeme, mikor a dobozt kikapják a kezéből.

Naplózva


Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 03. 11. - 14:53:16 »
+1

Kedves Raven!

Köszönöm, hogy javítottad a megbeszélteket! Mosolyog Nagyon tetszett, ahogy megfogalmaztad ezt a történetet, és a kerete is jó volt. Szép munka. Mosolyog

Ezek után az előtörténetedet...


házad pedig a...



(bár nem kevés gondolkodást jelentett, végül ez győzött meg: "életét adná barátaiért")

Sok sikert, és kellemes játékokat kívánok neked! Mosolyog



Kérlek, a játék megkezdése előtt mindenképp jelentkezz az alábbi topikokban:












Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 13. - 09:44:29
Az oldal 0.064 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.