Bejárati csarnok

A hosszú lépcsőn lesétálva jutunk a Bejárati csarnokba. Innen nyílik a kétszárnyú ajtó a Nagyterembe, a bál helyszínére. Rengetegen vannak itt, sokan a párjukra várnak, sokan pedig csak terepszemlét tartanak. Az iskolai szellemek az egyik sarokban vidáman hahotáznak, a lovagi páncélok sisakjaiban örökgyertyák világítanak.

Sosem gondoltam, hogy megteszem. Nem voltam soha az a nagy nőcsábász fajta, megvolt a magam kis élete, ha valaki belecsöppent volna, hát ez van, de sosem kerestem görcsösen ezt a dolgot. Most mégis itt állok a szmokingomban, arra várva, azt várva, hogy a lány megjelenik-e, avagy teljesen felesleges volt a próbálkozásom és mehetek vissza a hálókörletembe aludni. Egy kósza gondolattal kezdődött minden. Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy Angie-t elhívjam az Imbolc bálra, de sosem mertem odamenni. Egyrészt kissé tartottam az elutasítástól, másrészt pedig azért, mert nagyrészt nem igen volt egyedül és a barátnői előtt meghívni olyan, mintha a négy fánkból hármat kidobnék a kukába, mert nem tetszenek. Ezért inkább csak rá-rápillantottam, de a leglényegesebb dolgot nem léptem meg. Ekkor jutott eszembe az a gondolat, hogy közvetetten hívom meg. Persze nem arra kell gondolni, hogy elküldök valakit, hogy kérdezze meg, nem jönne-e velem el. Ez mérhetetlen nagy botorság lett volna a részemről, mert elveszítettem volna a renomémat. Azt hiszem. Angela J. Sirett: heted éves Hugrabugos. A legtöbb óránk közös, kivéve a fakultatívakat. Szőke, karcsú és nekem nagyon tetszett. Egy biztos pillanatban, mikor csak kevesen voltunk a klubhelyiségben, elővettem egy darab pergament és egy pennát, majd elkezdtem megírni a levelet.

„Kedves és mélyen tisztelt Ms. Sirett!
Nem volt alkalmam még eléd állni, és elmondani, hogy nagyon örülnék, ha velem jönnél el az Imbolc bálra. Feltéve, ha még nincs más partnered, és van kedved elmenni. A bejárati csarnokban várok majd rád. A szmokingomon nem lesz semmi különleges, a maszkom viszont egyedi lesz, a füleinél ívelt. Arról megismersz majd.

L.H.”

Ennyi. Nem is kell több, ebben benne van minden. Tömör és lényegre törő, a körítés szerintem teljesen felesleges lett volna. Gondosan összehajtottam a pergament, majd az elejére ráírtam a címzett nevét: Angela J. Sirett. Letettem a klubhelyiségben elhelyezett asztalra, remélve, hogy nem kerül illetéktelen kezekbe. És ennyi. Elmentem és ettem valamit, majd nem foglalkoztam többet ezzel a dologgal. Csak most jutott eszembe, ahogy rá várok, hogy vajon megtalálta-e és miként döntött a dologgal kapcsolatban. Igazán kitettem magamért, rendbe szedtem a fizimiskámat, hisz mégiscsak egy bál.
- Csak jöjjön el! – motyogom magam elé, remélve, hogy senki nem hallja meg. Végül meglátom a lépcső tetején. Fehér ruhájához hasonlóan világos maszkot talált. A lány megjelenése szó szerint mennyei volt, és ezt nem csak a ruhájának köszönhette. Amikor megpillantottam egy pillanatra elállt a lélegzetem és kihagyott a szívem egy ütemet. Aztán megindult lefelé. Kecsesen, lassan, ahogy a királynők szoktak a mesékben. Amikor odaért hozzám, meghajoltam, majd amint viszonozza a gesztust – már ha megteszi – felegyenesedem, és végre megszólalok.
- Egyszerűen gyönyörű vagy. És nagyon örülök, hogy eljöttél. – kissé elmosolyodom, bár leplezem az igazi örömöm, majd úriemberesen felajánlom neki a karom.

[- Köszönöm. Csak mondd meg, hogy te ki vagy!]

  Néha csupán kell egy csöppnyi fény, könny, ölelés vagy mosoly ahhoz, hogy a beborult eget is szépnek lásd. Ilyen varázzsal rendelkezik a kedvesség, amely habár egyszerű és hétköznapi, mégis sokra képes. Önmagában ez is csodálatos és talán még többet ér, ha mellé a meglepetés ereje társul. Persze nem aszinte már átlagosnak számító mugli szülinapi bulin elhangzott baráti „Meglepetééééés!”, hanem az olyasfajta, amely akkor kápráztatja el az embert, amikor a szürke, borús hétköznapjaink legrosszabbját éli. Érezteti vele, hogy vannak, akik igenis figyelnek rá.
   Meglepetten álltam az ágyam mellett, amelyen egy piros boríték és egy fehér liliom feküdt. Értetlenül körbepillantottam zugom kicsiny négyzetméteren, aztán, mint sas a zsákmányára lecsaptam az ismeretlen tárgyakra.  A hátam az ágy támlájának támasztottam és megszagoltam tiszta szín virágot. Ugyanolyan kellemes illata volt, mint a memóriámban és jóleső érzés ölelt át általa, a kellemes meglepetés hatására.
   Finoman kinyitottam a dinamikus színben úszó borítékot, amelyből azonnal egy meghívó csúszott ki: az Imbolc bál díszes invitáló levele.  Egy pillanatig csak pislogtam a szöveg felett, majd kelletlenül megfordítottam és egy kézírás tűnt fel rajta.
   Alaposan megfigyeltem minden betűjét. Ugyanolyan rendezett volt tartalma, mint kivitelezése is.
   Egy pillanatra elállt a lélegzetem, s az arcom lassan mosolyra húzódott. Rég ért ilyen kellemes meglepetés, de ez olyan jól esett, hogy teljesen magába olvasztott az izgalom.
   Természetesen felmerültek bennem a kiábrándító kérdések, hogy talán csak tréfa az egész, esetleg kelletlen veszélyekkel jár. De bárhogy is próbálkoztam meglátni az érem baljós felét, túl vonzó ajánlat volt számomra mintsem, hogy kihagyjam.
   Azért ez az önfeledtség nem vonatkozott mindenre, hisz meg akartam tudni, hogy ez az ismeretlen, kicsoda valójában.
   Törtem a fejem, hogy eszembe jusson bárki vagy akár bármi az L. H. monogrammal kapcsolatban és habár néha úgy éreztem, hogy közel járok a célhoz, utána végtelen messzeségbe kerültem a megfejtéstől, így hát a liliom finom illata mesélhetett csupán róla, arról, hogy milyen figyelmes.
   Beletörődtem abba, hogy információ nélkül maradok és úgy éreztem, hogy ez olyan varázst adhat a bálnak, amelyet jobb titokban tartani, hisz csak így lehet igazán mesés.
   Nem volt túl sok időm kitalálni, hogy mit vegyek fel, hogyan viseljem a hajam és hogy milyen színben pompázzon a sminkem, úgyhogy azonnal beestem a szekrényembe.
   Keresgélés közben eszembe jutott Elena, hisz annyiszor készültünk gyerekkori álombáljainkba, de az összeveszésünk sajnos beletorzított a képbe és ezzel együtt egyéb baljós gondolataim is nagy, fekete pacákat csináltak rá, de úgy döntöttem, hogy most az egyszer nem mások fognak érdekelni, hanem saját magam.

   „Igen, jól fogom érezni magam” – mosolygok biztatóan a képmásomnak, miközben utoljára megperdülök a tükörben. Körülbelül ez lehet az ezredik pördülésem, mire végre megfelelőnek találom a megjelenésem.
   Alapjában véve egyszerű ruhát viselek, ami hosszú, vajszín kellemes anyagból készült. A hosszított alsó részt a derekamnál egy masni töri meg, melyen túl ezüstös, kövekkel megalkotott minta díszeleg. Hozzá halvány melegszínű és fehér kövekből készített nagyobbacska fülbevaló, fehér, nagyobbacska kövekből kirakott karkötő és egy a ruhám által eltakart ezüstös magassarkú takar, amely a kedvenceim közé tartozik. A hajam göndör fürtökben omlik a vállamra bal oldalt, s hátul egy díszes csat tartja kordában kósza tincseimet.
   Az órára pillantok és betökélem, hogyha még egy óráig álldogálok itt akkor sem lesz jobb a kinézetem. Elhelyezem a pálcám a ruhámhoz passzoló, gyöngyös kézitáskámban, s utolsó mozzanatként felhelyezem az ezüstös maszkom, mely egyedi kivitelezésével zárja le a ruhaszettemet.
   Nagy sóhaj és indulás! Igyekszem minél hamarabb elhagyni a klubhelyiséget és gyorsan róni a lépcsőket, hisz nem szeretnék késni és a bál is erősen vonzz magához, teljesen beszippant.
   Mielőtt belépnék, veszek egy mély levegőt, lecsukom a szemhéjám és átadom magam a bálozás kellemének. Kilépek a lipcsőről az előtérbe.
   A zsúfoltság, melynek eddig csak a zaját hallatta, megjelenik előttem és én csak lassacskán merészkedem közéjük, keresgélve a tömegben. Különleges maszk, különleges maszk – ismételgetem a keresés célját.
   Már meg sem lepődöm, mikor a forgatag szélén megjelenik egy fiú. Elősször úgy tűnik otthagyja a termet, arra, ahonnan én érkeztem, de csupán megáll előttem, meghajol én pedig kislány módjára megszeppenek.
    Egy pillanatig habozok, aztán megfogom a szoknyám szélét és pukkedlizek, ahogy azt illik, s közben egy mosoly ül ki az arcomra.
   Van pár másodpercem végigtekinteni rajta. Magas, vállas, s fekete szmokingot visel, mint minden férfi, fiú a helyiségben, s hozzá társul ébenfekete haja és különleges maszkja. Valóban, a füleinél ívelt.
   Aztán megszólal, s kellemes hangja bekúszik a fülembe. Hirtelen nem tudom mit mondjak, aztán gondolkodás nélkül mégiscsak megszólalok.
- Köszönöm. Csak mondd meg, hogy te ki vagy! – karolom át közben és emelem fel rá a tekintetem. Egy fél fejjel nagyobb nálam, s első megállapításra jóképű, mégha maszk is fedi arcát.

 

♥

Egyre jobban kezd alakulni az este. Először elfogadta a meghívást, annak ellenére, hogy a teljes nevemet elhallgattam és még most is elhallgatom előtte, elfogadja a felé nyújtott karomat, és így állunk, megvárva, hogy a tömeg jelentős része bevonuljon a Nagy Terembe, vagy éppen ki a Nagy Teremből levegőzni egy kicsit. Arcomon széles mosoly, egyébként is, de még szélesebbre nyúlik, ahogy a tömegből egy-egy pár rám, Angie-re, vagy összességében a párosunkra pillant. Úgy érzem nem nézték ki belőlem, hogy elhívok valakit, és legkevésbé azt, hogy eljövök. Arról már nem is beszélve, hogy Angie-ről van szó. A Hugrabug ház sztár fogója – legalábbis én ezt gondoltam. Mint mindenki az összes meccsen kint voltam, amit megrendeztek, és minden meccset végig izgultam. És nem rég én is helyet kaptam terelőként, ami még több időt eredményez vele, plusz nem árt, ha formában tartom magam. Gondolat menetemet Angie kérdése, vagy inkább kérése szakítja meg. Elgondolkozom: legyek titokzatos egyelőre, és majd csak a megfelelő alkalommal fedjem fel a kilétem, vagy villantsam a legjobb énem, és fedjem fel magam most, ahogy kéri. Nem sokáig gondolkozom, mert iskolai egyenruha híján még szűkíteni sem tudja a kört a házak valamelyikére, így meghajtom előtte a fejem, és szabad kezemmel leemelem a maszkom, mint egy szuperhős, aki épp identitását akarja felfedni a hőn szeretett nő előtt. Ám a különbség annyi, hogy ez egy iskolai bál, és nem egy mozifilm, így a jelenet nem tudom miként hat majd a lányra.
- Leonard Hatchkins. – mutatkozom be, és a névről már fel kell ismernie, hisz egy a ház, egy az évfolyam, így a kötelező órák közösek egymással. A legnagyobb bukta akkor érne, ha nem ugrana be neki a név, de nagyon remélem, hogy erről szó sincs.
- Esetleg nem rám számítottál? – kérdezem félve, ám reménykedve, hogy nem így van. Ezt a bált nagyon remélem, hogy nem rontja majd el semmi sem.

[- Emlékszem, hogy harmadikban együtt jöttünk a Roxfortba, az Expresszen. Elena és én ültünk egy helyiségbe, bámulva az odakinti zord időt, zuhogó esőt, erre te meg az egyik haverod beestetek hozzánk, hisz már máshol nem is volt hely. Tisztán emlékszem rá, hogy aznap vizsgálták át először a dementorok a vonatot és nem volt túl kellemes élmény. Látogatásuk után Lena a megszokott udvariasságával össze is kapott veletek valamin, aztán a mi kezdetleges kis barátságunk befulladt, hisz ahhoz képest, hogy azelőtt mellettem ültél Bájitaltanon, elhúzódtál és nem beszéltünk. Úgy gondoltam, talán nem is vagy igazán kíváncsi a társaságomra]

  Egy szabad pillanatban megpróbálom megfigyelni az arcvonásait, de a maszk túl sokat takar ahhoz, hogy megtaláljam a megfejtést. Alapból eléggé rossz az arcmemóriám, ami idegesítő tényező, s bárhogy is próbálkozom, lányos zavaromban szinte egy arc sem jut az eszembe, amihez hasonlítana.
   Aztán már segítségre sincs szükségem, mert egy pillanat alatt felfedi magát.
   Alig bírok megszólalni, inkább csak az arcát figyelem, s belemélyesztem tekintetem az övébe, ahogy félrehúzza a maszkot. Elmélázom a kék szemein, miközben arcomon megszélesedik a mosoly, s a fülemben, mint ritmusos dobszóló zeng: Leonard Hatchkins.
   Megfogom a kezét, azt, amelyik elhúzza a maszkot a helyéről és gyengéden megérintem, jelezve, hogy jobb, ha visszateszi, hisz ez egy álarcos bál.
   Azonnal végigpörögnek az agyamban a képek, amiket Leoról alkottam. Megjelenik előttem egy kőfallal övezett sötétecske terem, amelyben diákok ücsörögnek, köztük én, s végigpillantva a termen valahol hátul meglátom Leot is, jóképű mivoltában. Nem is tudom, hogy miért nem jutott eszembe, pedig, mint háztárs és évfolyamtárs eléggé jól ismerem. Immáron 7 éve. Pont az évfolyam büszkeségei közé tartozik, hiszen udvarias, összeszedett és kifejezetten okos.
   Talán csak a sors iróniája, hogy mindig csak egy pár szót váltottam vele, hisz alapjában véve más baráti körbe tartoztunk. Azonban mintha csak szikra csillanna az emlékeim között, felelevenedik a régmúlt.
- Emlékszem, hogy harmadikban együtt jöttünk a Roxfortba, az Expresszen. Elena és én ültünk egy helyiségbe, bámulva az odakinti zord időt, zuhogó esőt, erre te meg az egyik haverod beestetek hozzánk, hisz már máshol nem is volt hely. Tisztán emlékszem rá, hogy aznap vizsgálták át először a dementorok a vonatot és nem volt túl kellemes élmény. Látogatásuk után Lena a megszokott udvariasságával össze is kapott veletek valamin, aztán a mi kezdetleges kis barátságunk befulladt, hisz ahhoz képest, hogy azelőtt mellettem ültél Bájitaltanon, elhúzódtál és nem beszéltünk. Úgy gondoltam, talán nem is vagy igazán kíváncsi a társaságomra – mesélem el a memóriámban feléledő képsort, s a dementorok megemlítésénél enyhén kiráz a hideg, de nem foglalkozom vele, inkább egy bátorító mosolyt festek az arcomra, amely inkább szól magamnak, mintsem neki. Ugyanis Leo mindig is vonzó pasik listáján szerepelt, csak soha sem próbáltam megszerezni. S most a lehetőség magától kopogtatott az ajtón.
- Őszintén szólva nem tudom kire számítottam. Nem is akartam tudni pontosan, hogy ki az illető, idáig. Hisz alapjában véve a figyelmessége is jó emberre vallott és ebben nem is csalódtam. Kellemes meglepetés volt, hogy te vagy az – nézek újra a szemeibe és próbálok annyi bájt varázsolni az arcomra, amennyit csak lehet.
- Már csak azt nem értem, hogy miért én?

 

♥

Angie lassan, de biztosan megfogja a kezem és visszavezeti, hogy újra feltegyem a maszkom. Nem épp erre a reakcióra számítottam. Nekem kicsit furcsán jött át a lány viselkedése, és nagyon erősen gondolkoztam, hogyha nem is műsorosan, de szépen, az etikettnek megfelelően inkább otthagyom a bált és inkább visszavonulok aludni. Emlékek peregnek le a szemem előtt, ahogy Angie arcát nézem. Valahol mélyen mindig is kicsit többet szerettem volna tőle, de nem volt alkalmam és merszem belevágni a dologba. Nem voltam a No. 1. soha, de féltem és tartottam az elutasítástól, ezért sosem mentem oda egy ilyen vággyal. Inkább csendben felrobbantam, mintha egy vulkán kürtőjébe egy dugót tennénk. Amikor a lány felhozza a harmadik évfolyamos dolgot, elmosolyodom. Emlékszem arra a napra. Ramaty idő volt és egyetlen félig üres kupét találtunk. Általában négy embernek terveztek egy kupét, és kettőt már Angie és Elene lefoglaltak. Az egyik barátommal, Rodolfo-val, estünk be harsányan nevetgélve a kupéba a lányokhoz, és ledobtuk magunkat a két szabad ülésre. Az igazság az volt, hogy az előzőből kitettek minket, mert egy viccünk nem úgy hatott, ahogy kellett volna, így menni kényszerültünk és már csak ott volt hely.
- Akkor találkoztunk először, emlékszem. Igazából már akkor meg is tetszettél, de nem volt merszem Elena előtt előhozakodni a dologgal. Meg még fiatalok voltunk, elhitted volna? Arról nem is beszélve, hogy mással emlegetnek együtt. – voltak pletykák, de a legtöbbjük kacsának bizonyult, de szárnyra kaptak egészen képtelen dolgok is. Egyszer Rodolfo rohant hozzám félig szégyenkezve, félig pedig a röhögéstől könnyes szemmel. Azt beszélték, hogy egy nőstény kákalaggal jöttem össze, és titokban sok más minden is van közöttünk. Először nem tudtam, hogy miként reagáljak erre, végül elröhögtem magam, és a végén már a hasam fogtam a nevetéstől. Aztán, mint minden pletyka ezek is szépen lassan ellaposodtak, végül mindegyik eltűnt, és csak néha-néha, egy poén alkalmával kerültek elő. Angie visszaránt a jelenbe és újabb negatív dolgokat sorol fel.
- Nem szeretném, hogy azt hidd, magyarázkodom, de bájitaltan sokaknak nehezen megy. Még Piton ültetett el mellőled harmadikban, mert akkor voltam igazán mélyponton. Próbáltam valahogy közel kerülni hozzád, de mikor elültetett a közeledből, buktam a dolgot. – nem is akartam ennél többet mondani, és nem is tudtam volna mit. Annyira nem erre számítottam, hogy ezt Angie tovább vitte a dolgot. Tetszett a figyelmesség neki, és örült, hogy én vagyok itt, de szkeptikus volt, és megkérdezte, miért pont ő.
- Nos, mint előbb már kétszer elhangzott, régóta kacérkodom a gondolattal, és ezt jó alkalomnak találtam, hogy megtegyem az első lépést feléd. De ha kellemetlen a társaságom, akkor felejtsük el az egészet. – a hangom nyugodt volt, és inkább kedvesen, már-már felajánlóan mondtam a végét, és nem fogok megharagudni, ha esetleg rábólint a dologra. Lassan végig simítok az arcán és érzem puha, finom bőrét. Azon gondolkozom, hogy vajon mi jár a fejében, és ilyenkor átkozom, hogy nincs gondolatolvasó varázslat, de majd hamarosan összehozok valamit ezzel kapcsolatban.
- A figyelmességem leszámítva – bár nem tudom mi a kedvenc virágod – nem úgy érzem, hogy jó lenne neked. – végül csak kiböktem a dolgot, bár lehet, hogy ezzel végleg véget vetek az estének, de nem árt, ha az ilyen dolgok megbeszélésre, és tisztázásra kerülnek.

[- Hát igen, elhittem volna]

  Kissé elbizonytalanodom, ahogy Leora tekintek. Mintha megtört volna a szemében a lelkesedés és szavai is furán hatnak, mintha csak engem okolna amiatt, hogy a múltban voltak rossz dolgaink. De hát gyerekek voltunk! S attól, hogy én ezt szóba hoztam nem hiszem, hogy a legjobb túlragozni a dolgot. Nem intéztem felé nyílt támadást, sőt még titkosat sem, mégis ő úgy viselkedik, mint az üldözött vad, akit nyíllal lőnek a sötét vadonban. Pedig nem akartam megbántani.
   Azon emberek közé tartozom, aki vidám és kedves, de ennél jobb nem tudok lenni és ha ő ezt mind félreértelmezi, s így mutatja, hogy rosszat gondol rólam, akkor miért hívott meg?
- Hát igen, elhittem volna - felelem neki mosolyogva, de nem tudom, hogy mennyit is lök ez a mosoly a beszélgetésünkön, mert azt veszem észre, hogy bármit csinálok, mondok, azt ő rosszul veszi fel. S ha valóban tetszenék neki és ha már meghívott, legalább ne teljes páncélzatban érkezett volna. Én nem bántani akarom...
   Aztán egyszerre, némi szünettel tagolva ledarálja a válaszait, egészein a bájitaltantól a benne meglapuló pesszimistaságig. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy tehetnék. Az az igazság, hogy egyáltalán nincs is mit mondanom, mert úgy érzem nem tettem semmi rosszat, mégis ő arra következtet, hogy kellemetlen számomra a társasága. Nos, ez egyáltalán nincs így, hisz alapból ő egy csodálatos ember, emellett nagyon jólesik az, ahogy elmondja, hogy tetszek neki.
   De nem tudom mit vár el!? Azt, hogy azonnal lesmárolom, vagy azt, hogy kimondom azt, hogy ő is tetszik nekem. Egyáltalán én nem vagyok ilyen, hisz szeretem az előjátékokat, a sejtelmes flörtölgetést, de nem ugrok azonnal a pasikra és ha ő ezt várja el tőlem, akkor nagyon rosszul teszi.
   Az az igazság, hogy szeretem, ha egy férfi magabiztos és nem az a papucs fazon. Talán Leo bizonytalanságát a várva várt alkalomra és az izgatottság kettősére lehet fogni, mégis szeretném, ha ugyanolyan magabiztos lenne, s ugyanolyan örömet okozna, mint a levelével, mert én igenis vágyom a társaságára, csak azt szeretném, ha lenne elég bátorsága hozzám. Ellenben vele, én úgy érzem van elég bátorságom, időm, energiám ahhoz, hogy megismerjem, de ha ilyen könnyen feladja, talán nem is voltam, vagyok számára olyan értékes, mint, ahogy azt elmondta.
   Felveszem vele újra a szemkontaktust, rámosolygok és szavak nélkül is próbálom a fekete maszkkal bekeretezett, csillogó szemeibe elmondani, hogy mennyire kedvelem. Átfonom a nyakát és egy puszit nyomok az arcára. Ahogy ezt megteszem, rájövök, milyen kényelmes is ez így, hogy szeretnék ott maradni. Aztán belesúgom a fülébe:
- Nekem most az a legjobb, hogy itt vagy, velem és őszintén szólva nem lennék máshol szívesebben. Szóval ne aggódj, nem csak neked vannak érzelmeid a másik iránt!
   Aztán lassan elhúzódom egy mosollyal az arcomon, majd újra átfonom az imént nyújtott karját és csengő hangon megszólalok.
- Azt hiszem a zene is minket hív...

♥

[én]

Az este kezd végre érdekesen alakulni. Kiderült, hogy nem csak nekem tetszett meg a háztársam, és mostmár végre Angie is kezdett feloldódni a kezdeti feszültségből, ami rám is hasonló hatással volt. Ezt az állításomat egy mosollyal erősíti meg, amire eleinte – kb. egy-két másodpercig – szkeptikusan figyelem, még fel is vonom a szemöldököm, de végül én is elmosolyodom. Először az este. Eleinte féltem, hogy el sem jön, és potyára készültem a bálra. Aztán pedig ez a kínos beszélgetés. De végre mindent sikerült tisztázni. Ezután némán fürkészem egy darabig. A szemébe nézek és belefúrom az én tekintetem, közben pedig próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében, mire gondolhat éppen. Nem vagyok az a fajta, aki rögtön letámadná őt, legyen az a letámadásnak bármilyen formája. Inkább egy kicsit félénk, visszahúzódó vagyok, talán pont ezért levélben üzentem neki és nem pedig személyesen álltam elé a kérésemmel. Sajnos – vagy nem sajnos – az ehhez hasonló dolgokhoz hozzá kell szoknia, mert eleinte rengeteg ilyen lesz, még akkor is, mikor már az egész iskola számára nyilvánvalóvá válik, hogy mi van közöttünk. Majd ha én megszoktam a dolgot, akkor talán kicsit többet is felvállalok. Na meg ott vannak a barátnők. Minden férfi legrosszabb rémálma. Ha a szóban forgó hölgyemény barátnői nem kedvelik a pasast, akkor minden erejüket egyesítve próbálják szétrobbantani a turbékoló gerlicéket, csak azért, mert az ő meggyőződésük szerint a férfiú nem illik hőn szeretett barátnőjük oldalára. Vagy csak félnek attól, hogy elvesztik őt, kevesebb idejük lesz egymásra, és puszta önzésből, maguknak akarnak mindent. Pedig ha meghallgatnak, biztosíthatnám őket, hogy felőlem annyi időt töltenek Angie-vel, amennyit akarnak, de nem megyek át papucsba, csupán kompromisszum képes vagyok. Ha van megfelelő tárgyalási alap, miért ne. Az egyetlen értelmes lépésem volt, hogy megírtam neki azt a levelet. Bumm, így lett a Chocapic – egy mugli étel, reggeli gabona pehely, mindegy. Mikor újra észbe kapok, Angie már a nyakamra fonta a karját és vészesen közelít az arcomhoz. Most jött el azon ritka pillanatok egyike, mikor elvörösödöm, mert egy puszit nyom az arcomra. Ez mindennél többet ér, és teljesen megnyugtat: nincs értelme feladni.
- Örülök. – válaszolom Angie-nek, majd mikor a zenét említi én is felfigyelek rá.
- Szabad egy táncra? – félig viccesen, félig komolyan gondolom a kérdést, bár ezek után nem hiszem, hogy ellenére lesz egy tánc. Kitárom a szabad kezem a Nagy Terem ajtajára mutatva, hogy részemről indulhatunk, és csak a hölgyek után, ahogy a katasztrófa filmekben lenni szokott: nők és gyerekek előre.

[- Rick add már vissza azt a gatyát!]

Joanne

Lázas készülődés. Ez jellemezte a bál napját. Az egész suli felbolydult. Mint valami hangyakolónia. Akadtak akik még mindig azon sopánkodtak, mit vegyenek fel, mi nem lenne annyira ciki. A lányok többsége egész nap erről témázgatott. Legalábbis a hangfoszlányokból, amik az összeverődött csoportokból kiszűrődött, ezt vontam le. Mások arról méláztak nagy izgatottan, ki kivel megy el. Mintha ennek nagy jelentősége lenne. Persze vannak akik mint hivatalosan is párként mennek, de én nem tartozom azok közé.
A lelkesebb tagokon kívül nem maradtak ki a negatívabb egyének sem, akik épp amiatt morogtak, hogy mi értelme van ekkora hajcihőnek. Nem tudom megérteni, hogy a besavanyodott emberek miért nem tudnak akár egy picit is jól szórakozni. Ha másért nem, legalább jól éreznék magukat, kikapcsolódnak és volt egy remek estéjük. És pont. Mit kell ezen túlragozni? Én is inkább azért gondoltam, hogy elmegyek, mert egy.. ott a helyem, kettő.. kell egy kis buli, főleg hogy ihatok is akár, három.. mert lesznek bőven csajok. Már csak ezekért megéri elmennem.
A készülődés... az hamar megvolt. Vagyis... némi kis bonyodalommal, ami valahogy így zajlott:
- Rick add már vissza azt a gatyát! - nagyban röhögtem a kezdés előtt fél órával a hálóban az ingben és egy szál alsóban ácsorogva. Idióta haverom, meg aki természetesen fel volt öltözve, két ágy tetején terpeszben ácsorogva idiótán röhögve a nadrágomat szorongatta és nagyban rázta a fejét.
- Gyere és vedd el. - bájosan vigyorgott, amiért szívesebben most bemostam volna. Hogy miért? Mint említettem a bálra készültem, és még szép hogy nem egyedül. Joanne rábólintott, mikor elhívtam. Nem tudom hogy jutott az eszembe, hogy pont őt, csak épp azon agyaltam kit hívjak el, akkor jött be épp a klubhelyiségbe, én pedig odamentem hozzá egy isteni sugallatra és elhívtam. Ha pedig már elhívtam, pontos is akarok lenni.
- Na jó Rick, add ide, majd máskor ökörködhetsz. - grimaszoltam felé, ahogy a kutyára is néznek mikor felforgatja az egész lakást. Meglódultam felé, ő pedig ugrott volna át a következő ágyra de a sarkát elcsíptem, ő pedig vetődött egyet a levegőben, és félig a padlón kötött fel. Egyből ott termettem és elhalásztam a nadrágom.
- Kösz szépen. - már vettem is fel, nehogy megint csak úgy kikapja a kezemből. Ez a kis hajsza bő tíz percet vett el az időmből és igencsak sietnem kellett. Némi gyors intézkedés a mosdóban, fogmosás, hajat belőni, arcszesz, meg egy kis férfiillat a sprayből aztán máris harcra készen.
A bejárati csarnoknál már tolonganak. Rengetegen lesznek ahogy látom, buliból nem lesz híján, mindenki itt van aki számít. Aki nem meg olvasson könyvet a kandalló előtt. A különféle illatok is már megcsapják az orrom, az illatszerek erős elegye, ami ekkora tömegben nem túl előnyös. De már kivehető az egyéb rágcsálnivalók illata, ami édesen hívogat. Imádom ezeket a kis összeruccanásokat, alkalmakat. Elfeledteti az emberrel, hogy a nap minden percében halálfalókkal van körülvéve, és egy rossz húzás is elég lenne a problémák tömkelegéhez. De ez most nem az az alkalom, mikor ezt kellene ecsetelni. Most szigorúan csak szórakozni szabad, kitáncolni a lábam, inni is ha már van lehetőség, de talán a legfontosabb, hogy a partnert gond nélkül megismerni minél jobban. Joanne szép lány, és eddig nagyon nem volt rá alkalmam megismerni igazán. Talán most, ha ténylegesen lesz rá lehetőség. Márpedig lesz. Csak találjam meg időben, nem hiszem, hogy örülne egyből egy ötperces késésnek.
Na szóval akkor ideje bevetnem magam a tömegbe, hogy megtaláljam Jo-t, mielőtt még az idő elüti a hetet. Igazából ide beszéltük meg a találkozást, nem tudom miért nem a klubhelyiségben. De nem probléma, megtalálom, csak ki kellene találnom, mégis milyen rucit vett fel, aztán onnét már gyerekjáték az egész.

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

Fáradt mosollyal ülök az ágyam szélén. Eszem ágában sincs ideje korán elindulni, elvégre ez is csak egy olyan puccos esemény, amit minden csitri annyira lelkesen vár. Ilyenkor kicsit azt kívánom, bárcsak olyan lennék, mint ők. Bárcsak örülnék az ilyen romantikus, talán kissé gyermeteg dolgoknak. Bár én is tudnék vihogni azon, kit nem hívtak el, vagy éppen hogy ki kivel ment. Valahogy nem hoz annyira lázba, mint amennyire amúgy nememnél fogva kellene, de ezzel talán nem kellene törődnöm. Elvégre a hajam még meg sincs fésülve, nem hogy olyan állapotba szedve, ami miatt nem röhögnek körbe a tökéletes hajú és ruhájú lányok. Mert nekik van tehetségük ahhoz, hogy pár perc alatt hercegnőt varázsoljanak magukból, de engem soha senki nem tanított meg erre. Nem kérhettem tanácsokat a négy bátyámtól, az bárhogy is nézem, több lett volna, mint nevetséges. Lionelnek egy évig volt állig érő haja, de akkor sem rakott bele csatokat, se virágokat. Na de mielőtt valami egész groteszk dolgot hoz ki a fantáziám abból, milyen módon lehetett volna feltűzni a bátyám haját, a sajátommal kezdek foglalkozni. Vagy inkább foglalkoztatni kellene valakit? A szomszéd ágyon ülő leányzóra pillantok, a huncut mosolyomból rögtön rájön, hogy valamiben a segítségét akarom kérni. A tekintetemmel felfelé nézek, hogy lássa az üstököm, mire megesik rajtam a szíve, és pár cuccal mellém vágódik. Kikötöm neki, hogy még véletlenül se csináljon belőlem barbie babát, mert akkor esküszöm, nem megyek sehová. Megnyugtat, hogy csak pár hullámot varázsol bele, nem viszi túlzásba, de szépnek kell lennem.
Kell? Miért kellene? Ez a bál nem arról szól, hogy szépek legyünk, hanem inkább arról, hogy a diákok egy este erejéig elfelejtsék, mégis mi folyik körülöttük. Én ezt elterelő hadműveletnek nevezném, és ugyan hajlamos vagyok összeesküvés elméleteket gyártani, ezúttal sem teszek másként. De kényszeríteni senki sem kényszeríthet arra, hogy jól érezzem magam, még a válogatott tanári kar sem. Elhívtak, ezért elmegyek, és igyekszem nem elrontani majd Danny estéjét. Nem ismerem különösebben a srácot, de nem félek az idegenektől. Híresen jó erőben vagyok, szóval ha valami nem tetszik, meg tudom védeni magamat. Nem is lenne olyan rossz büntető munkával tölteni ezt az estét. Na de ne szaladjunk ennyire előre, ha udvarias és kedves lesz, akkor én meg úrinő, már amennyire tőlem telik. Nem fogom megjátszani magam, hogy az neki vagy másoknak jó legyen, ha kedvel, azt magamért tegye. Mert a környezetemnek ideje lenne elfogadni, hogy nem vagyok teljesen normális. Na, azért ezt így mégsem fogom kijelenteni, még a szent Mungóban végzem. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy eltérek az átlagostól. Na, a különc sokkal pozitívabb jelző, mint a bolond, ezt mindenki tudja. És attól nem ment el a józan eszem, mert nem visítozok úgy, mint a korombeli lányok, ha egy jóképű fiú elsétált az asztalunk mellett. Nevetséges. Ezeknek a lányoknak súlyos problémáik vannak az önértékelésükkel, és fogalmam sincs, hol hagyhatták az önbizalmukat.
Észre sem veszem, hogy a hajam már kész, úgy kell megböködni a vállam, hogy adjak valami életjelet. Hát, elmerültem ebben az érdekesnek és világmegváltónak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető témában, de udvariasan megköszönöm a segítségét, mielőtt tükörbe néznék, mert utána nem biztos, hogy lesz kedvem udvariaskodni. A várakozásaim felülmúlta mindenesetre – ez a véleményem azután is, miután megpillantottam. Egyszerű, nem kócos, nőiesnek is nevezhető, ha ezt a szót lehet használni egy ötödikes lány hajára. Most már bátran elmerek indulni. Nem, inkább szégyenérzet nélkül, a bátorságom mindig megvolt.
Hamarosan megérkezek a bejárati csarnokba, ahol megpillantom Danielt. Ő nem is lát engem, és nincs éppen a helyzet magaslatán. Elvigyorodom. Én magam veszem a dolgok irányítását a kezeim közé, és közelítem meg a srácot. Mikor már a szeme elé kerültem, szarkasztikus célzattal integetek egyet a szeme előtt.
-Hát te sem vagy a helyzet magaslatán.
Nincs benne rossz szándék, a Joanne jelenséghez hozzátartozik a csipkelődés, de sosem azért teszem, mert meg szeretném bántani a másikat, ahogyan ebben az esetben sem. Remélem nem fog kislány módjára megsértődni…

Joanne

Ahogy fürkészem az elhaladó emberkéket, egyre inkább az az érzetem támad, talán kicsit korán jöttem. Pedig azt hittem Rick majd jó alaposan megszívat, én pedig szabadkozhatok, amiért késtem. Egy lányt nem szabad megváratni. Az már csak a hab a tortán, hogy ennek tetejében én is hívtam el. Remek lett volna, igazán. Viselkedésből csillagos egyes, plusz rossz pont a csajnál, plusz nem jó benyomás alapból. A várakozás közben kicsit előre szaladok az időben, megindul a fantáziám, vajon hogy fog sikerülni az este. Nem igazán ismerem még, hisz pár szót váltottunk, amikor elhívtam a bálra. De nem nagyon visszakozott ahogy láttam, ami jó jel. Legalább nem fogunk elücsörögni egymás mellett, és figyeljük ahogy mások szórakoznak. Vagy esetleg elmászkálnánk másfelé. Szeretném tényleg megismerni minél jobban, már amennyire engedi. Sok lány titokzatos szeret maradni, legtöbb tapasztalatom szerint én nyitok jobban, aztán szoktak a dolgok alakulni. Most nem tudom mi lesz, majd meglátjuk. Amit osztanak a lapok, de amilyen néhány esetben tudok őrült lenni, belemegyek olyanba is, amin sok lány megbotránkozna. De most kit érdekel, egyszer élünk, nem? Akkor pedig olyan dologba is bele kell a fejszét vágni, ami első ránézésre veszett ügynek tűnik. Mert ha nem teszünk semmit csak tétlenkedünk, azzal nem érünk el semmit. Nincs is rosszabb az életben, mint céltalanul bolyongani és harminc évesen rádöbbenni arra, hogy semmi olyat nem tettünk, ami akkor és ott adott lett volna csak elszalasztottuk, mert a közvélemény úgy kívánja ne tegyük meg. Én nem akarok olyan lenni, és teszek is érte, hogy elkerüljem.
Alaposan elkalandozok még attól a témától is, amit eredetileg a fejembe vettem, mire Joanne keze meglendül előttem. Csak akkor esik le, hogy ő is megérkezett. Most ilyenkor mit is kellene csinálni? Szégyenszemre szabadkoznom mint egy tizennégy éves zavarban lévő kamasz? Áh dehogy, felejtős. Különben is, ahogy megszólít, egyből rájövök, hogy mennyire is szabadszájú. Hogy is mondják? Felvágták a nyelvét. Bírom az ilyen belevaló csajokat, kivételt azok képeznek, akik emellett még oltári nagy egoval is rendelkeznek és azt hiszik tőlük származik a spanyol viasz.

- Woow, gyönyörű vagy ebben a ruhában! - elégedett vigyort eresztek meg, ahogy végig mérem. Ha valaki azt mondja, hogy hülye vagyok, hogy miért így indítok, hisz válaszolnom kellett volna, akkor annak azt mondanám, teszek rá. A látvány magáért beszél, és aki nem helyesli a reakcióm, az vagy egy másik lány, aki mellékesen nyugodtan lehetne féltékeny is, vagy pedig szimplán homokos az ipse, esetleg túl zöldfülű. Bókolni egy lánynak mindig illik, még ha történetesen ez most egész egyszerűen csak kibukott belőlem. Tényleg lehengerlő ebben a ruhában, a hozzá passzoló frizurával és egyebekkel. Igazából kicsit érdekes a helyzetünk, hisz ugyan elhívtam a bálra ami randinak számít, legalábbis elméletben. De hát ugye nem mindenki fogja fel randinak, én hajlok afelé, hogy igen. Fogalmam sincs, van-e barátja, vagy valami esélyes a láthatáron, de azt hiszem azzal, hogy igent mondott a felkérésemre, nem azt sugallná, hogy várna valaki máséra. Vagy rossz a logikám? Szóljon valaki, ha nem így van.

- Igazad van, nem vagyok. De csak mert épp azon gondolkoztam, vajon mi vonta el így a figyelmed az óráról. - na persze ez zavar a legkevésbé, a jókedv az arcomra is kirí. Kis csipkelődés sosem árt, főleg, hogy ha nem gondolom komolyan. Teszem azt, ő sem szántszándékból mondta azt úgy, ahogy. Egy biztos, ettől az estétől jót várok, ha már ennyire könnyedén veszi az akadályt, és nem borul a nyakamba mint egy szerelmes csitri. Na persze, az hiányzik csak, hogy olyanok vegyenek körül. Magamat azért jobbra tartom, mint hogy kis visítozó tinilányokkal üssem el az időm, hisz tőlük az égvilágon semmi mást nem várhatok, mint vinnyogást, nyálcsorgatást, csöpögést és szüntelen helyeselést.
A karom nyújtom neki illedelmesen, hisz talán majd be kellene néznünk a műsorokra is. De őszintén szólva bármire nyitott vagyok, ha úgy adódik, leléphetünk bárhová. Nem feltétlenül a buli és a piálás a fontos.

- Örülök, hogy eljöttél. - váltok szolidabb hangnemre, de ugyan ott bujkál az arcomon a virgonc mosoly is.

- Arra gondoltam, hogy lazára veszem az ábrát és bármiféle ötletre nyitott vagyok, ha esetleg nem a programok szerint szeretnél haladni. Szóval ha olyasmi megfordult a fejedben, akkor ne kímélj. - a mosoly most már vigyorrá formálódik.