A megbűvölt napóra

Draco Malfoy pennájából

A kastély egy szélvédett, macskakövekkel kirakott udvarán - ahova két-két erkélyről nyílik csak ajtó, az is egy szinttel feljebb, így lépcső vezet le a kis kerek területre - áll az a megbűvölt napóra, mely még a felhős Skóciában is mindig pontosan mutatja az időt. Télen is, esőben is látszik az árnyék, és mindig szinte percre meg lehet állapítani róla, hol is jár a Nap az égen.
Az idevezető utat egyébként nem sokan ismerik, ezért optimális a hely titkos, romantikus találkákra. Az egyik erkély a könyvtár leghátsó csücskéből nyílik, a másik meg… ki tudja?

Torkomat szorongató, visszafojtott sírással küszködve rohanok végig a kastélyon, nem kímélve senkit s semmit. Úgy tűnik alig vannak diákok a folyosókon, bár lehet, hogy csak a szemeimet elöntő könnyek akadályozzák a látásomat. Határozott mozdulattal törlöm le az arcomon patakzó kis folyamokat, de hiába, azok egyre gyorsabban jelennek meg újra s újra. Mit sem törődve a többiek döbbent tekintetével folytatom utamat, egészen addig míg nem bukkanok rá egy olyan helyre, ahol senki sem lát. Akkor, és csak akkor állok meg zilálva, s bár alig kapok levegőt, szaporán nyeldesem az előtörő könnyeket.
Lehuppanok a földre.
Percek telnek el, én meg bámulok magam elé.
Eszembe jut az előbbi találkozás James-sel, amikor úgy tűnt végre minden rendben lesz, erre újra eltűnt az a cseppnyi reménysugár, mely már hónapok óta éltetett. Lassan építettem fel újra az életemet, gondosan ügyelve arra, hogy minden részlete tökéletes legyen. Vissza akartam találni a barátaimhoz, ugyanúgy Christian-hoz, mint James-hez. ÉS ahogy egyre haladtam előre, bizakodni kezdtem, hogy lehet még minden ugyanolyan, mint régen. Talán nem kellett volna hinnem ebben. Se magamban. Hiszen honnan is gondolhattam, hogy van elég erőm hozzá. Hogy erősebb vagyok Nála. Nála, aki lassan eléri, hogy egyes-egyedül ő legyen velem az életem további fejezeteiben.
És én nem tehetek ellene semmit. Mert nem tudok.
Nem vagyok elég erős.
Nem..!

Mi lesz velem évek múlva? Vagy inkább, mi lesz belőlem? Az leszek-e, akit gyermekkoromban elképzeltem, azt az életet fogom-e majd élni, amit kislányként szépen kiterveltem?
Néha annyira erős az az érzés, hogy nekem is ott a helyem a bátyám oldalán. Igaznak kell-e lennie a mondásnak, hogy a családnak mindig össze kell tartania? Összetartás-e ez tényleg?
Nem tudom.
Semmit sem tudok.
Úgy érzem, hogy lassan megőrülök. Hogy én ezt már nem bírom.
Össze vagyok zavarodva.
Döntésképtelen vagyok.
Nem veszem észre a megoldást, pont úgy, ahogy a lépések zaja sem tűnik fel. És az sem, ahogy árnyék vetül rám. Valaki mögöttem áll. De nem érdekel..

Épp az előbb mostam meg néhány másodéves griffendéles fejét... Nem vagyok pesztonka, de mégis annak érzem magam... A gyűlölt dada, akit a csínytevő kiskölkök ki akarnak készíteni... A legrosszabb, hogy ezt nem csak az alsóbb évesek csinálják, hanem a felsőbb évesek is... Fogalmam sincs mit tehetnék már, de már nagyon unom, hogy én vagyok a rossz, ők meg az áldozatok... Miért nem tudják észre venni, hogy nem ártani akarok hanem, hanem pont ellenkezőleg? Annyi a szándékom, hogy mindezt átvészeljék.
Tristram szerint teljesen felesleges, amit csinálok és jóval keményebbnek kellene lennem. De legalább ennyi maradjon meg az emberségemből. Legalább én elhiggyem, hogy van még bennem valami emberi... Ha már lassan senki nem gondolja ezt...

A hálószobámba tartanék vissza, mikor szinte fellöknek a folyosón. Már épp utána kiáltanék, mikor észreveszem, hogy Trist húga az. Hova ilyen sietősen?
Figyelem ahogy eltűnik a folyosón. Vajon mi történt vele?
Már indulnék tovább, mikor úgy döntök, hogy inkább a lány után megyek. Ő Trist húga. S Trist nekem olyan, mintha a bátyám lenne. Szóval... Mindegy.

A napórához rohant.
Lesétálok utána. Nem vett észre.
Menjek inkább el? Vagy maradjak? Ő Trist húga. Ha valami történt vele, Trist ki fog borulni. Persze nem azért vagyok itt, hogy utána elregéljek minden neki, de talán ideje lenne, ha közelebbi viszont alakítanék ki Gwennel.
Végül döntök.
A vállára teszem finoman a kezét.
- Minden rendben?
Fura lehet tőlem ez a kérdés. Pont tőlem. De ő Trist húga.

[- Persze! Minden csak jó lehet, ha rájössz, hogy a tulajdon bátyád akarja teljesen tönkre tenni az életed. És persze, ezzel nincs gond. Hiszen miért is kellene rám bízni a sorsom alakítását? Ez nem az én életem.. -]

Dühöngök legbelül. Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, a szívem a torkomban zakatol, s olyan érzésem van, mintha akármelyik pillanatban robbanhatna. Kezeim ökölbe szorulnak, és kétszer a macskakövekre sújtok velük. Fáj, de nem jobban, mint a fejemben keringő érzések, s gondolatok. Már nem törődök a szemeimből patakzó könnyekkel, hagyom, had folyjanak végig a dühtől bíborszínre váltott arcomon. Milyen egyszerű lenne elmenekülni innen, elhopponálni, vissza se nézni. Akkor nem kellene szembenéznem se Vele, se a többi emberrel, akik koránt sem tudják milyen életet élek, mégis, előszeretettel gyártanak hazug, és valótlan történeteket rólam. Rólunk.
De hova is mehetnék? Nem ismerem a távoli rokonaimat, barátaim nem igen maradtak, és még ha egyiküknél meg is szállhatnék, Tristram pillanatok alatt rám találna. Dante? Nem. Nem akarom megbonyolítani az életét, a bátyám úgyis nála keresne először..

Gondolataimat megszakítva, egy kéz nehezedik a vállamra. Egy darabig csak csendben meredek magam elé, majd óvatosan nézek fel a kéz tulajdonosára. Elképedek. Vikitria áll felettem. Tudom ki ő, hallottam már egysmást róla, de sosem beszéltem még vele. Ezért is hat furcsának, hogy pont ő az, aki utánam jött (rémlik, hogy talán - többek között - őt is sikerült fellöknöm a folyosón).
Rendben? Semmi sincs rendben. Minden a lehető legrosszabb módon alakul. És nincs segítség.
Vadul válaszolok. Bár eszemben sincs megbántani a lányt, de nem vagyok önmagam.
- Persze! Minden csak jó lehet, ha rájössz, hogy a tulajdon bátyád akarja teljesen tönkre tenni az életed. És persze, ezzel nincs gond. Hiszen miért is kellene rám bízni a sorsom alakítását? Ez nem az én életem.. - sóhajtok fel a mondat végén. Körmeimmel a macskakövet kezdem piszkálni.
- Te hogy bírod? - kérdezem tőle. Tudom, hogy miként árulta el a barátait, és tudom azt is, milyen a kiközösítés. De azt nem értem, hogy hogy van ennyi erő ebben a lányban? Valamit rosszul csinálnék?

Amint rám néz, elbizonytalanodom abban, hogy valóban jó ötlet volt e utána jönni. Ő Trist húga. Mondogatom magamnak, de fogalmam sincs mit keresek itt... Nem tudok, jó tanácsokkal szolgálni. Nem vagyok egy "mondjad csak meghallgatlak" típus. És főleg nem vagyok jó abban, hogy valaki az én vállamon sírja ki a bánatát.
Volt idő mikor még voltak olyan emberek az életemben, akik hozzá m fordultak a problémáikkal. Volt idő mikor őket a barátaimnak hívtam. De azok az idők már elmúltak. Ők már nincsenek. S a nevükre sem akarok emlékezni. Ott hagytak, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, akkor mikor a felhők még csak tornyosulni kezdtek a fejem felett. Eltaszítottak maguktól. Belöktek a mélybe...
Mary... Grag... Damien...
Nem!
Takarodj átkozott emlék! Ők nem léteznek! Hallottak! Mind egytől egyig hallottak!
Rég megtanultam már, hogy elzárjam a múltat. Néha a felszínre próbál törni, de visszakényszerítem a homályba ahová tartozik. Mintha meg sem történt volna. Életem azon szakasza sosem létezett. Akkor még egy másik lány voltam.
Nem lepődök meg azon, hogy Gwen indulatosan szól hozzám. Nem veszem a szívemre. Miért tenném? Majdnem fellökött. Nem csak engem... Várható volt, hogy zaklatott. De a zaklatottságnak sosincs jó vége, főleg nem ezekben az időkben.
Intek egyet. És egy láthatatlan burok emelkedik körénk, kizárva a külvilágot. Jobb, ha senki nem hallja mi folyik itt. Ha az embert elárasztják az érzelmek félő, hogy olyat mond, amit később megbánhatna és manapság ilyenért halál is járhat...
Megtanultam már, hogy éljek túl. Apró kis trükkök, melyek az életben maradás alapkövei váltak. Gwen már akármit mondhat, rajtunk kívül senki sem fogja tudni.
Tristről beszél. Na igen... Trist nem az a fajta, aki hagyja a sorsot a maga útján járni... Beleszól ő mindenbe... Az én életemmel irányításával is próbálkozott. Nem is egyszer. És a mai napig nem tudunk dűlőre jutni azon a vitán, hogy ez valóban sikerült e neki vagy sem. Én tagadom. Ő viszont úgy véli, hogy egyedül neki köszönhetem, hogy még élek, és egyre erősebb leszek. Tény, ebben van némi igazság. De az életemet sosem hagytam irányítani!
Nem szólok. Csak hallgatok. Fogalmam sincs mit mondhatnék. Nem vagyok a barátja. Még csak az ismerőse sem. Én csak a bátyja barátja vagyok. Számára egy lány a sokból.
Mégis mit keresek itt?
Aztán nekem szegez egy kérdést.
Csönd van.
Fogalmam sincs mit mondjak.
Végül kinyögök egy hatalmas közhelyt...
- Az élet sosem könnyű.
Szép volt Viki... Érzem, hogy valamit mondani kéne, de valahogy attól is szerencsétlennek érzem magam, hogy csak állok mögötte, mint egy szerencsétlen.
Nem kellett volna utána jönnöm... De ő akkor is Trist húga! És igen, ideje lenne közelebbi ismeretséget kötnünk.
Vikitria Mirol képtelen megszólalni. Ilyet sem gyakran tapaszt a világ.
- A bátyád... - próbálok belekezdeni valamibe, de aztán ezt a gondolatot nem folytatom. Teljesen felesleges lenni hozzá tenni, hogy csak jót akar. Mindketten ismerjük Tristet. Tudjuk milyen. Nem egyszerű eset, meg vannak a maga dolgai, és túlzottan gyakran érezni, hogy más környezetben nőtt fel. És hiába vélem úgy, hogy a szeretteiért mindent megtenne, ő ezt is tagadja. Ő azt vallja, hogy mindenki táncoljon úgy, ahogy ő fütyül...
Végül olyat mondtok, ami magam is meglepődök:
- Hiszek abban, hogy egyszer jobb lesz.

[- Gyűlölöm az életem. -]

Dacos vagyok. Akaratos, jelenleg. Muszáj kiadnom magamból mindent, ami az utóbbi időkben történt, noha, tudom, hogy mindig ugyanez lesz. Felesleges tehát azon agyalnom, hogyan változtathatnék rajta. Szeretnék a saját lábamra állni, de nem megy. Nem engedi. És, ha titkolom is s magamnak sem ismerem be, lehet, hogy nem is akarom valójában, de legalábbis annyira nem, mint ahogy elképzelem.
Hogy az élet nehéz? Igen. Tudom. Ne nekem mondja, én réges-rég tudom ezt. A szüleim halála óta, sőt, a születésemtől fogva szenvedtem. A szüleimet sosem tudtam úgy szeretni, mint más, hiszen részben ők tették tönkre az életünket. Ha nem lett volna az az idióta hagyomány, Tristram-mal mindketten boldogan, teljes családban nőttünk volna fel. Így kellett volna történnie.. Vagy..
Ám, mégis minden máshogy alakult.
- Gyűlölöm az életem. - közlöm vele, minden köntörfalazás nélkül, majd egy szuszra folytatom. - Néha úgy gondolom, ha nem születek meg, nem történt volna ennyi szörnyűség a családban.
Sejtelmem sincs róla, hogy mit tud az életünkről, hogy Tristram mit mesélt neki. De sejteni sejtheti, hogy nem volt tökéletes, fénymázas a két testvér élete.

Ahogy félbehagyja, rápillantok. A szemeibe nézek. Őszintén, komolyan.
- A bátyám? Fejezd be, nyugodtan. Tudom mit akartál mondani. Hogy jót akar nekem, megvéd, mert a húga vagyok. De úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt kismadár, aki csak távolról nézi a szabadon szálló társait.
És, aki soha sem fog szabadon repülni, teszem hozzá magamban.
- Én rég nem hiszek ilyesmiben. Szép dolog a remény, Vikitria. Tényleg. Csak sajnos nem minden esetben valósul meg. El sem tudod képzelni, hogy mióta reménykedtem. De feladtam. Azt hiszem, végleg.