Befalazott folyosó

Tristram de Crasso

„Méltatlan vagy a nevedre. Áruló vagy.” Időről időre visszatér egy kísértet. „ Hálátlan! Eldobsz mindent, amit kaptál? Ne számíts rám többet.” Néha Eric vagy Mathias hangján szólal meg; emlékeztetnek arra, hogy milyennek kellene lennem.
„Emlékezz vissza! Emlékezz vissza... Nem felejtheted el! Tudod, hogy nem szabad a többi kelletlen dologgal együtt a homályba süllyesztened, ugye? Csak néha jusson eszedbe.”
A nyakamba szakadó kétséget az ellene küldött hideg víz sem űzhette el, pedig a tarkómon elindított harcba a testem egésze beleborzong. Remeg, mint lábam alatt a föld, a tusolóból ömlő jeges víz zubogásának visszhangját a dobhártyámon játszó őrület üti, de Okoska hangját semmi nem tompítja. Elszántabb, mint valaha és talán kétségbeesettebb is, de nem értem miért. Hisz nem tettem semmit.... Semmit! Talán megfogadta már, hogy soha el nem hagy? Velem lesz, míg szólnak bennem a dobok, miket most is mindenhol ott érzek: a fülemben, a fejemben, a mellkasomban, az ujjbegyeimben, Mindenhol. Talán csak egy koldus zenéje ez, egy meggyötört gyermeklélek esztelen fele lüktet szüntelen, kínzón és fájón, akarva, vágyva még az érintésnél is jobban a megváltó… „Hálátlan!”
Bármennyire is kegyetlen a hideg víz, megmozdulni nem tudok; valami makacsság szökött a lábamba és úgy döntött marad.
Érzem.
A tél tombolt egyet megmutatva azt az erőt, amivel nekem rontott mikor kétségbeesetten visszavártam azt, ki elment azon a furcsa délutánon.
Érzem. Nem az arcomon, hanem mélyen a fehér bőr alatti piszkos, szutykos szövetekben, amik őrzik hitványságomért kapott jutalmakat: a csalásomért, a hazugságaimért mellyel családom nevét piszkítom akaratlanul miközben szép lassan ráeszmélek a világomra åa az otthonom sötét titkaira/árnyaira melyeket a csupa rózsaszín meséktől ez idáig nem láthattam oly tisztán, mint most; de legfőképp az értelmetlen várakozásért, Dina visszavárásáért mellyel ellentmondok a neveltetésem minden alapjának - mert hiába látom már, hogy minden amit az eddigi életemben útravalónak kaptam nem csupán gyerekcsíny, ércélődés és könnyed ármánykodás szülte tudományok, hanem a velejéig romlott rothadó, arannyal bevont szemét, felkészítés valami még ennél is hitványabbra. Tudom, hogy amit eddig nekem adtak azok sokkal többet érnek, mint egy barát. Érte kár feladnom bármit is,...de oly nehéz elszakadni, miután oly erősen hittem, hogy bár kissé esetlen a barátságunk, örökre szóló.
Emlékek bántanak, melyeket a tudatom legmélyebb szegmenseibe száműztem, melyeknek most is odalent kéne pihenniük egy kopott babaházban: emlékek szép napokról, mikor még naivan hittünk a legyőzhetetlen mumusokban.
Túl élénk képek! Betolakodnak, s nekem nincs erőm visszaszáműzni őket; egy fáradsággal és rettegéssel terhes sóhaj kísért el a padlóig, egy gyógyszeres fiolából megmaradt üvegcserép-temetőre.

Egyszerre aztán a nedves hálóköntösöm sem zavar többé, nem is fázok már; a fürdőszoba bántó fénye távoli csillagként dereng egy sötét alagútban, amit összebilincselt bokával el nem érhetek, de valami rohadt remény nem hagy nyugodni. A sötétet mindig féltem; egy árny most is körül rajong, s én vinnyogva várnék valami megváltót vagy egyszerűen összekuporodnék a földön várva a legrosszabbra, ha a remény nem ragyogna előttem. S én megyek. Esetlen lépteim csak még ügyetlenebbekké válnak a sietségben, az alagútban baljós szél fúj hátra s minden lépés gyötrelem. Mintha égő parázson kellene járnom, éget, szúr; üvöltenék; s mennék. Mégis mennék. Megkeresném a világosságot, az elveszített barátot, édesanyám hidegen féltő, óvatos mosolyát, kandallóban lobogó tüzet, vagy örökre eltemető hómezőt mely talán ott fekszik az alagút végén s csak reám vár. Mert én égnék rajta: a hófödte tájon; minden kacatommal, minden bánatommal, haragommal, félelmemmel, vágyammal.
Aztán hallom a vizet.
Kopog, csöpög. Mind közelebb. Bármit elviselnék, csak vízbe ne kelljen fúlnom. Járok inkább parázson, kétségbeesetten zakatoló szívvel keresem a fényt, de a cseppek egyre közelebbről hallatszanak. Visszahangoznak a falakon; utolér. Vagy én szaladtam neki? Nem hófödte táj vár, nem az világít. Hanem otthonom előtt elterülő széles tengerpart, s a sötét alagút mögöttem zárul. A szűk küszöbön egyensúlyozok, mert előttem a mélység, mögöttem házam zárt ajtaja. Ki üvölt olyan nagyon?
- Csendesen.... felkelted... kérlek...nem szereti.... - anyám dühös lesz, ne kiálts kérlek.