Félreeső sötét sarok

Szeretnél elbújni a báli forgatag elől? Rendezni a szerelmi életedet vagy éppen kicsinálni valakit, aki megitta előled a pezsgőt? A lépcsőktől nem messze megtalálod ezt a helyet, senki sem jár erre és nem is igazán figyelnek rá. Ideális hely a személyes ügyek intézésére.

Gwennie

Az a röpke negyedóra is végtelenségnek tűnt a tánc és a találkozó időpontja között. Komolyan nem tudom, mi volt velem, és miért vártam ezt annyira, de az tény, hogy talán soha nem éreztem még így magam, amikor egy lányról volt szó. Jó-jó néha igazán elbűvölő volt valamelyik csaj, de egyik sem ért el nálam olyan hatást, mint az előbbi táncpartnerem. Amikor a szemeibe néztem, akkor teljesen elvesztem bennük, és nem azt terveztem, hogy mikor és hogyan sikerül majd felvinni a lakásomra. Nem, ilyenről még csak szó sem volt. Olyasmi érzések voltak bennem tánc közben, amelyek nem akarták elengedni őt, és minél közelebb akartak lenni hozzá. Nos, ezzel még magamat is megijesztem, de komolyan. Ez vajon mennyire normális? Mert tényleg nem tudom, hogy megőrültem-e. És pont emiatt haboztam, hogy elmenjek-e, miközben a táncoló tömeget, és az őket csodáló embereket néztem a falnak döntve a hátamat. Először volt bennem kétség, hogy vajon eljön-e a kiszemelt, mert ha nem, akkor... akkor még nem tudom mit tettem volna.
Csak összevont szemöldökkel kerestem a most már ismerős alakot, vagy legalább próbáltam felismerni a ruháját a tömegben, de amióta szétváltunk, azóta nem láttam, és némileg ez aggasztott, hogy vajon hova lett. Lehet, hogy elijesztettem, vagy csak bepalizott? Ehhez hasonló gondolatok jártak még a fejemben, s bár nem volt rajtam óra, nagyjából úgy saccoltam, hogy körülbelül tíz perce vághatom ott a falnál azt a fancsali képet. Szóval hirtelen elhatározásból elindultam, hiszen még bele kellett vennem az út időtartamába, hogy át kell verekednem magam egy csomó álarcos bálozón, ami azért néhány percet biztos igénybe fog venni.
Nagy nehezen, de odaértem. Nem tudom, pontosan hol járhatott a negyed órás „szünetünk”, de kicsit aggasztott, hogy még nem volt ott a megbeszélt helyen. Persze tudni fogom, hogy ő jön, egyrészt a ruhájáról, másrészt mert itt tényleg nem nagyon jár senki, harmadrészt pedig csak elég belenéznem a szemeibe, és azonnal felismerem. A hihetetlen az egészben az az, hogy azt sem tudom, ki ő, vagy hogy néz ki az arca, csupán azokat a kék íriszeket láttam, de már az is bőven elég volt arra, hogy folytatást követeljek a tánc után. Amit remélhetőleg meg is fogok kapni, már ha eljön. Ha eljön...
Idegesen beletúrtam a hajamba, s magamban már azt tervezgettem, hogy én röhögve fogom azt előadni Brandonnak, hogy felültettek, ő meg majd kb röhög rajtam, amikor cipők kopogására lettem figyelmes, így a hang irányába néztem reménykedve.

[- Szerbusz, újra. -]

Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen egy tánc ennyi érzelmet vált majd ki belőlem, és mégis egyre hevesebben dobog a szívem, ha arra a férfira gondolok. Teljesen elbűvölt, és mióta véget ért a táncunk, csak is Rá tudok gondolni. Számomra is meglepő és hihetetlen, hogy hogyan tudott ennyire megbabonázni ez az idegen, és, ha mással történne ez, bizonyosan óvva inteném a hirtelen találkától, ám mégis, nem tudnék rosszat feltételezni ezzel kapcsolatosan.

Fogalmam sincs mit illik ilyenkor. Késsek picit, vagy érkezzek időben, esetleg korábban? Nem szoktam hozzá a (nevezhetjük talán így is) randevúkhoz, ezáltal nem vagyok e téren tapasztalt sem, nálam általában a spontén ötletek a nyerőek, és, ha a saját útvonalamon haladok, ez az esemény is sikerrel zárul majd, remélhetőleg.
Már lassan a 10. percet üti az óramutató, kerek 5 percem van még.
Az időben érkezés mellett döntök, így el is indulok a kijárat felé, bár nem könnyű átverekedni magam a tömegen, és mire sikerül elérnem az ajtót, több lábon taposok át, körülbelül háromszor majdnem orra bukok, szóval nem könnyű mulatság ez. De a végeredmény mindenért kárpótol majd..!

Ahogy lassan a lépcsőkhöz érek, picit megállok. Eddig eszembe nem jutott belenézni a táskám mélyében rejtőzködő kozmetikai tükörbe, hiszen úgy mond senkit sem érdekelt az összhatás, most mégis, ahogy lopva bele-belepillantok örömtől sugárzó arcom láttán, még magam is elmosolyodok.
Komolyan nem értem mi történik velem..
Pár lépés után megpillantom az ismeretlen hercegemet, és újból előtör belőlem a boldogság és az izgatottság érzéseinek keveréke.
Rég éreztem így.. Hihetetlen..

- Szerbusz, újra. - köszönök szemlesütve, és belepirulok a saját szavaimba. - Őszintén, örülök, hogy újra találkozunk. - mosolygok, miközben tekintetem felemelve a férfi tekintetét keresem, és mélyen s lágyan egyaránt belemélyedve csodálom.

Gwennie

A hang elhalt. Megálltak. Vagy éppen más merre terelte a Sors az illető útját, de mindenesetre nem felém hozta. Ideges voltam, és attól, hogy ideges vagyok egy lány miatt, csak még idegesebb lettem. Ez most így hülyén hangzik, de így van. Bosszantott, hogy nem tudok uralkodni magamon, szinte beleőrültem a várakozásba, hogy ez alatt a negyed óra alatt nem volt ott.
Újból beletúrtam a hajamba, és még az is eszembe jutott, hogy elszívok egy szál cigit, de ez két dolog miatt nem volt lehetséges. Egy, nem hiszem, hogy ez engedélyezve lenne a kastélyban, még ha nem is vagyok diák, meg a cigaretta mégiscsak mugli „eszköz”, kettő, nem is hoztam magammal egy szálat se. De lehet, hogy ez most hiba volt. Vagy nem olyan biztos az, hiszen ez egy elég káros dolog, ami az egészségemre sincs jó hatással (mondaná egy higiéniabolond), meg ha a lány mégiscsak eljönne, akkor az sem túl szerencsés, amikor cigi szagom van. Úgyhogy mondhatjuk, hogy előre gondolkodtam.

Megint csak hangokra lettem figyelmes, így ismételten elnéztem abba az irányba, ahonnan jött, és mosolyra húzódott a szám. Ott állt Ő, amint éppen belepillantott a tükrébe, majd elindult felém. Nem is értem miért, de szívem hevesebben kezdett verni sugárzó mosolya láttán, és még így is el voltam bűvölve, hogy az álarcát még nem is vette le. Mi lelt engem?
- Szia! – viszonoztam a köszönést, mikor odaért hozzám, s már cselekedtem volna is, hogy megcsókoljam, de aztán nem tettem meg. Más esetben már rég léptem volna ez ügyben, de ezúttal úgy éreztem, hogy nem ez lenne a legmegfelelőbb tett. Elképesztő, hogy milyen hatással volt rám, és ismét mosoly kúszott arcomra, mikor elpirult.
– Én is örülök, hogy eljöttél. – álltam a tekintetét, ami bármire képes lett volna akkor rávenni. Komolyan, nem hiszem, hogy nemet tudtam volna mondani azoknak a szemeknek, sőt vonzották az én tekintetemet, nem engedték, hogy másfele nézzek. Szinte rabul ejtettek.
- Egyébként még be sem mutatkoztam. Dante vagyok. - jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom, mikor feleszméltem a szemei okozta ámulatból. Úgy véltem az megfelelő kezdeményezés lenne, ha először én mutatkozok be. Ezek után viszont nem bírtam parancsolni magamnak, furdalt a kíváncsiság, hogy az egész arcát láthassam. Annyi biztos, hogy már így is megbabonázott, így legfeljebb csak még erősebb érzelmeket tud kiváltani belőlem. Hű, ez már önmagában furcsa. Érzelmeket vált ki belőlem valami.
- Mit szólnál hozzá, ha levennénk a maszkunkat? Én már nem érzem szükségét ezeknek. – vigyorodtam el, és reméltem, hogy belemegy a dologba.

[- Remélem nem várakoztattalak sokáig. -]

- Remélem nem várakoztattalak sokáig. - mosolygok, de szándékomban nem áll elmondani, hogy bármi kétség merült volna fel bennem a találkozásunkkal kapcsolatban. Mert volt, igen, volt bennem egy kis negatív érzés, de mikor megláttam Őt újra, minden elpárolgott, és csak az öröm s izgatottság vegyes keveréke maradt meg.

Amíg beszél, csak nézem. Keresem azt a lényeges tulajdonságát, ami miatt most itt vagyok, ami megfogott már az első pillanatban, ami jelenleg is fogva tart, és nem enged. De nem találom. Mert nem is találhatom, hiszen nincs is mit. Ő az egész lényével tart maga mellett, és én csak csodálkozom magamon.
Milyen furcsa.
Hogyan bízhatsz máris meg ennyire egy emberben, akit percek óta ismersz csak, és akiről azt sem tudod kit rejt a maszk. Milyen ember lehet valójában? Egyáltalán, olyan-e, mint amilyennek te látod az első találkozás óta?
És, miért nem érdekelne az sem, ha teljesen félreismerem, ha nem olyan, mint amilyennek vélem? Mert, ha ígyis lenne, úgy érzem teljesen hidegen hagyna. Hiszen az a valami, ami eddig is a bűvkörében tartott, az ezután is ugyanúgy ott lesz, ugyanúgy nem ereszt..!

- Szívesen jöttem, Dante. - ejtem ki a nevét, végre. Mostmár legalább a nevét tudom. A név számomra mindig is fontos volt. Jelentőségteljes. Nem tudom miért, de a név számomra tükrözi a személy jellemét, a tulajdonságait, a természetét, egyszóval: Őt magát.
Dante.. Milyen különleges keresztnév. Ugyanolyan kitartó, és állhatatos, mint ránézésre a tulajdonosa szempárja is.
- Örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Gwendolyn. A barátaimnak, Gwennie. - mutatkozok be én is. Csak a keresztnevem az, amit elárulok, minek is mutatkozzak be teljes egészében, leglaább egy kis titokzatosság maradjon meg közöttünk, főleg, hogy a maszkot is el akarja hagyni.. Végülis, semmi furcsaság sincs ebben, hiszen a bálnak lassacskán vége, és ez a találkozás rég nem arról szól, hogy még mindig titkolózzunk kilétünket illetően. Én meg akarom ismerni, Ő szintén. Tudni szeretnék róla mindent. Szomjazom az egész lényére. Úgyhogy, nem tétovázom, beleegyezek.
- Rendben van. Amúgyis kezdett feszélyezni ez az álarc. Így nem lehet ténylegesen megismerni a másikat.. És kikezdi? Vagy lássuk egyszerre a másik arcát? Ki tudja, milyen meglepetés érhet.. - nevetek fel.

Gwennie

Amíg beszélt, csak mosolyogtam. Egyszerűen nem bírtam levakarni a képemről azt a mosolyt, már a puszta látványa is ezt váltotta ki belőlem. Mi lesz akkor, ha lekerülnek az álarcok?
Gwendolyn. Szép név. Sőt, nekem most egyenesen gyönyörűen hangzik, mint ahogyan valószínűleg a gazdája is az.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Gwennie! – azzal kezet csókoltam neki. Oké, kicsit elcsépelt dolog ez, de így volt alkalmam megérinteni, még ha csak pár másodpercre is. Bőrének kellemes illata, érintése pedig puha volt, mintha csak egy angyal állt volna előttem. Egy angyal, akit talán én meg sem érdemlek. Milyen ironikus ez a dolog. Hiszen én embereket ölök és kínzok, megkeserítem egyesek életét, addig róla ezt, így félig ismeretlenül sem tudnám elképzelni. Sőt, ez teljeséggel lehetetlen, neki nem szabad a rossz oldalon állnia! Az összerombolná a róla kialakított képet, bár az is igaz, hogy az sem érdekelne. Egyszerűen már nem tudna olyat mondani, ami miatt most rögtön itt hagynám, sikerült ez alatt a rövidke idő alatt teljesen magához láncolnia.
Ismét apró mosolyra húzódott a szám, mikor beleegyezett a javaslatomba, s magamban már szinte alig vártam, hogy láthassam az arcát. Nem voltak konkrét elképzeléseim, hogy nézhet ki, de ehhez a hanghoz, ehhez az egész lányhoz biztos, hogy nem egy csúf arc tartozik. Legalábbis számomra biztos, nem lesz az.
- Szerintem kezd te, aztán majd én. Segítek. – ajánlottam fel, miközben ismét elvesztem a kék íriszekben, majd lassú léptekkel a háta mögé sétáltam, és kibontottam a maszkját. Ezek után még nem mentem vissza elé, hanem az én álarcomat is a fejem tetejére toltam, majd csak ekkor pördítettem magam felé Gwendolynt. Miközben fordult, a szívem hevesebben kezdett verni, s csak az járt a fejemben, hogy mindjárt meglátom. Mindjárt lelepleződik az álcája, és már nem fog bujkálni előlem a báli maszk mögött. És hogy mit fogok tenni, mikor meglátom? Fogalmam sincs, majd a pillanat dönt efelől.
Mély lélegzetet vettem, számoltam vissza a 180°-ból. Már csak 90°. Már csak 45… 30… 15… 5… és végre megláthattam arcát, de a pillanat tényleg döntött az első reakcióm felől. Konkrétan lefagytam a látványtól, és próbáltam feldolgozni, hogy nem csak képzelődök-e. Az ő szemeiből is a meglepettség tükröződött, de ez nem is csoda. Ő az a lány a Szellemszállásról. Aki magán mentőakcióba kezdett a másik diáklány megmentéséért.
- Komolyan te lennél Gwendolyn? Ezt nem hiszem el! – kezeimet tarkómra tettem, és úgy pördültem meg a saját tengelyem körül. Ez nem lehet! Vagyis abban nem tévedtem, hogy az arca tényleg gyönyörű, ezt már az első találkozásunkkor is megállapítottam, de így felmerült bennem a kérdés, hogy mit fog most tenni. Felpofoz? Vagy talán itt hagy? Mert bármennyire is meglepett a dolog, és bármennyire sem számítottam pont ő rá, míg nem tudtam az igazi kilétét valami hozzá vonzott, és annak a valaminek a varázsa még így sem múlt el. Ez az érzés tart még mindig itt, ez az ami miatt nem húztam el rögtön a csíkot, mikor megláttam, ki ő, és reméltem, hogy ő is ugyanígy érez, de a biztonság kedvéért lágyan megragadtam a csuklójánál, hogy még akkor se tudjon elmenni, ha ezt tervezné. Nem szeretném, hogy itt hagyjon, többet szeretnék tudni róla, hiszen lehet, hogy a mi kis párbajunk alkalmával nem kicsit ismertem félre. Sőt, ebben biztos vagyok. Hiszen ő az én angyalom.

[- Örömmel. -]

Alig várom, hogy végre lekerüljenek az álarcok, és teljes valójában láthassam őt. Magamban már elképzelem az arcvonásait, próbálok a tekintetére alapozni, hiszen úgy érzem eme szempár mindent elárul. Egyre jobban elveszek az íriszei mélységében, és hiába is próbálnám visszafogni magamat, ha akarnám se bírnám ezt megtenni, csak mosolygok rá, és legbelül érzem számomra ez a férfi nem olyan, mint a többi. Több. Sokkal több. Bár nem ismerem, de az érzéseimre alapozok, és tudom, nem fogok tévedni..!

- Örömmel. - biccentek a szájam szegletében bújkáló mosollyal felajánlására, majd megvárom míg a hátam mögé sétál, és csak utána folytatom, halkan. - Köszönöm!
Tengernyi időnek telnek a másodpercek, mire megérzem a maszk könnyedségét, ujjaimmal felnyúlok érte, lassan leemelem, és várok. Hiszen csak is akkor szeretnék megfordulni, ha az ő arcát sem fedi már az álarc, és végre magam előtt láthatom őt!
Könnyed lassúsággal fordít meg, és alig pár pillanat múlva meglátom azt a férfit, akit hetek óta próbálok elfelejteni..
El sem hiszem, amit látok, és tudom, most kellene megfordulnom, és itt hagynom őt, hiszen már láthatom valódi arcát, azt az arcot, akiben ugyanolyan lánggal lobog a gyilkos ösztön, mint szemeiben a vágy irántam. Csak kapkodom a levegőt, és nem akarom elhinni.
Miért pont ő?
És, miért nem múlik az az érzés, amit a táncunk óta érzek iránta..?

Ahogy megfogja a csuklóm, hátrálok egy lépést. Nem, nem félek. Csak nem tudom mit kellene most tennem? Olyan váratlanul ért ez az egész, teljesen leblokkolok, és a mosoly is lefagy az arcomról.
Hihetetlen.
Lehetetlen.
Egyszerűen nem találom a szavakat, cselekedni sem tudok (vagy csak nem akarok..?), mindössze csak pár szót felelek neki.
- Ezek szerint. Az érzés kölcsönös.
Annyi minden kavarog a fejemben, mindenféle badarság, lehetetlen ötletek, többek között az is, hogy szándékosan tette ezt velem. Direkt jött ide, hogy megtaláljon. Biztos nem akar tanút hagyni. De hogyan tudhatta, hogy jó ember rejtőzik-e a maszk alatt?
De hiába minden ellenérzés, az érintése perzsel, ugyanúgy, mint ahogyan a tekintete égetett percekkel ezelőtt. Próbálom ezt a legcsekélyebb mértékben kimutatni, nem akarom, hogy tudja, a kiléte miatt aligha változott meg bennem valami is..

- Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem..? - teszem fel az engem jelenleg leginkább foglalkoztató kérdést, de a kezem nem húzom el tőle. Magamban tudom s érzem, hogy mennyire jól esik az érintése, de ezekben a pillanatokban hülyeség lenne mindezt bevallani neki. Inkább maradjon csak abban a hitben, hogy a kiléte miatt elmúlt a varázs, mégha ez koránt sem igaz, sőt..
És bár kiálthatnék, hiszen attól, hogy senki sem jár erre, valaki biztosan meghallaná, mégsem teszem. Szeretném hallani a válaszát. Azt, amint kimondja, hogy miattam van itt, csak nem a rosszabbik értelemben. Akarom, hogy tényleg miattam legyen itt..! Mégha mindez hazugság is lehet a szájából..

Gwennie

Kicsit vicces lett a helyzet. Mindenki másra gondoltam volna, csak ő rá nem. De tényleg mindenkire. A másik részről viszont milyen igaz is, hogy ő az én angyalom. A múltkor is a megmentő szerepe jutott neki, hiszen tőlem akarta kiszabadítani a társát. Már akkor is becsültem benne azt, hogy ki mert állni ellenem, ráadásul egész jól helyt állt, s talán pont azért engedtem el, mert volt benne valami… valami, ami most is magához rántott. Nem hiszek az ilyesmiben, de talán a Sors rendezte így, hogy találkozzunk, és most a bálon is összefussunk. Ez nem lehet véletlen.
Nem engedtem el a csuklóját, nem akartam, hogy elmenjen. Csak néztem azokat a kék szemeket, melyek egyszerre sugároztak meglepettséget, dühöt, s talán egy icipici ijedséget. Meg is érteném ezt. Hiszen a legutóbbi alkalommal meg akartam ölni, ráadásul biztos, hogy nyilvánvaló neki az, hogy halálfaló vagyok. Még egy ok arra, hogy tartson tőlem, vagy legalábbis ne álljon szóba velem. Pedig ezúttal nem akarom bántani, sőt!
Elmosolyodtam kérdésén, és önmagamnak a fejemben szintén elismételtem. Mit akarok tőle? Ezt még magammal sem tisztáztam teljesen, de azt hiszem, eljött az ideje. Megölni? Én nem öldöklök ész nélkül, főleg nem egy bálon. Barátkozni? Ugyan már, kérlek! Egy éjszakás kaland? Hm.. nem, nem ezért jöttem én ide, de akkor miért?! Áh, de szükségem lenne most arra a cigarettára, legalább „kitisztulna” a fejem!
Az is megmosolyogtató volt, ahogy hátrált egy lépést, de én is tettem egyet előre. Még mindig nem engedett el, ami bíztató volt. Vagyis arra volt bíztató, hogy nem akar elmenni, szóval meghallgat. Már ha tudok valamit mondani neki. A hihetetlen beszélőkészségem cserbenhagyott, pedig ettől a köztünk beállt csendtől talán azt hiheti, hogy… mit is hihetne? Hiszen azt sem tudom, miért vagyunk itt! Hogy keveredtünk ide, és ez az egész utálat hogy fajulhatott át ilyesfajta vonzódásba?
Mély levegőt vettem. Szólásra nyitottam a számat, de még nem mondtam semmit, csupán elgondolkodtam, hogy biztos ezek-e a legmegfelelőbb szavak. Aztán eldöntöttem, hogy igen. Mindenképpen kimondom őket, nem szokásom megfutamodni, és most sem teszek így. Legfeljebb egy pofon lesz a jutalmam, de egy biztos, akkor az lesz a legédesebb pofon, amit valaha kaptam. Pedig egy párszor már volt részem ilyen élményben.
- Mit akarok tőled? – csábító mosolyra húzódott a szám, s miközben egyik kezem még mindig a csuklóját fogta, a másikkal is ugyanezt tettem. Már végképp nem tudott szabadulni, így léptem egyet előre, ezzel finoman terelve magam előtt, majd ezt addig folytattam, amíg háta el nem érte a falat, s csak akkor folytattam a mondanivalómat. – Semmi különöset. Csak had legyen enyém az a lány, akivel táncoltam, és aki a kilétem tudta nélkül örömmel eljött a találkánkra. – furcsa szavak talán egy önmagában furcsa embertől, de ha megérti a jelentését a szavaimnak, akkor azzal sok mindent bebizonyít. De én nem bírtam ezt kivárni, újból mélyen a szemeibe pillantottam, majd tekintetem lejjebb vándorolt ajkaira, s lágyan megcsókoltam. Ujjainkat összekulcsoltam, és kiélveztem minden egyes pillanatot, mikor ajkaink találkoztak. Nem is sejtettem, hogy romantikus alkat lennék, de ez alatt a találka alatt igencsak rácáfoltam saját magamra. Érdekes.
Néhány másodperc után, vagy lehet, hogy volt az már perc is, nem számoltam, elhúzódtam tőle, s arcát fürkésztem. Vagy kapom azt a pofont, és elrohan, vagy teljesen más irányt vesz az egész kapcsolatunk, ami a Szellemszálláson kezdődött…

[- Miért engedtél el? -]

Borzasztó, ez a szüntelenül a torkomat mardosó érzés..

Amikor idejöttem a táncunk után, arra számítottam, hogy továbbra is csodálatos pillanatoknak nézünk elébe, eszembe nem jutott volna, hogy honnan volt ilyen ismerős ez a férfi. Ahogy lekerültek a maszkok, éreztem, hogy az ereimben megfagy a vér, és a szívem még hevesebben dobog, mint addig..
Ahogy a szemeibe nézek, próbálom nem a kegyetlen arcát látni, de szemeim előtt csak a szerencsétlenül járt leány lebeg, és az, hogy én is lehettem volna a helyében, ha nem enged el. Megrázom a fejem, majd kissé rekedten suttogom bele az egyre forróbb levegőbe.
- Miért engedtél el? - ő tudja mire vonatkozik a kérdés, nem kell bonyolult magyarázatba kezdenem. Elég csak pár szó.
Akkor, a Szellemszálláson csalódtam magamban. És tévedtem. Azt hittem gyerekjáték megmenteni egy másik életet, és ezzel a tettel nem csak magamnak, hanem mindenki másnak bizonyíthatok.. Ehelyett, azóta alig szólok valakihez, bezárkóztam a lelkem mély bugyraiba, és az egyetlen, akinek sikerül szóra bírnia, csak a bátyám. Bár, ő nem tud erről az egészről semmit. Nem akartam elmondani neki. Tudjuk, mi történt Darren-nel, mikor hozzám mert érni..
És ez is fura. Félteném Dante-t a testvéremtől? A biztos haláltól? Vajon milyen oka lehet ennek, mit láthatok benne, ami következtében nem rohantam rögtön Tristram-hoz azzal, hogy bánthatott volna, és, hogy tegye meg a szükséges tennivalókat.. De nem tettem.
Fura.
Mint ahogyan ő maga is. Hiszen megölhetett volna, mégsem tette. Elengedett, hagyott menekülni. Nem jött utánam, nem keresett azóta sem, pedig szemtanú voltam. Mindent tudtam, és láttam, amit csak a Szellemszálláson művelt.

Felém lép. Hogy ijedt lennék? Lehet. Picit, talán. Őszintén be kell vallanom, nem attól félek, hogy utánam jött megölni, hanem attól, hogy csak ezért volt velem egészen idáig.. A halál nem rémiszt meg. Annyi minden történt már az életemben, s lassan eljutottam arra a pontra, hogy a félelem csak egy szó a szótárakban. Lassan semmit sem fog jelenteni..
Mindig is úgy hittem, jó emberismerő vagyok, de ez a tulajdonságom most lehet cserbenhagy. Csak a gondolatok azok, melyek bennem kavarognak. Csak beszélne már, csak mondaná, amit mondani akar, ami igaz, hogy tudjam végre mire számítsak..
Kérdéssel válaszol a kérdésre, majd ahogy másik csuklómat is lassan körbefonja ujjaival, megremegek.
- Én nem félek. - világosítom fel, ahogy hátam a falat érinti. És csak nézem az arcát, míg beszél, és olyan hihetetlennek tűnik, amit mond. Végülis, ezt akartam hallani, most mégis megijedek picit. Az egy dolog, hogy a haláltól nem félek, de az érzelmek s vágyak annál jobban megrémisztenek.
Mélyet sóhajtok, és keresem a megfelelő szavakat.
- Én.. - ám alighogy beszélni kezdenék, rámhajol, s megcsókol. Érzem az ajkait, amint az ajkaimhoz érnek, az ujjait, amint lassan összekulcsolódnak az enyémekkel. És érzem ugyanazt az érzést, melyet a tánc alatt éreztem, s mely miatt itt vagyok, még most is.
Talán el kellene löknöm magamtól, eltaszítanom, majd csak szaladni s szaladni, hogy aztán átkozhassam magam milyen idióta voltam, hogy bedőltem ennek az egésznek. De, nem teszem. Nem megy. Csak a pillanat él most bennem, és az, amire valójában vágyok.
Ő.

Percek, másodpercek.. És (talán csak nekem tűnik így) olyan hamar véget ér a csókunk, hogy még mindig annak bódító hatása alatt nézek fel rá. Most nem gondolkozok. Nem szeretnék a jóan eszemre hallgatni, egyszer végre csak is a szívem az, ami parancsol.
Nem kap pofont. Nem kezdek el hisztériázni.
Ellenkezőleg.
Másodpercekig csak a szemeit fürkészem, elrévedek bennük, és (bár az eszem hevesen tiltakozik) magamhoz húzom, hogy aztán én tegyem meg a következő lépést, és újra érezzem az ajkai melegét..

Mégha tudom is, akkor sem hiszem el, hogy ez az ember, aki most áll előttem, ugyanaz, mint aki végzett megannyi ártatlannal is..
És nem is akarom elhinni..!

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

Gwennie

Figyeltem az arcát, a reakcióit, hogy vajon mit szól az előbbi csókhoz, de ő is ugyanúgy a szemeimet nézte. Nem emelte a kezét, nem is lökött el, így csak vártam, hogy mondjon valamit, vagy kis késéssel tegye meg az előzőeket. De nem ez történt. Magához húzott, és ajkaink újból eggyé váltak, amitől most én lepődtem meg egy kicsit, de aztán belemosolyogtam a csókba, és elégedetten vettem tudomásul, hogy sikerrel jártam, amitől megkönnyebbültem. Egészen idáig valami fojtogató érzés ragadott magával, amit nem is tudtam megmagyarázni, de valahogy erre a lányra, Gwendolynra nem úgy tekintettem, mint a leendő prédámra, akit majd felviszek a lakásomra, aztán a következő nap már nem is kell. Nem. Rá nem tudtam úgy nézni, ő valahogy egészen más volt, mint akiket idáig megismertem. Tudom, sablonszöveg, de így volt. Ő képes volt egy pillanat alatt magával ragadni, és elérte azt, hogy vágyjak arra, hogy vele legyek. Ami pedig nagy szó nálam.
Fogalmam sem volt arról, hogy most mi zajlik le a fejében, hogy vajon ő hogy látja az egészet, de nekem nem volt elég ez a rövidke kis idő, amit eddig együtt töltöttünk. Nekem több kellett, ő maga, hogy mellettem legyen, nem csak most, hanem mindig. Úgy éreztem, hogy ha most el is válnak az útjaink, akkor én egy percet sem tudok kibírni nélküle, vagy anélkül, hogy rágondoljak. Egyszerűen csak megfertőzte a gondolataimat, bekúszott közéjük, és elvette az eszemet.
Arra pedig nagy esély volt, hogy elválnak az útjaink, hiszen ő akkor is egy diáklány marad, akinek a Roxfortban kell tanulnia, és nem mehet el innen. Én pedig nem vagyok se tanár, se más alkalmazott ebben az iskolában, szóval kérdéses, mikor láthatnám újra. A fene, nekem is jelentkeznem kellett volna egy állásra, mint Brandonnak!
Levegő fogytán ismét eltávolodtam tőle, és mosolyogva a szemébe néztem. Nem tudtam, mit is mondhatnék, vagy hogy egyáltalán mit kéne mondanom. Csak bámultam azokba a kék íriszekbe, melyekben most már egy csepp félelmet sem láttam, csak izgatottságot, és amelyek olyan könnyen elbűvöltek, mint eddig még soha senki és semmi.
Mondani akartam neki valamit, de az éjféli harang hangja megmentett, mert még mindig nem jutott eszembe semmi olyan, ami most ideillene.
- Azt hiszem abból nem lesz gond, ha ezt harmadszorra is megismételjük. – pimasz mosolyra húzódott a szám, majd ismét megcsókoltam. A szabály az szabály, nem volt mit tennem. Meg nem is akartam mást tenni.
Kezeim ezúttal már a derekán pihentek, közelebb húztam magamhoz, el a faltól, annak ellenére, hogy egy belső hang azt súgta, ezt mégsem kéne. Elvégre mégiscsak mennyi lehet? 17-18? Na, meg valami más sem ígért sok jót, de úgy döntöttem, hogy hagyom a francba ezeket a sugallatokat! Kinek van szüksége rájuk?
- Nem tudom, mit terveztél te ezután, de nekem van egy ötletem. – mondtam sokat sejtetően. Igen, talán volt egy tervem, ami nem a legokosabb döntés lett volna, de ha belemegy, akkor igen, képes vagyok kivinni innen.

[- Ötlet? Milyen ötlet? -]

Soha nem csókolt így senki sem, és én sem csókoltam így senkit sem. Valami változott. És változik még most is. Talán bennem, és benne is, de legfőképpen bennem. Hiszen nem is ismerem! A mi kis párbajunk nem nyújtott sok információt róla, és amit mégis megérthettem belőle, nem ugyanaz, mint ami miatt most is vele vagyok.
Annyi mindent szeretnék tudni róla, annyi minden furdalja az oldalamat, és annyi a megválaszolatlan kérdés. De ez most kevésbé érdekel, mint az a kérdés, melyet önmagamnak címzek. Miért nem lököm el magamtól, miért kell Ő nekem..?
Gondolkodnom kellene, átpörgetni a fejemben újra és újra ezt az egészet, visszaemlékezni, hogy mi az, ami megfogott benne. De nem megy. Most nem. Még nem.. Inkább csak a csókját élvezem, az érintését, mely úgy perzseli a bőröm, mint a vulkán forró lávája a földet.

Mosolyog.
És visszamosolygok rá.
Szinte el is felejtem, hogy ki is ő valójában, és ezzel kicsit magamba is gázolok. Nem azt a férfit kellene magam előtt látnom, aki annyira kell nekem. Nem! Hanem a lányt.. Azt a szerencsétlenül járt lányt. És, ha az eszemre hallgatnék valóban így lenne, de tulajdonképpen azt is elképzelhetőnek tartom, hogy akkor sem érdekelne semmi más, csak is ő.
Vicces, és furcsa egyaránt, ha más kerülne ilyen helyzetbe biztosan teljes idiótának titulálnám. De senki sincs a helyemben, és nem is akarnám, hogy ez történjen. Mert csak én akarom őt, egyedül!
A vágyak, melyek iránta ébredtek bennem, lassan de határozottan magamhoz láncolják őt, ugyanúgy, ahogy engem hozzá, és máris úgy érzem, beleőrülnék, ha elveszíteném. Pedig nem is az enyém..

Az éjféli harang zendülő hangja szakítja ketté a gondolataimat, és csak akkor veszem észre, hogy még mindig nem tudtam elszakadni a szemei varázsától. A következtetését mosollyal nyugtázom, és áhítattal emelem ajkaimat felé, hogy az övéivel újra egybeolvadjanak. Karjaimat a nyaka köré fonom, és egyre közelebb kerülök hozzá, míg nem testének melegét nem érzem.
Hihetetlen, de nem érdekel semmi és senki, az sem, hogy megláthatnak, az sem, hogy a bátyám valahol erre felé tart terepszemlét. Ugyan, miért is érdekelne.

- Ötlet? Milyen ötlet? - távolodom el kissé ajkaitól, és újból a szemeit fürkészem. És folytatom. - Tulajdonképpen, ha a kastély elhagyása szerepel a terveid között, veled tartanék. Úgy érzem, jelen pillanatban nem itt van a helyem. - mosolyodok el újra, édesen.

Gwennie

Gwendolyn. Ez a név számomra eddig semmit nem jelentett, csupán egy volt a megannyi női név közül, akiket valaha is megismerhetnék, de most minden megváltozott ezzel a találkozással. Az egész világ a feje tetejére állt, beleértve engem is, amit valahogy egyáltalán nem bánok most. Lehet, hogy ez a viselkedés nem egészen halálfalóhoz méltó, vagy legalábbis nem olyan, mint amilyet mindenki társít a Nagyúr szolgáihoz, de miért érdekelne engem bárki más véleménye? Nekem egyedül ketten parancsolhatnak. Az egyik én magam vagyok, a másik pedig a Nagyúr. Egyedül még neki van joga rajtam kívül megmondani, hogy mit tegyek, ezen kívül senki másnak nincs. Ez van.
Hiába távolodtunk el egymástól, a kezem még mindig derekán ragadt, és nem is terveztem elhúzni onnan egyhamar. Minek? Had élvezzem még a közelségét, hiszen úgy vonz, mint a mágnes. Mindene. A tengerkék szemek, az angyali mosolya, a szőke haja… és akkor még nem is soroltam fel mindent. A lényeg, hogy az egész lányt egy olyan atmoszféra veszi körül, ami mellett az ember nem tud csak úgy elmenni. Valakit magához is láncol örökre.
- Te talán gondolatolvasó vagy? – vigyorogtam, mikor felemlegette, hogy szívesen kimenne a kastélyból. Nos, ezt örömmel hallottam, mert igen, ez volt a tervem, minél előbb elmenni innen. Nem egyedül, hanem vele. Nélküle egy tapodtat sem mozdulok, bármennyire is hangozzon bénán. Engem már csak ő tud érdekelni, csupán azt kéne kitalálnom, hogy én ezt hogy fogom előadni Brandonnak. Bár, ha jól saccolok, akkor most úgy sincsen otthon, mert ő is valahol itt a bálon kavaroghat, szóval úgy sem lesz a gond. A többi meg? Majd elválik.
- Tulajdonképpen igen, ez szerepelne a terveim között, de ha nem is mennél bele, én akkor is elrabollak. Abban már úgy is profi vagyok. – kicsit morbid vicc, de igaz. De ha az eddigi három csókunknál sem zavarta a valódi kilétem, akkor ezek után sem fogja, legfeljebb nem fogom felemlegetni neki ezt olyan sokszor. Úgy sem szeretem hangoztatni.
Finoman megfogtam a kezét, még egyszer utoljára elvesztem a szemeiben, majd körbenéztem, hogy tiszta-e a levegő. Az volt, szerencsére, mert talán ha valaki meglátott volna minket, az könnyen el tudta volna rontani a szöktetést. De hát mázlink volt, így óvatosan húztam magammal Gwendolynt, és csak az járt a fejemben, hogy feltűnés nélkül ki tudjam vinni a kastélyból. De végül is ha más nem, előveszem azt az előnyömet, hogy halálfaló vagyok, vagy metamorfmágus. Ez a páros elég ütős kombináció.
- Szerintem azért jobb, ha felveszed a maszkod. – álltam meg egy pillanatra, mert azért mégis, ha meglátják az arcát, akkor azért feltűnőbb, hogy ki akar kimenni innen, így meg azért nagyobb esélyünk van a sikerre. Vagyis bízzunk benne, hogy kijutunk, mert ezen tényleg, mintha az életem múlna…

Folytatása következik egyéb helyen...