Tánctér

[A Táncrend Szabály]

A nagyterem ismét királyi pompába burkolózva áll, a kastélyban mindenki izgatott várakozással telve készülődik a nagy eseményre. Igen, nagy esemény, hiszen a varázslótársadalom oly rég ünnepelt eseménye, az Imbolc, ezúttal a Roxfortban elevenedik fel.
Az álarcos bálra, mely a tavaszt hivatott köszönteni, nem csupán diákok jöhetnek, a Roxfort, kizárólag az ünnepély miatt, megnyitja kapuit civileknek is. Bárki bejöhet, ám mégis kevesen merészkednek a Boszorkányképző közelébe. Sokan rettegnek rejtett csapdáktól, hiszen mindenki jól tudja, a halálfalók berágták magukat az iskola falai közé.

A megbűvölt mennyezet sötét felhői alatt lebegő gyertyák úsznak, mint millió parányi fényforrás a magasban. A terem berendezéséről leginkább egy békés, téli tájra asszociálhatunk. A tánctér közepén egy magas tölgy áll, melyet hó borít, s melynek szerteágazó, vastag ágairól csutkababák lógnak a mulatozók feje fölé. A jeges lombok között kecses jégvirágok nyiladoznak, a fa körül pedig a padlót vékony hóréteg borítja, mely az idő teltével egyre csak olvad, hogy átadja helyét a kövek közül burjánzó finom fűrétegnek. Idővel a fa is leenged, s az ágakat dús lomb borítja majd, ahogyan a jégvirágok helyét buján tekergőző, mélykék és vörös szirmok veszik át.

A bált a prefektusok tánca nyitja, mely után kezdődik a világraszóló mulatozás, egészen hajnalig. Az olvadó díszletben minden csodásnak látszik, a zene lágy dallamai mindenkit táncra szólítanak, nincs személy, ki ellenállhatna a tavasz hívó zsongásának.

A Táncrend Szabály

  A Tánctéren az egyreagos, mini játékok érvényesülnek! Kérj fel hát valakit s táncoljatok. Egy kör, egy táncnak felel meg. Táncközben sok minden történik: szerelmi vallomások, negédes gyűlölködés, titkok felfedése és megannyi érdekesség.
   Egy karakter többször is táncolhat sok-sok más karakterrel. Itt nem probléma, ha bele írsz más játékába, hiszen Ő is csak egy reagra vár.
   Kezdődjék hát a tánc! Te kit fogsz felkérni?
   Az éjfél (s az éjféli csók) eljövetelét harangszó jelzi, melyet majd a Kalandmester postja szólaltat meg!

Napközben hosszú órákon át töritek magatokat, hogy gyűlöljétek egymást, bosszút forraljatok, vagy épp kajánkodjatok a győzelmeteken. Most itt az ideje az ünneplésnek, táncolni fogtok, együtt mulatjátok át az éjjelt. Képesek lesztek méltóképpen köszönteni a sötétség végét? Az új kezdetek, a remények egészen mást jelentenek mindenkinek, mi mégis összegyűlünk, hamis mosollyal az arcunkon és táncolunk, hogy megmutassuk, bizakodva tekintünk a jövőbe. El tudjátok felejteni az ellenségeskedést és a bajaitokat egyetlen éjszakára? Muszáj lesz.

Én nem félek. Nem fog gondot okozni a ragyogás, sem akkor, ha mindenki rettegve tekint majd az ellenségeire, ahogy egymásba karolva ringanak el mellette, sem akkor, ha sárvérű és halálfaló egy asztalnál üríti a kupákat. Talán ezért is annyira jó ötlet velünk kezdeni mindent. Szépek vagyunk, magabiztosak, hatalmunk van, és, ami a legfontosabb, nem jelentünk veszélyt. Nem akarjuk megváltani a világot valami magánakcióval és az erőnket sem fitogtatjuk fölöslegesen. Az ünnepség legszebb díszei vagyunk és vállaljuk ezt.
Ahogy Emilyre nézek, nem tudom eldönteni, vajon neki is hasonló jár-e a fejében, nem is zavartatom magam fölösleges gondolatokkal, elég, hogy itt van mellettem, a hófehér ruhában, ártatlan földöntúliként. Ma nem tudtam megdicsérni a külsejét, nem bókoltam, most is félek, hogy hazugság lenne a számból. Gyönyörű, de ezt a szót már használtam, elhasználtam, suttogtam neki, mikor mások nem hallhatták, és büszkélkedtem vele, mikor mindenki rám figyelt. Mosolyog a szemem, ahogy ránézek, mielőtt feltenném a maszkomat, és remélem ért, mert most egy darabig nem lesz esélyünk szót váltani. Mielőtt kinyílna az ajtó, megfogom a kezét és kicsit megszorítom.

Tudom, hogy a Nagyterem díszei még a karácsonykor szokásos látványt is felülmúlják, a gyertyák, a fáklyák uralnak mindent, a diákok pedig állva várják, hogy elkezdődjön az ünnepély, pontosan ismerem a forgatókönyvet, tudom, mit hagyok ki, de megállom, hogy körbepillantsak. Emelt fővel lépdelek és szép szoborként állok meg egy pillanatra, mielőtt a táncunk kezdetét veszi.
Rengetegszer elpróbáltuk már, a lépések maguktól jönnek, könnyedén siklom partnerem mellett, de most először érzem, ahogy a ruhája szára a lábszáramhoz súrlódik, ahogy a fények táncolnak a maszkjainkon és, ahogy ezernyi figyelő tekintet szegeződik ránk – most mégis teljesen más. Nem tart túl hosszan a rivaldafény, de épp elég arra, hogy kiélvezzem, és bőven kevés ahhoz, hogy ráunjak. Mindegy már, lassan a többi ház prefektusai is belépnek, párokba rendeződnek évfolyamok szerint, összetartozásukat a ruhájukon keresztülvetett vörös-arany vagy épp zöld-ezüst szalag jelképezi. Nincs időm további elméleteket gyártani arra, vajon miért éppen így választottak ki minket, a közös tánc azonnal kezdetét veszi. Először egy nagy kört alkotunk, majd következnek a bonyolultabb formák, hogy elkápráztassuk a többieket. Remélem senki nem fog belezavarodni, vagy rossz irányba fordulni, mert még én is elbizonytalanodom egy pillanatra, miután már megforgattam Andromedát, Mikát, és Nolitát is. Végezetül két hosszú sorba állunk fel, a lányok szemben a fiúkkal és meghajlunk egymás felé, de szerencsére a közönségünk is magára veszi és megtapsolják az előadást. Megérdemeljük. Ezután az est kimenetele már csak a többieken múlik, hajlandóak lesznek-e az együttműködésre, vagy sem.

Elégedetten veszem az irányt a puncsos tál felé, de a szememet nem veszem le Emilyről – remélem, az este folyamán még lesz alkalmam felkérni táncolni.

Ideges vagyok. Hiába tudom, hogy minden tökéletes lesz ezen az estén, elvégre mindkettőnk számára természetes és megszokott mindaz, amit tennünk kell, hiszen maga vagyunk az elegancia és a csillogás, de valahol mélyen belül még mindig kicsit rémisztőnek és képmutatónak tartom, hogy most itt állunk, a háború kellős közepén, és mégis egy bálra készülünk – nemsokára megnyitjuk a gondtalannak tűnő rendezvényt, és biztosra veszem, hogy mindenki izgatottan várja, hogy megkezdődhessen a tánc és a szórakozás. Mindeközben persze úgy mosolygunk majd, mintha el akarnánk hitetni egymással, a világgal, és talán még saját magunkkal is egy este erejéig, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz. Álarc mögé rejtjük arcunkat, és jobban belegondolva, ez nagyon kifejező: senkiben sem bízhatunk meg, nem igaz?

Mélyet sóhajtok, ahogy Cassius mellé lépek hatalmas, hófehér ruhámban, s belepillantok ragyogó szemeibe, melyeket annyira szeretek, de még így sem nyugszom meg teljesen; ez az első alkalom, hogy együtt jelenünk meg egy ilyen nagy rendezvényen, így olyan, mintha ez lenne a „debütálásunk” egy párként. Óvatosan helyezem fel a maszkomat, miközben figyelem, ahogy Ő is felteszi a sajátját. Félénk-hálás mosollyal simítok végig puha ujjain, ahogy azok enyéimbe kulcsolódnak, majd kihúzott testtartással, önbizalomtól sugárzó arccal várom, hogy elindulhassunk végre, és hogy túl lehessünk a nyitó táncon a több hetes felkészülés után. Kitárul az ajtó, én pedig hangtalanul szívom be a levegőt, mintha azt mondanám Cassiusnak, hogy „itt az idő”. Táncolni kezdünk, és érzem, ahogy lassan megnyugszom a karjaiban, szinte nem is lépünk, hanem szállunk a tánctéren, megszűnik tér és az idő, csak Rá koncentrálok, bár szemem sarkából látom, hogy megérkeznek és felsorakoznak a többiek is, így hát egy rövid csók és egy elegáns fordulás közepette állok be a Bucksworth-lány mellé, hogy megkezdődhessen a párcserés része a koreográfiánknak. Mikor Stratford és Harington után végül Davishez érek, rámosolygok, s némán formázom ajkaimmal a szót: „szia”, csak hogy kiragadjam egy kicsit a gondolataiból, de már mennem is kell tovább, hiszen a tánc nem állhat le. Mire visszaérek Cassiushoz, szinte teljesen eggyé válok már a zenével. Még egy utolsó forgás, s vége is; két sorba állunk, és már nem maradt más, mint hogy meghajoljunk. A tapsból ítélve nem csak én élveztem a táncunkat, hanem a közönség is, így arcomon elégedett mosoly jelenik meg, és büszkén ölelem meg a páromat.

Hosszú ideig maradok még a tánc hatása alatt, de úgy hiszem, nem vagyok egyedül vele. Mosolyogva nézem, ahogy Cassius a büféasztalok felé sétál, s miközben beszélgetésbe elegyedem Elenával, tekintetünk olykor-olykor még találkozik. Nos, kétségtelen, hogy fantasztikus élmény volt már a tánc is, de az igazi szórakozás még csak most kezdődik...