Tánctér

[ szigorúan 18 éven felülieknek ]

Lilianne

Egy árny, egy árny mely életre kélt. Megtörte az évezredes átkot, kiszakadt saját valóságából, áldozatokra les tán. Könnyed mód lépked az oktalan halandók közt, nem tűnik fel a mássága. A halott szemeket varázs fedi, nem láthatják az ürességet mely lassan, belülről rágja a csontos mellkast. Figyel, s tanul. A mozdulatok melyek mások ostobaságai, neki egy tanulmány. Miért ejti úgy a kezét, mit akar azzal a legyezővel, mégis, miért jó ez a tánc? Számtalan kérdés dúl elméjében mely megköti kezét. A kezet, a lábat, az ajkakat, a lelket mely tán szabadságra vágyna, s nem a sötétségre mely körülveszi.
Halott virágok kesernyés illata lengi körbe a nyúlánk testet, egy ismeretlen érzés kerít hatalmába. A keringő lassú ütemére lép ő is, tán félve attól, hogy az óvatlan léptek, a felesleges zaj megtöri a varázst mely a termet körbelengi, szakad ki a diákok tömegéből. Megragadva a komor hangulatot mely jellegzetessége, öltött aznapra is éjfekete öltönyt, hozzáillő inggel és nyakkendővel. Mint egy ara, ki gondosan készül az első találkozásra, úgy simított végig a durva szöveten. Vagy csak érezni akarta a lelketlen fájdalmat? Nem, aznap nem ostorozhatta magát. Lassú mozdulattal véve ki az egyik kölyök kezéből az italát, melyben alkohol csörgedezik, lép oldalra, mintegy el is feledkezve a szabályszegés tényéről. Saját világába temetkezve, mely súlyos mód telepedik a szívére, akad meg a tekintete egy nőn. Pontosabban egy vállon, egy formás alakon mely szinte ordít a törődésért. Nem lépett közelebb. Hiszen egy árny semmit sem jelent. Nem igaz?
Látszólag nem is törődik a nővel. A mágikus maszknak köszönhetően nem lehet felfedezni merre járnak a szürke szemek. Csak az-az ismerős, a gyomrot lassan szorongató érzés kelhet szárnyra a nőnél, miszerint valaki figyeli. Ám mire a tekintetek találkoznának a másik vissza is olvad a tömegbe, mely mint jó anya, úgy várja viszont eltévelyedett bárányát. Köröz az emberek között, újra visszatér komor gondolataihoz. Komor? Hmh… Ki tudja.

Sosem szerettem az ilyen bálokat. Az emberek azt mondják azért jönnek el az ilyen ünnepségekre, hogy találkozzanak a barátaikkal, s közösen töltsék el az idejüket. Miért pont itt és így kell találkozni? Nem. Ez rossz példa. Ez a roxfort. Végignézek a gyerekeken, keresem köztük a sajátomat, de már megint elkerül. Amióta csak betettem a lábam az iskola területére mindent megtesz annak érdekében, hogy a tíz méteres hatósugaramon belül ne tartózkodjon. Nem mintha különösebben zavarna. Megkóstolom az italt. A savanyú lötty kaparja a torkomat. Hihetetlen miket nem képesek összekeverni a hatás kedvéért. Vodka és… Pezsgő? Újra megkóstolom. Fahéj, pezsgő és vodka. Nem olyan rossz. Egykedvűn mozgatom a poharat, kicsiny örvényt keltve a kristálypohárban. A kék pillangón kívül más érdekességet nem láttam. Keresem a tekintetemmel. Szinte érzem az ajkaimon a hamvas bőrt. Felhasítanám a fogaimmal az ártatlan selymet, belemarnék a látszólag érintetlen testbe, mely szirének módjára vonzza újra meg újra a tekintetemet. Szinte látom magam előtt a jelenetet. Ahogy elkapom egy sötét sarokban, a falnak taszítom, és éhes vad módjára tépem le róla a díszes göncöt, hogy szabad utat nyerhessek a valódi szépségéhez. Hallani vélem a sóhajait a fülembe, és… Nem. Nem is gondolom tovább. Megrepedt a pohár a kezembe, nem igazán tudom mikor történhetett, de mintha valaki sikkantott is volna mellettem. Egy szilánk szakadt ki belőle, de a bőrkesztyű miatt nem sebesített meg. Ezekszerint megint elkalandoztam. A segítő kezek egyikébe téve a poharat, megroppantva fájó nyakam, melynek éles, kattanó hangja jóleső érzéssel tölt el, lépek ki a figyelő tekintetek kereszttüzéből. Elkerülve a pillangót, a diákok közt köröve egy kicsit, kalkulálok. Ki vagy mi lehet, mit akarhat, s én… mit tehetek?

A fekete démon, mi másnak lehetne nevezni, újra csak visszatér az árnyak közé. Mindezt nem sokáig. Egy terv, alantas szándékkal szőtt ármány része, melyet rajta kívül mások nem tudhatnak. A szépség, a pillangó, melyet ki tudja, másképp is lehetne nevezni, elkeveredhet a forgatagban. Mígnem a háta mögött fel nem bukkan ő.

Óvatosan érintem a makulátlan bársonyt mely engem szólítgat egész este. Féltő gonddal szorítom meg a vállat, közelebb hajolva a füléhez, ám megtartva a távolságot, hisz elijeszteni semmiképp sem szeretném.

- M'accorderez-vous cette danse? – nem suttogok halkan, s nem teszek úgy, mintha én lennék a Rómeója. Én csak egy rossz lélek vagyok mely áldozatra les. Elengedve, még mielőtt tolakodásnak venné a közeledésem, lépek elé, enyhén meghajolva, követve az aranyvérűek hagyományait. A talár súlyos anyaga egész pontosan követi mozdulataimat, szinte egy előadásba illő a jelenet. Még véletlenül sem fedve fel arcom, nem akarván megtörni a bűvöletet mely egész este kísért, nyújtom a kezem a pillangómnak, a tánctér felé intve másik, szabad kezemmel.

- Ha megengedi.

Oscar Hempston

Csodás ékszerek, ragyogó mosoly és egy szemkápráztató ruha… mindezek ellenére azonban Lilianne korántsem volt boldog. Hiába a sötétkéken kavargó ruhaköltemény, hiába a csillogás, ha nincsen akinek ékeskedjék vele – márpedig a boszorkányt még senki nem kérte fel, az éjféli csók időpontja pedig egyre közelebb ért.
Pedig – a kötelező álarc ellenére – ismerős alakok bőven akadtak a tágas teremben, olyanok is, akikre a boszorkány a legkevésbé sem számított. Példának okáért ott volt mindjárt legutóbbi kalandja, az örökké kócos és félszeg ausztrál, aki ez alkalommal otthon hagyta a rongyos farmert és a szakadt tornacipőt és végre valami elegánsabbat öltött magára, sőt a galambszürke kompozícióhoz még egy tisztességes nyakkendőt is kötött – Lilianne pedig elégedetten konstatálta, hogy vérárulás ide, kusza tincsek oda, kifejezetten jól állt a fiúnak az ilyesmi. De még ő sem kérte fel, helyette inkább a Beckett-lánynak ajánlotta a karját – a Démon legnagyobb megkönnyebbülésére. Persze nem kell sokáig tűnődni a jelenség okán – Lilianne gyanította, hogy azok után, ami legutóbb történt köztük, ő maga sem szívesen kerülne a saját társaságába… tovább figyelte tehát a fiatalokat, ajkain szemérmetlen kis mosollyal; gondolatban felidézte az ominózus este részleteit. Hiába, élvezte a másik társaságát, s gyanította, hogy a kettejük történetének még csupán a drámai nyitányán vannak túl – annál is inkább, hiszen a feladatot, mellyel maga a Sötét Úr bízta meg, nem sikerült teljesítenie; a rúnatetoválások működésének mikéntje még mindig rejtély volt számára… egyelőre.
További izgalmak hiányában a Halálfaló hamar elunja a nézelődést, s a közelben álló asztal felé veszi határozottan koppanó lépteit, hogy pezsgőbe fullassza csalódottságát.
Ekkor tör rá az a félreismerhetetlenül kellemetlen érzés, hogy valaki figyeli, s nem csak egyszerű szépségkedvelő módján. A nő egy pillanatra elgondolkodik, majd a gyomránál érzett üresség ellenére úgy tesz, mint akinek fel sem tűnt az egész – ám ahogyan egy mondvacsinált ürüggyel odafordul a mellette álló varázslóhoz, lopva oldalra pillant; még éppen elkapja egy komor, ébenfekete árnyék tovarebbenését.
A tűzrevaló boszorkány somolyogva kortyol bele a kristálypohárba, s miközben a terem közepén nyújtózkodó fához lépked, malachitszemeivel feltűnésmentesen keresi a fekete ruhás alakot a bálozók között. Az láthatóan a leghatározottabban igyekszik elkerülni a feltűnést, amiben Lilianne nem is próbálja megakadályozni; szeme sarkából követi csak néha-néha, merre jár a másik, miközben a vendégekkel cseveg, mosolyog, kacag.

A nő megérzi a másik jelenlétét, mielőtt még a puha bőrkesztyűbe burkot kéz a vállát érintené, s mesterien tettetett meglepetéssel rezzen össze, mikor az idegen hang a fülébe súgja a taszítóan francia köntösbe bújtatott felkérést.
- Naturalmente – válaszol a boszorkány kissé oldalra billentett fővel az anyanyelvén, majd az ásványszemek lassan végigmérik a hórihorgas, hajlongó alakot; magas férfi, hosszú világos hajjal, ólomüvegszürke szemekkel. A hangja kellemes, mégis valami fojtott vibrálást érezni belőle, ahogyan valamilyen nyugtalanító többletet rejt a szemek különös csillogása is.
Lilianne pírtól sötét, telt ajkai széles mosolyra húzódnak, ahogyan keskeny tenyerét a férfiéba csúsztatja, s kezdetét veszi a tánc.
A boszorkánynak nem lehet oka panaszra; a varázsló erősen tartja, határozottan vezeti, így neki nincs is más dolga, mint alaposabban is szemügyre venni partnerét, miközben a bálterem elmosódott háttérként szolgál csupán egy újabb, veszélyesebb játék nyitányához. Igen, ez a férfi veszélyes volt, ehhez kétség sem férhetett, a különös tekintetben olykor felszikrázó gondolatok arról árulkodtak a Halálfalóvá lett aurornak, hogy gazdájuk valamit erősen igyekszik a háttérben tartani – a varázsló egész lényéből valamiféle megfoghatatlan feszültség sütött, mely már a kissé merev meghajlásban is megmutatta magát.
Ki vagy te, hercegem és mit akarsz ennyire kétségbeesetten elleplezni a világ elől? – teszi fel a kérdést magában a spanyol szépség, ahogyan az utolsó hangok is lecsengenek, elhalnak, s a feketébe öltözött varázsló elengedi a derekát. Körülbelül a negyvenes évei elején járhat, bár a riasztó aura többnek mutatja.
- Köszönöm a táncot, uram – hajtja meg a térdét egy leheletnyit a boszorka, szemeiben huncut fénnyel, kipirulva a tánctól.
- Kissé elszédültem a keringőtől… megtenné, hogy kikísér a parkba? Szeretnék levegőzni egy kicsit… -pillant smaragdszemeivel az idegenre bájosan.

Démon? Árny? Meglátjuk… nem te vagy az egyetlen farkas a bárányok között ma este - és az is bizonyos, hogy te, névtelen barátom, egy valódi Démonra vetettél szemet…

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

Elnézést, hogy megvárattalak!

Még egy bál, mindenki felhajtást csap, készülődik, alig várja. A lányok szebbnél szebb ruhákba bújnak, és a fiúk is mindent megtesznek, hogy lehetőleg a legjobban fessenek. Az egész lassan olyan, mint egy verseny. Kié lesz a legszebb ruha, a legötletesebb frizura, a leggyönyörűbb smink vagy cipő?
Idén, tavalyhoz hasonlóan, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a bálnak. Ebben az évben még annyit sem tettem meg, hogy egyedül kiválasszam a ruhámat. Csupán fogtam egy pennát és egy darab pergamentet és pár perc alatt összehoztam egy levelet apámnak, amiben arra kértem, hogy küldjön valami szépet, az ünnephez illőt. Mielőtt bárki meglepődne, csak megjegyzem, hogy apámnak igen is jó és kifinomult ízlése van. Ért a kiváló minőségű és kinézetű ruhákhoz.  
Nem is kellett sokat várnom, pár nap múlva meg is érkezett a kívánságom egy nagy, elefántcsont színű dobozban. Nem tudom miért, de nem nyitottam ki. Régen az lett volna az első reakcióm, hogy meglesem a tartalmát, de ezúttal nem igazán izgatott. Talán a bálhoz való hozzáállásom, talán más miatt, fogalmam sincs. A lényeg, hogy nem tettem meg.
Az ágyra rakom a dobozt, majd pár másodperce hezitálás után leveszem róla a fedelét. A csomagoló papír tetején egy kis lapot találok, amin pusztán annyi áll, hogy „Ha nem jöttél haza a szilveszteri bálra, legalább most vedd fel…”. Ha apám itt lenne, valószínűleg elmondanám neki, hogy mennyire jól döntöttem, hogy nem mentem haza, csak azért is, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de baglyot ezért nem érdemes írni.
A szívem egy kicsit hevesebben kezd el verni. Rögtön arra gondolok, hogy ez nem olyan bál lesz, mint amilyen nálunk a família rendez, így hát lehet, hogy ide egy kicsit sok lenne a családi mulatságra szánt ruha.
Kiveszem a finom anyagokból készült darabot és magamhoz simítom. Talán egy picit tényleg túlzás, de nem olyan vészes. Remélem, hogy a kísérőmnek is ez lesz a véleménye. Kísérőm… Még mindig az a furcsa boldogság-meglepettség elegy fog el, ha arra gondolok, hogy Richard Grosieannal megyek a bálba. Igen, ő az a fiú, akivel hét évig évfolyamtársak és háztársak vagyunk, ennek ellenére egyszer sem beszéltünk, ha nem volt muszáj. A téli szünet alatt ismerkedtünk meg és bármennyire is furcsának hangzik, talán ez az egyik ok, hogy örülök, amiért nem mentem haza a szünetre. Még sosem néztem úgy rá, mint most. Mármint senki ne gondoljon rosszra. Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy eddig a figyelmem határain kívül helyezkedett, úgy, mint minden más számomra ismeretlen vagy jelentéktelen ember. De a faviskós beszélgetésünk óta talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy megkedveltem. Egészen bájos személyiség és az egyetlen, ami még zavar az, hogy még elég keveset tudok róla. Bár azért bevallom, a faviskós csevegésünk sok mindent elárult, amit talán, szinte biztos, hogy kevesen tudnak róla.
Miután végre kijövök a fürdőből, rutinosan mozdulatokkal kisminkelem magam, de semmiféleképpen nem viszem túlzásba. A fő a természetes kinézet. Felveszem a csodálatos ruhát, cipőt, egy pálcamozdulattal rendbe szedem a göndör hajfürtjeimet, pár parfümfújás, utolsó simítások és már készen is állok.
Miközben lefelé igyekszem a lépcsőkön, azon gondolkozom, hogy talán komolyabban kellett vennem az idei bált. Valószínűleg ez az utolsó, amin úgy fogok megjelenni, mint az iskola diákja.
Csak akkor hessegetem el a gondolatokat, amikor már észreveszem, hogy a bálozók között vagyok. Nem igazán figyelek senkire, hisz a tekintetem csak egy embert keres.
Amikor végre megtalálom Richardot, szerényen elmosolyodom, majd mély levegőt veszek, és szinte észrevétlenül kifújom a számon. Magabiztos léptekkel, vagy legalább is annak tűnőkkel haladok felé.
Richard felém nyújtja a kezét, én pedig elfogadom és követem. A tánctérre érve kezeimmel átölelem a nyakát és boldogan adom át magam a lassú zene ütemeinek. Megszólal, a kérdése pedig kedves mosolyt csal az arcomra.
- Ugyan, nem is vagy olyan rossz társaság – reagálok a szavaira, miközben teljesen más értelmet adok nekik. Mosolyom egy picit gúnyossá válik, de az irónia olyan gyorsan tűnik el az arcomról, amilyen gyorsan megjelent. Nem mintha attól tartanék, hogy magára venné, csak nem illik a mondanivalómhoz.
- Azon az estén, a faviskóban egy másik oldaladról ismerhettelek meg és bevallom, az a Richard sokkal érdekesebbnek tűnt, mint az, akivel a pletykákból ismerkedhettem meg – válaszolok teljesen őszintén. Persze, egyértelmű, hogy a híresztelések teljesen mássá tesznek egy embert, de minden mendemondának van valami alapja.  
- És most te jössz. Miért döntöttél úgy, hogy elhívsz? – teszem fel a kérdésemet. Ezzel egy kicsit olyanná varázsolom a beszélgetésünket, mint egy labdajátékot… De túlságosan is érdekel ahhoz, hogy ne kérdezzem meg.
A zene gyorsabbá válik, a beszélgetésünk pedig egyre csak halad és könnyedebbé válik. Nem tudom, hogy Richard észrevette-e, ahogy múlik az idő, de én egyáltalán nem érzékeltem. Csak akkor jöttem rá, amikor az énekes a mikrofonba közölte, hogy eljött az éjféli csók ideje.
Mélyen Richard szemeibe nézek, próbálok belőlük olvasni. Bár az emberek azt mondják, hogy a férfiak szeméből csak a csók után lehet. De ez biztos, hogy nem igaz. Miért ne lehetne bármikor a szemükből olvasni? És amúgy is csak barátok vagyunk. Semmi extra nélkül, ugye? A barátok pedig bizonyára nem tesznek ilyet, vagy igen? Nem, nem, tuti, hogy nem. Az túl lenne a barátságon. Márpedig ha megtenném, akkor minden bizonnyal alapot adnék a pletykásoknak. Legalább nem lenne teljesen hamis, amit mondanak. De nem, azt hiszem, nem vagyok ennyire bátor, hogy kockáztassam a Richaddal való barátságomat, csupán azért, hogy pár érdekes másodpercet nyújtsak a pletykafészkeknek. Nem érnek annyit…

[Szia.]

JAMES   WOLF

*

   Körülöttem nagy a zsongás, a sok parfüm tömény illat kavalkádja egy idő után émelyítően hat, de különösebb baja, senki sem lesz. Ablakot nem lehet nyitni, ugyanis mindenki panaszkodik, hogy odakint hideg van, így marad az áporodott levegő.
    Az ablakpárkányon támaszkodom kezeimmel, az üvegben látom hátam mögötti tömeget, aminek mindegyik tagja próbál bejutni még egyszer, utoljára a fürdőszobába. Én pár jó ideje kész vagyok, nem szerettem elsietni, jól tudtam, mi lesz itt a bál kezdete előtt fél-egy órával.
Szemeim fókuszálnak, és átnézek a visszatükröződő ablakon. Nem sokat látni, kint nagyon sötét van, de a hótakaró még így is világít, egyszerűen ki lehet venni a birtok kontúrjait. El-elgondolkozom, vajon idén milyen lesz a díszítés, és vajon James vár-e rám már? Hátranézek az ágyamra, ahol kiterítve fekszik gyöngy-fehér ruhám. Egy pár pillanatig nézem, majd testem is fejemhez fordul, és odanyúlok érte. Már minden rajtam van, épphogy csak a ruha hiányzik. Felhúzom magamra a nagy ruhakölteményt. Most próbáltam fel először, így nagyon izgultam, vajon jól fog-e állni, egyáltalán jó méretet kaptam-e. A selymes tapintású ruha könnyen felcsusszan rám, s bár derékban kicsit szorít, a ruha kifogástalan. Oly' szívesen megcsodálnám magamat a ruhában, de esélytelen, hogy bármelyik tükörhöz odaférjek. Miközben felöltöztem, pár lány már végzett, és már el is indult, most rajtam volt a sor. Virágos magassarkúba bújtam, amit a napokban törtem be, nehogy a legszebb táncom közben fájduljon meg a lábam. Ez a sok holmi... Mindenki meglepődött, amikor kicsomagoltam, ahogy én is, hiszen nem rendeltem én semmit, nincs is pénzem, sőt normális ruháimat is úgy guberáltam össze. Névtelenül küldték, és fogalmam sincs ki lehetett, hiszen a családom biztos nem... Ki más tudná, hogy bál lesz, és nincs mit felvennem? Sokáig foglalkoztatott a kérdés. De végül csak a baglyot küldtem vissza egy kis levéllel, amiben érdeklődöm a címzettről. Talán... talán válaszol, bárki is az.

    Sok időbe telt, míg leértem a lépcsőkön, köszönhetően a lépcsők szeszélyességének, illetve magassarkúmnak, de még így sem késtem el. Sok fiú/férfi elszórtan várakozott a Nagyterem előtt, szemeimmel kerestem Jamest, de nem láttam, így bebújtam a terembe.
    Mindig is csodáltam, hogy az iskola mindig tud újjal előállni. Még ilyen vészterhes időkben sincs ez másképp, ugyanolyan csodálatos, és hihetetlen díszítéssel vártak minket. Nem csupán a meleg levegőtől, ami a teremben terjengett, hanem a meleg színektől is egyből jobban éreztem magam, úgy éreztem, mintha máris tavasz lenne, és a parkban sétálnék, mint akiken nincs jobb dolga, minthogy élvezze a napsütést.

    A már félig feltellett teremben rohamosan érkeztek az újabb és újabb diákok, professzorok. Szemeim csak Jamest keresték, de ő egyikőjük között sem volt. A zenekar pódiuma mellett ácsingóztam, onnan figyeltem. Csodálkozom, hogy az emberek, milyen őszinte, boldog mosollyal lépnek be ide. Ez a bál már hiányzott a diákságnak, illetve jóöreg professzorainknak is, hiszen ez a bál emlékezteti már csak az iskolát arra az időszakra, amikor még önmaga volt... Olyan érzés ez, mintha a zord, jeges időben beállhatnál egy forró zuhany alá, öt percet eltöltenél ott, és utána vissza kell menned a jeges időbe, lassan megfagyni... De miért legyünk pesszimisták? Élvezzük forró zuhany melengető, vérpezsdítő hatását.
    Hirtelen feltűnik a tömeg mozgolódása először azt hiszen valaki rosszul van ,de nincs akkora figyelem, csupán pár ember nézeget le, és követ valamit a szemével, valami világosat... egy patrónust. Azonnal felismerem, így megiramodom, egyenes a farkast követve. Nehéz követni ekkora tömegben, és egy idő után el is vesztem tekintetemmel, de már úgysem szükséges, hiszen megpillantom Jamest.
    Arcom felderül, és mosolyogva megindulok felé. Végre ő is megpillant, és látom az arcán, amit én is érzek. Mikor odaérek megfogja kezemet.
    -  Szia.  - mondom mosolyogva. Megcsap kellemes kölnijének illata, így lopva megengedek magamnak egy szippantást.
    Megsimogatom kezét ujjammal.
    -   Már tudom, mit fogsz születésnapodra kapni.  - mondom huncut mosollyal, célozva a késésre. -   Ugyan már, a lényeg, hogy itt vagy.   -
    Érzem, hogy beállok a forróvíz alá.
    Átkarolom, ahogy az illendő, és elkezdődik a tánc.
    Egész testemet elborítják a vízcseppek, száz és száz vízi patakocska.
    Olyan szívesen megköszönném, de nem találom a szót, James pedig úgyis tudja, hogy mit mondanék, így csak átkarolom, úgy, hogy teljesen közel legyek hozzá, és úgy folytatom a táncot.
    Egy puszit nyomok ajkaira.
    -   Szeretlek.   -
    Nem akarok kiszállni a zuhany alól...

  Dísztalárom köpenye súrolja a régi köveket. Lassan lépkedem. Kiélvezem, hogy végre nem vagyok négy fal közé zárva. Az út, mely felvezet a kastélyhoz már jelzik a bál hangulatát. Érdekes. Nevetgélő lányok és párok szaladnak el mellettem. Pillantást sem vetnek rám. Könnyen bejutottam a birtokra, Demetrius papírjaival. Ralph elintézte nekem, ahogy az öltözéket is. Egy kérése volt: amint végzek menjek haza. Nem ellenkeztem, nem óhajtok sokáig maradni.
   Egyre feljebb jutok és elém tárul a Roxfort. Furcsa viszont látni, pláne ilyen formában. A tömeg egyre nagyobb, hangosabb és büdösebb. Megállok egy pillanatra. A sok ember bűze orkánként tör rám. Megkell még szokjam, mindenesetre kevésbé büdös a hely, mint London. Sóhajtok. Készen állok. Már vágyom arra, hogy láthassam. Elindulok ismét, vakon a tömegbe.
   A bejáratnál nincsen ellenőrzés. Felesleges is lenne, ezen az éjjelen csak vaddisznók által őrzött kapun lehet bejutni a több száz éves birtokra. Elteszem a papírokat. Már nem vagyok észrevétlen, kíváncsi szemek szegeződnek rám és rosszalló tekintetekkel súgnak össze mögöttem. Ő nincsen köztük. Érezném. Már szélesebben lépek, le akarom rázni a tömeget, egyenesen a Nagyterem felé tartok. Valaki meghúzza a taláromat.
   A házimanó, ostoba szemekkel néz rám. A köpenyemet kéri. Persze, el is felejtettem. Szótlanul oda adom neki, mire a kezembe nyom egy pergamen fecnit és eltünteti a köpenyt. Praktikus. Amint a ruhadarab eltűnik, a manó nem létezik számomra. Tovább indulok. Gyenge émelygés a szagoktól és az arcnélküli emberek áradatától. Nyugtatnom kell magamat. Ezen az estén én sem vagyok több náluk. Fekete maszkom mögött fürkészem az embereket. Így nem fogom megtalálni. Túl sokan vannak.

   Mély lélegzet. Legalább hat száz ember bűzét szívom magamba, de a legtöbbre nincsen szükségem. Én csak egyet kerek, egyetlen egyet. Pár percig csak állok a bejáratnál és nagyokat lélegzem, tudomást sem véve a tömegről, a zenéről és a nyálas díszítésről. Nem érdekelnek, nem ezért jöttem. Senki sem közelít meg, beleolvadok az emberek kavalkádjába. Még egy lépés beljebb, élesebbek a szagok. Valami haszna csak volt annak a harapásnak. Még beljebb megyek és sikerül kizárnom az előtérben lévő embereket.
   Egy pillanatra leblokkolok. Azt hiszem megtaláltam. Nem tudom megmagyarázni miért, de úgy érzem ez az övé. Elindulok, követve a jelet. Szívem egyre gyorsabban ver Végre láthatom! Végre megérinthetem! Végre beszélhetek vele! Már biztos vagyok, ez Ő lesz. Ez nem szag a számomra. Kellemes illat, kissé édeskés. Emlékszem rá. Bár nem éreztem ennyire, de azon az estén is magamba szívtam. Csilingelő pezsgős poharak és nevető emberek hadán vágok át, egyre beljebb haladva. Szinte a színpadnál vagyok már. Megpillantom.

   Gyönyörű. A vajszín ruha lágyan simul a testéhez. A gyöngyök gyengéden hullnak sima bőrére, mintha harmatcseppek lennének. Bár álarc takarja arcát, azonnal felismerem a mosolygó barna szemeket. Elakad a lélegzetem. Valami meleg érzés kezd körbejárni. Nem tudom levenni róla a szememet. Ő nem vett észre és valószínűleg nem is fog, jó tíz méterre vagyok tőle, a tömeg pedig nagy. A szívem kalimpál és kiráz a hideg. Oda akarok menni hozzá. Oda is fogok.
   Nagy levegő. Izzad a tenyerem. Úgy érzem magamat, mint egy kisfiú, aki meglátta a játékbolt legszebb, legfényesebb tűzoltó kocsiját. Nem érdekelnek az emberek. Nem állok félre senki elől, ha belém jön, belém jön, nem tud érdekelni. Csak felé tartok, egyenesen felé. Az illat egyre erősebb lesz, vele együtt szívem verése is folyamatosan gyorsul. Megragadom a karját. Nem érdekel semmi, nem érdekel, hogy beszélget-e, hogy épp keres valakit, nekem Ő kell és most. Ezt Ő is tudja.

   Pont új szám kezdődik. Talán az utolsó. A gyertyák halványabban égnek, sötétebb lesz a teremben. Lassú, kellemes zene, párok táncolnak körülöttünk. Szembefordulok vele. Belenézek a barna szemekbe, s egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Hosszú másodpercig csak meredek Rá, a leggyönyörűbb jellemségre ezen a világon. Lassan derekára teszem a kezemet, a másikkal pedig tartom az övét, pont, ahogy régen tanultam. Furcsa érzés újra megérinteni. Mint egy valóra vált tündérmese egy már régen elfeledett könyvből. Meg akarom állítani a pillanatot.
   – Régen találkoztunk. – töröm meg a csendet, tőlem szokatlan, nyugodt hangon. Szívem öröm táncot jár. Nem éreztem ilyet még életemben. Ő az enyém én pedig az övé. Ezt Ő is tudja. Lassan ringunk a kellemes dallamra, a zene körbefon minket. A gyertyák fénye megvilágítja arcát. Mesébe illő ez az egész. Visszakérdez, hogy kivagyok, de nem válaszolok. Tudja Ő. Fél perc múlva már rákérdez a nevemre. Egy halvány mosollyal jelzem felé, hogy helyes volt a válasz, nem akarok újra megszólalni. Fordulunk.
   Képek férkőznek a fejembe. Gyönyörű képek, arról az éjszakáról. Akkor, mi ketten egyek voltunk. Nem számított a háború, nem számított a hányatott sors és az ellentétek. Az az éjjel egy beteljesülés volt mindkettőnk számára. Egy pecsét a sorsunkra. Még soha nem gondoltam így arra az éjszakára. Szép volt. Szebb, mint az összes együttvéve, amit Ralph-fal töltöttem. Mi nem feküdtünk le. Akkor, ott, mi ketten szerelmeskedtünk. Ezt Ő is tudja.

   Mintha vége lenne a zenének. Mintha minden széthullana körülöttünk. Kiráz a hideg, szívem egyre gyorsabb ütemben veri bordáimat, de nem a meleg érzés miatt. Ó nem. Mikor táncba kezdtünk már éreztem kinyújtott kezén az ékszert, de akkor még nem fogtam fel a jelentőségét. Csinos kis ezüst gyűrű, drágakővel a közepén. Már csak arra figyelek, nem rá. Ezt, Ő is tudja.
   Újra elkap a már annyira jól ismert érzés. A fájdalom. Mintha egy álmot zúztak volna szét, melyet gyermekként szövögettem. Neki nem volt gyűrűje. Soha. Emlékeznék rá. Hideg szél járja már körbe minden csontomat, eltűnt a melegség. Elillant. Kapkodom a levegőt, megfojt az érzés.
   – Kaptad? – kérdezem már szigorú hangon, egyértelműen a gyűrűre utalva. Szemeimmel fürkészem tekintetét, át akarok látni rajta. Kell a válasz, tudnom kell. A félelem vidám bohócként ugrándozik lelkem körül sakkban tartva azt. Félem a választ. Nem lesz jó, már most tudom. Kimondja.

   Lehetetlen! Nem, nem, nem és nem! Ő az enyém! Ezt Ő is tudja! Már szigorú a tekintetem s Őt is jobban magamhoz szorítom. Nem engedem el. Nem akarom elveszteni, Ő csak is engem illett. Az a másik… nem érdemelte ki! Nem! Én voltam mindig ott vele! Én vigasztaltam, mikor válaszok nélkül bolyongott. Nem pedig Ő. Ezt Ő is tudja…
   – Elárultál – mondom már teljesen elhidegült hangon és rémült, zavarodott arccal, de Ő most csak a szemeimből olvashat. Nem, ez az egész lehetetlen. Megáll a zene most már a valóságban is. Az énekes csókot kíván. Elmerülök barna szemében. Ez nem így történt. Hazudik. Már szorítom a kezét. Nem tehette, hiszen én szeretem. Én feláldoztam érte mindent. Én lemondtam érte mindenről. Én odáig fajultam érte és csak is érte, ahova az a másik soha! De ezt Ő, nem tudja.

   Lassan hajolok hozzá, jobb kezemet leemelve derekáról és fejét fogva. Megcsókolom. De ez a csók más. Nem ilyen volt álmaimban. Nem így emlékeztem rá. Nem savanyítja el a sör, mint azon az estén, de nincs benne semmi. Sértettség van bennem és csalódás. Hideg a csók, a leghidegebb, mint amit valaha is váltottam, még is ott van benne a szikra, a szikra, ami kettőnket összeköt. Megsimítom arcának azt a részét, melyet nem takar az álarc és füléhez hajolok. Suttogom a szavakat. Másik kezemmel fogom az övét.
   – „Meghaltam”, hogy Te élhess. – elengedem. Lassan fordulok meg. Hátat fordítva neki, elnyel a tömeg. Ő mögöttem van már. Már nem láthatja a könnyeimet. Lépteim szaporák, pálcámmal a pergamenre bökök és kabátom már is a kezemben. Sűrű és gyors léptekkel hagyom el a termet. Egy pillanatra megállok. Egy szempár figyel rám. Ismerem ezeket a szemeket. Az enyémek dühösen szegeződnek James-szre. Tudja, hogy ki vagyok. Undorító a bűze.

   Egy szőke, álarc nélküli lány szalad belém. Egy pillanatra mindketten kizökkenünk és egymás szemébe nézünk. Meglátott talán valamit a szememben? Hirtelen, félve szalad tovább és elnyeli a tömeg. Sebtében kapom fel a köpenyt és gyorsan hagyom el a birtokot. Negyed egyre már Londonban vagyok, messze a Roxforttól, még is ott maradt a szívem. S most sebzetten ott hever, ahol több százan áttaposnak rajta. Eldobtam magamtól, csak fájdalmat okozott. Ezt Ő is tudja.

[Régen találkoztunk.]

Az utolsó, a haláltánc,
az nékem jár csupán!
A végső tánc, a végső tánc -
azt vélem járod ám!

   James elment megkeresni Abbyt. Nem tudom, mi dolga vele, nem is érdekel, a testvére, és azt mondta kettesben akar vele beszélni, én pedig tiszteletben tartom a kívánságát. Bár mikor leértem a Nagyterembe elragadott a bál csodálatos illata, látványa, léte, mostanra ez halványult. James egyedül hagyott, és rá kellett jönnöm, hogy nincs kihez odamennem, nincs kit megszólítsak, és velem sem akar senki beszélni, vagy táncolni. Frusztráltan érzem magam, szinte klausztrofóbiás leszek a gigantikus teremben. A sok ember az oka. Sok idegen, hideg arc, akik nem számítanak nekem, és én se számítok nekik. Jamievel úgy beszéltük meg, hogy egy negyed, fél óra múlva találkozzunk a bejáratnál, így addig bármit csinálhatok.
    Megcélzom az egyik büféasztalt, és pezsgőt töltök magamnak. Bár alkoholra lenne szükségem a kiskorúak miatt a diákoknak fenntartott asztalokon csak alkoholmentes löttyök szobroznak. Bebeszélem magamnak, hogy ugyanolyan jól esik ez a pezsgő, mintha normálisat innék, majd a poharat visszateszem az asztalra, és ott is hagyok mindent.
Ha lenne ablak, biztos az egyik keretei közé bújnék most míg le nem telik az időkorlát, de mivel nem voltak hajlandók ablakot szerelni az építők a kastély ezen falaira, ezért csak a fal tövébe kucorodok az egyik kandalló mellé. Nekidőlök a falnak, és onnan figyelem a hullámzó tömeget. A félgyors számra valaki lassúzott, valaki pörgette társát, érdekes látványt mutatott. Szemeimmel ismerőst kerestem, de vagy nem találtam, vagy elérhetetlennek bizonyult. Hiányzott Amy és Emma, állítólag már Sabrina sincs a kastélyban. Ki tudja mi lett vele, ő is megszökött, hogy meneküljön, vagy talán elüldözték, vagy elrabolták. Bármi lehetett.

    Lepillantottam gyűrűmre. Másik kezem ujjaim közé fogom, végigsimítok rövid szárán, és a csillogó ékkövön. Bármikor ránézek melegség fog el, és ordibálva tör be James lelki szemeim elé. Azt mondja: "Szeretlek Barbi! Örökké!". Elmosolyodom, és leeresztem a kezemet, és ismét a tömeg felé nézek, de már nem őket látom, hanem emlékezek. Emlékezek a szép emlékekre...
    Az ablakfülkéknél vagyunk. Ahol szüleim, és gyerekkori énem álma teljesült be azzal, hogy szerelmem két apró szót kérdezett. A válaszom csengését is hallom, és ahogy ő kimondja a nyolcbetűs szót. A tapsoló, és hüledező emberek moraját, és az érzést, amit akkor éreztem, amikor megcsókolt. Itt vége az emléknek. Itt... Itt van vége, igen.
    Hiába ellenkezem Cal arca pofátlanul tolakodik elém. Mosolyog. Azzal a mosollyal, amit oly' kevesen láthattak. Ismét mosoly fut az arcomra, de nem olyan, mint azelőtt. Ez inkább szomorú, gyászos, félszeg mosoly volt. Visszaemlékszem borostás arcára, arra az arcra, amit utoljára láttam... Feküdtünk az ágyban, és ő nézett rám... és mosolygott. Azzal a mosollyal, amit oly' kevesen láthattak.
    Bár feleslegesen, de észrevétlenül megráztam a fejemet, és elkergettem a keserédes emléket.
Körbenézek, hátha találok valami óraszerűséget, de erre nem gondoltak a szervezők. Ruhám oldalából, a hónaljamnál kihúzom a pálcámat saját magam varrott tokjából, és elmondok egy Tempust. Még tíz perc éjfélig.
    Átnézek a tömegen, és a kapura nézek. Messze van, legalábbis így, ennyi mozgolódó ember között, így szép lassan elindulok, úgyis jobb dolgom. Ellököm magam a faltól, és belevetem magam a tömegbe, de mielőtt még elmerültem volna benne, egy fiú lép oda hozzám, aki megragadja a karomat, és beljebb kezd húzni.

    Még annyit sem tudtam mondani az álarcos idegennek, hogy "iiiigen, elmegyek veled, kösz az illedelmes felkérést!". Zavartan tipegek utána, de mielőtt még felháborodhattam volna, vagy akár belegondolhattam volna, hogy ki akarna velem táncolni, megállunk, és felvesszük a szokásos táncformációt. A lassú számra vezetni kezd, én pedig követni kezdem.
    -  Régen találkoztunk.  - mondja.
    -  Ki vagy te?!  - kérdezem ingerülten, de amint kimondom a kérdést összeráncolt szemöldököm kisimul, és elkomorul az arcom. Az összes vér kifut az arcomból, és forogni kezdett a világ.
    Elmerültem az algazöld szemekben, és egyszeriben elragadott az emlékáradat, és minden érzés, ami csak létezik. Pupillám kitágult, arcom fehérré vált, ajkaim szétváltak, és szédülni kezdtem.
    -  Caleb...?  - suttogom.

   Nem álmodtam. Ébredésemkor nehezen nyílnak fel szemeim, csak az jár a fejemben, hogy szomjan halok, víz kell. Nem más, csak víz. Nappal volt már, a sátorba erősen besütött a Nap, hiába vettek körül minket fák. Felülök az összegyűrt paplanon, és megcsap az alkohol másnapos szaga. Bűz lengett a levegőben. Köhögni kezdek az erős szagtól, és hunyorogva körbenéztem. Üvegek. Üresek. Lenézek magamra, s ijedten veszem tudomásul, hogy meztelen vagyok. És ekkor... ekkor minden beugrott. Az alkohol, Caleb, a magány, a beszélgetések, a sírás, nevetés, csókok, Caleb bőrének érintése. Másnaposság ellenére úgy pattantam fel az ágyról, mint akit hátsón szúrtak. Hirtelen könnyek törtek fel belőlem, és zokogni kezdtem. Hangosan. Mit tettem, mit tettem? Mit tettünk?
Kétségbeesetten felkapkodtam legközelebbre eső ruháimat, és elkiáltom magamat.
    -  Caleb!  - nincs válasz. -  CALEB! Az istenért, HOL VAGY?  - mondom dühösen, és trappolva végigjárom a sátrat.
    Hol van? Hol lehet? Muszáj beszélnünk! Nem mehetett fáért, tegnap hozott! Biztos a sátor előtt van.
    -  Cale...  - és elakad a hangom, ahogy széthúzom a sátor bejáratát. Remegve nézek a szétégett térre, és az elszenesedett holttestre. Hisztérikus ordításom visszhangzott a nagy erdőben. -  NEEEEEEEE! - hajamhoz kapok, és eszeveszetten tépni kezdtem, majd térdeim összerogytak barátom teteme előtt.

    Le sem tudom venni a szemeimet az algazöld íriszekről. Úgy nézem, mintha muszáj lenne. Látomásom van...? Álmodom, még meg sem történt a bál? Caleb meghalt... Láttam. Eltemettem! Sosem jöhet vissza, hiszen ő... halott. Azonnal égetőnek éreztem tenyerét derekamon, szinte izzott köztünk a ruha. Térdeim megroggyantak, egy hajszálon múlott, hogy össze ne essek. Kérdezett. Hallottam a hangját. Megint... Oly' régóta újra... Itt van. Nem álmodok, nem hallucinálok! Az nem lehet!
    -  Kaptad?  - néz szigorúan. Követem tekintetét eljegyzési gyűrűmre, de most nem érzem azt, amit negyed órája. Visszanéztem rá, és szinte automatikusan válaszoltam, mintha fel sem fogtam volna ki áll előttem. Kinek a kezét fogom, ki ér hozzám.
    - Jamestől. - lehelem ki fogaim között, és szinte elszégyellem magamat. De miért...?
    - Elárultál.  -  a szó szívembe döfött. Ez a szó kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek sokkomból.

    A zene elhalkul, de engem ez nem izgat. Egy férfi mond valamit a mikrofonba, de nem figyelek oda.
    -  De Te megha... - indulok neki a mondatnak, de ajkai elzárják ajkaimat.
    Megcsókolt.
    A vér ismét visszaszökött arcomba, megremegett a testem, de nem voltam képes visszacsókolni, csak álltam ott, mint egy szobor, és hagytam, hogy óraütések közepette Caleb megcsókoljon. Caleb...
    Eltávolodott.
    - „Meghaltam”, hogy Te élhess.  - azzal elfordult, és elindult.
    El... innen el. Itt hagyva... Nem... NEM! NEM! Utánakapok kezemmel, de ő felgyorsítja a lépteit, a tömeg pedig közénk furakodik.
    -  Caleb! - kiáltok utána, és kétségbeesetten lökdösni kezdem az embereket, hogy elérhessem Őt, de ő eltűnik. Megint... De most élve. Eltűnt... Eltűnt...
    Meghalt, hogy élhessek? Mit jelentsen ez?! Caleb él! Nem álom, Caleb itt járt, él és virul! Semmi baja! Nem égett szénné, nem az ő testét temettem el, nem neki írtam búcsúlevelet, nem rohad holtteste a föld alatt az erdőben! Nem, mert... mert él.

    Meghaltam, hogy Te élhess...
     Meghaltam, hogy Te élhess.

A HELYSZÍN SZABAD