Casino terem

Van egy kis pénzed? Vagy csak kíváncsi vagy milyen szerencsés is vagy? Itt megtudhatod. Roulette, Black Jack, Poker és még Biliárdasztal is várja az érkezőket hozzáértő személyzettel. Kész vagy feltenni az összes aranyadat?

[Emelem a tétet.]

   Fényűzés. Pompa és csillogás. Mindenhol a giccses díszlet mögött megbúvó, hátsó szándéktól, s romlottságtól bűzlő, sötét kellékek ontják magukból a bűzt. A rengeteg fiatal miatt pedig borsódzik a hátam. Bizony, nem most volt már, hogy végeztem a Roxforttal, s az sem, mikor én utoljára betettem ide a lábam. Most pedig egy csomó régi emlék idéződik fel bennem, már-már nosztalgiázni kezdenék, ha nem élném bele magam túlságosan a pókerezés nyújtotta örömökbe. Ez legalább eltereli a figyelmem arról, milyen öreg is vagyok valójában.
   Lúzerek - nézek végig az asztal mellett ülő társaságon, mely jóformán diákokból verbuválódott. Nem tudnak ezek semmit sem a szerencsejátékokról, nem tudnak ezek semmit sem a bűnről. Oh igen, a szó, mely bearanyozza az emberek életét, mely mindent képes megváltoztatni, mely mindenhova elhozza az izgalmat. És ahol izgalomról van szó, ott ott vagyok én is. Igen, a bűn mindennapi lényem velejárója, így aki a társaságom élvezi, elviseli ezt is.
   A zsetonokat számolom, s mihelyt végzek, felpillantok. Leheletnyi, éjsötét maszkom nem sokat takar, a türkiz íriszek jól kitűnnek a vágott nyílásokon, s az a pár ónix kő, mely díszítésként szolgál, igazán mesés fénybe vonja tekintetem, mely nem mintha nem lenne egyébként is megnyerő.
- Emelem a tétet. – mosolyodok el, s tolok jelentős mennyiségű kupacot középre, még mielőtt megnézném a leosztott lapokat. Ahol sok van, onnan nem nehéz. Így is úgyis nyerni fogok.
   Kényelmesen dőlök hátra a székben, s figyelem az eseményeket. Közben tekintetem el-elkalandozik a közelben ellibbenő csinos hölgyeken, vagy az éppen gyanúsnak vélt embereken. Mert nem csak szórakozni vagyok itt. A Rend küldött, amúgy szerintem el sem jöttem volna. mindig is kínosan éreztem magam dísztalárban. Különösebb feladatom nincs. „Figyelj!” – körülbelül ennyi. Figyeljek. Hát jó, figyelek én, de hát azt innen is lehet, lányok, póker, és egy pohár ízletes mézbor társaságában.
   Nem szólhat senki egy szót sem, hogy nem veszem komolyan a munkám. Mármint a Rend által rám ruházott munkát. A másikat most hagyjuk. Ugyan már! Mégis ki akarna egy ilyen eseményen felfordulást rendezni? Ennyire hülye még Tudjukki sem lehet! Aztán meg az ő kutyái jobban élvezik ezt a hacacárét mindenki másnál, mégis miért rontaná el a kedvüket?
   Ch… még, hogy a Halálfalók tánca. Szánalmas.
- Tartom, és… emelek.  – csapok le a lehetőségre, megduplázva a tétet. Imádom kifosztani szegény, szerencsétlen diákokat! Természetesen csak blöffölök, semmi normális lap nincs a kezemben, na de ők ezt nem tudják. Éppen ez a lényeg.
   A zene véget ér, a zenekar pihenőt tart, úgyhogy vetek egy pillantást a tánctér felé is, ám ekkor valami olyasmit pillantok meg, amire nem számítottam. Úgy értem valakit, akire nem számítottam. Pedig aztán gondolhattam volna… tudnom kellett volna… nem szabadott volna, hisz jól tudják, hogy én vagyok a priusza! Jaj mamám!
   Már első pillantásra felismerem, hiába az álarc. Túl sokszor láttam mostanság, túl sokszor álmodtam róla, túl sokszor riadtam fel izzadságban fürödve miatta. Olyan jól ismerem már az alakját, az arcát, a haját… mondhatni minden porcikáját, mint senki más.
-Monique. – hangom halk, szinte már suttogó. Most mit tegyek? Hagyjam szabadon kószálni, vagy próbáljam meg elkapni? Hiszen akkor semmi gondom nem lenne többé. Nem kéne tartanom tőle, hogy bármikor, s bárhol felbukkanhat, az életem követelve. Engem követelve. Félek. De nem attól, hogy megöl. Hanem attól, hogy engedek a bűnös kísértésnek.
   Nem tudom, mit csinálok. Egyszerre csak meglendül kezem, és intek neki.

Puck

zene

Azt mondják, hogy egy álarc mindent elrejthet a kíváncsi tekintetek elől. Hogy egy álarc, akár a második bőr is lehet a csontjaink, a húsunk, a zsigereink felett. Hogy az erek átszőtt, véres valósága olyanná alakítható ezáltal, amilyenné csak szeretnénk. Hát legyen! Fel az álarcot! Vajon az én vörös maszkom is képes erre? És a fekete csipkedíszítés még engem is előkelő, kifinomult, gráciává avanzsálhat? Az ajkaimon megcsillanó vérszín, nem erről árulkodik. Álarc ide, vagy oda, lélekből csak egy van. Azt mondják…
Forgatom a kezemben az üvegpoharat, méltóságteljesen ring benne az aranyszín, csillogó ital. Furcsa kontrasztot alkot a szélére simuló ajkaimmal, a megvillanó fehér fogakkal. Lassan, nyelvemet, ízlelésem kényeztetve gördül le torkomon, az első kortyom. Ujjaimmal eközben idegesen a táskámat markolászom, amiben benne rejlik a szépen faragott pálcám. Ha nem tartanám magamnál, saját halálom víziója gyötörne. Túl sok itt az olyan ember, akinek valamilyen okból már ártottam. Esetleg a családjuknak. Teljesen mindegy. Kínzás közben ugyanis egyetlen dolog létezik, az igazság. A halál árnyékában, se a varázslók, se a boszorkányok nem tagadnak, nem hazudnak, az életük aprócska szikráját féltik. A tűz úgyse lobban már fel. Kiégett, ahogy ők maguk, abban a pillanatban, ahogy az igazság, - megváltásként, üdvözítve a halált – kiszökik ajkaik közül. Én pedig, mint vámpír, aki vért lát, lecsókolom és felhasználom, hogy élhessek még tovább.
Gondolataim közül egy tekintet zökkent ki. Elmosolyodnék? Lehetetlen. Túl valóságos a jelenet, mi pedig ritkán találkozunk, inkább csak álmainkban látogatjuk meg egymást…bár mostanság, mintha a nemes rend tag, fekete, démonszárnyakat növesztett volna. Elevenen égnek még az utolsó, lopott, hazug csókok a számon. Többször csaltam már ki tőle, de ma este csak magam vagyok. Se szőke hajzuhatag, se vörös, se más test, a saját valóm félelmetessége leng körül. Talán elég ez is. Hosszú, sötét hajam sűrű loknikban, félig feltűzve díszeleg a tarkómnál. Se nem véres, se nem zilált. A bőrömön nincsen sérülés. Vagy csak a kendőző bűbájjal rejtem el, az utolsó találkozásunk hegeit?
Mégis elmosolyodom.
Az émelyítő szín kavalkádban megnyugvást hoz ruhám. Sötét gondolatot, sokat ígérő álmokat, talán mellette jelent is. Fedetlen lábaimat súrolja, egy mellettem elhaladó boszorkány hatalmas, ezüstszín ruhája. A csillogás, a tökéletesség máza, egy másodpercre lehull a helyről. Megmutatja a kételyt, a rothadást, a bűnös jelent. A ruha szegélye megbomlott. Gusztustalan. Torz fintorra húzódnak ajkaim. Tekintetem visszaugrik a férfira, keresem a szemkontaktust. Kártyák, zsetonok, Puck. Elillan minden, ahogy felemeli a kezét.
- Nocsak, csak nem hiányoztam?
Hangom már mellőle érkezik, ahogy ujjaim végigfutnak a vállain, megérintik az izmok rándulását, az erőt. Ott érinteném, ahol én okoztam neki a sebeket. Bár láthatnám, hogy begyógyultak-e már! Bár láthatnám…
Gonosz gondolatok sorakoznak az elmémben, bizonyítván, hogy egy álarc, sose űzi el az igazi ént. Ám ez az este másról szól. Más játékról, eltérő szabályokkal. Nehezen ugyan, de talán tudok alkalmazkodni. Muszáj hangsúlyoznom…talán! Lehet, hogy az est végén, már az én szabályaim lesznek érvényben?
Percek telnek el. Nem tudom, hogy Ő mit tervezett. És, hogy én? Még abban sem vagyok biztos. Gondban vagyok, ugyanis. Nem szórhatok csak úgy, kényemre, kedvemre, bárkire kínzó átkokat, nem nézelődhetek véres sebek látványában gyönyörködve, kielégítve a bennem tomboló démont.
Mindig van egy újabb esély arra, amit eltervezünk. Most is. Egy következő kör. Végtelen kínlódás, egészen addig a pillanatig, amíg az igazságot el nem árulják. Vajon az én drágaságomnak, mit jelent ez a szó? Mi lesz, az-az egetrengető perc, a diadal, ami teljesen összetöri?
- Beszállok!
Leülve az asztalhoz, a fekete, aprócska ruha megfeszül a testemen. Lábaimat keresztbe vetem. Táskámat az ölembe ejtem. Ünnepelnünk kellene! De mégis mit? Gyújtsunk mi is gyertyát és várjuk az újjászületés hónapját? Ugyan! Ünnepeljük azt, hogy innen nincs kiút…

[El sem tudod hinni, mennyire.]

zene.

   Arcizmaim mosolyra rángását csak akkor veszem észre, mikor kezem a magasban leng, bosszús megjegyzéseket váltva ki pár különösen kényes boszorkányból, de bánja a halál, legalább eltűnnek mögülem, s abbamarad az eddigi kislányos vihogás. A mosoly azonban, mely arcom kebelezte be, mihelyst megláttam a nőt, még mindig itt van.
   Leeresztem jobbom, s kicsit megrázom fejem, hátha rázódik minden hülyeséggel együtt a vigyor is. Mérsékelnem kell magam, és csapongó hormonjaimat, mert a végén ki tudja mi lesz ebből az egészből. Semmi jó, annyit már tudok, hiszen itt van Ő is. Ahol pedig mindketten ott vagyunk, nem történhet semmi jó, bár ez nézőpontok különleges kérdésén alapszik. Nézzük úgy, hogy a diákok, s az ünnepelni vágyó tömeg szempontjából előnyös-e, ha mi ketten úgy igazából belecsapunk a buliba. Öhm... nem. Azt hiszem nem. A kő kövön nem marad, és a csupa vér a padló, nem szerepel a ma esti forgatókönyvben, de azért értékes pillanatokat nyerhetnénk a beiktatásával, ezt mindenképpen meg kell jegyezni.
   A gondolatra mosolyodok el, nem pedig érintésére. Ujjai végigfutnak vállamon, s eltölt az a különös érzés, melytől borsódzni kezdenek tagjaim. Szeretem ezt az érzést, olyan… ne hagyd abba dolog, amit nem az emberi agy, hanem a test vált ki, mégis az agy követel még többet belőle, hiszen ami jó, az kell. Ezek vagyunk mi, gyarló lényünkben, földi porhüvelyünk számító vonzásában.
   Érintése nyomán a múlt feledett képei is felelevenednek, az álombeli, mosódott jelenetek, s a valóságos, véres szituációk. A sebek. Az üldözések. Az izgalom, s az adrenalin, mely az egészet megédesítette. Ezek vagyunk mi, adrenalin, izgalom, vér, és gyilkos, perverz játékok elegyei. Már most tudom, hogy nem fogok tudni ellenállni, a vágy, mely körülleng mindent, szinte elviselhetetlen. Nem engem kellett volna ide küldeniük.
   Mondd Monique, miért teszed ezt velem, mondd, miért kínzol? Miért hagyod, hogy eszement férfiasságom szabadjára engedve, vegyelek üldözőbe, mögöttem a fáklyás menettel, mint holmi szem nélküli, agyatlan paraszt? Hisz a józan eszem bódítod el, minden egyes lépéseddel, minden egyes mozzanatoddal. S még, hogy semmi közöd a sátánhoz, még, hogy a női nem tiszta és ártatlan… de ha mindez nem lenne, mi szülné heves imádatom irántuk? Irántad?
- El sem tudod hinni, mennyire. – csusszannak ki a szavakat könnyedén, negédes ajkaim hálójából. A színjáték elkezdődött, a darab a szokásos, s ismerős, hiszen minden a régiben fürdik. Igaz, most mérsékelnünk kell magunkat, ettől válik az egész sokkal izgalmasabbá. Vállam felett felnézek rá, s tekintetemmel végig kísérem, egészen addig, míg lehuppan. Tekintetem, s leginkább bűnös mindenségem, szinte egyből a feszülő ruha vékony valója alá vágyik. A ruha azonban – szerencsére, vagy nem- roppant keveset takar, így akad pár diák, kik a sötét jegy láttán, még zsetonjaikat is maguk után hagyva távoznak az asztaltól. Na, igen, a nyúlszívűek sportja nem a kaszinózás, ezt mindenki tudja, ahogyan az orosz rulettet sem ide sorolnám. Na de ez van.
- Hmm… ahogy látom, voltak olyan kedvesek, és hagytak itt neked némi összeget. – pálcám egy intésére a szükségtelen zsetonok összegyűlnek, és a nő elé csusszannak, noha nem én vagyok a játékvezető, aligha érdekelhetne jobban a tényező. Kétlem, hogy bele merne szólni, tekintve, hogy egy halálfaló zsetonjairól folyik a szó. Most már. – Pedig épp azon gondolkoztam, mennyit is adhatnék neked. – elmosolyodok, s hátradőlök a székben. Íriszeim rátaláltak az övéire, s a játék elkezdődött, a kérdés már csak az, ki bírja tovább.
   Hiszen ördögi egy börtön ez, ártatlanok, és bűnös emberek láncával lábunkon, s a becsület, az óvatosság, és a bűn bilincsével csuklónkon. De semmi sem örök. Sem a játék, sem a rozsdásodó láncok, ahogyan az egyre avuló bilincsek sem. Egyszer minden kötelék felbomlik, ahogyan minden bűn, s minden bűnös szabadjára bocsáttatik.
- S minek köszönhetem üdítő látványod? Csak nem úgy gondoltad, ideje lenne újra megpróbálni megölni szerencsétlen Puckot, hisz az milyen jó móka már!? – mázli, hogy mellettem ül, s így tudunk kicsit diszkrétebben beszélgetni. Nem valószínű, hogy az egész asztaltársaságunk szívesen venne részt a csevejben.
   Felvonom szemöldököm, s kacsintok. A játék elkezdődött, Monique. Melyikünk bírja vajon tovább?

Puck

zene

A hit egészen érdekes dolog. Az emberek, halandók, szeretik azt hinni, hogy megvédelmezik őket imáik, hogy a gonoszság fertője nem érheti utol lelküket. Mormolják a fohászaikat a sötét utcán, hazafelé tartva, pálcáikat a kezükben szorongatva, suttogják a megváltó igéket, ha egy halálfalóval találják szembe magukat, az utolsó pillanatban pedig, remegve esedeznek, hogy ne oda kerüljenek, ahová gyilkosukat kívánják. Ne nyaldossa talpukat a pokol tüze. Pedig a föld megnyílik, hogy elnyelje azokat, akik méltón jutnak erre a sorsa. Az emberek ugyanis gonoszak. S vannak közöttük igen mocskosak. Én is ilyen vagyok. Kiválasztott, beteg. Miért rejtsem el azt, amivel megajándékoztak odalentről?
Lélekölő, lassan múló másodpercek. Sajnálatosan elpazarolt idő. Kissé oldalra döntött fejjel nézem a férfit, a megrémülő diákok pedig, elreppenő varjúknak tűnnek csupán. A feketéllő dísztalár, éppen úgy suhog, akár az ében tollakkal szőtt szárnyak, amikor kitárják őket. Vészjósló károgásuk azonban nem jő, hiába fülelek. Helyette megtöltik a levegőt, Puck szavai. Ismerem ezeket a mézesmázos mondatokat. Ismerem a hangleejtését, tudom, hogy valahol igazat is mond, csak éppen magának se óhajtja beismerni. Hiányoztam neki. Az, ami velem együtt jár. Az izgalom, a vér. A félelme. A saját, kimondatlan titkai. Azok, amik engem is érdekelnek.
- Még mindig álmodsz velem? Lehet meg kellene látogatnom téged valamelyik éjjel…
Súgom, ahogy közelebb hajolok, hogy értsem, amit mond. Szemeim résnyire szűkülnek szavaira. Csókot lehelek az arcára, válaszul, mételyezett csókot. Mintha a rúzsom mérget rejtene magában. A közelében más akarok lenni. Angyalszárnyakat kérek az égtől. Hazugság! Micsoda, nevetséges, ocsmány hazugság! Legszívesebben felnevetnék gondolataimon. Miért legyek jó, ha lehet ő, gonosz? Kezemet a combjára csúsztatom. Körmeim idegesítően nyomódnak a nadrág alatt megfeszülő bőrbe. Meddig tart ki a hit?
- Ugyan! Ne adakozz! Nem áll jól, drágám! Mindig nyerek. Itt is, máshol is.
Hátradőlök, ahogyan Puck teszi, tekintetem az asztalra ugrik. Őrült gondolat jár a fejemben. Miért legyen ennyire egyszerű? Miért ne legyen halálos tétje ennek a játéknak is? Hiszen nélküle minden unalmas. Pillantásom a tekintetébe mélyed. Megnyalom a szám szegletét. Játszani szeretnél? Játsszunk! Az én szabályaim azonban mások…képes vagy követni őket? Tudod, hogy mi vár rád?
- Ha nyersz, nem kell félned többet tőlem, ne, ne mondj semmit…tudom, hogy félsz! De ha nyerek, ez-az este olyan lesz, amilyennek én akarom.
Ujjaim a lapokra csúsznak, megemelem őket, rájuk nézek. Talán van esélyem. Ki tudja? Vagy csak az arcomon átsuhanó mosoly is blöff? Az is, hogy itt vagyok, csupán egy illúzió? Semmi sem biztos. A szavam sem szentírás. Csak a szememben megcsillanó izgalom a fix pont, a zúgó világ ringásában.
- Egyébként! Nem a halálod izgat ennyire. Sokkal inkább az utolsó percek…
Egy másodpercre lehunyom a szemem. Ennyi elég, ahhoz, hogy kezem a zsetonok egy jelentős részére simuljon. Előre tolom, nem remegnek meg az ujjaim. Biztos vagyok a dolgomban. A másik kezem felrebben a férfi combjairól, vissza a táskámra. A korongok halkan megzörrennek, ahogy elérik a végső céljukat.
- Emelek.
Nincsen érzelem a hangomban. De a tekintetem le nem venném Puck szemeiről. Látni akarom benne a hazugságot, a blöffjét, a félelmét. Látni akarom a kétségbeesést, ahogy végigfut az adrenalin az ereiben és eléri az elméjét. Látni akarom a fertőzött gondolatokat. A szívem heves dobogását a fülemben hallom. Orosz rulett? Legalább annyira izgalmas, mintha a halált hozó átok lebegne a fejünk felett, jutalmul, az estéért.
Nem segít se a hit, se az ima. Nem hallgattatnak meg. Nem védnek meg. A kérdés az, hogy meddig hiszik el, hogy pajzsként szolgál ellenem? Mondd Puck…te meddig hiszed el? Vagy már nincs is szükséged a fohászokra?

[Tudod, mostanában nem alszok valami sokat…]

zene.

   Mézédes mosolyom csupán a megjátszás árnyéka. Árnyék, ám mindközül a legtökéletesebb. Úgy ahogyan én. Én, az emberi faj, a férfiak nemének egyik legdicsőbb, hanem az egyetlen, figyelemreméltó példánya. Tisztában vagyok az erőmmel, melyet testem táplál, tisztában vagyok a vonzalmammal, mely a nőkre, mint holmi bódító kénkőszag hat, csábítva őket halálba, szerelembe… ágyba. Tisztában vagyok vele, tudom, Monique, hogy ezt te is érzed. És tudom, hogy minden porcikád szomjazza ezt a vonzerőt, ezt a bájt. Engem.
- Tudod, mostanában nem alszok valami sokat… - kamuzok reflexből. Amiről nem tud, az nem fáj neki… az nem fáj nekem.  Isten ments, hogy újra megrontsa álmaim… ha már engem nem tud ennél jobban.
   Nem drágám, nem félek tőled. A félelem egy olyan fogalom, melyet a nőkkel kapcsolatban nem szokásom érzékelni. Ha azt gondolod, félem társaságod, félem kegyetlen elméd játékait, nagyot tévedsz. Soha sem fogok félni tőled. Kétszer legyőztelek már, emlékszel? Nem csak te ismertél ki valamennyire, hanem én is. Jól tudom, hogyan tudok rád hatni, akinek félnie kéne, az inkább te vagy drágám. Hisz mindketten ismerjük közös titkaink. Nem csak én játszom meg magam, vagy talán önnön fegyvered kellékeit is képtelen vagy felismerni? Vajon milyen lehet, mikor valaki az őrület ketrecébe zárkózik, úgy, mint te? A téboly miféle megváltás?
   Úgy teszek, mint aki örömmel nyugtázza csókját. Úgy teszek, mint aki minden porcikájával kívánja társaságát, de mégis ez az egész hazugság. Észre kéne vennie. Észre kéne venned! Hát nem látsz mögém, ahogyan azt feltételezed? Mondd, miféle gúnyos nevezőn élünk mi ketten? Mondd, mi az a vékony határ, mi elválaszt minket egymástól? A jót, s a rosszat? És mégis mi határozza meg e kettő különbözőségét? A nagyfőnök?
   Ujjai kegyetlen érintésére csupán egy meglepett mosollyal válaszolok, miközben szemöldököm is megszalad picit. Érzem a fájdalmat, de mondd, mégis mit gondolsz, egy luxuskurva szíve nem nyeli el a fájdalmat, mint holmi fekete lyuk, és kérlek mondd, mégis mit gondolsz, hogy így összerondítod a luxustermék kárpitját!?
- Öööö… már bocsi, de én nem úgy vettem észre. – válaszolok gúnyosan a nyerési arányáról szóló kis elmélkedésére. Hangomból érződik az irónia, a kétely, és a komolytalanság, mely úgy általánosságban egész testem körüllengi. Na de azért most mégis… mindig nyer? Nézz már körül cicám! Hány vesztes meccs után próbálkozol ismét?
   Újból hozzám szól, s egy pillanatra megáll bennem az ütő. Arcomon azonban semmi sem látszik. Ugye nem? Nem láthat semmiféle megrengést, semmi kételyt rajtam, mert akkor vége. Akkor elvesztem. Azért figyelmesen nézek szemeibe, az íriszek játéka finom, csiklandozó.
- Na már most talán arról kéne beszélnünk, hogy mégis mi okom lenne igennel felelni az ajánlatodra. – emelem fel mutatóujjam, most egészen tudálékosnak tűnhetek. Egy büszke hollóhátas. Na igen, ez az, aminek soha nem tudtam megfelelni, de a látszat talán megnyugvással tölthetné el Barnabast. De azért elég idegesítő lehetek ahhoz, hogy ne próbáljam meg ne folytatni.  – A válaszom azonban nem,  drága Monique. Tudod, nem vagyok hülye, nem fogok egy ily ésszerűtlen ajánlatot elfogadni, még ha a gondolat izgalommal is tölt el. – mosolygok. Pajzán vigyor ez, nem vitás, melyhez olyannyira értek.  – És nem látom veszélyét annak sem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te szeretnéd. – a maró gúny mindent áthat, úgyhogy inkább a kártyákra pillantok. Imádom, mikor intelligensen tudok megfogalmazni bizonyos dolgokat. Ritkán próbálkozok vele, mert az intelligens, felkapaszkodott megfogalmazástól többnyire megfájdul a fejem. Már ha felfogom a dolog tartalmi lényegét.
   A kártyák egyébként borzalmasak, a pókerarc azonban marad. Egy jó színészhez mérten sosem csúszhatok ki szerepem vashálójából. Főleg, amikor Monique ül mellettem. Mikor ujjai lecsusszannak combomról, megmozgatom lábam, pusztán a kényelem kedvéért. Mondd, most mit fogsz kitalálni, hogy megölhess, hol folytatod véres pókered? És amikor emelsz, vajon mit raksz fel tétnek? Tudom, hogy szeretnél az életekkel játszani. Az életünkkel. De nem vagyok ilyen ostoba. Én nem fogom vásárra vinni a bőröm, még a Főnix Rendjének érdekében sem, nem fogom az életem áldozni, csak azért, hogy elfoghassalak. Önző vagyok. És mindennél jobban szeretem magam, de ezt te is nagyon jól tudod. Hát mire számítottál?
   Hanyagul bedobom a lapokat. Kihívó pillantásom a nőre vetül. Nem fogok blöffölni, ezúttal nem. Hiszen még úgyis az elején járunk. Még semmi sem kezdődött el, még semmi sem dőlt el. Még minden csupa fehér vászon, vérfoltok nélkül. És ha rajtam múlik, az is marad.

Puck

zene

Sötétlő árny suhan végig, vörös mázos ajkaimon. Nem mosolygok, nem kacagok a szavain. Tudjuk jól, mind a ketten, hogy miért vagyunk itt. Ugye tudod Puck? Hiszen elmehetnél, magamra hagyhatnál. Helyette azonban, önként és dalolva veszel el a pokolban, amit kínálok neked. Együtt égsz velem. Talán a leginkább akkor taszítod magad a lángok közé, amikor leveted maszkod, leveted az önelégültséged romlott héját és ráeszmélsz a puszta valóságra. Mindenkinek eljön egyszer az életében ez a pillanat. Az enyémben is. Egyszer volt egy álmom. De, ha megérint a halál billogja, megváltozik a szél csendes moraja, az éjszaka félelmetes árnyéka. Légy egy velük. Légy egy közülük! Megérintettelek, hívlak, várlak. A rémálmaim az ajtódon kopogtatnak, a szívedben, a testedben, az elmédben. Rám gondolsz, amikor elillan a napfény, rám gondolsz, amikor a feketeség rátelepszik a világra. Rám és a rémálmaimra. Igaz?
Látlak. Nem a hazug, modoros, sosem létezett gondolataidat, nem a mozdulataidat, amiktől azt hiszed elalélok. Ó, nem. Téged látlak Puck! A húsod, a zsigereid mögött tobzódó tenni akarást, amiről még koránt sincs eldöntve, hogy jót, vagy rosszat teszel vele a világgal. Ugyan! Rossz volnék? Ebben a korban, csupán egy más eszme tisztelete az, ami ezeket a nevetséges, morbid képzelgéseket szüli. Igazságos vagyok, olyannak látom a világot, amilyen. Romlottnak és elkésettnek. Menekülnek a sárvérűek, menekülnek a félvérek. A megváltásuk pedig nem jön el. Nem azért, mert anélkül ontom ki az életüket, hanem, mert a saját bűneik mardossák végül a halálba őket. Nem látod? Tényleg nem? Ott! A hátad mögött! Hazugság, csalárdág, bűn és kéjvágy. Vezekeljenek hát! Én pedig szívest örömest váltom valóra, legsötétebb félelmeiket, mert ezek fogják megmutatni, kik is voltak éltükben. Bűnös vagy Puck és én is az vagyok. Fürödj meg hát velem a romló jelen nektárjában.
- Azt hiszed? Hogy nem nyertem?
Elnevetem magam. A csilingelő, mételyezett kacagásom, pengeként hasítja fel a dobhártyát. Közelebb hajolhatnék, hogy úgy mondjam el, amit gondolok, de nem teszem. Helyette a kártyákra nézek. Figyelem a karjának mozgását. Látom a lapok legyőzöttségét. Hamis szavak, hamis nyerni akarás.
- Amit akartam, azt megkaptam. Itt vagy. Még mindig.
Fuss Puck! Rohanj! Hát miért maradsz a közelemben, ha ily módon undorodsz tőlem? Mi tart vissza? A gondolat, hogy csak az unalmas, megszokott, jónak nevezett életed várna rád?  Játszani akarsz! Játszani akarok! Ez a világ, csak erre való…így teljesülhetünk ki.
- A válaszod nem? Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Éppen ezért, új szabályokat ajánlok. Csak neked, csak most. Látod ott a sarokban azt a csinos kis cafkát? Vagy a mellette álldogáló férfit?
Csend. Baljóslatú és szenvedélyes. Fűti a testemet az izgalom, forró a bőröm, az álarc alatt kipirul az arcom. Mellkasom szaporán jár fel s alá. Megszorítom a táskámat. A pálcám benne van. Mivel az utolsó szavaknál ismét közel hajoltam a férfihez, most sem távolodok el.
- Szerinted melyik átkot mondom ki előbb? Kínlódjanak? Esetleg legyen gyors a halál? Hm…vagy repüljön le a fejük, összevérezve mindent? Válassz, hercegem!
Nyögve lehelem az utolsó, elhalkuló sóhajt a fülébe. Olyan gyorsan mozdulok meg, mintha nem értem volna hozzá, mintha az egész egy bűzlő, rothadó látomás lett volna. Mielőtt ellépnék mellőle, felfordítom a lapjaimat. Hazudtam. Ritka rossz lapok. De nyertem. A pénzt, a zsetonokat az asztalon hagyom. Nem az fog boldoggá tenni ma éjjel.
A felém közeledő, fekete hajú, testes férfi, ezüst tálcájáról leveszek egy poharat. Nem is figyelem, mi van pontosan benne. Csupán az édességet érzem, ahogy utat talál az ízlelőbimbóim kényeztetéséhez.
Tudod, hogy megteszem! Tudod, hogy nem fogok megállni! Na Puck? Játszol velem? Játssz velem! Ringatózz ebben a sötét valóságban. Tedd meg, amit súgnak az ösztöneid, mert ha nem, akkor én fogom követni a vágyaimat. Játsszunk! Ízleld meg, amit adhatok, élvezd ki, mielőtt mindnyájan porrá leszünk.
Felemelem a poharat, felé intek vele. A mosolyom a régi. Ám az álarcom, titokzatossá teszi. A titkok pedig nem mindig jelentenek jót.
Egészségedre édesem!

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

[Nem azért vagyok itt, mert te úgy akarod.]

zene.

   Tudom, hogy nem nyertél, drágám. Nem hiszek semmit, hisz a hitemnek semmi alapja, semmi képviselője. Mondd, mégis hogy hihetnék én bármiben is, mikor hitemtől már oly rég megfosztottak? Az isteni kegy engem nem követ halálig, ha templomba tenném a lábam, sercegnének a mozaiklapok a padlón, szent szüzek festett képei velejéig pusztult hasonmásukká formálódnának, a fali freskók szégyenükben válnának le! Az én fajtámat üldözi a hit, nem pedig befogadja! Éppen ezért nem hiszek. Sosem. Semmiben. Én csupán tudok dolgokat, ez a különbség köztünk, édesem!
   Vagy épp legemésztőbb közös vonásunk.
   Nem válaszolok. Tudom, felesleges lenne vitába bonyolódni, úgyis úgy alakulnak majd a dolgok, ahogyan én akarom. Előre megírt forgatókönyv szerint haladunk, a dolgokról tudomásom van, hát nem látod? Hát nem veszed észre, milyen kelepcébe csaltalak, ismét? Csak nézz körbe, lásd felépített drámám kellékeit! Hogy nem veszel észre olcsó, színházi darabokat, miért nem vagy képes feszülő bőröm alá látni? Elmosolyodok.
- Nem azért vagyok itt, mert te úgy akarod. – suttogom, hangom kegyetlen, érzelemmentes, mégis élvezem ezt az egészet. Élvezem, hogy úgy tehetek, mint aki felette áll, mint aki a helyzet magaslatán, sőt, bárminek is a magaslatán áll. Élvezem, hogy most még bármit megtehetek. Bármit tettethetek.
   Szavait kínzó csend követi. Türelmesen mosolygok, semmiféle érzelmet nem árulok el, belül azonban kővé dermedek. Szívem vaskarmok markolásszák, a tudatlanságom most megfürödhet saját vértócsájában, egy hatalmas kéz ragadhatja meg jobbom, hogy megrázza, heves gratulációkat követelve. Hát itt van Puck! Megkaptad, amit akartál! A vér tálcán kínálja magát, húsos csomagolásban! Hát nem nagyszerű?
   Felsóhajtok, éppen csak úgy, mint aki borzalmasan unja az egész szituációt, szívem titokban hevesen kalapál. Két dolgot tudok csupán. Azt, hogy mit kéne tennem, és azt, hogy mit fogok. Hiszen a kettő nem egy, és ugyanaz. Talán ez szállít majd szélsebes robogón végzetem felé. Vajon a pokolba milyen út visz? Vajon gyalog kell majd megtenni? És ha mégis, mondd, Monique… ott leszel mellettem, hogy fogd a kezem, ott leszel, hogy védj elmúlt életünk rémisztő szörnyei ellen? Igen, kicsim. Ez egy meghívás volt. Járuljunk együtt a sátán színe elé. Had ismerje el pokoliságunk, had fogadjon minket kegyeibe! Mi lennénk az alvilág legjobban ragyogó, vérvörös holdjai.
   Nem szólok semmit, ülök csendben, arcomra jeges mosoly fagyott. Csupán hallgatom, ahogyan távozik, s pár másodperc múltán nézek csak magam mögé. Látnom kell! Nem fogok elszakadni tőled, hiszen ma éjjel az enyém vagy. Így vagy úgy, de el foglak kapni!
   Felpattanok az asztal mellől, s a zsetonokat magam mögött hagyva a nő után indulok. Poharat emel, mintha csak az egészségemre inna. Mosolygok, de a helyzetben semmi poénosat nem találok, ezúttal nem. Megragadom szabad kezét, a csuklójánál kicsit feljebb. Az alkarján. Érzem az ereiben száguldó vér sebességét, érzem teste melegét. Közelségét.
   Megszólalnék, de harangok hangja süketíti meg fülünket, majd érkezik a felvilágosítás is, egyenesen a mikrofonból. Nem sokáig gondolkozok. Magamhoz vonom a nőt, majd megcsókolom. Ajkának íze ismerős, a kölni, a haj, testének illata mind egy régi életet idéznek. Vagy inkább álmokat. Rég feledett, űzött álmokat. Csókunk szenvedélyes, ujjaim ruhája alá túrnak, egészen lassan haladunk a közszemérem sértés kategóriája felé. Úgy érzem, minden haragom elszáll, mire végzünk. Elhúzódok, ám ujjaim derekán maradnak. Lágy dallamok hangzanak fel, s táncolni kezdek. Én vezetek, ez egészen egyértelmű. mondd, most már hiszel nekem? Most már megérted, hogy ki mozgatja sorsunk vékonyka szálait? A kezemben vagy kedvesem, s ez ellen semmit sem tehetsz.
- Tudod, úgy hiszem, nincs olyan, hogy gonosz ember. Legalábbis alapjáraton. – kezdek pár perc elteltével beszélni. Mélyen szemébe nézek. Azokat az embereket nem ismerem, nem fogom feláldozni magam értük, így csak egyetlen dolog maradt, amit tehetek, s amihez értek. Terelek. – Senki sem születik annak, a gonoszt úgy teremtik. Ez egy hosszú folyamat, melyhez fájdalmak, és lelki gyötrődés vezet... A te történeted, hogyan szól? Téged hogy teremtettek? – hangom ezúttal is halk, bizalmas. A táncunkat sem nevezném igazán táncnak, csupán tengünk-lengünk, mint két, szárnyaszegett angyal, kiket bűnükért a pokolba száműztek, ám menni nem akarnak, így tétovák. Kihasználják utolsó perceiket a mennyben. Távol mindenkitől, csak egymásnak élve. Hiszen ez vár rájuk. Az örökkévalóság kínjában tovább kell folytatniuk életüket. Együtt.
   Örökké együtt.

Puck

zene

Fogd meg a kezem. Ne eressz el. Lásd, ahogy a feketeség, mint morajló hullám áradat ellep bennünket. Érezd a különlegességét, a fájdalmát, a csipke finomságát, ahogy karodra telepszik, a kéretlen meséket, amiket a füledbe súg. Bár hallanám őket én is! Szeretném! De már rég nem hallom a bódító susogást. Annyira megszoktam, annyira eggyé váltam vele, hogy nincsen újdonság a gonoszságomban. Nincsen gyötrelem, csak a türelmes elfogadás. Egy lélek pusztulása. Két lélek pusztulása. Ugyan ki számolja? Két lélek…két lélek. Taszíts el magadtól hercegem! Rohanj, fuss, amíg van lehetőséged. Hagyd, hogy játsszak, de ne add meg magad nekem! Soha ne add meg magad nekem!
Ajkaim a kristálypohár szélére tapadnak, rúzsnyomom véres mintaként hívogat, újból és újból, hogy ismét rásimuljon szám. Ám a következő kortyomnál, valami sokkal édesebb és váratlanabb kényeztet. Tekintetem a rám feszülő ujjakra ugranak, elfog a páni félelem. Megráng az izom a karomban, mintha le akarnám rázni érintését, a múltam lidércének csápjait. Egyetlen másodperc. A régmúlt árnyai felkapnak, aztán ledobnak. Zuhanok. Megtartasz Puck? Ajkaim türelmetlenül kóstolnak bele ajkaiba, testem, testéhez ér, elvarázsolt, bűnös pillanat. Miért vágyok arra, hogy még inkább magához szorítson és érezze szívem halk rezonálását? Alsó ajkait beszívom, lassan válok el tőle. Ismerem nyelvének puhaságát, ismerem szájának forróságát és beleszédülök ebbe a borzalmasan ismerős percbe. Karom nem mozdul, szívem helyette is járja, őrjítő táncát. Érzed Puck? Tépd ki és soha ne térj vissza! Tépd ki!
Nézem. Próbálok túllátni a szivárványhártyáján, próbálom látni azokat az emlékeket, amik a retinájába égették magukat. Meg akarom érinteni lecsupaszított lelkét. A valódi, megmásíthatatlan érzéseit. Testem követi a mozdulatait. Táncolnánk? Vagy kettőnk mocskos ringatózása nem egyéb, mint halálunk násztánca? Elfogadhatatlan ölelkezésünk, saját megváltásunk elrebegett imája? Mire vársz Puck? Húzz magadhoz és ne engedj el többet! Hagyd, hogy elcsábítsalak. Válaszolj beteg gondolataimra! Valóban bűnösek? Valóban mások vagyunk? Szabad? Nekünk mindent szabad!
- Nem szerepelt a mesedélután a mai programomban.
Húzom el látványosan a számat mondataira. A kérdésekre kapott válaszok, néha éppoly súlyossággal rendelkeznek, mint maguk a válaszra váró, függőben hagyott gondolatok.
- Eressz el.
A szavaim halkan koppannak az elmében, a zene ritmusát követve. Figyelem. Ellépek mellőle. Távolodok. Hátat fordítok és nem fordulok meg. Csak a tűsarkúk hangos koppanásai jelzik utamat, ahogy eltűnök három, vagy négy nő émelyítően undorító ruhakölteménye mögött. Magam sem tudom hova sietek. Magam sem tudom, hogy mitől rémültem halálra. A múlt emlékei váltották ki belőlem ezt? A Puckkal váltott csók? Fogalmam sincs. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés félni. Hiszen én ilyet nem tudok! Nem ismerem már. Már nem. Idegesen kapok bele hajamba, kihúzva a feketéllő csatot, ami eddig tartotta göndör tincseket. Egyetlen pillanat alatt hullnak hajtincseim a hátam közepéig, aztán repkednek gyorsan és erőszakosan tapadva az arcomba, ahogy kilépek a teremből nyíló hosszú erkélyre. Tél van, mégsem lépek vissza. A bűbáj, ami meleget varázsol, épp eléggé véd. Bár sötétlő lelkemet is megvédené attól, hogy lehulljon róla a tébolyom palástja, bár megvédené a hazug félelmemtől.
Ne gyere utánam Puck. Nyertél! Van, amiről még egy halálfaló sem szeret beszélni. Ám ez semmin nem változtat. Nem változtat az őrültségemen, a gonoszságomon. Nem változtat azon, hogy nem lehetek már törékeny és jólelkű. Túléltem és mindent túl fogok élni. Téged is.
A lehetetlen vágyaimat, a csókod emlékét, a jóságodat.
Mondd Puck. Velem maradsz? Ugye utánam jössz? Ugye elkísérsz a pokolba? Maradj velem…maradj velem és a felismerhetetlen érzéseimmel.
Azt hiszem, hogy …
Őrültek vagyunk mind a ketten.
Ez csak játék, ugye?

[Gyere velem.]

   Várnod kellett volna a szavak szép eredőjére. Gondolkozhattál volna kicsit, hátha érett elmédbe jutottak volna a mondatok. „Volt egyszer egy lány… nem volt gonosz. Egyszerűen csak egy lány volt. Egy lány, akivel rossz dolgok történtek.” Igen, oly sok mese kezdődik hasonlóképp, mégis, a te meséd hogyan szól, miért vagy képes megtörni, holott véres ítélkezések alkalmával vidáman kacagtad neved az éjbe, mikor szárnyaszegett angyalként hulltunk a mélybe, te álltál a helyzet magaslatán, most pedig pár sötétlő toll a múltból megrémiszt? A tollak csak múlt, erre emlékezz! Feledtető, lusta képek, egy fújás, s parancsszóra szállnak a szélben, nem kéri őket senki. Hát miért őrzöd annyira? Úgy véled csak neked éktelenkednek sötét pacák könyvedben? Azt hiszed, csak te szégyellsz dolgokat? Kurva vagyok drágám. Én az egész életem szégyellhetném.
   Ujjaim engedelmesen csúsznak le testedről, tekintetem téged követ a jelentéktelen nők tengerében. Nem foglak elveszíteni, ma este nem. Hiszen az enyém vagy, nyereségem nem kell bevallanod, látom, ahogyan a szemedbe nézek. látom a gyöngeséged, látom minden gondolatod bicsakló ujjpercét, látom a téboly, az őrültség mögött megrejlő ijedtséget. Látom a kislányt, aki fél a világ súlya alatt létezni. Látlak. És mindennél jobban akarlak. Nem holnap, nem legközelebb, nem álmainkban. Most!
   Ma este egyszer már utánad jöttem, hogy lehettél ily botor, hogy azt gondold, másodjára nem lesz merszem megtenni? Azt hittem, ismersz, azt hittem tudni fogod, hogy makacsságom méltó ellenfelül szolgál bármily lovagnak, melyet fala ellen küldesz. Nem fogom annyiban hagyni édes hazugságaid, sem utasító szavaid. Ma este nem.
Türelmesen lépkedek a fodrok és csipkék pacsulibűzű tengerében, mint kopó követem illatod mindenen, mindenkin keresztül. Elgyengült pillanat ez, nem is szólok egy ideig semmit, kezeim lágyan csúsznak a nő derekára, állam alatt érzem a szél borzolta tincseket. Békés, nyugodt pillanatokat töltök így, nem látván arcát, mégis magam mellett érezvén őt. Téged. Csak várj pár percet, adj nekünk egy kis időt, és gondold át. Élvezd, őrült sziluettünk mennyei összképét. Ne csak nézd, lásd is, mi történik!
   Nem nézek arcára, gyengült percek egyike ez, nem fogom még jobban megtörni, ujjaim simítása azonban emlékezteti, hogy itt állok mögötte, s az oltalmazó ölelés könnyen áteshet a ló túloldalára. Erről nem feledkezhetsz meg drágám, még nem vagyunk barátok.
   Fejem lejjebb hajtom, ajkaim körülbelül egy vonalba kerülnek fülével, s jobb kezemmel végigsimítok alkarján, ott, ahol a jegy lapul, alattomosan, égetve, marva húsába.
- Gyere velem. – ajkaim finoman borzolják az éjsötét hajszálakat, nedves számhoz tapad pár, de nem teszek ellene. – Én elrejthetlek. Soha nem találna rád senki. – a bizalmas, elsuttogott szavak sejtelmesen úsznak az éjszakában. Egy sosemgondolt ajánlat kellékei öltenek alakot, egy ajánlat, melyhez a mozgatórugó hiányzik, egy ajánlat, mely a bizalom nélkül sosem fog valóssá képződni. Nem várom el, hogy megbízz bennem, sőt! Bennem senki se bízzon, és akkor pont azt kapja majd, amire számít. De a döntés ítélőképességedre van bízva. Gondolkodj. Én felszabadíthatlak. Örök szolgálatodra tett fogadalmad percek alatt teszem semmissé, s egy időn talán újra az a lány lehetsz, kinek emléke ide űzött. – Soha nem lenne több gondod a halálfalókkal, sem a ti Nagyuratokkal. – a nevét viszolyogva ejtem ki, de ez mit sem zavar az édes összképen. A szavak tőrként fúrják magukat belénk, s mint kirakós darabjai állnak egybe. – Én feloldoználak. Szabad lehetnél. – eregetem tébolyító füstjeim szabadjára, hagyom, had ess képzelgésekbe, had gondold azt, amit akarsz. – Ha te is ezt akarod… utánam jössz. – őrült szavak, őrült fülekbe találnak. Őrült értelem, őrült mondanivaló, ez a világ őrült! Hát éljünk mi is őrülten, s élvezzük az agyrémet! Máshogy nem lehet túlélni.
   Nincs igazam, angyalom? Eltávolodok tőled, hátat fordítok, és szórakozottan sétálok a tömegben, mögöttem szegett szárnyam tollai hullnak. Talán el is tűnök a sok dísztaláros ficsúr között, nyomtalanul, de te úgyis megtalálsz.
   Mindig megtalálsz. 

Puck

Álmodtam egy világot.

zene

Hagyom, hogy megkísérts. Hagyom, hogy a hideg szellő hozza szavaidat, hogy ajkaidnak érintése, emléket égessen elmémbe, valahol a féltve őrzött kincsek között. Valahol a józan eszemet ölelő bástyák takarásában. Ezek a képek tartanak távol a teljes őrülettől. A tekinteted. A hangod halk tónusa, ahogy fülem vékony bőrrétegét simogatja. A testedből áradó meleg, amit oly közelről érzek, szinte eléget. Égess el! Kérlek, lángoljon a testem, az összes gondolatom, ne csak a lelkem! Érzed? Érzed, ahogy a tűz lassan fogan, nyalábjai naggyá nőve törnek elő szívemből? Érezned kell. Sose érezted, igaz? Ölelj szorosabban…
Régóta kísértenek a fénysugarak, ahogy reggelente a felkelő Nap melegen áraszt új reményt. Ám nem hatottak meg a régen szőtt imák, a saját fohászaim. Most pedig, itt állsz, angyalként, olyat ígérve, ami előtt, ha fejet hajtok, akkor saját halálomra váltom meg a színházjegyem. Ennek a darabnak ugyanis a vége mindig ugyanaz. Meg fogok halni. A kérdés csak az, hogy ki öl meg? Az idő nem számít. Minden másodpercet átélek. Veled, vagy a te emlékeddel. Az életem része lettél. Nem is vetted észre, igaz? Nem hallottad esténként, ahogy az utolsó sóhajommal, - mielőtt az álmok elragadtak – téged hívtalak? Nem. Biztosan nem. Akkor az ajánlatod, nem született volna meg ezen az éjjelen. Miért vagy itt, velem?
- Raphael.
Kimondom a nevét, kezem a kezére csúszik és felrobban a világ. A szilánkok mély sebeket ejtenek rajtam, a gonoszság sötét fátyla eltakarja gondolataimat. Vágyaim és tiltott, kimondatlan sóhajaim, fekete varjúként röppennek az éjszakába, ahogy riadtan fordulok az eltűnő férfi felé.
Megdobban a szívem. Olyan hevesen és olyan kegyetlenül, hogy a nem létező világ, forogni kezd körülöttem. Őrülten. Ringlispíl. Megkapaszkodok a balkon korlátjában, előre hajolok, mintha csak egy ugrás választana el a végső nyugalmamtól. Mélyet szippantok a levegőből, ami józanítóan hatol be tüdőmbe. Utána fordulnék, de remegő kezeim nem eresztik a szépen formált korlátot. Olyan sebesen siklott végig torkomban a pezsgő, hogy elmém még csak most reagál édes, mérgezett buborékjaira.
Hirtelen engedem el fogódzkodómat, perdülök meg tengelyem körül, majd álarcom magányában elhalványodó külvilág takarásában, csak téged kereslek. Az ígéretedet, a hangodat, az érintésedet. Hol érlek utol? Nem tudom. Körbe se nézek, csak ujjaim kapnak bele idegesen dísztalárodba. Mintha már senki nem lenne körülöttünk, mintha az emberek eltűntek volna. Más világba cseppentünk…a saját világunkba. Telnek a veszélyes másodpercek.
- Nem menthetsz meg!
Testem a testéhez ér, karjaim köré fonódnak. Parfümöm körbe leng kettőnket. A mondatom lassan száll valamerre. Halkan és fájón. Hátrébb lépek, falba ütközök. Most nézek csak körül. A casino terem bejáratánál álldogálunk. Annyira kétségbeejtő a pillanat. Mintha most kellene mindent eldöntenem, mintha valami nehéz teher nyomná a vállaimat. Újra előre lépek, leveszem maszkomat. Arcomon nincs ott a jól ismert gúnyos mosoly, se a kéjes vérengzés a szemeimben. Csak egy tehetetlen, kérlelő rándulásra futja a szám szegletében.
- Nem menthetsz meg!
Ugyanaz az átkozott mondat, ugyanaz a három szó. Fejem lágy ringása csak erősíti a tagadást, amit mind a ketten tudunk. Vannak emberek, akiket már késő elrejteni. Vannak események a múltban, amik nem hagyják, hogy másként legyen vége. Én épp ilyen ember vagyok. Nincsen már választásom. Olyannyira megfertőzött a hazugság, a feketeség, hogy nincs, amit megmenthetne. Talán mégis. A lelkemet!
Félve érnek hozzá ujjaim az arcához. Reszketve. Mintha csak azt kérdezném : Szabad? Mondd Puck! Szabad? Megcsókolhatlak úgy, mint még soha? Félve, hogy elrebbensz, mint sosem létezett őrangyalom? Várj még egy percet, könyörgöm várj!
Ajkaim lepkeszárnyként, cirógatva hullnak ajkaira, olyan könnyedén, mint a tél bekövetkeztével az első hópehely, ami a földre zuhan. Az élet áramlik szenvedélyesen csókomban, nem pedig a halál. A remény. A hitem. A szívem.
- De ma este a tied vagyok.
Csukott szemekkel lehelem a szavakat a szájába. Ujjaim simítása eltűnik az arcáról, csak állok, ahogy kinyitom a szemeimet, újra a tekintetét keresem. A megváltását. Ma estére. A legszebb gyászt, amit adhat nekem. A lelkem temetésének gyertyafényét.
- Szerinted jók a melleim?
Forrón hajolok közel még egyszer, ha nem tol el. Kacagásommal megtelik a folyosó. Furcsa fény csillan a szememben.
- Tetszek neked, Raphael? Hm?
Fejemet a nyakánál pihentetem. Átkozott vagyok és Ő is. Légy átkozott! Örökre! A szívemet pedig ne add vissza, akkor sem, ha kérem. Mert, érted dobban ezen az éjjelen. Csak érted. Érted már? Még mindig nem? Biztos?
Ez a korcs valami itt a mellkasomban tied. Ha valaha tudtam szeretni, akkor közel járhatott ahhoz az érzéshez, ami most a hatalmába kerít. Szeretlek. Vagy mégsem. Már olyat nem tudok. Csak valami betegesen hasonlót…
Soha nem találtál rám igazán…
Lelj rám a sötétségben.

[Nem is akarlak megmenteni.]

   Ajkaidon remegnek a betűk, melyek nevem rakják ki. Hozzám folyamodsz, mint ősidők örök őrangyalához. Hisz én mítoszokból lépett kelléke vagyok mindennek, én vagyok az őrangyal, ki megmenti a hozzád hasonló vérengző nőket, aki kegyelmet árul minden sarkon, s még a bordélyházak kelendő vesztőjébe is képes betérni. Én vagyok a bűnös angyal, aki eladta életét a sátáni erőknek. Látod a szárnyam? Nem? Oh, hát ez nem hiábavaló, elvégre árulásom megpecsételték, a tollak porba hulltak, s én itt ragadtam a mocsokban! Szeress hát érte, hisz minden nő ezt teszi!
   Lépteim idegesítő koppanása a köveken egyre csak növeli a távolságot köztünk, az emésztő tér lassan nem érdekel, megállom megfordulás nélkül. Tudnom kell, hogy utánam jössz, el kell hinnem magamnak is, hogy megtalálsz, hiába álarc, egyentalár az emberek tengerében. Felismersz. Tudom. Akarom. És te is. Mindennél jobban akarsz!
   Aztán hűvös karok érintése szakít testembe markolón meg minden jelenséget, a fények mosódni kezdenek, s a hangok is újra redukálódnak. Minden megszűnni tűnik ismét, s csak rád figyelek, hiszen itt vagy. Hiszen megtaláltál, ami valljuk be egyre csak hihetetlenebbé tesz mindent, ami van. De mindez egy igen lenne? Oh, drágám, hát hidd el, hogy igent fogsz mondani! Hiszen már megtetted, csak még te sem tudsz róla. Nézz a szemembe, és minden világossá válik! Az őrületben megtalálhatod a káoszt, de a fényt soha. Keress hát valami érthetőt, és megleled a választ.
- Nem is akarlak megmenteni. – hangom lágyan lengi körbe sziluettünk, ahogyan karjaim lazán derekadat érintik. – Nem ígértem, hogy megmentelek. Csak azt mondtam, szabad leszel. – sokkal kevesebb, mint amire számíthatnál, ám mégis okkal több, mint amit bárki megadhatna neked. Mégis mi okod lenne elutasítani ajánlatom?
   Ahogyan mondatod ismételten feljajdul, csak megcsóválom fejem. Az angyali kegy sötétségbe borít mindkettőnket. Ujjaid lágyan marják a sötétség szentségét, arcom darabjaira foszlik érintésed nyomán, a mosolyom mégis eviláginak tetszik. Szemeidbe nézek, és tekintetem elhomályosul, majd a sötétség magával rántja az egész helyet, ahogyan szemeim elzárják a külvilágot, s mielőtt még te megtehetnéd, megcsókollak. Az ajkak ismét egymásra lelnek, a véres tűzijáték újabb felvonással járul a normalitás megingatható színe elé. A félelem már rég elillant, s átruházódott, a nyereg fordult, majd elveszett, mi pedig itt állunk, hogy hamarosan távozzunk újdonsült poklunk gyönyörű darabjairól.
- Igen, úgyhogy jobbnak látom indulni, hiszen az estéből már nincs sok, Hamupipőke. – suttogom mosolyogva, s egy pillanatra megingok a mugli mesehős hallatása után, ám inkább vonom meg széles vállaim, s bízom a dolgot a sorsra. A varázslóvilágban nem ismeretes hölgy pedig ha úgy alakul marad meg nekem, s Barnabasnak, akivel kiskorunkban jót mulattunk a bűvölt ruhás kamubálozón.
   Kezeim lejjebb csúsznak, s Monique vékony ujjai közé ékelődve ujjaim húzni kezdik őt a kijárat felé. Kérdésére nem vagyok hajlandó válaszolni, az egóját nem növelvén, inkább csak gúnyos vigyor csusszan közénk, s a távolság korlátol mindenféle csókot. A terem véres csillagai lelépnek a porondról, hogy aztán más helyeket is felforgassanak. A mai éjszaka még csak kezdet volt, hamarosan pokollá változtatunk minden termet, ahol csak megfordulunk, s véresre festünk minden létező, ijedt tekintetet. Hisz élvezetünk ebben rejlik, a szépséget itt találjuk. A világ számunkra így lesz szép.
- Ne legyél hülye! Egyáltalán nem tetszel, azt hiszem, ez a ma este folyamán elég nyilvánvaló volt, nem igaz? – válaszolom kérdésére, s csak, hogy higgyen is nekem, ismét kap egyet a félreértelmezhetetlen gúnyos vigyorból, mely szavaim komolyságát elég nagy mértékekben csökkenti, ám szokás mondani, hogy hülye kérdésekre hülye válasz dukál, én pedig ennek sosem szegülök ellen, hisz én ilyen kötelességtudó vagyok. Bezony. A munkából sem kések soha!
- Haza megyünk. – jelentem ki mosolyogva, egyenesen a szemébe nézve, mikor már a bejárati csarnokban állunk. Ördögi sziluettünk körülöleli a nagyteremből kiáradó fénypompa, s sátáni árnyékunk messzire nyúlik a kövezett udvaron. Szemeimben különös fény csillan az otthon ejtésénél, s gondolj csak, mit akarsz, ám az otthon számunkra ugyanazzal a jelentéssel bír. A bűnök, s mocsok, az aljasság háza vár ránk. Minden gonosz, s rossz eredője néz velünk ma éjjel farkasszemet. A választás csak rajtad áll. Vagy-e olyan bátor, hogy…
- Velem tartasz?

Puck

Vár a sötétség.

zene

Valóság, vagy képzelet, ami ilyen gyilkos játékot űz velem? Álom, vagy lidércfény, ami űz, ahogy megragadsz és kihagy egy ütemet éjfekete szívem? Megremegek? Esetleg elszédülök? Nem érzem már. A talpam alól a talaj, kéjesen, sikamlósan tűnik el, amikor mellkasodhoz érve elröppennek a pillanatok, azok az ijesztő percek, amik rohamosan megtámadják lelkem maradékát.
Ajkaink összeérnek. Fáradtan hunyom le szemeimet. Elfáradtam. A testem finom bőrébe beteges hegek égtek bele, sőt még több! Brandon pecsétje, aláírása halálomig bizonyítja elvesztett csatámat. A láthatatlanság pedig, ami jótékonyan borul rájuk, most lelkemmel együtt nyög fel. Egyetlen percre, amikor megszűnik ez az átkozott világ. Háború dúl. Benned, bennem, körülöttünk. Mondd Raphael! Képes vagy átölelni, úgy, hogy látod azokat a dolgokat, amik életem során a retinámba égették magukat? Mered látni a kétségbeesést, a szenvedést, a vért és a halált? Mered látni a megváltó halált? Az utolsó pillantást? És mered látni az én pillantásomat? Nincs benne jóság. Se szépség. Csak a lecsupaszított lelkem pillant vissza rád, furcsán, meredten.
Nem mentesz meg. A hangod halkan zúg fülembe, mintha csak ordítanál. Mintha az arcomba üvöltenéd, hogy sose mentelek meg. A nő, a gyáva, félve reszkető nő, rettegve pillant rád vissza. Egy másodperc, hogy elfogadjam a mondataidat, hogy megértsem. Nem vagy angyal, nem vagy vigaszom. Nem vagy megváltás, csak a kósza szél hordozta, sosem létezett szerelmem. A hitem, a reményem. Egy perc, amire sose akarsz majd emlékezni. Ne feledd el! Sose fogsz rám emlékezni. Elfeleded hamar az illatom, ajkam puhaságát. Csak álom vagy. Egy álom, amiből felriadok, hogy ugyanezzel a fáradt mozdulattal a párnák közé süppedjek.
Hirtelen jön a felismerés, mintha tükörbe pillantanék. Igaz énem, a vad, a dühös, a csábító, a mérgezett, hangosan, sikítva tépi be magát tudatomba. Egyetlen éjszakát ígértem, de magam sem merek a következményeire gondolni. Ha a Nagyúr fülébe jut, megöl. Vagy éppen, honnan tudjam, hogy az ujjak, amik ujjaimba kulcsolódnak, nem fonódnak-e majd hevesen a nyakamra, mikor ketten maradunk? Honnan tudjam, hogy nem megölni akarsz, kijátszva fáradt érzelmeim gyengeségét?
Megszorítom a kezét. Magam mögött hagyom a bált, a hazug maszkokat, s mintha tényleg menekülnünk kéne az éjszakában, lépteim gyorsulnak. Mintha rettegnék, hogy valaki meglátja, mire készülök. Eltűnök, mint, ahogy a sötétség is el fog, pár óra múlva. Rád találtam, találj hát te is rám!
- Hamupipőke?
Arcizmaim értetlenül rándulnak meg, nem tudom, hogy sértésnek szánta-e amit mondott, vagy éppen bókol. Valami mugli butaság lehet az egész. Mintha megtorpannék, aztán meggondolom magam. Nem tud megsérteni. Akkor sem, ha akarna. Vajon akar?
- Cicuskám! Nehogy azt hidd, hogy te vagy a Merlinem. Nehogy elszállj már magadtól!
Elhalkulok. Megrándul a szám széle. Mintha valamiféle képességem lenne, hogy lemásoljam az arcán megjelenő érzelmeket. Mit vársz tőlem Raphael? Mi az, amit adni akarsz nekem? Milyen áron nyerhetem el a szabadságomat? Tőled. Hisz ebben a pillanatban, te vagy az, aki rabláncra ver. Az ajánlatod, a kiejtett szavaid, amik mézédesen csábítanak a karjaidba. Csak mondd ki! Mondd már ki!
Félre döntött fejjel figyelem. Tekintetem a mögöttünk hagyott tömegre ugrik, majd a kezemben tartott álarcomra. Otthon? Sose tennéd meg édesem! Soha nem engednél be az életedbe. Nem vinnél a saját ágyadba, ahol reggelente ébredsz. Nem követnéd el azt a hibát, hogy az olyannyira féltve őrzött életedbe meghívj. Soha nem követnéd el. Miattam sem.
Ajkaim szóra nyílnak, mégis elhal az egész, egy halk sóhajban. Nincs otthonom. Nincs már semmim. Csak az életem. Kiontod ma éjjel igaz? Erre megy ki a játék? Elengedem a kezét. Ellépek mellőle. Megrázom a fejem. Lassan, túlságosan is lassan. Nehéz reményt találni ott, ahol semmi sincsen.
- Ha hazudsz nekem, addig Cruciozlak, amíg meg nem unom. Csak előre szólok.
Nem hazudhatsz nekem Raphael. Nem engedem. Soha nem fogom engedni. Ha megteszed, az életeddel fogsz fizetni. Megesküszöm. Álmaimból léptél elő és oda is foglak száműzni. A véred csodálatos emlékével.
- Ha hazudsz, megöllek.
Testünk összeér. Forró ajkaim, virágsziromként érintik a fülcimpáját, hogy fogaim mérges kígyóként marhassanak bele, enyhe fájdalmat generálva. Ujjaim rálelnek ujjaira, sötéten kulcsolódnak újra egybe. Mintha ismét egymásra találnának. Behunyom a szemem.
- Vigyél el.
Az utolsó mondatom. Nem kellenek már a szavak. A kitáruló bejárati ajtó beengedi a csontig hatoló hideget, amit fenn a balkonon nem érezhettem. Fázva rándulnak össze izmaim. Kacajt hallok, finom, női hang. Szinte látom magam előtt, hogy percek múlva, elvesznek a bálozó tömegben. Raphael illata azonban magával ragad. Bódítóan.
Rendtag vagy.
Halálfaló vagyok.
Olyan gyorsan szeretsz majd belém, hogy észre se veszed. Túl késő lesz már, alkarodon, véresen csüng majd csókjaimból a sötét jegy. Talán ez az én sorsom. Halált hozok. Démon lennék? Az utolsó lélegzete az embereknek? Talán.
Egy biztos… már most késő van.
Szeress hát!

[Jól hangzik.]

   Merlinek darabjait sodorja a hűvös szél. Nem. Én nem leszek Merlin, az csak egy vén bolond volt, szárnyak nélkül. Én angyali mivoltommal méltó vagyok ilyenek fölé emelkedni. Nem én tartom sokra magam drágám, te becsülsz alá. Tényleg! Csillámló pupilláid villantgatod felém, látom, hogy hiszel bennem, tudom, hiába a külső, ódzkodó borítás, teljesen az enyém vagy.
   Jól tudod, hogy nem bízhatsz bennem, mégis szereted kegyes álmokba ringatni tested, lelked. Jól teszed. Nekem ez lesz a legjobb, neked pedig… nos, igazat mondjak, vagy hazudjak? Az elsőben nem vagyok jó, a másodikban meg túlságosan is. Mit gondolsz?
   Kéjes mosoly terül szét arcomon, szemeim a sötétben macskaíriszekként csillámlanak, élvezem közelséged, s ajkaid érintését fülemnél. oh, igen, pont erre van szükségem! Te is véresen szereted, igaz? Hát gyerünk, kezdjük! Sosem mondok majd igazat, te pedig sosem unod majd meg, így fog ez menni ráncos korunkig, míg már hangszálad reped el, s nem leszel képes több Crucio kiejtésére. Én akkor már rég messze járok majd. Érdekelne, mikor vennéd észre, lelkem a semmibe veszejtetted. Gusztustalan halálnem, ám egy bűnökben fürdő embernek ilyet ajándékoznak odafent nem?
- Jól hangzik. – felelem élénken, majd az idő vesztegetését nem tűrvén folytatom az utat a kijárat felé, mint aki tényleg siet valahová, és… ez így is van! Totál fel vagyok húzva, édesem a mennyekbe repítettél, s nem nyugszom, míg feljebb, s feljebb nem juttatsz. minél hamarabb. Akarom! Akarlak, s látom, hogy te is. Különben nem jönnél most velem. nem sétálnál bele halálos, lábveszejtő csapdámba, ha nem éheznél te is véremre. Ma éjjel két ember veszik majd oda. Mi leszünk-e?
   Szeretnéd tudni, igaz?
   Én is.
   Ujjaim korlátként fűzik át tieid, sosem engedném önnön akaratból, csak húzlak tovább, kérő szavaidra szorítás erősödik kezed körül, arcomon a diadalom mosolya fürdőzik. Hamarosan mindent felborítunk magunk körül, a rendes világ függönyébe méteres csíkokat vájunk, s minden morajunk, minden őrült elménknek szála bomolva hull ki a lyukakon. Megmérgezünk minden élőt, az életbe varázsoljuk a holtakat, hogy avatási táncunk méltó szereplőkkel gazdagodva tiporhasson el minden normalitást eme földön. Nem hagyunk magunk után semmit, világi jó szokásunk lévén ez, ismét a pusztítás talajára lépünk. Mert élvezzük.
   Mert megtehetjük.
   Mert soha senki nem lenne képes megállítani minket.
- Hozzád vagy hozzám? – nézek hátra szórakozottan, s el is nevetem magam, a csilingelő hangok lengik körbe, s fagyasztják mélyig a hótakaróban búvó gyökereket, mi eddig élt, a holt sötétjébe burkolózik, sosem térve vissza. Nyilván adást véve fogod, hogy szavaim komolyan vétele esetén a mai szórakozás elmarad…
   Több szó ajkaim nem hagyja el, pimasz mosolyom kísér végig a parkon átszelő úton. A kapunál szerencsétlenebb kollégáim figyelő szemei előtt elhaladva biccentek feléjük, s csak hogy kifejezzem együttérzésem a kapuőrző osztag felé, pár barátságos szóval megszánva őket búcsúzok.
- Most uraim, jó’tszakát! – kilépek a birtokról, majd megfordulok, szembe a miattam hőbörgő férfiakkal, hisz parancsba kaptuk, hogy további utasításig nem hagyhatjuk el a birtokot. Nos, a szükség nagyúr, mely most nagyon is elszólít innen! Biztosan megértik. Hisz mindenkit nagyurak irányítgatnak, nem? – S Robin megjavítja magát. – hajolok meg előttük, akárcsak színházi előadásom végeztével, szerepem tökéletes pompájában játszva, fürdve, majd egy könnyed fordulat után a fojtogató űr adalékává lesz démoni párosunk.
   Te halálfaló vagy.
   Én Rend-tag.
   Már belém szerettél, s minket nem szakíthat szét ostoba érv, vagy tudat.
   Mert ma éjjel visszafoglaljuk, ami a miénk.
   Készülj angyalom, a mennybe megyünk!

Köszönöm a játékot!