Szoborkert

A Park hátsó részén megtalálod ezt a helyet. Az Imbolci gyertyák furcsa félhomályt adnak a szobrok között. Találni itt mindenfélét köböl: tündért, ördögöt és sok más szörnyet. A kert közepén egy életnagyságú, álarcos, táncoló pár áll. Te is láttad, hogy a lány rád kacsintott?

*Karcsú kezében lassan mozgott a pálca. Felfelé feszültek az inak, a kéklő függönyök között hanyatt fekvő teste is vele emelkedett, hunyt szemei között kicsit összesűrűsödtek a barázdák a koncentrálástól, ahogy elértek a néhány tíz centis csúcspontot, majd egy rándulással elengedte a varázst és tehetetlenül zuhant vissza az összetúrt ágyneműre, ezüstkapcsos dísztalárjának lobogó köpenye felcsapódott a teste mellett, ő pedig gátlástalanul élvezte a rugózás játékát, mielőtt újra megemelte volna magát.
Egyszerű játék meg nem értett zseniknek, miközben egy másik meg nem értett zseni szavain töpreng. Amikor a szemére hányta, hogy milyen rosszul közelíti meg a barátságot, azt felelte neki, hogy ”nem hagysz számomra más utat, de őszintén Jules, ki hinne neked, ha azt mondanád, zaklatlak? Nem volt semmi provokáció ezekben a szavakban, inkább egykedvű tényismertetés, hiszen bár jó volt a megközelítése a Griffendéles fiúnak, mégis a Hollóhátas kölyök az, aki gyorsabban alkalmazkodik a változó helyzetekhez, és előbb húzza elő belőle a lehetséges fegyvereket.
Bosszankodva ciccegett az ágyában, nem akart fegyvereket előhozni, de Jules olyan ámokfutó, hogy lehetetlen mással kordában tartani, vagy legalább megkötni ideig-óráig. De Crasso tanárúr is ott rontotta el, hogy megpróbálta úgy kezelni, mint bármely más átlagos diákját, holott Jules egyértelműen különleges.
Semmi rossznak a megrontója? Mosolygott aztán, ami azonban nem volt olyan barátkozós hatással Julesra, mint remélte, pedig hitte, hogy a felismert talán direkt félremondás, vidám, pajkos kiszólás majd javít a kapcsolatukon, de biztos, hogy addig még sok víz lefolyik mindkettőjük talárja alatt.
Megvan mindenem, ami ahhoz kell, hogyha nem csinálsz magadból értelmetlen ok nélkül lázadót, akkor megvédhesselek. Az a furcsa komolyság, ami néha-néha elősompolyog a lelke mélyéről őt is meglepve és megijesztve újra elvette tőle a száját, így visszaemlékezve rá is belefeszült a bársonyfekete anyagba, mélykék garbója alatta bosszantóan szorította a torkát. Elfelejtette leereszteni magát, helyzetben maradt fenn lebegve néhány arasz magason, Absinthe, aki éppen felkapaszkodott az ágyra, tanácstalanul ágaskodva próbált a fellibbenő talár anyaga után kapni. Talán zöld kis koponyájában ő is Julesra gondolt, aki oly lelkesen és eleven hévvel babrált vele mindig, amikor csak a kezébe akadt.
És az a csokigolyó, mmmm, a nyelve hegyével vette el finoman, alig érve a szájához, a tenyeréből evett, muszáj segítenie rajta.
Kiteljesíteni az ígéretet. Azóta nem volt rá alkalma, hiszen a folyosón való találkozás beárnyékolta az elkövetkező napokat, és számára se ismeretlen a fogalom, ezért tapintatból nem próbálta kirángatni Julest a szégyenkezve viselt elbujdoklásból, de eljött az idő! Itt az idő! Találkozni fognak, meglehetősen erőteljes hangulatú levelet írt neki arról, hogy hol és mikor szeretné látni, pontosan a bálkezdés idejekor, ezzel a legjobb lehetőséget adva Julesnak, hogy a minden bizonnyal bolond készülődőkkel teli hálóból és klubhelyiségből kimenekülhessen a...*
-Agh Absinthe megvesztél?!-*csattan fel hörrenve miközben visszapuffan az ágyra elvesztve a kontrolt ahogy az élelmes patkány a baldachinon felkapaszkodva az arcára ugrott igaz, roppant szolidan és szelíden, de mégiscsak az arcába! Felháborodottan kapta fel, fogta két marokra és rázta meg kissé felülve.* -Ilyet többé nem csinálsz, rendben!?!?!?-*a fekete gombszemek hunyorogva figyelték.* -Jah, hogy menjünk. Jól van, okos patkány.
*Az érzelmes csók után felkelt végre, cipőt húzott, megfésülködött, kidobta a törött fésűfogakat, egy szalaggal hátrakötötte rakoncátlan haját és áttette a székhelyét a parkba. Konkrétan a szobrok közé, felmászott egy életnagyságúnál jóval nagyobb tündér ölébe, és onnan figyelte, mint egy varázssólyom az ösvényt, ami a szemközti Oroszlán szobrához vezetett. Direkt választotta ezt, egy Griffendéles csak tudja, hogy hol van az Oroszlán szobra.*
-Azért ismerd el, hogy anyagelvétellel is lehet szépséges műalkotásokat létrehozni-*szólalt meg az árnyékban, miközben odabentről felhangzott a nyitótánc zenéje, amikor látta a fiút megérkezni.*

Nem akarok elmenni, határozottan nem akarom kitenni a lábamat a szobámból, és semmi, de semmi mást nem akarok tenni, mint fent pizsamában és takaróba bújtatva forró csokit iszogatva kiolvasni egy regényt, és hagyni, hogy Freddie Mercury énekeljen nekem. Nem akarok átvágni a klubhelyiségen, miközben a lányok idegösszeroppanást kapva kiabálnak egymásnak és nekem, mert valamiért joguk van kisajátítani másodöltözőnek azt, nem akarok méteres gőzben vakon tapogatni fürdőben, mert már órák óta mosakodnak és készülődnek a kicsik az első randijukra, csak hogy a hajam vadul minden irányba hullámosodjon tőle. Nem, egyiket sem akarok, se a fülledt termet, a hangyabolyként kavargó, gomolygó tömeget, a részeg párás, forrón párlott bőrűket enyémen, vagy a hangos, fülemet sértő zenét, részeges édes puncsból fanyar hányásba csapó szagokkal. Még mindig kiráz a hideg a korábbi órára gondolva, annak emlékét felidézni még kevésbé akarom. Félek, mi lesz ha megint ennyire elvesztem az uralmat magam felett, el kéne mennem talán a pszichológushoz, vagy… nem, nem állok készen, hogy szembenézek ezzel, hogy valami valós és tényleges nincs rendben velem. Nem ma este, nem ebben a forgatagban, nem ebben az őrületben. A valóság várhat, ha egy nappal tovább menekülök előle, az nem számít 17 év után.
De muszáj, nem maradhatok itt, kétlem, hogy jó szemmel néznének rá, ha már a bál egyik ki nem mondott célja a „Nemes vezetőink” talpának nyalása. Annyira talán nem lesz szörnyű, az este nagy részét kint töltöm, és majd korán elmegyek. Különben is tartozok valakinek egy találkozóval. Ahogy összegombolom az ingujjamat, mellényemet, és feladom hajam összefogását merengek a levélen, amit minden bizonnyal nagy ármányok árán jutatott el hozzám, annak feltűnően határozott, és szinte már-már akaratos hangnemén, de mégis igényeimhez illő követelést takaró jellemén. Tény, várt rám, nem tolakodott, ráadásul…ráadásul ott volt, amikor rosszul lettem, és segített, azután is hogy milyen csúnyán és undokul bántam vele, mint valami kezdő mardis. Szégyellem is magamat. Azért is, hogy csak ki akartam használni, ki tudja mi lett volna, ha nem segít lenyugtatni magamat, és nincs Crassonak szemtanúja. Igen megérdemli, gondolom egy pillanatig a maszkomat szemlélve, majd mély lélegzettel szakítom meg a tétovázást, ideje felölteni és elindulni! Ő betartotta az ő végét, most nekem kell enyémet.
A már erősen gyülekező tömegen átsuhanva sietek a találkozó helyére, óvatosan kerülgetve a fiújukkal utolsó pillanatban összekapó lányokat, a fiúk csoportjait, akik minél szélesebbre kiterülve mennek a folyosón vihogva arról mit fognak csinálni melyik lánnyal, lányokkal, vagy a kis harmadikos lányt, akit nővére szidd a túl mély dekoltázs miatt, miközben ő szoknyájából bugyija is kilóg. Kezdem ostobán érezni magamat. Minden fiú sima öltönyben, vagy régimódi dísztalárban van Még jó, hogy maszk van rajtam, annyira ostobán érzem magamat, mint valami díszbohóc! Csak egy pillanatra csodálom meg a nagyterem díszeit, és az elvarázsolt fát, maszkomhoz illő őzléptek visznek ki az udvarra, ahol végre lassabb sétába kezdek. Hamarosan kezdődik a tánc, ijesztő a benti tömeg, a kinti hűvös szellő pedig bár frissítő, libabőrt varázsol hátamra. Ismét gyorsabb, de azért nem siető léptekkel haladok végig a félhomályban, ami kicsit félénkké tesz a sötét egy ellenségekkel telt vár árnyékában.
Nem tart sokáig az ijedtség, és a hideget is megszokom többnyire, bár karjaimat összefűzöm magam melengetve. Mire a szobrokhoz érek el is veszek a gyertyák sejtelmes szépségében, tündértáncukban, és a sötétség sem szörnyet rejtő sűrű erdő, hanem puha talárként borul rám rejtve minden rossztól, a valóságtól. Lágyan lépkedve nézek körbe a szobrok között, csodálva ahogy a fény játszik rajtuk, alakjuk megformálását, a hullámként feltörő és áramló sörényt, a kidudorodó sima combizmot, a…
„Azért ismerd el, hogy anyagelvétellel is lehet szépséges műalkotásokat létrehozni” Hangzik fel hirtelen egy tündér ölben ülő tündérfiútól. Halkan sikkantok fel, szerencsére a bentről felharsanó zene kellően elnyomja a hangomat, hogy ne küldjenek értünk szemérmes gardedámot vagy esetleg valaki sokkal vérmesebbet… Mély levegőt veszek, majd a szobor lábához megyek fanyar arccal.
„Megijesztettél…tudsz valami melegítő varázslatot? Megfagyok” Kicsit megremeg a hangom, de hamar belejövök a beszédbe. Még ő is ilyen szolidan néz ki, nem értem a varázslókat.
„Kérdésedre visszatérve pedig igen, soha nem is tagadtam. Csak nekem nem áll kézre a dolog. A báli ruhák is szépek, de attól még nem akarok váltakozó dámák seregével táncolni.”

*Egyszerű, fekete maszkjával az ölében játszott. Talán bőr vagy valami hasonló anyag, a húgai vágták neki valamiből, varrták be a szélét és rojtozták ki, aztán rajzoltak valami varázsfestéssel aranyos mintát rá, ami egyszerre hajazott pikkelyfestésre és geometriai ákombákomora, attól függ éppen melyik lány vette a kezébe az irányítást. El volt ragadtatva az ajándéktól, hiszen az évnek ebben a szakában nem szokták különösebben meglepetésekkel kényeztetni, a karácsony már elmúlt, a születésnapja még el sem jött, szomorú, kietlen, száraz levelektől terhes csak a reggeli posta, nincs benne semmi különlegesség, de most!
Mégis, furán kelletlenül érzi magát attól, ahogy az arca elé emeli, amikor meglátja Julest közeledni, aki minden maszk és pompás ruha ellenére is az a fiú marad, akit nagyon messziről ki lehet szúrni lenyűgözően hullámzó haja, sovány, bármikor összeesni látszó magas alakja révén. Megcsóválja a fejét, inkább leereszti a maszkot a nyakába, nem hozzá való, hiába. Túlságosan emlékezteti arra a kedves, bolond, lenyűgöző eszméjű varázslóra, akivel a színházban találkozott. Mostanában pedig aligha lenne esélye még egy ilyen kirándulást megtenni törzskönyvezett félvérként. Marad tehát a Roxforti bál kétes hangulati és eszmei értéke, halálfalókkal és mindenféle felnőttekkel, akik ki tudja hogyan kerültek az iskolába, de akik között bizonyára nem lesz olyan, aki azért utazott fel a messzi Skóciába, hogy igazán érdekesnek tűnjön.
Esetleg a temetőből előszólítson néhány inferust, ha már erre jár, és beugrott. Vajon kiket temetnek a Roxfort mellé és miért? Ennyi igazgató csak nem lehet, ismerve a varázslók legendásan hosszú életét.*
-Ó, ne haragudj! Olyan könnyű téged megijeszteni, akaratlanul is megteszem újra meg újra. Alighanem mindenki szereti megijeszteni a másikat, akár szándéktalanul is, mert ettől ő rögtön erősebbnek és bátrabbnak látszik, szóval egyet se félj. Nálam riasztóbb már nem jöhet elő a szobrok közül, még nincs itt senki.
*A hangja biztató, szinte már bársonyos, mintha ezer éve berögzött szokás volna köztük a megnyugtatás verbálisan megkoreografált tánca, lecsúszik a szoborról, amin üldögélt, kevéssé elegánsan, de annál hatékonyabbal, a talár belső zsebéből elővonja a pálcáját, lágy, dallamos bűvigét mormolva melegíti át a lila-fehér-arany öltöztet, lehetőleg minden porcikája előtt elhúzva a vesszőt, hogy semmit ne hagyjon dideregve.*
-Igazán csinos vagy-*hízeleg mindenféle hátsó szándék nélkül, ezt Absinthe is így gondolhatja, mert egy óvatlan közellépés alkalmával átszökken a Griffendéles fiú vállára, kíváncsian nyújtózik a maszkot tartó szalag felé, noha egyelőre nem rág bele, ki tudja mikor vesznek rajta erőt az alantas rágcsáló ösztönök.*
-Miért volnának változók a dámák? Egyáltalán, hol vannak itt dámák? Gondolom nem az évfolyamtársainkra gondolsz, ők egészen biztosan nem azok, hiszen egy dáma minden nap déma, neeem? És velem táncolnál?

„Azért annyira nem egyszerű, csak nagyon szeretsz spontán elővetődni a semmiből. És a két alkalom még nem csinál rendszert, ezt azért ne felejtsd el. Hát nem tudom, szerintem később sem lesznek itt túl sokan, bár igaz egy-két részeg párocska lehet tényleg ide menekül nyugodt közösködéshez.” Kicsit fintorgok az egymás lelkét szájukon át kiszívó részeg kamaszok gondolatától, úgyhogy inkább ki is verem őket a fejemből, és Sache szokásos túlelemezgető gondolatmenetét emésztem meg. Nem, inkább nem szedem szét az érvelését, túl korán van még ahhoz az este, és nem akarok összeveszni vele. Jó leszek, tényleg, igyekszem majd.
Hátralépek, nehogy nekem ütközzön, miközben macskásan szökken le elém. Hálásan lazítom el tagjaimat a bennük szétáradó kellemes meleg hatására. Megjegyzem, hogy pótolnom kell ezt a varázslatot, még ha ki is bukok majd év végén. Kinyújtom eddig görcsbe rándult karjaimat, majd Sachera mosolygok. Olyan apró.
„Öh…kösz?” Kicsit libabőrzök, ahogy átmászik rám a szó szerint zöld segédtündérke. Szegény Carmen az ágyam alatt morgott egész nap a szokatlanul nagy futkosás és hisztéria miatt, mostanra már csak előmerészkedett. Absinthe biztos érzi a szagát rajtam. Szegényem a meztelen hátamon akart felmászni ma a vállamra, még mindig fáj kicsit itt-ott a helye. Megsimogatom, erőst sugallva neki, hogy nem örülnék, ha nassolna akármelyik részemből is.
„Azt hiszem kicsit túl öltöztem, elég ostobán érzem magamat. Úgy tűnik félreértettem a bál jellegét. Meglátszik, hogy nem sok hasonló eseményen fordultam meg eddig. De úgyse fogják látni, és ha Absinthenek tetszik akkor minden jó, feltéve, ha nem rágja meg. Bár sajnálom az időt, amit rápocsékoltam…” Meg is dörgölöm emlegetett illető orrocskáját.
Óvatosan, sebészi csipeszként mozgatva a kezemet veszem el tőle a maszkot, biztosan elkerülve érintését, majd kegytárgynak járó óvatossággal forgatom meg ujjaim között.
„Megleptél, azt hittem los Muertos hangulatát veszed fel, és díszes virágmintával festet koponya-maszkot öltesz. Ez valahogy olyan sötét neked…nem üti meg a csontkvótádat. Hm? Váltakozók, tehát egymás után jönnének sorban, tudod. Nem, nem tudod.” Jót nevetek a beszólásán, közben ráhelyezem a maszkot precízen. „Hát ebben is van valami, tényleg inkább tramplik és hisztérikák, mintsem dámák, és a fiúk is inkább díszhúszárók, mintsem lovagok.”
Kicsit elhallgatok, a tőle nagyon természetes kis ostoba kérdést hallva, és kicsit kínosba nyúló csenden át gondolkodok a megfelelő válaszon. Még sose kértek fel táncolni, az én formám, hogy egy sírkerthez hasonló szoborárban tegyék téli hidegben. A gyertyafény azért romantikus. Félrerúgok egy kavicsot. Azt hiszem hatottak rám a többiek sületlenségei saját „barátkozással” kapcsolatos tapasztalatlanságommal együtt.
„Nem tudok táncolni” Igen, ez a helyes válasz. Ez csak játék, és ez így a jó. Előveszek két nyalókát, egy citromosat, és egy pisztáciásat, kínálva nyújtom felé őket.

-Két alkalom a mi esetünkben száz százalék-*vigyorog rá teljes lelkesedéssel, mint aki személyes csodatételének könyveli el azt, hogy már két alkalommal is megijeszthette. Eltűnődik egy kicsit a párocskák örök igazságán.* -Szerintem ez a közösködések estéje lesz, úgyhogy majd el kell menekítenem téged innen. Nagyon szívesen.
*Visszatesz a pálcáját a köpeny alá, körbeforgatja a fejét, megszemléli a szobrok közötti kis teret, kritikusan méri fel a pillantásával, alighanem már a tánchoz, futólag ránéz a patkányra is.*
-Jah, neki is nagyon tetszel, de amúgy nem, egyáltalán nem öltöztél túl. Legalábbis szerintem mindenki hasonló holmiban van, de nem értek az ilyesmihez. Sokkal szebbek rajtad a színek, mint a fekete talár. Olyan, mintha bármikor megragadhatnád az ecsetet, ráköpve egy pillanat alatt benedvesíthetnéd, aztán már festhetnél is, te lennél a saját magad palettája.
*Élvezettel villogtatja a frissen szerzett kifejezést, ha már egyszer fáradtságos munkával, gondosan utána nézett. Felbámul a fiúra, egyáltalán nem látszik rajta, hogy aprónak érezné magát, bár olyan kéjelgő elégedettség sem, mint a patkányon, amikor megcirógatják.*
-Mi az a los mizé?-*vonja fel a szemöldökét tanácstalanul, egyáltalán nem szeret ostobának látszani, de az ismeretének hiányát betudja Jules sajátos bűbájának, biztosan sok olyasmit ismer, amit ő nem.*
-Tetszik?-*mutat a maszkra.* -A húgaim csinálták, nagyon ügyesek, és nagyon jól dolgoznak együtt. Mintha ugyanazt gondolnák, képzelnék el, pedig oké, hogy ikrek, de azért ez túlzás, nem?
*A mosolya vigyorrá terebélyesedik, behajtja a fejét a maszkfeltevő mozdulatba, aztán kicsit megigazítja a fiú keze nyomán helyére került ékességet, sötét keretet kapott kéklő szemei mély gödröknek tűnnek a takarásban.*
-Mindenkinek szokatlanul kell öltöznie, hát én is így tettem. Neeem, igazából anya rámparancsolt, hogy nézzek ki normálisan, ne hozzak már szégyent rájuk azzal, hogy nem tudok felöltözni tisztességesen egy társadalmi eseményen-*hadarja tempósan, egy szusszra, mint aki bemagolt szöveget mond fel, ahogy így is van.* -Szóval sajnos nem lehetett. Ugyan már!-*csattan fel nevetve, a zsebéből kesztyűt vesz elő, gyorsan felhúzza a jobbjára, azzal ragadja el Jules karját és húzza meg erőteljesen a terecske közepére.* -Táncolni mindenki tud! Legfeljebb a lépések nem tudja, de az öt perc alatt megtanulható. Onnantól kezdve már csak az marad, hogy lépegetni kell őket. Gyere csak. Nem haraplak meg, becsszó.

„Menekíteni?” Emelem fel a szemöldökömet kérdőn, amit ő persze nem lát, de a hangsúly és a maszkom enyhe megmozdulása remélem tovább adja a meghökkentségemet.
„Nem kell menekíteni, mint hercegkisasszonyt vállra csapva, megyek majd magamtól. Mármint megyünk.” Javítok gyorsan, ismét picit kellemetlenül jött ki, de inkább nem rugdosok további köveket. Nem bízok a karcolást eltüntető bűbájokban, és ha tönkreteszem az új cipőmet, apám megöl. Feltéve, ha észreveszi. Áh, inkább rá sem gondolok, ha nem legalább egy nemzetközi magazinban jelenik meg valami akkor az számára nem is létezik. Sache sokkal érdekesebb, ő figyel.
„Kedves vagy. Elég sokat bajlódtam vele. Átfesteni még át tudom az anyagokat, vagy picit megformálni kellően sok gyakorlással, de a hímzésnél a mágia nálam beadja a kulcsot. Úgyhogy kézzel hímeztem. És most ki lehet nevetni. Mondjuk festeni annyira jól nem tudok, de nem lenne rossz. A lila és az arany a kedvenceim. Olyan nyugodt, nem? Meg olyan nemes, harmonikus, pedig ellentétek. Viszont szinte sehol nem látni, ez teszi különlegessé, olyan, mintha csak az enyém volna. Jó, ezért is ki lehet nevetni, a színek nem tartoznak senkihez.” Kicsit kuncogok, mivel tudom, hogy ő nem fog nevetni. Nem fog, mert ő figyel, és ha nem is ért, magába fogad mindent. Nah meg, ha mégis nevetne, nem gúnyból teszi, még ha mértéktelen sületlenségeket is mondok. A maga módján ez a hozzáállás egészen furcsa, hiszen minden oka meglenne a kifigurázásra, és minden hatalma is, sőt a mostani rendszer szerint joga is lenne hozzá. Kezembe veszem Absithet, hátha nem bír magával, jobb ha a kísértést távol tartjuk szegénykétől, és lágyan cirógatom a puha hasát. Olyan mintha nem is lennének csontja, csak puha prémtarsolyt töltöttek volna meg zselével. Ide-oda forgatom picit. Carmen már rég elugrott volna, hiába ő egy díva!
„Amúgy visszatérve kicsit, majd be akarok menni megnézni a tűzzsonglőröket, addigra iszák le magukat, meg unják meg a táncot úgyis a szerelmes madárkák. Szóval remélem elkerüljük őket. Az téged is érdekelne, nem? Dia…da…, nem tudom a rendes nevét, Holtak napja spanyolul. Mexikóban ünneplik, Halloweenkor. Szentélyt építenek a holtaknak, cukorból készült koponyákkal, és virágokkal díszítik, és az egésznek egy ilyen vidám morbid hangulata van, színes, csontos, édes. A holtaknak ajándékoznak játékokat, ételt, italt, amit az elhunyt szeretett, van ahol arcukat is befestik emberek. Biztos tetszene, majd megkérem apát, hogy küldjön el egy magazint amiben írnak róla, vagy képeket. Öhm, nem tudom, nem értek az ilyesmihez, nincsenek testvéreim.”
Olyan furcsán áll rajta, a dísztalárral együtt, szinte látom a csontlovat vágtatni alatta aranyláncokkal csilingelve, sárkány arany pikkelyeivel talárja széléreszegve, nyergen, és kesztyűjén. Hm, ha megrajzolom neki az vajon baráti gesztusnak számít? Igazából tényleg szép darab, még ha kicsit szabálytalan is, érdekes lehet mással ennyire összhangban dolgozni, egy lélegzetvétellel és egy szívveréssel alkotni, egy elmeként és szavak nélkül. Kicsit féltékeny vagyok. De ha arra gondolok, hogy lenne testvérem, mindig megfordul bennem, hogy mi van, ha amaz viszont megérti magát apával. Nekem nem kellett volna mindezt elszenvednem… de még magányosabb lennék, még több kelletlen, hamis figyelemmel testvéremtől szánalomból. Jobb ha az ilyen gondolatokat nem osztom meg vele, vagyis még nem. Biztos undorítónak találná. Absinthet visszahelyezem a vállamra, szegénykét egészen elszédítettem.
„Hát igen, a szülők már csak ilyenek, gondolom tiednek van jó nevük a varázslók között. Öhm…mit csinálsz? Fázol?” Bambán pislogok a kesztyűkre, amik sajnos nem aranypikkelyesek, de annál hasznosabbak, amikor hozzámér a puha selymen át. Megmerevednek a tagjaim, és nem mozdulok, bár legalább nem tör ráma sikító frász. Nyugalom, ruha van közöttünk, több réteg is, nem is kéz, csak anyag, nyugi, látod, nincs is ott bőr.
„De rá fogok lépni a lábadra, és nem kéne először magában megmutatni a lépéseket? És akkor most ki vezet?” Számos közbeszólásom ellenére végre megmozdulok, és hagyom magamat vezetni, bár sután, ritmustalan, nehézkes léptekkel követem.
„Nem a szádtól félek, hanem a koordinációm hiányától.” És ha meglátnak? Ki fognak nevetni! Ezzel lesz tele az iskolaújság! Megint ostoba vagyok, dehogy fognak. Azért még vannak fenntartásaim az üggyel kapcsolatban.

- Menekíteni bizony-*vigyorodik el szélesen, befeszíti a vállát, jelezve, hogy szükség esetén akármikor szorít a karcsú csontokon egy Jules-nyi helyet, vagy akár kettőt is, ha menet közben megsokszorozza önmagát. Az ilyesmi nem lehet akadály, ó egyáltalán nem. Húzza már a fiút, amikorra a színek jelentését feldolgozza, noha valóban egyáltalán nem nevet, sőt, mi sem áll távolabb komoly arcától, mint egy felelőtlen kacaj. Pontosan tudja már, hogy a művészetet mennyire komolyan kell venni, főleg a művészeket, mert azok nem ismernek tréfát. Hiába ajánlgatja Jules is a kinevetés lehetőségét.*
-Elég rosszul esne neked, hogyha kinevetnélek. Ne aggódj, egyelőre nem párban akarom mutatni-*befordítja maga mellé Julest kecsesen, pontosabban a fiú nagy tehetetlensége és nehézkes mozgása miatt inkább ő fordul be mellé egy lágy, légies mozdulattal a báli zene kiszűrődő, sajátosan torzult ütemére.* -Nem fogsz rám lépni, irtó fürge vagyok, a vezetéssel meg majd foglalkozunk később. Visszatérve a színeidre, szerintem a lila és az arany egyáltalán nem harmonikus-*jelenti ki önnön felelősségének teljes tudatában, végigmérve oldalról Julest, miközben a standard keringő hangzásra lágyan mozdulva a karjait a háta mögött összefogva lassan-lassan meglépi az első lépéseket. Egy két há, egy két há és egy két há. A zene rég elhaladt mellette, de ő a belső ritmus szerint olyan lassan mozdul, ahogy Jules képes követni.*
-A lila egy rettenetesen izgalmas szín, nem tudnám megmondani, hogy van-e olyan dolog, ami lila és nem különleges vagy veszélyes. A lila varázslatok is nagyon nehezek. Például a varázskörök, tudtad, hogy Lamartinnak a Mardekárból sötétlila? Egyszer láttam, amikor valami bájitalt készített és az üst köré rajzolta, márpedig ő egy veszélyes alak. Szóval a lila nagyon fura szín. Az arany viszont tényleg harmonikus, nemes, erőteljes, makacs kiállást sugall, ettől arany a Griffendél egyik vezérszíne, nem gondolod? Az arany a jóság színe, a reményé, az aranyszínű holmik nagyon értékesek, úgyhogy értékességet sugall. Értékes veszélyesség.
*Lelkes laikus színelemzése, mindenesetre szemrebbenés nélkül adja elő, miközben szembeforog a ringó tánclépésben Jules-szal, hogy szemügyre vegye, a „kis” tanítvány még is hogyan halad az egyáltalán nem nehéz, kényelmes lépések begyakorlásával.*
-Bemegyünk majd persze, nagyon szeretem a tűzmágiákat. Ah, szóval Samhain, csak máshol. Kár, hogy itthon nem csinálnak ilyesmit, de okvetlenül be kell vezetnünk a szokást-*nem csattan fel rajongva, mélyen, nagyon mélyen lázas csillogás gyúl kék szemében, lelkes és megszállott, olyan, mint a fanatikus íriszén a visszatükröződő égi koponya fénye. Apropó koponyák.* -Mit gondolsz, de Crasso örülne, ha meglepnénk egy cukor-Sötét Jeggyel?-*annyira elgondolkodik ezen, hogy még a táncos mozgásban is megtorpan, meredten nézi a Griffendéles fiút, vajon őt is magával ragadta-e az ötlet annyira, amennyire őt. A szüleit érintő kérdésről el is feledkezik. Elbűvölte saját magát az ajándékozás, kedveskedés morbid gesztusának a lehetőségével.*
-Menjünk be, biztos át tudnám bűvölni valamelyik édességet-*leheli maga elé felvillanyozva*-Gondold csak el, egy bűbáj és az összes Habos-krémes az asztalon koponya, a csokoládé vérszínné válik és a sós-pálcikák lábszárcsontokká lesznek!

„Kedves tőled. Azért annyira ne félts.” De igaza van, megbántott volna. Meg kell tanulnom nem kihívásokat, bántási lehetőségeket, megsértődések ürügyeit elé vetni, és átugratni karikákon, ostoba próbákon. Nem, nem akarok elkergetni. Úgyse tudnám. Ügyetlenül lépek előre-hátra, csak az ütemet keresve, vagy lépést próbálva tartani vele. Meredten szemlélem a lábait, hogy mégis mit csinál velük. Jobbal előre, ballal hátra, de mi az a kis dolog, amit közben csinál? Egy aprócska lépés, jó akkor próbáljuk meg eltalálni azt. Nem kevés botladozásba, és elsietett kapkodásba kerül, amíg végre sikerül elkapnom mind mozgásban, mind ritmusban. Le nem veszem a szemeimet a lábainkról. Már lassan azon voltam, hogy nagyot sóhajtva hisztis-morcos duzzogással feladjam, de ennyi még csak kitelik tőlem is.
„Igen, vettem már észre a fürgeségedet.” A színes kifejtését csak fél füllel tudtam figyelni, annyira lekötött a helyes mozgás kitalálása és tartása is, de ahogy végre sikerül megtartanom ritmust, és kicsit közelebb kerülni a benti tánc ütemére már maradt elég agyterületem, ami a válasz kidolgozására tudok fordítani.
„A lila is a nemesség színe, legalábbis a muglik körében. Sok helyen csak a nemesek hordhatták, és például a magas rangú vallási vezetők is azt hordják. Tényleg a varázslóknak mi a vallásuk? Mármint, ha ez nem kínos kérdés. Lamartin…igen, az…az…” Sokkal mélyebb és meredtebb koncentrációt színlelek a lábaink iránt, ahogy arcom egészen finoman elpirul. A Szeráf színe a lila. Kicsit mosolygok, és ostobának érzem magamat, de igen, illik hozzá, határozottan illik. Sőt! Zöld és lila, igen gyönyörű, izgalmas és forrongóan hűvös, élő és mégsem, álmatag, szigorú szépség. Annyira elmerülök a gondolatban, hogy észre sem veszem, hogy Sache elém fordult, és ha nem lenne valóban fürge, lehet neki is mentem volna.
„Khöm, szóval tényleg furcsa párosítás, de tetszik az értékes veszélyesség kifejezés.” Igyekszem visszaterelni a szót, pedig szinte látom magam előtt a kitárt szárnyakat. Igen, ez tökéletes, ennél jobb kifejezést nem lehetett volna szülni hozzá. Áh, nem, most Sachera akarok, sőt kell figyelnem. Azért ilyen intim butus titkokat még nem fecsegek ki, vannak fontosabb és nagyobb bajok is.
„Én kicsit félek azért a tűztől, de imádom a fényeket. Itt is gyönyörűek, nem gondolod? Olyan szép, álmodozó hangulatot keltenek. Ez volt igazbáól az egyetlen dolog, amit szerettem Kínában, a lámpások éjjel… Hát igen, hasonló, bár más szellemiséggel. Hát nem tudom többiek örülnének-e? Én is kötődök a töklámpásokhoz, előbb említett okokból. Asszem ez két napos. Samhain után? Bár engednék? HOGY MICSODA?!” Azonnal megállok a tánclépések gyakorlásában, és felkapott tekintetemmel megfagyva meredek rá. Ennyit a könnyed, elmélázó beszédstílusomról és a hangulatról.
„Kizárt, teljes mértékben ki van zárva. Nem, ne is gondolj rá, főleg nem az én segítségemmel. Ne, ne nézz így rám, nem fog működni! Gondolkodj Sache! Nem vagy halálfaló, nem dobálhatod a jelüket csak úgy! És ha vérig sérted vele, hogy számukra valami ennyire szentet cukros sütivé alakítasz? És a többi diák mit gondolna? Jó, ok halálfalók uralják most az iskolát, és tegyük fel ez így is marad, de csak nem akarod, hogy a velük egyet nem értő diákok megutáljanak, ugye? És különben is megbüntetnének ha átvarázsolod az ételt, mindegy, hogy mivé. Na meg, Sache, én sárvérű vagyok. Nem kéne se bajba keverned, Crasso ki tudja mit gondol rólam múltkori kihágás miatt, se megsérteni így ezzel a jellel. Kérlek, légy észnél, jó?” Nem akartam letörni, tényleg bájosan nézett ki, ahogy lelkesen sorolta az ötleteit, de ez túl veszélyes. Hiába a jó szándék, túl feszült a helyzet. Inkább magamhoz húzom, karomat oldalára helyezem óvatos, bársonymancs puhasággal, és kesztyűs kezét finoman tartom ki, ahogy megpróbálom lassan keringőben vezetni. Egy-két-há, egy-két-há, egy nagy, két kicsi. Csak majdnem taposom le a lábát.
„Majd csinálhatsz morbidságokat és csontvázat abból, amit megenni veszünk el, ok? De nincs sötétjegy. Megígéred?”

*Telt ajkai újra és újra nyíltak voltan cafrangos szóvirágokra, rajongó mondatokra, mindenféle bohóságra, de Jules a boldog, nosztalgikus elemzésből olyan hirtelen váltott át rémültté, hogy nem volt mersze folytatni a megkezdett gondolatokat, úgyhogy azok minden öröme a tekintetébe tódult, ahogy megállt ő is, csitító mozdulatra emelve a kezét, miközben rájött, hogy hol is rontott el.
Jules és a pániktényezői mellett nem mehet el csillogó szemmel. Rövid ismeretségük olyan alapszabálya, sarokköve ez, amit okvetlenül szem előtt kell tartania, és a megfelelő óvintézkedésekkel kiküszöbölnie. A saját gondolatának, sötét vágyának, hogy megvalósítsa a groteszk ajándékot, hogy olyan jót tegyen, aminek visszahatása van az egész iskola lelkében, és aminek „jóság” értéke megkérdőjelezhető, szóval ennek a saját gondolatnak az ártatlan foglyaként letisztulttá válnak az belső eszmefuttatásai, egy erősebb, mélyebb hang beszél hozzá, vázolja a tiszta tervet, villantja fel a lehetőségeket előtte, amelyekkel Jules problematikája kiküszöbölhetővé válik.*
- Semmi baj Jules. Nem sodornálak veszélybe-*felpillant, ováldad arcán báj-pantomint adnak elő a szeplők, a szája főszerepli az ármányos igézőt, a hangja a kígyó, ami sima csusszanással kúszik a megrontandó ölbe, fojtó szorítása mélyén elfullad a kéj, kék lélektükrein arany és vörös fények játszanak a gyertyák lobbanásától, sima, magas homloka mentes a gondfelhőktől. Elfogadja a fiú kezét, utána lép fürgén, kicsit felpipiskedve a lábujjhegyére is erősen tartja magát, nem veszi át a vezető szerepet, úgy fognak lépni, ahogy Jules szeretné.*
- De szerintem túlaggodalmaskodod a dolgot. De Crassonak van humorérzéke, és ha annyira szent lenne, akkor biztos nem lőnék fel minden piti gyilkosság után az égre, nemde?-*biggyeszti le a száját sajátos logika szerint.* -De egyet se félj, semmi közöd nem lesz ahhoz, ha valaha is adok neki bármilyen ajándék édességet, ami nem Sötét Jegy lesz-*summázza bele az ígéretet is, egy kicsit ugyan elsumákolva a lényeges, eskütevős részt, de hát még gyerek, csak nem kell a Mágiaügyi Minisztériumra esketni egy ilyen ártalmatlan játszadozásban.* -Hiszen megmondtam, hogy amennyire tudlak megvédelek a véred miatt fakadó hátrányokból, azaz, nem hozok rád extra bajt. Bármi történik, azért vállalom az inferussá alakításom lehetőségét. Remélem engednek majd a Tóban úszva járőrözni. Szerinted az óriáspolip eszik inferusokat?
*Ha Sötét Jegyet nem szabad, vajon a koponya és a kígyó mennyire lenne egyértelmű utalás? Különben is, kit érdekelnek az egyet nem értő diákok, valójában azok se foglalkoztatják ebben a pillanatban, akik egyetértenek, ez a recept azt írja, hogy a végeredmény csakis de Crasso, saját maga és egy nagy adag gyömbéres cukor hozzáadásával készülhet el. Nem szerepel abban semmi más. Se büntetés, se ármány, se halál, se háború. Bájos gesztus.
Azért hátha megátkozza utána. Vagy megdicséri. Csak történjen már valami. A túlságosan engedelmes félvér diákok paradoxába zuhant, úgy éli meg a háborút, hogy nem csatlakozik egyik félhez sem, ezáltal végtelen energia marad levezetetlenül, ami egészen egyszerűen bolond tervekre sarkallja. Mint amilyen ez is. Absinthe-nak mindenesetre máris tetszik. Ő fogja kiharapni a koponya szemgödreit, hogyha elrontja a varázslatot.
Ó meddig tart még a nyitótánc? Szaladna befelé, de a Türelem a cinkostársa, fegyelmezettel elnapolja az ajándékosztást egy olyan pillanatra, amikor Jules biztonságos távolságban lesz, és a felelősség, na meg a móka az övé. Egyáltalán nem önző. De hát Jules úgyse tudná élvezni. Mosolyog. Gyermeki módon.*
-A tűztől félni lehet, de azért mégis olyan könnyű pálcával irányítani. Egyébként engem is lenyűgöznek a fények. Bár gondolom neked ilyen rajzos szempontból érdekesek, nekem meg csak simán tetszenek. Szeretem. Ezért jó, hogy a Roxfortban fáklyák vannak. Otthon minden olyan fényárban úszik, sehol egy sejtelmes lobogás... te tényleg voltál Kínában? Igaz, hogy ott a kutyáknak méregfoguk van, hogy védekezzenek a megevés ellen és hogy legális olyan sárkányt tartani, ami úgy néz ki, mint egy óriásgiliszta násza egy rendes sárkánnyal? És hogy a rókák tudnak beszélni? És hogy a Nagy Fal tele van szellemekkel? És hogy állatok szárított nemi szervét teszik direkt erre a célra kiképzett szex-pálcákra? Apám egyik munkatársa beszélt ilyesmiről, tudod, ő a Minisztériumban dolgozik-*vad, boldog hadarás.*

Kicsit megnyugszok, le is köti a figyelmemet a lépések sora, a ritmus, hogy ne lépjek Sache lábára és el se essek. Érzem azért, hogy nem adta fel, pici fejében a fogaskerekek forognak még mindig, újabb csavarokat tekerve göndör fürtjeibe.
„De hiszen nem is ismered fel a veszélyt. Olyan bohókás vagy, kiscsibe aki nem látja a rókát, héját, csak a kis rézkrajcárát…” Milyen szokatlan hangnem tőle eddigihez képest. Mintha valaki egészen más mondaná, nem az apró törékeny kis őrült, aki halálmaszkban fogja kezemet, boldog mosollyal, gyermeki pillantással. Veszélyes hang, mégis bódító és érzékeket elzsibbasztó. Nincs erőm félni.
„Éppen azért festik fel az égre, ahogy keresztes lovag is Vatikán zászlaját tűzte holtak véres halmára csata után. De legyen, én hiszek neked Sache. Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra is. Még érned kéne kicsit inferrussá válás előtt, nem gondolod? Egy ilyen apró élőhullától senki nem ijedne meg. Jaj bocsánat!” Gyorsan igazítom magamat ritmusba egy túl hosszúra sikerült lépés után, aminek remélem Sache lába nem látta kárát. Kicsit mintha gyorsan forognék, a végén elszédülünk. Lassítok, de közben megemelem Hollóm kezét, picit eltolom magamtól, és lassan forgatom meg, legalábbis a forgás irányába igyekszem terelni. Elég mókásan festhetünk, hold és tündérfények alatt szobrok között táncolva kastély lábában, mint egy csöpögős újgót festményen. Már csak egy levelet vivő bagoly hiányzik a hold elé, és akár egy fin gót-metál együttes borítói is lehetnénk. Hm, biztos jobb lenne arra táncolni most, kicsit sóhajtok is vágyakozva, nem ilyen formális zene után, mint ami a nagyteremből szűrődik ki. Sacheval osztozkodunk a gondolaton, lehetne vége az első táncnak már.
„Úgy tudom a polipok a friss húst szeretik. Amúgy csinálhatsz csoki koponyát dióval agynak, csak ne az egész büfét változtasd át kérlek.” Finoman mosolygok, újra magamhoz húzva, már egész stabil tempóval tartva a táncot, szinte el is felejtve, hogy lépnem kell.
„A művészeti szempont… nem tudom van-e ilyen ebben az értelemben. Szépek, és szeretem a szépet, ennyi. A művészet már az amikor inspirál, hogy a saját alapvető szépségértékénél többet csináljunk belőle. Nem csak megfogni, átértékelni. De ugye, azt hiszem ott én nem tartok. Csak szeretem, ha jár a kezem, és akkor már utánozom a szépet, nem alkotom. „ Picit kínos művészetről beszélgetnem vele, amikor én rajzaimat veszi annak. Nem vagyok művész, nem érdemlem meg ezt a címet, ez mesterek, emberen túli értelmek dicskoronája, privilégiuma, nem létjoga bármely firkálgató hormonális kamasznak, mint én. Megállok, ahogy a zene alábbhagy egy pillanatra, éljenzés hallatszik ki bentről rövid szünet erejéig a morajló tömegbe keverve, sűrű karamell szimfónia sós felhangokkal. Új dalra váltanak, vidámabbra, inkább fiatalok stílusának tetszőre, ami még illik a báli titulushoz ettől független. Cipőmre pillantok várakozva a belőlem ki bújni nem akaró szavakat várva. Nem kellett volna megemlítenem, bár… lehet itt az ideje ezt az emléket is kiásni, átforgatni, és újraértelmezni. Régen volt már, nem hagyhatom, hogy még most is bántson. Hiszen láttam hova vezetnek a lenyelt érzések: kitörnek olyan erővel, amit nem tudok felemészteni. Sóhajtok
"Nem tudom. Hat és kilenc éves korom között jártuk Ázsiát apámmal. Ő fényképész egy mugli ismeretterjesztő lapnak, ez a munkája. Miután elvált anyától bekattant, és vitt magával az őrült útjára, egyfajta bosszúként anyám iránt, hogy még véletlen se léphessen kapcsolatba velem. Elég kicsinyes. Akkor még nem tudtunk semmit a varázsvilágról, és nem is emlékszek, hogy láttam volna bármi hozzá kapcsolódót. A kutyákat viszont tényleg megeszik néhol, bár miért ne, hús az hús. sárkányt nem tudom lehet-e tartani, de a kínai sárkány valóban kígyószerű tipikusan hagyomány szerint. Ha érdekelnek inkább könyvben nézz utána hogy néznek ki.” A kínai sárkányoktól kiráz a hideg, azokkal az undorító oroszlánhoz hasonló fejükkel, belőle kinövő agancsokkal, és a hosszú féregszerű, csavarodó testükkel. Jól fogalmazott Sache, férgek, undorító, nyílt szájú, tág szemű felém tornyosuló léggiliszták. „Az a rókás legenda japán, ha jól tudom. Sok állat ha elég öreg ilyen kis démonka lesz, akik át tudnak alakulni, beszélni és fő hobbijuk az emberek kínzása, „tréfa” címszó alatt. Undorító egy bagázs. Bár persze, lehet kínaiaktól szerezték, hiszen mindent onnét loptak. Ebbe meg inkább bele sem akarok gondolni. Elég bajom van, nem kell hozzá egy lelki kép egy rinocérosz nagyajkaiból és pálcából készült morbid lepke. Áh, úgyis farkat varrnának rá, a női szexualitás bűnös és nem kell nekik… „ Morogva forgatom meg a szemeimet, pedig én vagyok az utolsó aki feminizmus zászlaját fogja lobogtatni, de amit ők csinálnak mégis undorító. Lehet nem rázna ki ennyire a hideg a nőktől, ha apám nem vitt volna el kötözött lábú nőket fotózni cipő nélkül rituális lábmosáskor. Mennyivel könnyebb dolgom lenne!
„Oh, a Minisztériumban dolgozik? Majd te is ott akarsz, ha végeztél? Vagy mit szeretnél majd csinálni? Nem tudom minek tudnálak elképzelni igazából.„

*Lassú tánc, de tempós. Lépések és lépések, forgások. Jules kezd egészen belejönni így, hogy halálra stresszeli magát azon, hogy mi lesz az attrakciója a mai estének, hiába no, az anyja is megmondta már, teher alatt nő a mandragóra.*
-Olyan kiscsibe vagyok, aki megeszi a rókát-*kacag fel vidáman, pontosan tudva, hogy ezzel nem oszlatta el a gyerekességéről alkotott képzeletfelhőket Jules feje fölül, de nem is volt ilyen szándéka. Komolyságról győzködni valakit nevetségesen komolytalan lenne, még az ő számára is.*
-Ki az a Vatikán?-*kérdezi rácsodálkozva, hiszen azt hitte mindent tud a húgai révén a varázsló-mesékről, amit csak tudni lehet, ha pedig lovag és zászlója van, akkor egészen biztos nagy nevű mágusnak kellene lennie.* -Kicsi a bors, de a fele még kisebb, tudod, szerintem egyáltalán nem a mérettől függ az inferus hatékonysága. Hanem az irányító mágustól. Úgyhogy teljesen időszerű. Hiszen most vagyok a legszebb, nem?-*vigyorog rá, csak egy fejintéssel jelzi, hogy semmi baj, elég fürge volt ahhoz, hogy megóvja a lábaikat a végzetes összekavarodástól, és ügyesen lépked oldalra és hátra, fordulva és vissza, monoton, lüktető ritmus, ahogy a vér cirkál az ereiben, a feszült várakozás maga. Túl ígéretes ez az este, a hűvös, februári levegőnek is fűszeres szaga van, ha úgy képzeli, hogy a Nagyteremből kitóduló izgalom végighömpölyög a kerten.
Annyi várakozás, annyi ötlet, annyi készülődés, egyetlen estére, hát szólnia kell, vadul és hangosan, pálcavillanós varázsló-módon kell mulatniuk, nem holmi buta iskoladiszkóként.*
-De azért vigyázok magamra-*fűzi hozzá ehhez a gondolathoz indokolt hangos magyarázatként.* -Akarok egy polipot. Beidomítom és nyolc pálcával egyszerre támadó famullus lesz belőle. Biztos meg tud tanulni egy-két varázslatot... AUUH! Hülye Abshinthe-*dörzsöli meg a fülét, ahol a famulusváltással felidegesített patkány hirtelen felindulásból beleharapott.*
-Művésznek lenni életforma, úgyhogy mindennek kell, hogy legyen művészeti szempontja, már csak abból kiindulva, hogy te milyen fura vagy hozzám képest-*a szeme se rebben erre a nagyon határozott, nagyon energikus kijelentésre.* -A művészet az a máshogy látás képessége, de te már megint nyafogsz-*hajtja félre a fejét feddő pillantással és hangsúlya.* - Először azt akarod, hogy kinevesselek és gúnyoljalak, most meg azt, ami neked szent és az élet ócsárolod. Ugye tudod, hogy ez mennyire gyerekes és nevetséges hozzáállás? Csak szólok erről, mert biztos megvan az oka, hogy miért csinálod így, de ne hidd azt, hogy nem figyelek rád és azért nem reagálok az ilyen doxyirtóan bődületes marhaságokra, holott valójában csak kímélem a lelked-*szinte szigorú a maga bűbájos módján, csak annyira komoly, amennyire egy patkányidomító kis zseni komoly lehet.
Ő is fülelni kezd a zenére, ahogy Jules, kedélyesen belé karol és az újfajta zene ütemére, mivel táncolni úgysem tudnának rá, léptekkel húzza befelé a kastély felé. Ideje harapni valamit, tobzódni kissé a kínálati programban, mielőtt újra biztonságos helyre vezeti a kis mimózát, hogy ne kapjon emberfertőzést.
Elgondolkodva hallgatja a történetet, különösen a válós rész és a bosszú ragadja meg a figyelmét, de némi hezitálás után úgy dönt, hogy nem kéne a családi titkok mélyére ásni.*
-Aham, gondolom elég ijesztő élmény volt neked, kicsiként, az édesanyád nélkül kint a világban. A fotósok elfoglalt emberek lehetnek, ha utazniuk kell a munkájukhoz-*csak nagyon-nagyon óvatosan mer bármiféle konzekvenciát levonni Jules mugli életével kapcsolatban, a hangsúlyai és a sóhajai mind arra intik, hogy különösen legyen megfontolt ebben a témában, ha nem akar a lelkébe gyalogolni.*
-Japán, értem. Van egyáltalán bármi különbség kínai és japán között? Vajon Absinthe is ilyen lesz? Végülis, már elég öreg és varázspatkány, azt mondják, lehet, hogy túlél majd engem is. Gondolod, hogy meg fogja kínozni az egykori ellenségeimet?-*mereng el a hősi lélek, máris balladába írná a patkány nevét, mint a gazdája halálát megtorló hős bestiát. Meglepetten pislog Jules-ra.* -Elég érett felfogásod lehet a szexualitásról-*ezt a kifejezést is otthonról tanulta, de már nem dicsekedik el vele, hogy milyen körülmények között egészen pontosan.*
-Kösz a bizalmat-*vigyorog fel Jules-ra.* -Konkrétan akármi lehetek még, egyelőre csak MINDEN szeretnék lenni. Hős. Sárkányidomár. Feltaláló. Inferus. Nekromanta. Orvosmágus. Auror. A Világ Urának jobb keze. Mágiaügyi Miniszter. Ja nem, az semmiképpen sem. Apa állandóan szidna, mint a fúriafűzt. Na és te?

Képtelen vagyok nem elmosolyodni a könnyed modorán. Nem veszi komolyan magát, mert nincs szüksége rá, akkor én miért erőltessem? Elég ha pár határt próbálok adni neki, a póráz csak megfojtaná. Persze, egy ilyen rókaevő kiscsibének tágas kifutó kell, végtelen mezők, sűrű titkokat rejtő sötét erdők tele zuzmófényes barlangokkal és földalatti járatokkal, tengerparti menedékbe torkolva, víz alatti romokkal, kincsekkel.
„Csak el ne csapja a hasadat csipetke. A Vatikán? Nem ki, mi. Egy város, ami egyben ország is vagy mi a szösz Olaszországban. A pápa él ott, senki fontos tudod, csak a kereszténység vezetője, ami a legnagyobb nyugati mugli vallás…  Szóval ő él ott és a többi egyházi vezető. Középkorban nagy hatalmuk volt, birodalmak bukásáról és születéséről döntöttek, és rengeteg háborút indítottak. Illetve boszorkányüldözéseket is támogatták, indították. Tényleg, hogyhogy nem tudsz róla akkor? Mit csinálsz történelem órán? Hollóhátas vagy nem? „ Az egy dolog, hogy én alszok, de neki figyelnie kéne. Nem ezért olyan hű de okos? Mert tanul, figyel és érdeklődik? És neki ez elég érdekes téma lenne, nem? „Szerintem nézz utána az inkvizíciónak, szerintem tetszene neked a történelmük és módszereik. És hogy most lennél a legszebb…hát nem is tudom.” Gonoszan vigyorgok egyet, kicsit el is pirulok, nem szoktam meg a csipkelődést. Ki is pörgetem gyorsan, hogy ne lássa az arcom maszk által nem rejtett részét. „Most még kis üvegvirág vagy, tejbőrű, harmatszárnyú tündér, tökéletes androgün játék baba. Ám ha nősz és érsz hercegselyem helyett királyi bőrbe öltöztethetnek, és egészen másféle, nem éteri, hanem titáni szépséget képviselhetsz. Persze ki tudja. Az is lehet, hogy igazad van, és felnőttként összeférhetetlenné válik alakod, illetve bájod eredendő értéke az előretörő férfiassággal, morbid kuriózum marad csak belőled. Sajnálom, badarságokat beszélek.”
Ha eddig nem pirultam volna el akkor is most vörösen izzana az arcom, a testemet melengető varázslathoz képest túlságosan is forróságban téblábolva előre ritmusban, enyhén leizzadva megremegő kézzel. Nem vagyok képes megszokni, hogy kordában tartsam a szavaimat. Vagy semmi, esetleg egy-egy szó hagyja csak el ajkaimat, vagy végtelen áradat. Hiányzik belőlem a tanult, edzett és más gyermekek által megszokott gát és inhibíció. Talán csak Sache jelenléte vágja át agyam és szám közti stoptáblákat tövestül jó kis fémhódként, és másra is ilyen hatással van? Lehet, ki kéne faggatnom erről. Nem, nem az nagyon furcsa és abszurd lenne, főleg a hozzá kényszeresen kapcsolódó vallomás miatt. Esetleg valamelyik másik barátját kéne megkérdeznem? Áh, esélytelen.
„Ajánlom is. Valahol azt olvastam polipoknak három agyuk van. Vagy szívük…?” Elmerengek a régi nagy természetrajzi albumon, aminek írott részét csak röviden és gyorsan pillantottam át, helyette inkább hatalmas színes fotóit és akvarell illusztrációit kíséreltem meg lemásolni kicsinek. Valahol ott olvastam eme kis tudás foszlányt, de már homályba merült lényegi része. „Nem hiszem, hogy az működne azért. Inkább Absinthevel próbálkozz, patkányok szerintem csak okosabb állatok, nem? Mármint emlősök. Szóval ne hülyézd!”
Mintha nem tudnék túl sok mindent a biológiáról, bár miről is tudok sokat? Az önsajnálkozás változatos formáin kívül mármint. És igen, megérdemlem érte a fejbekólintást Sachetől, már megint saját nyomorúságom nedvében fetrengek és verdesek, mint partra vetett hal vihar után, amit még a sirályok sem akarnak megenni, mert olajban ázott mocskos nyomorúság.
„Szerintem ehhez a te átlaghoz való másságod is hozzájárul azért, hogy igazságosak legyünk. Csak te pont az ellenkező módon vagy más a többiektől, mint én. És sajnálom. Megszoktam a cinizmust, ha magamról van szó. „ Hiszen, ha ennyire alacsonyak a saját magam iránti elvárásaim és önképem nem tudok csalódni magamban, legalábbis nem nagyon, manapság mindig sikerül legalább kicsivel lejjebb tolnom a mércét, de akkor mások véleményei sem bántanak, szinte hízelgés a lenézésük és undoruk. Még mindig jobb, mint az önmagam fejében formálódó „valóság”
„Amúgy nem szent. Nagyon művésznek akarsz látni, de igazából csak időtöltés. Elém adsz egy gameboyt, ami működik is itt, vagy egy könyvet, ami illeszkedik sporadikus ízlésemhez, és azzal leszek lefoglalva ugyanúgy, ha nem jobban. De tényleg sajnálom, abbahagyom, jó? Mi lenne ha bemennénk? Kicsit szomjas vagyok” Inkább témát váltok, de hiába kezdek el sétálni, és nem táncolni vele a kastély felé nem javul nagyon a kedvem. Pedig érzem, hogy próbál kedves lenni, tapintatos, de hiába akarok könnyedén beszélni erről nem megy. Miért is lenne egyszerű kiásni metaforikus vérpumpámból ezeket a régi, elfeledett kis titkokat felkaparni az évek alatt ráhordott apátia hegei alól, majd rángatni, forgatni, csipegetni és végül letépni helyükről, ahol mételyként kapaszkodtak vérben fürdő kis fogacskáikkal. Igen, miért ne fájna, a növés és a gyógyulás is fáj nem? Ugye?
„Nem igazán. Csak ő imád utazni. Az, hogy én mit akarok mindig is mellékes vagy nem létező tényező volt. Hiszen majd csak belejövök, vagy valami, szerinte. Nem érdekel anyám, nem emlékszek rá, és azt sem bántam, amikor elment. Csak azt, hogy utána sose volt békém, nyugtom egy stabil pont... Persze! A kínaiak kommunista, titkosrendőrséggel kiheréltető passzív-agresszív állszentül mosolygó rémek, a japánok meg kapitalista, magukat halálra dolgozó állszent passzív-agresszív mosolygó rémek. Amúgy mindkettő rasszista, szexista és a többi.” Félmosolyt erőltetek arcomra, elbűvölő a kis gyermeteg terveivel, segít abban, hogy ne zuhanjak túl mélyre a gyűlölködésben. „Ki tudja, bár szerintem már így is képes megkínozni bárkit, aki rosszat mond róla, előbbi famulusos esetből láthatóan” Nah igen, a patival nem packázunk, ezt megjegyzem. Aztán a kijelentését hallva félmosolyom egészbe szökik. „SEMMILYEN felfogásom nincs a szexualitásról Sache. Jegyezd meg: kétféle ember van, aki járatja a száját róla, meg aki csinálja, érti és kussol hacsak nem kérdezik. Mindenre igaz ez. Ezt az egyet tanultam meg az egész út során. Meg hogy a Gangesban nem jó fürödni. Ez is elég fontos pont.”
Nem kellett volna feltennem ezt a kérdést. Annyi eszem már nekem is lehetne, hogy az ilyesmi maga után vonja az udvarian viszonzó kérdést még akkor is, amikor halál passzív érdektelenség lepi el a beszélgetést, nem morbid kíváncsisággal csodáló és érdeklődő fiúkáktól. Mit mondjak? Mit mondhatnék erre. Milyen hangokra pendíthetném a levegőt, amire még nem tettem gondolataimat? Nem tudom? Még gondolkodok? Úgy is megbukok? Majd keresek valami állást? De hát képtelen vagyok bármire is. Nem tudok emberekkel foglalkozni, nem vagyok okos vagy ügyes, nem tudok semmit. Nem tudatosan állok meg már közel a kastélyhoz, egyszerűen csak elfogy a hajtóerő lépteimből, ahogy forróság önt el ismét, most nem bohókás megilletettségből, hanem torkot maró, szemet vörösítő szégyentől, félelemtől. Mi lesz velem? El fogok rothadni egy padlás mélyén, vagy az utcán?
„Legyél te a Hatalom, ne jobb kéz. Szomjan halok, siessünk!” Végül nem mondok semmit, hanem inkább fürge, szinte szaladó léptekkel sietek a kastélyhoz, miközben szám belsejét harapom. Nem akarok sírni. Nem akarok már megint előtte, és ilyen ostobaság miatt. Nem, ez egy szép este lesz, ha bele is pusztulok.

*Mennyi képzet egyetlen fiúhoz, aki maga a báj, az ártatlanság, a romlottság, a játékosság, a vidámság, és a rosszaság, ha hinni lehet a tanári aktáknak. És persze a szójárása és a szótagszáma sem marad el a nekieredő griffendélestől, hiszen annak a bátorsága őt is felderítő, noha ő alapvetően tényleg sokat beszél, és Jules volt az, akiből az első szavakat úgy kellett kikényszeríteni, ó milyen régen is volt az. Sacheverell a győzedelmes.
Hitbuzgó áhítattal hallgatja a kifejtést, csodálkozó, fürkésző szemeiben jelennek meg a játszi fények között kéklő abroszon a térdeplő szentek, glóriák, papok, városok, muglik és varázslók egy közös szertartáson, háborúk, békék, boszorkányüldözések. Elcsodálkozik. Sőt, eltátja a száját.*
-Háááát, tudod a mágiatörin mi itt még nem tartunk. Tudod, csak ötödéves vagyok. Amúgy is utálom. Tiszta felesleges, a történelem és kultúra nem fog megvédeni, amikor majd eljön a nagy összecsapás, amikor meg kell küzdened a lelkedért, hogy férfi legyen belőled. Na és, ha hollóhátas vagyok? Te meg griffendéles vagy, de MÉG ÉN IS halálra rémítelek. Pedig rátermett vagy, és a lelked nemes. Én se haragszom rád ezért, de most komolyaaaan-*nyafogóra vált a hangja, személyes sértésnek veszi, hogy valamit nem tudott és ezt felróják neki, hiába a sztereotípiák elleni küzdelem élharcosa is formálódik a lelke mélyén.* -De köszi, megjegyzem-*vigyorog.* -Az inkvizíció már majdnem inferus... naaaaaaa, ne legyél már ennyire művész-*sóhajtja teátrálisan, de aztán figyelni kezd a fiú szavaira.
Nagyon figyel. Most minden szót megjegyez, vérbeli hollóhátasként, éppenhogy nem készít jegyzetet az elhangzottakból.*
-Miért kéne nekem férfivá válnom? Valójában szerintem Crasso professzor széles válla, vagy éppen Vulkanov professzor testalkata egyáltalán nem alkalmas ahhoz, hogy valaki olyasokoldalú legyen, mint én. Iszonyú fárasztó lehet egy akkora testet etetni. Amúgy nagyon szép mesét írhatnál ilyen szavakkal, hogy hercegselyem, meg királyi bőr. Simán felülmúlnád a három testvér és a halál történetét.
*Ez persze a maga módján biztatón hangzott el, már amennyire biztató lehet az ő cserfes szájából akármi. Mintha észre se venné mennyire pirul Jules, teljesen természetesnek veszi a beszélgetésük minden fordulatát, elvégre mi másról is szólna a kötetlen program, hogyha nem arról, hogy kölcsönösen passzolgatják az ötleteket egymás badarságaira. A badarság nem a rossz elszólások szinonímája. A leghatározottabban nem. Jólesik ma este egy kissé megőrülni, úgyis el kell ijeszteniük a csúnya és gonosz telet, nemde?*
-Három szívvel túl sokat éreznék. Három aggyal is. Hmmmm eszerint rossz inferus lenne, lépten-nyomon elsírná magát. Persze, tudom, hogy az inferusok nem sírnak, de az se, amelyiknek három szíve van?-*vigyorodik el a maga keltette hatalmas és megfejthetetlen talányon nagyon-nagyon elégedetten.*
-Absinthe-nak szerintem nem állna jól a halottság. Legalábbis a zöld színe, hogyha elkezdene nélkül, mint egy tisztességes hulla... nem, a neve se illene, többet nem is hallgatna rá, de amúgy teljesen dilis. Megharapott-*mutatja gyorsan kipiruló fülét, bár a vérszomjas támadás szerencsére eret nem ért, a halálos áldozatok száma egyelőre még csak nulla, semmi több.
Felmosolyog a fiúra, ahogy a másságról beszél, de ehhez valójában nincs nagyon mit hozzáfűzni. Tudja magáról, hogy különleges, és soha nem jutna eszébe azt mondani magáról, hogy nem így van. Az effajta hozzáállás egyszerűen nem illik bele a lényébe.*
-Szerintem a cinizmusnak csak akkor van értelme, hogyha valami olyan dologról beszélsz, ami tényleg, igazán rászolgál. Ha magaddal szemben vagy cinikus, az olyan, mintha megpróbálnád leértékelni azt, ami értékeli önmagát, tehát, mintha a nulláról beszélnél nullaként, ami természetesen hülyeség, mert ha nulla vagy, akkor ne dumálj hülyeségeket, hogyha nem vagy nulla, akkor pedig azért nem. Egyáltalán nem helyes magadhoz állás. Feltétlenül el kell jönnöd hozzánk a nyáron: Anya vagy apa biztos tud valami okosat mondani egy megnyugtatót, ha a húgaimmal boldogulnak. Tudod, tizenéves lányok, teljesen őrültek-*benne soha nem volt stopptábla, ami megakadályozhatná a szavakat abban, hogy nyersen és keresetlenül peregjenek a nyelvéről, olyan lendülettel, ahogy hirtelen megfogannak az elméjében.*
-Most komolyan megint kezded?-*fintorog egyet, majd egy keresetlen mozdulattal erősen oldalba löki a fiút, ahogy a gameboyt emlegeti, de persze összefűzött karjaik miatt vissza is rántja magához a nyurga gólyalábút, így nem vágódik el a hóban és latyakban, de azért megpróbálta belefojtani a szót egy kissé.* -Bemehetünk persze, akkor meg tudjuk nézni a tüzeseket is-*elindul vele készséggel, kényelmes tempóban, amennyire csak rövidebb lábainak lépését hozzá tudja igazítani a másikhoz, úgy ő azt meg is teszi kérdés nélkül.
Okosan hallgat, amikor a „rossz apa” kerül újra a szóba, csak haragvón összeráncolt szemöldökei jelzik az együttérzését, és az elítélését, hogy ilyesmi megtörténhetett. Nem tetszik neki, határozottan nem, ahogy a fiú beszél arról a világjáró csodaútról, amin része lehetett, persze úgy, hogy nem akart ott lenni számára nyilvánvalóan rossz. A kommunizmust és a kapitalizmust nem érti, de érdeklődő mosolya a zavar legkisebb jele nélkül marad az arcán.*
-Voltaképpen eléggé hasonlítanak rád, hiszen te is passzív-agresszív vagy-*vigyorog rá, hiszen ez az elítélő szóáradat ugyanolyan rasszista, mint amilyennek Jules bélyegzi a fent nevezett távoli keleti úriemberek és úrihölgyeket.* -Miért nincs felfogásod a szexualitásról? Ez nem igaz. Azok is beszélnek róla, akik csinálják. Most mitől estél kétségbe?-*fürkészi végig a vörösödő arcot, az elriadó tekintetet, az elfogyó erőt, így, közel a kastélyhoz megtorpanva. Szerinte nincs ok az elszomorodásra, de ezzel nem hozakodik elő, ha egyszer nyilvánvaló, hogy a másiknak van.*
-Nem lennék jó hatalom-*jelenti ki határozottam, a tekintete Jules arcát vallatja, nem éppen kegyetlenül, inkább lágyan és vigasztalón, végül sóhajt, a fiú mellett a kastély felé ered.*
- Akarod, hogy vérsziruppá változtassam a tökleved? Neked volna a legmenőbb italod az egééééész kastélyban!

„Nem? Mondjuk nem mintha sok mindenre emlékeznék belőle. Dehogynem! A régi nagy hadvezérektől, diplomatáktól sokat lehet tanulni, és ha neves mágust említenek, akkor annak utánanézhetsz, és megtudhatod miért is volt olyan hatalmas, milyen átkokat és varázslatokat használt. Történelem nélkül Merlinről se tudnánk. Attól még tény, az előadás mód órán… elég nyomorultul unalmas. Inkább írnák meg regényként, ahelyett, hogy adatokat tömnek fejünkbe! Szerintem csak kínjában rakott Süveg a vörösökhöz amúgy.” Sóhajtok, de azért elmosolyodok a nyávogására. Csak nehogy megegye a végén Absinthet, ha rátör a végtelen cica-falánkság. Nem, biztos előbb idéz magának tejet. Bár ez a Crasso mániájával övezve… Te jó ég, érzem, hogy megint elpirulok. Ne is gondoljak ilyesmire. Erre megint nyávog. Gondolj Carmenre Jules, gondolj ártatlan vörös szőrgombolyagra, ami 90% fog és karmocska.
„Nem tudom más lenni, mint ami vagyok. Egyik pillanatban ez jó, másikban nem. Döntsd el mi legyek, mert kezdek összezavarodni!” Mérgesen fujtatok, ne csak ő legyen macska. Szokatlan az áhítatos, őszinte figyelem. Furcsán gyengéd, kicsit kínos, de összességében kellemes érzés a maga nemében. Nem az okulár metsző jéghideg tekintete, hanem kedves a maga emberségében, annak szokásos mocska nélkül. Csipkepillantás.
„OH, ennyire sokoldalúnak érzed magad?” Emelem meg szemöldököm a maszk alatt, aminek persze semmi értelme azon kívül, hogy amaz megemelkedik, és homlokomat csiklandozza egyik aranylevél. „Azt hittem oda vagy Crassoért. Nem hiszem, hogy ez egészen így működik… de tényleg nem illene hozzád. Az előbb meg nem azt mondtad, hogy csatában válik férfivá az ember, és arra utaltál, hogy te is része akarsz lenni? Most meg mégsem akarsz azzá válni. Zavaros vagy nekem tündérfény. OH, kösz… de nem tudok írni. Mármint tudok, de nem művészien, nah érted!”
Elég abszurd ötlet, hiszen én csak fogyasztom a médiát, a gondolat, hogy alkossam hatalmas és rémisztő. El se merem képzelni, hogy gondolataimat, elreppenő érzéseimet megörökítve másoknak mutassam meg. Nem, kizárt, hiszen mit láttam én a világból? Semmit, csak mások elméjében szült egyszerűsítéseket másolnék, alap vagy realitás nélkül. Hiába a legszebb táj, ha üres bábok élnek benne. Főleg nem gyerekmeséket! El se merném képzelni a tucatnyi mérges anyát, akik ajtómat ostromolnák, miután romlott, gyűlölettel telt pszichém gyümölcsei megmérgeznék gyerekeiket.
„Amúgy is miről írnék? A háromszívű oktoferusról? Bár ez hülyeség, nem a szíveddel érzel. Agytól meg csak okos lennél. Nem a hormonok miatt leszel érzelgős? Nem tudom, te értesz az inferusokhoz.„ Nem tud le dönteni a lábamról a rejtvénye, azért egy mosoly kijár neki, kedves kis bolond. „Miért ne lenne zöld? Nem zöldek? Vagy azok a zombik? Megérdemelted, ne bosszantsd!” Miközben elég kétséges biológia és nekromancia tudásomban kutatok támaszpontokat óvatosan közelebb hajolok és úgy szemlélem meg a szörnyűséges seb miben voltát. Kisujjamon sokkal több, sokkal rondább seb tátong magában, úgyhogy csak mosolygok rajta. Aki szeret az bántani fog, mert ő tud csak igazán. Azért egy pati mini rágcsálása, inkább foggal való simogatás, nem crittel.
Zavartan pislogok a kifejtésére, valahol elvesztem benne a fonalat, de azért a lényeg valahol mégis csak átjön, bár az hogy Absinthe rugó vagy zombi lenne-e DnD-ben valahogy kellemesebb megvitatandó téma lenne. Tényleg! Sacheval kipróbálhatnám rendesen a játékot végre, ez eddig eszembe sem jutott! Azért vannak jó oldalai is a mániákus követőknek.
„Ez egy kicsit zavaros hasonlat volt. Szóval két tini lány szintjén vagyok hisztis? Ez azért új mélypont.” Sóhajtok homlokomat ráncolva, ez azért rosszul jött ki. „Mármint bocsi, nem úgy értettem, biztos nagyon kedvesek a húgaid, de… nem igazán szeretek másokhoz menni, nem érzem jól magamat idegen helyen. Meg nem tudom, szerintem ehhez valami komolyabb kéne azért. Láttad milyen tudok lenni. Igazából…” Picit elhallgatok, megforgatom a szavakat, kicsit megpiszkálok egy új sebet bal mutató ujjam körömágya felett, ahol a felpöndörödő kis bőrcsíkok alól kukkant ki a nyers hús, és picit vérzeni kezd, ahogy továbbfeszítem. „Szóval igazából lehet valaki szakértővel kéne beszéljek erről, orvossal vagy mi. Csak sosincsen bátorságom hozzá. Úgyse mernék megszólalni előtte.”
Összerezzenek a hirtelen felindulására, hirtelen kisebbnek érzem magamat tőle, hiába magasodok fölé jó pár centivel botsáska mivoltomban. „Jaj, bocsánat! Igyekszem, tényleg…” Inkább nem is fűzök hozzá kifogást. Jobb lenyelni a gondolatokat, amik kellemetlenek. Igen, ez lehet a szociális értekezés legjobb és legegyszerűbb módja. Ha valami kellemetlen lehet, akkor jobb nem kimondani, úgy se lehet megoldani, akkor meg minek szavakat fecsérelni rá?
„Hm, talán. Túl lusta vagyok aktivitáshoz.” És túl gyáva. „Sache, mindjárt 18 éves leszek, és te vagy az egyetlen, aki valami morbid kuriózumként hajlandó vagy, sőt AKARSZ velem beszélni és idő tölteni eddig. Mégis mi az istent tudhatnék én erről? Abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e egyáltalán bármi olyasmit csinálni bárkivel.” Bár ezzel látszólag egyedül vagyok. Biztos műhibás vagyok. Mondjuk ebben mi a fura? Legalább nem kínoz olyan vágy, amit úgyse tudnék soha teljesíteni. Jobb is nekem ha nem is próbálok szaporodni, Darwin forogna a sírjában. Inkább el is szaladok a szobrok árnyfényéből.
A kastély bejárata előtt megtorpanok szusszanni egyet, nem nekem találták ki a kocogást, és a benti fények, hangok újra elbizonytalanítanak egy kicsit, amint belegondolok mégis hány emberi test szorulhat egymásnak forrón, párásan, zenét túlkiabálva, és kamaszhormonoktól fűtve testnedveiket keverve. Nem , nagyon jó dolgom van nekem itt kint. Mindjárt bemegyek, csak egy perc. Előbb levetettem Sacheval a melegítő bűbájt, így is fülledt és oxigénmentes lehet bent a levegő már most.
„Hm? Jaj, nem-nem köszi. Kedves, de azt hiszem most valami nem olyan édeset választanék, az meg cukormasszából van, nem? Inkább vedd le a bűbájt kérlek.” A mi a baj kérdést hagyom elsuhanni fülem mellett. Nincs semmi baj, nem, nincs…