Sawai Miyuu

SAWAI MIYUU

A legfontosabb dolgok mindig nagyon egyszerűek.

   Alapok

jelszó || Nincs más, ha játék kell, játszunk nekik!
így ejtsd a nevemet || Szavai Miju
nem || nő
születési hely, idő || Kiotó; 1983.06.24
horoszkóp || Rák
kor || 14
vér || sárvérű
évfolyam || 4. évfolyam

   A múlt

Kedves Nagyi,

Nem is emlékszem már, mikor meséltem neked utoljára Londonban töltött napjaimról. Mennyi idő is telt el azóta? Három, vagy talán négy év? Hosszú idő, tudom, bár itt, ahol most vagyok az egyhangúság egyetlen hosszú, elnyújtott nappá mossa a váltakozó évszakokat. Talán azért sem írtam, mert nem volt igazán miről beszámolni. Vagyis, éppenséggel lett volna, de eleinte annyira sok volt az újdonság, hogy levegőt venni se volt időm, aztán pedig… azt hiszem elvesztettem valamit. Ezt mondtad nekem mindig, amikor eltörött a mécses. Emlékszel? Ahányszor csak ezt kérdezted, mindig behúztál a csőbe. Mit veszthettem el? Azt mondtad, a reményt, a reményt arra, hogy még jobb is lehet. Ilyenkor annyira megilletődtem, hogy el is felejtettem a sírás okát.
De tudom, nem illő, hogy így össze-vissza csapongjak, vagyis jobb, ha az elejéről kezdem. Talán arról még írtam is neked, hogy anyuék úgy döntöttek, elfogadják a Middlesex Hospital állásajánlatát, és az elkövetkező jó pár évre Angliába költöznek. Vagyis mi, mindannyian, engem is magukkal vittek, pedig tudod, hogy mennyire nem akartam elhagyni Kiotót. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindent elveszítettem: a megszokott, kedves otthont, az iskolát, a barátokat, a hintámat a kertben, de ami a legjobban fájt, ami most is annyira hiányzik az az, hogy ott kellett hagyjalak téged. Nagyon sokat sírtam akkoriban, persze, pici voltam még.
London óriási, füstös-szürke nagyváros. Sajnos egyáltalán nem olyan, mint az utazási irodák katalógusaiban. Persze, lehet csak a képzeletem festi a szokásosnál is ködösebbnek, de ha nem egy-két hétre utazik ide az ember, úgy érezheti, elnyeli a kavargó szürkeség. Az iskola, ahová anyuék beírattak, drága, prominens magániskola volt. Nem én voltam az egyetlen külföldi diák, külön csoportban foglalkoztak velünk a tanárok. Kedvesek voltak, türelmesek, és nagyon sokat segítettek, hogy valamennyire felzárkózzak az itteni iskolarendszerhez, na és persze abban is, hogy megtanuljak angolul. Anyuék nagyon odafigyeltek, és hálás is vagyok nekik ezért. De mindezek ellenére valahogy mégse éreztem magaménak a helyet. Nem voltam boldog. Eltelt majdnem egy év, megismertem sok embert, a tanulással is egész jól boldogultam. Apa és anya is hihetetlen lelkesedéssel vetették magukat a munkába. Azt hiszem anya picit azt remélte, itt talán nekem is jobb orvosokat találnak majd, mint otthon. Minden héten bevitt a kórházba, elvégeztek rajtam egy tucat vizsgálatot, több gyógyszert is kipróbáltunk. Volt, amelyik egyáltalán nem hatott, mintha csak cukorkát szopogatnék, a rosszullétek egyáltalán nem enyhültek. Aztán felírtak nekem másikat, akkor nem szédültem és nem is hánytam annyit, de folyton levert voltam. Ám anya még mindig reménykedett, és azt hiszem ez tartotta bennem is a lelket.
Emlékszel még arra a pici nyuszira, amit a születésnapomra kaptam? Sasshi már egészen megnőtt, tündéri kis duci gombóc! Lehet, hogy csak agyon etetem, de nagyjából háromszor akkora lett addigra, mint amikor megkaptam. Akkoriban ő volt az egyetlen igazi barátom, bár azt hiszem, ma is ő az. Mondjuk mostanság egész nap csak szuszog a ketrecében. Nem vehetem elő, csak nagyon ritkán, ha jobban vagyok. Nem steril. A felnőtteknek csak ennyit jelent.
De megígértem, hogy nem kalandozok el!
Londonban a nyár a legszebb időszak. Akkor nem esik annyit az eső és egész sokat süt a nap. Nagyon szeretek ilyenkor az ablakban ülni. Csöndes utca a miénk, kint a külvárosban. Ezeken a napokon csak a tücskök ciripelését hallani, vagy azt, ahogy egy biciklis elkerekezik a kapunk előtt. Az utcában az összes kutya megugatja, sokáig visszhangzik a csaholásuk a fehér léckerítéses kertvárosi házak között. A nap narancsra festi az összes lécet, a makulátlanra meszelt falakat, sugarai csak a szemközti ház parabola antennáján csillognak vakító fehéren, míg le nem bukik a horizonton. Egy ilyen napon kaptam meg az első levelemet a Roxfort-ból.
Sokan nem hinnének nekem, ha elmondanám, milyen is ez az iskola. Őszintén szólva, először én se hittem el… vagyis, ha nem egy bagoly hozta volna a levelet, csak ízetlen tréfának tartottam volna. Annyira valóságos volt, mégis meg kellett csípnem a karomat, hogy megbizonyosodjak arról, nem álmodom. Mindig is szerettem volna teljes életet élni, nem úgy gondolni a betegségemre, mint ami egyszer csak elvágja életem fonalát. Már az is tökéletes lett volna, ha nem ez az első gondolatom reggel, mikor felkelek, és minden egyes este, mielőtt lehunyom a szemem. Mert féltem attól, hogy nem lesz másnap. Néha még most is félek… És akkor, abban a pillanatban végre nem gondoltam erre. Elfelejtettem remélni, hogy ennél jobb is lehet? Feketén-fehéren ott volt a pergamenen, hogy az életet élhetjük másképpen is. Ganbatte!
Az igazi kihívást az jelentette, hogy el kellett magyaráznom a szüleimnek, nem bolondultam meg teljesen. A pergament nem egy bolondboltban vettem, ez nem a kandi-kamera, pláne nem egy tizenegy éves kislány tébolyult agyszüleménye. A mágusok kiváló munkát végeztek, senki se hitte róluk, hogy valóban léteznének. A szüleim se hitték el. Aznap nem is beszéltünk többet róla, a vacsora is kínos csöndben telt, és nem maradhattam fent megnézni az esti filmet. Ám aznap este anyáék se tévéztek, hallottam, ahogy vitatkoznak a nappaliban. Tudom, hogy apu nagyon szeret, és nem azért fogadta annyira szkeptikusan az új fejleményt, mert ne a legjobbat akarná nekem. Egyszerűen ehhez túlzottan banális ember. Azt, hogy végül mégis felülhettem a Roxfort Expresszre, anyának köszönhetem. Azt hiszem, úgy kapaszkodott ebbe a lehetőségbe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Nem, egy pillanatig se hitte el azt, amit a levélben írtak, hogy felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Nekem adott egy esélyt. Az Abszol út és a vonatállomás volt az, ami végül valóban meggyőzte. Tudom, Nagyi, hogy te hittél volna nekem.
A látvány, és az egész élmény, ami a Roxfort-ban fogadott, leírhatatlan. Igazán fel se fogtam akkor, gyermeki elragadtatás kerített hatalmába. Csak kapkodtam a fejem jobbra-balra, próbáltam magamba szívni, jól elraktározni minden egyes apró képkockát, hangot, illatot. Azt hiszem, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy meghaltam, és ez itt a Mennyország. Azóta se tudtam igazán megszokni ezt a csodákkal teli világot. Persze, az évek során egy kis egészséges paranoia is rámragadt a mágiával kapcsolatban, mint ahogy mindennel kapcsolatban, amit nem lát át, nem ismer teljes egészében az ember. Nobel is jó célra szánta a dinamitot, az emberek végül mégse arra használták. Ez sajnos igaz a mágiára is, bár szerencsére eddig még nem kellett saját bőrömön tapasztalnom a negatív oldalát. Azért jobb az óvatosság.
Visszatérve akkor úgy gondoltam, ha már létezik varázslat, akkor bizony léteznek csodák. Azt hiszem, mint minden halandó, én is önző vagyok egy picit. Arra számítottam, a mágia majd egy csapásra megoldja a problémámat, de ha nem is rögtön, idővel mindenképpen. Talán egyszer így is lesz. Az első tanítási napomtól, egészen máig megtettem mindent, hogy minél több tudást felhalmozzak. Feszülten figyeltem a tanórákon, nehogy egy apró kis szófoszlányt is elmulasszak, tanítás után pedig, azonnal a könyvtárba mentem, hátha találok valamilyen gyógymódot, ha már a mugli orvosok nem tudtak segíteni rajtam. Gomene, a varázslók muglinak hívják a hétköznapi embereket. Van még pár ilyen furcsa szavuk… Nehéz volt megszokni, most mégis úgy beszélek, mintha csak eleve ide születtem volna. A szokás hatalma. A nyavalyámról szólva viszont: sajnos a helyzet nem volt ilyen egyszerű, az állapotom közben egyre csak romlott, főleg hogy a nagy kutakodásban – részben az izgatottságtól – nem igazán tudtam aludni, és a diétámra se figyeltem oda rendesen. Tudom, ez az én hibám, és anya mellett ez nem fordulhatott volna elő… neki nem is mertem szólni erről az egészről. Kérlek te se haragudj, azóta sokkal jobban odafigyelek. Emellett idővel a tanárok is észrevették, és azt hiszem megtettek minden tőlük telhetőt, de a csodára még várni kell. Addig is Madam Pomfrey varázslatos keverékei és pirulái egész hatékonyan enyhítették a tüneteket. A nyári szünetre egészen rendbe jöttem, még egy kis színem is lett – a sárgán kívül. Úgyhogy a májam és a csodatevő varázslötyi jó barátságban vannak, ezt sajnos a gyomromról a mai napig nem mondhatom el. De ezt inkább nem részletezném.
A rákövetkező két év egész nyugodtan telt. Továbbra is lankadatlan figyelemmel adóztam Bimba professzor óráinak, emellett igyekeztem magam a többi tantárgyból is szinten tartani. Szerencsére annak ellenére, hogy a szüleim muglik, az esetek többségben mégsem okoztak nagyobb problémát ezek az új keletű tudományágak. Néha egészen úgy érzem magam, mintha én is képregényhős lennék. Ha csak magam vagyok, és senki sem lát, gyakran játszom, hogy én vagyok Hold Tündér. Pózolok a mosdó tükre előtt, és apró, fénylő szikrákat eregetek a pálcámból, rajzolok vele szívecskét meg virágokat. Nagyon mókás! Sasshi amúgy fél tőle, mindig elbújik az ágyam alá, alig bírom ilyenkor kiimádkozni onnan. Tudom, már kicsit nagy vagyok ehhez. Bele is halnék, ha bárki meglátna így, biztosan nagyon kinevetnének. A többi lány amúgy is annyira más, azaz azt hiszem az a normális. Folyton a fiúkról fecsegnek, nevetgélnek, kitömik a melltartójukat, és hétvégéken kivágott pólókat vesznek fel. Vagyis, most már ilyet nem lehet, amióta bevezették az "új rendszert".
Jaj, nagymama, az utóbbi egy évben annyi minden megváltozott! Nem panaszkodom, egyáltalán, csak kicsit megrémít, ami körülöttem zajlik. Mert a varázslóknak is megvan a maga Mao Ce-tung-ja! Voldemort a neve. Igen. Én nem félek kimondani, ahogy mindenki más. Nekem már nem igazán árthat. Ám mégis rettenetes, amiket tesz, és amit gonosz, sötét varázslók tesznek az ő nevében! Üldözik az olyanokat, akik nem értenek velük egyet, vagy egyszerűen csak nem rendelkeznek nemes, varázsló felmenőkkel. Eszközük a pusztítás, az értelmetlen gyilkolás. Fáj, hogy megpróbálják tönkretenni ezt a mesebeli világot… Az iskolában is sok tanárt leváltottak, az újakban pedig nem bízom igazán. Emiatt, meg talán a túl sok szorongás miatt egyik nap nagyon rosszul lettem. Vért hánytam, és annyira nehezen nyeltem, hogy azt hittem megfulladok. Nem tudtam segítséget hívni, és csak a szerencsén múlott, hogy az egyik diáktársam a mosdóban rám talált. Fél éve a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály vendége vagyok, vannak mögöttem rosszabb és jobb napok, ám azt hiszem, túl vagyok a nehezén. Van pár nővérke, aki hivatalból rideg hozzám, köszönhetően annak, hogy sárvérű vagyok, de mivel meghúzom magam, többnyire békén hagynak. Ha minden igaz, és jó leszek, holnap visszautazhatok az iskolába. Az elmúlt két hétben egyfolytában csak magoltam, hogy valamennyire behozzam a lemaradásomat. Már amiből lehet, és amire engedélyt kaptam.
Nagyon hiányzik apa és anya, meg persze te is. Ilyenkor ez sokkal gyakrabban jut az eszembe. Talán a magány, vagy a szomszéd ágyon fekvő lány örökös nyöszörgése teszi, nem tudom. Ha visszaértem az iskolába gyújtok érted füstölőt. Szeretlek nagyon, és gondolok rád sokat. És persze nem felejtek el remélni, hogy találkozunk még egyszer, valahol a távoli jövőben, egy másik életben…

Kisunokád,

Miyuu

   Jellem

Neveltetése okán tisztelettudó, törekvő kislány. Mindig igyekszik megfelelni a felnőtteknek, hiszen azt szeretné, ha a szülei büszkék lennének rá. Persze mivel egy olyan ország szülötte, ahol keményen kell küzdeni a középszerűség ellen, kitartó és mindent megtesz, hogy jobb legyen másoknál. Ha lehet mindenben, még akkor is, ha ez lehetetlen. Néha persze erőt vesz rajta a csüggedtség, ha nagyon borongós az idő, vagy egyszerűen csak esik az eső; hajlamos a levertségre. Néha könnyebb lenne hagyni, hadd menjenek a dolgok a maguk útján, nem tenni semmit és várni azt, ami egyszer mindenképpen el fog jönni. Ilyenkor csak elbújik valahol és pityereg magában. Ezek az ő percei, amikor egy kicsit csak magára gondol. Ám ha kisüt a nap és elszállnak a fellegek, ő is hamar összeszedi magát. Mosolyog, mint mindig amikor más is láthatja. Mert ezt várják tőle. Az emberek nem szeretnek mások problémájával foglalkozni.
A saját elvárásaival kapcsolatban mindezek ellenére sokkal bátortalanabb, alamuszibb, mint egy kis nyuszi. Ha például tetszik neki valaki, csak a távolból fogja csodálni, nem hogy ő még oda is menjen! Ezt elképzelhetetlennek tartja. Ő jó kisdiák, tökéletes katona a hangyabolyban, de pont ezért személyes, önző igényei nem lehetnek.

Erősség || Kedves, szorgalmas, segítőkész, mindig mosolygós, kiváló lelki szemetesláda.
Gyengeség || Ritkán ugyan, de olykor nagyon meg tud bántódni. iIyenkor sokáig cipeli sértettségét, szótlan, visszavonult, beforduló. Duzzog, mint a tinédzserek úgy általában.

   Apróságok

mindig ||
1. Rizssüti
2. Tsukiko Amano (kedvenc énekes)
3. Mangák, animék
4. Nyuszik, sok nyuszi ^^
5. Konzolos játékok, főleg a táncpad vagy a karaoke.
soha ||
1. Betegnek lenni
2. Magány, kirekesztettség
3. Töltött káposzta XD //köszi, Niki Bibíí

//
4. Elégtelen eredmény az iskolában
5. Beégni karaoke közben ^^
hobbik || Mangákat olvas és rajzol. Főleg magáról, elképzelt, bolond jeleneteteket, ahol ő egy vagány, dögös csaj, aki lehetőleg megmenti a világot.
merengő || Legjobb: amikor még pici gyerekként a nagyi okinawai házában töltötte a nyarat, és egy apró, színes halacskát próbált kifogni a sekély vízben állva puszta kézzel.
Legrosszabb: amikor az üresen hagyott házukat nézte az autójuk ablakán át. Ahogy egyre kisebbés távolibb lett, majd végleg eltűnt a sarok mögött.
mumus || hogy nincs második esély, és semmi sincs a halál után. Nincs Mennyország, vagy következő élet. A mumus helyén csak egy üres gödröt lát, mélyén kavargó feketeséggel.
Edevis tükre || Önmagát egészségesnek és boldognak látja, eltűntek a sárga karikák szembogarából.
százfűlé-főzet || Babarózsaszín, halványan derengő folyadék, kellemes, meleg sencha tea ízzel.
Amortentia || A tavaszi mezők virágos-szellős illatát érezné.
titkok ||
1. Az hogy beteg
2. Hogy néha a tankönyvei helyett bizony képregényeket olvas
3. Hős szeretne lenni, legalább egyszer az életben Angyal

azt beszélik, hogy... || Azt beszélik, hogy egy sötét varázsló megátkozta, csak úgy viccből. A rontást nem lehet róla leszedni, de azt is mondják, hogy ragályos, és megfertőzött már vele más diákokat is.

   A család

apa || Sawai Matsuo, 44 év, mugli - jó viszonyban vannak, bár még mindig nehezen kezeli lánya varázslósdiját
anya || Hasegava Chiaki, 38 év, mugli - nagyon szereti a kislányát, mindent megtesz érte, ezért Miyuu is nagyon hálás neki
testvérek || nincs
állatok || nyuszi, Sasshi (hazadeportálva a szülőkhöz)

Családtörténet ||
Nincs semmi különleges, amit róluk mesélhetnék. Apukám jó nevű belgyógyász a londoni Middlesex Hospital-ban, rengeteget dolgozik, sok túlórát elvállal, mindent megtesz a betegeiért. Ezért sajnos nagyon ritkán látjuk, de tudjuk, hogy nagyon szeret minket. Ha otthon vagyok, az időm nagyobb részét anyával töltöm, ő is orvos, gyerekekkel foglalkozik a kórház kardiológiai osztályán. Van sok nagynénim és nagybácsim, de ők mind Japánban élnek. Anyai nagymamám sajnos már meghalt, de sokszor beszélgetek vele gondolatban. Apai nagyimat sajnos már nem is ismertem, pedig apa elmondása szerint nagyon karakán, nagyvilági nő volt. Azért lehet csak fontos megemlítenem, mert észak-ír származású volt, azaz ő talán az egyetlen kapcsom az európai világgal.Nade őrá biztos nem hasonlítok semmiben. Amúgy meg nem ismerek otthon más varázslót, és arra is mérget vennék, hogy sose voltak mágiahasználók a felmenőim között.

   Külsőségek

magasság || 160 cm
testalkat || vékony, de már közelít a véznához
szemszín || barna - kis sárga karikákkal a szembogara körül (Kayser-Fleischer-gyűrű)
hajszín || fekete
kinézet || Az esetek 99%ában rendezett, haja szépen kifésülve, az egyenruha pedig úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. Alkata vékony, termete az európaihoz mérten alacsony. Örökös lelkes mosoly csillog arcán, mintha semmivel se lehetne letörni.

   A tudás

varázslói ismeretek || Ideje döntő részét tanulással tölti, így amit feladnak órán, azt pöpecülel el is sajátítja. Ez jórészt elméleti tudást takar, azaz mindent, amit sok-sok türelemmel be lehet biflázni, akár csak egy verset. Így néha problémákba is ütközik a varázslatok gyakorlati alkalmazása során, de az az elve, ha pontosan követi a leírásokat, nagy baj nem eshet. Ez egyedül a Repüléstanra nem igaz, ott úgy érzi, nincs ideje elgondolkozni az elméleti pontokon. Ilyenkor leginkább egy rodeósra hasonlít, azt leszámítva hogy nem visel csizmát és kalapot, emellett két kézzel kapaszkodik a "bikába". A kurjongatás meg inkább eszelős sikítozásra emlékeztet... na nem lehetünk mindenben jók. Kedvenc tantárgya nincs, azaz mindegyik a kedvence. Angyal

felvett tantárgyak ||
1. Rúnaismeret
2. Legendás Lények Gondozása
pálca típusa || borostyán, tíz hüvelyk, vélahaj mag

Egyéb

avialany|| Komatsu Ayaka

Azt hiszem nagyon fontos a karakter szempontjából, hogy nem egészséges. Egy kis hasznos infó ezzel kapcsolatban (Wikipédia): A Wilson-kór ritka veleszületett rendellenesség. (Genetikai hiba, nem betegség, nem vírus vagy baktérium okozza!) A Wilson-kórban szenvedőknél nagy mennyiségű réz rakódik le elsősorban a máj, az agy és a vese szöveteiben, súlyosan károsítva ezzel azok működését. A betegséget a cöruloplazmin hiánya okozza. A kezelés célja a vér és szövetek réztartalmának csökkentése és a tünetek, szövődmények célzott kezelése. A Wilson-kór gyógyíthatatlan betegség, megfelelő kezeléssel az élet meghosszabbítható, minősége javítható. A betegség kezelés nélkül súlyos rokkantsághoz, halálhoz vezet.