Dr. Dobrev irodája

Ahol nem a kastély ódon kövei díszelegnek, ott kellemes bézsszínűek a falak. A három ablakot élénkvörös függöny díszíti, a falakon és mennyezeten sok növény díszeleg. Aki belép kedvenc illata csapja meg az orrát, hasonlóképpen, mint az amortencia. Nyugodtságot áraszt a szoba, viszonylag tágas és világos. Az ajtóval szemben egy íróasztal áll, rajta egy félig elhasznált állógyertya, a mahagóni bútor előtt pedig két kényelmes fotel.
A szoba jobb sarkában megtalálható "az a bizonyos pszichológiai vörös kanapé", és mellette egy alacsony fotel. A szoba bal oldalán egy könyvespolc húzódik végig. Az asztal mögül egy ajtón keresztül nyílik a háló.

[• Amelie Avery]

•   Amelie Avery   •   

Kivételesen nem a hálómban és nem is a kanapén töltöttem szabad óráimat, hanem íróasztalom mögött ültem, mintha valami fontos dolgon merengtem volna. Bárki, aki egy pillantásnál is többet vet az asztalomra, rájöhet, hogy délutáni sziesztám messze áll a munka fogalmától. Az ablak résnyire volt nyitva, hagytam, hogy a frissítő téli levegő észrevétlenül ébressze fel a szobát. De még a friss oxigén sem nyomhatta el a bűbáj szerelmetes hatását. A szobában a kávéillat és a frissen nyomott könyvek tompa illata keveréke terjengett. Bárki lépett volna be az ajtón, ő valószínűleg nem érezte volna ezt, hanem egyszerűen a számára legkellemesebb, legfontosabb, legfinomabb illatot érezné, ami valljuk be, igencsak jó érzést kelt az emberekben. Nem hiába élvezem ki minden pillanatát saját bűbájomnak. Egyszerűen nem tudom megunni.
Mélyet szippantok a levegőből, behunyt szemmel hátrahajtom fejemet, arcomat az égnek emelem, és egy halk fújással kiengedem a szivarfüst apró csóváit. Felnyitott szemem még látja, ahogy gyorsan szertefoszlanak a nyelvek, és eggyé válnak a levegővel. A legjobb az egészben, hogy a kellemes illat között nem lehetett érezni a bagó romlott szagát. Egyszerűen eltűnt, mint a füstje.
Kortyolok egyet forró kávémból, mintha csak lelki erőre lenne szükségem, és kiélvezem az ital minden cseppjét. Micsoda ócska, elcsépelt kép, ahogy a pszichológus egyedül a szobájában, szivarozik és kávézik, magányában csoda, hogy nem fekszik saját kanapéjára, s kezd magához beszélni – az leképzelt képen halványan elmosolyodok, de csak halványan, úgysem látja senki.

Pár percig a mozdulatokat ismételgetve merülök bele nyugalmas óráimba, majd miután szivarom vége a szemetesben hevert, kávém zacca a csésze alján hevert magányosan folyadéka hiányában, fejemet ismét hátradöntöttem, s egy régi szerelmes dalt kezdtem dúdolni. Teljesen belefeledkeztem kényelmes helyzetembe, a külvilágból csak a néha belibbenő hideg, simogató szelet érzékeltem arcomon.

[→ az első találkozás ←]

→ az első találkozás ←

Furcsa volt ez a reggel. Nem azért, mert kivételesen semmilyen különösebb dolgom sem volt, azon kívül, hogy meg kellene írnom a bájitaltan beadandómat, hanem azért, mert felderengtek apró kis emlékfoszlányok a múltamból. Először fordult velem elő ilyen, mióta megtalált a Doktor, és talán nem kellene neki nagy jelentőséget tulajdonítanom, az örömöm és a kíváncsiságom egyre csak hajt, hogy egyre többet és többet tudjak meg magamról, az egykori életemről. Kezdetben eszembe sem jutott, hogy kutassak saját magam után, de az utóbbi időben sokat gondoltam rá, hogy talán mégis erre lenne szükségem. Elveszettnek érzem magam, és ezen nem tudom, hogy mi segítene.

Kapóra jött igazából az a múltkori pszichológia óra, hiszen megtudtam, hogy van ebben a furcsa kastélyban olyan dolog is, mint a mugliknál – egy pszichológus! Igen, mindig is el akartam menni egyhez. Végre tudatosítottam magamban, hogy tudok hozzá is fordulni, ha valamilyen sürgős lelki problémám lenne. Na, ez most pontosan egy ilyen helyzet. Önmagam akarok lenni, már épp elég idő telt el ahhoz, hogy összeszedjem magam. Talán félek attól, hogy mit találhatok?

Halkan sóhajtok egyet, miközben hallgatom, miként kopog halványzöld cipőm a folyosó kövén, ahogy Dr. Dobrev irodája felé haladok. Mit is akarok mondani neki? Fogalmam sincs. Majd improvizálok, bár abban sosem voltam jó. Izzadt tenyeremet rövid szoknyámba törlöm, mielőtt kopogok és belépek az ajtón. Furcsa illat csap meg – forró csokoládé és kávé kellemes találkozása ez, mely megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzést kelt bennem. A Pszichológus Úr az asztalánál ül, szerintem fel sem tűnik neki, hogy beléptem. Egy pár pillanatig vacillálok, hogy inkább elmenjek-e, de aztán összeszedem a bátorságomat, és megszólalok:

- Dr. Dobrev? - szólítom meg halkan, majd kissé zavartan folytatom – Amelie Avery vagyok, és... Ööö... Beszélhetnénk? - kérdezem idegesen, és lehajtom a fejemet. Szedd már össze magad!

[• Amelie Avery]

 

•   Amelie Avery   •   

„Hűs reggelen a szél faleveleket sodor. A járdán, sárgán, mind zizegve fél. Megfakult képek sorozatát látom, ahogy tüzes emlékeimre ráfagy a dér.” – halkan rezegnek szalagjaim, a mély mormogás még jobban elszenderít, s már a szelet sem érzem. Jön a refrén… „Ha tudod, mondd meg ki vagyok, de nem ismersz, csak egy árnyékot belőlem. Egy darabot… Egyedül maradok… Az üres sivatagba nézve… Merre haladok?”- egy női hang énekel. Csilingelő, de mégis mély. Elegáns hang, kellemes mély tónus, ami simogatja dobhártyáimat. Hiszen nem is ének… Ez a külvilágból jött.

Kék szemeimet megmutatom a világnak, s először bézs színű mennyezetemet pillantom meg, majd az érkezett hang irányába biccentem a fejemet. Egy lány állt ott.
Zavartan köhécseltem egyet, amivel sikerült teljesen kikerülnöm alfa-állapotomból, és beletúrok hajamba, amit azonnal meg is bánok, hiszen elég kócos benyomást kelthetek.
-    Kellemes napot Kisasszony!    – felállok a székemből, megkerülöm az asztalt, és elé állok, kellő távolságra, ami még nem zavarja a biztonságérzetét, de még illendő.
-    Hogyne, parancsoljon!    – azzal kihúzom az egyik karosszéket az asztalom előtt, és amint leül, betolom alá.
Az ablakot egy pálcalegyintéssel becsukom, a gyertyát az asztalomon meggyújtom, a kávéscsészét elrejtem a szeme elől. Nem mintha titkolnám, csupán elég modortalan, és visszataszító.
Agyamon gyorsan átfut már kósza gondolat. A lány neve ismerős, de csak a pszichológia óráról lehetséges, így nem kerítek neki nagy feneket.
-    Miről szeretne beszélgetni? Csak nem a kiértékelésről van szó?    – a kérdést már reflexszerűen teszem fel, de mindenféle rosszindulat nélkül – csupán az elmúlt napokban a legtöbb diák borzadva vágta a fejemhez, hogy ez nem is igaz rá. Feldúlt állapotuk érthető volt, de ez a lány nem tűnt dühösnek, inkább zavarodottnak.
Furcsa volt magázni egy pár évvel fiatalabb lányt, de a Roxfortban elvárják, hogy magázzuk a diákokat, hiszen a kölcsönös tisztelet jele, de számomra akkor is zavaró volt, néha elő is fordult, hogy egy beszélgetés felénél tegeződni kezdek úgy, hogy észre sem veszem. Nem vagyok én még olyan öreg a huszonhárom évemmel, hogy egy bölcs, mindentudó kilencvennyolc évesként kezeljenek a diákok.

[→ az első találkozás ←]

→ az első találkozás ←

Miután túl vagyok az első pár mondaton, kissé megnyugszom, fejemben azonban továbbra is kavarognak a gondolatok. Igazából mindenre számítottam, csak erre nem. Nem tudom a zavaromat leplezni, hiszen teljesen úgy érzem, mintha valami nagyon fontos dologban zavartam volna meg a kedves pszichológusunkat. Pedig nem, hiszen semmi érdekeset nem csinált, csak... dalolászott. Valami furcsa állapotba kerülhetett, már amit az arckifejezéséből ki tudok olvasni, de nem baj, biztos relaxált, én is ilyen vagyok, amikor jógázom, szóval teljesen meg tudom érteni. Csak furcsa, mert sosem láttam még így itt senkit sem. Egész emberinek tűnik! Már nem érzem magam annyira egyedül.

Még mindig a padlót vizsgálom, mikor odalép hozzám, mivel egyszerűen képtelen vagyok felpillantani. Mégis hogy közöljem, hogy teljesen idióta vagyok, és semmire sem emlékszem a múltamból? Biztos, hogy ki fog röhögni... Oké, nevetni tuti, hogy nem fog, mert pszichológus, és ez a munkája, hogy ilyen emberekkel foglalkozik, mint én, szóval nem kéne aggódnom, de hát olyan kínos erről beszélni; főleg egy vadidegennel.

Mikor kihúzza a széket mellettem, végül felkapom a fejemet, de a pillantását továbbra is kerülni próbálom. Vajon mindig ennyire félős voltam? Lassan emelem fel a karomat, és száműzöm szememből szőkés tincseimet, majd egy halk „köszönöm”-öt mormogva foglalok helyet a kényelmes, puha székben. Egy ideig felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy rendezkedik, egyrészről furcsa, amit csinál, másrészről meg ijesztő, mert én tényleg csak beszélgetni jöttem, nem pedig...

Megrázom a fejemet, hogy száműzzem fejemből sötét gondolataimat, elvégre bíznom kell ebben az emberben, nem pedig mindenféle mocskos dolgot feltételeznem róla. Egy pillanatra nem is értem, hogy milyen kiértékelésről beszél, de apránként kezd leesni, hogy mire gondol – kicsit fáradt vagyok, ilyenkor lassabban emésztem meg a kapott információkat.

- Nem, szó sincs a kiértékelésről. Az tökéletes volt. - füllentem, mert bevallani nem merném, hogy még nem is olvastam el – Egy személyes ügyről lenne szó. - nyögöm ki végül, majd szünetet tartok. Most meg kellene próbálnom összefoglalni röviden, hogy mi is a problémám, és mit is akarok tőle, de ez nem éppen egyszerű. Hol is kezdhetném?

- Arról lenne szó, hogy úgy egy évvel ezelőtt egy átok hatására minden emlékem törlődött. Azóta más néven élem az életemet, mit sem sejtve arról, hogy mi is történt a múltban. Ma reggel viszont beugrott pár emlékkép. Mit gondol, lehet, hogy ez valami változást fog hozni az állapotomban? - hadarom el, majd lassan fújom ki a levegőt. Egészen belemelegedtem a dologba. Miután befejeztem, hátradőlök a székben, és türelmesen hallgatom a reakcióját. Istenem, én félek!

[• Amelie Avery]

 

•   Amelie Avery   •   

Nem hiába mentem pszichológia szakirányba, szeretek az emberek érzéseivel foglalkozni, és jó emberismerő vagyok, könnyen olvasok a gesztusokról. Nem szoktam hangoztatni hivatásomat, sok ember ezután másként tekint rám. Nem szégyellem a munkámat, csak sokan hajlamosak rám förmedni, amikor csak segíteni akarok nekik, hogy nem kell a pszicho-tanácsaim. Csak kevesen értik meg, hogy hiába vagyok birtokában tudásomnak a nap huszonnégy órájában, az elemző, véresen objektív énem csak azokban a percekben mutatkozik, amikor a „beteg” az ágyamon fekszik, vagy ül előttem, és azért foglalkozom vele, mert megkeresett. Sokszor vigyáznom kell, hiszen bizalmat kell sugároznom, mutatni, hogy érdekel, amit mond, amit érez, és közben nem megszeretni a személyiségét. A szakmámban sosem lehet keverni munkát a magánélettel.

A lány megszeppenve pislog, és szinte hangtalanul mozog. Érzem, hogy tart valamitől, illetve feszélyezve érzi magát. Érthető – ebben a pillanatban is azon gondolkozik, hogy vajon mit gondolhatok róla, mit olvasok le testbeszédéről, és, hogyan „elemzem”. Pedig erről szó sincs még.
A „személyes ügynél” bólintok, de nem szólalok meg, hagyom, hogy ő kezdjen bele.
Gyors beszéde még jobban erősíti a zavarodottságot keltő képet. A rengeteg információ meglepően érint, próbálom kibogozni az alap infókat, és elhagyni az egyelőre érdekteleneket.
Mélyet szippantok a levegőből, de úgy, hogy ő ne hallja, nehogy megijesszem. Csupán a kávé illatára volt szükségem. Nem számítottam, hogy egy diák ilyen hamar meglátogat, azt gyanítottam – korábbi tapasztalatokból -, hogy sokan „félnek” tőlem, ezért elutasítást kapok. Kellemes meglepetés, hogy megajándékoz a bizalmával ez a lány.
-    Kezdjük az elejéről.    – ajánlom.
Hátamat a puha szövethez nyomom.
-    A helyzete nem könnyű, hiszen    - próbálok kíméletes lenni. –    Kegyed is tudja, hogy hiába tudunk varázsolni, eltérve a mugliktól, csodákat mi sem tudunk tenni. Vagy legalább is nagyon ritkán.   – kicsit hagyom, hogy feldolgozza, majd folytatom már másodperces szünet után. –    Azt nem ajánlhatom fel, hogy visszahozom az emlékezetét, de megpróbálhatok bizonyos életszakaszokat visszahozni, ha minden jól megy, akár éveket is. Biztató jel, hogy az agya magától is visszahoz emlékképeket, ezen elindulhatunk.    – arról, hogy milyen hosszúak ezek, milyen gyakran fordulnak elő, majd később kérdezem.
-    Ahhoz, hogy ez sikerüljön teljesen fel kell tárnia magát (természetesen a mostani énjét), és egy füllentés sem fér bele beszélgetéseinkbe. Ez fontos.   – mindenkinek elmondom, nem árulok zsákba macskát. A bizalmat, pont amiatt nem említem még, majd ha már biztos leszek abban, hogy belemegy a kezelésekbe.
-    Ennek tudatában hajlandó belemenni, hogy rendszeresen meglátogasson engem, és beengedést nyerjek emlékeibe?   – az orvosi titoktartásról nem is szólok semmit, ennyi idősen bizonyára tisztában van azzal, hogy kínok között sem adhatom ki, hogy ha találunk is valamit, azokat az emlékfoszlányokat, emlékképeket, a korábbi életét…

[→ az első találkozás ←]

→ az első találkozás ←

Nem igazán akarom bevallani magamnak sem, hogy kissé megalázónak érzem a helyzetet. Én, az erős, független, önálló lány segítséget kér? Az egész annyira hihetetlen és frusztráló. Ráadásul, ha belegondolok abba, hogy aki velem szemben ül éppen, alig pár évvel lehet idősebb nálam... Hát igen, szögezzük le, hogy elég kellemetlen ez a helyzet. De legalább komolyan veszi az esetemet, és máris megmutatja a hajlandóságot arra, hogy segítsen rajtam, bennem pedig megcsillan a remény ezüstös fénye arra nézve, hogy talán egyszer még normális lehetek.

Bár sokáig nem emelem rá a tekintetemet, végül csak ráveszem magam, hogy olykor-olykor legalább rápillantsak, hiszen micsoda modortalan viselkedés az ilyen, ha egyszer éppen rólam beszélünk! Lassan szívom be azt a mámorító illatot, mely körbeöleli a szobát, s szinte láthatatlanul keresni kezdem a forrását világosbarna szemeimmel, de semmit sem találok. Nem agyalok ezen sokáig, hiszen időközben átveszi tőlem a szót. Hirtelen, szinte egy szempillantás alatt törnek össze bennem apró kis darabok, arcomra lemondó, keserédes mosoly ül ki, majd lehajtom a fejemet. Milyen igazságtalan már, hogy állítólag varázslók vagyunk, de mégis vannak olyan dolgok, amelyekre képtelenek vagyunk! Nem nyugodtam meg túlzottan, még akkor sem, ha tudom, hogy legalább az esélyt megadom magamnak arra, hogy kiderítsünk valamit.

Hirtelen kapom fel a fejemet, amikor azt mondja, hogy biztatónak tartja, hogy már emlékszem erre-arra a múltamból, mosolyom őszintévé válik, és már rögtön nem érzem olyan rosszul magam. Már megérte eljönni! Vagy...?
Tárjam fel önmagam? Ajjaj, tudtam, hogy lesz valami csavar a dologban, és számítanom is kellett volna erre, de kicsit reménykedtem, hogy lesz valami más megoldás. Mégis hogy bízhatnék meg valakiben ilyen szinten? Megijedtem. Tornádó módjára száguldoznak fejemben a gondolatok, egy pillanatra elgondolkozom, de végül döntök.

- Igen, azt hiszem, szeretném mindezt, ha Ön is úgy gondolja, hogy belefér az idejébe. - kezdek bele – Tudom, hogy elég nehéz eset vagyok, és hogy nem fog egyik pillanatról a másikra menni mindez, hiszen gyakorlatilag újra kell építeni a múltamat az emlékkövekből. - egy pillanatra felpillantok a plafonra, és elgondolkozom, hogy vajon létezik-e ez a szó, de rövidesen visszaemelem a tekintetemet a partneremre. Halkan sóhajtok egyet, majd egyenesen a szemébe nézek, miközben kissé előre dőlök.

- Mit gondol, teljesen reménytelen vagyok? - kérdezem megtört, mégis egy kis reményteli színnel ötvözött hangon, majd feszülten várok a válaszára, miközben remélem, hogy nemmel válaszol majd.

[• Amelie Avery]

 
 

•   Amelie Avery   •   

Kijelentéseim talán túlzóan erősek és nyersek voltak, de mivel Amelie nem lelki gondok miatt került is (legalább is nem mutat súlyos depresszív stigmákat), nem látom szükségét annak, hogy érzelmi ráhatással kelljen biztatnom.
-    Időm, mint a tenger!    – tárom szét kissé karomat, mintha a körülöttem telepedő kellemes nyugalomra mutatnék.
Valóban sok szabadidőm volt. Ugyan akadt egy-két ügyes-bajom dolgom a helyi „gonoszokkal”, némi papírmunka, és iskolán kívüli betegek foglalkozásai, kezelései, bár utóbbi tényező száma nem túlcsorduló. Talán kárörvendezőn hangzik, de örülök, hogy a lány megkeresett. Persze nem a problémájának örülök, csak hogy végre alkalmam van újra segíteni valakin, és az sem elfelejthető, hogy igenis szeretem a munkámat. Arról nem is beszélve, hogyha nincs szükség a szolgálataimra, akkor elbocsátanak, és erre most nincs szüksége a pénztárcámnak. A minisztérium jó benyomást szeretett volna kelteni az emberek szemében, hogy holmi jótevőként, jámbor, szerető édesapaként segítséget küld gyermekeinek, a jövő nemzedékeinek. Dim segítségével jöttem szóba én, és nagyon is örülök neki, még ha csak a parasztvakítás egyik bábja vagyok, akkor is.
-    Semmi sem lehetetlen.    – mondom biztatóan.
Könyökeimet a puha karfára helyezem, ujjaimat kényelmesen összefonom mellkasom előtt.
-    Mindenkiben, ahogy Kegyedben is van remény.    – mosolygok rá barátságosan. -    Csupán nincs könnyű helyzetben, és először azt kell megértenie, hogy nem vagyok csodatévő. De megteszek mindent, hogy visszahozzam az emlékeit.    –
Előveszek egy pergament, és egy öníró penna a lap fölé emelkedik.
-    „Alohomora Amictus Nebulae”    – azzal a toll gyorsan lefirkantja a három szót, és eldobja magát az asztalon.
A lány felé fordítom a lapot, és elétolom.
-    Tegye el. Ezzel zárom az ajtómat.   – magyarázom. –    Fontos az utolsó két szó, mert az alapigével nem lehet kinyitni az ajtót. A mostani alkalom kivételes volt.    – utalok a sziesztám megzavarására.
-    A következő találkozót fogom első alkalomnak tekinteni. Most tisztában szeretnék lenni pár dologgal.    –
Minden egyes kérdés feltétele után megvárom a választ, és csak úgy folytatom.
-    Beszélt már másnak a problémájáról?    –
Talán nem is gondolja, de ez fontos lehet.
-    Korábban is volt már alkalom, hogy egy emlékkép csak úgy beugrott, vagy ez votl az első alkalom?    –

[→ az első találkozás ←]

→ az első találkozás ←

Pillanatról pillanatra egyre jobban fokozódik bennem a kíváncsiság – egyre inkább várom, hogy belekezdhessünk a kezelésbe, s bár ez a türelmetlenség és a félelem keserédes elegye, érdeklődve nézek elébe mindennek, csak hogy végre megtudjam, mi fog kisülni ebből a próbálkozásból majd a végén. Lassan-lassacskán megnyugszom, légzésem felveszi kellemes, természetes ritmusát, tekintetemben valamilyen furcsa csillogás jelenik meg; elpirulva-mosolyogva nyugtázom, hogy az idő nem jelent majd akadályt a kis projektünkben.

- Ennek örülök. - válaszolom, mintha csak kötelező lenne, aztán megrázom a fejemet, és hirtelen megint össze-vissza kezdek el beszélni – Mármint nem annak, hogy... Úgy értem... Ö... A foglalkozások, és... - inkább elhallgatok. A végén még beutal a Mungóba, mert elmebetegnek hisz, ami nem igaz, mert nem is vagyok az, legalábbis annyira nem.

Miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, tekintetem végigsiklik az asztalon. Pár pillanatig elmélyülten bámulom a gyertya narancsszín lángját, s arra gondolok, hogy mennyivel rémesebbnek képzeltem el ezt a beszélgetést korábban. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében pillantok rá ismét, szemeimben a hála és az erő fénye csillan meg; zseniális ez az ember.

- Remélem, hogy ezt majd pár foglalkozás után is így fogja gondolni. - sütöm le szemeimet, majd csak némán hallgatom kellemesen csilingelő hangját, és elmosolyodom, amikor ő is. Mintha egy különleges küldetésben vennénk részt, mint két szuperhős, már csak azok a buta lepedők hiányoznak a hátunkról, hát nem izgalmas? Félrehajtott fejjel figyelem, ahogy a penna a levegőbe emelkedik, s írni kezd – hiába vagyok már itt egy ideje, egyszerűen az ilyesmik még mindig meg tudnak lepni. Csodálatos ez a világ!

Miközben a pergamenen cikornyás betűk tűnnek fel, azon merengek, hogy vajon mi is lehet az, de a kérdésemre gyorsan választ kapok. Bizonytalanul nyúlok a pergamen felé, majd meglebegtetem párszor, hogy el ne kenődjön a tinta, de csak egy pillantást vetek rá. Szemöldökeimet összehúzom, hiszen fogalmam sincs, hogy mit jelenthetnek a felírt szavak, de ezen ráérek gondolkodni, így összehajtom, s a zsebembe rakom. Csak ki ne mossam...

- Igen, öhm... Elnézést, hogy megzavartam. - kérek bocsánatot, amiért úgy rátörtem, de egy pillanattal később megbánom, hogy felhoztam. Annyira kellemetlen! Szerencsére nem törődünk sokat az esettel, bár a neheze még csak most jön.

- Nem beszéltem erről még senkinek. Illetve, de, természetesen a nevelőapámmal beszéltem róla, hiszen ő talált meg engem. Meg hát az iskolában is tudnak róla a tanárok közül páran, de nem tőlem szereztek róla tudomást. - válaszolom, és várom, hogy mi lesz a következő kérdése.

- Ez volt az első alkalom, éppen ezért gondoltam úgy, hogy itt lenne az ideje meglátogatni valakit, aki ért ehhez, jelen esetben Önt.

Nem akarok visszakérdezni, bár szívesen megtenném. Hátradőlök ismét a székben, tekintetemet az arcára szegezem – mintha interjúztatnának. Mosolyogj!

[• Amelie Avery]

 
 

•   Amelie Avery   •   

-    Ne aggódjon, higgye el, hallottam én már kurtább históriát is!    – nevetek visszafogottan.
Visszagondolok néhány nos… ijesztő betegemre, akik nem lelki problémával küszködtek, hanem üldözési mániától szenvedtek, vagy éppen valami furcsa fóbiától. Az ember hiába mondja neki, hogy inkább pszichiáterhez forduljon, az ilyen embernek magyarázhatod bármeddig, a végén úgyis kivizsgálást kell kérned, és hivatalosan is pszichiáterhez toloncolják.
A mosoly őszinte volt: rengeteg szerelmi háromszöget, négyszöget, olyakor ötszöget (!) is hallottam már, illetve előbbi példámból is akadt egy kedvenc – a fiatal férfi megrögzötten rettegett attól, hogy egy doxy valahonnan valamiért figyeli.
-    Ugyan! Az ilyen fontosabb, mint a délutáni sziesztám!    – legyintek.
Testem ellököm a puha burkolattól, és előredőlök. Könyökeimet asztalra állítom, és összefonom az ujjaimat – lassan ez már ösztönös mozdulat, valamiért beleivódott az asztali „szokásaimba”.
-    Nevelőapa.    – bólintok, majd tovább hallgatom. Ha a tanárok tudomást szereztek róla, de nem tőle, akkor valószínűleg más is tud róla… De vajon kik és hányan? A kérdést először fel akarom tenni, de inkább csendben maradok és felteszem a következő kérdést, amire azonnal válaszol, habár nem túl biztatót.
Bevallom, felderültem volna, ha az emlékezete gyakrabban jelentkezett volna, hiszen akkor ezek szerint az agya erős hajlandóságot mutat, hogy megvált funkcióját visszaszerezze.
-    Jól van, akkor az első „lépés” már meg is volt!    – mosolygok rá biztatóan.
Még egy kérdésem volt, vagyis egy témához kapcsolódóan, aztán útjára engedem a feszült lányt, hadd eméssze az információkat.
-    Azt mondtad minden emléked törlődött. A tudást, tapasztalatokat, amiket elvesztettél, hogyan szerezted vissza? Egyáltalán sikerült visszaszerezned?    –
Hibába estem, ugyanis a hanglejtésemet, és a kérdéseken is hallatszódott, hogy ez inkább magánjellegű kérdés a részemről, nem szakmai, és a magánviszonyt inkább kerülnöm kéne. No, de ennyi belefér, legalább látja, hogy nem kell tőlem félnie.
Kíváncsiságom nem alaptalan, rövid pályafutásom során nem találkoztam még ilyen esettel, és bevallom őszintén: igazából fogalmam sincs, hogy kezdjek majd neki.

[→ az első találkozás ←]

→ az első találkozás ←

Hát, nem mondom, hogy így elsőre minden szavát elhiszem, még akkor sem, ha a bizalom az ilyesféle kapcsolatok alapja, meg hogy a betegnek bíznia kell az orvosban, blablabla, persze, tudom. Csak annyira hihetetlennek tűnik, hogy a hülyeséget lehet fokozni, és hogy mindezt még ilyen fiatalon tapasztalta is! Lehet, hogy ennek az egésznek csak azért kerítek ekkora feneket, hogy különlegesebbnek érezzem magam, netán feltűnési viszketegségből, aminek természetesen semmi értelme sincs. Bár a figyelem középpontjában lenni meglehetősen jó dolog, ez kétségtelen.

- Igazán megnyugtató. - felelem, majd elmosolyodom. Valójában cseppet sem megnyugtató, mert mégis – milyen emberek mászkálhatnak a nagyvilágban, közöttünk? Félelmetes még belegondolni is. Figyelem a vonásait, s azt vélem leszűrni belőlük, hogy most éppen visszaemlékezik néhány betegére. Hát, nem tudom eldönteni, hogy szívesen belenéznék-e most a fejébe...

- Azért máskor igyekszem nem megzavarni Önt. - válaszolom halkan, majd inkább elkapom tekintetemet, hogy ennyivel le is zárjuk a témát. Ahogy előre dől, én automatikusan, szinte reflexszerűen hátrébb húzódom. Érdekes, hogy ilyesféle szituációban milyen nagynak határozom meg a személyes teremet...

- Igen, a nevelőapám. Vagyis az, aki megtalált a baleset után. - Ó, milyen boldog is lenne a Doktor, ha hallaná, hogy nevelőapámnak neveztem. Sosem várta ezt el tőlem, de nagy valószínűséggel örülne neki. Az első lépésről beszél, én pedig csak bólintok egyet. Többre nem telik most. Egy pillanatra oldalra hajtott fejjel, résnyire tátott szájjal, nagyra nyílt szemekkel, mutatóujjamat feltartva, zavartan pillantok rá, amikor feltűnik, hogy letegezett. Most ilyenkor mit kellene csinálnom?! Nagyon nehezen alkalmazkodom a változásokhoz, azt hiszem. Végiggondolom, hogy hogyan is festhetek, így gyorsan visszaállok eredeti pozíciómba. Hajjaj, mintha kiestünk volna a szerepünkből, ez már nem annyira otthoni pálya, mégis, egyszerre furcsa és barátságos hangulat tölti be a szobát. Kuncogok magamban egy sort, majd komolyságot erőltetek magamra.

- Tudja – hangsúlyozom a ragozásomat, hátha leesik neki is, hogy miért csinálom. -, a nevelőapám va-varázsló – csak hebegek-habogok -  Ő tanított meg ismét mindarra, ami szükséges ahhoz, hogy a... varázsvilágban ne vesszek el. Gyakorlatilag né-néhány hónapom volt arra, hogy bepótoljak mindent. Többé-kevésbé sikerült is. A tapasztalatok persze hiányoznak, olyan vagyok, mint egy kisgyerek; mindent meg kell tapasztalnom újra. Természetesen az ösztönös dolgokkal nincs problémám, hiszen csak az emlékezetem sérült, az agyam többi része nem. Szerencsére.

Mielőtt befejeznénk, gyorsan felteszem neki az engem érintő legfontosabb kérdést:

- Mikor találkozunk legközelebb?

[• Amelie Avery]

  
 

•   Amelie Avery   •   

Talán nem kellett volna azonnal ilyen személyes jellegű kérdést feltennem. Voltaképp nem is volt olyannyira személyes, csak mégsem szükséges feltétlenül a procedúra elkezdéséhez, ezért is bátorkodtam megkérdezni. Hangsúlyozására nem figyelve az illemre, önkéntelenül is összehúztam szemöldökeimet, és furcsállón gondolkoztam el, miközben Amelie tovább beszélt. Már mondandója végén járt, amikor leesett a tantusz, és ha olyan lennék, már pirultam volna. Hál’ Merlinnek vöröslő arcpíromat nem mutattam meg, de zavartságomban kihúztam magam, és megköszörülve torkomat megigazítottam az amúgy is jól álló ingnyakamat.
A betegeimet mindig magáztam, már aki nagykorú volt már, de eddig csak olyan betegeim voltak. De most először is szörnyen otrombaság volt a beszélgetés közben, megkérdezés nélkül letegezni, másodszorra pedig még csak a kezelések elkezdődöttjével szerettem volna megkérni, hogy tegeződhessek. Nyilvánvalóan neki is feltűnt a nyelvbotlásom, és „szóvá is tette”. Szörnyen modortalannak éreztem magamat, és egy pillanatig elgondolkoztam, hogy most folytassam így, vagy váltsak vissza.
-    Krhm.    – kínos. –    Értem. Nagyon érdekes.    –
Ez nem olyan „hmm, nagyon érdekes” pszichós volt, hanem „hm, nagyon érdekes, hé, nem kínos ez a csend?”.

Mivel az alap információkat, amiket előzetesben tudni akartam, már megtudtam, így nem szerettem volna tovább húzni ezt a beszélgetést. Amit még szeretnék tudni, azt majd a kezeléseken fogom megtudni – legalábbis remélem.
-    Szombat, este hét. Úgy tudom akkor már nincsenek órái.    –
Azért választottam a szombat estét, mert egy nyugodt hétvégi napon van már túl, így kipihentebb és nyugodtabb, mint egy hétköznapi órákkal telezsúfolt napon. Vasárnapját szabadon szeretném hagyni, illetve nekem is szükségem van egy nap szabadságra.

-    Köszönöm, hogy felkeresett.    – azzal felállok az asztalomtól.
Megkerülöm az asztal, és kinyújtom kezemet, hogy felsegítsem a fotelból.
-    Ezt ne felejtse.    – mosolygok rá, és átnyújtom az eddig asztalon fekvő pergamenlapot, a jelszóval. Minden héten más, de ezt majd a következő találkozó alkalmával fogom megemlíteni.
Az ajtó kitárul, hogy Amilie szabadon távozhasson.
-    Négy nap múlva, este hét, itt.    – és egy biztató mosoly a végére.

Miután elment, bezárom ajtómat, most gondosan, nem úgy, mint egy órával ezelőtt. Ismételten leülök az asztalom mögé, öntök magamnak még egy csésze kávét, habár nem egészséges, hiszen hamarosan este. Nem baj, úgy is dalszöveget akartam írni.
Hátradőlök a puha anyagon, és meglegyintem pálcámat.
-    Invito gitár!    – hálóm ajtaja kinyílódott, és kezembe repült az akusztikus szerelmem. Magam mellé állította, hogy később foglalkozzak vele.
Kortyoltam egyet gyengére sikerült kávémból, és behunyva szemeimet mélyen elgondolkoztam, hogy mégis, hogy a francba tudnék ennek a lánynak segíteni, hogy visszakapja az életét.

[→ az első találkozás ←]

→ az első találkozás ←

Kavarognak a különféle gondolatok a fejemben, bár az egyik mindegyiknél erősebben lebeg a szemem előtt: el akarok futni. Úgy érzem magam, mint egy buta kislány, inkább felpattannék, és mit sem törődve a világgal elrohannék előle, miközben ő csak annyit ordítana utánam: Hé! - Pont mint azokban az unalmas mugli filmekben, az egész meglehetősen szürreálisnak tűnik. Mindig nevetek, amikor ilyen jeleneteket látok, de most valahogy az utolsó porcikámmal is átérzem a szituációt. Mégis hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Folyton, lépten-nyomon kellemetlen helyzetekbe keveredem, pedig annyira igyekszem szuper laza lenni, és az ilyesmiket inkább viccesen felfogni – talán igaz, hogy a hugrabugosok ilyen kis lúzerek lennének? Neeem, ha így is van, és kivétel akarok lenni.

Tekintetem össze-vissza ugrál a teremben, miközben beszélek, de szerencsére sikerül elkapnom egy meglehetősen vicces pillanatot, arckifejezést, fejemben végigfut egy elképzelt párbeszéd: „mégis mi a fene ütött belé? Valami hülyeséget mondtam? Óbasszus, tudom már...”; Szinte észre sem veszem, hogy belemosolygok a beszédembe.

Voltaképp gyorsan túlléptem volna a tegeződős ügyön, ha nem lennék ennyire mérhetetlenül zavarban, de a szavai még rátesznek egy lapáttal az amúgy is érdekes hangulatomra, legszívesebben vigyorognék egyet, mikor meghallom az „érdekes” szót. Aha, és vajon figyelt is rá, kedvesem? Na jó, szemtelen és tiszteletlen nem vagyok, így csak bólintok egyet, mint ahogy a jólnevelt kislányok szokták. Mert én az vagyok. Amúgy.

Mikor már érzem, hogy közeledik a beszélgetés vége, fészkelődni kezdek kényelmes székemben, és fejben el is tervezem a kivonulásomat. Ezúttal nem szeretnék semmilyen kellemetlen helyzetbe sem bonyolódni, úgyhogy minden erőmmel koncentrálnom kell, hogy ne essek hasra kifelé menet, és ne is csináljak semmi furcsát. Csak természetesen szeretném elhagyni ezt a szobát, mint ahogy a normális emberek tennék. Hát, esélytelen. Bár gondolatban már a következő foglalkozáson járok, azért a lényeget még kihallom; jó későn fogunk ismét találkozni, bár nem tudom, hogy milyen hosszú terápiás órát akar majd tartani – ezt már inkább nem is kérdezem meg. Majd meglátom úgyis.

- Szombat, hét óra. Itt leszek. - felelem mosolyogva, mintegy megerősítésképp, hogy komolyan gondolom, illetve saját magamat emlékeztetve, hogy dolgom lesz aznap este. Amint feláll az asztaltól, óvatosan hátratolom a széket, kissé félénken nyújtom kezemet az övé felé, elfogadva segítségét, majd elé állok. Már megint összezavarodom, hiszen megint lemagázott, de nincs időm fennakadni ezen - felém nyújt egy pergament, s kíváncsian pillantok rá: ezen is a jelszó áll, s bár fogalmam sincs, hogy mikor írhatta le ismét, ezt a lapot már nem rakom a zsebembe, mint a másikat. Ennyi idő alatt kiismert volna, hogy tudja: úgyis el fogom hagyni? Biztató. De tényleg.

- Köszönöm szépen. Négy nap múlva. - mosolyodom el, majd az ajtó felé veszem az irányt. Nem valószínű, hogy Dr. Dobrev észreveszi, hiszen még nekem sem tűnik fel, hogy kifelé elejtem a pergamendarabot, melyre a jelszót írta...

________________
vége

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Hát eljött ez a nap is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el fog telni ez – az amúgy rövid  –  idő, azt hittem, hogy egy örökkévalóságnak fog tűnni ez a négy nap, de be kellett, hogy lássam, tévedtem. Szinte fel sem tűnt, hogy már szombat van, egészen ma reggelig, vagyis addig, amíg be nem mentem szokás szerint bájitaltan órára – ami persze nem volt megtartva, hiszen ma nem csütörtök van, hanem szombat. Néhány nap tévedés, mi az... Még szerencse, hogy Foley professzor felvilágosított a tévedésemről, máskülönben lehet, hogy el is felejtettem volna, hogy ma Dr. Dobrevhez vagyok hivatalos: az első terápiás órámra! A gondolatra összeszorul a gyomrom, s megmagyarázhatatlan izgalom tölt el. Ez csak egy beszélgetés, mégis miért kell emiatt aggódni?

Valahol tudat alatt lehet, hogy már ekkor megéreztem, hogy természetesen ez sem fog simán menni; miért is menne. A pszichológusunk a legutóbbi találkozásunk során két pergamenre is leírta a  belépéshez szükséges jelszót, azonban az egyiket már akkor sem találtam, amikor visszaértem a klubhelyiségbe, pedig utána még vagy egy óráig keresgéltem szerte a kastélyban. Jellemző, nekem mindig sikerül mindent elhagynom! De miért pont most, ilyen fontos dolgot...?

A szobában csak úgy repkednek a szoknyák és a pólók, kezembe akad a régi rajztömböm is, amit már vagy két hónapja keresek, de most csak idegesen dobom arrébb azt is, mert hol van az a kis fecni?
Végül megtalálom a fekete kardigánomat, melyet aznap viseltem, amikor először voltam a Dobrev irodájában. Izgatottan nyúlok bele a zsebébe, de már azonnal undorodva húzom ki a kezemet belőle – ajj, olvadt csokoládé? Hát mégis mit keres az ott? Rövid szerencsétlenkedés után visszanyúlok a zsebbe, hogy kihúzzam a csupa maszatos pergament. Csakhogy megvan! Rápillantok az órára, és konstatálom, hogy már el is késtem. Gyorsan szaladok végig a folyosókon (még elrohanok előtte kezet mosni), majd lihegve érkezem meg Az Ajtóhoz. Előhalászom halványkék farmerem zsebéből az összegyűrt pergament, majd megpróbálom elolvasni a szétkenődött írást – nagy nehezen sikerül, elhadarom a jelszót, s már be is lépek.

- Üdv, bocsánat a késésért, csak... - kezdek bele hadarva a mesélésbe anélkül, hogy körbenéznék, végül veszek egy mély levegőt – szóval vészhelyzet volt. - nyögöm ki, még mindig zihálva. Hát gratulálok, Amelie. Megint alakítottál.

[Üdvözlöm!]

•   első kezelés   •

Password

Azt hittem érdemes meghalni csak azér’ / hogy egy dalt eljátsszak, és hogyha a babér / a fejemre kerül vagy a nagyobb nyakamba / vagy hogyha még nagyobb hullahoppozgatva.
Négy napja szenvedek ezen a dalon. Az első versszakot még aznap megírtam, de a következő napok csak firkálással és áthúzásokkal telt. Dühömben csak a második versszakot írtam meg, ami kissé trágár, de mivel senki nem hallgatja a dalaimat, mit számít?
Van ez a szar élet, bár szebb is lehetne / ha nem volna kényszer, hogy minden szar este / eljátsszam milyen szar nekem ez az élet / hogy örülj, ha hozzáméred majd a tiédet…
Ritka szar. Eltoltam magamtól a pergament, és utána hajítottam a pennát is, ami emiatt egy jókora tintapacát hagyott a lapon – ki tudja melyik szövegrésznél, vagy átfirkálásnál. Rápillantok az órámra.
Rákönyöklök az asztalra, és a végén fekvő tál kávébabra nézek. Ujjaim végig elérik, és piszkálni kezdik a sokaság felszínét, majd kissé beletúrnak.
Bambulásom miatt nem nézek az asztalon heverő cetlire, de tudom, hogy ott van, az előbb vettem észre. Amelie hagyta itt négy nappal ezelőtt. Vagyis nem is itt hagyta, inkább el. Először fel se tűnt, csak pár órára rá. Jót mosolyogtam, amint felemeltem a papírkát, és elolvastam a rajta lévő két szót. Éreztem, szinte tudtam, hogy jobb, ha kétszer írom le neki. Megnyugtató, hogy itt hagyta el, és nem a folyosón, mert akkor nem csak nekem és neki lenne szabad a bejárás az irodámba, azt pedig nem szeretném. Persze amúgy is gyakran változtatom, csak nem akartam azelőtt, mielőtt Amelie a saját, rossz jelszavával megpróbál bejönni. Talán modortalanságnak venné, még ha meg is magyaráznám.

A dal mellett volt elég időm gondolkozni azon, hogy mit kezdjek szegény lánnyal. Rengeteget agyaltam rajta, és nagy aggodalmat keltett bennem. A bizalmát adta, és ami még ennél is fontosabb a reményét fektette belém, és óriási súly van a vállamon. Persze, el lehet mondani, hogy minden betegem a reményét fekteti belém, de valakit csak köteleznek rá, hogy látogasson engem, illetve Amelievel más a helyzet. A többi beteget „könnyen” kezeltem, hiszen értek hozzá, nem hiába a munkám. Akkor nem volt bennem kockázatérzés, teljesen megbíztam a tudásomban, és eddig sosem csalódtam ilyen téren magamban. De amit Amelievel ki akarok próbálni, azt eddig még csak kóstolgattam, egyáltalán nem biztos, hogy jól fog sikerül, vagy egyáltalán sikerülni fog-e.

Ujjaimat elemelem a táltól, és hátradőlök a szokásos helyemen, és ismét ránézek az órára. A cetlit elől hagyom, minden más papírlapot, vagy nem kívánatos dolgot fiókjaimba rejtek.
Hét óra. Amelie sehol.
Egy gyönge mosoly kúszik fel arcomra.

Tekintetem az ajtókilincsre emelem, és szinte nem is Amelie látványa ért el először tudatomig, hanem meghallottam azt az ismerős szerény hangot. Felderül az arcom, és felállok a helyemről, majd megkerülve az asztalt nem messze tőle megállok.
-   Üdvözlöm!   – most elmarad a kézcsók, be kell érnie a mosolyommal. –   Örömmel látom, hogy nem vesztette el a másik jelszavas papírt!   -
Feltűnik gyors levegővétele, apró verejtékcseppjei az arcán, a kitágult pupillája, így a mosoly nem hinném, hogy műnek tűnik…
-   Kérem, foglaljon helyet!    –
Nem mutatok sehova, még csak szememmel sem jelzek. Meg sem várva meglepődöttségét, vagy reakcióját, egyszerűen a vörös kanapé felé veszem az irányt, és törökülésbe leülök, teljesen a végére. Ha Amelie elfekszik, akkor is tökéletesen elférünk rajta ketten. A lényeg, hogy szemben foglalok vele helyet.
-    Érdekes helyzet volt a múltkori, megragadom az alkalmat, és most kérek bocsánatot modortalanságomért, amiért letegeztem Önt.   – nem hiába emlegettem fel. –   Ezúton is szeretném megkérni arra, hogy hadd tegezzem le, könnyebben menne szerintem a kommunikálás.   –
Válaszának megfelelően teszem fel az első kérdést.
-   Na mesélj, milyen heted, napod volt?   -