Dr. Dobrev irodája

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Miközben beszaladok az ajtón, cseppet sem foglalkozom a külsőmmel, bár lehet, hogy jobban tettem volna, ha még belépés előtt kicsit megigazgattam volna magam. A hajam összekócolódott, az arcom kipirult, úgy nézek ki, mint aki épp most futotta le a maratont (melyet egyszer úgyis be fogok vállalni egyébként), és ráadásul még lihegek is. Úgy tűnik, nem vagyok valami jó formában, de ezt igyekszem a télre fogni, a hóban ugyanis nem lehet futni. Illetve, de, persze, lehet, mondjuk az nálam egyenlő egy bokatöréssel, ahogy magamat és a szerencsémet ismerem, így inkább maradok a kastélyban, futkározom ott épp eleget egyik óráról a másikra...
Kicsit elkalandoznak a gondolataim, ahogy körbepillantok a szobában. Megnyugtató érzés, hogy ezúttal nem alkalmatlan pillanatban zavartam meg, mondjuk ezt annak köszönhetem, hogy időpontom volt hozzá. Bár ha magamból indulok ki, én még képes lennék akkor is kellemetlen helyzetbe kerülni, ha tudnám, hogy számíthatok vendégre.

Ha nem lennék már amúgy is kipirulva, most valószínűleg elvörösödnék, egyrészt a késésem, másrészt a szívélyes fogadtatásom, harmadrészt a csapzott külsőm miatt. Elmosolyodom én is, ahogy meglátom a mosolyát, és konstatálom, hogy felém közeledik, de szinte egy pillanat alatt el is komorodom. Honnan tudhatja, hogy elhagytam a másikat?! Kikerekednek csillogó, barnás árnyalatú szemeim, finoman harapom be alsó ajkamat. Hát, ez meglehetősen kellemetlen...

- Ó. Hát... Fogalmam sincs, hogy történhetett. Biztos vagyok benne, hogy szellemek járkálnak a kastélyban! - csattanok fel, de szinte azonnal rá is jövök, hogy mekkora idiótaságot mondtam. Persze, hogy vannak szellemeink, mi ebben az újdonság? Ez a nap megállapítása volt részemről. Zavartan rázom meg fejemet, majd legyintek egyet. - Ööö... Inkább hagyjuk.

Hellyel kínál, én pedig körbenézek a szobában. Legutóbb rámutatott arra, hogy hova üljek, de most csak úgy megjegyzi, és már le is ül a kanapéra. Oldalra hajtom fejemet, pislogni kezdek, és érzem, hogy megint bajban vagyok. Hova szabad ülnöm, és hova nem? Ajj, hahóóó, hát nem látja, hogy milyen elesett kis jószág vagyok én? Végül – hogy még véletlenül se rossz helyet válasszak -, dadogva teszem fel a kérdésemet:

- Ööö... Bárhova lehet, vagy...?  - nézek rá, mint egy ártatlan-tanácstalan kismacska, majd a válaszától függően választom ki az ideális helyet. Amennyiben azt mondja, hogy üljek oda, ahova csak akarok, mit sem törődve a reakciójával, ledobom a táskámat a szőnyegre, majd mellé huppanok én is. Fő a kényelem, nem? Már múltkor is megtetszett az a szőnyeg, így ráadásul még meg is tapogathatom. Ez a perverzióm. Szeretek különféle puha anyagokat tapogatni. Különösen azokat a hosszú szálú szőnyegeket szeretem, mert azok között olyan finoman csúsznak végig az ujjaim... De még nincs itt a tapogatás ideje. Lazán felhúzom a lábaimat, karjaimmal átfogom őket.
Ha valamelyik ülőalkalmatosság felé mutat, úgy mellette, illetve a kanapé másik végében foglalok helyet.

Lazán előredőlök mindkét esetben, s érdeklődve várom, hogy hogyan is kezd bele egy efféle foglalkozásba – bár mikor megszólal, inkább szeretném átugrani a bevezetőt, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy most biztos a reakciómért fog szólni, de egy sóhaj közepette nyugtázom, hogy másról van szó.

- Ó, ugyan  – nevetgélek bolondosan - szerintem is könnyebb lenne... - bólintok, bár kissé elbizonytalanodom, hogy most akkor én is tegezhetem, vagy nem? Egy pillanatig habozok, végül rákérdezek, közben emlékeztetem magam arra, hogy volt olyan páciense, aki azt hitte, hogy doxyk figyelik. Nem tarthat komplett idiótának. - És akkor ez kölcsönös lenne? - suttogom szinte kislányos hangon, melyet már megszokhatott tőlem. Istenem, fura vagyok!

- Jó, azt... Azt hiszem, jó, mármint, nagyon vártam, hogy jöhessek, mert ez annyira izgalmas, sosem voltam még ilyenen, bár nagyon féltem még az elején tőle, mondjuk eléggé kiborított valamelyik nap McGalagony, de hát ez nem újdonság, szóval akkor majdnem megszöktem a kastélyból, de rájöttem, hogy tél van, és hideg van kint, és nem tudom, merre kellene menni, ezért inkább maradtam. - zúdítom rá őrült gondolataimat, majd pislogok párat. Hűha, inkább befogom.

[Talán nem sejted, de nagymértékben van igazad!]

•   első kezelés  •

The faith

Gonosz énem egész jót mulatott a lányon, illetve roppantmód szórakoztatta a lány esdeklése, „szerencsétlensége”, amit jámbor borjú módjára tett. Férfiúi énem egész bájosnak találta, apai énem (amely majd életem során valamikor hasznos lesz, remélem) pedig gyöngédséggel nézett volna rá. De szigorúan szakmai szemmel teljesen máshogy vélekedtem…

-    Talán nem sejted, de nagymértékben van igazad!    – nevetek fel.
Agyamon átvillan a gondolat, hogy ez a megállapítás elég „muglis” volt, talán mugli szülők között nevelkedett, vagy a nyelvbotlás csak a zavarodottságnak tudható be. Mindegy, az összes énem felnevetett. Persze mondanom sem kell, hogy a nevetésem visszafogott, inkább kisebb kacagás volt, mint valami lesajnáló nevetés.

Miután leültem a meglepett reakciója nem volt meglepő. Válasz helyett csak mosolyogva felhúztam szemöldökeimet, és vártam, hogy rájöjjön: neki kell döntenie. Voltam elképzelt változataim, hogy mit fog választani. Elégedetten konstatáltam, hogy Szófiából hozott szőnyegemre telepedett le, és onnan nézett fel rám. Ejj, ez a lány is tudja, hogy hogyan tegyen keresztbe a számításaimnak! Ugyanis semmiképpen nem szerettem volna, hogy magasabban legyek, mint ő. Amolyan felsőbbrendűséget sugall a helyzet, és a betegnek éreznie kell, hogy a kiemelt személy, a lényeg ő, és az ő mondanivalója, semmi más.
Mosolyogva kicsit megcsóváltam a fejemet, és lecsusszantam a puha ágyról, szembe vele. Törökülésbe vetettem lábaimat, hátamat az ágy fekvőrészének támasztottam, kezeim gyűrűmmel kezdtek játszani, de azt észre sem vettem. Már ösztönös mozdulat volt.
Kicsit elgondolkoztam, hogy megengedjem-e neki, hogy tegezzen. Tanáraként nem kellene megengednem, a betegeim is magáznak, de mivel szörnyen zavar (szinte öregnek érzem magamat!), és azzal, hogy feltette a kérdést, egyértelműen utalt rá (még ha ő nem is tudja), hogy neki is könnyebb lenne így, ezért szívem szerint döntöttem.
-    Tudod mit? Nem szoktam engedni, de ezen a szobán belül tegezhetsz. Az irodámon kívül, a folyosón, vagy más ember jelenlétében szeretném, ha magáznál. Tudod, rákoppintanak a fejemre, ha megtudják, hogy ilyen könnyelmű vagyok!    –
Teljes érdeklődéssel figyeltem szavait.
Majd lágyan felkacagtam.
-    McGalagony professzorasszonynak van egy remek képessége, amivel könnyedén felhúzhatja az ember agyát.    – széles, őszinte mosollyal engedtem magamnak egy tizedmásodpercnyi pár évvel ezelőtti emlékeimnek felidézését.
Sanda, sunyi tekintettel néztem a lányra, majd oldalra tekintettem és vissza.
-    Mivel az, ami itt elhallatszik, örökre kettőnk között maradnak, ezért elmondok Neked egy titkot. – és ami a vicces, hogy ez nem csak duma, tényleg titok volt eddig. –    Diákkoromban én is meg akartam szökni a Roxfortból. Azért titok, mert én jó kisgyerek voltam, jó jegyekkel, jó magatartással, és mindenki visszahőkölt volna, ha egy ilyen kiderül rólam.    – kicsit elnevetem magamat. –    Tulajdonképpen nem is olyan vészes a titok, biztos sok diák fejében megfordult már, és a fejemet rá, hogy páran meg is próbálták, de akkoriban senkinek nem mondtam el. Konkrét haditervem volt, a szökés minden lépését előre megterveztem!    –
Nem tudom, hogy az előbb csak túlzott, vagy komolyan gondolta, de én akkoriban komolyan gondoltam. Szüleim halála után akartam kiszökni.
Igen, nem véletlenül hoztam ezt fel. Bizalmat teremtek, amit teszek itt, annak a 80%-a tudatos cselekedet. Feltétlenül meg kell bíznia bennem, de nem szeretném, ha úgy érezné, ráerőltetem a bizalmamat, és csak játszott módon vagyok vele „jófej”. Különben is, mi mondja ki, hogy a pszichológus nem érezheti jól magát egy kezelésen?
-    Örülök, hogy vártad az alkalmat, számomra is érdekesnek és izgalmasnak lesznek az órák. Mint már mondtam múltkor, nem nagyon csináltam még ilyet, de nem kell megijedni, nem fogom tovább rontani a helyzetet! Talán kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled, az emlék beugrásakor milyen körülmények között voltál. Milyen lelki állapotban, hol, kivel, milyen érzés volt?    – sok kérdést tettem fel, nem várom el, hogy mindre azonnal válaszoljon, elég azokra egyelőre, amit megjegyzett. Szépen, lassan haladunk, ráérünk.

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Eddig még nem tűnt fel, hogy ennyire szörnyűvé válik a helyzet, amikor zavarban vagyok. Persze, tisztában voltam azzal, hogy – mint minden embernek – kissé megváltozik a viselkedésem, de hogy ennyire, azt még rémálmaimban sem gondoltam volna. Hebegek-habogok, két értelmes mondatot sem bírok kinyögni, ráadásul még hülyeségeket is beszélek ilyenkor, s ha rájövök, hogy bolondot csinálok magamból, akkor természetesen még jobban ideges leszek, és még kellemetlen szituációkba kerülök. Ördögi kör ez, kétség sem férhet hozzá.
Kissé (kissé?!) feszült állapotomból kibillent, ahogy hallom, hogy nevetni kezd. Van valami megnyugtató abban, ha ilyen esetekben az ember inkább nevetést hall, mint lát megvető pillantásokat. Legalább elszórakoztatom! Már volt értelme felkelnem, nem igaz? Szerencsére partneremet is humorkedvelő embernek faraghatták, hiszen a nevetés mellé egy kellemes, vicces mondatot is kínál, én pedig azt is örömmel veszem.

- Félelmetes lények, nem igaz? - kérdezek vissza, bár nem is tudom, hogy ez a kérdés, hogy jutott eszembe hirtelen. - Meg gonoszak is, mindent eltüntetnek. - egészítem ki, hogy ezzel is igazolhassam, hogy márpedig nem én voltam olyan felelőtlen és ügyetlen, hogy elhagyjam a jelszavas papír másik példányát. Persze, ez amolyan átlátszó álca, a legkevésbé sem számítok arra, hogy hihetőnek fog tűnni.

Egy ideig még figyelem, hogy mit csinál, hogyan mozog, s végül hogyan foglal helyet, majd inkább elkezdem felmérni a terepet ismét. Utálom a nehéz döntéseket, és tudom, hogy most éppen egy ilyen előtt állok. Mielőtt leülök, sóhajtok egyet, válaszként a meglehetősen gonosznak tűnő arckifejezésére, amelyről tudom, hogy nem annak szánta, de mégis, az adott helyzetben, elnézve saját szenvedésemet, igencsak kegyetlennek tűnt. Figyelem a reakcióját (a fejcsóválás láttán akarva-akaratlanul is elvigyorodom), hiszen először azt hiszem, hogy fel fog zavarni onnan valamelyik fotelre, de meglepetésemre nem így történik, sőt; velem szemben foglal helyet ő is. Elégedett mosolyomat nem tudom levakarni az arcomról, egészen addig, amíg a tegeződésről nem kezdünk el beszélni.

Egy pillanat alatt bánom meg, hogy egyáltalán feltettem a kérdést, nem is tudom, hogy gondoltam, hogy ez oda-vissza játék lenne. Mit sem törődve azzal, hogy nem egyedül vagyok, s az efféle gesztusokat talán kerülnöm kellene, arcomat kezeimbe temetem, és megrázom a fejemet. Hülye, hülye, hülye! Természetesen, mindeközben is figyelek arra, amit mond nekem, elvégre igazán nagy udvariatlanság lenne, ha nem így tennék. Hirtelen kapom fel felhúzott térdeimnek támasztott fejemet, amikor azt mondja, hogy én is tegezhetem őt, és egy szempillantás alatt eltűnik arcomról a már-már állandósult pír, mely akkor jelenik meg, amikor kényelmetlen helyzetbe kerülök.

- Ööö... Rendben! Bár, nem muszáj, tudjad, úgy értem, tudja, vagyis tudod, vagy... - máris belezavarodtam - Szóval, csak azért kérdeztem meg, hogy ne legyen belőle félreértés, nem muszáj, meg, nekem mindegy – a fenéket mindegy – csak gondoltam, jobb az ilyesmit tisztázni. Persze, megértettem, a szobán kívül minden a megszokott. - zárom le végül magyarázkodásomat, és lassan kifújom a levegőt.

Észre sem veszem, hogy ujjaim táskám pántjával játszadoznak, miközben beszélek, és azt sem, hogy vonásaim ellágyulnak a kacagása hallatán. Hirtelen szűnik meg bennem mindenféle feszültség, s szavait hallgatva egyre szélesebb mosoly terül el arcomon – inkább érzem magam úgy, mintha egy baráttal beszélnék, mintsem egy orvossal. Nagyon jó érzés az ilyesmi, főleg, hogy nincs túl sok barátom.

Amikor elárulja, hogy egy titkot fog elmesélni, automatikusan előredőlök, hogy minden figyelmem rá irányulhasson. Szemöldökömet felvonva figyelek, közben el-elmosolyodom. Jó tanuló volt? Ő? Furcsa, kinéztem volna belőle, hogy ő volt a suli rosszfiúja, akiért minden lány odavolt. Persze, okosnak is tűnik, csak...
 
- Hűha, ez nem semmi! Akkor nagyon komolyan gondolhattad ám, ha még haditervet is készítettél. - mondom kikerekedett szemekkel és tátva maradt szájjal – De ami azt illeti, örülök, hogy nem tettél így, különben biztos, hogy nem beszélgethetnénk itt! - teszem hozzá halkabban, s hirtelen elpirulok egy picit. Remélem, hogy nem érti félre, mert tényleg nem volt emögött semmilyen hátsó tartalom.

- Ugyan, ennél rosszabb már nem lehet. - szólok vissza keserédes hangon, majd gyorsan hozzáteszem: - Nem mintha azt hinném, hogy bármit is rosszul csinálnál. Ellenkezőleg, megbízom a szaktudásodban. - mosolygok rá végül, hogy lássa: tényleg megbízom benne.

Egy pillanatra elgondolkozom, hogy mit is csináltam éppen, amikor beugrott az az emlékem egy lányról, meg egy seprűről, és már majdnem mondanám is, hogy nem emlékszem, amikor beugrik. A fenébe is, persze, hogy kellemetlen helyzetben voltam!

- Hát az úúúúgy voooolt... - kezdek bele – Hogy lementem málnás fánkot enni a Nagyterembe, de amikor beleharaptam... - lesütöm a szemhéjaimat – ...az egész töltelék a hófehér pulóveremen landolt. - kínomban elmosolyodom halványan, majd rápillantok – Aztán elrohantam a mosdóba, és ahogy próbáltam kidörzsölni a felsőmből a vörös foltot, akkor ugrott be az emlék. Kissé feldúlt voltam, meg kínosan éreztem magam, és amikor azaz esemény beugrott, akkor nem értettem, hogy mi lehet az. Igen, valahogy így volt.

[Én biztos halálra unnám magamat az örökké valóságig…]

 

•   első kezelés  •

The first steps

-    Én biztos halálra unnám magamat az örökké valóságig…    -
Sokan irigykednek a szellemekre, hogy sose veszítik el öntudatos állapotukat, sosem „halnak meg”, habár egyszer már meghaltak. Bármi is van a halál után, miután elvégeztem a dolgomat a földön, oda kell, hogy kerüljek, hiszen mit keresnék olyan helyen, ahol már nincs helyem?
Szívesen beszélgettem volna a lánnyal, és nem feltétlen az állapotáról. Kellemes társaság, és látszólag egyre jobban feloldódik, így könnyebb lesz a munka vele.

Jót mulatok a tegezési-dilemmáján. Sokkal nagyobb dobra veri, mint amekkora. Hiszen nem vagyok egy zsémbes, epés, megöregedett cinikus férfi, aki ilyen véresen venné ezt. A tiszteletet igenis nagyra tartom, de a lányban ez már megvan, és ezt nem most, hanem már először megállapítottam. Nincs miért zavartnak lennie – persze, ezt nem teszem szóvá, hiszen csak még jobban elszégyellné magát.

Sok pszichológus jegyzetel, miközben mesélnek neki, de én nem tartozom közéjük. Engem is zavarna, hogy valaki feljegyzi a gondolataimat, és utána azzal tölti a délutánját, hogy azt kielemzi. Nekem jó a memóriám, nem látom értelmét, hogy miért hozzam kellemetlen helyzetbe a lányt, ha ez nem szükséges. Nem vagyok olyan híres, hogy egy napon több betegem is legyen, így meg tudom jegyezni a betegeim nevét, és problémáját egy címkézett papírlap nélkül is.

Kényelmesen elhelyezkedve csak egyszerűen hallgatom a mesét. Nem bólogatok, nem hümmögök, csak hallgatom, nagy érdeklődéssel.
A málnás fánk résznél kedvem lenne ismét felnevetni, de ezúttal visszafogom magamat, és csak halványan elmosolyodom.
„Kissé feldúlt voltam”… Agyam kerekei erősen forogni kezdenek, és a gondolatok is felgyülemlenek. Ezeknél a szavaknál Amelie csupán egy pillantást láthatott arcomon. De pillantás mögött egy elég alattomos terv alakult ki a fejemben…

-    Jó!    – bólintok. -    Kérsz teát?    –
Felállok a helyemről, és az asztali fiókomhoz lépek, és matatni kezdek benne.
-    Szörnyen megszomjaztam, de nem kívánom a kávét.    – mély fiókom hátuljából előhúzok egy méretes dobozt. –    Van mindenféle, bármilyet kérhetsz!    – előhúzok egy filtert, és pálcámmal magamhoz kéretek két bögrét, amiben egyelőre még hideg víz van. –    Én szerintem sevillai narancsot iszom: Ceyloni-kínai teakeverék illatos narancsvirág szirmokkal!    – hagyom, hogy válasszon, és egy olyat kiveszek még a dobozból, majd a két bögre vízbe teszem. Pálcámat rájuk fogom, és felforrasztom őket. Nem kérdezem meg az ízesítést Amelietől, magam csinálom, szinte biztos vagyok benne, hogy ízleni fog neki. Kicsit hagyom állni, addig az asztaltól tovább kérdezem:
-    Volt veled valaki?    -

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Sokat merengtem már azon, hogy milyen lehet, amikor az ember szellemmé válik. Vajon mivel töltik a napjukat, azon kívül, hogy ijesztgetik szerencsétlen muglikat, meg eltüntetik a holmijainkat?   Fogalmam sincs, hogy mit csinálnék a nap huszonnégy órájában. Feltehetőleg idegesíteném az embereket – hát megértettem végre a szellemeket! Szegények, milyen rossz lehet nekik... Összeszorul a szívem egy pillanatra, de gyorsan túl is lépek rajta, majd filózom ezen szabad óráimban.

Elgondolkozom, hogy vajon zokon venné-e, ha egyszerűen csak viccből kiforgathatnám a szavait, vagy legalábbis tovább boncolgatnám a témát, és mivel az eddigiekből úgy szűrtem le, hogy meglehetősen vicces figura, így minden különösebb aggodalom nélkül, vigyorogva teszem fel neki a kissé szőrszálhasogató kérdést, mely bizonyosan már az ő fejében is megfordult.

- Hogy unhatná halálra magát, ha már alapból halott? És mi van a fénnyel? Elvileg a szellemek is továbblépnek, nem?

A kezdeti feszengést követően, ahogy lassan-lassacskán feloldódom, egyre többször, egyre nyíltabban nézek rá, annak ellenére, hogy általában kerülni szoktam az emberek pillantását. Magam sem tudom pontosan, hogy mi az oka annak, hogy most képes vagyok megnyílni annyira, amennyire eddig még soha, senki előtt sem, de talán magyarázható azzal, hogy így szemmel tudom tartani én is őt, vagyis minden egyes reakciójából kiolvashatok valamit – feltéve, hogy annyira egyértelmű, hogy még én is megértem őket.

Bár már rengeteg olyan filmet láttam, amelyben pszichológus szerepel, és éppen a páciensét kezeli, de ez az egész minden várakozásomat felülmúlja. Legnagyobb örömömre nem egy szorgosan körmölő, öreg alakkal kell csevegnem, hanem egy laza fiatal... sráccal. Ilyenkor úgy beszólnék a filmkészítőknek, hogy helló, láttatok már ilyen foglalkozást, vagy csak úgy hasra ütöttetek, és kitaláltok valami idiótaságot? Mondjuk lehet, hogy pont Dobr... vagyis Jonathan a kivétel. Sose lehet tudni.

Meglep, hogy a kellőképp szánalmas történetem után nem nevet a képembe, már-már vártam rá, ehelyett csak szelíden elmosolyodik – én nemkülönben. Egy pillanatra kivillan hófehér fogsorom, majd ujjaim megpróbálják száműzni arcomból szőke tincseimet.

- Ügyes vagyok, tudom, tudom. Különleges tehetségem van az ilyenekhez... De azok a fánkok a hibásak, meg a manók, akik annyira hülyén töltik meg őket, hogy így ki tud folyni belőle a lekvár! Most komolyan, nem számítottam rá, hogy azt a fánkot szépen meg tudom majd enni, mert sosem lehet őket normálisan enni, de azért az kicsit túlzás, hogy egy hatalmas foltot hagyjon a kedvenc pulóveremen! - lovalom bele magam a témába, majd elhallgatok, ahogy felkel kényelmes kis helyünkről. Hát ennyi lett volna?

Már majdnem azt hiszem, hogy vége is a foglalkozásnak, de csak teát készít. Ó, tea! Szeretem a teát, főleg az ilyen időben. Imádom, ahogy végigégeti a torkomat, és utána olyan furán tiszta lesz a hangom, olyankor jó dalolászni is.

- Hmmm, tea, kérek, köszönöm! - pattanok fel s mondom csillogó szemekkel, melyek még jobban megcsillannak a kávé szó hallatán. Hát még egy koffeinfüggő, remek, remek. Pár pillanatig nézegetem a filtereket, majd inkább legyintek egyet - Ugyanolyat kérek, mint Te, szörnyű dolog a bőség zavara, így legalább nem kell döntenem. - fejtem ki döntésem okát, majd visszaugrálok a helyemre, s lehuppanok ismét a táskám mellé. Kutatni kezdek benne, majd egy aprócska bájitalos fiolát húzok elő, és belekortyolok még a teázás előtt: bár kerülnöm kellene a cukrot a betegségem miatt, ilyen rendkívüli esetekben muszáj innom a bájitalból, nehogy baj legyen. Amint kiittam, a fiolát visszadobom a táskámba, és már válaszolok is:

- Nem, egyedül voltam. Mondjuk ez nem valami meglepő dolog, legtöbbször egyedül vagyok.

[Nyelvbotlás.]

  

•   első kezelés   •

Remember

-    Nyelvbotlás.    – mosolyodom el halványan, lesütött szemmel. Magamban jót kacagtam saját bakimon. –   Jól van, ne kötözködj!    – mondom, de úgy, hogy egyértelmű legyen viccelődős hanglejtésem. –    Amúgy meg fogalmam sincs, sosem voltam szellem.   -

Az elmélkedést hamar abbahagyom a szellemekről. Egyrészt, mert igazából hidegen hagy, másrészt sokkal fontosabb dolgom volt.
Agyam elé kúszik állati tükörképem egy tócsában… Amikor még az animágiát tanultam. Rozsdás szőr, hatalmas kék szemek, az a sötét folt a karon… Hiányzik. Olyan rég élhettem át a szabadság érzetét. Amikor átváltozom, mindig szabad léleknek érzem magam, még ha nem is vagyok az. Az állatok tényleg szabadabbak. Eddig sem volt ez rejtély, de érezni… érezni, az teljesen más. Ezért is örülök, hogy végre kamatoztathatom a képességemet, végre ismét szabad lehetek, és nem céltalanul…
Lenéztem Ameliere.
Csak nehogy rájöjjön.

-   Remek választás! Biztos ízleni fog. Nem tartok rossz ízű teát!   – mosolygok, és figyelni kezdem, ahogy a tea „füstje” szétárad az áttetsző vízben. Jó jel, hogy belemerült a lekváros eset ecsetelésébe, végre nem csak látom, de érzem is, hogy felszabadult. Örülök, hogy hamar megnyílt, így könnyebbé tette mindkettőnk dolgát. Ez felébreszti bennem a hitemet, hogy talán meg tudom csinálni, tudok neki segíteni.
Felnézek, vagyis inkább le a lányra, de tekintetem megütközik. Valamiféle fiolát ivott, talán beteg? Majd később rákérdezek, egyelőre még más tervem van.
Kihasználva a percet, amíg nem figyel, feltűnéstelenül az asztal alatt pálcámat meglengetem és az Amortencia-bűbájt megerősítem, hogy a megszokott illatot, ismét frissnek érezze. Megnyugtat, és elandalít a kedvenc illatunk, és ez most fontos. Egy gyors behunyt szemű szippantást én is megengedek magamnak. Furcsa volt kávéillatot szagolni, miközben előttem két bögre tea öntötte magából a narancsillatot.
Pálcámat elrejtem, és kiveszem a két filtert a bögréből. Felmarkolva az italokat visszasétálok a lány elé, és az egyiket lenyújtom neki.
-   Fogyaszd egészséggel! Remélem, nem csalódsz az ízlésemben.   –
Visszaültem a korábbi helyemre, és felvettem ugyanazt a testhelyzetet, csupán markaimban ott gőzölgött a forró tea.
Belekortyoltam, s hagytam pár másodpercet, hogy a meleg ital felszántsa torkom zugait, és felmelegítse mellkasomat, felfrissítve, egyben ellazítva testemet. A narancs íze simogatta nyelvemet, szinte kedvem lett volna ráharapni egy egész narancsra.
Hagytam, hogy Amelie is kiélvezze az első kortyokat, majd mielőtt megszólaltam volna, még egyet szürcsöltem. Halkabban szólaltam meg, de Amelienek nem hinném, hogy feltűnt volna.
-   Szeretném, ha mesélnél arról, mit is láttál, amikor az öntudatlan állapotba kerültél.   – csak remélni tudom, hogy ez a transz kicsit sem hasonlít az álmokhoz, mert akkor esedékes, hogy könnyen foszlik szerteszét, így nem is emlékszik rá. –    Nyugodtan ráérsz gondolkozni, adok Neked gondolkozási időt is, ameddig csak szeretnél, elmélkedj. Iszogass, pihengess, és emlékezz. Csak arra a röpke emlékre lennék kíváncsi. A részletekre. Minden egyes részletre.   –
Nem állt szándékomba transzba lökni, csak ellazítani. Tudom, hogy ezt erőltetni nem lehet, főleg, ha ő tudja, hogy ezt akarom vele tenni. Ezért is adtam neki lazítási időt, amit gondolkozási időnek hívtam előtte. Remélem emlékszik rá.

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Először átfut az agyamon, hogy ajjaj, most biztos valami rosszat mondtam, de aztán meggyőzöm magam arról, hogy csak a paranoiámnak tudható be, hogy folyton azt hiszem, hogy valaki haragszik rám valami miatt. Egy pillanatra fejemhez emelem a kezemet, és tisztelgek egyet neki, mintha csak azt mondanám, hogy igenis uram, értettem, nem fogok többet kötözködni. Elmosolyodom, már csak azért is, mert eléggé megnyugtató, hogy nem volt még szellem. Senkinek sem merem bevallani, hogy rettegek tőlük, főleg mióta tudom, hogy léteznek. Néha még mindig úgy érzem magam, mintha valami elcseszett horrorfilmből léptem volna ki. Vagy éppen bele. Mindegy.

Ahogy össze-vissza fecsegek, azon jár az agyam, hogy vajon létezhet-e olyan varázsige, amely eltüntetheti azt a csúnya foltot a pulcsimból, de megkérdezni azért nem merem tőle. Férfiből van, nem hiszem, hogy ért az ilyesmihez, főleg ha abból indulok ki, hogy gyűrű van rajta, ergo biztos van valakije, aki feltehetőleg megoldja helyette az efféle problémákat. Mondjuk elég furcsa, hogy ennyi idősen (na jó, nem tudom, hogy hány éves, de biztos csak pár évvel idősebb nálam) máris elkötelezte magát, de hát ez nem az én ügyem.

- Hát, akkor meg kell, hogy rémítselek, mert szándékozom végigkóstolni mindet. - fenyegetem meg, szelíd, mégis őszinte mosollyal az arcomon. Már biztos vagyok benne, hogy ezek a beszélgetések jót fognak nekem tenni, ha már mást nem, azért, mert nem egyedül vagyok legalább.

Miközben a táskámban matatok – ami egyébként egy rossz szokásom - , hirtelen erős kávé- és csokoládéillatot érzek, fejemet fel is kapom rá. Eddig nem teáról volt szó? Biztos csak az érzékszerveim űznek velem kegyetlen játékot, így inkább nem is figyelek rá. Miután befejeztem a pakolászást, felpillantok, és már érkezik a gőzölgő ital, melyet igyekszem óvatosan elvenni tőle, anélkül, hogy az egészet magamra, vagy a szőnyegre önteném.

- Köszönöm. - mondom, miközben a sarkaimra ülök, s belekortyolok a teámba, szemeim felcsillannak – Hmmm, tökéletes, pont, ahogy szeretem. Én sosem tudom jól beízesíteni. - teszem hozzá, s figyelem, ahogy elhelyezkedik, majd elmosolyodom. Lassan könyvet írhatna a gyengeségeimről.

Aprókat kortyolva a forró teából élvezem ki a narancs mennyei ízét, hagyom, hogy felmelegítse egész testemet – ekkor jövök rá, hogy tulajdonképp fázom. Annyira belemerültem a keresgélésbe indulás előtt, hogy elfelejtettem felvenni a pulóveremet, így gyakorlatilag tél közepén egy szál ujj nélküli felsőben ücsörgök, sállal a nyakamban. Két eshetőség maradt: vagy egy meg nem értett zseni vagyok, vagy komplett idióta.

- Hmm, az emlék... - hümmögök egyet, s hagyom, hogy a forró gőz felmelegítse az arcomat, közben ide-oda jár a tekintetem – Azt hiszem, egy kislány volt benne. Meg én, csak barna hajjal, meg úgy tíz évvel fiatalabban. Egy seprűre emlékszem, meg egy zuhanásra. Az a lány lökött meg, mire én kibillentem az egyensúlyból, és leestem. Több méter magasan lehettünk, még a hasam is megfájdult az érzéstől. Aztán amikor visszatértem a valóságba, a kezemre pillantottam, és mit ad Isten... vagy Merlin, vagy mi, egy heg volt rajta. Fura kaland, mi? Egyelőre csak ennyi jut róla eszembe, de... Próbálok visszaemlékezni. - mondom, majd lerakom a bögrét, lecsavarom magamról a sálat, és beborítom vele a vállaimat. Emlékezz, emlékezz!

[Csak nyugodtan. Ráérünk.]

 

•   első kezelés  •

Remember

Tenyereimmel körbeszorítom a meleg bögrét, ami annak ellenére, hogy nincs hideg, nagyon jól esik. Nem mintha ideges lennék, de még engem is elandalít. Dim mindig kinevetett, hogy a tea mekkora egy ökörség, ha már meleg ital, akkor kávé, mert jobb és frissítőbb – hasznosabb. Hiába egyik szenvedélyem a kávé (a cigaretta mellett), néha teára van szükségem. A kettő közti választást mindig a hangulatom dönti el… vagy inkább az érzelmi állapotom. Amelietől nem mertem kérdezni a kávét, sokan nem szeretik, és mivel a célomnak a tea volt megfelelő, ezért csak ezt a lehetőséget kínáltam fel.

A levegőből aprókat szippantva élveztem az illatokat, de a tea narancsos illata is ugyanúgy eljutott hozzám. Furcsa, hogy a két összeférhetetlen illat más esetben zavarta volna az orromat, de most egyáltalán nem. Talán azért, mert a kávéillat nem valódi, hanem illúzió.
Miközben mesél, párat kortyolok italomból, de tekintetem egy másodpercre sem veszem le Amelie szemeiről.
Ittam szavait, s a sebes résznél felcsillantak a szemeim. Alig bírtam a kíváncsiságommal. Már mozdultak ajkaim, hogy megkérjem, mutassa meg a karját, de nem volt szabad túlságosan kibillentenem az állapotából. Jó úton haladtunk, még ha nagyon az elején, akkor is.

Halkan szóltam hozzá, szinte suttogtam.
-    Csak nyugodtan. Ráérünk.    –
Próbáltam feszültségemet leplezni, viszonylag sok sikerrel
-    Milyen volt a környezet? Hol voltatok?    – több kérdést is felteszek, de szép lassan adagolom őket. Ha nem tud válaszolni semmi gond nincs, tovább haladok. –    Milyen idő volt?    – ezek egyelőre egyszerű kérdések, hiszen segítheti előregördíteni az emlékezést. Egy-két kérdésem között akár percek is eltelhettek. –    Segített Neked valaki?    – egyre nehezebben megválaszolandó kérdések, még több időt hagyok. Hadd próbálkozzon.
Már csak egy kérdést akarok feltenni.
-    Emlékszel érzésekre? Ki az a kislány?    – szünet. –    Milyen érzelmet érzel?   –

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Furcsa, hogy minden, ami akkor történt, olyannyira élénken él a fejemben, mintha csak tegnap lett volna. Az a pár pillanat, amíg végre saját, nem elmesélt emlékeket élhettem át, mélyen bevésődött az emlékezetembe, a hideg, nedves kőmosdó érintése, az arcomat végigsimogató lágy szellő; az a jeges érzés, amikor megláttam a múltam egy kis darabkáját, mind-mind megragadt. Tenyereimet összedörzsölöm, karomon végighúzom őket, ahogy megborzongok azokra a képekre gondolva. Egyszerre félelmetes és izgalmas az agyam játéka, egy pillanatra összeráncolom a homlokomat. Bárcsak több minden maradt volna meg magából az emlékből is...

Miközben beszélek, végig a szemébe nézek. Fel sem tűnik szinte, hogy milyen feszülten figyel minden szavamra, képzeletben valahol nagyon, nagyon messze járok. Inkább tűnik beszédem automatikusnak, mint tudatosnak. Nem is tudom, hogy valójában én beszélek-e, vagy valaki más is van rajtunk kívül a szobában. Persze, miután kifogytam az ötletekből, visszatérek lélekben is a szobába. Mélyet sóhajtok, tekintetem a szőnyeget fürkészi, ujjaim babrálni kezdik az egyik puha szálat, majd a bögrémért nyúlok. Arcomon látszik, hogy erőteljesen kutatok az emlékezetemben, szemöldökeimet összevonom, ajkaimat enyhén beharapom. Bárcsak könnyebb lenne...

- Egy hatalmas kertben voltunk. Illetve, először fent a magasban, gyönyörűen sütött a Nap, én pedig a seprűmön ültem. Aztán jött az a másik lány, és... Nem tudom. - lemondóan lehajtom a fejemet, majd belekortyolok a teámba. - Csak a zuhanásra emlékszem, és arra, hogy nagyon fáj a kézfejem. Aztán... - sóhajtok fel - Megláttam, hogy tényleg van egy heg ott, ahová az emlék hatására belenyilallt a fájdalom. Ebből gondoltam, hogy nyilván megtörtént eset lehet.

Szünetet tartok, és próbálok valami használható információt is közölni vele, de mindhiába – tudom, hogy nehéz velem, de legalább igyekszem.

- Nem tudom, ki lehetett az a lány, de az biztos, hogy utált engem. Félelmet és megszeppentséget éreztem. Az a lány nagyon gonoszan nézett rám, és egyértelműen szándékosan lökött le. - simítok végig a hegen, fejemet továbbra is lehajtva. Vajon miért utálhatott ennyire?

[Oké.]

 

•   első kezelés  •

First end

Ismét beleittam a teámba, de egy pillanatra sem vesztettem szem elől Ameliet. Mintha attól félnék, hogyha egy pillanatra elnézek, azonnal elfelejti az emléket. Az izgalom fokozódik bennem, de csak kis mértékben. Hiszen már visszaemlékezett… csak… hátha sikerül tovább. A teásbögrém kiürült, de nem teszel félre, tenyereim között pihen tovább, és élvezem a még mindig meleg porcelánt. Ujjaimat némán dobogtatom az oldalán, úgy várom végig, hogy befejezze.

Látom rajta, hogy szenved. Nehezére esik, és erőltetni próbálja. Persze, ösztönös reakció, hogyha valami nem megy, erőszakosabban próbáljuk tovább, pedig ebben az esetben ez lehet nem célravezető. Nem akarom szóvá tenni, mert még jobban rágörcsölne. Ez még az első kezelés, nem vártam csodát, nem történik meg minden sec perc alatt, pláne nem egy ilyen bonyolult művelet, mint az emlékek visszahozása. Nem hogy hónapokig, akár évekig is eltarthat, és még az sem biztos, hogy minden visszajön. Minden embernél más, azt sem tudom, hogy felületesen sérült a memória, tehát viszonylag könnyen visszahozható, vagy egy erős Exmemoriammal tették tönkre az életét a lánynak. 
A héten többször is elgondolkoztam azon, hogy mi van, ha Amelienek nem véletlenül vették el az emlékezetét, és nem is azért, hogy valaki rosszat akart neki. Mi van, ha Ameliet azért átkozták meg, hogy elfelejtse eddigi életét, mert az olyan gyötrelmes volt? Egy pillanatra végigfutok kinézetén.
Talán nem is kéne rajta segítenem – csak az a baj, hogy én ezt nem szabhatom meg. Felkért, tehát meg „kell” csinálnom. Akkor ellenkezhetnék csupán, ha veszélyes lenne, de ha beleegyezik a kezelésekbe, még akkor is kötelességem lenne nekikezdeni. De mindig csak a legszélsőségesebb eseteken gondolkozok, lehet, hogy egy egyszerű Mágus téri közelharcba keveredett, akár csak szemtanúként, és eltalálták. Bármi lehet.

Ha nagyon utálta a lány, akkor miért repdesett vele egy kertben? Talán egy rokona? Egy elvesztett barát? Ha egy kviddicsmeccs lenne, megérteném, miért repülnek együtt, de így, kicsit gyanús…
-     Oké.    – kimozdulok eddigi testhelyzetemből, és a bögrét magam mellé teszem, a földre. –    Ennyi mára bőven elég volt.    –
Rápillantok a faliórámra.
-    Nyolchúsz.    – felkelek helyemről, és a bögrét az asztalra viszem, majd a dalszövegem egyik csücskét letépem, és ráfirkantom a következő jelszót, és odaadom neki. –    Alohomora Bbombyx mori. Most ne veszítsd el, mert csak egyet kapsz!    – mosolygok rá.
Felsegítem a földről, ha eddig nem állt fel.
-    Vacsoráztál, mielőtt idejöttél? Csak mert már nem szolgálnak fel, így, ha éhes vagy, szívesen összeütök Neked valamit, ha már miattam éhezel itt!    -
Ha elfogadja az ajánlatot, összeütök valami finomat, és beszélgetés közepette megesszük az íróasztalomnál, majd elköszönünk.
Ha nem, már most kikísérem.
-    Jövő szombaton találkozunk ugyanekkor! Aludj jól!    -

köszönöm a játékot!

[→ első felvonás ←]

→ első felvonás ←

Igen, mindig vannak rossz pillanatok. Minden beteg ember életében eljön az a pillanat, amikor megelégeli az állapotát, és mindent megtesz annak érdekében, hogy változtasson. Hát, én már elérkeztem erre a pontra, de már azt kívánom, bár ne tettem volna, hiszen annak ellenére, hogy nagyon igyekszem, mégsincs semmi eredménye. Sosem jutok egyről a kettőre, toporgok egy helyben, és gyötrődöm, mintha az jó lenne, pedig nem az.

Szinte észre sem veszem, hogy egyik kezem ökölbe szorul, ahogy próbálok még több emléket felidézni, egyszerre megmagyarázhatatlan düh és félelem kerít a hatalmába, de ezt csak később veszem észre, mikor már befejeztem mondandómat. Lassan áll vissza légzésem és szívverésem a normális, megszokott ritmusába, miközben beszívom a kellemes illatot, mely körülvesz minket. Egy pár pillanatra lehunyom a szememet, majd mikor kinyitom őket, kiiszom a bögrém tartalmát, és  elhelyezkedem egy kényelmes törökülésbe. Már csak egy kis lány zene hiányzik, és tuti, hogy elalszom. Hihetetlenül megnyugtató ez a helyiség, azt kívánom, hogy bárcsak ilyen lenne minden terem a kastélyban, akkor sokkal jobban érezném magam.

Magam elé nyújtom karjaimat, és kihúzom magam, hogy zsibbadt porcikáim is fellélegezhessenek kicsit. Érzem, hogy egyre jobban közeleg a foglalkozás vége, így igyekszem nem belekezdeni semmi újba, hagyom, hogy Ő irányítsa a terápiát és a beszélgetést is – ahogy szokás. Figyelem, ahogy Ő is mocorogni kezd, majd körbepillantok zavartan. Most mégis mit kellene csinálnom? Mármint, azon kívül, hogy visszamegyek a klubhelyiségbe. Kezdjek el hálálkodni, vagy kérdezősködni? Nem is tudom, sosem voltam még ilyen helyzetben.

Követem a pillantását, s én is leolvasom az időt. Jó sokáig voltam itt, annak ellenére, hogy meglehetősen rövidnek tűnt a beszélgetés. Persze, ha az ember jól mulat, akkor gyorsan telik az idő. És most tényleg jól szórakoztam, bár a végére kicsit lehangolt lettem – ezt természetesen annak köszönhetem, hogy utálok várni, és mindent azonnal akarok, pedig sejthettem volna, hogy ebben az esetben nem tér vissza minden emlékek egy varázscsapásra. Höhö. Varázscsapásra.

Gyorsan pattanok fel a földről, amikor Ő is, majd elmosolyodom egy pillanatra, amikor odaadja az új jelszót tartalmazó papírt. Arcomon enyhe pír jelenik meg, apró, félénk mozdulattal száműzöm fülem mögé egy kósza hajtincset, miközben elolvasom a szöveget rajta. Végül gondosan hajtogatom össze a pergament, majd belerakom a táskámba. Csak el ne felejtsem, hogy hova raktam...

- Köszönöm. Igyekszem nem elveszíteni. - mondom, miközben megütögetem táskám zsebét. Első zseb, első zseb, első zseb. Ne dobd ki a papírzsepikkel együtt.

Zavartan pillantok körbe, mikor meginvitál egy kisebb vacsorára, és bár iszonyatosan éhes vagyok, tekintettel arra, hogy egész délután a jelszavas pergament kerestem, így nem jutottam el enni sem, inkább megrázom a fejemet.

- Köszönöm, de vacsoráztam már. - mondom mosolyogva, leszegett fejjel, csak hogy leplezni tudjam, hogy arcom valójában lángol, annyira zavarban vagyok. Elindulok az ajtó felé, majd visszapillantok, és bólintok egyet

- Igen, itt leszek, köszönöm. Jó éjt! - hadarom, majd elhagyom a termet. Szinte végigszáguldok a folyosón, majd mikor belépek a hálóterembe, egyenesen beborulok az ágyba, arcomat a párnába temetem, takarómat a fejemre húzom – mégis mi a fene van velem?

♦ ♦ ♦

Én is köszönöm! ♥

________________
vége

•   második kezelés  •

Infamy is rewarding

Az aljasság kifizetődő. – ezt a mondatot sem hallani gyakorta (habár a mostani háborús helyzetben lehet mégis, de mindegy). Ugyan ki mondja meg, hogy mi a helyes? Sokat el lehet erről filozofálgatni, de teljesen feleslegesen, úgyis azt tesszük, amit a szívünk, néhol az eszünk diktál. Magam sem tudom, hogy helyes-e, amit az utóbbi két napban tettem (persze, ha nem tudnám, nem csináltam volna, süket duma). Jó célt szolgálok, még ha kicsi is az esély a tervem beteljesülésére. Csak remélni tudom, hogy Amelie ezek után nem szándékozik örökre eltűnni előlem.

Az egész pénteken kezdődött. Az ötlet már múlt alkalommal megfogalmazódott bennem, de sokáig agyaltam a kivitelezésén, mi ami belefér, és mi az, ami már sok. Beszéltem Amelie ismerőseivel, tanáraival (már akivel…), és iskolai életét a pénteki napon egy kisebb pokollá változtattam. De ennyi nem volt elég, ugyanis szombaton délelőtt megkerestem azt a lányt, aki a legközelebb mondhatja magát betegemhez, és mindenféle magyarázat nélkül kiadtam neki az utasítást, és mivel egy professzor vagyok, és nem néztem szépen, megcsinálta. Arra kértem, hogy bosszantsa fel Amelie-t valamivel, amire biztosan ugrik, majd később, délután hívja ki a parkba egyet sétálni. Eközben beszéltem Argusszal, aki boldogan segített nekem felbosszantani a lányt, az öreget sosem kellett félteni, így ráhagytam, hogy mivel.
Egész délután vizslaalakomban jártam a parkot, persze nem sokat mutatkozva, hiszen mégiscsak furcsa egy kutya a Roxfort területén. Amint megpillantottam Amelie-t és a barátnőjét kérésemre a lány elsietett, én pedig kegyetlenül megtámadtam Ameliet. Természetesen nem bántottam, de teljesen cafatokra szaggattam a nadrágját, és megtépáztam lelógó sálját is. Őt sem kellett félteni, rugdalózott rendesen, még estefelé is sajgott mindenem. Csak az irodámban vettem észre, hogy egy monokli díszeleg jobb szemem alatt, amit egy arcba rúgásnak köszönhettem. Csak reménykedni tudtam, hogy Amelie nem veszi észre, mert egy bűbájjal halványítottam rajta, de teljesen nem tudtam eltüntetni.

A pokolra jutok. – Ez járt a fejemben egész nap. Amelie céljait szolgálta az ügy, de mégis bűntudatom volt, hiszem teljesen elrontottam hétvégéjének egy részét.
Maradék szabad időmben ledőltem az ágyamra és pihentem egyet. Kikészített a rohangálás, a verekedés, és nem utolsó sorban az animágus alakom ilyen sokáig való használása. Nem vagyok még olyan gyakorlott, kiestem a formámból.
Mindent előkészítettem: bögrék, teák, a mosdóhoz való szabad út biztosítása, hideg víz.

A kezelés ideje előtt kinyitottam az ablakot, és hagytam, hogy beáramoljon a hideg levegő. Lefeküdtem a kanapéra, és rágyújtottam. Olyan rossz szokás, és mégis olyan kellemes, ahogy a nikotin végigégeti véráramaimat, tüdőmet, és szépen lassan pusztít.

[→ második felvonás ←]

→ második felvonás ←

Vannak borzalmas napok és vannak borzalmas hetek minden ember életében, gondolom. Aztán vannak azok a pocsék napok és hetek, amikor azt is megbánod, hogy kikeltél az ágyból - legalábbis a hozzám hasonlóan szerencsés embereknek gyakran becsúszik egy-egy ilyesféle alkalom (éppenséggel, túlságosan is gyakran – sajnos). Ilyenkor teljesen úgy érzem, mintha a világ megkergült volna körülöttem, és szánt szándékkal ki akart volna szúrni velem mindenki, de hát ugyan, nem körülöttem forog minden. Na, hát a tegnapi és a mai nap különlegessége az, hogy nem borzalmas volt, hanem... Sokkal rosszabb annál! Egyik percben sírnék, másikban inkább nevetnék az egészen, mert tényleg elképzelhetetlenül hihetetlen, hogy valaki ennyire peches legyen, mint én. Valószínűleg, ha nem éltem volna át, és csak mesélték volna nekem, nem hinném el, mert most komolyan... Ilyen nem létezik. Pedig...!

Kezdjük ott az egészet, hogy szinte biztosra vettem, hogy most, hogy járok pszichológushoz, majd pozitívan fog változni az életem. Jó, persze, csodát vártam, amit nem kaptam meg, de ebben az esetben csak egy kis kiegyensúlyozottságot vártam… Ehelyett ugyanúgy tiszta őrület az életem, és még a kellemetlen helyzeteket sem tudom normálisan kezelni. Borzalmas alak vagyok, ugye? Hiszen még csak most lesz a második igazi kezelésünk. Persze, attól még folytatni fogom a kezelést, mert ennél már tényleg csak jobb lehet.

De visszatérve a történetünkre – kaotikus tegnapom volt. Mikor felkeltem, boldogan másztam ki az ágyból, hiszen péntek volt. Reggelinél is szerencsém volt, mert mire leértem, még maradt a sajtos párnácskából, pedig sosem szokott, és az az én nagy kedvencem. Aztán a tejeskávé sem ömlött rám, ami ismét egy pozitívum. Ennek örömére elhatároztam, hogy piszok jó napom lesz; hát, lehet, hogy elkiabáltam a dolgot, mivel az összes tanárom szinte ki akart szúrni velem, szánt szándékkal kérdeztek olyanokat, amiket nem is tanultunk még, ráadásképp még pontot is vontak le a háztól. A szobatársaim szétszórták a cuccaimat, és ordítoztak velem, hogy miért nem tartok rendet. A mai napom sem volt sokkal jobb: Peggy az őrületbe kergetett már kora reggel. Nem, nem a szokásos módon, hanem olyan mindjárt-megütlek-te-idióta!- módon. Pedig tényleg türelmes ember vagyok, másképp Peggy tuti nem lehetne a barátom. Na, de ez még csak egy dolog, később ráadásul Frics is felbosszantott: megvádolt azzal, hogy én dobáltam tele festékkel töltött lufival a főbejáratot, amit persze – mint utóbb kiderült – senki sem látott. Egyébként is, már maga a feltételezés is sántít: én. ÉN?! Mintha én lennék az iskola legnagyobb rosszasága. Egy órán keresztül szidott és veszekedett velem, és a végén még büntetőmunkára is küldött. Aztán Peggy küldött egy baglyot, hogy találkozni akar, én meg már épp mesélni akartam volna a nagy sztorimat Friccsel, hiszen az öreg miatt közel fél órát késtem a békülős parkozásunkról, amikor egy idióta kutya megtámadott engem, és darabokra tépte a kedvenc sálamat, meg a nadrágomat is. A KEDVENC SÁLAMAT! Majdnem sírógörcsöt kaptam, főleg, hogy köztudottan félek a kutyáktól. Csak kicsit vigasztalt az, hogy legalább sikerült egy jól időzített pillanatban eltalálnom a fejét, és elrohant. Remélem, egy életre megtanulta, hogy a közelembe sem szabad jönnie.

Most komolyan, ilyen egy normális nap… vagyis két normális nap? Szerintem határozottan nem. Miközben össze-vissza rohangálok a szobában – révén, hogy megint késésben vagyok, szokás szerint -, újra meg újra felidézem magamban az eseményeket, és azt a pár jelentős gondolatot, amit meg akarok osztani Jonnal (még mindig összeszorul a gyomrom, hogy így hívom). Igyekszem többé-kevésbé normális ruhában megjelenni, hiszen mégiscsak terápiára megyek, nem a tópartra heverészni. Felkapom az éjjeliszekrényemről a „kicsit” gyűrött jelszavas papírt, és már rohanok is az ajtó felé. Természetesen miért is lenne olyan szerencsém, hogy anélkül érek oda Jon irodájához, hogy bármi baj érne; a frissen felmosott kövön elcsúszom, majd fájó hátsóval és kibicsaklott bokával bicegek tovább. Mikor megérkezem, kopogok, kimondom a jelszót, majd fájós-sebes könyökömet szorongatva belépek.

- Jó estét! Bocsánat a késésért, csak… Én… - lihegem - Szóval, itt vagyok. És ahogy elnézem, 10 percet késtem. Legközelebb nem fogok, ígérem! – magyarázkodom, majd közelebb sétálok hozzá.

- Kaphatnék egy zsebkendőt? – kérdezem kissé elpirulva. Ajj, Amelie, hogy veled mindig történnie kell valaminek…

[Nem gondolod, hogy illik zsebkendőt hordani magadnál?]

•   második kezelés   •

the lie

Azzal, hogy nyugodalmasan cigarettázom, nem biztos, hogy jót teszek. Egyáltalán nem. Nem etikus, amit csináltam, vagy csinálni fogok. A legnehezebb részen már túl vagyunk, de még mindig jön egy megterhelő, csak azután lélegezhet fel a lány. Nem akarom, hogy Amelie itt hagyjon. Túl jól elbeszélgetünk ahhoz, hogy elveszítsem. Amikor először láttam, óriási szakmai kihívást jelentett, nem engedhettem elfutni a kezeim közül, de aztán már az első alkalommal rendkívül megérintett. Kissé gyermeki, és naiv, de ugyanakkor jól áll neki. Nincs megtiltva, hogy kedveljem az egyik betegemet, nem? Nyilván túl személyes kapcsolat semmiképpen nem alakulhat ki köztünk, de elfogultság nélkül, miért ne kedvelhetném? Elég sok ökörrel volt már dolgom, ahhoz, hogy megérdemeljek egy kis szórakozást.

A bűntudat nem nevezhető szórakozásnak, és bár kívülről remek színészként mutatom, hogy minden a legnagyobb rendben, de belül nem érzem jól magam. Nincs szó szorongásról, de úgy érzem rosszat tettem, bármennyire is tűnt jó ötletnek. Aztán ki tudja, a végén kiderül, hogy ez a löket kellett a következő lépéshez, azon az úton, ami célunkhoz vezet.

Pontban egészkor felállok a helyemről, az ablakomhoz ballagok, és becsukom azt, cigarettámat pedig elnyomom. Vizet bűvölök a bögrékbe, de egyelőre még nem melegek. Az asztalon hagyom őket, két újabb teafilterrel.
Három perc múlva már biztos vagyok benne, hogy Amelie a szárny egyik folyosóján rohan lélekszakadva, hogy ne késsen többet, mint múltkor. Múltkor megmosolyogtam rajta, de most nem. Komoran bámultam a kakukkos órát a falamon, és minden egyes percnél átsuhant egyszer az agyamon a gondolat, hogy Amelie olyan szörnyen kiakadt, hogy a könnyeit törölgeti az ajtó előtt, és nem mer bejönni. Annyiszor megfordul a fejemben az elmélet, hogy kényszeresen kinézek az ajtón, de Amelie nem volt ott. Magamban nevetek egy jót, hogy milyen ostobaságokat beszélek be magamnak. Túlreagálom, hiszen mindenkinek vannak rossz napjai, nyilván ő sem fogja fel másként.

Már óra tíz van, és hallom az utolsó lépteket az ajtó előtt. Felnézek az ajtóra, és várom, hogy nyílódjon.
Csapzottan lép be, ha szabad mondanom szörnyen fest, majdnem kiszúrja a szememet, hogy a sírás küszöbén áll, vagy talán, hogy ordítson egy hatalmasat. Felveszem komor arckifejezésemet – jön az utolsó rizikós zóna, ami remélem meghozza már az eredményt. Ha nem, akkor feladom az ilyesfajta kísérletezést.
Felállok a székemből, és furcsállva nézek rá.
- Nem gondolod, hogy illik zsebkendőt hordani magadnál? – mondom kicsit megdorgálva, de nem haragosan. Csak úgy, hogy érezze, nem tetszik, amit csinál. Megforgatom szemeimet, és a fiókból előveszek egy zsebkendőt, és felé dobom, hogy elkaphassa.
- Bár felettébb örülök, hogy végre sikerült megőrizni a jelszavas papírt, de a kopogás nem ártana… - szünetet tartok, és lesújtón nézek rá. – Nem bocsátok meg, elvárom, hogy a kezelésekre pontosan érkezz, ha számít neked. Az elmúlt és a mostani alkalom szerint ez nem így van… -
Jön az utolsó döfés, ami remélhetőleg végre használni fog…
- Na, menj a fürdőbe, és hozd rendbe magad, mielőtt elbőgnéd magad. – azzal leülök a helyemre, és várakozón nézek rá, hogy a fürdőbe fáradjon.

[→ második felvonás ←]

→ második felvonás ←

Miközben végigsöprök a nadrágomon és a karomon, elgondolkozom egy pillanatra. Legszívesebben visszamennék a hálókörletbe, és a fejemre húznám a takarót, hogy ezt az egész napot, az egész hetemet elfelejthessem - most bármit megadnék azért, hogy valaki azzal rohanjon ide hozzám, hogy nem is kell mennem kezelésre, meg amúgy is, hülye vagyok, mert csak szerda van. Lehet, hogy ebben a percben talán csak a gyengeség szól belőlem, de ugyan már: tudom. Igen, tudom, hogy javíthatatlan vagyok. Nagyon sokszor mondták ezt nekem, és azt hiszem, napról napra biztosabb leszek abban, hogy én már csak ilyen maradok, még ha minden erőmet beleadva próbálok megváltozni, akkor is. A Doktor például (aki egyébként sosem bántana engem) mindig azt mondja, hogy sosem fogok felnőni, ami egyfelől teljesen biztos, másfelől meg lehetetlen, mert nem lesz más választásom. Csak néha már kezdem elhinni – és mivel minden fejben dől el...

Amikor belépek az irodába, még arra gondolok, hogy itt majd egy kicsit jobb lesz. Hogy az önbecsülésem majd egy picit helyrebillen, és kibeszélhetek magamból mindent, ami bánt, vagy ami keserűséget okoz. Ez a szoba (annak ellenére, hogy voltaképp nem is jártam még itt olyan sokszor) mindig olyan volt nekem, mint egy kis menedék – egy álomvilág, ahol azt érezhetem, hogy semmiben sem vagyok különb, mint a többiek. Itt egyszerűen csak az lehetek, aki vagyok, mindenféle megfelelési kényszer nyomása nélkül.

Már-már majdnem mosolyogva érkezem, de elég egy pillantást vetnem az arcára, hirtelen minden összeomlik bennem. A szivárványszín felhők lassan oszladozni kezdenek, és minden egyes alkalommal, amikor a komor arcra téved a tekintetem, egyre biztosabbnak érzem, hogy hiba volt megkeresnem pár hete. Az iroda hirtelen rémesen ridegnek, üresnek, szürkének tűnik; a legrosszabb mégis az, hogy nem vagyok képes dühöt érezni. Tudom, hogy késtem, tudom, hogy nem veszem elég komolyan az időpontokat (annak ellenére, hogy igyekszem), de legbelül mégis úgy érzem, hogy igazságtalan az, amit a fejemhez vág. Valószínűleg nem önszántamból estem el. Visszaszólnék, de azzal is tisztában vagyok, hogy felesleges lenne. Talán meg is fordulhatnék, és ki is sétálhatnék azon az ajtón – de nem dobhatom el magamtól az utolsó esélyt. Ahogy feláll az asztaltól, egy lépést teszek hátra. Nem tudom, hogy mi fog következni, de menekülni akarok. Hiába is magyaráznám, hogy van nálam zsebkendő, csak nincs kedvem összekenni mindent a táskámban a véres ujjaimmal, tudom, hogy ez is felesleges lenne.

- Köszönöm. - hagyom rá, amint a kezemben érezhetem a zsebkendőt, melyet máris vérző könyökömre szorítok. Így hallgatom a dorgálását, és bár tudom, hogy ezzel nem segítek a helyzetemen, inkább fel sem pillantok. Már csak azért sem, mert érzem, hogy szemeimben könnycseppek hada gyűlik össze. Vállamat felhúzva, mélyeket lélegezve próbálom megakadályozni, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Elszaladnék, de nem. Nem fogom hagyni, hogy kikészítsen. Végig kell csinálnom, ha már belevágtam.

- Fontos nekem a kezelés, ha nem hiszi el, akkor is így van. - mondom határozottan, és ezúttal szándékosan magázom le. Visszalépett a szememben egy egyszerű tanári szintre. Legalábbis próbálom magammal elhitetni, hogy így történt.

Az utolsó mondatánál felkapom a fejemet, és még mindig könnyes szemeimet az arcára szegezem. Parancsoló stílus, már-már lenéző pillantások. Hát jó. Szó nélkül indulok meg a fürdő felé, ahol magamra zárom az ajtót. A hatalmas, ezüstösen csillogó tükör elé állok, és egy idegen ember néz vissza rám. Ki ez a csapzott, sápadt és szomorú lány?

Mit keresek én egyáltalán itt? Óvatosan nyitom meg a csapot, letörlöm a piszkos-véres könyökömet, megtörölgetem, majd előhúzok a táskámból egy ragtapaszt, és kissé ügyetlenül, de ráragasztom. A mosdó szélére támaszkodom, és így nézem magam egy ideig. Hirtelen mérhetetlen düh és harag támad bennem, úgy érzem magam, mintha átvertek volna. Egyszerre vagyok csalódott és ideges, öklöm hangosan koppan a mosdókagyló szélén, ahogy belebokszolok egyet. Zihálok, könnyeim potyogni kezdenek, de egyik pillanatról a másikra elfátyolosodik minden...

… és egy hatalmas, világos szobában találom magam. A hófehér kanapénál egy fiatal lányt látok, aki egy öreg, látszólag súlyos beteg nőt ölel. Hangosan és megtörten sír, szinte érzem a fájdalmát, amely belülről szabdalja a lelkét. Mögöttük egy másik lány áll; vigyorogva és elégedett arccal, majd felemeli a kis asztalon álló csillogó kis ládát, és eltűnik.

Ekkor ismét visszatérek a fürdőbe, a fejem sajog, a világ forog velem. Körbepillantok, és észreveszem, hogy már a földön ülök. Fogalmam sincs, hogy mi történt, lassan, a mosdó szélébe kapaszkodva állok fel. Izgatott és zaklatott vagyok egyszerre, és bár legszívesebben kirontanék és elmesélnék neki mindent, végül csak megigazítom a sminkemet, és így lépek ki az ajtón. Megállok az asztala előtt, és várok, hogy mit mond. Arcomon továbbra is látszik, hogy felzaklattak a fürdőben történtek, és az is, hogy dühös vagyok. Mégis, a szemem úgy csillog, mint még soha.

- Szóval, most hogyan tovább? Menjek el és ennyi volt, vagy hajlandó tovább szenvedni egy reménytelen esettel, aki csak a terhére van? - kérdezem nyers hangon, majd összefonom karjaimat, és csak remélni merem, hogy nem küld el – és hogy észreveszi, hogy történt valami odabent.