Dr. Dobrev irodája

[Sajnálom.]

•   második kezelés   •

I, like a offending.
Ha ha. Yeah...

Szinte saját magamnak fájnak a szavak, amiket Ameliehez vágok olyan hűvös közönnyel, amit Gray szokott viselni a képén. Beszéd közben a tudatalattim vadul ordibálja, hogy „jó cél érdekében, jó cél érdekében!”. Valahogy nem tudok hinni a tudatalattimnak, és minden egyes mozdulatomnál egyre jobban sajnálom a lányt, és egyre kellemetlenebbül érzem magam, mire elindul a fürdő felé, már teljesen megbánom, azt, ahogyan viselkedem vele. Nem tudom miért, de nem bírnám elviselni, ha ezennel itt hagyna, egy fatális bunkó felirattal a homlokomon. Fontosak ezek a kezelések, és nem csak Amelienek. A karrieremnek, a tudásom és képességeim fejlesztése érdekében. Igen… És bár erősen próbálom magamat meghazudtolni, napjaim hangulatát is feldobja, azonnal jó kedvre derülök, maikor eszembe jut, hogy szombaton ugyanúgy be fog nyitni hozzám az újabb jelszóval. Bárhogy is tagadom magamnak, élvezem Amelie társaságát. De ez sehol sincs megtiltva az eskümben… hogy kedveljem őket…

Könnyedén hagyom, hogy elhaladjon mellettem, pedig szívesen megragadná ma csuklóját, hogy „hahó, nem veszed észre, hogy én nem ilyen vagyok?”, de nem tehetem. Ha már eljutottam idáig, felesleges volna meghátrálni, a nehezén már túl van, már csak ezt a pár percet bírja ki.

Amint csukódik az ajtó, arcomról lefagy az arckifejezés, szemöldökömet gondterhelten összehúzom, és fájdalmas tekintetemről bárki le tudná olvasni, hogy valami orbitális hibát követtem el. Túl messzire mentem, érzem, túl hamar lódultam neki… Nem is. Semmikor sem szabadott volna kitennem ekkora stressznek egy olyan személyt, akinek egyszerűen nincs múltja, és az egyetlen reménysugara bennem van. Ez nem csak most, később is hiba lett volna. De már késő, nincs mit szépíteni. Viszont, ha eredménytelen lesz… esküszöm tökön szúrom magamat.
 Idegesen, de mégis hangtalanul járkálok fel-alá az irodában, arcom öt másodpercenként az ajtó felé néz, minden neszre felfigyelek, de Amelie nem akar kijönni. Már kezdek aggódni érte, és erősen morfondírozok azon, hogy nem érdekel a kísérlet, berontok hozzá, hogy él-e még, vagy már felvágta az ereit. Szerencsére nem történik semmi ehhez hasonló, de igencsak falfehéren vánszorog ki a fürdőből, amit erősen palástolni próbál, ahogy a könnyeit is. Ránézek, és a megtört lányon szinte azonnal meghasad a szívem. A gőzölgő, forró tea az asztalomon vár már ránk, de én alig mozdulok, amikor kilép. Nem válaszolok a kérdésére. A lánynak talán fel sem tűnik, hogy mennyire más az arcom, a kifejezésem, a szótlanságom furcsasága. Egy-két másodperc néma csönd áll be a szobában. Szégyenteljes tekintettem arcorma irányítom kivont pálcámat, és egy egyszerű finitével megszűntetem a kendőző-bűbájt. A monokli láthatóvá válik, de továbbra sem mozdulok meg. Félek, hogy megutált… Pedig nem kéne félnem ettől, hiszen csak a betegem.
A csönd még mélyebbé súlyosodik, és ekkor megteszem a köztünk lévő tátongó két lépést, és egy szó nélkül szorosan átölelem.
-    Sajnálom.  – suttogom.

Igen. Ezt már tiltja…

[→ második felvonás ←]

→ második felvonás ←

Nem hiszem el, hogy így érzek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont az az ember fog ilyen elviselhetetlen és összetört állapotba sodorni, akiben mindeddig feltétel nélkül megbíztam. Persze lehet, hogy ostoba és naiv dolog volt tőlem, ezen már meg sem lepődöm, de ez a vadidegen ember annyira tökéletesen és hitelesen adta elő, hogy Ő az, akiben meg lehet bízni, és aki teljesen megérti a helyzetemet, hogy különösebb gond nélkül át tudott ejteni. Idővel már-már azt hittem, hogy ismerem, hogy tudom, mi lesz a következő lépése, de a mai nap felborított mindent. Megtört a varázs, leesett a kendő a szemem elől, és most látom a valóságot, ami jobban fáj, mint bármi is eddigi életem során. Legalábbis, ha azt az életet nézzük, amelyben jelenleg élek, amelyet magaménak mondok.

Ahogy ott állok előtte mérgesen és sértetten, csak azon jár az agyam, hogy vajon miért érint mindez annyira rosszul, hiszen Ő csak egy pszichológus. Nem dolga, hogy kedves legyen, neki a feladatát kell csupán végeznie. Biztos, hogy nincs benne a munkaköri leírásában a jópofizás meg a közös nevetgélés. Márpedig sokszor kerültünk vicces szituációkba, legtöbbször általam. Talán lehet, hogy az erre adott reakciója az, ami arra bátorított, hogy egy idő után úgy gondoljak rá, mint egy kellemes barátra. Mindenki követ el hibákat.

Szigorú, mégis kifejező vonásaim mögé rejtem a már majdnem kitörő késztetésemet arra, hogy ordítsak és veszekedjek vele, hogy elhordjam mindenfélének – szeretném azt hinni, hogy képes lennék valaha is így nekiesni, ahogy azt a fejemben már megannyiszor lepörgettem az elmúlt percekben, hiába tudom, hogy valószínűleg egy percig sem bírnám. Igen; beijedős típus vagyok. Rövid ideig figyelem az arcát, de különösebbet nem bírok kiolvasni belőle. Érzem, hogy valami megváltozott, de fogalmam sincs arról, hogy mi; lehet, hogy ez az igazi arca...?

Még tovább hergel, hogy csak szótlanul ül, és vissza sem szól. Vagy vitázni akarok, vagy el akarok tűnni innen, vagy el akarom kezdeni a kezelést. Dönthet. Kezeimet a csípőmre rakom, testsúlyomat egyik lábamra helyezve, felhúzott szemöldökkel várom, hogy végre csináljon valamit. Elképedt arccal, tátott szájjal figyelem, ahogy arca elé rakja a pálcáját – ne, ne, inkább visszaszívok mindent, csak...

Mintha egy adag sminklemosóval törölték volna végig az arcát, úgy bukkan fel egy hatalmas monokli a fején. Karjaimat leeresztem, fejemet oldalra hajtom, és úgy nézem.

- Te jó ég, mi történt Önn... - harapom el a mondatom végét, és hirtelen minden világossá válik. A kutya-kaland, a sálam, a varázsvilág, a tanári kar, a halálfalók... Nem hiszem el! Egyszerre vágok ledöbbent és félelemmel teli arcot, és már majdnem lépnék is hátrébb, amikor elindul felém, de gyorsabb nálam, és magához ölel. Egy pillanat alatt összezavarodom; szinte észre sem veszem, hogy visszaölelem, és végigsimítok a hátán. Mi a fene ütött belém? Villámsebességgel húzódom el tőle, ha sikerül kibontakoznom a szorításából, majd remegő kézzel kezdek el kutatni a pálcám után – mondanom sem kell, hogy nem találom meg zavarodottságomban, pedig többször is megérintem. Végül feladom, és közelebb lépek hozzá.

- Hát te voltál! Pszichológus vagy, mi? Persze. Tudhattam volna! Miért akartál megölni? - szegezem neki halkan, számonkérő hangon a kérdésemet, majd sóhajtok egyet – Az is elég lett volna, ha azt mondod, hogy eleged van belőlem. Megértettem volna. - lehajtom a fejemet – Minden áldozatodat megölelgeted, mielőtt megölöd őket, vagy csak nekem járt ez a különleges bánásmód? - kérdezem, majd egy pillanatra lehunyom a szememet. Az érintésének emléke végigjár, s egy megmagyarázhatatlan, jóleső borzongást hagy maga után. Hirtelen még bonyolultabbá, még érthetetlenebbé válik a helyzet: vajon annak ellenére, hogy rám támadt, miért vágyom még egy, még száz ilyen ölelésre...?

[Hagyjuk ezt.]

•   második kezelés  •

A mistake

Észre se veszem, hogy behunyom szemeimet, amit kezeim átfogják Ameliet. Próbálok megbánást tanúsítani az öleléssel, de amikor Amelie egy mozdulattal végigsimít a hátamon, szemeim felpattannak, és úgy kapok észhez, mint aki pofon vágtak. Az elhúzódással megelőz, így csak megmerevedek álltamban, és fogaimat összeszorítom ajkaim mögött.
A „megölni” szavon máskor elmosolyodnék, vagy nehézkesen sóhajtanék egyet, hogy végre elmagyarázhassam a történteket, de egyszerűen képtelen vagyok most rá. Arckifejezésem nem ijesztő, nem olyan, mint az előbbi, ez véresen komoly.
-    Hagyjuk ezt.    – mondom talán szigorúan, de egyértelműen arra utalva, hogy ezentúl nem akarom szóba hozni az imént történteket.
Talán kissé idegesen megkerülöm az asztalt, hogy a bögrékért nyúljak, de amint ráeszmélek magamra, veszek egy mély levegőt, és lelassítom mozdulataimat, megnyugtatom felkavart agyamat.
-    Kérlek, foglalj helyet.    – adom kezébe a teát.
Én is automatikusan a szőnyegre telepedem, a múlt órához hasonlóan, az ágy tövébe. Törökülésbe vágom lábaimat, kezeimet a térdeimre helyezem, és tenyereimmel összefogom a meleg bögrét beterítve teljesen azt. Lehajtom a fejemet, mint kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mégis hogyan fogalmazzam meg neki az igazságot, de mivel nem akarom tovább húzni az idegeit, hiszen lehet nem is bízik bennem már, le se ül mellém. Inkább nekifutok.
-    Teljesen félreérted a helyzetet. – ennél sablonosabban talán nem is kezdhettem volna. Amolyan „Ó, drágám rosszul látod, mi nem szeretkezünk, csak meztelenül gyakoroljuk a közös jóga óránk alapmozdulatait!”. – Amit eddig mondtam neked, minden igaz volt, egyszer sem hazudtam neked, ebben biztos lehetsz. A mai alkalom… Nem. Kezdjük az elején. – felnézek rá, hiszen eddig a bögrében vöröslő folyadékot kémleltem.
-    A múltkor azt mondtad, hogy feszült helyzetben jött rád a „roham”. Ez egy kísérlet volt. – fájdalmas arcot vágok. –    Hiba volt, most már tudom.      – arcom elé bekúszik az iménti ölelés. -    Talán később kellett volna, amikor már jobban fel vagy készülve lelkileg, vagy talán akkor sem szabadott volna… A lényeg, hogy hibát vétettem, alaposan eltoltam, nem volt jogom ezt tenni. Az ismerőseiddel beszéltem, de ne aggódj, nem magyaráztam meg, hogy miért kellett rossz hírekkel bombázniuk. A professzorokat nem volt nehéz rávenni, Argust pedig még kevésbé. A vizsla én voltam. – mondom megbánással, annak ellenére, hogy már világossá vált a számára. – Tudom nehéz elhinni, de én nem akartalak bántani, csak segíteni akartam. Amikor beléptél ide, meggondoltam magam egy pillanatra, de úgy gondoltam, hogyha már mindenen túlestél, ne legyen hiábavaló. Sajnálom.    – ismétlem. –    Megérteném, de nem szeretném, ha ezentúl nem látogatnál. Ha mégis úgy döntenél, hogy továbbra is megtarthatjuk a kezeléseket, ígérem, hogy ezentúl nem lesz semmiféle csel. Ez azt hiszem egyértelmű ezek után…    -
Nem kérdezem meg, hogy bejött-e a kísérlet, nem érzem, hogy olyan vastag bőr lenne az arcomon. Dim biztos megkérdezné.

[→ második felvonás ←]

→ második felvonás ←

Minden egyes rezdülését figyelem, miközben támadó-feltáró elméleteimet ecsetelem töménytelen dühvel a hangomban, és egy ideig elgondolkozom, hogy vajon tényleg furcsán viselkedik-e, vagy csak én érzem úgy a helyzet különlegessége miatt. Talán kissé megnyugszom, amikor szinte parancsoló hangon közli, hogy zárjuk le az előbb történtek ecsetelését. Mivel én magam sem tudom hova tenni a saját viselkedésemet, már ami az ölelést illeti, így inkább megadom magam, és nem is fűzök hozzá a témához semmit. Nagyot nyelek, és némán figyelem, ahogy a bögrékhez nyúl. Mozdulatai kapkodók, alig egy pillanattal később már a kezemben érzem a teát. Kételkedő pillantásokat vetek felváltva Rá, és felváltva a teára, miközben figyelem, ahogy kényelmesen elhelyezkedik múltkori helyünkön. Sosem láttam még ilyennek, egy pillanatra el is szégyellem magam, hogy az előbb így beszéltem Vele – pedig teljesen jogos volt a reakcióm! Rövid ideig habozok, hogy mellé üljek-e, de egyelőre még túlságosan is feldúlt vagyok. Futólag körbenézek az asztalán, és óvatosan arrébb tolok egy kupac papírt, majd nekitámaszkodom a szélének. Nézem a teámat, de inkább nem merem megkockáztatni, hogy beleigyak. Ezek után ki tudja, mit kevert bele?

Felhúzott szemöldökkel várom, hogy belekezdjen a mondókájába, és miközben némán hallgatom, arcom hófehér árnyalatot vesz fel ismét. Ébresszetek fel, én csak álmodom! Ez nem történhet meg, ez egyszerűen csak abszurd és nevetséges, biztos vagyok benne, hogy ilyen nem történhet... Egy pillanatra lehunyom a szemhéjaimat, és elszámolok magamban háromig, arra várva, hogy így majd észhez térek, de csalódnom kell; mikor kinyitom a szememet, ugyanúgy az irodában vagyok, és hirtelen csak sóhajtani tudok egy nagyot: hát tényleg megtörténik mindez. Mit képzelt?! Hogy gondolta, hogy ettől majd jobb lesz? Miután befejezte, színtelen hangon szólalok meg.

- Ennyi?  - kérdezem, bár amolyan költői kérdésnek szánom. – Egy kísérlet voltam? Egy mocskos kísérlet? - vágom a fejéhez, mindannak tudatában, hogy voltaképp beigazolódtak a számításai. Jeges hangom hirtelen válik felháborodottá és hangossá - Nem hiszem el, hogy képes voltál megtenni ezt velem! Két napja szenvedek egyedül MIATTAD. Ezek után azt sem tudom, hogy elhihetem-e Neked, hogy sajnálod...  Már azt sem tartom kizártnak, hogy élvezted közben. - tartok szünetet, bár tudom, hogy ezek a szavak talán túlságosan is kemények. Valahol legbelül érzem, hogy nem ezt érdemli, de képtelen vagyok kontrollálni magam.

- Most azt várod, hogy felejtsek el mindent, és borulja.. . - állok meg a mondat közepén, mert érzem, hogy ennek nincs itt helye. Sóhajtok egyet, és immáron nyugodtabb hangon folytatom – Nem tudom, hogy egyáltalán van-e így értelme bárminek is. Nem tudom, hogy meg tudnék-e bízni benned ismét annyira, hogy el tudjak mondani bármit is, ami velem történik. Ezt pedig én sajnálom, nem is tudod, mennyire. 

- Ugyanakkor... Szükségem van a segítségedre, Neked pedig ez a dolgod. Kezeld az őrülteket. Biztos roppant izgalmas lehetek szakmai szemmel nézve. - mondom keserű hangon, és lehuppanok mellé a földre, természetesen kellő távolságot tartva Tőle. Kezemben továbbra is ott van a bögre, de még mindig nem merek belekóstolni. Egyszerűen csak élvezem, hogy segít megnyugodni a melegsége. Nem tudok megszólalni ismét: nincs mit mondanom. Azzal, hogy leültem mellé, máris meghoztam egy döntést.

[Ez ma már nem fog menni.]

•   második kezelés   •

Tudatalatti

Már csak a „FATÁLIS BAROM” feliratú táblácska hiányzik a nyakamból, úgy végre teljes lenne a kép. Bevallom, valahol mélyen magamban gőgösen reménykedtem abban, hogy Amelie kicsit dühös lesz, de hamar megérti, hogy miatta volt az egész, őt szolgálta a cél, de valahogy sejtettem, hogy ez hiú remény.
Ismét leveszem a tekintetem róla, és a tükörképemet figyelem az egyenletes folyadékfelszínen. Pillantás nélkül figyelem pár másodpercig a fekete-lila, csúnya monoklit, ami olyan hatást kelt, mintha agyonvertek volna. Miután Amelie felocsúdik várható döbbenetéből azonnal bombázni kezd, amit teljes mértékben megértek. A mellkasom szúrni kezd, mikor taglalja, hogy mennyi oka lenne itt hagyni engem. A félbeszakított mondatnál élesen felvillan a szemem, azonnal ránézek. Hamar megbánom, és visszanézek a teára, ezzel teljesen elárultam magamat…

- Egy kísérlet voltam? Egy mocskos kísérlet?
– Nem Te Amelie vagy, és nem is tudod, mit jelent ez.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál megtenni ezt velem!
– Én sem.
- Két napja szenvedek egyedül MIATTAD.
 – Tévedsz. Miattad.
- Ezek után azt sem tudom, hogy elhihetem-e Neked, hogy sajnálod...
– Pedig ha Te is lelkembe látnál, mint én a Tiédbe…
- Már azt sem tartom kizártnak, hogy élvezted közben.
 – Élveztem. Tán bűn ez?
- Most azt várod, hogy felejtsek el mindent, és borulja...
– Igen.

Nem vagyok képes válaszolni. A mondatok pontosan körvonalazódnak fejemben, de megülnek nyelvemen, s ajkaimig nem jutnak el, így hozzá sem. Pedig lenne, mit mondanom. Hogy nem volt kísérlet, hogy bízhat bennem, hogy szeretném, ha folytatnánk, hogy segíteni akarok neki.

- Nem tudom, hogy egyáltalán van-e így értelme bárminek is.
– Te is érezted?
- Nem tudom, hogy meg tudnék-e bízni benned ismét annyira, hogy el tudjak mondani bármit is, ami velem történik.
– Csak ezért?
- Ezt pedig én sajnálom, nem is tudod, mennyire.  
– Hiba volt, de mégsem sajnálom.
- Ugyanakkor... Szükségem van a segítségedre, Neked pedig ez a dolgod. Kezeld az őrülteket. Biztos roppant izgalmas lehetek szakmai szemmel nézve.
– Micsoda? Eddig nem az érintkezésünkről beszéltél?

Örülök, hogy leült, de amint arcára nézek, magabiztossá válik az arcom, világossá válik a helyes döntés. Hangom megnyugvó.
-     Ez ma már nem fog menni.     – felállok, és nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem. A teával kezdhet, amit akar - leteszi, megissza, elviszi magával. Jómagam leteszem az asztalomra a kerámiát. Szemem a jelszavas papírra téve, amit már kikészítettem egy órával ezelőtt, de nem nyúlok érte. Amelie felé fordulok, és kissé biztató, de még mindig komoly arccal nézek rá.
-   Hagyok időt gondolkodni. Két hét múlva várni foglak, ha jössz, én csak örülök, ha nem, akkor…   - nem fejezem be a mondatot, elnémulok, és egy „Sziával” elköszönök, ha ő is.

Miután eltűnik, bezárom ajtómat,  megragadom a gitáromat, és a fiókomban kutatok egy lap után, egy dalszöveg után, amit apránként egészítek mindig ki, minden héten egy sorral. Leülök a kanapéra a lappal és a hangszerrel, ölembe veszem őket, és megpengetem a húrokat. Elolvasom a lap tetején álló címet: Amelie.

köszönöm a játékot!

[→ második felvonás ←]

→ második felvonás ←

Minden egyes mondatom után szinte várom, hogy visszaszóljon. Várom, hogy igenis elkezdjen mentegetőzni, mert megérdemelném, hogy még ötmilliószor bocsánatot kérjen, bár igazából az is kevés lenne ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy mit is tett az elmúlt két napban. Sosem fogom elfelejteni azt a gonosz pillantást, a lekezelő, kioktató stílusát, és azt sem, hogy pokollá tette amúgy is pokoli életemet itt, a kastélyban. Ha valaki, hát Ő igazán érezhetné, hogy mennyire utálom ezt a helyet, mert nem tartozom ide igazán... Kicsit vigasztal az a monokli a homlokán, mondjuk valahol mélyen hirtelen megbánás és lelkiismeret-furdalás bukkan fel, de egyelőre elnyomom.

Félbeszakított mondatom közepén pillant rám először, és összeráncolom a homlokomat. Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem hozzuk többet szóba, nem is akartam. Csak az illett volna az adott környezetbe. Próbálom elnyomni azt a fejemben motoszkáló gondolatot, hogy talán azért csúszott ki a számon, mert tudatalatt ezt akartam mondani – de nem nagyon sikerül. Újból és újból végigpörgetem magamban a beszélgetést, hirtelen vöröses pír jelenik meg az arcomon.  Megigazítom a hajamat, miközben továbbra is valami reakcióra várok.

Megunom a várakozást, és belenyugvóan, harcra készen ülök le mellé. Ahogy rámnéz, szemeim megcsillannak egy pillanat erejére. Még nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó döntés volt, hiszen aki egyszer átvert, megteheti még egyszer, de kivételesen nem az eszemre hallgatok. Az úgyis az első pillanatban azt súgta, hogy tűnjek el innen, és soha többé ne keressem meg. Most valami mást választottam tanácsadónak... Előbb-utóbb kiderül, hogy helyesen tettem-e.

Kissé csalódottan pillantok rá, amikor kijelenti, hogy ennyi volt a mai foglalkozás. Felhúzom a szemöldökömet, de megadóan engedelmeskedem, bár nem engedem, hogy felsegítsen. Nem hiányzik még egy érintés erre a napra. Így is kipipálhatjuk egy évre előre körülbelül, hála annak az elborult pillanatnak, amikor mindketten megőrültünk kicsit. Meg hát amúgy is, érezze, hogy attól még haragszom.

Amint felpattantam, lerakom az asztalra a bögrét – majd hirtelen ötlet vezérel, és mégis belekortyolok. Nagy bajom már úgysem eshet, nem igaz? Imádom, hogy mindig pontosan tudja, hogy milyen teát szeretek. Szívesen meginnám mindet, de egyrészt már nem tudom bevenni a bájitalt úgy, hogy ne vegye észre, másrészt pedig mennem kell. Döbbent arcot vágok, amikor kijelenti, hogy két hét múlva találkozunk csak. Miért? Meghoztam a döntésemet. Nem én nem vagyok ebben biztos, hanem... Te?

- Itt leszek. -vágom rá gyorsan, már csak azért is, hogy be ne álljon egy kínos csend. - Hát akkor... Szia. - mondom, és már ki is lépek az ajtón. Csak ekkor tűnik fel, hogy milyen gyorsan ver a szívem, és hogy még mindig érzem az ölelését – később, az ágyamban fekve is erre gondolok, míg el nem alszom. Egyszerre jó és pocsék ez a nap: az biztos, hogy teljesen bediliztem.

♦ ♦ ♦

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! ♥

________________
vége

[Szabad!]

a pánik a búvár legnagyobb ellensége

Ajánlás

Azt mondják, hogy a zseniket és az őrülteket egy hajszál választja el egymástól. A mai napig úgy gondolom van alapja az ilyen feltevéseknek. Bármelyik nagy koponyát vizsgáljuk történelemből, a legtöbbnek volt valami furcsa rigolyája, egy-kettőről még az is bebizonyosodott, hogy lelki eredetű agyi probléma jelentkezett nála; laikusok számára: őrült volt. Az iskolában is több példát láttam már, az én koromban is, és most is. Sokak által "furának" titulált gyerekek elméjében olyan zsenialitás, talpraesettség, gyors észjárás lelhető fel, amit sok felnőtt ember megirigyelhetne.

Az ablakpárkányra támaszkodva bámulok ki a parkra. A tavat nézem, és azt az ágaskodó fát, amit utoljára öt napja látogattam. Ahogy bámulom az innen kicsinynek látszó gigantikus fát, visszaemlékszek a pár nappal ezelőtt történtekre. Beugrik Amelie arca, érzem az akkori időt a bőrömön, átjár az akkori érzés. Bűntudat és keserűség fog el, egy unott fintort vágok, és ellököm magam az ablaktól, majd becsukom azt. Kint kellemes márciusi idő van, de már eleget szellőzött az iroda.
Az asztal mögött álló fotelbe telepedem, magam elé bámulok és elmélyedek gondolataimban. Pár percig némán ülök a szobában, majd előrehajolok és felső fiókomból előveszek egy levelet.

A levelet a minap kaptam Dimitrijtől. Egy hivatalos ajánlás az iskola pszichológusához, azaz hozzám. Mondhatni nem lepődtem meg, mivel a Harington-lány is volt pár nálam párszor, még ha nem is rendszeresen, és ő csak egy példa. Nem hiába vagyok itt, komolyan mondták érkezésemkor, hogy lesz dolgom. Eddig főleg alsóbb korosztályból jöttek sokan (Ameliet kivéve). A "nagyok" valahogy megbirkóznak a háborúval, vagy bármi más problémájukkal; vagy egyszerűen félnek eljönni. Főképp a háborúval kapcsolatosak a problémák, vagy családiak, ahogy megszoktam. De ez az ajánlólevél más... Dimitrij leírta benne, hogy a fiú furcsán viselkedik, paranoid viselkedést mutat, a legtöbb tanár aggódik érte. Mivel az utóbbi napokban a hangulatom nem volt a helyzet magaslatán, kissé húzott szájjal nézegettem a levelet. Ennek nincs más oka, minthogy, akiket beajánlanak nem önszántukból jönnek, többnyire kötelezik őket, ezért nem olyan együttműködők, tehát az én munkám is nehezebbé válik.
Most viszont, hogy újra elővettem már jobban felkeltette a figyelmemet. A látogatás ideje: 1998.03.05. // Szerda, 17:15. Azaz öt perc múlva a fiú elvileg megjelenik az ajtóm előtt, de ez még nem olyan biztos, lehet nem is hajlandó eljönni.
Nem készültem, hiszen mivel kellett volna? A szokásos dolgokat intézem csak el: a szoba bűbájának megerősítése, kávé, illetve tea előkészítése, hátha szükség lenne rá, és a kiszellőztetett kellemes szoba.

Amikor kopognak az ajtómon magasba szökken a szemöldököm. Pálcámmal a zár felé legyintek, mire az kattanással kinyílik, ami persze nem azt jelenti, hogy az ajtó is tárva lesz.
-   Szabad!   - szólok ki, és felállok a helyemről, és megkerülöm az asztalt.
Amint belép, köszöntöm -    Szia!    - és mivel már tizenhat éves, kézrázásra nyújtom kezemet.

Az ismeretlen csak addig rémisztő, amíg meg nem ismétlődik.

___________________________________________________________

  Zavartan, szaggatottan fújtam ki a levegőt a vastag tölgyajtó előtt. Idegesen tördeltem ujjaim, szemeim csukva voltak, s lassan, próbáltam minden mást kizárni a fejemből. Elvégre elhatároztam magam, menni fog! Ha változtatni akarok a dolgokon, nincs más választásom, nemigen tehetek mást, márpedig igenis akarok változtatni! Nem hihetek benne, hogy nincs megoldás, hogy örökre ilyen maradok. A régi életem kell.
   Megigazítom a csíkos, házam színeivel mintázott nyakkendőt, feljebb húzom, kevesebb szabad teret hagyva nyakamnak, majd kinyitom szemeim. Mindig gyűlöltem a kötelezően elvállalandó dolgokat, foglalkozásokat, de ezúttal nem csupán arról van szó, hogy valaki beutalt a pszichológushoz - az utóbbi tanévben számtalan próbálkozás volt rá, - így egyrészt kezdtem sejteni, hogy van valami alapja is a dolognak, másrészt - nem voltam hajlandó bemenni annak a nőnek az irodájába. Egyetlen egyszer beszéltem vele, jobban mondva ő beszélt velem. Két napot töltöttem a gyengélkedőn. Nem bántott, csak elájultam, ami alapesetben gyorsan kezelhető tünet lett volna, a két nap viszont azért volt, mert nem votlam hajlandó eljönni. Inkább betegségek sorozatát színleltem, amit persze sorra bebuktam.
   Most viszont Jonathan Dobrev az iskolapszichológus, s mint a pszichológusoktól általában, tőle is félek. Megmagyarázhatatlan, de igenis tartok tőle, és most mégis erre az elbeszélgetésre készülök. Egyet már megfogadtam: ha arra kér, hogy feküdjek le egy robosztus, idegesítően kényelmetlen ágyra, elmegyek. De előbb adnom kell neki legalább egy esélyt. Amíg nem próbáltam, nem tudhatom milyen. Demetrius is mindig ezzel jön.
   Jó. Bemegyek. Nagy levegőt veszek, majd előkapok egy selyemzsebkendőt, hogy a kilincsre helyezve lenyomjam azt, majd beléphessek az irodába. Természetesen a szokásos formalitásnak is engedek.
- Jó napot! - köszönök illedelmesen, és óvatosan visszacsukom az ajtót, vigyázva, hogy talárom véletlenül se kapja be. A múltkor már megjártam vele, bár szinte biztos vagyok benne, hogy abban pár mardekáros keze is benne volt.
   Nem nézek a szemébe, sőt, még nagyon rá sem nézek, inkább a szobát kémlelem, valamilyen gyanús, szokásos pszichológus irodai berendezést keresek. Igen, az ágyat! S meg is találom! Szugerálom kicsit, nagyot nyelek, majd pár perc fejforgatás után a férfire emelem tekintetem, s észreveszem nyújtott kezét. Nagyot nyelek, s ádámcsutkám szórakoztatóan ugrál. Most kell megtennem. Nem lesz több lehetőségem.
   Fintorogva bár, de megragadom kezét, és próbálom határozottnak mutatni magam, ám ez már az első mozdulatnál megbukott. Remegő ujjaim elárulják valódi érzelmeim, így miután elengedi a kezem, gyorsan keresztbe is fűzöm őket mellkasom előtt, s próbálom minél kisebbre összehúzni magam. Bizalmatlanul nézek a férfi mögé, az asztal felé, remélvén, hogy a beszélgetés ott fog lezajlani, s nem áll módjában az ágyra invitálni.
   Nem akarok nyugágyat.

[Foglalj helyet, ahogy kényelmes!]

a pánik a búvár legnagyobb ellensége

Tekintet

Csak a szemét nézem. Nem fürkészve, hiszen az évek során kitanultam, hogy is viselkedjek a betegeimmel. Talán észre se venné, hiszen rám se néz. Semmi gond, Grisam. Hiszen tudom, hogy miért vagy itt - részben -, Dimitrij leírta nekem a részleteket, amit a legtöbben tudnak. De nem hiába küldtek hozzám, tudják, hogy más is rejtőzik a borzos fejben, mint furcsa viselkedés, antiszociális megmozdulások. De ne aggódj, azért vagyok, hogy segítsek neked.
Miért nem mondok ilyeneket vajon a betegeknek? Mert ezek a legsablonosabb, legtaszítóbb mondatok, amit az ember ilyenkor hallani sem akar. Óvakodnak tőlünk az emberek, mert félnek, hogy megtudjuk a titkukat, megismerjük őket, és ezáltal sebezhetővé válnak. Legtöbbjük makacs. Nem hajlandóak beismerni, hogy igazunk van, vagy hogy "turkálunk" bennük, mert nem akarják elfogadni, hogy betegek - még azok sem, akik önszántukból lép be a párnázott ajtón. Senki sem akarja őrültnek hinni magát, ha az, ha nem. Nem szabad őket betegnek kezelni őket, mert nem szeretik. De hiszen nem is betegek, csak lelkük csorbult meg valamely szörnyű oknál fogva, amitől szívük retteg. Jómagam sem szeretem őket betegnek nevezni, de hát szakmai ártalom... Sajnos.

Bár talán csak egy pillanatig néz rám, én halványan mosolygok - nem álmosoly, teljesen őszinte, ahogyan azt mindenki megszokhatta.
Riadt, és a félelem is tükröződik arcán. Próbálja magát minél összébb húzni, mintha itt valami bántódása esne. Pedig ha tudná, hogy itt mennyire biztonságban van... Nagyon nézeget, ezt két dolognak tudhatom be: 1. hogy csak a szemkontaktust kerüli, ami igenvalószínű, vagy 2. kellemetlenül érzi magát. Talán mindkettő, könnyen megeshet.
Amikor elengedem a kezét, nem ülök vissza a helyemre.
-    Foglalj helyet, ahogy kényelmes!    - az ahogy nem szigorú értelmében vett, én sem ülök le sehova, amíg nem választ helyet. Ha az ágyra ül, mellé ülök, vagy az ágy végére telepedem. Ha a földre telepedik, a puha szőnyegemre, ahogyan Amelie is tette, szemben foglalok vele helyet, törökülésben. Ha pedig egyszerűen a fotelbe ül le, visszasétálok az asztal mögé, és helyet foglalok a saját karosszékemben. Akárhogy is van, ő dönt, hiszen itt most ő a lényeg.
-    Kávét, vagy teát?     - kérdezem tőle, ha bármelyiket is megkívánja, az előkészített alapanyagokból a fürdőben elég hamar összedobom az italt. És természetesen én is iszok vele.
-    Tudom, kellemetlen a helyzet, és nem tudom, hogy jártál-e valaha pszichológusnál, de ha igen, biztos vagyok benne, hogy ezt már számtalanszor hallottad.    - mosolyodom el. Hangom teljesen természetes, baráti, semmiféle hivatali hangnem nincs szavaim között. -    Nem tudom, hogy csak kényszerből jöttél ide, vagy te is szerettél volna, a lényeg, hogy itt vagy. Tudom, hogyha most azt mondom, beszélj magadról, a gondjaidról, a barátaidról, akkor meg se tudnál mukkanni, vagy legalábbis biztos kerülnéd a lényeget, már csak önkéntelenül is.     - mosolyodom el ismét. Nem árulok zsákbamacskát senkinek, és eddig ez a módszer bejött. A betegeim bíznak bennem, remélem ez Grisamnél sem lesz másképp. -    Nem lesz nehéz az első feladatod, csak válaszolnod kell, egy-két komoly, elgondolkodtató kérdése...    - túlzásom kiemelem, és Grisam is hamar rájöhet erre, amint felteszem az első kérdést.
-   Mi a kedvenc színed?    -

[Teát.]

Az ismeretlen csak addig rémisztő, amíg meg nem ismétlődik.

___________________________________________________________

  Pár pillanatig sütkérezhet gyanútól perzselő tekintetemben, aztán úgy döntök nincs értelme bizalmatlankodni, még ha alapot találnék is neki igen rendesen. Inkább csak leülök az egyik székre, pontosan szemben az asztallal, és egy sóhaj keretében nyugodtan fújom ki a levegőt. Máris egy fokkal jobban érzem magam. Mármint már nem vagyok annyira ideges, ettől függetlenül ölemben fekvő ujjaim sorra tördelik egymást.
- Teát. – válaszolom kérdésére, szinte azonnal, talán már túl hevesen is rávágva. Gyűlölöm a kávét, egyszerűen nem tudom elviselni. Egy hónapja hánytam, pusztán a szagától… ha itt is megtenném, Dobrev kivágna, mint macskát… igen. Mint macskát gumicukrot tolni.

   Mikor visszatér, vékony ujjaim a bögre köré fonom, s magamhoz húzom. Tekintetem a teán tartom, mintha akár így is kiolvashatnám összetevőit. Vagy a jövőmet. Bár ebben sosem hittem, mindig is olyan bizarr volt az egész. Az én sorsomban ne turkáljon senki, főleg ne teafüvön keresztül. Gusztustalan. és mi van akkor, ha a sorsom nem szennyezi semmiféle, elázott, kidobásra ítélendő ízesítőanyag? Hah? Akkor mégis mit olvasnak ki abból a csészéből?
   Szemeim hirtelen szakadnak el a bögrétől, s gondolatban gyorsan próbálom meg összeszedni magam, mielőtt a belső dühöm, és misszióm a jóslások ellen végleg, nos... végbemenne. A fészkes fenét, hogy ennyire szóismétlek fejben. Le kell szoknom róla. Még jó, hogy a férfi beszél, különben teljesen elvesznék.
   Inkább belekortyolok a teába. Félénken, bizalmatlanul, az ízlelés puszta látszatát tartva fent. Szemöldököm enyhén megemelkedik, s konstatálom – méghozzá igen elégedetten – hogy Dobrev ért a teakészítéshez. Ritka ebben az iskolában az ily adottság. Nos, inkább lássuk, hogy a „szakmáját” mennyire érti.
   Kezem megremeg, ahogyan a bögrét az asztalra helyezem. Pontosan középre, velem szemben. Arcomon erőltetett mosollyal hallgatom végig, miről beszél, mindeközben elnézek feje mellett, s a fal egyenetlen réseit tanulmányozom. Elképesztő, és egyben idegesítő, mennyire lyukas ez a kastély!
   Amikor hosszabb monológja végéhez ér, hálásan elmosolyodok, de ez sem őszinte érzelem, csak az, amit szeretne látni. Éppenséggel valójában sokkal könnyebb lenne, ha csak beszélnem kéne kötetlenül. Igen, tudom, hogy az elég hosszúra nyúlna és nagyon sokszor nagyon messzire kalandoznék, de már készültem erre. Ráadásul úgy, hogy most ki fog faggatni, erre
   … a kedvenc színem?!
   Ismét mosolygok. Nem is, elnevetem magam, halkan, visszafogottan csak, de nevetek. Más esetben jól esne, de most csak kínomban nevetek.
- Nem.. én… nem tudom. – ránézek. Nem a szemébe, csak az arcára. A nevetés ellenére arcomon szenvedés tükröződik. – Tudja, ezen már rengeteget gondolkoztam a balesetem óta, de nem tudom. Tényleg… azt hiszem nekem nincs olyanom. – vonom meg vállam, mintha evidens lenne, de érzem, hogy valami nincs rendben, mármint a szokásos szorongáson és félelmen felül van valami. Nem tudom abbahagyni a nevetést, s ez egyre rosszabb. Halkan csinálom, szaporán kapkodom a levegőt. Megpróbálok légzőgyakorlatokkal élni, ahogy azt szoktam, de nem segít. Úgy érzem nem tudom leállítani, csak jön, csak… - Egyik szín sem tetszik igazán. – inkább beszélek, úgy jobb. – Mindegyik olyan… rossz. – ráncolom homlokom, mintha én magam sem hinném, de az egész hiteltelen, görcsös, hisztérikus nevetésem miatt. A szék karfájára szorulnak ujjaim, s érzem, hogy arcomon könnycseppek peregnek le. Lehunyom szemeim, mintha azzal mindent feledhetnék, de nem ilyen könnyű. Fogaim összeszorítva visszatartom a levegőt.
   Egy percig.
   Aztán újra levegőt veszek, s lassan fújom ki.
   Eltelik még egy perc, s a gyomromban a szorítás, az egész görcs kezd enyhülni.
   Mikor vége, teljesen vége szakad, arcom kezeimbe temetem, s térdemre támaszkodva nézek a férfi szemeibe.
- Úgyis tudja, miért vagyok itt. Ha eddig nem tudta, hát most látja. - Közlöm vele ridegen, minden vele kapcsolatos félelmet feledve, mintha az egész eltűnt volna a világról a teával együtt. – Nem vagyok normális. – suttogom a szavakat, melyek már fél éve megállíthatatlanul üldöznek.
   S melyek végre most utolértek.

[Azonnal jövök!]

a pánik a búvár legnagyobb ellensége

Gladiátorok és Haimón

Bólintok. Habár sokkal jobban preferálom a kávét, ebben a szobában sosem én vagyok a fontos - furcsa ezt mondani a saját irodámra, de Grisam sem miattam van itt, hanem önmagáért. És most én is csak miatta vagyok itt.
-   Azonnal jövök!    - mondom. Direkt nem kérdeztem meg tőle, milyen teát is szeretne, különleges szakértelmem van a teákhoz, és az ízfokozó, kiábrándító bűbájok terén - bármit is fog inni, ha jól sikerül a varázslatom, ízleni fog neki. Lehet, hogy csalásnak mondaná valaki, de ugyan, mi számít csalásnak egy pszichológusi kezelésen? A cél szentesíti az eszközt, épp ezért másabbak az én teáim, és éppen ezért van az amortencia-főzethez hasonló bűbáj a szobán. Óvatosan kell bánni ezekkel a bűbájokkal, voltaképp elég veszélyes is lehet, hogyha az ember elrontja. Az átlag mágusok vagy nem tudnak ezekről a varázslatokról, vagy nem használják őket, mert bonyolult megtanulni őket, és a hétköznapi életben majdnem feleslegesek. Én viszont sok szakkönyvet olvastam, rengeteg gyakorlatot végeztem egyetemi éveim során, így az esetek döntő többségében sikerülnek, és ez csak a hasznomat szolgálják - így a betegét is, és ez a lényeg, nem? Akkor hol itt a csalás? Az optikai csalódás is csalás?
Kimegyek a fürdőbe, megcsinálom a teát, és magamnak is keverek egyet, de abban természetes nincs semmiféle mágia. Ránézek a kávés zacskóra és megkívánom a kávét. Amíg a fürdőben tevékenykedek, elég ideje van Grisamnak, hogy kifújja magát az első találkozás sokkjától, és akár nézegethessen a szobában.
Mikor visszaérek még mindig a fotelben ül. Elé helyezem a teát, és magamnak is leteszem, majd leülök.
-     Remélem ízleni fog.
Felemelve a teát, kicsit megfújom, körözgetek a csészével, majd belekortyolok. Nem nézek egyenesen Grisamra, de megfigyelem reakcióját. Remegő kéz, ideges tekintet, furcsa, apró mozdulatok. Dimitrijnek igaza volt, a fiú valóban paranoid viselkedésmotívumokat mutat. Ismét belekortyolok a teámba. Kellemesen meleg.
Mosolya nem őszinte, de nem akadok fent ezen a kis részleten. Még, ha nem is mutatna paranoid vonásokat, akkor is megérteném izgalmát. Senki nem érzi először jól magát egy olyan ember közelében, aki "az agyában akar turkálni". Pedig milyen rosszul tudják! Semmit sem akarok én az agyuktól, én a lelkükbe szeretnék belátni, hogy megnézzem, mi a hiba, és kijavítsam.
A "baleset" szó azonnal jelzőharangot gongat a fejemben, de külsőleg ebből Grisam semmit nem vehet észre.
A fiú zaklatottá válik a kérdésemtől, amiből egyből levonom a messzemenő következtetéseket, miszerint a szuper módszerem most nem igazán használ. Itt teljesen másról van szó.
Apróbb rohamára nem reagálok, hagyom, hogy maga kezelje, bizonyára nem ez az alkalom, a kétségbeesést nem látok az arcán, csak mérhetetlen zavart és lelki fájdalmat. Az arc mindent elárul. Egy perc múlva már visszanyeri arcszínét, izmait is elereszti, a roham véget ér. Jó jel, hogy tudja kezelni ezeket a rohamokat - ez arra enged következtetni, hogy tudatában van problémájával, vagy csupán az, hogy van neki.
Ahogy suttogva kimondja azokat a borzalmas szavakat, megsajdul a szívem. Soha senkinek nem szabad magáról hinnie, hogy nem normális, hogy kevesebbet ér másoknál. Soha, senkinek, főleg nem egy elveszett tinédzsernek a háború közepén. A háborút egyelőre nem keverem bele. Inkább kortyolok még egyet a teámból, és leteszem az asztalra. Két kezemet a karfákra teszem.
-    Nincs olyan, hogy nem normális.  - mondom nyugodtan, mintha az előbbi rohamnak nem is lettem volna szemtanúja. -   Mindenki normális. Talán a gladiátor nem volt normális, amikor kiállt egy óriási, kiéheztetett állat elé? De, csupán rákényszerítették. Talán Haimón nem volt normális, amikor elment Antigonéval együtt meghalni a barlangba? De, csupán szerelméért és az igazságért áldozta fel magát.
Kis szünetet tartok.
-    Milyen baleset?

[Nem érti. Én nem vagyok hős. Nem kényszerít semmi, és senki, és nincs is miért feláldoznom magam. Én egyszerűen csak félek… mindentől.]

Az a baj, hogy nőnek az árnyak,
Feketén a falról néz a félelem.

___________________________________________________________

   Nincs olyan, hogy nem normális. Igen. Nagyon sokáig én is ezzel nyugtattam magam. Rengeteg könyvet olvastam az elme betegségéről, minél jobban próbáltam kapaszkodni abba, hogy ez csak egy betegség, ami egyszer majdcsak átfut már rajtam. De az ember nem rohanhat örökké a félelmei elől, főleg ha milliónyi van neki. Parányinak érzem magam, ahogyan a székben ülök. Soha nem voltam még ennyire jelentéktelen, nem számítok senkinek sem. Lassan csóválom fejem, miközben beszél. Nem értek egyet vele. Hiába mondja, neki ez a munkája, ezt kell mondania.
   Haimón említése meglep, nem sokan ismerik a muglik mitológiáját a mágusok között, ez némiképp növeli a tiszteletet Dobrev iránt. De még így sem könnyű. Sosem lesz az. Viszont a példái szörnyűek.
- Nem érti. Én nem vagyok hős. Nem kényszerít semmi, és senki, és nincs is miért feláldoznom magam. Én egyszerűen csak félek… mindentől. – mondom neki halkan, mint aki hitét vesztette. Alapvető esetben nem beszélek ilyenekről másoknak, főleg nem tanároknak. De ez az ember azért van most itt, hogy segítsen nekem, s egyre inkább megbízok benne, ahogyan a szoba, és a környezet is egyre szimpatikusabbá válik. Kezdem kényelmesen érezni magam a székben, míg nem jön az újabb kérdése. A baleset.
   Senkinek nem meséltem még róla. Nem mertem, nem tudtam. Tudják, hogy történt valami, valami súlyos dolog, de a részletekről senki sem tud. Nagy levegőt veszek, szóra nyitom ajkaim, majd kifújom a levegőt. Nagyon nehéz felidéznem. Az orvosok úgy tudják, nem is emlékszem semmire, de sajnos ez hazugság. Minden egyes percére emlékszem, mintha csak tegnap történt volna.
- A nyáron történt. – mintha hangszórókból hallanám hangom vissza. Egészen idegennek tűnik, csupán a sztori melenget belülről. De ez nem az a jó fajta melengető érzés. Ez az, ami mindent felborít maga körül, és felemészt. – Volt egy lány… Lilynek hívták, és már több hónapja együtt voltunk. Nagyon szerettem… - szeretem. – csak hogy ő mugli. Egy este átmentem hozzájuk, a ház oldalán másztam fel hozzá, az egyik tetőtéri ablak volt az övé. Úgy terveztük, hogy akkor este megtesszük… tudja. – mosolygok rá esetlenül. Biztosan érti, elvégre tinédzserekkel foglalkozik. Ez a munkája. – Minden rendben ment, egészen addig, amíg meg nem találta nálam a pálcám. 9¾ hüvelyk, vörösfenyő, egyszarvúszőr. – nem tudom miért mondtam el ezt is. Arcomon enyhe zavartság tükröződik, de egy fejcsóválás után az is eltűnik. Talán kellett egy biztos pont az életembe, amit elmondhatok hangosan is. Valami, ami nem hagyott cserben, amit nem vesztettem el azon az éjszakán. – Már korábban próbáltam neki elmagyarázni a Roxfortot. De egy szót sem hitt el belőle. Azt tudta, hogy valami különleges iskolában tanulok, de amikor az igazat mondtam el neki, egy szavam sem hitte el. Konkrétan nevetséges bolondnak nevezett, és kijelentette, hogy ha mégegyszer meglátja a pálcát, akkor ne is reménykedjek benne, hogy velem marad. Persze akkor még nem zavart, akkor még nem voltam ténylegesen bolond. – megvonom vállaim, és folytatom. – Próbáltam kimagyarázni magam, de azt mondta, nem akar egy dilissel járni, és hogy menjek el. Azt mondta, hogy a többiek röhögnek rajtam, amiért magamnál hordom a „vacak botot”, és ő megvédeni sem tud, mert úgy gondolja, igazuk van. Nem tudtam neki megmagyarázni, meg sem akart hallgatni. Kijelentette, hogy vége, így összeszedtem magam, és elmentem. – nagyot nyelek, érzem, hogy arcomról egy újabb könnycsepp folyik le. – Mikor kiléptem az ablakon, már esett az eső. Még mielőtt elértem volna a következő ablakig, megcsúsztam, és leestem a tetőről. A következő emlékem már az, hogy a kórházban vagyok, és mikor felébredek, bepánikolok egy csokor lufi láttán. – ruhám ujjával törlöm le arcom és kiegyenesedve a férfira nézek. Ez volt a történetem.
- Súlyos koponyazúzódás és agyrázkódás. Személyiségzavar. Azóta mindenhol jelen van a félelem. Teljesen más ember lettem, és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, hogy újra a régi önmagam lehessek. Egyetlen barátom sem maradt, ami érthető. Mégis kinek lenne szüksége egy ilyen szánalmas, idegbajos nyámnyilára? – kérdem, bár választ nem várok rá, sőt. Nem akarom, hogy válaszoljon. Inkább megragadom ismét a bögrét, s nagyot kortyolok a teából, megelőzve, hogy újra elsírjam magam.

[Grisam]

a pánik a búvár legnagyobb ellensége

Agy

Ellenkezése után nem szólalok meg. Nem látom értelmét, hogy most győzködni kezdjem szavának ellenkezőjéről, vagy a félelemről egy fasza kis monológot szavaljak.
Amikor rákérdezek a balesetre nem is várok igazán választ. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja elmondani, milyen balesetről van szó, de meglepettségemre egyből kötélnek állt. Paranoid és ahogy figyeltem, mintha minimális OCD előjelei is mutatkoznának nála, de erre nem mernék megesküdni; mégis egyből előállt a traumájával, ami felettébb érett gondolkozásra utal. Nem csupán érett, hanem egészséges gondolkozásmódról árulkodik, és ennek meglehetősen örülök.
Miközben hallgatom szavait, meg sem mozdulok. Még pislantani is csak nagy ritkán engedem meg magamnak. Teljes mértékben szavaira és testére figyelek. Tekintetemet le sem veszem arcáról, de testének minden mozdulatát figyelem szemem sarkából, épphogy csak a lábát nem látom. Mélyen elgondolkozok magamban. Teljese mértékig figyelek rá, de közben agyam óhatatlanul dolgozni kezd, elmélkedni és spekulálni.
Hangja egyre bátortalanabb, tekintete egyre zavartabb az emlékek fátyolfüggönye mögött. Először azt hiszem, abbahagyja a történetet és ismételten egy roham tör rá, de tévedek. Elmondja, hogy leesett egy tetőről és fizikai sérülést szerzett, ami kihatott agyi működésére. Legszívesebben én is megcsóválnám a fejemet, pont ugyanúgy, ahogy ő tette, de nem teszem, nehogy félreértse - csendben hallgatom tovább. Elkezd könnyezni. A könnyek jók, kicsepegtetik magukból a hatalmas fájdalomtengert, amit az ember magában hordoz. Nagyon-nagyon lassan, de csepegtet, mint, amikor a cseppkövek gyönyörű formájukat öltik fel évszázadok és évezredek alatt.
Az agyi érintettség egyáltalán nem hanyagolható el körülmény, én mégsem hiszem, hogy csupán ettől lenne. Bár "nem vagyok igazi doktor", nagyon-nagyon sokat tanulmányoztam az agyi működést, minden neurológiai, biológia, kémiai szempontból, szóval eléggé képben vagyok az ehhez hasonló esetekkel - már amennyire képben lehet lenni vele. Az agy az ember legkiszámíthatatlanabb része. Egész testünk egy csoda, amikben további csodák mennek végbe, van olyan eset, amire egyik élő orvos sem tud magyarázatot adni. Az agy olyan, mintha a világtörténelem összes ilyen tanácstalanságát és csodáját összeadnánk és tizedikenre emeljük. Vagy még annál is többre. És ami a szépsége az agyban és elmében, az a tragédiája is: bármi megtörténhet, soha semmiben nem lehetünk biztosak.
Története végén bőszen kortyolgatni kezdi teáját, könnyeit visszafojtva. Torka láthatóan összeszűkül, feszeng, és elképesztően elveszett. Ez a legjobb szó Grisamra: elveszett.
Némán ülök. Lassan én is a bögrémért nyúlok, beleiszok én is a meleg teámban, belenézek közben a pirosló folyadékba. A teafű imbolyogva úszkál, céltalanul, mint Grisam a világában. Most nem teszem vissza az asztalra a bögrét, hanem magamnál tartom, a kezemben, hogy melegítse azt.
Ránézek a fiúra, és egy észrevehetetlen mosolyt engedek meg magamnak.
Kis szünetet tartok, egyrészt azért, hogy megnyugodjon, másrészről, hogyha meg akar szólalni, megszólaljon. Akár végtelenségig itt tudnék ülni, várni a válaszára: ebben nagyon különbözünk Dimitrijjel. Hála istennek nekem végtelen türelmem van, ami nem árt ebben a szakmában. Végül megszólalok:
-    Grisam  - szólítom nevét, mert ez nagyon fontos. -, azzal, hogy ezt elmondtad, büszke lehetsz magadra. Nagyon is rendben vannak a dolgok a fejedben, ha fel tudtad azt mérni, hogy nekem elmondhatod a történetedet.
Leteszem a teát a kezemből, mert már égeti a tenyeremet.
-    Minden egyes problémára van megoldás, és minden megoldás két lépcsővel kezdődik, de tényleg az összes. A többi lépcsőfok már a problémától függ. Első, hogy felismered, hogy problémád van. A második, hogyha nem tudod megoldani egyedül, segítséget kérsz. Ezzel a két lépéssel egyszerre az összes problémádat meglovagoltad.
Egy mosolyt megengedek, majd kicsit megmozgatom magamat a székben, hogy ne tűnjek túl merevnek.
-    Ez most egy lehetőség, egy alkalom arra, hogy a segítséget megkapd. Ha szeretnéd, többször is adok ilyen alkalmat, számszerint annyit, amennyit szeretnél. De most, az első alkalommal azt szeretném tőled kérni, hogy csak beszélj. Amiről csak szeretnél, ami kikívánkozik belőled, amit a világra zúdítanál, ha lehetne. Most én leszek a világ, ami most kíváncsi a véleményedre az étkezdei brokkolilevesről, vagy a legmélyebb félelmeidről. Kezdd, ahol akarod, hagyd abba, ahol akarod.

[- Felismertem a problémát. Nem mintha nehéz lett volna.]

Van egy seb,
mely sosem gyógyul,

___________________________________________________________

   Aprókat kortyolok a teából, majd visszateszem az asztalra a bögrét, pontosan úgy, ahogyan előtte volt. Jobbra és balra is ugyanakkora szabad hely van kihagyva, tehát éppen az asztal közepén van. Tökéletes.
   Csend van, amit sosem bírok könnyen mások társaságában, így tenyereim combjaim alá dugom, vállaim kicsit feljebb húzom, és kissé előre hajolva meredek a lábaimra. Nem lennék képes ránézni. Annak örülnék a legjobban, ha most azt mondaná, hogy oké, mára ennyi volt. Emészteni szeretné a témát és a történetem, így majd legközelebb előrukkol valamivel. Valami speciálissal, meglepővel, amivel hipp-hopp visszaránt a régi önmagamhoz. Milyen jó is lenne. Vajon a varázsvilág pszichológusai mennyivel tudnak többet, mint a mugli pszichológusok?

   Ahogy megszólal, kissé összerándulok nevem hallatán, de nem mozdulok, ugyanebben a pózban hallgatom végig mondanivalóját. Büszke. Elmosolyodom. Hát hogyne. Büszke. Mégis mire? Nem büszkeség ez, sőt… elég nagy szégyen ha az ember a múltjáról csak ilyen nehezen tud beszélni. Legyen az akármilyen is. Nincsen erre mentség. Kedves, és jófej próbál lenni, hogy nekem könnyebb legyen, de nekem nem ettől lenne könnyebb. Még ki kell ismernie. Igen.
   Halkan felkacagok következő mondatait hallva, s nem törődve azzal, hogy mennyire idegesítő szokásnak tartom a dolgot, most kivételesen közbe vágok. Egyszerűen muszáj.
- Felismertem a problémát. Nem mintha nehéz lett volna. – ejtem ki a szavakat, az előzőekhez képest viszonylag könnyedén, ám még mindig cipőm bámulva. – A segítséget pedig már nagyon rég kértem. Más kérdés, hogy az milyen minőségben érkezett. – itt már rá nézek, s az előbbi mosolynak semmi nyoma arcomon. Egyáltalán nincsenek kellemes emlékeim a mugli orvosoktól, akik annyira de nagyon segíteni akartak.
   Nem akarok ellenszegülni akaratának, mert tisztában vagyok vele, hogy annak semmi értelme nem lenne, azonban azzal sem értek egyet, amit mondott. Olyan szaga van, mintha csak azért csinálná, hogy hasson rám, ahelyett, hogy ténylegesen elkezdené a kezelést, vagy tudomis én mit.
- Köszönöm. – bólintok, hangomban érződik a hála, hiszen tényleg hálás vagyok, hogy meghallgat, és foglalkozik velem, még ha neki igazából ez csak munkának is felel meg. A lényeg, hogy a lehetőséggel mindenképpen szeretnék élni, azonban nem pont azt szeretném, amit ő elképzelt most. – N-nem. – nagyot nyelek, és arcára nézek. Nem szemeibe, csak az arcára. – Nem. A semmiről nem lehet beszélni, ahogyan a semmibe sem. Nem. – csóválom meg fejem, s közben karjaim megremegnek kissé. Kényelmetlen helyzet, tekintetem el is kapom, félek, hogy megrovó pillantást fogok kapni, de nem megyek ebbe bele. Nem tudok kötetlenül beszélni, nekem ez nem megy. Ha nem kérdez semmit, akkor mégis mit mondjak? Ez nem így működik.
   Érzem, hogy szívem egyre hevesebben ver, és kezeim felhúzva, a szék karfájára markolok. Nagy levegőt veszek, s igyekszem legyűrni a rossz érzést, a betegségem, ha hívhatom így. A helyzeteket, amikor túl nagy a nyomás rajtam, még mindig nem bírom.