+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Seraphin Austin Cameron Lamartin (Moderátor: Seraphin Lamartin)
| | | | |-+  Resurrectio
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Resurrectio  (Megtekintve 2442 alkalommal)

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 05. 22. - 22:08:51 »
+2

*A felkelés csalóka élvezete, az ébredés röpke mámora nem érte meg ezt a mai napot. Az a sovány öröm, ami akkor ér, amikor minden szervem mozdul a reggellel, amikor az izmokból kienged a rémálom görcse, vagy az altatófőzet kábasága, már rég odalett. Összeestem és idehoztak, miközben botorkálás nélkül, lehajtott fejjel tartva magam, a talárt összemarkolva magam előtt áthaladtam a bejáratot jelző kirakaton hátrapillantottam a Mungóra. Soha többé. Ezerszer megfogadott, de soha be nem tartott két szó, olybá tűnik, elkísér ide is.
A kezemben tartott pálcára nézek, elrejtem a talárom alatt. A mugli világban így is túl feltűnő vagyok, fekete hosszú, pontosan a földig érő fekete köpenyben, akármilyen gondosan gombolom is össze a bejárattól néhány méterrel elhúzódva. Reszketnek az ujjaim és homályos a szemem, de valamelyest azért sikerül eltalálom a gombokkal a fekete lyukakat, voltaképpen nem értem, miért nincsenek ezek eleve úgy bűvölve, hogy megtalálják egymást, akkor nem kéne így, az altatótól kásás elmével szerencsétlenkednem velük. Kész szerencse, hogy egy elhagyatottabb utcáról nyitották a bejáratot, nem vagyok felkészülve arra, hogy avatatlan szemek bámuljanak, mégis valahogy...
Megborzongok, talán csak a hideg szél az oka, a felhős ég alatt hömpölygő fagyos levegő, a saját dermedtségem, a gyengültség, vagy Caeo álszent fájdalomcsillapító főzete, amitől a nem várt álom elragadott és ő addig ki tudja mit csinált velem. Azoknak a varázslatoknak a nyoma is lehet a pillanatnyi rosszullétem oka, amitől a falnak tántorodom, nekitámasztom a fejem, a karom, óvón nekiszorítom az oldalam, mintha csak ott fájna a legjobbabb, pedig nem. A hátam. Csapongó szorítás a gyógyszer gőzén túl az érzés, a felszaggatott betűkből csorgó nedvet még mindig érzem, érezni vélem.
Igazad volt kedves, erőszakos, hízelgő, megjátszósan gyenge, de kígyóravasz iskolatársam, valóban gyenge vagyok, és ágyban lenne a helyem, de akárhol máshol, nem egy ilyen halálszagú folyosón megszorítva, sarokban mintegy. Valamit tenni kellene értem, bennem, helyrerakni, de ahhoz a lényemet kellene kiemelned belőlem, hogy a testem még valaha is bárkinek a hasznára legyen. Nem tudsz megmenteni és nem kell megmentened. Erről persze nem fogjuk tudni meggyőzni egymást. Vagy ő túl jó hozzám, vagy én vagyok túlságosan rossz magammal. Hiszen ez is egy lehetséges variáns. Saját magam kárhoztatom el. A saját vesztem okozom. A saját végzetem hollószárnyaiban kapaszkodok, a hátára kuporodva szárnyaltam felfelé és felfelé, míg végül most a zuhanást csak az én elmém érzékeli a mindennapok lassú, rángó sodrú óráinak, valójában egy már egy gyorsuló spirál, közel a földet érés, a kemény csattanás, a tüdőmből felpréselt vér és levegő egyvelege fátyolt rajzol majd fölém és beborít, bizarr szemfedél gyanánt.
Összerezzenek, megcsúsztam a falon, ez visszahozott a koraesti magányba, azt sem sejtem milyen nap van, amikor délelőtt elindultam csak az számított, hogy célba érjek, funkcionálisan, az, hogy közbejött az ájulás mindennél jobban megingatta a realitásérzékemet. Nehezen indulok neki, bizonytalan lépéseket teszek, de a félelem a gyomromba mar, sokkal zsigeribb, mint az odabenti ódzkodásom a medimágiák minden lehetséges válfajától. Megtorpanok, körülnézek. Ez egy mugli utca, ahogy az otthonom is egy mugli utcában van, sehol nem vagyok biztonságban, mihamarabb vissza kell térnem a Roxfortba! Nem akartam hopponálni, félve a hibától, de aligha maradt más lehetőségem, elővonom a pálcám és meglendítem, senki nincs, aki láthatna.*

Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 05. 23. - 15:59:35 »
+2


   Távolról figyeli. Nem pont így tervezte, de így sem rossz. 
   Az indulat, amely elcsitult, amikor megtudta, hogy itt fekszik a Mungóban, és nem a halak rágják a folyó fenekén, nem egy kukából fog előkerülni a város keleti részéről, újra feltámad. Elemi erővel fojtogatja a torkát. Sötét, terhes, gyilkos indulat, amellyel darabokra tudna szaggatni bármit, ami most a keze közé kerülne. Bármi történhetett volna vele. Egyszerűen bármi. Idióta. Hülye. Szerencsétlen nyomorult.
   Résnyire összehúzott szemekkel nézi, miközben tudja, Shannon úgysem veszi őt észre, nála tapasztaltabbak elől is elrejtőzött már, de Shannon mintha nem is akarná kiszúrni a veszélyt, csak azért hordozza időnként körbe riadt szemeit, hogy kihirdesse, mennyire retteg. Mert leszáll az éj, előmásznak a szörnyek… Nem lát az semmit. Botladozik, úgy fogja össze magán a köpenyét. Lesunyt fejű, bukdácsoló őz. Potenciális hulla: Követeli magára a bajt.
   Mint egy rossz flashback, törnek rá a vérben úsztatott képek, a vinnyogó, könnyektől szörcsögve fuldokló neszek. Shannon arca. Eltorzuló vonásai, engedelmesen kitágult szemei, a teste, a bőre, a bőre… az az exponenciálisan egyre több és több darabra hasadó, fordított kirakós. Forró borzongás szántja végig a gerincét, ahogy a sikoltozás concertója visszacseng a fülében édes diszharmóniával.  Rohadt nehéz volt abbahagyni. Rohadt nehéz. Még mindig vért könnyezik a háta, még mindig látja maga előtt. Milyen… szép… szörnyű… Szomjas torokkal nyel egyet. Vörös köddel árasztja el az agyát az indulat. Látja maga előtt azt a hullát. Látja maga előtt azt a kiürített tekintetet, azt a homállyal burkolt, zöld lencsét, amelybe soha többé nem fog visszatérni a makacs üvegként pattanó hűvösség. Egyszer eljön az a soha. Mi lesz akkor… velük? Tökéletesség… a szétbaszott alkotás.
   Az idegen férfi óvó, de mégis feszült indulattól fűtött mozdulattal kapja el a szédelgő testet. Erősen megtámasztja a vállát, mielőtt még összeesne ott a nyílt utcán. De egyúttal már csavarja is ki a kezéből a varázslatra emelt pálcát. Láthatóan nem beszámítható, jobb, ha nincs nála efféle veszélyes játékszer. Még csinál valami ostobaságot ijedtében, mert bizonyos, hogy halálra rémül a felbukkanásától. Ez a legkevésbé se zavarja. Legalább edződik az a verébszív.
   Felismeri vajon a tekintetét így is? A szája szegletének korcs rándulását a hamvadó cigarettaszállal ölelkezve? Nem számít, nem is törődik ezzel most. Shannont figyeli minden idegszálával. Épségben van, ha nem is túl jó bőrben. Sistereg benne az indulat. Uralkodik rajta.
   Mélyen az arcába néz, kreolságát mintha derítőben mosták volna, nyúzott, kába. Legszívesebben most azonnal végignézné tetőtől talpig, megsérült-e, hol, mint és hogyan. Puhán rajzolják az ujjai a megviselt, szétcsúszó vonásokat, ujjhegyei végén vibrál a harag.
- Rosszul vagy. – Nem kérdés, kijelentés az idegen, még ilyen nyersen is behízelgő orgánumú hangon, támaszt nyújt a szédelgőnek, Brodowski árja fajtájáról meg menjen csak a pletykálás, hogy milyen ványadt fiatalembereket ölelget a nyílt utcán. – Mi történt?
   Alig vár választ. Gépiesen körülnéz, tekintete önkéntelenül csimpaszkodik a másik riadtan vergődő pillantásának útjába. De az utca néptelen, és különben is szürkül már. Talárt visel ő is, feketét, joviális kis temetkezési vállalkozó. Valahogy szégyenné vált a hatalomátvétel küszöbén mugli ruhát húzni. Alig magasabb így Shannonnál, vagy talán egymagasak lehetnek. Furcsa nézőpont, szokatlan, idegesítő, hiányzik a megszokott fölény, magasságé és a tömény színhúsé.
   Nem is várja meg a választ, csak pillantása néma, rezzenetlen barnaságával mutatkozik be, odébb vonja az utcán. Hiába tűnik néptelennek a környék. A keze a csuklójára fonódik, mint egy acélbilincs, épp csak Brodowski kezének tapintása más, puhább, finomabb, nem olyan száraz, karcos, sebes a téli fagytól, mint a sajátja. Persze, annak a szarosnak jó dolga van a pincében, a fél seggét se kell megmozdítania.
   Rá se néz Shannonra, most, hogy megvan, a felszínen legalább elsimultak féltékeny ösztönei, a köpenye takarásában pálcát húz.
- Készülj, hoppanálunk.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 05. 23. - 19:57:58 »
+2

*Az a férfi pontosan a semmiből került elő.
Mire jók az ösztönök, ha jeleznek, de nem tudom értelmezni a jeleiket? Éreztem, hogy figyelnek, talán ez volt az a futó rosszullét, ami betetézte a bajaim, tudtam, hogy alaposnak és óvatosnak kell lennem, mielőtt elragad valamelyik árny a számtalan körül, de nem láttam! Néztem, de nem láttam. Figyeltem, de nem észleltem. Mennyire kiszolgáltatott és gyarló egy pálcájától megfosztott varázsló, undorodom az érzéstől, ahogy mindig is történt, hiszen már annyiszor megesett, esetlenül kapok a vessző után, ami azonban eltűnik az idegen határozott és magabiztos kezében. Ő pontosan tudja, hogy mit csináljon és hogyan a varázspálcával, én pedig mindig lekésem azt a pillanatot, amikor fordíthatnék vele a sorsomon. Mint most. Ólálkodva követ engem ez a megalázó helyzet, mintha fel akarná hívni valamire a figyelmem. Talán arra, hogy ideje a Temzébe fojtanom magam. Az életképtelenségem fáj nekem, nem tudom, mire volna szükségem ahhoz, hogy végre összeszedjem magam, leforrázottan állok az idegen fogásban, mindössze némi berzenkedő rázkódás az, amit produkálni tudok, mielőtt megadnám magam a sorsnak és a helyzetnek, felmérve kicsit éberebben a helyzetet, sóvár pillantással követve az eltűnő pálcám útját, majd a férfi arcába bámulva nézek szembe a sorssal. Összeszorított foggal, megfeszülő haraggal, holott tudom, hogy csak magam hibáztathatom.
Nem ismerem ezt az arcot, kissé telt, hajsúlytalan áll, kerekded vonások, magas, értelmes homlokot ellensúlyozó jellegtelen szempár, fekete haj. Összességében nem szimpatikus arc, de nem is hordozza magában a bizonyosságot, hogy pszichopata lenne, egy őrült szervrabló, de az is egészen biztos, hogy nem egy elkallódott orvos, aki azonmód vissza is akar terelni az effélék szerint engem megillető ágyhelyre. Caeoimhin, még két percet kellett volna tartóztatnod, hátha akkor elmegy! Késő bánat.*
-Semmi uram, köszönöm, csak...-*döbbenetesen remeg a hangom, liftezik a gyomrom az idegességtől, összeszorul a torkom, alig préselem át rajta a levegőt, az átrohanó pánik teljesen elvakítja a látásom, józanságom, tiltakozva a mellkasának feszítem a kezem, hogy kitörjek, miközben viszont a falnak szorul a hátam, mintha az volna az én mentségem.
Nem ilyen egyszerű, semmi nem ilyen egyszerű, elkapom a fejem a kezétől, bizalmaskodó simogatása annyira... felzaklató, rábámulok. Akár perverz is lehet, éppen annyi eséllyel, mint amennyivel nem az, de ez az érintés, ez túlságosan is gyanús ahhoz, hogy csak egy ártatlan járókelő emberbaráti aggodalma legyen. Ártatlan járókelő. Megint átverem magam, hiszen nem hiszek az ártatlanságban, nemhogy nem hiszek, tudom, hogy nem létezik, legalábbis nekem már ebben az életben nem jut ki belőle. A bűnös érzés az álmaimban is kínoz, az ébrenlét óráiban pedig másfajta igazságosztók félemlítenek meg. Most komolyan, mit akarhat tőlem ez az alak? Mit ronthat még rajtam? Legfeljebb én fertőzöm össze a saját nyomorúságommal, hogy aztán ő is befekhessen velem a rángatózó elmebetegnek fenntartott kórházszárnyba.*
-...futó rosszullét. Most jövök a kórházból-*fejezem be egy hosszú pillanatra elegendő hatásszünet után, ami alatt hiába is próbáltam megszabadulni tőle, a középmagas, taláros férfi nem hagyott menekülni. A talár ténye, ahogy eljut a tudatomig, nem tölt el megnyugvással, inkább nyugtalanít.  Eddig is nyilvánvaló volt a varázsló mivolt, ahogy a pálcáért nyúlt, meg egyáltalán, érezte a bennem csapongó kezelhetetlen, rosszul koordinált mágia az övét, a hatalom, főleg, ha jelentős, nem tűnik el csak úgy, a varázslók mindig valahogy, kirínak a tömegből, akkor is, hogyha nem teljesen idióták. A hatalomnak íze van. Az erőnek sajátos fémes-vasas utóérzete, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyva. Háborogva veszek egy mélyebb levegőt, de ahogy a kezemet fogja, és barna szemében kell bámulnom a tükörképem nem lesz jobb, nem lesz könnyebb.*
-Kérem ne-*súgom halk tiltakozásul, közel lépve, vagy inkább látszatra nekitántorodva, a talárja alatt mozduló kezét megragadva, mielőtt a saját pálcáját úgy használja, ahogy nekem kellett volna az enyémet. Ha nekem nem sikerült, akkor neki se legyen meg ez az öröme. Túlságosan közel kerültem hozzá, jellegtelen, zsíros karakterű, de a hidegtől kiszáradt bőrének az illatát is érezni vélem, megszédülök a közelségében. Van valami sajátosan illetlen ebben a helyzetben, nem akarok, és nem is lenne szabad hozzáérnem, a varázslónak a pálca a fegyvere, de egyszerűen ez marad.* -Engem... várnak. Nagy baj lehet belőle.
*De még mennyire, hogy nagy baj lesz belőle, bár arra még nem volt példa, hogy ne jelentem volna meg valahol, ahol meg kellett, a két kényszerítő erő valamelyikének még soha nem mondtam nemet, és most hirtelen legalább annyira rosszul érzem magam, de nem hagyhatom, hogy csak úgy elraboljanak, vagy ha auror bevigyen a kapitányságra, mert minek? Nem vagyok elkövető, nem csináltam semmi rosszat. A vérem tisztasága a mocsok karátjaiban mérhető, mégis miért kell ezt a rendszert is legalább annyira megszenvednem, mit akármelyiket?*
-Add vissza a pálcám, és hagyj békén-*a hangom már határozottabb, meglehetősen ellenszenved benne ez a megjátszott, törékeny magabiztosság, a sugallata annak, hogy bármi biztosítékom van ellene. Igen, akár lehetne is, az a simogató, erős kéz, a pálcát egészen biztosan jobban forgatja ennél a férfinél, biztosan legalább négyszer olyan erőszakos, a lelke rezzenetlen mások szenvedése láttán, akárki is vagy te, idegen, csak kapargathatod ennek a hatalomnak a zúzmaráját, de az elolvad a kezedben, soha nem leszel hozzá méltó.
Valahogy a közelsége mégis passzívvá tesz és elgyengít. Ez már bizonyára a vég.*
Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 05. 26. - 21:42:33 »
+1


   Még most is kénytelen felbőszülni rajta, mennyire természetesen veszi Shannon a helyzetet, önnön védtelenségét. Természetesen. Még csak nem is bántja. Nem eléggé. Nagyon nem eléggé. A szőlőpálca eltűnik a köpenye alatt, nekitapad a kopott övszíjnak, magukhoz ölelik a megbűvölt bőrből lesarjadó rostok, Shannon pedig nem tesz semmit, semmit az ég világon. Az a vergődő kézmozdulat értékelhetetlen. Épp csak rándul egyet, mint a macska, ha vizet spriccolnak az orrára. De még a macska se tűri el, hogy bántsák, kereket old, kicsúszik a bántalmazó kezekből, fára, tetőre kapaszkodik fel, elbújik, elszökik. Shannon nem. Mintha súlyos kolonc lenne a bokájához kötve, amely, bárhol jár, visszafogja, hogy ne lépjen. Semmi ellen sem.
   Uram. A tarkóján hirtelen felborzolódik a szőr. Énje egy része, az az ösztönállat, a véglény, amelyik olyan élvezettel szedte darabokra a fiatal férfit, megdicsőülve ízlelgeti a szót. Kéjesen mély kortyokban lélegzi be a pánik páráját. Borzong az örömtől. Jólesik, mint a friss kenyér illata. Uram. Köszönöm. Igen. Nagyon helyes. Ujjai önkéntelen helyesléssel görbülnek további simogatásra a jól ismert bőrön; megvakargatná a füle tövét, megpaskolná a horpaszát… aztán elrántja undorral, indulattal. Égeti a kezét.
   Nem ismer fel.
   Furcsa, fojtó, rosszízű csalódottságot érez, mintha mélyen letüdőzött volna valami váratlan büdöset. Mire számított. Nem tudja. Nem tudja. Mi alapján kellett volna felismerje… Az érintése, a tekintete, a szava alapján. Talán. Hiszen újszülött féreg kora óta ismeri, előbb fürdött az ő fényében, minthogy kilépett volna a napra, játszani a sárban… egy eltévedt gondolat őrjíti a téboly haragjával. Elűzi, megfojtja. Őt nem. Még mindig pokoli a hibrid elme aliquotjainak vonaglása. Nem ismeri. Őt nem. Csak a simogatását a bolondul bizakodó, sebzett bőrén. A simogatását és a kegyetlenségét. De nem lát a tekintet mélyére. Nem. Soha nem is fog.
   Mire megszelídítené a mellkasának feszített tenyér gyerekes tiltakozása, már kőmerevre fagyott belül. Lesöpri magáról a kezét. De még mindig fogja, bármelyik pillanatban összeeshet, törékeny az életre, hát fogja, nem ereszti, csak a simogatás ért véget, az idegen kéz perverz bizalmaskodása.
- Nyilvánvaló. Az ispotályból jössz, segítségre szorulsz, nemde? – Fogalma sincs, miért mondja ezt, miért megy bele a helyzet kínálta aljas kis játékba. De belemegy. – Segítségre van szükséged. Nyugalom… csss, nyugalom… - mantrázza Brodowski enyelgő hangja.
   Megborzong, mikor a kezére fonódik a finomabb kéz.
   Egy pillanatra mégis, minden haragja ellenére futó csodálattal tölti el, mennyire csalhatatlanul megérzi a másik a moccanó mágiát. Ez szinte tanulhatatlan. Ki lehet szúrni a mozdulatot, a száj rándulását, igen, ezt meg lehet tanulni, bár Shannonba talán akkor se tudnák beleverni, ha az élete múlna rajta. De a mágiát érzi. Igen, újra csodálja a törékeny vázban bujkáló erőt. Annál jobban gyűlöli a hozzá társuló simulékony gyengeséget. A tehetség pedig nem menti meg. A mágiája kivérzett, mikor félholtan feküdt a saját hálószobája szőnyegén, nem kelt önálló életre, nem mentette meg. Nem menti meg. A tehetség kevés. Fájdalmasan kevés.
- Valóban? – szisszen.
   Várnak. Várják. Ki várja? Ki meri várni? Ő várja, két napja vár rá minden feszülő, pattanni kész idegével, várja a gyógynövény illatú kenőcs, a kanapéra terített báránybőr, az a szánalmas oltárcsökevény, a háborús jóvátétel obeliszkje, amelynél két idegen rója le kétségbeesetten bizalmaskodó kis szertartását, azt a mindennapossá degradált rítust, ahol a keze alatt dorombol a szétszabdalt bőr, mint egy lenyúzott macska idegrángó hullája… igen. Ő vár.
   De most még tovább fog várni.
- Nem bölcs dolog ilyen állapotban varázsolni – fuvolázza higgadtabban, megnyugtatóan. – Elviszlek. Merre mész?
   De mi ad hirtelen Shannonnak ilyen önbizalmat? Mi jutott eszébe?
   Hűvösen szemléli a magabiztosság mázát, amely alatt szinte összekoccannak a fogai. Elmosolyodik. Brodowski mosolyai sokkal meggyőzőbbek, mint ahogy a saját arcán torzan felgyűrődik az ajak, amely nem mosolyhoz, inkább vériváshoz szokott, meg emberhúst zabálni, döghúst és gyerekporcogót.
   Talán kímélnie kéne. Hisz beteg. Le van gyengülve. Ugyan. Más se fogja kímélni. Háború van. Nincs idő a kíméletre.
- Jól van, semmi baj. Nyugodj meg. Visszaadom, ha te is elengeded a kezemet – mondja lassan, szinte hipnotikusan, és a csuklója körül meglazítja a fogást.
   Ha elengedi a kezét, akkor fog hoppanálni vele, határozza el. Brodowski házába viszi, a pincébe. Van ott egy üres helyiség, ahová csak hoppanálni lehet, dehoppanálni nem. Oda viszi. Akkor visszaadja majd a pálcáját… meglátjuk, mire mégy vele, Shannon. Meglátjuk.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 05. 27. - 15:42:28 »
+1

*Azért ügyes próbálkozás volt Shannon. Ha más nem, akkor én elismerem, te megpróbáltad, ami tőled telt. Beléd kódolták, hogy vannak emberek, akiknek joga van cselekedni helyetted, rávettek, hogy ne tiltakozz, Caeoimhin minden szavával, szánalmat sugárzó pillantásával felidézte ezeket az emlékeket, amik a forrásai ennek az ösztönszerű meghunyászkodásnak. Emlékek és rémképek, egyszerűen csak el kéne feledkezni róluk. Nem lehet, persze, de te mindent megtettél, én tudom, nyugalom, ne ess pánikba. Nem történik semmi más, semmi új, csak ami szokott, ciklikusan egy rövid élettörténet alatt amennyire csak ismétlődő lehet az esemény, a történés, megtörténés.
Megfeszülök, én nem akarom ezt, hát persze, hogy nem akarom, hogyan is akarhatnám, egyszerűen így lesz. Minden mozdulat egy baljós irányba terel, hosszúra nyúlt láncszem az idegen férfi csupán, aminek a végén egészen biztosan Brayden áll, ő mozgatja ezt a kellemetlen tapintású kezet, ezt az arcot, ő van mögötte, benne. Egy terv. Csakis egy terv lehet.
El kell rohannom, de egyszerűen nem mozdul a lábam. 14 évesen könnyebb volt leugrani a vonatról időnek előtte, mint így, kvázi nyakörvön vergődni valami olyan szabadságért, ami egyszerűen nem akar az enyémmé lenni. Elszúrtad Shannon, megint. Kamaszosan könnyű volt lázadni, amikor a félelem, csak mint egy szappanbuborék bukkant fel olykor, nem vált életformává.*
- Ezért kell hazamennem. Nem. Nincs szükségem segítségre-*ismétlem, mint egy mantrát, mint aki még reméli azt, hogy a helyzetet diplomatikusan meg lehet oldani, mint aki hiszi, hogy a szavak megoldják majd. Tudom, hogy nem így van, de hinni és remélni akarom, hogy ez a férfi, akárki is legyen ő, csak egy járókelő, aki rosszkor volt rossz helyen, de jó a szándéka, sokkal jobb, mint ami kijárna nekem, és sokkal jobb, mint ami lesz majd. Mert tudom, hogy nem az. Egyszerűen, érzem. Azt a milliószor kóstolt sötét erőt és hatalmat, annyiszor borzongatott már, és most is itt van, az ő fajtája nem az én fajtám barátja. Én az áldozat vagyok, ő az áldozó, de ettől még, ahogy felnézek rá, könyörög a tekintetem és a hangom azért, hogy ne az legyen.* - Nem varázsolok. Közelre megyek, csak ide, a szomszédba. Kérem a pálcám-*mert egyetlen varázslónak sincs joga visszatartani a pálcám. Egyetlen egynek sem.. Az én eszközöm, az én varázslatom, az én életem, az enyém! Felzaklató a vágy, hogy újra a kezemben tartsam, még annál is erősebb, hogy meneküljek a közeléből, az érintésétől, hogy kirángassam a kezem az övéből. Csak pár lépés, talán beérnék a Mungóba. Oda soha többé nem megyek, ugye Shannon. Itt érne véget a nagy fogadalom? Segíthetnének. Visszaszereznék, mehetnék, mehetnék végre el, el ebből az átkozott esőnyirkos estéből.
Csak nyugodj meg. Keresnének. Ha eltűnnék keresni fognak. Vagy ez is csak egy hit, aminek templomot avatok, és az oltárát a saját véremmel szentségelem. Hiányozni csak az hiányzik, amire szükség van. Mint a pálcám. Caeoimhin lelkiismerete, hogy megtaláljon a gyógykezelésének nem tartana ki túl sokáig. De én ugye nem is rá gondoltam. Amire én gondoltam az nem jobb, mint a veszély, ami felé rángat ez az alak szimbolikusan és ténylegesen, lágyan és behízelgő, iszonytatóan sima szavai mögött rejtve Braydent. Fenyegetés. Merő fenyegetés és hatalom, a fájdalom ígérete, köd egy álló, hideg, sima vízfelszín fölött, ami ha a szárazulatra lebben, megfagyasztja az élők lélegzetét. Életlen fegyverként használtam őt. Gyenge és életlen fegyverként forgattam, nem sikerült megkarcolnom az említésével az idegent, hát marad a reménység. Nem szabad, nem helyezhetem valaki a bizalmam, ami ennyire taszít, ennyire véren és fájdalmon vette a bizalmasságot, de ez lett a biztonság csalóka délibábja a tudatom szegletében.
Hacsak nincs benne ő is ebben a játékban. Nem akarok rá gondolni, de a testem minden porcikája sajogni kezd tőle és érte. Bizonyára bosszús. Dühös. Haragos. Soha többé nem kerülhetek az indulatai elé, hiszen tudom mire képes, összevarrva a bátyámmal, torz iker. Hacsak nem hozzá visznek. Megnyomorít ez a gondolat, ha oda visznek, és máris szembekerülök a vádjával, egy villanásnyi groteszk paródiaként arra gondolok, hogy talán ez a rémült intermezzo a bosszú, amiért megváratom őt. Elég ravasz és elég kegyetlen hozzá.
Kegyetlenség. Összeszorul a gyomrom, erővel elfojtom, hogy nyilvánvaló jelét adjam a hisztérikus félelemnek, pedig csak gondolok rá! De az egész napom róla szólt, kerülgettem a témát a doktornál, de a látvány a szemében többet beszélt róla, a keze nyomáról, mint az elviselhető lett volna. Érzem magam körül, egyszerűen érzem magamon a kezét és a haragját, mintha itt lenne mellettem, mintha a mágiája újra ostromolna, mindenfelől, kívül és belül, a tudatomba merülve, ó igen, emlékszem még az érzésre, ott volt mélyen, túl mélyen. A doktor megidézte őt, én pedig nem tudok szabadulni tőle.
DE ITT NINCS! Térj magadhoz.*
-Nem viszel el-*szorítom meg a csuklóját, miközben nevetni támad kedvem, hisztérikus kacajjal. Mert mi lesz? Sikítok? Segítségért? Ennek ellenére képes vagyok a szemébe nézni, noha nem látom egészen, fantomokra figyelek, mindig csak azokra, sötét körvonalú haja, világos arca csak egy bábúé, nem egy ember, nem egy érző lény, csak egy eszköz ellenem, egy kínzóeszköz, semmi más. Vagy egy ártatlan járókelő. Aki túl sokat pattog. Még mindig nem zárhatom ki a lehetőséget, a saját hidegrázó ösztöneim teljesen megbízhatatlanok, leizzadok most is, nyilvánvaló jele annak, hogy nem tudom, mire kell reagálnom, az elmém játékot űz velem, az agyam, ami beteg, tudom, persze, hogy tudom, orvos nélkül is.*
- Előbb kérem-*vissza az udvariasság merev formulájába, vissza az acsargós, dühödt haragba. Nincs miért félnem tőled. A szemébe nézek. De van. Lehet, hogy van.
Végül elengedem a kezét. El kell engednem, ha tovább akarok lépni. Leengedem magam mellé, csak a tenyerem tartom kinyújtva. Csak szabaduljak innen. Bármit ezért. Ha egy kurta, perverz percig uralkodni akart felettem, mert látta, hogy lehet, akkor legyen, az átkozott életbe, csak menjünk és megnyugszom.*

 
Naplózva

Saulus Armstrong
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 05. 27. - 22:41:04 »
+2


   Félsz. Félsz, ugye, hogy megtörténik újra, hogy újra odaszíjaznak egy asztalhoz, újra nekiverődik a fa éhes élének a csípőd, újra harcolnod kell minden korty levegőért, nem leszel több üvöltve haldokló bestiánál egy kivilágított arénában? Félsz. De nem eléggé. Nem eléggé ahhoz, hogy tegyél végre valamit azért, hogy ne így legyen. Nincs ötleted, nincs merszed, nincs akaratod, nincs tudásod, nincs semmid. Egyedül a csinos arcod van, de abból alkalomról alkalomra kevesebb marad. A tehetségeddel meg kitörölheted az édes kis seggedet, Shannon. Kitörölheted.
   Farkasszemet néznek. Tetszik a bátorság illúziója a szemében. Rajongásig tetszik. De nem lágyítja el. Undorodik a gyengeségtől, ami alatta rejtőzik, a meghunyászkodás ősi ösztönétől, a félelem nyirkosan testmeleg illatától…
   Vágyja, hogy Shannon ne adja fel. Nagyon is vágyja. De tudja, hogy hiába.
   A keze kérlelhetetlen erővel szorít vissza a csuklójára, a szájára keservesen csalódott, boldogtalanul torz mosoly telepszik, úgyse látja senki, mert közben már mindkettejüket bekebelezi, szétrágja, keresztben lenyeli a mágia szűk dimenziója, hogy aztán kiköpje valahol máshol.

   Kékszürke cementalapozás simul alájuk hidegen, ugyanez a szürkeség vicsorog a falakról is. Talán meg tudna állni a lábán, ha nagyon akarna, de engedi, hogy Shannon jelenléte, a zaj az utazás finom mágiájában ledöntse a lábáról. És persze magával rántja őt is.
   A helyiségben, ahová hozta, a világon semmi nincs. De nem is kell. Brodowski talán telefolyatta vérrel annak idején, mikor még valóban az ő tulajdonát képezte, mert mégis mire való egy ilyen szoba, ahol nem takarja burkolat a padlót, a falakat, ahol még az ajtó se látszik belülről, hogy merre van, azt csak egy hajszálvékony repedés jelzi annak, aki tudja, mit keressen. Bizonyosan pánikba fog esni, de talán a pánik ezúttal segít rajta. Most nem béníthatja meg, hogy Brayden az, aki ellen képtelen és nem hajlandó védekezni. Talán most végre felmutat valami fejlődést. Talán…
   Ostoba bizalmat helyez a világ rongybabájába.
   A padlón gördülés közben, mintha csak véletlenül ejtené el, a keze ügyébe löki a szőlőpálcát, és még időt is ad rá, hogy észrevegye, utánakapjon; nem fogja le, nem gyűri maga alá, csak úgy tessék-lássék. Annyi ideje azért nincs Shannonnak, hogy komolyabban gondolkozhasson az első lépésen, lássuk, hogyan kezd neki ösztönből. Annyi mindent kell még tanulnia róla. Annyi mindent akar még tanítani neki! Ez az este is van olyan jó rá, mint bármelyik másik. Nem. Jobb. Brodowski alakjában nem kezelheti úgy, ahogy eddig, Brodowski egy idegen, aki nem fogja kímélni, aki ellen küzdeni tud és küzdenie kell. És nincs meg a lejátszott behódolás, ami mindegyőjükkel szemben tehetetlenné teszi. Váratlan ajándék, hogy épp így találkozott vele.
   Mikor is ivott utoljára a Százfűlé-főzetből? Nem tudja felidézni pontosan, félóránál sokkal több nem lehetett. Lehet, hogy nem is volt annyi. Most már késő erre gondolni, itt nincs már lehetősége, hogy meghúzza a laposüveget még egyszer. Annyi idő van, amennyi van. Elég lesz. Kezdhetné az alapoknál, lefegyverző bűbájjal, kábítóátokkal, csalánártással. Kezdhetné. Lehetne türelmes és kíméletes. De nem teszi. Mély vízben tanulsz csak meg úszni.
- Crucio! – szisszen, mikor pár másodperc, két és fél örökkévalóságnyi idő után elérkezettnek érzi a pillanatot a támadásra. Hagyott időt felkészülni. De most már nincs kegyelem.
   Feszültté teszi a várakozás. Ha Shannon hagyja, hogy eltalálja az átok, már az elején töredékére csökkenti az esélyeit. De nem akarja igazán bántani, és a szándék híján a fájdalom semmiképpen nem lesz hosszú, nem megsemmisítő. Egy kurta tőrdöfés, áramütésnyi kín, a gyötrelem egy pillanatig tart csupán. Kemény lecke, de csak lecke. A saját erejét vesztegeti vele.
Naplózva

Shannon A. Minticz
Eltávozott karakter.
*****


Cukrosbácsi

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 05. 28. - 03:05:51 »
+1

*Elragadott.
Tudtam, hogy elszúrom. Mégis mire számítottam?
Nem egy járókelő volt.
Vagy ha igen, akkor egy undorító perverz, esetleg egy sorozat kéjgyilkos, az ilyesmik elszabadulnak háború idején, hopponálva kissé könnyebb a dolguk, mint a mugli művésztársaiknak. Túl sokat nézek tévét.
Ahol ugye mindig a jók győznek. De te nem vagy jó Shannon.
A cinizmust nem engedhetem meg magamnak. Mégis mire számítottam?

A tejfehér és mégis ezerszínű örvénylés után keményen fogunk padlót egy idegen helyen, ami, így első érzésre nem túl tág és nem túl szűk, éppen elég kellemetlen paraméterekkel rendelkezik ahhoz, hogy az azonnali „cella” hallucináció kialakuljon bennem. Billenve kapok az egyensúlyom után, a fájdalomcsillapítótól felkavart agyam és érzékelésem még a szokásosnál is jobban gyűlöli a hopponálás érzékzavarását, kábítását, a szédülést magát, na meg az esést. Nem sokat tehetek, ugyan nem sokkal magasabb nálam a férfi, de kecstelenül, mondhatni esetlenül esek rá. Hóhideg szaga van a közelségének, tébolyítón fenyegető ridegség, megrémiszt, megmagyarázhatatlan, próbálom az ismeretlen világosságra kenni az érzést, ami látni engedi a mozdulatait, öltözékét, túl közel került arcát, talán valami önkéntelen ösztön, mint a gyermekeké. De ami a legfontosabb, a mágikus megrázkódtatástól látom eloldódni a pálcám, szabadon esik, ahogy újra fordul a világ, mert tovább lök magáról még mindig látom, érzem.
Talán magától talál az ujjaim közé, kiválasztott magának megint, még egyszer, de a markolata hirtelen a tenyerembe simul. Ugyanolyan borzongató most, mint először volt az üzletben, puhán kiragadott a valóságból, el anyám, apám, a bátyám borzasztó világából, átmelegített, azt éreztette, hogy előttem az élet és minden jobb lesz. A megoldás kulcsa a pálca. A pálca, ami most megint a kezemben van, használatra és vérre vágyik. Az erőszak mindig, mindenre megoldás. Ki tapasztalta ezt nálamnál többször?
Lelököm magamról a férfi kezét, így, pálcával, sokkal könnyebbnek érzem a kezem, a karom, az elgyötört izmok elevenebbek, a tompaság kiürül a fejemből, az élet érzékelhetőbbé válik a bőröm alatt. Jobb mozogni, elgördül, gyorsan elmászni mellőlem, lerúgni, ha utánam akarna kapni. A falnál próbálok felegyenesedni, támaszt találni rajta a bal kezemmel, hogy aztán számon kérjem, feddőn és hisztérikusan, miként a torkomban reszket a hang, amikor varázsol.
Nem pazarolhatom el a pálca nyújtotta lehetőséget, ezért az első hangnál rántom magam elé a legegyszerűbb védekezővarázslatot, ami csak eszembe jut, de az életemet és a létezésemet védő össze tiszta energiát belesűrítem, látom a körvonalat felszikrázni, amikor a kínzó átkot elnyeli. Mint először, amikor újra szabadon varázsolhattam. Amikor mindent túl erősen csináltam, akárha egy szertartáshoz használtam volna a szavakat, a lumosom fényárba borította a környéket, a tűz... nos igen, kis híján megégettem magam. A varázslatot a szó hozza létre, de a varázsló tölti fel erővel. Én.
És én őszintén szólva megrettenek, ahogy a legősibb, legáthatóbb... Merlinre, az egy főbenjáró átok volt! Nem mintha még sohse találkoztam volna vele, de ez egy üzenet. Rettegnem kell és rettegek.
Vissza kell támadnom. Egy roxforti tanár vagyok! Miért nekem? Miért itt? Ki kell jutnom innen. Azonnal.*
~Confringo!~*intek suttogva közvetlenül mellé irányítva a szőlővessző hegyét, hogy meghátrálásra kényszerítsem, mielőtt felegyenesedem teljesen, a falnak akarom vetni a hátam és a sarok felé iszkolni, ennek ellenére maradok a helyemen, nincs kijárat, nem láttam sehol, nem tudok körülnézni, nem merem levenni róla a szemem. Egyszerűen képtelen vagyok betelni az ártatlan látvánnyal, és a tapasztalással, hogy megtámadott.
~Salvia hexia~ rajzolom magam elé a védelmező igézetet. Nem adhatom meg magam. Most nem. Így, eltávolodva tőle tisztábbak a gondolataim, de ki vagyok én, hogy az ártalmára lehessek? Talán jogos benne a vágy, hogy a káromra legyen. Büntetés. Megérdemelt. Összeszorítom a fogaim, és arra gondolok, hogy most ellen kell állnom. Könnyebb ellenállni, mint elviselni a fájdalmat. Csak ez motivál. A könnyebb út. Elég volt a nehézségekből. Ő nem akar harcolni. Kínozni akar. Könnyen, magas lóról. Szembemegyek ezzel a szándékkal.*
 
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 20. - 08:59:05
Az oldal 0.407 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.