Van, mikor minden megdőlni látszik…

2017 október...



  Egy rövid selyem hálóing volt rajtam, melynek az alján és a tetején csipke futott, rajta pedig a hozzáillő szintén selyem lepel volt, ami össze volt ugyan kötve a derekamnál, de lazán és a bal vállamról már teljesen le is csúszott. A köntös szélein fényes szatén csík úszott végig, ezzel még nemesebbé téve a királyi hálóruhát, mely hollószínben pompázott. A hajam lágyan omlott a vállamra, ritkán volt kiengedve az utóbbi időben, hisz már nem egy kamasz lány voltam. A minden napos smink is hiányzott rólam, amitől általában érettebbnek látszottam, most viszont az éjszaka közepén csak a természetes szépség pompázott csak.
  Éjszaka közepe volt, de valahogy képtelen voltam aludni, nem ment, így úgy döntöttem lemászok a konyhába és iszom egy pohár forró csokit. Kislányként mindig segített és iskolai éveim alatt is mindig ezt ittam Maryvel mikor szomorú voltam. Most pedig igazán rám fért az a bögre kakaó.
  Lassan egy hónapja voltam vele tisztában, hogy terhes vagyok, nyoma még nem volt a bennem növekvő apró kis életnek, de az életemet máris felborította. Teljesen nyugodtan, napról napra fejlődött, mit sem sejtve, hogy mennyi galibát okozott a szüleinek.
  Özvegy voltam, több mint egy éve. A gyász időszak még csak most járt le és én már egy új életet hordtam a szívem alatt, ráadásul az apa nős. Két kisfiú apja, és mint ahogy én is, ő az elit körök megbecsült tagja, egy Malfoy. Fogalmam sem volt, mit fogok most tenni, azt az egyet tudtam csak, hogy akarom a csöppséget. Egy szerelem gyümölcse volt, még akkor is, ha nem terveztük, de egyszer már elveszítettem egy gyereket ugyanettől a férfitől, még egyszer nem voltam hajlandó. Még egyszer nem.
  Ritkán jártam csak a konyhában, ebben a házban. Itt természetes volt, hogy kiszolgálnak minket, lesik minden kívánságunkat. Míg Los Angelesben éltem, szinte mindig én főztem, arra ugyan már nem vetemedtem, hogy takarítsak is, de főzni azt szerettem és tudtam is. Néha itt is összedobtam egy ínycsiklandozó vacsorát, és természetesen a legtöbbször James megjegyezte, hogy nem illik a konyhában sürögnöm, de azért mindig megdicsérte a főztöm. A ház úrnője voltam, én szerveztem az estélyeket és én voltam, aki felelt minden apróságért is, hogy mindig minden tökéletes legyen.
  Lábujjhegyen állva nyújtózkodtam a szekrény felső polca felé, mert persze pálca nem volt nálam, a házi manónkat meg amúgy sem akartam felkelteni, mert nem volt kedvem hozzá. Leginkább, a miatt, mert nem vágytam társaságra, vagyis nem az övére. Egyedül akartam lenni. Gyűlöltem, ha valaki gyengének látott és jelenleg nem voltam a helyzet magaslattanán. Összecsaptak a felhők a fejem felett, nem csak a nem tervezett terhesség, az özvegységgel járó hátrányok, hanem Laura sem fogadta épp a legjobban a hírt, hogy kistestvére lesz, Draco is rosszabbul reagált a vártnál és James sem rajongott éppen a hírtől, de ő legalább megmondta, hogy támogatni fog, és mint eddig mindent, ezt is segít elsimítani.
  James egyrészről apám helyett apám volt, de másrészről mégsem tudtam így ránézni. Egy férfi, méghozzá egy nagyon jó képű férfi, aki tizenhat éves koromba belecsöppent az életembe és az óta neki köszönhettem mindet. Sokszor kaptam magam azon, hogy csak nézem, nézem, ahogy a legtöbbször hosszabbra hagyott barna haja rakoncátlanul próbálja elérni a vállát és a nagy ritkán előforduló borosta kikandikál az arcán. Mindezt pedig csak tetézte a sötétszínekbe bújtatott világos bőre. És ahogy barna szemeivel képes volt rám nézni… Gyakran elgondolkodtam rajta, hogy vajon hogy lehetünk rokonok? Én a szőke hajammal, zöld szemeimmel, mintha két családból származnánk, pedig ugyanakkor tagadhatatlan volt a hasonlóság. A tipikus vonások pont úgy rajtam is megláthatóak voltak, mint rajta, le se tagadhattam volna, hogy Mirol vagyok, egyedül az volt meglepő, hogy a Mirolok szinte mind-mind sötét hajúak és szeműek voltak én pedig… De Laura is az én világos színeimet örökölte. Vajon ez az apróság bennem, kire fog hasonlítani? A nagy múltú Mirol famíliára vagy a Malfoyokra? Esetleg mert az én gyermekem lesz, nem lehet majd megmondani?
  Készen volt. Végre elkészült a kívánt italom, ott gőzölgött egy hatalmas bögrében és csak arra várt, hogy szép lassan kiszürcsöljem a tartalmát. Még bele sem kortyoltam, de máris felmelegítette kihűlt testem, hisz nem volt túl meleg a konyhában, de én még mezítláb is voltam. De ez sem sokat számított, ahhoz hogy én végül is inkább a kúria hatalmas terasza mellett döntsek, mint hogy a konyhában maradjak.
  Az egész park a lábaim előtt hevert, a kiépített tóval, a labirintussá varázsolt sövényrendszerrel melynek a közepén James rózsa kertje tündökölt a világos holdfényben. Néhány kósza felhő ugyan volt az égen, és a szél is enyhén fújt jelezve, hogy hamarosan vége a jó időnek, de ez mit sem számított, ahhoz a látványhoz képest, ami a koromfekete ég nyújtott a számtalan apró csillogó fényponttal és hatalmas ragyogó dagadó holddal. Gyönyörű volt minden, de én mégsem tudtam önfeledten elmerülni a tájban és sajnos a forró csoki sem hozta meg a várt hatását. Hát igen, nem vagyok már fiatal.
  Harminchét év… Harminchét. Elkezdtem egy életet, ahol nem találtam soha igazán önmagam, aztán megtaláltam a helyet, ahová mindig is tartoznom kellett volna, de elvesztettem mindenkit, aki régen fontos volt nekem. Egyetlen egy embert maradt mellettem, Rómeó, aki az apja a születendő gyermekemnek, csakhogy nem akar szerepelt vállalni benne, amin nem is csodálkozom, hisz férj és apa, nem dobhat el mindent egy tervezetlen gyerek miatt és egy olyan nőért, aki tizenéves korunk óta csak a szeretője. Csak, hogy nem akartam még egy gyerekem életét elrontani, de sikerült…
  Laura, kicsi Laurám… Mennyit kellett szenvedned az apád miatt, csak mert belementem egy rossz házasságba. Bele kényszerítettelek egy életbe, melybe nem lett volna jogom. Azt akartam, hogy jobb sorsod legyen, mint nekem volt, helyette… És most a testvéreddel is ugyanezt teszem. Milyen élet vár vajon rá? Az apja tudomást sem akar venni róla, soha nem viselheti majd a valódi nevét, és talán sose fogja megtudni hova is tartozik…
  Kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, amin eddig oly biztosan álltam. Sőt néha már Sam is hiányzott, pedig a legnagyobb áldás volt, mikor szétroncsolt testét öröknyugalomra helyeztük családja kriptájában, ahová többé senki más nem kerül. Nem tudom, miért hiányzott, talán mert ha még mindig élne, most minden könnyebb lenne, talán igaz, hogy az évek mindenkiben kialakítanak egy bizonyos kötődést és hiába volt Sammel minden rossz, mégis csak együtt töltöttünk tizenöt évet.
  Álltam a vastag kőkorlát előtt, mely már oly sok mindent megélhetett, az önfeledt kacajoktól egészen a keserű könnyekig. Most pedig láthatta, lassankint miként omlik össze egy erősnek hitt nő, asszony, anya, szerető, és özvegy. Ez mind-mind én voltam és viselnem kellett volna sorsom címeit, de most sok lett. Most elég volt! Hosszú évek óta egyetlen egy könnycsepp sem csordult végig az arcomon, azt hittem már elsírtam minden könnyem, de tévedtem. Maradt még bennem, hogy aztán egyszer csak lassú folyamként gördülhessen le arcomon.
  A bögrém üresen állt már, a korlátom, melyet eddig két kézzel melengettem, nem hagyva kihűlni a meleg porcelánt. De most lecsúsztak róla a hidegtől lúdbőrös kezeim és lassan az arcomhoz emelkedtek, hogy letörölhessék vele a sós kis patakocskát.                   

2017 október...

Minden húsz éve kezdődött, egy hűvös, téli éjszakán. Máig fel tudom idézni azt a napot, igazából sosem fogom elfelejteni, amikor Ő belépett az életembe.
Addig éltem az agglegények szokásos, unalmas életét, néha azért egy-egy bevetés alkalmával került némi izgalom is, de egyébként semmi különleges nem történt előtte. Unalmas perceimet pókerrel és baráti összejövetelekkel próbáltam elűzni, de olykor megesett, hogy egy-egy hölggyel is közelebbi kapcsolatba kerültem. Nem, igazából nem egy-egy volt. Sokan voltak, nagyon sokan. Egyik este Jennifer, másik éjjel Aurora, harmadik éjjel meg Mariella, aztán Cat majd a többiek. És akkor eljött az a bizonyos éjjel, amikor a kandallómból kimászott egy angyal, és rávett arra, hogy neki adjam a nevem, nem is értem, hogy egyeztem bele oly könnyen, de még a pálcám sem rántottam elő, mikor próbált meggyőzni, hogy honnan is jött és kiféle-miféle leányzó ő. Teljesen elvarázsolt, azt kell, mondjam. Pedig akkor még oly fiatal volt, mindössze tizenhét éves. 
Elérte amit akart. Mindig eléri, amit a fejébe vesz, nem tudom, hogy csinálja, egyszerűen nem tudok nemet mondani neki, annyira fontos lett számomra az első perctől kezdve, hogy megpillantottam. Most már egyáltalán nem bánom, hogy megkapta a Nevet. Mardekár Malazár családja a miénk, és ő megkapta a méltán híres Mirol nevet.
El sem tudom mondani, mennyire büszke voltam rá és máig is az vagyok. Sosem volt még lányom, de ő teljesen olyan, mintha az lenne, ő az én drága tündérem, aki ha kedve szottyan, sürög-forog a konyhában, lesi minden kívánságomat, de jól tudja, hogy ez fordítva is így van, bármit megkap, amit csak akar, legyen az drága japán ékszer, egyenesen Japánból, vagy egy különleges virágfüzér a Hawaii-szigetekről. Mindegy mit akar, mindent megkapott tőlem, és ez máig így van. De mégsem vált belőle egy elkényeztetett kis fruska. Mióta először megpillantottam, kész úrihölgy, tökéletesen beleillik a környezetbe, mindent remekül tud, pompásan állnak rajta a szebbnél-szebb egyedi tervezésű ruhák, melyeket tőlem kapott. Mindegy egyes estély háziasszonya ő volt, egyszerre tölti be a lány és a feleség szerepét valamilyen szinten.
Egy évnek sem kellett eltelnie de már tudtam, hogy ő a legfontosabb számomra az életben. Természetesen ott van még a két fiam, de ők teljesen más karakterek, mint Tria, más szerepet töltenek be az életemben.
Annyira hirtelen felcseperedett, hogy észre sem vettem és már el is röppent tíz év… aztán megint tíz év…És… még mindig egy angyal.
Közben megszületett Laura. Egy másik tündér, szinte ugyanúgy imádom mindkettejüket, de a tudat, hogy ki is a kislány apja, nos megnehezítette a dolgomat, de mivel Tria kislánya, ezért megszerettem őt is. Nem volt könnyű.
Szörnyű reggelek voltak azok, mikor a hatalmas Mirol-kúriát gyereksírás zengte be, és ez nem volt más, mint a kis Laura szívszorító visítása, és a kis csalafinta csak akkor volt képes abbahagyni, amikor én kézbevettem. Annyira furcsa volt az egész… Mintha az én lányom lenne részben. Talán apja helyett apja vagyok.
Tria meg… nos gyakran megesik és eddig is megesett, hogy rossz döntést hozott és emiatt kellett szenvednie. Olyankor mindig ott vagyok neki és segítek neki amit csak tudok, igazából olyankor úgy érzem, hogy nem csak egy egyszerű James bácsi vagyok számára, hanem valami több, de ezt a gondolatot legszívesebben kiűzném a fejemből, ám mégsem olyan egyszerű, mert most, hogy már nem tizenéves, ez valahogy… más? Nem tudom, hogyan mondhatnám ezt el, lehet, hogy az lenne a legjobb, ha nem mondanék semmit, lehet hogy az, ha mindent, nem is tudom, annyira zavaros minden… Annyira zavaros.
A tinta mindjárt elfogy. Nem akarja, hogy tovább folytassam, pedig annyi, de annyi gondolat vár arra, hogy papírra vessem. Nem vagyok a szavak embere.
Életem legjobb döntését hoztam meg húsz évvel ezelőtt. Ez a legfontosabb.
Tria, Tria… drága Vikitria...