Alkimista labor

[_-o0o-_Alkímia]

_-o0o-_
Alkímia

A folyosón

Keményen koppanó léptek zaja hasítja keresztül a folyosón nyüzsgő diákok nyüszítésének és idétlen vihogásának ocsmány zsivaját, s ezeket a lépteket bizony egy érces fémesen koppanó, hátborzongató hang kíséri nyugodt, állandó tempóban ismételgetve önmagát. Topp, kopp, topp.. kopp, topp, kopp. Halk muzsikaszó, mely csak egy eszelős elme örökösen örvénylő, bomlott szövedékében képes igazán kibontakozni, s méltó belépőként hosszú, bíbor szőnyegként a férfi vasalt csizmái alá hajtani elméleti síkon vonagló testét. Óh, igen. Hát itt van. Amióta az a véla kilépett a csöndes kis szalon ajtaján, alkimistánknál állandó vendégnek számít a kéjsóvár vágyódás. Olyan könnyedén eresztette szabadon naiv kis vércséjét, hogy már-már el is feledte, milyen lehetne birtokolni, s nap mint nap a húsából lakmározni, ha arra szottyan kedve, hogy zsenge női testtel borítsa le a szépen faragott ebédlőasztalt rideg otthona elhagyatott étkezőjében.
Zsibongó gondolatai azonban most sem szédíthetik el annyira, hogy a célon kívül más is lebegjen a ridegen villanó lélektükrök előtt. Elvégre nem azért van most itt, hogy egy könnyű, s kétségtelen forró pásztorórára magával ragadja a karcsú teremtést.. áh, nem. Nemes egyszerűséggel bele akar ivódni a lány környezetébe.
Milyen szerencse, hogy Dumbledore olyan mérhetetlenül öreg és jóhiszemű, hogy a frissen megüresedett tanári állásra jelentkező alkimistát valódi örömmel, sőt, egyenesen régi jó barátjaként üdvözölte a Roxfort falai között! A vénember fölött jócskán eljárt már az idő, ki tudja, meddig húzza még? Addig azonban nem árt kihasználni a kapcsolatokat – ha már egyszer adva vannak.
Cedrah Lupen tehát a már megszokott piros kabátjában, s a határozottan vezetett, művészien munkált piszkavassal kísérve fordul be a régi labor folyosójára, s ugyanebben a pillanatban gunyoros, kegyetlen mosolyra húzódnak ajkai is. Nocsak-nocsak. Sean Bain. A kis szaros tehát ez alkalommal is tiszteletét teszi az előadáson annak ellenére, hogy a drága – megboldogult – Kenossy professzor helyett ezúttal a tulajdon nagybátyja szövegel majd a rögtönzött pódiumon. És mellette az ifjú hölgy? Minden bizonnyal szintén az órára jött, ám a létszám ezzel a két ücsörgő diákkal még korántsem tűnik teljesnek. Sőt, a minimumot sem közelíti meg, amiért már megérné az éretlen koponyákra pocsékolni a drága délelőttjét.. C-c-c.
Kegyetlen mosolyát hagyja tovaillanni, s helyette felölti a véresen komoly oktatók álcáját, melyben bármily’ meglepő legyen is, kifejezetten jól érzi magát.
-   Lám, lám, lám, Sean. Látom, nem hiába fáradtam a tanításoddal.
Szólal meg kellemes, mélyen dörrenő hangon, amint olyan közel ér, hogy ne kelljen üvöltenie. Persze az erélyes orgánum az előző távolból is épp olyan könnyedén felhívhatta volna rá a figyelmet – de akkor a kölyöknek kiáltania kellett volna.. és bácsikájának esze ágában sem volt felzaklatni a lobbanékony természetű rokont.
Fejével enyhén az ajtó irányába bök, s kezét kinyújtja az ismeretlen diáklány felé, miközben tekintete úgy furakszik unokaöccse szemeibe, mintha kegyetlenebbnél kegyetlenebb vádakkal illetné. Tudom, mit tettél, Sean. Talán Ő lett volna a következő? És ha hamarabb szerzem meg, akkor mi lesz? Persze.. barna. A tiéd.
-   Úgy nézem, az unokaöcsémen kívül egyedül magácskának van némi esze is a csoportból. A nevem Cedrah Lupen, én fogom oktatni ezt a tárgyat.
Ha hagyják, formálisan a karcsú kis kézfej fölé hajol, ám ajkával már nem érinti a lány bőrét. Csupán a gesztust jelzi, máskülönben nem áll szándékában bárminemű gyengéd figyelmet jelezni tanítványa felé.
-   Akkor talán fáradjanak is be. Te is, fiú.
Visszataszítónak tűnhet, ahogy rokonával bánik, ugyanakkor azzal, hogy felvállalta, még komoly céljai vannak. Elvégre elég a válogatás nélkül lecsapó ragadozó érzetét kelteni csupán egyetlen báránykában, s ha az béget, az egész nyáj beleborzong majd – a félelem fegyelmet szül. Vagy legalábbis engedelmességet. Alkimistánknak ezesetben ugyanis semmi kedve a szimpatikus professzor szerepében tetszelegni. Nem.
Az már nem is kérdéses, hogy a kifelé igyekvő fiú köszöntését ezek után csupán egy mogorva pillantásra méltatja.

A laborban

Fiatal professzorunk tehát egy könnyed, ám határozott mozdulattal belöki a labor tömör faajtaját, hogy aztán zsigerből jövő udvariasságból maga elé engedje a kint várakozókat. Még Seant is, igen. A bent elé táruló látvány azonban érdekes változást csal az érzéketlennek tűnő, komoly ábrázatra.. mintha némi lemondó düh villanna azokban a hűvös szemekben, s hogy nyomatékot adjon haragjának, olyan hévvel vágja be maga mögött az ajtót, amitől a mocsokfoltos vitrinekben valósággal megugranak az apróbb tárgyak és a vékony üveglapok is riadt remegésbe fognak.
Megvárja, míg a vele érkezők helyet keresnek maguknak, aztán csöndes, kimért léptekkel az összegyűltek elé sétál. Pontosan középre. Villámgyorsan felméri a létszámot, s ugyan tekintete megakad az első sorban ülő ikerpáron, a meglepettség, esetleg felismerés legapróbb jele nélkül rebben is azonnal tova a többiekre. Hát csupán ennyien jöttek el.
-   Gratulálok. Úgy tűnik, van hat hullánk és négy hiányzónk.
Kezdi csöndesen, hátborzongatóan nyugodt hangon, amivel azonban éles kontrasztot alkot a haragvón sötétlő, mélykék szempár.
-   Ezek szerint Mr. Kenossy nem avatta be magukat a laborok alapvető szabályzatába, sőt, két ember kivételével az olvasással is akadnak nehézségeik. Nem azért vagyok itt, hogy egy rakás kezdőnek hatszor megtiltsak valamit, aminek ráadásul köze sincs a tananyaghoz!
Halkan beszél, mégis olyan durván ejti ki a szavakat, hogy az ember joggal feltételezheti róla a legrosszabbat. Tekintete a diákok arcát fürkészi, s nem egyszer Yolanda lélektükrein is elidőzik. Ugyanaz a hűvös harag. Szégyenletes..
-   Most megmutatom, mi vár azokra, akik a mai óra elmúltával megkísérelnek benyitni ide a felügyeletem nélkül. Sean, gyere ide.
Unokaöccse felé int, majd vet egy sokatmondó pillantást a kölyökkel látott lány szemeire, végül pedig alig észrevehetően a vélák egyike felé is megereszt egy bosszús villanást: ”Nincs kivétel.”.. Amint a fiú kilépett a többi közül, s előrébb sétált bácsikájához, Cedrah Lupen, ez a kegyetlen vadállat, nyomatékosítja szavait és röviden demonstrálja az eleddig csupán üres fenyegetésnek tűnő szavak valódi jelentését. Egy gyors, precíz mozdulat a kőrispálcával, majd az alávalóan kedves kérés bőrébe bújtatott parancs.
-   Fogd meg a kilincset. – majd hirtelen témaváltás - Szervusz, Iriske. Milyen kellemes meglepetés.

(Az ajtó fájába vezetett rontás voltaképp nagyon hasonlít a kínok átkára – meglehet, hogy tiltott varázs védi a labort? Ezt a szemétkupacot?)

[.-= Alkímia – azaz : Cedrah, Sue, és a Hat Hulla =-.]

.-= Alkímia – azaz : Cedrah, Sue, és a Hat Hulla =-.

.- Odakint -.


Trécselés.
Zsivaj.
Tulajdonképpen soha életemben nem gondoltam volna, hogy olyan „emberekkel” járok egy iskolába, akiknek még az olvasás is a nehezükre esik. Mert azért valljuk meg, annak ellenére, hogy undorítóan kacifántos betűkkel lett kiírva az üzenet, mégiscsak olvasható volt. Égbekiáltóan röhögött a szaros ajtón, hirdetve az áldást, és a következményeket. Mindegy, annyira nem is érdekelt a dolog, legalább biztos voltam benne, hogy én helyesen cselekedtem, ahogyan mindig is, egész eddigi életem során.
Nesz.
A lépcsőktől.

Alig pár perce üldögélhettem a tanteremre nyúló ajtó előtti ülőalkalmatosságon, amikor léptek zaját szőtte a kellemesen üdítő szellő a bentről kiszűrődő picsogáshoz. Hátradőltem, kezeimet pedig a padocska háttámlájára vetvén pillantottam oldalra, hogy szemügyre vehessem az érkezőt. Tipikus emberi gyarlóság a kíváncsiság, de én szeretem tudni, kik is vannak a környezetemben. Nem árt, ez pedig fokozottan érvényes az iskola falai között. Amikor befordult, azonnal a talár mellkasi részére pillantottam, a címer.
Griffendél.
Lemondó tekintet.
Balhészag.
Az illető egy lány volt, ami alapjáraton arra engedett következtetni, hogy felesleges locsogás részesévé fogok válni. Tessék-lássék csodát az ember, hát nem igazam lett?
- Azért nem mentél be a terembe, mert láttad, hogy idekint ülök.
Bumm, semmii köszönés, merthogy hová bájologjak Vele? Tény, amiatt állt meg kint, mert én is itt várakoztam.
- Ezer sarló, hogy ha utánad érkezem, most Te is odabent…khm..
Apró köhhintés a hatás kedvéért, hogy érezze az iróniát.
- …”beszélgetnél”!
Beszélgetne, persze. Picsogna, nyavalyogna, vagy csak arról áradozna, miért jobb rózsaszín toppot felvenni, mint zöldet teszem azt. Pfff.

Letudva az okoskodót tekintettem oldalra, abban a pillanatban marta ki a szemem Cedrah röhejes vörös kabátja, meg az a szaros piszkavas. Teszi az urat, aztán egy rohadt, művészi botra nem ad ki…nevetséges. Miután odaért, biccentettem felé, jelezvén, nagyon elfelejtett valamit. Köszönni. Ahhoz képest, hogy minek állítja be magát, erre sem képes.
- A tanítás, igen! Sajnálatos módon azonban meg kell állapítanom, hogy a többiek egy majom szintjén sem mozognak.
Nyugalmas, és szín nélküli szavak, jelzendő, én is tudok úriasan beszélni, és viselkedni, ha nagyon akarok. A sem pedig kellőképpen megnyomva, tudatva, odabent valószínűleg nem több, egy csapat amőba duruzsol.
Felkeltem.
Valaki kijött.
A teremből.
Egy újabb barom, aki berobogott…hogy száradt volna le a karja, amikor rámarkolt a kilincsre. A gondolatokat követően Cedrah parancsszerű utasítására egy lemondó tekintettel válaszoltam. Nagyon nem akaródzott megmozdulni, de ismerve őt, és magam, egész nap itt álltunk volna a folyosón, gigászi háborút vívva egymással. Fáradt vagyok, és nincs hozzá lélekjelenlétem…előre mentem.


.- A teremben -.


Belépve a terembe megtorpantam egy pillanatra a padsorok előtt. Egyrészt, érdekelt azon ütődött, szavakkal ki sem fejezhető „izék” arca, akik olvasni sem képesek. Másrészt, olyan helyet kutattam, ami megfelelően távol esik mindenkitől…nem szeretnék kockáztatni, lehet, hogy az idiotizmus ragályos betegség. Idebent pedig mindenki hordozó. Az ablakok felőli legelső pad megfelelően távol esett a népesség nagy részétől, így oda heveredtem le. A kezem ügyében lévő mappát természetesen azonnal a mellettem lévő székre helyeztem, nehogy egy újonnan érkezőnek megforduljon a fejében, hogy leül mellém.

Cedrah.
Dorgálás.
Mesterfokon.
Igen, pontosan ezért van meg bennem az a valami, amit megmagyarázni nem tudok. Tisztelni még nincs miért, de van benne valami érdekes. Az, ahogyan bán másokkal…és meg is érdemlik. Hat hulla, négy hiányzó. Oldalra pillantottam, és elképzeltem a helyzetet. Halovány mosollyal fordultam vissza a Nagybátyám felé, és figyeltem, mi lesz a következő.
Kimondta.
A nevem.
Indulok.

Amikor kihívott, már éreztem, hogy nem lesz könyörület abban, amit a sok szabályszegő miatt kapni fogok. Mert ugye Cedrah-nak mutatnia kell, hogy nem kivételez. Csodálatos élmény ilyenkor a rokonának lenni. Pont én, aki betartotta az előírásokat, kapom meg a sok sunyi majom miatt. Odaérve mellé fordultam vissza a padban üldögélő, hatalmas állatkertből elszabadult lények felé.
Összeszűkített szemek.
Gúnyos tekintet.
Lemondó arckifejezés.
A legszívesebben itt, egyhelyben megöltem volna az összes idiótát, mert ugyebár, most miattuk szenved az ártatlan. A pillantásom, biztosan vették a lapot, hogy nem tartom őket többre a…hagyjuk is…a kilincs.  Cedrah-ra tekintettem, elszánt pillantás, mutatván, nem riadok vissza. Odalépve a terem ajtaja mellé pillantottam vissza a bűnbakokra…aztán megemelve a jobbomat ragadtam meg a kilincset.

Éles fájdalom
Mindenütt.
Erős.
Ahogyan megérintettem, azonnal belenyilallt valami a testembe…elmagyarázhatatlan, még soha nem éreztem ekkora kínt. De, de igen…amikor megkaptam a levelet. Megrogytam, de nem estem össze, mint a kis szaros idióták.
- Mmmhh!
Az emberből akaratlan kitörnek a hangok, ahogyan sajog az egész teste…el akartam engedni, de valami visszatartott. Nem akartam összeesni, mert azzal gyengének mutatkoztam volna. Másik kezemmel megragadtam az ajtó kovácsoltvas részét, és tartottam magam.
Kín.
Fájdalom.
Nehezen bírtam.

Közel egy percen keresztül „álltam” ott, és néztem farkasszemet a teremben lévőkkel…látszott rajtam, hogy rohadt módon fáj, de nem fordultam oldalra, hadd lássák, hadd tudják, mi fog végigszaladni  a szaros ábrázatukon, amikor visszafizetem a kölcsönt. Mindenki halott. HALOTT!

Az ajtó elengedett…megtántorodtam…az első, közelben lévő padra estem rá…nem tudom, ki ült ott, nem is érdekelt. Törzsem annak a lapján, kezeim a szélét markolták, lábaim pedig erőtlenül roskadoztak. Kapaszkodtam. Nem tudtam megmozdulni, teljesen lefagytam. Csak szuszogtam, és vártam, hogy tisztuljon a tekintetem, és eltűnjön a fájdalom. Szakadjon apró darabokra Cedrah imádott kabátja, a többieket pedig vigye el a késem…ez nem kívánság…el fogja…

[Nem mint ha rád tartozna, de Velem még nem fordult elő, hogy a Prof előtt menjek be a terembe. Szóval ne legyél olyan nagyra magaddal. Nem miattad maradtam kint. Olvasni is tudok, s hallottam hírét új tanárunknak.]

Alkímia – Lupen professzor, Sean és az „okosak”

Ráköszöntem, de miért is viszonozta volna. Ó, minek azt. Egy újabb paraszt. Remek. Jól kifogtam. Eddig legalább csak órán találkoztam össze vele. De most... Na ezért nem sietettem soha erre az órára. Elég pár perccel a tanár előtt érkezni, s megspórolja magának az ember, az ilyen kellemes társaságot.
Pedig alapjáraton semmi gondom nem lett volna a mardissal, de ha ilyen... akkor ilyen. Nincs mit tenni, szegény biztos elfelejtett beállni a sorba, mikor a jó modort osztogatták. Pech.
Nem érdekel. Legyen csak bunkó. Aztán odavetett valamit. Mintha csak kiköpte volna az undorító szavakat. Látszott rajta, mennyire frusztrálja, hogy hozzám kell szólnia.

-  Nem mint ha rád tartozna, de Velem még nem fordult elő, hogy a Prof előtt menjek be a terembe. Szóval ne legyél olyan nagyra magaddal. Nem miattad maradtam kint. Olvasni is tudok, s hallottam hírét új tanárunknak. - nyeglén vágom oda a szavakat, érezhető, hogy baromira leszarom a véleményét, s azt is, amit ezek után szándékszik esetleg mondani.

-  Ami meg a „beszélgetést” illeti. Rohadtul nem vágyok társaságra. - kész. Lezártam. Ha még mondd valamit, az egy szimpla lenéző pillantással jutalmazom, és slussz. Fejem elfordítom, s a folyosót figyelem.

Meg is érkezik az új tanerő. Megszólítja a bunkót. Sean... azért kár... szép neve van. Tanítás? Hmhm csak nincs valami kapcsolta köztük? Hiszen most kezdett csak itt tanítani... Érdekes.
Kedvesen szól hozzám, s apró dicsérő szavak, hogy nekem legalább van sütnivalóm. Bemutatkozik, hirtelen nem tudom mit tegyek, de kezet nyújtok. Formális kézcsók szerűség, természetesen úgy, hogy véletlenül se lépjen át egy bizonyos határt. Kedves, kellemes meglepetés, igazán...
Most be kéne mutatkozzam? Hát, lehet azt illene. Legyen, max furán fog rám tekinteni...

-  Üdvözlöm Lupen professzor, Susan Scott vagyok. - ennyi... kész... ettől tán nem dől össze a világ. Hiszen illendő és kedves voltam. És... nincs és.

Betessékel a terembe. Még mielőtt belépnék, egy srác jön ki onnan. Gabriel Mirol... érdekes kölyök. Köszön. Még nekem is... Fura.

- Szia. - viszonzom, mert mért ne. Hiszen, nem rossz gyerek.. csak kicsit fura.

Előre engedtek. Elsőként lépek be a különböző illatoktól terhes levegőjű laborba. Szétnézek. Hatan vannak bent. Persze ott az egész bagázs, ja nem... hiszen négy ember hiányzik. Köztük a kedvesem is... Vajon mi a fene volt olyan fontos, hogy kihagyja ezt az órát..
Nesze nektek oktatás. Még annyira sem futotta, hogy olvasni megtanuljanak...
Beljebb lépek, s szokásomhoz híven, az egyik hátsó padban foglalok helyet. Hiszen nem vagyok stréber típus, nem kell nekem elől ülni, a többi padban, meg szétszórva már ülnek... S mint kint is jelezte a fiúnak... Nem vágyik társaságra.
A prof el is kezdi az órát. Üdvözli a halottakat... Ez mókás. És igen, a négy késő. Nem szerette ilyenkor Josh... mikor magasról nem érdekelte az órája. De, nem az anyja, szóval sosem tette szóvá. Nem jön, akkor nem jön...

Aztán Seant hívja ki a prof. Mint valami próba babát. Valami átkot szórt az ajtóra, s ezek után a fiúval fogatja meg. A srác kimegy, majd meg áll az ajtó előtt. Én a tanárra nézek. Egy pillanatra elkapja a tekintetem, s kellemetlen borzongás fut végig rajtam. Kicsit megijedtem tőle. Elég... érdekes volt a tekintete. Majd a srácra nézek, aki ekkor fogja meg a kilincset. Össze rezzen, s iszonyatos kín tükröződik az arcán. Szenved. Nem kicsit. Ilyen arckifejezést még nem is láttam. Ilyen szenvedést.
Küzd. Magával, és a fájdalommal. Figyelem. Először egy gonosz gondolat fut át az agyamon. Igen, elégtétel a kis bunkónak. De aztán... Aztán sajnálni kezdem. Ezt azért senki nem érdemli. Még ő sem. Nem tudom meddig tarthatott a „móka” de egy idő után az ajtó „ elengedi” a fiút.

Sean összeesik. Pont arra a padra zuhan, ami mögé leültem. Szerencsémre semmit nem tettem még az asztalra, s én is hátrébb csúszva üldögéltem, és figyeltem az intermezzot. Azért abban a pillanatban, mikor koppan a padon, hátrébb csúsztam a székkel. Hiszen... ösztönből jött.
Figyelem a padon továbbra is szenvedő srácot. Látszik, hogy a fájdalom enyhül, s kezdi visszanyerni emberi mivoltát. Ránézek. Tekintetem semleges. Nem mutatom, hogy sajnálom, s azt sem, hogy nesze neked, ezt megérdemelted. Semleges maradok. Csak figyelem...

Majd tekintetem a tanárra emelem, s várom, hogy kezdődjön az óra. És csak ekkor esik le, hogy mielőtt a mardis szenvedései megkezdődtek volna Lupen prof valakit üdvözölt. Aki nem volt más, mint a suli legfiatalabb kopogó szelleme Iriske. Vajon milyen lehetett életében a kislány..

:: Alkímia ::

Mozgolódva egy kicsit a padon, nem mintha ettől kényelmesebb lenne a régi ósdi darab, fordulok kissé oldalasan, megtámasztva karom a mögöttem lévő padon, s figyeltem miképp tesz-vesz Yv, hogyan készíti elő a szükséges felszereléseket, melyek mindegyike a táskám mélyén lapult, amit olyan hanyag módon vágtam le az asztalra. Mivel én úgy hiszem, valami hetven és a halál között pasas fog ide betotyogni, bőven lesz időm akkor kipakolni, amikor ő belekezd abba, hogy még is hogy hívják, ki ő, satöbbi. A szokásos egyen duma, mely oly unalmas és… hát valljuk be őszintén senkit sem érdekel. Legalábbis engem nem. Körbefutatva a tekintetem, mérem fel a többieket, de ennyi is az egész, mert részletesebben nem foglalkoztat, ki merre hány méter, s hogy egyáltalán mit keres itt, vagy miről beszél. Inkább kinyújtva a karom, a Yv elé tornyozott dolgok közül emelem el a könyvet, majd lapozom fel, most először… Oké, nekem is meg van de mint már mondtam, majd a legmegfelelőbb pillanatban fogom bevetni.

Egészen addig az irományba feledkezek, amíg egy hatalmas nagy dörrenés ki nem zökkent. Nem pillantok fel azonnal, hiszen lehetséges, hogy csak a tanár lökte be erőteljesebben az ajtót, vagy éppen az egyik elvetemült diák… inkább elsőnek a könyvet helyezem vissza a helyére, s pillantok fel majd akkor…

Úristen…

Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom, s azt sem tudom, mibe kapaszkodjak, amikor felismerem az alakot, mert hát nem esik nehezemre, főleg a történtek után… Még is mi a jó bánatos francot keres itt?! Most nem mondjátok komolyan, hogy Ő lesz a tanár? S ezt nekem miért nem említette? Talán ha a bemutatkozás alkalmával a sok jelző, meg foglalkozás mellé benyögni, hogy „Ja, és a Roxfortba is fogok tanítani” akkor esetleg nem kezdtem volna ki vele! Arról nem is beszélve, hogy nem fantáziálnék állandóan a TANÁROMRÓL! Mély levegő, kifúj… Érzem, hogy lassan a pánikroham fog rám törni, s még szerencse, hogy egyébként is hófehér bőröm van, így a sápadás jele nem olyan feltűnő nálam, mint másoknál. Követem tekintetemmel, ahogyan a padsorok között halad, majd én is rendes testtartásba rendezem magam, előre fordulva, fonom össze dacosan a karjaim magam előtt.

ohmyGodohmyGodohmyGod a szívem mindjárt kiszalad a világból, persze elsőként a mellkasom fogja átszakítani. Lassan préselődik ki a tüdőmből a levegő, s szivárog vissza ugyan olyan módon. Mibe keveredtem már megint… izé nem lehet leadni ezt a tantárgyat?! A szavak szinte alig jutnak el, s csak lassan nyernek értelmet. Eleinte csöndes hangvétel, ám a szemei egészen mást mutatnak. No ez engem nem lep meg, volt szerencsém hasonló kontrasztokban, így csak továbbra is próbálok fapofával a másikra nézni, ami többé-kevésbé sikerül is. Ám ahogy a lecseszés végéhez kezdünk elérni, s az egyik pillanatban még a szemeibe is fúrja a pillantását… mintha belém akarná sulykolni, hogy micsoda mocsok dolog az, hogy figyelmetlen voltam, és hogy csalódás ez a számára… Összeszűkülnek a szemek, s haragosan villannak meg. Kívülálló számára ez max annyit jelenthet, hogy nem szimpatizálok a tanárral, az, hogy ő ebből mit szűr le az ő dolga, én egyszerűen csak dühös vagyok. Még Ő jön IDE, s ő tesz NEKEM néma szemrehányásokat?! Hát az agyam eldobom…

S ezt a bosszús, mert nem nevezhető kedvesnek, azt a pillantást még is mire véljem? Na jó, én komolyan mondom, hogy nem sok kell ahhoz, hogy felálljak, s egyszerűen távozzak a helyszínről. Mielőtt felrobbannék, kíváncsian pillantok hátra. Mint mindig, most sem tudom kiről van szó, csak miután a hátam mögé lesek. Hamar leesik, hogy az egyik oly hőn szeretett mardekárosról van szó, na de várjunk csak, honnan tudja Cedrah a nevét? … mindegy. Nem azt figyelem, miként áll fel, s megy oda az ajtóhoz, hanem azt a bizonyos Iirskét. Igen, csak most látom meg a már biztosan régebb óta bent lévő szürke pamacsot.

Hát EZ meg MI? Vonom össze a szemöldököm, majd átsiklatva rajta a tekintetem, pillantok ismét hátra, pont abban a pillanatban, amikor összerándul, s tartása kissé megrogyiki. Eltátom a szám megdöbbenésemben, s kerekednek el a szemeim. Még is hogy tehette ki azt a szerencsétlent ilyen fájdalmaknak?! Penge vékonyra préselem össze az ajkaim, ahogyan az újdonsült Professzoromra pillantok. Nem a szívem csücske a srác, na de ez azért még is csak túlzás… nem egy kíséreti nyúl! Nem mondok semmit, nem is tehetném meg, meg ugyan minek, a megdöbbenés, a düh, és a viszontlátás öröme, az a csekély vágy mely még mind ezek után is ott lobog bennem, minden de minden kiolvasható, amíg le nem hunyom a szemem, s fordulok ismét csak előre.

.:: Alkímia ::.

Hangos dörrenés. Ez riaszt fel. Fel se tűnt, hogy Yolanda elvette a könyvem, valószínűleg abból a célból hogy belepillantson unaloműzés ellen, ami nála nagy szó, de azt se vettem észre, hogy ő mindeddig semmit sem csinált. Nem vette elő a tanszereit, még a pálcáját se… sőt, az én könyvem van nála. Mit is vártam tőle? Kár, hogy ilyen nehezen tanul. Ugyanis aki az első padban van, az a… hmm… pórias kifejezést használva; stréber. Azok, akik figyelnek, és akik nem a klubhelységük egyik kényelmes foteljében vagy a könyvtár egyik eldugott zugában nyalják be a vaskos tankönyvek száraz tényanyagát, hanem már itt ótán magukba szívnak mindent, vagy majdnem mindent, hogy aztán csak utána olvasva tudjanak mindent, precízen, pontosan. S ez esetben csak a házifeladatokat kell lekörmölni, a házidolgozatokat határidőre leadni. Más nincs is… Na de van, aki erre nem képes. Azaz, Yo még nem nagyon értheti ezt a rendszert. Mert a hátsó pad az „erkölcsi züllés melegágya”. Nem is tudom ki fogalmazott így, de találó volt. Na ezzel persze nem a húgom akarom megbántani vagy minősíteni, egyszerűen csak… ez tényleg így van és kész. Bevallom, én örülnék a legjobban, ha a testvérem nem csak a kviddicspályán teljesítené a maximumot.

A tanár ismeretlen, de fiatal. S tekintve, hogy belöki a kint lévőket a terembe, nem túl kedves. Elég csak szóra nyitnia a száját. Megborzongok. Milyen ember ez? Mintha egy vadállat lakozna benne. Emlékeztet valakire… de nem tudom kire is…
Számvetés, ki van itt, ki nincs itt. De olybá tűnik, ez se nagyon érdekel senkit. Még magát a professzort se. Hát, ha őt nem zavarja, engem sem érdekel. Legalább annyival is kevesebben vagyunk. Na meg plusz mínusz a lebegő ezüstös kis szellemek, akiknek nincs jobb dolguk, mint itt lengedezni, akár a kósza szél.
Példastatuálás. Erre kíváncsi vagyok. Mert mégis, mit ért ez alatt? Minden tanár más. Pontlevonás, büntetőmunka… tud valami újat is mutatni?
Valószínű, különben nem kellene ekkora feneket keríteni az egésznek. Kivárok. Egy név.
Sean. Sean. Sean.
Nem tudom ki az. Ismeretlen. Biztosan valami…
Ledermedek, mikor elmegy mellettem a fiú. Kiráz a hideg. Immár másodjára rövid idő alatt. Ez a srác Mardekáros. Nem is kell bemutatni… A kis külső udvar… ajjj….
Megrázom a fejem, s csak pislogok. A kék szemeim teli vannak érdeklődéssel. Mi lesz vele?
Nem, féltek én egy idióta, nagyszájú, erkölcstelen, önző, egoista és szemétláda pasit. Ráadásul aki még engem szekált. Olyan mint Malfoy. Egy az egyben. Biztos a nagy bandájának egyik tagja is. El bírom képzelni róla.
Ki kellett volna szúrnom mikor bejöttem. Vagy lehet ő jött később. Akkor is. Észre kellett volna vennem. Viszont én elpiszmogtam a cuccaimmal, s nem figyeltem. Öreg hiba. Most meg már késő bánat, hiába hergelem magam.
Élvezzük a showt. Mert a tanárúr utasítást ad, csak úgy, s a tanítvány cselekszik.
Egy érintés, s a kín hasít belé. A tekintetem kitágul, s megbűvölve ülök. Ösztönösen húzom ki magam s markolom meg a pad szélét görcsösen. Az ujjaim szinte elfehérednek, de ne is érzem, fel sem fogom. Csak Seant figyelem.
Mikor vége szakad mindennek, kifújom a levegőt. Valahol sajnálom. Ezt nem érdemelte meg. De még bennem él frissen az udvaron lejátszódott kis jelenetünk. S emiatt nem bánom. Helyettem is megbűnhődött. Megalázkodott, szenvedett, az én szemem láttára.
Nekiesik a padnak, ahol egy lány ül, Sue talán, s ott próbálja összeszedni magát.
A tanárra pillantok. Mélyet szippantok az áporodott levegőből. Ezt nem kellett volna. Fintor fut végig az arcomon. Félreérthető. Gyorsan abba is hagyom. Ismét lopva Seanra nézek.
Aggódok érte… aggódok? Dehooogy. Sohaaaaaa. Sosem tennék ilyet. Vagy ha mégis egyik elfeledett pillanatban, akkor sosem vallanám be. Még magamnak se. De tény, valami megfogott benne. Csak az a kérdés… mi is…

A következő szavak csak úgy ömlenek kifele azon a csúf hasítékon ott, amelyben Gabe nyelve mérgeskígyóként forog fékezetlenül. Greg meg csak ül a kényelmetlen széken, és meg sem fordul a fejében, hogy nem köteles végighallgatni a másikat. Mégis, valamiért ráerőszakolja a füleit a hallgatásra, hiszen könnyen meglehet, hogy van némi igazságalapja a.. de hát ez eleve hülyeség! Már hogy is merészkedhetne az iskolába egy halálfaló? Köztudott, hogy a Roxfort óvó falai kívül tartják a rosszat. Bár ha mélyebben belegondol ebbe a problémába, akármilyen úton közelíti meg a fejtegetést, Gabe-nek mindannyiszor igaza lesz. Ezt a Lupent eddig sem emelték éppenséggel piedesztára, de az sem valószínű, hogy Alkímián majd megcáfoltatnak a kínos feltételezések. Ám lényegében Gregnek nincs is miért aggódnia. Hiszen ő ízig-vérig tiszta származású, patyolat tiszta. A halálfaló-kérdés mindig furcsán érintette, elég, ha csak a fivérére gondol. Milyen régóta nem hallott már róla, azt sem tudja, él-e egyáltalán. Akár a nővére. Micsoda nyomorék egy családja van..

Nyugalmat erőltet az arcára, de amit semmi szín alatt nem tud elfedni, azok az árulkodó szemei. Egészen összeszűkült szemhéjak mögül pislog a háztársa felé, mint aki így gyakorolná a gondolatolvasás képességét. A kis pimasz elérte, amit akart. Teljes mértékben magára vonta Greg figyelmét, de olyannyira, hogy most már szinte sóvárogja a folytatást.
- Eh, minek ide bátor szív? Hát komolyan azt hiszed, hogy tehet velünk bármit is az a nyomorult tanár? Még ha.. igaz is, amit mondasz – a tőle telhető legnagyobb megvetéssel köpi Gabe elé a szavakat –, akkor sincs mitől félnünk. Velünk nem tehet semmit.
Ugyan előszeretettel használja beszéd közben a többes számot, valójában mindvégig saját magára céloz vele. Ő aranyvérű, neki tényleg nincs mitől tartania. A többiek pedig féltsék a szutykos irhájukat, ha annyira hiszékenyek, hogy készpénznek vesznek minden felreppent pletykát. Talán egy kissé ellentmond magának ezzel az eszmefuttatással, de mindent összegezve még így sincs miért aggódnia. Ő származásánál fogva be van biztosítva a legmeglepőbb helyzetekre is, tehát jöjjön csak az az égzengés, földindulás!
Édeskés, képzelt melegség bizsergeti végig az ujjait, amint sziklaszilárd biztonságérzetet idéz elő magában. Ez tényleg védelmet nyújt az élet minden terén, s olyan ritkán döbben csak rá, hogy voltaképp szerencsés csillag alatt született. De minden alkalommal elönti a jóleső érzés, és mostanra már Gabriel provokáló stílusa fölött is játszi könnyedséggel huny szemet.
Megvető tekintetébe egyre nyíltabban keveredik a kíváncsiság, amivel a másik fiú ténykedését követi nyomon. Hallja és látja is egyszerre a nyitóbűbáj árvalányhajszerű suhanását, ezért is nem lepi meg különösebben, mikor a koszos vitrin megadóan feltárul előttük. Persze abban a pillanatban fel sem merül benne a kérdés, hogy vajon miért tette ezt Gabe, csak merengve bámul ültéből a szekrény egyik porlepte polcára. Innen talán még jobb is a rálátás arra a szuszogó vászonbugyorra, amit már korábban is megcsodált.
Aztán a csomag eltűnik Mirol fekete háta mögött, s innentől Greg már csak feltételezheti a következőket. Bár ez még gondolatnak is merész, és valahol nevetséges is.

- Kész tények, ugyan már! Az előbb még te is csak óvatosan célozgattál. Azóta már meg is győződtél az igazadról? Hát ez.. remek. – Ennél azért valamivel ütősebb válasszal szeretett volna visszavágni a kis taknyosnak, de mióta megzavarták a nyugalmas nézelődésben, nem találja a józan megfontoltságát. De már késő is revansot venni, Gabe, a maga arcátlan valójával már ki is slisszan az ajtón.
Sebaj, majd legközelebb leszámol a nyavalyással. Vele csak ne szórakozzon mindenféle hülyegyerek kénye-kedve szerint.

Pár másodpercig még elégedetlenül figyel az ajtó felé, arra várva, hogy valami oknál fogva mégis visszatér majd a kölyök, és akkor ’jól az arcába mászik’ minden sértő mondatáért. De a mardekáros helyett valaki egészen más toppan – igen, szó szerint toppan – be a terembe, maga előtt terelgetve a folyosón várakozó diákjait. Roppant színpadias, ahogy bevágja maga mögött az ajtót.. persze az is lehet, hogy mindezt csak Greg látja így. A rosszmájú pletykák birtokában már egészen máshogy tekint a tanerőre, mint akkor, amikor felkanyarította a nevét az Alkímia-csoport legelejére. Hanyag félfordulattal előre kormányozza magát ültében. A férfi libbenő, szőke haja, és a fiatalság bájával ragyogó arca ellenszenvvel tölti el. A kezében szorongatott piszkavasat látva pedig legszívesebben felhorkantana amolyan megvető módon, de türtőzteti magát.

Az üresen csengő fenyegető szavakra nem igazán figyel. Lupen csak a tekintélyét próbálja kiépíteni, avagy a tanítványai tudatába oltani az alázatot iránta, a kétes hírű, arisztokratikus alkimista iránt. A riogatása nesztelenül suhan el Greg füle mellett, viszont a szemeivel éberen követi azt a fiút, aki – feltehetőleg utasításra – kisétál a teremből. Vagyis.. nem, nem megy sehová, csak a kilincsre fonja az ujjait, de abban a pillanatban már bánhatja is a mozdulatát. Az átokkal átitatott fém magához bilincseli őt, akárha szurokkal kenték volna össze, és veszettül eregeti magából a kínzó rontás kívülállónak elképzelhetetlen hullámait. Greg ösztönösen kapja a mellkasához a kezeit, mintha attól tartana, hogy a szerencsétlen majd láncként kapaszkodik a társaiba, akaratlanul is megosztva velük a fájdalmát. Az arcát értetlenkedő fintorba ráncolja, s nem tud, de nem is akar hinni a szemének. Ez őrület! A professzor tényleg csak egy bomlott elméjű pszichopata lehet. Ilyen kegyetlenség csak egy őrült posványos agyában foganhat. Visszataszító, hogy az ilyet egyáltalán közösségbe merik engedni.. de itt még katedrát is adnak neki!
Greg lassan előrefordul megint – már csak a hangokból sejti, hogy vége a kiválasztott gyerek gyötrelmének –, és kihegyezett idegekkel méri végig a köpenyegforgatót. Hát mégis igaza lehet Gabrielnek.
Csalódott-diadalmasan rebben el a pillantása a tanári asztalnak kinevezett tákolmánytól egy hozzá közelebbi ponthoz. Oda, ahol a fekete talárt teljes egészében eltakarják a hosszú-hosszú, hullámzó hajtincsek, átgördülve a szövettel takart vállon is. Azon a vállon, amin haragból és félelemből született átokheg éktelenkedik, és amiről kevesen tudnak. Talán csak ők ketten. Hát Greg is olyan kegyetlen lenne, mint az a megvetendő alak, az a Cedrah Lupen?

[Marielle és szegény Sean bácsi]

Marielle és szegény Sean bácsi

Egyre nagyobb a zsivaj, ahogy érkeznek a diákok a terembe. Milyen jó is lenne, ha nem kísértetként lenne jelen ezen az órán, hanem rendes diákként, mint a többiek! Bizonyára nem ilyen unott fejjel ülne itt, mint a társaság nagy része.
Jobb kezében szorítja a vadiúj babája kacsóját, és az osztályterem plafonjának közelében lebegve várja türelmetlenül imádott jegyesét. Igazán jöhetne már… Bár csak hat éves(nek tűnik), de ismeri az órát, és Cedrah bácsi késik. Vagy nem? Jaj, mindegy, csak jöjjön már!
Nocsak, észrevette őt az egyik Mardekáros fiú! Nem baj, ügyet sem vet rá, nem diákokkal akar csevegni, hanem az egyetlen szerelmét jött felkutatni.
Szép baba? Még jó, hogy szép baba. Iris Mackenzie-nek nincsenek csúnya babái. Visszavágna, de nem érdekli a fiú, unott tekintetét látva, őt sem érdekli az óra, s a következő pillanatban bár nyoma is vész. Nem baj.
-Szia Sean bácsi! –köszönti kedvenc, és valószínűleg az egyetlen unokatestvérét. A fiú nyilván tudomást sem vesz a kislányról, mert jelenleg másokkal van elfoglalva. Nem baj, egyáltalán nem baj.
És…
Végre…
Aww…
-Cedrah bácsiiii!! –kiált fel hirtelen, amint megpillantja a hosszú szőke hajzuhatagot és a sármos tekintetet. Azonnal odasuhan a férfi mellé és árnyékként követi minden egyes lépését.
Úrrá lesz rajta a féltékenység, amikor szembesül a két véla leányzóval, akikkel eddig nem foglalkozott annyira, de látja, hogy kedvenc Nagybácsija figyelmét is felkeltették, ami roppant szomorú dolog, mert hiszen nem lehet más nő az ő életében Iriskén kívül.
Most is olyan szigorú és kegyetlen a diákokkal, mint máskor például a komornyikkal meg a szobalányokkal. Talán ezért imádja annyira.
Lassan elhal a diákság beszédéből keletkezett zsivaj, és csak a férfi hangja zengi be a termet. Seant kéri meg, hogy fogja meg a kilincset. De vajon minek?
Feszült figyelemmel kíséri a fiú útját az ajtóig, majd mint aki sóbálvánnyá válik hirtelen, tátott szájjal figyeli, mi történik. Mintha valami átok érte volna a fiút. Összeesik.
Eltelik pár pillanat, elnézve a társaságot, mindenki hasonlóképp reagált a látottakra. A kislány azonnal odasiklik a padon heverő fiúhoz, és próbálja észhez téríteni.
Valami hűvös szellőt kell, hogy érezzen az arcán a kislány érintésének köszönhetően.
-Sean bácsi, ébredj fel! –motyogja a fiúnak halkan, amit talán még az osztály is hallhat. Majd felemeli a fejét a fiúé mellől, és gonoszan kedvenc Nagybácsija felé tekint. –Hogy tehetted ezt vele? Megölted! Látod? –kiáltja hangosan.
Mintha egy gombóc lenne a torkában. Olyan furcsa érzés…
Könnybe lábadnak az égszínkék szemek.
A baba valahol a földön hever, de lehet, hogy épp fejen talált egy diákot, amikor eldobta az imént. Marielle most egyáltalán nem fontos.

~A laborban tartózkodóknak (élő vagy holt, mindegy) ~

Beszélgetőpartnere nem lévén, és mivel a tanár még nem jött, elővette az alkímiakönyvét, hogy belelapozzon. Belemélyed amúgy istenigazából. Egyelőre csak az ábrákat nézi át- nem tanul előre, majd az órai magyarázat után. Az áporodott levegőt már megszokta, ahogy a kicsit bizarr környezetet is. Könyvnézegetés közben eltűnődik, vajon ki lesz az új tanár. Már nem is látja a könyvet- a professzor arcát próbálja elképzelni.
Tűnődéséből a nyíló ajtó zökkenti ki. Szőke, kékszemű, vörös ruhás, huszonéves férfi áll a küszöbön, egyik kezében nyilván sétapálcának szánt- piszkavassal.
Na, EZ érdekes lesz… -gondolja magában, még mindig nyugodt arckifejezéssel. A tanár szeme láttára nem szerencsés kimutatni, ha megrökönyödünk a stílusán…
Az ismeretlen két diákot szinte betuszkol a terembe, majd ő is belép, komótosan, nyugodtan, unott-közömbös ábrázattal, majd minden átmenet nélkül iszonyatos harag villan a szemében és úgy vágja be maga mögött az ajtót, hogy már-már láthatóan felugranak a vitrinek dísztárgyai. Zoey a dörrenésre próbál nem megrázkódni (ez nem igazán sikerül), és észrevehetetlenül nyel. A francba… teljesen elfeledkeztünk a feliratról az ajtón… -jut eszébe, és a pad alatt ökölbe szorítja kezét, hogy ne vágja homlokon magát.
Hát igen. A megszokás hatalma.
Ha valaki mindig bemegy a tanterembe óra előtt, nagy valószínűséggel akkor is megteszi, ha figyelemfelkeltő módon tiltják meg neki. Akkor is, ha a szóban forgó teremben már harmadik éve fordul meg rendszeresen.
Igyekszik palástolni, de a dühtől csendesen fortyogó tanerő bizony ráhozza a frászt. Mint Piton meg Mordon keveréke… -állapítja meg, és egyáltalán nem javít idegei állapotán, hogy hullának titulálják. Főleg azért nem, mert a kijelentés hangsúlyából ítélve bármikor kinézné a vörös köpenyesből, hogy ennek az óra előtt bejövetelnek nagyon komoly következményei lesznek- ócska viccel élve mondhatni halálosan komolyak. A halk hang hallatán azt kívánja, bár üvöltözne velük… Sokkal jobb lenne most érezni a haragját, mint érezni, hogy a java még hátravan.
Ne lágy már ilyen, Zoey! Egy tanár csak nem akarna… lehet, hogy dühös, de nem érnénk meg neki az Azkabant… -győzködi magát. A fenyegetésen és a dühön kívül ugyanis olyan lenézés is árad a tanerő hangjából, hogy a lány irigyelni kezdte a vakondokat, amiért a föld alá bújhatnak.
Mikor a mélykék szemek az ő arcára fordulnak, zavartan és szégyenkezve fordul el. Tudja jól, hogy a kiírásnak kellett volna engedelmeskednie, de hát utólag könnyű okoskodni… A folytatásra azonban felkapja a fejét. A névre az egyik, a tanárral együtt bejött diák indul el- egy fiú, ugyanabból a házból és évfolyamból, mint ő.   
Felháborodás és szégyen keveréke tölti el. Hát jól sejtette, hogy még közel sincs vége…
Épp az egyik ártatlanon… És miattuk…
Az ajkába harap az idegességtől, hogy vajon mi fog történni. Tehetetlenül nézi, amint Sean a kilincshez lép.
Egy ezüstös alak tűnik fel. Egy kislány szelleme, aki túl fiatal volt, hogy ide járhasson. Talán ha 7-8 éves lehet… Erre utal nemcsak a ruhája, hanem a kezében tartott baba is. Eltöpreng, vajon honnan tudja a professzor a nevét (meg Seanét), de a fiú már odaért a kilincshez, és megfogta, ahogy arra utasították. Térde megroggyant, felnyögött. Lerítt róla, hogy ordítana a kíntól… a megvonagló arca és a szeme mindent elárult. Azt is, hogy a lehető legrosszabbat kívánja nekik.
Zoey kitágult szemekkel meredt rá. El akarta fordítani a tekintetét, de túlságosan megrázta látvány, hogy mozduljon- leszámítva azt az ösztönös kézmozdulatot, mikor a szája elé kapta a kezét félig döbbenetében és megrökönyödésében, félig, hogy fel ne sikítson. Bár ez utóbbi, tekintve, hogy a látványtól teljesen elment a hangja, lehetetlen volt. Arcából minden vér kifutott, remegett és zihált. Pár másodpercig maradt így, sokkolt állapotban. Mikor sikerült félig-meddig kilábalnia belőle, agyában egymást kergették a gondolatok és érzelmek.
Először is: Isten óvja őket attól, hogy a tanár mindegyikükkel végigcsináltassa ezt.
Másodszor megállapította, hogy új professzora egy szadista, pszichopata állat. Kísérleti nyúlként használni egy diákot, aki ráadásul semmit nem tett…
Tehetetlenségében legszívesebben ordított volna. Túl gyáva volt hozzá, hogy szóljon a fiú érdekében és beálljon a helyére, de nem bírta elviselni, hogy miatta- miattuk büntetnek valakit. Alig ismerte a fiút, de annyit mindenki megállapíthatott, hogy ezt nem érdemelte meg.
Az egyetlen, aki kiáll az összeesett és mozdulatlan Sean mellett, a kis szellemlány- mellélép, élesztgeti, szólongatja, sőt, rá is kiált miatta a tanárra, majd könnybe lábadnak a szemei.
A mozdulatlan fiú tényleg mintha halott lenne, Zoey ebben egyetért. Nagyon reméli, hogy nem az és nem szenvedett súlyos sérüléseket. Elég sokáig volt az átok befolyása alatt…
 

[Alkímia]

          Alkímia ~ bár egyelőre csak kívülről...


- Khhr. Még ez is...
Sietős léptekkel haladtam a Déli Szárny irányába. Ma valahogy nagyon bal lábbal keltem fel, fogadni mernék, hogy számmisztikáról is el fogok késni, ami majd az ezután következő óra lesz. Nehéz beletörődni, hogy nekem is vannak rossz napjaim. Mit fogok mondani a tanárnak? A múltkori Mordonnal szinte égés volt... De nem sejthettem, hogy helyettesíteni fogja Pitont. Színtiszta pech volt, nem helytelen számítás, hiszen az indok elég meggyőző volt, dehát az a félszemű híres arról, hogy a Dumbledore köré gyűlt félbolondok egyike. Persze, hogy pirostalárosok-párti... Nem, Pansy, arról te nem tehetsz.
Szokásos iskolai talárom elég megnyűtten lóg rajtam, mostanában mintha soványabb lennék, mint általában, talán ezért néz ki rajtam minden ruhám szörnyen. Sápadt arcomat sűrű frufrum és a két oldalt lógó vékonyka tincsek keretezik, s bár rakoncátlan hajzuhatagom hanyagul tűztem fel a nagy sietésben, még így is elegánsan áll, nem mint annak a kócos stréber Potty-pajtásnak. Könyvekkel bőven megpakolt iskolatáskám minden lépésnél ostromolja az oldalam nem csekély négy kilójával. Kialvatlan vagyok, így a mai napot sem érzem olyan derűs tavaszinak, mint a többiek. Karba font kezekkel, fázósan lépdeltem, szaporán szedve a lábam. Remélem, hogy ez a Lupen nevű tanár nem fog drámai pontlevonásokhoz vagy egyéb kegyetlen módszerekhez folyamodni a késésem miatt. Bár azt suttogják, hogy nem épp egy könnyű eset. Miért nem figyeltem meg reggel a nagyteremben...

Ahogy a szárny folyosóira rátérek, szaporodnak a lézengő zöld taláros diákok. Ide naiv griffendéles vagy kényes hollóhátas csak akkor teszi be a lábát, ha muszáj. A környék a hírhedt mardekárosok birodalma, és a gyakori apróbb támadások, merényletek színhelye. Persze én itt érzem magam a legotthonosabban. Felsőéves háztársaim gyakran köszönnek rám, hiszen köztudott, hogy a híres Malfoy-kompánia egyik legfőbb segítője vagyok... A tekintély. Bizony.
Az alkímista labort nemrég alakították ki az épületben, így még nem sűrűn jártam a környékén. Egyedül tegnap délután direkt elsétáltam arra háztársnőim klikkjével, és akkor még jót röhögtem az ajtó feliratán. Nos... ha összedobom azt, amit a tanárról suttognak, a faliújságos kiírást és az ajtónfelirat utolsó sorát, akkor azt hiszem, érdemes komolyra fogni a dolgot. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy később ezen nem fogok röhögni.
Új tanár, ismeretlen ellenség, nem tudom, mire kéne számítanom. Wáh, minek találták ki még az alkímiát is? Most aztán olyan első benyomása lesz annak a tanárnak rólam, hogy jaj de jó. Kissé lassítok a lépteimen, mintha ezzel el tudnám odázni a megérkezést. Pedig ezzel csak rontom a helyzetet, hiszen ennél többet kések... Tartok attól, mi fog történni. De ezt inkább magamnak nem vallom be. Sajnos, az ilyen kellemetlenségeket elkerülni nem lehet.

Befordulok a folyosóra, ahol a tanterem található. Igen, már csak pár lépés választ el tőle, kirajzolódnak az ajtófelirat részletei, a fenyegető szöveg... A pulzusom pedig gyorsul. Állj már üresbe, Pansy, lesz ami lesz.
Csendesen megállok az ajtó előtt, újra és újra a feliraton járatva a tekintetem. Közben hegyezem a fülem a bentről jövő neszekre. Hallom az ismeretlen férfihangot, mintha kurta parancsokat osztogatna. Majd ha elhallgat, benyitok. Nem zavarom meg a mondókájában... Biztos a hiányzókat szidja. Óriási. Most azonban úgy hallom, mintha léptek közelednének az ajtó felé... Pillantásom a küszöbre, és a helységből kiáramló csekély fénycsíkra téved. Az osztályban a várakozás síri csendje honol. Megrezdül a kilincs, majd a következő pillanatban... Fájdalmasan felüvölt egy hang, közvetlenül az ajtó másik oldalán, majd rá egy törtmásodpercre egy vékonyra, nyekergő is, bár ez messzebről jön, és inkább reakció az előbbire. Hátrahőkölve tévelygem hátra pár apró lépést. Mi ez? Fojtott, halk zajok hallatszanak odabentről, székreccsenések és hasonlók. Mi történhet odabent?
Ezek után már eszembe se jut, hogy bekopogjak.
Megkövülten állok az ajtó előtt földbe gyökerezett lábbal, a fenyegető felirat soraira meredve.

-:.Alkímia óra.:-

Sietős léptek koppantak a folyosó kövén, felkavarva a sötét csendet.
Zihálás, ahogy a test több és több levegőt kíván, tágra nyílt szemek.
Rhia meglehetős zavarban volt, s megszokott nyugodt lénye elveszni tűnt. Fejében egyre csak az visszhangzott, hogy nem, ez nem történhet meg vele. Pont vele, aki olyan kínosan ügyelt a határidőkre, és arra, hogy mindig jóval előbb érkezzen az órákra, ezáltal is biztosítva a tanári jóindulatot, és saját kiválóságát a tanulmányok terén.
Ilyen vétségeket nem engedhetett meg magának, most mégis bekövetkezett a legrosszabb, ami itt, az iskolában érhette. Késett.
Haja zilált összevisszaságban röpült utána, ahogy a folyosókon át a terem felé közeledett. Vállán a súlyos könyvekkel, és félkész pergamenre rótt leckékkel  megpakolt tarisznya. Ha nem foglalja le magát önös kísérletezésekkel, kutatással, most nem lenne késésben... Ha odafigyel az időre, és nem merül bele az új tudás összeharácsolásába...
Már messziről észrevette sorstársát, ki az ajtó előtt állt, dermedten. Egy másik Mardekáros. Ez csak fokozta a zavarát, egyúttal léptei  lassabbá váltak. Épp elég volt tudni, hogy késett, de hogy ennek tanúja is legyen, az sok volt. Nem engedhette, hogy láthassák, ahogy egy Hollóhátashoz hasonlóan az őrület határára jut egyetlen késés miatt. Híre odalenne, márpedig ez a cukormáz mindennél előrébbvaló volt a házában..
Fegyelmezni próbálta hát magát, de nem túl sok sikerrel, mintha minden megrendült volna benne, s elvesztette volna a lába alól a talajt.
A tanár úr, s az óra is hamar hírhedté vált, hála a Roxfort örökös pletykafészkeinek, és a faliújság komor kiírásának, s hibázni épp egy olyan ember előtt, akit tisztelni vágyott, s az elismerését szerette volna kivívni a lehető legrosszabb kezdet volt.
Egészen más Rhia állt meg az ajtó előtt, mint amit társai ismerhettek, és nyúlt szinte rettegve a kilincsért, a sóbálvány háztárs elé lépve, a mozdulat azonban félúton megakadt.
Talán ki kellene hagynia az órát, mint a sok alsóbbéves és korabeli diák teszi, valami betegségre fogva hiányzását. Mégsem érezte ezt járható útnak. Tanulni akart. Többet és többet, hogy saját biztonságát segítse elő, ha majd kikerül az iskola ódon falai közül.
Idegesen simította hátra aranyszín haját. Ha most megfutamodik, nincs megállás, elindul a lejtőn lefelé. A konok akarat ismét győzedelmeskedett. Tudta, be fog lépni az oroszlán barlangjába.
Újabb gondolatok ötlöttek fel benne ekkor. Talán itt lenne az ideje, hogy kamatoztassa művészetét, és azáltal leplezze el késését... egy kis illúzió, mely senkinek nem árt.. de elég volt a kiírásra tekintenie, s máris letett erről. Biztos volt benne, hogy bár a varázslók többsége szinte semmibe sem veszi ezeket a praktikákat, a tanár úr gondolt rájuk, mikor védelemmel látta el a termet. Túl alaposnak tűnt, a híréből ítélve.
-Szedd össze magad!- Legalább a hangja nyugodtnak hatott, habár korántsem szívélyesnek. A másik leányzó bizton gondolhatta, hogy neki szólt, mielőtt bekopogott volna, ám önmagát is csitította általa. Komolyan tanulni akart, s így nem viselkedhetett úgy, mint holmi tapasztalatlan elsőéves. Néhány mély lélekzetvétel, s már szíve sem zakatolt olyan őrült iramban, ahogy ujjai érintették az ajtót, s lelkiekben várt a tanár válaszára.

Kopp.
Ahogy ujja az ajtót érinti, perzselőn lobbanó fájdalom indul végig a testén. Visszarántaná a kezét, de képtelen rá. Egy jajszó, arca elsápad, szeme tágra nyílik, teste görcsösen megrándul, mintha minden izom új életre kelve szabadulni kívánna e sérülékeny porhüvelyből...
Lehunyja szemeit, ahogy a fájdalom újra és újra végigcikázik a testén, és az örökül kapott konok akarathoz nyúl. Nem próbálja leküzdeni az érzést.. képtelen lenne rá, de állkapcsa megfeszül, és szorosra záródik. Nem akar üvölteni. Nem akar még több gyengeséget mutatni. Legalább ezt.. ezt a keveset meg kell őriznie..
Homlokáról kövér cseppek csurrannak alá, s teste, ha a ponton, hol keze az ajtóhoz ér, nem tartaná valami ismeretlen erő, rongybabaként csuklana össze, hiszen alig akad izom, melynek parancsolhatna...
Ahogy elhagyja az erő, kétségbeesetten kap kapaszkodó után.. bármi után, amit képes még elérni. Tenyere nekicsapódik az ajtó fájának, s körmei belevájnak, mégis lassan csúszik egyre lentebb rajta, tehetetlenül. Nincs ereje újabb próbát tenni.
Fájdalom.. dühös hullámokban önti el, nem csitulva, s rendszertelenül térve vissza.
Egész testében remeg, s ajkai is meg-megynyílnak, hiába küzd, a sosem érzett kín ellen. Nem fog ordítani.. nem fog!
Különös zsolozsma, az egyetlen, amit az összeszűkült tudat még érzékelni képes a fájdalomtól elnyomva. Nem érzékeli az időt... a fájdalom egy örökkévalóságig szaggatja a testét.
Nem érzékeli a pillanatot, mikor kezei végül elválnak az ajtótól, s tehetetlenül rogy a földre, s nyúlik el a hideg kövön.
Hideg.. ez az ami először elér a tudatáig. Üdvözli az érzést, mely csekély enyhet ád. A fájdalom emléke oly élénken él még benne, hogy szinte valóságnak érzi...
Tudata azonban lassan tisztulni kezd, s tekintetében, a fájdalommal teli, élettelen szemekben, lassan.. nagyon lassan az élet is megcsillan...
Lassan tudatára ébred a környezetének is.. a könyveknek, melyek fájdalmasan nyomják a csípőjét.. a kicsavarodott kezének, mely máris merev...

[|| Alkímia vagy kínzókamra?^^ ||]

|| Alkímia vagy kínzókamra?^^ ||

Nos, nem mondhatni, hogy nem lepi meg a tanár megjelenése. Feszengve húzza ki magát a padban, miközben a cseppet sem hétköznapi alakot végigkíséri tekintetével a legközpontibb helyig a teremben.
Nyugtalanító érzés lesz úrrá rajta. Szinte süt a gőg a férfiből, aki felsőbbrendűként méri végig a padokban lapuló diákságot.
De ez még nem ok arra, hogy ne bízzon a tanítási módszereiben-azért lehet ez még érdekes.
Tekintetét végigfuttatja a falakon megnyugvást keresvén, ám a különböző tárgyak csak még jobban felzaklatják, úgyhogy inkább visszairányítja a kék tekintetet a szőke férfira.
Piros kabát.
Piszkavas sétapálca helyett.
Szőke haj.
Maró gúny.

Sajnos a felcsendülő rideg szavak nem nyugtatják meg. Ha eddig kényelmetlenül érezte magát... Nos, az semmi volt a mostani érzéshez képest. Karizmatikus alak, szó se róla.
Ám karizma és karizma között is van különbség.

A szavai jegesen csengenek a hideg, sötét falak között, s ők mint megszeppent elsősök figyelik a férfi minden szavát.
Lassan tudatosodnak benne az égető szavak.
"...az olvasással is akadnak nehézségeik."
"Nem azért vagyok itt, hogy egy rakás kezdőnek hatszor megtiltsak valamit..."
Valahogy ehhez képest még Piton első óráját is vidámparki élménynek érezte...
Persze ez is hasonló.
Gyomorforgató.

Feszült csenddel figyeli a következő jelenetet.
A tanár által említett fiú büszkén, egy cseppnyi félelem nélkül sétál az ajtóhoz, hogy aztán kezei ráfonódjanak a kilincsre.
A kilincsre, amely most már éget, fájdalmat és kínokat okoz.
Komolyan egy ilyen tanár tanít az iskolában? Ezt Dumbledore sem engedheti.

Ahogy a fiú kínokkal teli, de dacos arcát nézi hirtelen döntésre szánja el magát.
Neki itt és most volt elég.
A fiú most a padra támaszkodva piheg.
S cseppet sem megszokott módon szőke szellemlányka suhan át a falon, hogy a fiút szokatlan gyengédséggel vegye védelme alá.
Ám most ez sem tudja visszatartani.
S ő immár cseppnyi félelem nélkül rúgja hátra maga alól a széket, hogy utána immár felállva, dacos tekintettel nézzen a megvetett alak felé. Ha mardekáros ez a Sean, ha nem, akkor is ember.
Egyesekkel ellentétben.
- Hagyja abba! Mégis miféle szörnyeteg maga?! - s hangja élesen csendül a teremben.
Biztos ezt akarod, Rose? Pont te? Egy griffendéles... oké. Egy mardekáros? megteheti. De egy józan gondolkodású hollóhátas?
Te sosem volt józan.
- Nekem ebből elegem volt! - már szinte kiabál...
S táskáját maga után vonszolva csörtet az ajtó felé.
Ám de ő sem ostoba...
Pár lépésre megáll az ajtótól, s fenyegetően, szinte sziszegve szólal meg miközben tekintetét a tanár arcába fúrja.
- Vegye le azt a rohadt átkot, hogy elmehessek!

Gyomra fel-le liftezik, de ezt senki nem látja.
Most már nincs visszaút.
Nincs menekvés.

[_-o0o-_Alkímia]

_-o0o-_
Alkímia

Az olvasni lusták kedvéért kiemeltem a lényeget - a monológokat nem, de elolvasandók.
A sorrend.. nos nekem édesmindegy. Aki tud, az írjon és haladjunk; aki tudja, hogy biztosan kimarad egy körből, küldjön egy pm-et és nem várunk rá feleslegesen, nem történik semmi - a karaktere bent ücsörög az órán és csöndben van.

Ahogy elnézi a megszeppent diákokat, amint egy emberként hőkölnek hátra padra borult társuk tragédiába illő megkínzatását látva, alkímistánk ajkain bizony könnyű, nem épp feltűnő, de elégedett mosoly árnyéka suhan át. Azon nebulók, akiknek bárminemű véletlen folytán már korábban is volt szerencséjük hozzá, kétségkívül felfedezhetik a hetyke büszkeség és hűvös nyugalom szülte mimikai grimasz ráncait, s talán azt is tudhatják, miért mosolyogja meg a szenvedőt.
Sean Blaine kétségkívül nem tartozik a legengedetlenebb, legostobább, legtiszteletlenebb diákok közé, bár.. ez utóbbival kapcsolatban kedves nagybátyja fejében nem egyszer fogan meg a kétely - mégis ő a legszívósabb, ha a kínok kínjáról van szó. Tudatos választás. Kétszeresen is tudatos.
-   Nos igen.. - kezdi halk határozottan, mintegy megtörve a visszafojtott lélegzetektől terhes, ám néma csendet - A látottak fényében remélem, egyiküknek sem áll szándékában a következő alkalommal tanári felügyelet nélkül belépni a laborba. A saját érdekükben.
Aztán mintegy varázsütésre, határozottan zavaró ficergés támad. Tompa koppanás az ajtó túloldaláról, amit a férfi egyelőre csupán egy megvető pillantásra méltat; majd a diákság elméjében zakatoló, rozsdás fogaskerekek nyikorgása. Hmm.. de szeretné hallani, mi jár a fejükben; milyen jót derülhetne rajtuk! Kivált drágalátos unokaöccsén, aki még mindig remegő tagokkal zihál a padra borulva és a kislány szelleme pátyolgatja. Cedrah ezt - bármennyire is megszokott odahaza - itt nem nézheti jó szemmel. Talán a szokottnál is gyöngédebben szólítja hát meg a könnyes szemű kísértetet, mintha csak magához akarná édesgetni a zsibbadó rokon ernyedt teste mellől.
-   Ugyan már, Iriske.. - talán nem is érdekli, hogy a tanulók többsége fennakadhat ezen a közvetlen, már-már becéző hangnemen, melyet a kislánnyal szemben üt meg.. és amely annyira éles kontrasztot alkot az imént tanúsított kegyetlenséggel - Te is tudod, hogy nem halt meg, csak pihen. Idővel egyre többet és többet fog kibírni, de ha minden egyes alkalommal odaröppensz és babusgatni kezded, nem sok hasznát veszi a leckének, sőt. Ha magához tért, kérlek, hagyd békén és gyere el onnan.. légy olyan drága.
Jelentőségteljes pillantás a kislány felé, majd ezt követően a teremben tartózkodó ikerpárra emeli didergető tekintetét. Ahogy Yolanda szemeiből kiolvasható, minek tartja őt a demonstráció után, úgy a férfi sem árul zsákbamacskát. Nyílt lapokkal játszik, ahogy eddig is tette - többnyire. Akarja ezt a lányt és igen, csak és kizárólag miatta jött vissza a Roxfortba okítani. A vadászösztön és a megkezdett keringő hajtotta és hívta.
-   Bizonyára sokan nem ismeritek még Sean-t, az unokaöcsémet.
A rokoni viszony leleplezésekor erőteljesebben nyomja meg a poszt minden egyes hangját, s eközben olyan tekintettel mered naiv kis vércséje szemeibe, mintha a világon semmi titkolni- vagy takargatnivalója nem volna. Hisz nem is történt semmi, ami miatt tartani kéne tőle. Nem történt s e m m i. Biztonságot ígér ez a szempár, s ugyanazzal a rendíthetetlen magabiztossággal fürkészi a világos lélektükröket, mintha csak olvasna bennük. Látja, ó, hogyne látná..! Nekünk még akad némi elintéznivalónk, Miss Delacour.. Az óra végeztével már nem menekülhet tovább.. Yolanda.
-   És semmi kétségem affelől, hogy most mindannyian alávaló szörnyetegnek tartanak, Miss Wilcox, akárcsak magácska, de ha megkérhetem, maradjon a helyén és csukja be a száját, míg én beszélek, köszönöm.
Reméli, hogy ezzel a tömör, tiltás értékű kéréssel - avagy inkább paranccsal - képes "Hallgass!"-t parancsolni a pimasz kis szőkének, és nem szükséges szinkronbeszéd előadást tartaniuk a beütemzett alkímia helyett.
-   Amint azt maga is láthatja, már néhány másodperce abbahagytam. A fiú pihen. Mit gondol, miért épp őt hívtam ki, holott a többséggel ellentétben odakint várakozott?
A szigorúan dörrenő kérdést hamarosan egy nyugodt, megbízhatóságot sugalló pillantás követi, majd a kezdeti öntelt gőgöt hirdető arcon megjelenő, megértő mosoly. Nem harsány, még csak ripacsnak sem mondható. Őszinte. Elvégre Cedrah Lupen épp annyira ura az érzelmeinek, akárcsak tulajdon izmainak - és a tekintetének. Álságosabb az összes kígyónál, de ezt a diákságnak nem kell tudnia.
-   Nos azért, mert egyedül róla voltam meggyőződve, hogy különösebb károsodás nélkül kibírja a büntetést, amit maguk érdemelnének.
Ettől kezdve szavait az egész csoporthoz intézi, s éppen ezért emelt fővel, büszke gerinccel folytatja a rövid kis monológot.
-   Nem vagyok pedagógus. Aurorként és az alkímia mestereként fogok fegyelmezni, így a pontlevonások és jutalmak erősen átlényegülnek majd olyan dolgokká, amik.. kézzelfoghatóbbak a maguk számára is. Dumbledore, régi jó barátom tiltásának eleget téve a laborajtó fájába és kilincsébe vezetett rontás terén kénytelen vagyok beérni ennyivel, bár szívem szerint egy leheletnyi elektromossággal fűszerezném az egészet. Hálásak lehetnek az igazgatónak. Ami Sean Blainet illeti.. az ő nevelése az én felelősségem és bármit is gondoljanak, idővel javára válik. A Sötét Nagyúr kutyái nem finomkodnak majd egyikükkel sem és mint azt bizonyára tudják, a harcok már javában folynak. Nos erről talán ennyit.
Mintha csak most eszmélne, hogy a szőke hollóhátas távozni akar - egy könnyed mozdulattal feloldja az átkot, s a magyarázat végeztével ismét a sziporkázó tekintetű Rose felé fordul. Hogy honnan tudja a nevét? Informálódott egy kicsit az összegyűlt népekről, hogy ne kelljen a bemutatkozással húzni az időt - meg aztán.. hatásosabb is egy jól célzott felszólítás, mint egy konkrétumok híján levő kérés.
-   Ha most távozik, húzza le a nevét a listáról és többet ne kerüljön a szemem elé. Ha marad, üljön vissza a helyére és a továbbiakban előbb gondolkodjon és csak utána szólja meg a módszereimet. Köszönöm.
Ezzel lezártnak is tekinti a témát, s ahogy kimért, határozott léptekkel elsétál Yolandáék padja előtt, még hátraszól a dühös leányzónak.
-   Megtenné, hogy beljebb invitálja a többi későt? Igazán hálás lennék.
A vélák előtt aztán látszólag lecövekel, s meg sem kísérli elcsípni a világos lélektükrök pillantását. Ha ránéznek, hát viszonozza, méghozzá a valaha létezett legtermészetesebb, legfesztelenebb módon. Mint azon a napon.. Persze a hüllőszerűvé keményedő, pislogás nélküli fürkészést későbbre tartogatja; most csupán az asztalra dobott könyvre van szüksége. Ismerős a kötet, nem is igen foglalkozik vele, csupán gyorsan átpörgeti a lapjait és már vissza is szolgáltatja.
-   Tehát az alkímia. Tekintve, hogy akadnak hiányosságaik, kénytelen vagyok az alapokkal kezdeni és fokozatosan felépíteni a kellő háttérismereteket, mely leginkább a történelem, a filozófia és érintőlegesen a szimbólumok tanához kapcsolódik. Az elméleti vizsgát követően sort keríthetünk egy gyakorlati oktatásra is..
Kicsit elhallgat, majd visszasétál középre és Iriske hűvös szellemfürtjeire helyezi az egyik kezét, mintha csak meg akarná nyugtatni az érzékeny lelket. Mintha számítana, hogy itt van. Talán számít.
-   Nem kötöm minimális létszámhoz az órát, így azok, akik azért ülnek most itt, mert azt gondolják, hogy drága aranyrögöket kotyvasztunk majd, és igénybe vesszük a laborban fellelhető lombikokat, most nyugodtan távozzanak. A nevüket húzzák le a listáról és a továbbiakban ne jelenjenek meg az órámon.
    A többiektől azt kérem, gondolják végig, mit tanultak eddig és szép sorjában foglalják össze néhány mondatban, mit várnak ettől a tárgytól, melyet – ha szabad így fogalmaznom – az égvilágon semmire sem fognak tudni használni a jövőben. Szóban. A továbbiakban pedig, ha kérdés merülne fel az anyaggal kapcsolatban, tegyék fel bátran.. a megfelelő stílusban, persze. A nevem Cedrah Lupen.. és mától fogva én tanítom maguknak az alkímiát.

[.-= Alkímia - Kiscsillag =-.]

.-= Alkímia - Kiscsillag =-.


Sajgott.
Mindenem.
Szuszogtam.
Pár percig feküdhettem csupán a pad kemény, és hűvös lapján, hogy kellőképpen össze tudjam szedni magam a roppant kellemes élményt követően. Valóban ízletesebb volt megtapasztalni, mint egy zacskónyi szaros cukorkát elrágcsálni. Azt úgysem szeretem annyira, csak roncsolja a hófehér fogaimat. Inkább két kör az előzőből, mint egy az utóbbiból. Kezdtem szépen lassan hozzászokni az efféle szeretetcsomagokhoz, már ha lehet ezt mondani. A Lupen kúriában is jártam már pórul, ott ugyancsak az ajtóm volt megbűvölve. Azóta mindig egy rühes kis szolgával nyittatom ki a hálómat, élvezve az általa alakított műsort. Aztán átlépem, és becsukatom vele. Van úgy, hogy kétemberes, mert az első annyira kikészül, hogy nem bír talpra állni órákon keresztül. Gyenge. Nagyon gyenge. Tény és való, hogy azért az ember fizikumát mindig megviseli egy-egy ilyen rontás. Ennek ellenére azt vettem észre, hogy lassan ugyan, de mintha egyre kevésbé érintene meg annyira, mint korábban. Lehet, csak én érzem így, de nekem ez akkor is elég…nagyon is…mert amit érez az ember, az számít, nem amit mások mondanak, állítanak. Nem nagyon foglalkoztam a külvilággal, egyelőre lekötött az, hogy kiűzzem a testemet mardosó kínt. Egyszeriben valami hűvös szellő simította végig az arcomat, furcsa és bizsergetős érzés volt, a kellemesebbik fajtából. Nem nyitottam ki a szemeimet, egyelőre még nem…de nem is kellett, mert tudtam, biztos voltam benne, hogy aki mellettem van, az nem lehet más, mint Kiscsillag.
Kellemes.
Kedves.
Várok.

Nem mondanám, hogy lassan, vagy, éppen septiben, de szépen, kényelmes ütemben kezdett visszatérni belém az életkedv, lenyugodtam. Amíg heverésztem, mardosott a tudat, hogy legszívesebben a felkeltem után mindenkit fellógatnék egy Levicorpus igével, aztán felvágnám a torkukat. Cedrah úgyis odavan a rohadt vörös színért, hát úszkálhatna benne, a kabátnak mindegy, elvégre piros. Aztán, amikor mindenki olyan fakó fehérré válna, mint egy igényes, és tisztára mosott abrosz, akkor röptetném ki őket az ablakon, egészen a Tiltott Rengetegig. Biztosan van olyan állat abban a szaros erdőben, amelyik felzabálná a rühes tetemeket. Az egész osztály…az egész…nincsenek kivételek. Kíváncsi leszek, az arcukra…kíváncsi. Az pedig, hogy Ő miért engem választott? Kit mást? A sok kis nyavalyás surmó holtan esett volna össze, esetlegesen a gyengélkedőre kellett volna szállítani, mert elkapta volna a sírógörcs, akár egy pár napja született kis puhos csecsemőt. Bár, biztosan nem került volna oda, ha Cedrah-n múlik, vagy rajtam. De én kaptam az igét, hát viseltem.

Amint éreztem, hogy kellőképpen felszívtam magam a talpra álláshoz, kinyitottam a szemeimet, és két tenyeremmel támasztva a pad lapját toltam fel magam, majd egyenesedtem ki. Noha még rohadtul fájt, akkor sem mutatattam, elegendő volt, amit a sok nyavalyás barom eddig láthatott. Nem tekintettem rájuk, első körben nem. Iriske felé fordulva, halovány mosolyt erőltetve az ajkaimra biccentettem felé, jelezvén, köszönöm a kedvességét. Igen, megköszöntem valamit, ez pedig megjegyzendő, mert soha nem tartozott a szokásaim közé. Nyújtózkodtam egyet, mintha csak most fejeztem volna be a reggeli edzést. Mindezt csendben, nem állt szándékomban hangos szavakkal korholni, és zsörtölődni, a pillantásból úgyis érezni fogja mindenki, miképpen is tekintek rá.

Megindultam.
A padom felé.
Kilépve az eleddig pihenőhelyül szolgáló asztal mellől indultam meg, hogy Cedrah előtt elhaladva forduljak be a második sorba. Miért előtte? Megzavartam? Leszarom! Le-sza-rom! Ad egy, nem vagyok egy rühes kis cseléd, aki meghunyászkodva mögötte fog elsompolyogni. Ad kettő, így végig szemkontaktus alatt tudom majd tartani a csürhe, olvasni nem tudó bandát. Így tettem, miközben haladtam, rosszalló, szinte már gyilkos szemekkel mértem végig minden egyes tekintetet. Mintha csak azt mondtam volna.
Mind halottak vagytok.
Mind halottak.

~ Alkímia

Ahelyett, hogy tovább törné a fejét a háta mögött tébláboló, titokzatos idegen kilétén, aki mellesleg egyáltalán nem viszonozta azt a halk Helo-t, melyet Dorothy biggyesztett oda neki, inkább padra fektetett oldaltáskájára borul, és tekintetével a bejárati ajtót kémleli. Nem telik sok időbe, és a diákok lassan szivárogni kezdenek a terembe. Csak lányok… Egy zöld, egy kék.. még két kék. Ezt az utolsó két szőkeséget valamivel jobban ismeri, mint az előzőeket, mivel amellett, hogy évfolyam- és háztársak, a hálón is osztoznak immár hat, hosszú éve: Yolanda és Yvette. Báár.. Yolandával nem első óta, de ezen ideje sincs elmélázni, a terembe röppent, kis, fehér jövevény megszakítja gondolatmenetét. Egy kísértet.. Pontosabban szellem..ecske. Hiszen még tíz éves sem lehetett, mikor meghalt. Dorothy mélyen belefúrja arcát oldaltáskájának rejtekébe, kezével pedig elbarikádozza magát, így csak kék szemei villognak a barna hajzuhatag alól. Látta már a lányt itt-ott felbukkanni, elég feltűnő jelenség, bár csak nemrég érkezett az iskolába.. De Dorothy valahogy nem bírja a gyerekszellemeket.. Iris felbukkanásakor mindig rázza a hideg, a kislány szellem megjelenése a hollóhátasnak egyenlő egy hirtelen jött dementorral. Megpróbál inkább másra koncentrálni, még mielőtt végleg elárasztanák a rémálmokban oly gyakran látott emlékek, ekkor lesz figyelmes a háta mögött hangosan felhangzó beszélgetésre. Felkönyököl, és csak nyakát mozdítva hátrasandít. A fiú, aki az előbb még a vitrineket tanulmányozta most beszélgetésbe elegyedett egy háztársával. Halkan hümment egyet, és már épp megjegyezné magában, hogy tévedett, és tényleg nem ismerős neki a srác, mikor az elfordul, és láthatóvá válik az arca. Ijedten kapja el tekintetét. Teljesen megsemmisülve kezdi el inkább a pad fedlapját fixírozni, nehogy még valami felettébb felvillanyozó dologra legyen figyelmes. Hova csöppent! Az a fiú.. akinek ő köszönt… Automatikusan vállához kap, tekintete elkomorul. Az a görény a bálról… Hogy nem ismerte fel? Még köszönt is neki! Hatalmasat sóhajt, már csak abban tud reménykedni, hogy legalább az óra jól fog elsülni..

Visszaheveredik a padra, agyába csak tompa beszélgetésfoszlányok jutnak el. Lupen.. auror.. alkímia.. Gabriel. De hiába, nem tud figyelni. Omen hangját hallva szinte megfagy ereiben a vér, és agya is egészen eltompul, ahogy lassan elönti az undorral vegyes tömör gyűlölet. A beszélgetés lassan véget ér, és a másik mardekáros fiú kisétál a teremből, ám Dorothynak egy perc nyugta sincs, pár pillanat múlva már meg is érkezik a professzor, két diákját maga előtt terelgetve. Épp elmerülne a gondolatban, milyen udvarias is ez az új tanár, mikor a testet öltött illem úgy bevágja maga mögött az ajtót, hogy a hollóhátas reflexből ugrik egyet. Az asztallaptól eltávolodva figyeli inkább az eseményeket. Hat hulla? Most védekezhetne azzal, hogy hisz’ az ajtó nyitva volt, de valószínűleg hiábavaló lenne.. Inkább valami egészen másra figyel: a kilincsre. A Sean nevű egyed, tudniillik az egyik, aki az itt lévő diákok közül tud olvasni, megközelíti az ajtót, majd jobbjával ráfog a kilincsre. Ám, ami ezután következik, azon még Dorothy is elámul. Tágra nyitott szemekkel figyeli a kínlódó fiút, aki ugyan nem esik össze, de látszik rajta, hogy szenved. De miért ő? Hiszen.. Ő kint várt.. Tekintetét most a tanárra emeli. Nem szívesen figyelné a fiút, tudja, hogy semmivel nem segíthet neki, az egyetlen, aki feloldhatja az átkot, az Lupen.. emellett kíváncsi arra, hogy a férfi milyen arcot vág, mikor azt a fiút kínozza. A kínoknak nem lesz vége.. szinte saját zsigereiben érzi a fiú szenvedéseit, és tudja, hogy szinte az összes diáknak ugyanaz a gondolat jár most a fejében: Ezt nem érdemelte meg. Valóban nem.. ilyet senki nem érdemel.

Lupen arcán a szánalom apró csírája sem jelenik meg.. helyette egy apró, alig látható mosoly suhan át a kortalan vonásokon. Dorothyt csak a hangos robaj zökkenti ki a döbbent bámészkodásból, ami jelzi, hogy a fiú kínjai véget értek. A kis kísértet odasuhan hozzá, és túlvilági mivoltának gyönyörűen ellentmondva oly emberien rivall rá a tanárra; majd egy hollóhátas társának hangja szeli át a levegőt. Rose Wilcox, őt kivételesen ismeri, az ég tudja honnan. Talán azért, mert a kviddicscsapat tagja, vagy mert csak egy évvel jár alatta.. Attól függetlenül, hogy más esetben elítélné -hiszen hollóhátas létére ilyen jelenetet rendezni..-, most minden elismerését két lélektükrébe sűrítve pillant a lányra, aki immár az ajtónál áll, arra várva, hogy a tanár átoktalanítsa a kilincset. Felváltva figyel Rosera és az alkímiaprofesszorra. Sean, az unokaöccs.. A saját unokaöccse! Elképedve veszi szemügyre újra és újra a tanárt, aki mázos mosollyal pillant a diákságra, pár pillanattal azután, hogy megkínozta saját rokonát, és akinek oly könnyedén csusszan ki a száján az, hogy már néhány másodperce abbahagytam, mintha Rose csak affelől érdeklődött volna, hogy a tanár esetleg befejezte-e már a reggeli zabpehely bekebelezését.

Lupen auror.. Volt már auror tanáruk, még negyedikben. Mordon. Bár, ő a sötét varázslatok kivédését tanította, és a pontosztogatásban is bőkezű volt, de valahogy úgy tűnik, az új alkímiatanár előbb juttatja őket egyenesen a Szent Mungóba, mint az év végi pontverseny győzelmének közelébe.. Megpróbál továbbra is a tanár szavaira koncentrálni, nem törődve az előtte elvonuló, villámló tekintetű Seannal. Nem ő tehet arról, hogy a fiúval akartak példát statuálni.. De azért elkapja a tekintetét, és ismét a pad poros fedlapját kezdi fixírozni.
Hogy mit vettek eddig? Nem sok mindent, az előző tanár, Dorothy szerint legalábbis, nem volt valami hatékony.
Hogy mit vár az órától? Meg sem fordult a fejében, hogy arany-kupacokkal megtömve zsebeit távozhat a teremből, de azért remélte, hogy a vitrinekben felsorakoztatott tárgyakat használni fogják valamire. Mindenesetre most csak azért van itt.. Hogy miért is? Hogy valahogy elüsse az időt. Persze tudja, hogy nem ez a legmegfelelőbb válasz. Természetesen az is hozzájárul jelenlétéhez, hogy kíváncsi, és eme jellemhibájából adódóan túl sok minden érdekli, ezek alatt persze csak a tudományok különböző ágait, könyveket, vagy más tantárgyakat kell érteni.. Bár most a tanár kérdéseire megfelelő válaszok megtalálásánál sokkal jobban leköti az az érzés, hogy valaki még mindig a hátának szegezi tekintetét… Összevont szemöldökkel fordítja oldalra fejét, majd pillant alig észrevehetően hátra.

Mintha kicsit fagyossá vált volna a hangulat.. – Röppen át egy kósza gondolat alkímistánk agyán, s magában jóízűen kimosolyogja az előtte kotló diákság sorait. Tartanak tőle? Esetleg a fegyelmezési módszereivel nem értenek egyet? Borzasztó hidegen hagyja, hisz karizma és szenvedély ide vagy oda, Cedrah Lupenben bizony épp annyi érzelem van, mint egy jól megtermett hólapátban. A legalapvetőbb kémiai és biológiai folyamatok tartják mozgásban – és életben -, s az olyan kis plussz, általa nem hivatalosan ”fantomérzetnek” nevezett vonatkozások, mint például az empátia, teljességgel hiányoznak.
-   Hm.. Mínusz öt pont a Griffendél, a Hollóhát és a Mardekár Háztól.
Sorolja a fentebb említett csoportokat, miután belepillantott egy rövid kis listába, s mintha halkan ciccentene is egyet, amiért a Hugrabug méla, szelid teremtései közül egy sem iratkozott fel az előadására. Így tehát őket nem büntetheti, bár hirtelen felindulásból tőlük is szívesen levonna 10 gyönyörű pontot! Hogy miért? – Miért ne?
-   Az ok a válasz megtagadása.
Felfirkant magának néhány számot, aztán egy széles, elegáns gesztussal az ajtó irányába int pálcájával, mire az kellemetlen nyekergést hallatva kitárul.
-   Jöjjenek be és foglaljanak helyet. Többet pedig lehetőleg ne késsenek, Miss..
Ismét csak belepillant a listájába, s közvetlen, kellemes mosolyra húzza ajkait.
-   Callistra és Miss Parkinson.
Az elsőként megszólított lány állapotát látva kelletlenül megrándul az egyik szemöldöke, s valahogy úgy tekint a ledermedt Pansyre, mint aki igazán nem érti, mi a döbbenet tárgya. A férfi pillantása nem sok jót ígér, bár egyértelműen rosszindulatúnak sem mondható. Szigorú és érdeklődő.. kíváncsi. Igen, ez a legjobb szó rá, bár a jeges határozottság és gyermeki érdeklődés nem mindennapi egyveleget képez alkímistánk arcán. Ráérős, kimért léptekkel indul meg a lányok felé és egyetlen szó nélkül lehajol, hogy felsegítse a póruljárt mardekárost.
-   Segítse a helyére, ha kérhetem.
Amint sikerült talpra állítani összecsuklott diákját, Cedrah vigyázva átadja őt késve érkezett társának, s visszatér a padok előtti kis tér közepére. Tekintetét ráérősen végighordozza a makacsul hallgató társaságon, s ugyan nem zavarja különösebben a néma csend – sőt! -, feltett szándéka egy kis életet verni az inferus seregként bambuló nebulókba.

-   Tehát az alkímia.. vagy régiesen alchemia. A szó maga, nyers fordításban, „nedvtant” jelent, a görög chumos, azaz nedv szó alapján. Az “al” előtagot az arab nyelvből kapta, amely jelentése “a”, vagy “az”.
Tart egy kis szünetet, közbe pálcájával tábla híján egy azúrkék, füstpászmákból összecsavarodott ábrát bűvöl a levegőbe.
-   E tudomány gyökerei egész a középkorig nyúlnak vissza, s joggal tekinthető a modern kémia ősatyjának, hisz az ember akkor kezdte csak igazán megismerni a körülötte fellelhető anyagok szerkezetét és viselkedését. Akkoriban tartottak a szakmabeliektől, hisz az általános emberi butaság képtelen volt megemészteni az általuk használt bonyolult szimbólumrendszer értelmét, s mivel fel nem foghatták, boszorkányság vádjával kivégeztették a művelt réteg e tudománnyal foglalkozó kis hányadát. Azt már most szeretném leszögezni, hogy az alkímia művelői egytől egyig tudósok és orvosok voltak, nem holmi légből kapott hókuszpókuszról halandzsázó, mohó aljanépek, mint ahogy ezt egyesek a mai napig hangoztatják.
Az alkímia ezoterikus tudomány. Meg tudja mondani valaki, mi a különbség ezoterikus és exoterikus tudományok között?
Ismételten elhallgat, mivel műve bevégeztetett, s a kusza vonalakkal teleszőtt, régi nyomatnak tűnő szimbólum immár teljes pompájában ott lebeg a diákság előtt.
-   Az imént említettem a szimbólumokat. Az ezoterikus szó ismeretében már önök is beláthatják, hogy nem egy bárki által ismerhető és megérthető rendszerről beszélünk, mikor az alkímiában használatos rajzokat hozzuk szóba. Egy érdekes tévhit szerint, mely véleményem szerint a mohó tudatlanoktól ered, s az emberi butaság terjesztette el ilyen vadul, az alkímia célja nem más, mint arany előállítása más fémekből. Ez ma már nem is olyan bonyolult művelet, de ki kell ábrándítsam a tisztelt társaságot, a hozzávalók anyagára messze túlhaladja a kinyert arany piaci értékét. Megfejtettük, de ha ez volna a cél, már rég kész volnánk és csak a lábunkat kéne lógatnunk.

Tekintetét körülhordozza a termen, végül pálcájával a lebegő képre mutat, s fennhangon, egész átszellemülve folytatja. Lerí róla, mennyire imádja a munkáját és milyen hihetetlenül rajong minden egyes kis titkáért!
-   Az alkímiát bátran nevezhetjük a szimbólumok tanának, amely látszólagos célként aranynak kevésbé értékes fémekből való előállítására, és egy minden betegség ellen használható gyógyszer feltalálására törekszik. Valójában azonban.. az arany szimbólum, azt fejezi ki, hogy emberi lények is arannyá lehetnek; olyan alapvető érzéseink, mint például a félelem, a tudatlanság, a gyűlölet és a szégyen, értékes tulajdonságokká, szeretetté és beteljesültséggé változtatásával. Tehát a valódi alkímia lelki folyamat, amit kémiai folyamatokkal szimbolizáltak. Artúr király idejében az alkímisták legmagasabbrendű célja a Szent Grál kutatása volt. A Szent Grál a tiszta lélek szimbóluma.
Akkor most arra kérném önöket, hogy ragadjanak pennát és az eddigiek ismeretében próbálják meg értelmezni ezt a képet.