Alkimista labor

[_-o0o-_~ ALKIMISTA LABOR ~]

_-o0o-_
~ ALKIMISTA LABOR ~
Belépés csak és kizárólag tanári felügyelettel!

Figyelem, diákság! Az ajtót és az ablakokat is igen erős igék védik - ne tegyék kockára az életüket!

Cedrah Lupen

Az első emelet egyik sarkában kapott helyet ez a kicsit zsúfoltnak és roppant szűkösnek tűnő tanterem. Az ajtón soha meg nem kopó, elrettentő feliratot elég egyértelműen valamiféle élőlény vérével firkantotta oda a neves tanító (hiába feketéllik, mint a kátrány, a szag árulkodhat, s a kevéske fény is sötétbordó foltokat fest rá) - ezzel is jelezve, mennyire megfontolandó a jótanács. A folyosó légköre elég átlagosnak mondható, a tömör fatákolmány csiszolatlanul hagyott, durva felszínéből ellenben olyan erős mágia árad, hogy a levegő szinte vibrál előtte. Csak és kizárólag kulccsal nyílik, az Alohomora igével nem is érdemes próbálkozni. Természetesen lehet, ha az ember.. nos.. megrázó élményre vágyik.

Amint az ajtó feltárul, a kedves nebuló orrát kellemetlen, az áporodott levegőjű termekre jellemző dohszag, és az ebbe keveredő édeskés faillat csapja meg. Noha a terem egyfajta labornak van berendezve, a lombikok és fiolák, a kémcsövek és üstök mocskos halmokban pihennek a réz mosogatólavórokba hányva, s a padok felszínét is leheletvékony porréteg fedi. A munkaasztalok mindegyikét a falak mellé tolták, s ott kaptak helyet a legkülönfélébb preparátumokkal telt vitrinek, bűbájos, néha hátborzongató ábrákkal telerótt poszterek és egy emberi csontváz is. Az ablakokon mindezek ellenére elegendő fény szűrődik be.
A terem korhadó deszkákkal borított, középső részére lettek besuvasztva a padok, s a szemfüles diákoknak az is feltűnhet, hogy bizony a tértágító bűbájra is szüksége volt a tanárságnak, hogy elég helye legyen egy-egy tanulónak az órai munkához.

A terem kísérletezésre teljesen alkalmatlan. Ez kiábrándítólag hathat a gyakorlatban reménykedő ifjakra, de az igazán elkötelezett egyéneknek nem szabhat gátat.

Büntető munka tipp: Elég sok a takarítanivaló és rengeteg az aprócska csecse-becse. Kész rémálom lehet.

..:: Alkímia ::..

A Déli szárnyat tartotta mindig is a legtitokzatosabb szárnynak a négy közül. Olyan… mardekáros. A folyosók egymásba fonódva kígyóznak a roppant, faragott- vagy épp csupasz kőoszlopok között, a párkányokon kígyómotívumokra bukkan a figyelmes szemlélődő, és a levegő is sokkal kellemesebb, mint bárhol másutt a kastélyban.
Ha Greg magánál is hordaná az óráját, most akkor sem venné a fáradságot, hogy kiderítse, mennyire járhat az idő. Tökéletesen biztos a saját érzékeiben, arról nem is beszélve, hogy most lyukasórája van. Tehát még bőven van ideje a ráérős sétálgatásra, mielőtt megkezdődik az alkímia.

Szokásos egyenruhájában, szokásos, halk lépteivel hagyja hátra a klubhelyiség bejáróját, és megindul az óra helyszíne felé, valahová az első emeletre, egy szurtos kis terembe. Menet közben beidegződött mozdulattal átlapozza a jegyzeteit, a korábban elkészített esszéket, melyek még leadásra várnak egy-egy tanárnál. Igen, ezeket át akarta olvasni, hátha talál bennük hibát. Mert az kell neki most a legkevésbé. Ha át akar menni a RAVASZ-on, akkor mindennek olyan pontosnak kell lennie, ahogy azt előre megkívánták. Szórakozottan forgatja a lapokat a friss  bőrillatú oldaltáskában, s pár perc múlva elégedetten csapja le a széles zseb csatját. Minden stimmel, immár magabiztosan nézhet farkasszemet az előtte álló héttel, hiszen minden elmaradását – már ha egyáltalán volt ilyen – sikerült pótolnia.
Az emeleti feljáróhoz érve találkozik az első diáktársaival, akiknek valószínűleg szintúgy jutalomszünetük van, ahogy neki is. Nem vesződik a köszöngetéssel, ezek a jöttment hugrabugosok úgysem érdemelnek különös figyelmet. Az sem érdekes, amiről megállás nélkül csacsognak. Biztos valami otromba pletyka, ami csak az ilyen sekélyes kislányok fantáziáját mozgatja meg.
Greg amilyen gyorsan csak lehet, beelőzi az előtte haladókat, és egy lesajnáló pillantást lövell feléjük, hogy ezzel aranyozza be a napjukat. Rémes, hogy ilyenekkel kell nap mint nap osztoznia a levegőn.

Mikor végre elhal a háta mögött a fecsegés, ő is feleszmél; már el is érkezett a keresett tanteremhez. Ennek az embernek sincs valami nagy érzéke a reklámhoz – állapítja meg tűnődve, mikor tekintete átsiklik az ajtóra szegezett feliraton. Meglehet, hogy vérrel írták. Egy nemtörődöm kis fintorral együtt inkább a kilincs után nyúl, s ránehezedik a meglepően hideg fémre. Ezek szerint ő az első.. Az ajtó készségesen továbbengedi, hiszen eddig is résnyire nyitva állt, mintha a fentebbi kiírás üres fenyegetőzés lenne csupán.
Belépve szörnyű töménységben csapja meg az orrát a szagok színes skálája. Leginkább azt mondaná, hogy van a teremben minden, az iszaptól kezdve a poron át a döglött állatokig, ám szerencséjére az orra hamar belefárad ebbe a sokaságba, és pár perc múlva hozzá is szokik a terem légköréhez. A visszataszító kellékek mellett elhaladva Greg ösztönösen is összébb húzza magát. Ha most leverne valamit a poros-ragacsos felszerelés közül, ő látná egyedül a kárát. Óvatos mozdulatokkal besurran az egyik pad mögé, egy mély levegővel végigfúj az asztallapon, és leteszi rá a táskáját. Neki viszont még nincs kedve leülni. Úgyis negyvenöt percen keresztül gyakorolhatja még az ülést, most egy kicsit körülnéz.

Gondosan hátrakulcsolt kezekkel az egyik szutykos vitrin elé sétál, hogy alaposabban szemügyre vegye az opálos üveg mögött tornyosuló műszereket és rongyosra forgatott könyveket. Egészen váratlan dolgokba bukkanhat az ember, ha egy kicsit figyelmesebben nézelődik.

~Alkímia


A mágiatörténet teremből kilépve megáll, hátát a falnak döntve. Hatalmas sóhaj tör fel belőle, melyet egész órán tartogatott. Élvezi ő a mágiatörténetet, és amióta a kísértettanár is kilebegett a képből, sokkal élvezetesebbek lettek az órák, mégis.. A 18. század elején kitört sorozatos koboldfelkelésekből is megárt a sok. Talán még a kevés is.. De így, a hetedik felkelés után, ráadásul mikor már második órája a kentaurok által benyújtott békejavaslatot elemzik.. Az ember legszívesebben egy tebó elé vetné magát. Főleg, ha egy olyan különleges óra közeleg, mint jelen esetben..

Hátradönti fejét. Érzi, ahogy hosszú tincsei immár hátának alját simogatják. Lehunyt szemmel várja meg, míg az összes diák kiér a teremből és elsiet mellette. A legtöbben most lyukas órájukra készülnek fel, ám néhány évfolyamtársa az első emelet felé indul alkímiára, mint ahogy ezt ő is teszi majd hamarosan, egy kevésbé forgalmas útvonalon.
Ahogy elhalkul a folyosó, felvillantja szikrázó, kék tekintetét. Már teljesen egyedül álldogál a terem ajtaja mellett, kezében felejtett mágiatörténet könyveit még mindig hevesen magához szorítva. Lassan megindulnak lábai, és a főlépcső helyett inkább egy kisebb, és népszerűtlenebb útvonalat választ. Ma valahogy inkább elkerülné a túl forgalmas útvonalakat.. Nem szívleli igazán a sok tébláboló elsőst, akikbe folyton beleakad, azt a nagy hangzavart, a sok embert.. Szívesebben sétál a saját tempójában, minthogy a tömeg diktálta sebesség szerint haladjon.

A labor egészen közel van a mágiatörténet teremhez. Alig két perces séta. Az első emeletre érve, épp csak pár méterrel elhagyva egy hugrabugos lánycsapatot, szembetalálja magát egy kupacnyi hetedéves mardekárossal. Igen, a Déli szárny.. A mardekárosok törzshelye. Ahogy egyre közelebb ér következő órájának színhelyéhez, ugrásszerűen megnő a folyosón héderelő zöld talárosok száma. Bosszúsan konstatálja, hogy az összes mardekárosnak most van lyukas órája, persze ő is érzi ennek a gondolatnak a lehetetlenségét. Alig észrevehetően biccent pár évfolyamtársa felé, akikkel éppen szembetalálta magát, majd ahelyett, hogy válaszolna az egyik méregzöld színben játszó csoport által hallatott hurrogásra, inkább megszaporázza lépteit.
Amilyen hirtelen megugrott a zöldek száma, olyan hirtelen csökken vissza a nullára, ahogy a tanteremhez érkezik. Na persze.. a szünet közepén tanterem közelében.. Nem a mardekárosok stílusa –jegyzi meg magában a lány, miközben megtorpan egy pillanatra a labor ajtaja előtt. Egy darabig oldalra húzott szájjal figyeli az ajtóra festett figyelmeztetést, bár jelen esetben inkább a festéket veszi szemügyre.. Ám hamarosan másra is figyelmes lesz. Az ajtó nyitva van, és odabentről gyengéden ömlik kifelé az ezernyi dologból keveredett, a laborra oly jellemző, erős illat. Ezek szerint a tanár már bent van, vagy megengedi nekik, hogy a figyelmeztetés ellenére most mégis bemenjenek..

Egy pillanatig még áll az ajtó előtt, hallgatózik, hátha valami zajt hall odabentről, majd kezét hatalmas ajtónállóra tapasztva, ellöki azt az útjából, és belép. Ahogy körülnéz, rájön, hogy a labor csak annyiban hasonlít egy tanteremhez, hogy valaki ide is berakott pár padot, bár azoknak állapotából ítélve, eddig még nem igazán használták őket.. A terem levegője, ólomként nehezedik tüdejére. Beletelik pár pillanatba, mire felfedezi a kis ösvényt a halomba gyűjtött kísérleti eszközök között, amin eljuthat a padokig. Hatalmas szemekkel pillant körbe, annyi megfigyelnivaló van a teremben, hogy azt sem tudja, merre nézzen. A falra aggatott képek,  az ezernyi kémcső, a munkaasztalok, és a hátborzongató dolgokkal teletömött vitrinek.. Ahogy a vitrinekre siklik tekintete egy diákot pillant meg. Szóval nem Dorothyen jött először.. Egy darabig némán vizslatja a fiút, de tudja, nincs sok ideje a végigmérésre. Jövetelére már biztos felfigyeltek, főleg, hogy a padokhoz vezető úton sikeresen belerúgott egy földön felejtett rézedénybe.
Magasabb nála.. És olyan ismerősnek tűnik.. Pedig talárjának zöld szegélyéből ítélve nem valószínű, hogy ismeri. Nem sok idősebb mardekárost, sőt, nem sok embert ismer. Mikor látja, hogy a fiú mozgolódni kezd, gyorsan letudja a dolgot azzal, hogy bizonyára már látta párszor a folyosón. Még egy halovány „Helo”-t is biggyeszt a fiú felé, majd ledobja magát az egyik padhoz. A mozzanat gyorsaságának köszönhetően a lány érkezése kisebb porfelhőt kavar. Előrebiggyesztett alsó ajakkal figyeli egy darabig a padot, majd egy röpke mozdulattal megpróbál letörölni annyi koszt, amennyit csak bír. Nem járt sok sikerrel, de neki ennyi pont elég. Az asztalára fekteti oldaltáskáját, és rákönyököl. Pár pillanatig a padon pihenteti tekintetét, azon gondolkozva, hogy ezt a port már nem is lehet olyan egyszerűen letörölni, bizonyára már beette magát a fába, bár a laborban folyó munkálatokat figyelembe véve az sem biztos, hogy közönséges porról van szó.. Ám eközben teljesen befészkeli fejébe magát a háta mögött álldogáló fiú képe.. Biztos csak az idegesíti, hogy valaki mögötte van.. Mindenesetre nagyon felkavarta valamiért a fiú jelenléte. Lehet, hogy látta őt a vitrin üvegében tükröződni? Ha az az üveg is olyan poros, mint a pad, akkor biztosan nem.. Leheletnyit elfordítja fejét, hogy a fiú látóhatáron belül kerüljön, majd inkább ismét a padra szegezi a tekintetét. Igen.. ez biztosan mágikus por.

:: Alkímia ::

[ Yvnek a terem felé menet    ]


- Annyira tudtam, hogy ezt a tárgyat is felvetted. – Szólaltam meg, amikor a Klubhelységből haladtam kifelé, s megpillantottam a nővérem, s igen ez egy amolyan köszönés féle lett volna. A legutóbbi találkozásunk nem sikeredett valami fényesre, ott a könyvtárban. A sok dohos könyv árnyékában, s rá is jöttem, hogy nem is csoda, hiszen… micsoda egy nyomott hely már?! Minden olyan régi, és túlzottan is merev. Sehol az áramló pozitív energia, a csiiii, meg a jing és jang. No meg én sem voltam a toppon, és amikor már harmadszor zavart el nem éppen kedvesen, fejemet leszegve hagytam el csatabárdot. Na de most… egészen más a helyzet! Hiszen búcsút mondva a borús hangulatnak, a pesszimista hozzáállásnak, tele élettel vágtam megint neki a… kapcsolat építésnek.

Mit sem törődve azzal, hogy Yv mit akar, karoltam át a vállát, és magamhoz rántva nyomtam egy cuppanós puszit az arcára, mind ezt hihetetlen gyorsasággal, s vigyorodtam el szélesen, s engedtem el, remélve nem kapott nagyobb sokkot ettől a nagy érzelem kirohanástól.
- Egész jól hangzik ez az alkímia izé nem? Legalábbis én inkább erre megyek el, mint mondjuk Jóslástanra… az a nő félelmetes. – Pont neki beszélek erről? Elvégre mesélte, mennyire kiakasztotta, még év elején, na meg pont majd arra az egy órára fogok jelentkezni, ahol ő nincs is ott? Hah… - Tudod mire gondoltam? -
Tettem fel a kérdést, s közben már sikerült kiküszködnöm magam a portrén is, persze maga a kérdés igen csak idióta volt. Honnan is tudhatná, mi jár a lökött húga fejében? Na meg minek teszem fel a kérdést, ha másodpercekkel később meg is válaszolom.
- Hogy kipróbálom, milyen az első padban ülni. De tényleg, mindig is vonzott a… dolog. – Idétlen vigyor, s közben a szőke tincsekbe túrok, melyek ugyan úgy, zabolátlan módon hulltak alá, ellenben Yvével, akinek minden egyes szál úgy állt, ahogyan ő szerette volna. Ám ma reggel annyira de annyira jó hangulatban voltam, meg úgy az elmúlt hétvége óta ugye, pontosítok, amióta hazaevett a fene a Roxmortsi kirándulásról, azóta le sem lehet lőni, hogy hajlandó voltam az öltözködésem is konszolidálni.

Na nem kell itt nagydologra gondolni, csak a jól ismert kékszegélyes iskolataláron kívül minden mást is felvettem. Gondolok itt a fehér ingre, meg a nyakkendőre, és a szoknyára is. Persze ezt is kellően a saját magam módjára formáltam, hiszen az inget nem tűrtem bele a szoknyába, s a gombsort sem gomboltam be végig, a nyakkendő pedig lazán volt megkötve, a kihagyott gombok alatt, a szoknya pedig… hát talán egy gondolatnyival rövidebb volt, mint egyébként kéne,s jóval a térdem fölé ért. Nem értem, miért kell az egyenruha mellé apácastílust is erőltetni… Na oké, azt a fekte cipő remeket nem birtam magamra tuszkolni, így a rózsaszín tornacipő most is bevillan, ahogy könnyedén lépkedek a másik mellett. S persze a hófehér harisnya. Mert szerintem hideg van ahhoz,h ogy a lábam meztelenül legyen megy egyébként is… Nagyon vacilláltam, hogy sima fehér legyen vagy csikós, de végül az előbbinél maradtam. Az annyira… angyalian ártatlan.

Más voltam, ez talán Yvnek is, sőt, főleg neki tűnhetett fel, elvégre csak fecsegtem össze vissza, a szemeim csillogtak, akárcsak a karácsonyfaégők és minden olyan… olyan volt mint hetekkel ezelőtt. Semmi mélabú, meg egyéb, rám nem jellemző marhaságok. Mi történhetett…? Szerencsére a választ csak én tudom.
- Te, tudod ki fogja tartani? Mert hallottam olyan szóbeszédet is, hogy talán Dumbi, de én kétlem. Talán jobban megkellett volna nézzem a faliújsági kiírást. – Magyarázok tovább, miközben szinte automatikusan emelkedik a karom, s simítok végig a nyakamon, azon az oldalán ahol az a bizonyos csók nyom foglalt helyet pár napon keresztül, na de… én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eltűnjön, s szerencsére egész jól el is halványult. Egyébként, ha valaki kérdezte, csak azt mondtam, hogy egy gurgó eltalált edzés közben.

.:: Alkímia és Yoooom!!! ::.

Csend. Majd éles hang.
Yolanda.
Nem kell nagy ész, az ember rögtön rájön. Mert ki az, aki a nap bármely szakaszában elemében van? Yolanda és Gabrielle. De ő még csak otthon rontja a levegőt. Szerencsére. Ki se bírnám mindkettőjükkel! Mi meg Fleurrel… a csendes magány rabjai… Na persze olykor olykor mi is megnyílunk, de… ez ritkaságszába megy. Főleg nálam.
Így a húgom pár pillanattal ezelőtti megnyilvánulása nem lep meg.
Mert evidens hogy minden tárgyat felveszek. Kivéve a Jóslástant. Érthető okokból ugye. Elég volt az a banya… főleg az év elején. Sőt, sok is!
De Yo felemlegeti. Elnosztalgiázok. Aztán kiráz a hideg is.
Megrázom a fejem.
Nem sok kell, hogy leteremtsem ikertestvérem. Még mindig haragszom rá.
Ott a könyvtárban az a veszekedésünk… hát igen. Nyomott hagyott bennem. És valahogy furcsállom, hogy ő túllépet rajta. De Yolanda ilyen. Ő más ilyen téren.
Hogy baj-e? Nem tudom. Nem is érdekel. Ő ilyen. Én így szeretem. Pont így.
A hebrencs, felelőtlen…na nem mindig, de általában igen… a nagyszájú testvér.
Mi lesz Gabyvel majd ha ide kerül? Jobb bele se gondolni!!!
Nem sok kell a leteremtéshez. Már érik bennem megint. Inkább a stressz miatt, semmint a másik viselkedése alapján. Mert nagy a nyomás rajtam. Ez viszont az én gondom.
De ekkor egy puszit kapok. Egy puszit.
Ledermedek.
Meghökkenek.
És meg is állok. Csak pislogok. Majd felnevetek. Hosszú idő óta először.
S ez a kacagás… igen… nagyon sokat jelent. Nagyon is. Ha pedig ezt valaki értékelni tudja az csak a testvérem. Csakis ő.

Ismét elindulunk hát. Együtt. A következő órára. Alkímia. Na ez is érdekes lesz. S persze úgy még. Yolanda kérdésáradata pedig elözönl. Alig tudom, hogy mire is válaszoljak hirtelen. Szóval lehunyom a szemem, összeszorítom, majd kinyitom. Rendet teszek a fejemben, a csapongó gondolataim közt. Majd egy mély levegő.
- Yolanda… te és az első pad? Ez olyan, mintha egy unikornist akarnál repülni tanítani…-
Nevetséges… első hallásra… első hallásra csupán…
- Ámbár… ha más részről nézem… miért is ne? Én nem leszek semmi jó elrontója… -
Belátom, hasznára válhat a másiknak ez a… változás.
Ki tudja… még a tanulmányai és a figyelme is javulhat…
A remény hal meg utoljára.
Aztán egy percnyi csönd, ami… nem tart sokáig.
Ismét kérdés.
És csak egy pillantást kell vetni Yolandára… a vak is láthatja, sokkal jobb kedvében van. Pedig… ott a könyvtárban nagyon le volt törve. Akárcsak én. Tény, én is rendbe jöttem azóta. S ez azért nem feltűnő, mert nálam sosem az. Ám a húgom… mint akit kicseréltek. Csillogó kék szemeibe tekintve tudom, titkol előlem a dolgait. És ez nem tetszik. Nagyon nem.
Mégsem teszem szóvá. Lényegében most hallgatólagosan kibékültünk. Miért rontanám el mindezt? Más kérdés, hogy ennek lesz böjtje… de az később. Majd később.
- Tanár? Áááá Dumbeldore túl elfoglalt ehhez. Valaki más lesz. Huhh nem tudom… várj… rémlik a neve…-
És most jön az emlékek közti kutakodás… a sok tanagyag meg minden… nevek, címek, évszámok, események meg egyéb információk közt csak megjelenik lelki szemeim előtt a név a pergamenen, ami a faliújságunkra volt egy három nappal ezelőtt kiszegelve.
- Valami Lupen… Caleb…vagy Cedric… nem’tom… -
Motyogom zavartan, mert sose fordult még elő ilyen velem. Mindig tudom ki mit mikor és hol tanít. De… az utóbbi idő nekem nagyon is fárasztó. És igen, már agyilag is le vagyok fáradva. S az sem tűnik fel, hogy Yon éktelenkedik egy halovány foltocska, ott a nyakánál… pedig… ha kicsit jobban figyelnék… biztosan kérdőre vonnám. Ám most nem. Nem. Mert… mert én is máshol járok képzeletben… nem az alkímia labor felé sietve… hanem… abban a bizonyos üresen árválkodó tanteremben … valaki mással… nem pedig az ikertestvéremmel…

~ALKÍMIA~

Kicsengetés. Zsibongó diákok lepik el a folyosókat. A léptek zajába beleremegnek a páncélok és címerpajzsok, egyes portrék összeráncolt homlokkal figyelik a közönyös diáksereget. A bűbájtan-terem ajtaján a többiekkel együtt Zoey is kijut valahogy anélkül, hogy más irányba ragadná a tömeg, mint amerre ő menni akart. A folyosón már szerencsére nincs olyan tülekedés- nyugodtan mehet az orra után, már ameddig senkivel nem ütközik össze.
Elindul a következő órára. Némi izgalommal teszi ezt- alkímia eddig nem szerepelt a tantárgyak listáján. Kíváncsiságból vette fel, ahogy (le merte volna fogadni) szinte mindenki más is. A klubhelyiségben kifüggesztett cetli tanúsága szerint a déli szárnyban lesz. Minden lyukas óráját töltő kinn fog lebzselni… remek.
Na jó, mindenki nem, hisz az udvarokra is sokan mennek majd… az olvasni jobban kedvelőknek (vagy a házi feladattal elmaradottaknak) ott a könyvtár, vagy akár a klubhelyiség… de legtöbben az ismerőseikkel találkoznak majd a folyosón.
Miért idegesít ez engem ennyire? –kérdezte magától, miközben elér a Mardekár felségterületére. Egyre inkább beleolvad környezetébe zöldszegélyes, kígyócímeres talárjával. Felidézi az olvasottakat, és végül megtalálja a keresett ajtót.
Végignéz a feliraton. Enyhe borzongás fut végig a hátán, mikor fejét mozgatva észreveszi, hogy az üzenetet fekete színe ellenére nem kátránnyal vagy festékkel, hanem vérrel írták és a különleges „festék” szava megcsapja orrát.
 Benyit, és körülnéz- vagyis körülnézne. A por és a mindenféle szag ugyanis azonnal facsarni kezdi az orrát, nagy tüsszentést eredményezve. Egy gyors törlés a zsebkendővel, és végre szemügyre veszi, hova érkezett. A preparátumok Piton néhai bájitaltan-termét idézik (házfőnöke irodáját eddig szerencséje volt elkerülhetni), és ez nem lendít előre kedélyállapotán. Azonban ha már felvette a tárgyat, akkor szándékában áll az órákra is bejárni- így nem hagyja, hogy a poszterek és a preparátumok elvegyék a kedvét. Látja, hogy nem ő az első- mielőtt odalépne az egyik padhoz és megvizsgálná, köszön hát. Közben magában listát ír: ketten az ő házából, és egy hollós… valahogy több emberre számított. Bár persze még van idő…
Megvizsgálja a padot. Elég porosnak látszik, de egy gyors Suvickusszal javít ezen, és helyet foglal, maga mellé készítve táskáját.       

[|| Alkímia ||]

|| Alkímia ||

Hogy a jéghideg, mohával belepett nyálkás folyosók teszik vajon, vagy csak az a tudat, hogy bizony erre van a mardekárosok klubhelyisége... Nos, ösztönösen gyorsabb lépésekre késztetik a szőke hajú lányt, aki most összehúzott talárral siet az első alkímia órájára.
Nos, hazudna, ha konkrétan tudná mit fognak tanulni, habár sejtése volt... Mégis felvette a tárgyat, vonzotta az új, az ismeretlen. Ilyen volt ez az óra is... Cedrah Lupen. Hajj, nem tudja, hogy ki lehet, de reméli, hogy nem a minisztérium egyik öreg, vaskalapos embere, vagy különben gondolkozhat, hogy hogy adja be Flicwick professzornak, hogy le akarná adnia  tárgyat.
De persze egyelőre erről szó sincs. Igaz, hogy így is elég sok órára jár, de hát szeret új dolgokat tanulni, és hát nem hiába a Hollóhátba osztotta a süveg anno 5 évvel ezelőtt.
Csak ne lenne ilyen lustaaaaaa.
Hamarosan meg is érkezik a kijelölt terem elé - remélem jó helyre jöttem, nem a mardekárosok egyik törzshelyére - .
Ahogy benyit először meg is áll benne az ütő, ugyanis első pillantása 2 mardekárosra esik, de utána ideiglenesen megnyugodhat, amikor körbejáratja a tekintetét a termen.
Egen, a hollóhátasok vannak legtöbben - nem meglepő.
Csendes sziasztokkal köszön a jelenlévőknek, és megpróbálva nem is nézve a különböző, egyáltalán nem szimpatikusnak nevezhető teremben elhelyezett dolgokra elindul, s ha nem is az első, de a második padban foglal helyet.
Ahogy végig járatja a tekintét immár ülve, borzongás fut rajta végig.
Csak kezdjük már el... Remélem megérte...

:: Alkímia + Yvnek ::

[ - még a terem előtt - ]

Megáll és pislog. Oké, elhiszem, hogy az én tele pozitív energiával lévő puszim ilyen nagy hatással van rá na de azért… hogy valaki ennyire kiakadjon? Mert én már szó szerint mindent beleképzelek. Vajon most fog csattanni a pofon… de nem. Egy nagy kő zuhan le a szívemről, ahogyan elneveti magát, és ezt úgy teszi, hogy nem pillant körbe a folyosón. Vajon látta e valaki, belesett e valaki a repedésen belül. A vigyorom pedig még szélesebb lesz, s önkéntelenül is a másikra kacsintok cinkos módon. Igen, ő az én Yvem, akit még a Mungó falai között ismertem meg személyesen. Sosem fogom elfelejteni az első pillanatokat, amikor először ölelhettem át, s éreztem, mintha két elszakított páros forrt volna ismét össze. Mert hát az ikrek közötti mágikus kapcsolat… letagadhatatlan, még a mugli világban is.

- De hát pont ez a poén az egészben. Én és az első pad, muhahahhaaaa. Szerintem vicces lesz. – Magyarázok, miközben sátáni kacajt szúrok közbe. Főleg ha valami öreg fogja megint tartani az órát. Mekkora poén lesz már, ha háttal lesz, én pedig minden akadály nélkül célozhatok a hátára a köpő csövemmel. Talán óra végére még valami szimbólumot is sikerülne kirakni a sok kis fehér pergamen galacsinból. Pont mint általánosban de… lehet Yvre való tekintettel csak visszafogom már magam. Egy kicsit. Egy indurkapindurkát.

Várom, ahogyan agyal, vajon mi is lehet a tanár neve, én közben rántok egyet a hátizsákom pántján, s ennek hatására zörren meg annak a tartalma, s bámészkodok tovább, végül rántom meg a vállam.
- Lövésem sincs nekem se, de a lényeg, hogy nem itteni a fazon. Mert azért a roxforti vaskezűeket sikerült megkegyeznem ennyi idő alatt. – Magyarázok, és még véletlenül sem rémlik fel bennem semmiféle ehhez hasonló név, hiszen miért is rémlene? Nincs üldözési mániám, és sosem keresem a nevek mögött másokat, nem hogy Őt… Lassan érünk oda az ajtóhoz, s még ott sem veszem a fáradtságot, hogy elolvassam, hiszen hirtelen elkapom Yv csuklóját, majd rápillantok.

- Egyébként nem felejtettem el a múltkorit, és még mindig nagyon sajnálom, de megígérem, most már nem hagylak magadra. – Halkítom le a hangom, s fűzöm a szavakat franciául, hogy az arra járok még véletlen se értsék meg. Egyébként sincs semmi közük hozzá. Lecsusszan a kezem csuklójáról a kezére, s fonom össze pár pillanat erejéig az ujjaim az övével, majd szorítom meg, s mosolygok rá biztatóan, ami nálam egyben a komolyságot is jelzi, és nem csak úgy beszélek a levegőbe.

[ - a teremben - ]

Elengedem a kezét, majd nemes egyszerűséggel belökve az ajtót, fittyet hányva arra, miket firkálgattak rá és mivel lépek be, majd fintorodok el, miközben körbepillantok aztán Yvre, majd megint vissza az apró teremre.
- Hát itt mikor szellőztettek utoljára? – Teszem fel a felháborodott kérdést, majd húzom fel kissé a pisze orrom. Elvégre ez a Roxfort, mit is várok. Nem lesz a terembe Ambipúr illat, hát érted. Én is a naiv lelkem. S megrázva a fejem, azt sem észlelve, hogy Yv jelen pillanatban nincs is itt, hanem valahol máshol jár, lépkedek oda a jobb oldali padsorhoz és vágódok le, majd csusszanok beljebb, a fal mellé, s vágom a táskám a padra. Jha, hogy mások is vannak rajtam kivül a teremben? Öööö...

[Cedrah bácsi]

Cedrah bácsi

Sehol senki. Se kísértet, se diák se tanár. Csak a kislány, kezében a nyuszi és egy rózsaszín ruhás, szőke hajú baba. Hát kivel szórakozzon akkor? De unalmas is az élet! Sokkal jobb lenne diákként órákon ülni, meg tanulni, meg minden mást csinálni. De ez már sosem fog változni. És kik tehetnek erről? Csak a szülők. Csak.
Á már megint ezek a visszatérő gondolatok… Ezért jó, ha a rosszalkodással eltereli a figyelmét. De most semmi rosszat nem tud csinálni… Vagy mégis?
Hmmm hol is van Cedrah bácsi? Hol is van? Talán órát tart. Ó, mindig annyira elfoglalt! Irisre így sosem lesz ideje… mi lesz a házassággal? De ha el mer venni valami véla fruskát, akkor az bizonyos, hogy Iris azt nem hagyja szó nélkül… Legalábbis megakadályozza az egybekelést, az biztos.
-Cedrah bácsi, Cedrah bácsi hol bújkálsz? –csendül fel a lányka magas, cincogó hangja a kihalt roxforti folyosón. Túl szép lenne, ha most a következő saroknál szembejönne vele.
És tessék. Mit kapott helyette? Egy idegesítő macskát, valami Norris a neve. Fúj! És milyen mocskos a bundája is! Jessica százszor szebb, mint az a dög. Fúj!
Mi is ez? Északi szárny. Jaj, hát nem is erre van…! Pompás. Most jön az, amit legjobbam imád kísértetként. Átmenni a falon. Háh… egyszerű halandó képtelen erre, jókat is szokott mosolyogni ezen a lányka, sőt, van olyan is hogy a lépcső tetején lebegve várja a tanulókat a csillagvizsgáló toronyban, és mindig kineveti a lépcsőzésbe belefáradt diákságot. Ez olyan jó móka mindig! Talán ezért utálják oly sokan. Na de nem számít, lényeg, hogy a szíve választottja nem utálja.
Déli szárny. No, itt kell lennie valahol annak a teremnek… Merre is…? Jaj, de jó, hogy legalább már négyévesen megtanult olvasni, mert akkor most nagy bajban lenne.
És nemes egyszerűséggel átlibben a falon.
-Cedrah bácsi, nézd, ő… itt… Marielle… -kezdi lelkesen mondatát, majd mikor alaposabban szétnéz a teremben és látja, hogy a nagybácsija bizony nincs ott, szomorúan fejezi be. Pedig csak be akarta mutatni az új babáját.
A diákok? Kit érdekelnek? Majd ha rosszak lesznek, megdobálja őket valami lommal az egyik szekrényből, hiszen előtte nincs akadály.

[A labor előtti folyosón]

A labor előtti folyosón

*Gabriel a tőle már megszokott, unott pózban támasztja a hosszúnak épp nem nevezhető folyosó falát, mintha attól tartana, hogy szegény szerencsétlen kis diáktársait temetné maga alá, ha nem így tenne. Akkor pedig kiken röhögne a temérdek szabadidejében? A tankönyvei már réges rég nem képesek lekötni az újra és izgalomra vágyó figyelmet, ellenben a káosz.. Ó, igen, a zűrzavar mindig újabb és újabb löketekkel adja a fiú tudtára, hogy a világ még nem állt meg és ő igenis él. Gabe bal kezét szórakozottan a zsebébe süllyeszti, s egy elégedett mosolyfélével konstatálja az ujjbegyei alá simuló, hűvös kis fémtárgy érintését. Már-már babonás megszokásból cirógatja végig a karcsú kulcs felszínét - egyetlen kincse, az ő kis drágasága. Aminek a titkát az a nyüves.. rohadék soha a büdös életben nem fejtheti meg.
Hmm.. Mit is keres most itt? A folyosón pletykáló kisdiákok azt csicseregték, hogy hamarosan új oktató teszi tiszteletét a Roxfort ódon falai között. Gabriel pedig, pusztán ártatlan kíváncsiságtól hajtva persze, szíves örömest megnézné magának a még betöretlen professzort, aki hajlandó.. mit is? Jah, megvan: alkímiát oktatni a népnek. Enyhén szólva nevetségesnek tartja az ötletet és mentségére legyen mondva, most sem azért lesi az egyik hortyogó portré mellé vetett háttal ifjú kis társait, mert osztozni kíván ebben az.. khm.. élvezetben. Neem-nem. Őt egészen más erők motiválják.
Egyrészt az elejtett sustorgásokból és fojtott hangú, tipikus tini libákra jellemző viháncolásból kiszűrt név: Cedrah Lupen.
Másrészt pedig a labor kétségtelenül drága berendezése.
A legszürkébb és legjellegtelenebb Mirol sarj arcára hamarosan gunyoros, öntelt félmosolyt csal a fejében lassacskán kibontakozó terv, s a következő pillanatban már egy hanyag mozdulattal el is lökte magát a hűvös kövektől. Még a keretben szunnyadó, rezgő tokás öregember sem ébredt fel a halkan távolodó léptek neszezésére, amint egyre közelebb és közelebb kerülnek az értékes kellékektől duzzadó kondérhoz.*

A laborban

*Könnyedén beslisszan, s mérhetetlen elégedettséggel tölti el a tény, hogy a félig nyitva hagyott ajtóhoz még csak hozzá sem kellett érnie. Persze nem kerülte el figyelmét a fára mázolt felirat, de ha egyszer szabad az út, akkor az óvatosságra intő szavak teljesen lényegtelen mellékzöngévé korcsosulnak a tilosban járás hívó szava mellett. Természetesen nem ő érkezett elsőnek, ám mivel nem is áll szándékában maradni, kicsit sem viseli meg a látvány. Egy hollós csaj ott, egy háztársa itt.. a srácot Greg Omennek hívják és idén végez. Rohadt mázlista..
Gabriel arcán szórakozott, cinkos vigyor jelenik meg, ahogy közelebb sétál a másik fiúhoz. Nem mondja, szép kis darab.. A vitrin tele csecsebecsékkel, mozsárokkal, mozsártörőkkel, szárított kitudjamikkel.. kövekkel. Sok-sok kaviccsal. Fogalma sincs, mikor látott utoljára törlőkendőt a mocsokfoltoktól tarka üveglap, de a zsíros ujjlenyomatokból és helyenként tejfehérré sűrűsödött porrétegből arra következtet, hogy valamikor nagyapáik idejében. A vitrinben lapuló kis vackok közül mégis élesen kitűnő arckép mosolyog Greg arcába.*
- Nocsak. Hát nem érdekes tárgy ez az alkímia, Gregory?
*Meglehetősen közel áll, a két fiú közti távolság gyakorlatilag már tolakodónak is számíthat. Gabe szavai érezhetően megcsapják háztársa tarkóját, s mintha a Mirol kölyök tekintete is a húsát égetné. Ó, igen. Nézni mindig is tudott. Kaján élvezetét palástolva tesz egy apró lépést hátra, s mérhetetlenül ráérős tempóban megfordul a tengelye körül - felméri a terepet. Semmi nem kerülheti el a figyelmét.*
- Mondjuk engem hidegen hagy, de a labor jól néz ki. Kíváncsi leszek, mit tud nektek tanítani ilyen körülmények között.. *Tart egy kis hatásszünetet, s zsebrevágott kezekkel, büszkén kihúzott, mégis hanyag tartással fordul ismét Greg felé.* Persze az is lehet, hogy a fickó csak szórakozik veletek és alkímia címén szépen beavat titeket a sötét dolgaiba. Tiltott igék.. A Sötét Nagyúr eszméi, némi idilli filozófiával fűszerezve és voilá!* Unottan megvonja a vállait, s lassacskán hagyja, hogy a mímelt mosoly lehervadjon az arcáról, s helyét átvegye valami kiismerhetetlen, de talán a leginkább megvetőnek nevezhető fintor.* Kész is az ölebek legújabb generációja. Azt ajánlom, vigyázzatok vele. Komolyan.
* Ebben a pillanatban suhan be a képbe az iskola egy elég ritkásan feltűnő kopogószelleme, s a kislány minden nagyobb nehézség nélkül magára is vonja Gabriel figyelmét. Ugyan nem sok érdekes van rajta.. de az, hogy Cedrah bácsinak nevezze ezt a fószert, épp elég ahhoz, hogy a mardekáros oda akarjon figyelni rá.*
- Szép baba.
* Jegyzi meg barátságosnak szánt hangon, miközben elkönyveli magában, hogy a férfi érkeztével függhet össze a kislány szellemének felbukkanása is. Vagy ismerik egymást, vagy nagy benyomást gyakorolt a kicsire.. Érdekes.*
- Egyesek szerint csak álca, hogy auror. Bár ki tudja.. én csak a javatokat akarom. *Fejezi be végül a már megkezdett gondolatmenetet Gregnek címezve, s egy unott, ám lendületes mozdulattal feldobja magát az egyik mocskos padra, hogy onnan mérje fel szavai hatását. Voltaképp csak arra vár, hogy valamely vitrin szabaddá váljon.*

[.-= Alkímia =-.]

.-= Alkímia =-.


Reggel.
Nyüzsgés.
Az első óra.
A mai napon elérkezett végre a pillanat, amikor az Alkímia tantárgy egy viszonylag normális tanárt tudhat maga mögött, Cedrah Lupent. Aki mellesleg a Nagybátyám. Persze, azért nem szabad elvetni a sulykot, mert a végén még azt hiszi magáról, ő ennek a pirinyó bolygónak az egyetlen élő kormányzója, aki mellesleg szép is. Mindkettőben téved, de legalább olyan ember, akivel lehet beszélni. Családtag, aki rühelli Willt és Catet, ez pedig mindennél fontosabb. Milyen a viszonyom Vele? Nem tudom megmondani magam sem, mert igen keveset beszélgettünk az utóbbi időkben. De a kötelék akkor is tart, erős szál. Mint ahogyan neki is, nekem is megvoltak a magam dolgai, amiket intéznem kellett, amik nem tűrtek halasztást.
Rengeteg diák.
Nyomorgás.
Sietnek.

Gyűlölöm, amikor valaki feláldozva a saját testi épségét rohan egy olyan órára, ami majd valamikor a következő században kezdődik. De sajnos vannak efféle furcsa élőlények…és itt élnek közöttünk. Én a jól megszokott nyugalmas, és határozott léptekkel robogok a folyosó szélén, messze elkerülve a meggondolatlan szaladgálókat. Egyrészt, futni unalmas, másrészt, most reggeliztem meg a Nagyteremben…csak összekavarnám az ételt. Annak pedig katasztrofális és beláthatatlan következményei lennének az elkövetkezendő órákra nézve.
A lépcsők.
Levisznek az alagsorba.
Ricsaj.
Még ide is leszűrődik...Szüntelen megy a beszélgetés, olyan emberek között, akik az életük nagy részét egymás mellett töltik. Vajon mi a fészkes fenéről hebrákolnak ennyit? Ez a tipikus, „Te, képzeld, amióta nem találkoztunk ötször vettem levegőt!” beszélgetések annyira jellegtelenek és lehangolók. Ennyi értelem szorult az emberiség neves képviselőibe. Ehelyett sokkal egyszerűbb lenne kussban maradni, és teszem azt átfutni a nyavalyás anyagot, amit mára adtak…vagy bármi más. Ne kelljen már lépten nyomon a sok baromságot hallgatnom, mert lassan tényleg ott tartunk, ha mazochista szeretnék lenni, elég végigsétálnom a Roxfort bármelyik folyosóján, ahol diákok tartózkodnak.

Érdekes, nem szaladtam, mégis leértem…a folyosón ugyan nem láttam senkit, de nem igazán zavartattam magam. Főleg azok után, hogy észrevettem a tanterem ajtajára szegezett táblácskát. Ismerem annyira Cedrah-t, hogy képes valóban efféle varázslatokkal védeni a kis birodalmát, emiatt nem igazán kellene betopogni a terembe, ha élni szeretnék. Ennek fényében az ajtóval szemközti kis vasból kovácsolt ülőalkalmatosságot szemelem ki magamnak…de…megálló. Odabentről mintha nyüzsgés és beszélgetés neszezné a folyosót.
Érdekes.
Fél füllel még megpróbáltam kiszűrni a zajokat, amelyek arra utaltak, hogy a diákság túlnyomó része bizony odabent várakozik az utasítás ellenére.
- Idióták!
Na igen, kicsúszik ilyesmi az ember száján. Ezzel letudva az értelmetlen, és olvasni nem tudó majmokat fordultam meg, és lépdeltem a padhoz. Leülve arra helyeztem magam mellé a mappámat úgy, hogy más már ne férjen el ott rajtam kívül. Remélem elegendő célzás, bár, egyesekből kiindulva valószínűleg kevés lesz a sikerhez.
Zajok.
Bentről.
Várakozom.

[Hello.]

Alkímia


*Reggel van... nem korán... még egész emberi az idő. Szerencsére Suenak ez az első órája ma, így ráért felkelni. S nem is esett nehezére, hiszen egyik kedvenc órájára indulhatott. Gyorsan összekapta magát, megreggelizett, s el is indult a terem felé.
Kíváncsi volt, hogy hányan is jelennek meg a mai órán, mert korábban volt olyan, hogy alig voltak... s olyan is, hogy éppen csak elfértek a teremben. Szóval kíváncsisággal a szívében indult meg a pincébe, az órára.
Útközben számtalan háztársával, évfolyamtársával találkozott, viszont furcsa mód, senkit nem látott, aki hasonlóképpen Alkímiára sietett volna. Illetve, ő sem sietett, hiszen volt még vagy tíz perc az óra kezdetéig, s amúgy is. Tudta, hogy a terembe nem lehet bemenni, kint meg nem jó várakozni, így általában kiszámította az odaérkezését.

Nem mintha baja lett volna az ottani társasággal... De voltak pillanatok, mikor baromira nem vágyott senki ember fia társaságára. A mai is ilyesmi volt. Nem volt különösebb oka... De Suenál előfordult néha... főleg, ha közeledett a telihold. Nem kell megijedni. Nem vérfarkas, és semmilyen különleges tulajdonsága nincs, csak szimplán furán hat rá a telihold. Olyankor szabadabb lesz a gondolkozása, és furcsa a viselkedése. Ilyenkor kerüli az embereket, és olyan dolgokat tesz meg, amit egyébként biztos nem tenne... Ilyenkor előszeretettel szökdös a folyosón éjjel, s keresi fel kedvesét... Vagy csinál egyéb bolondságokat.
Josh egyelőre jól viselte Sue furcsaságait, de a lány fejében azért megfordult néha-néha, hogy a srác meddig tart ki így mellette, hogy még őt is bajba sodorja néha... De egyelőre úgy tűnt, nagyon jól megvannak.
Elgondolkozott kicsit... s így haladt a terem felé... akkor tért vissza a való világba, mikor elérte a folyosó végét. Megtorpant, s körbetekintett. Meglepődött, hogy nem lát tömeget, nem hall ricsajt, nagy beszélgetéseket... S így magától rántódott vissza, nem pedig a külső zajok hatására.

Egy embert fedezett csak fel a terem előtt. Egy srác ült a pamlagon, vagy mi a szöszön, a terem ajtajával szemben.
Zord arckifejezése volt, és elég... furcsa tekintete. És, mikor a lány jobban megnézte magának, látta, hogy egy mardekáros. Nem volt előítélete a sráccal szemben... Hiszen azon kevesek közé tartozott, akik grifisek lévén nem ítélté el a mardisokat. De miért tette volna, hisz eddig kevés negatív tapasztalata volt velük...
Látta, hogy a fiú mellett van még egy hely, de ott az illető mappája nyugszik... Vagy is egyáltalán nem vágyik társaságra. Ha nem, hát nem.
A lány nem volt olyan hangulatában, hogy szó nélkül elviselte volna, ha a srác beszól valamit, akkor, mikor megkéri, hogy had üljön már le. És ahhoz sem volt kedve, hogy kedvenc órája előtt felhúzzák. Így az ajtó mellett megállt, nekidőlt a falnak, s várta, hogy jöjjön a tanár.
Azért, annyira „ megerőltette” magát, hogy egy sziát odavessen a srácnak. Hiszen, a jó nevelés...*

-  Hello. - köszönt rá. Gondolkozott kicsit, hogy mondjon e még valamit... esetleg megjegyezze, hogy milyen kevesen vannak, mikor hangok ütötték meg a fülét. S rá jött, hogy a többi mamlasz odabent kuksol a teremben...

*Elgondolkozott... Vajon megélik e az óra kezdetét? Nem tudta ugyan is, hogy tanáruk milyen bűbájjal védi a termet... de sosem kockáztatta volna meg, hogy nélküle belép oda. Azért az egészsége még fontos volt...
~ Hát ezek tuti nem komplettek.~ Gondolta magában... De végül ezt a gondolatsort megtartotta elméje mélyén... S nem osztotta meg a mardissal... Azért még sem áll le csevegni mindenkivel... Bááár... Ki kívánkozott belőle egy mondat...
Nagyon...
Nagyon...*

-  Hát, nem tudom, hogy a fenébe jutott eszükbe bemenni... Mintha nem lenne egyértelmű a kiírás... - mondta... félhangosan... mintegy magának...
De ez nem csak neki szólt, hanem az üldőgélőnek is. Nem tudta miért, nem értette maga sem miért... Miért osztotta meg gondolatait a sráccal...

.:: Alkímia és Yoooom!!! ::.

~ Még a terem előtt ~

Poén. Mekkora poén. De mekkora! A két véla nőszemély egy padban. Mégpedig az első padban!!! Ez még a számomra is hajmeresztő. Elképzelhetetlen. Bizarr…
Na de persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogadom szívesen a húgom ilyesfajta ötleteit. Igaz, nem első osztályú, mert ott az első padokban mi figyelünk, nem úgy mint ő általában, de hát ha tényleg akarja…
Belém hasít a felismerés, hogy csak miattam teszi. Elvégre az a könyvtáros szóváltás köztünk meg az előtte történtek is erőteljesen nyomta rá a bélyegét az elmúlt időszakra és a köztünk lévő kapcsolatra. Hiába így, vagy úgy, ez az érv szöget üt a fejembe. S ez… hajj bizony nagyon is aggaszt. Én soha senkit nem kényszerítek semmire. Soha. S ahogy Benjamint se, mikor… na mindegy, ugyanúgy Yolandát se. Hisz ők a legfontosabbak az életembe. Hogy tehetnék ilyet is? Vagy bárkivel egyáltalán? Egy másik dolog az, hogy nem állok szóba akárkivel, viszont nem következik egyből az, hogy az ember beképzelt, érzéketlen és… Yolanda szavaival élve, kőbunkó. Legalábbis én nem ilyen vagyok. S igen, ennyi önkontroll van bennem.

Már majdnem elkapnám a testvérem kezét, hogy megmondjam neki a magamét. Hogy mégse olyan jó ötlet ez, és hogy maradjon minden oly természetesen, mint eddig, kivéve persze a mostani hallgatólagos „megállapodásunkat”, mert arra ugyebár szükség volt. De mire mindezt megtenném, vagyis megtehetném, addigra az ajtó elé érünk.
A szőke hajkoronás arc felém fordul, s az ismerős szemek csillogva szólalnak meg franciául. Nem, nem csak a szemek, Yo tényleg az anyanyelvünkön kezd el beszélni.
Sose szoktuk, leginkább mert senki vagy csak nagyon kevesen értik, s amúgy is… senkinek semmi köze hozzá. Ez a mi titkunk, a mi kincsünk, s nekünk kell megőrizni. Ám olykor, mint az ominózus könyvtári esetben is, így kommunikáltunk ha a lelki problémáinkat vagy az esetleges titkos beszélgetéseket, vitákat folytatjuk. Nem kell rettegni, hogy valamely pletykafészek diák útjára indít egy áradatot rólunk, meg egy elkapott mondatfoszlányból.
Meglepetten pislogok, eleinte a francia nyelv használata miatt, majd a másik mondanivalójának köszönhetően. Bocsánatot kért. Nyíltan. Lényegében mindenki előtt. És persze előttem is.
Nem tudom, mit feleljek. Tényleg nem. Mit lehet erre? Megbántott, nagyon mélyen… és… ezen nehezen lehet változtatni. Ígérkezés és fogadkozás… mennyit ér mindez?
A testvérem. Egy esélyt megérdemel. Sőt, többet is. Győz hát a józan ész. Haloványan mosolyodom el. Ez legalább teljesen őszinte tőlem. És ritka is.
- Fátylat rá. –
Kéz a kézben. Aprócska szorítás, s mintha tényleg minden a régi lenne…
Aztán belépünk a terembe.

~ A Teremben ~

Büdös van. Ez az első, amit… érzek. Fura dohszag, valami áporodott, rothadt szaggal elegyedve. Ez elsősorban émelyítő s legszívesebben sarkon is fordulnék. Én ilyen helyre be nem teszem a lábam! De Yolanda előttem már be is vonul, s utánam is érkeznek. Csak rászánom hát magam, hogy beljebb lépjek, bár nagyon nem akaródzik.
Az emberekre egy pillantást se vetek. Míg a testvérem hangosan köszönt mindenkit, és egy fél szóra se nyitom ki a szám. Minek? Úgyse érdekel senkit, hogy itt vagyok.
Ami fura, hogy egy szellem lebeg a teremben. Mi van, már azok is bebocsátást nyernek? A végén Hóborccal a nyakunkon fogjuk megtartani az órákat. Kezd egyre szánalmasabb lenni ez az iskola.
Önkontroll, s nem hagyjuk felhúzni magunkat. Némán követem Yo-t, aki az első padok egyikére lecsapva foglal helyet. Tényleg komolyan gondolta, amit kint mondott. Hát legyen, már úgyis beleegyeztem, s nem szegem meg az adott szavam. Így mellé ülök le.
Elő a könyvek, pennák, pergamen, tintatartó, pálca meg minden egyéb. Így szöszmötölök el, míg a tanár meg nem érkezik.

[- Az a csodálatos Alkímia és társai -]

      -  Az a csodálatos Alkímia és társai  - 


Egészen különös, ahogy megosztják a véleményét a látottak; egyfelől tömény undort érez, ahogy vontatottan végigjáratja tekintetét a vitrinben összegyűjtögetett borzalmakon. Másfelől viszont felkelti a kíváncsiságát a sok-sok régi holmi. Igaz, fordul egy száznyolcvan fokosat a gyomra a tégelyekbe fullasztott, undorító állattetemeken, a foszlott kosarakba halmozott romlott-büdös túróhoz hasonló képződményen, a szekrény sarkában meg-megremegő, vérpecsétes vászonzsákról nem is beszélve. Ám kétségtelen, hogy ezek a holmik – a fémes fekete, lapos marokkövek meg az olajfoltos tálcára rakodott vastag karmok – egykor hasznos célt szolgálhattak.
A békés magány azonban csak idáig tartott; a háta mögött éktelen csörömpölés szakítja ketté a tanterem állott csendjét. Ahogy hátranéz, egyből megakad a tekintete a zaj forrásán, egy kopott rézedényen. És az edény mellett tipegő vékony lábakon.
Nem hallotta se az ajtó nyílását, sem azt, hogy a lány köszönt volna, mikor belépett. Talán túlságosan belemerült a végtelen unalmába, ezért nem figyelt fel a hollóhátas jövetelére. Összevont szemöldöke alatt végigméri őt, míg az a padjánál bíbelődik, és mindenre ráemeli csodálkozó tekintetét. Lehetséges volna..? Hát hogyne, hogyne volna az, hiszen iskolatársak. De valóban ő lenne az, nem téveszti össze valamelyik hosszú hajú, ibolyaszemű társával? Dehogyis. Hiszen mélyen a tudata alatt már elsőre felismerte a decemberi partin alkalmatlankodó csitrit. De mit sem számít, a sors savanykás iróniája, hogy pont ők ketten értek a terembe, még a többi tanuló előtt.
Alig hallhatóan morran egyet, mint aki nem kíván a kelleténél többet foglalkozni az üggyel, majd visszafordul a mocskos vitrinhez. Jobb is lesz, ha továbbra is kizárja az ajtó folyamatos nyikorgását, és a gyülekezők összevissza moraját.

Épp a mustársárga levet eresztett vászonzsák rejtélyét igyekszik felfedni, mikor egy élesen pásztázó szempárba akad a pillantása. Az első gondolatát, miszerint ez csak a tükörképe lehet, rögtön elveti. Ingerülten hátrafordul, ahonnan a sejtelemes sustorgás is a fülébe kúszik, mint egy alattomban tekergőző kígyó. A háztársa cseverésző kérdésére rá sem hederít, de a szeme között ismét megjelenik a függőleges ráncocska, amint gyanakvóan megnézi magának a fiút, és gondolatban rögtön egy nevet is társít hozzá. Nem sok alsóbbévest ismer, ám a mardekárosokkal sokkal több időt tölt együtt, mint bárki mással, ezért is ismer rá viszonylag hamar Mirolra.
- Magad sem tudod, mit beszélsz, Gabriel – ejti fölényesen a szavakat, közben erősen reméli, hogy a memóriája nem űzött vele ocsmány játékot, amikor ez a keresztnév ugrott be neki a másik kedélyes arcáról. Úgy tesz, mintha teljességgel komolyan gondolná ezt a gőgös mindent-tudást, ám valójában igenis szöget ütnek a fejében a kölyök szavai. Olyan nemes egyszerűséggel fordítja fel az ismeretlen professzor lapjait, mint aki szilárd tényekkel dobálózik. Annak ellenére, hogy világosan kiválik: Gabe sem tud semmi biztosat.
- És ugyan mit érdekel az téged, hogy mire oktatnak minket a zárt ajtók mögött, he? – egész törzzsel Gabe felé fordul, s bár szeretne hasonlóan semmitmondó pózba helyezkedni, mégis kissé görcsösnek érzi az oldala mellett lógatott kezeivel a testtartását. Annyira bosszantja, hogy ez a kis elmélet eddig fel sem merült benne, és az a legrosszabb, hogy nem egy ostoba és elvetendő dologról beszél a srác. És az a kis szög csak egyre beljebb és beljebb fúródik a fejében, lassan már fájdalmat is érez a képzeletbeli helyén.
- Ha már olyan rendes vagy, hogy a szíveden viseled a sorsunkat, igazán maradhatnál órára is. Legalább utánajárhatnál a feltételezésed magjának. Tényleg, miért is nem iratkoztál fel Alkímiára? – egyre kínosabbnak érzi a beszélgetést, pedig minden erejével igyekszik meggyőzni magát arról, hogy ő az okosabb, és valóban, semmi alapja sincs Gabriel rosszindulatú áskálódásának. A terembe libbenő kísértetet is csak azért követi a szemével, hogy addig is okot találjon arra, hogy miért nem néz az ötödikesre. Most már aztán tényleg bosszantja a kis vakarék, mégis milyen apropóból akaszkodik éppen őrá?! És ha ez még nem lenne elég, most a padra is felül, mint aki komolyan gondolja, hogy lecövekel itt.

- Ezt te előre begyakoroltad? – maga sem érti, miért, de kissé hitetlenkedve prüszköl egyet, nevetés névre keresztelve – Kérlek, Gabriel, ne rúgd seggbe ezt a jó kis sztorit a jótékony lélek szerepeddel. Nem tudom, miért mondod mindezt, de legközelebb jobban válaszd meg az emberedet – mondja végleg türelmét vesztve, majd azzal a lendülettel helyet foglal a Gabe padja melletti széken. Nagyon gyengének érzi a válaszait a másikéi mellett, ráadásul abban sem biztos, hogy nem hiszi el legalább részben őket.
Távolságtartó kifejezéssel az arcán az eddig vizslatott vitrin felé néz, és ezzel lezártnak is tekinti a vitát. Most már végképp kíváncsi arra a Lupen professzorra. Végül is, sosem tudhatja az ember.

[A laborban]

A laborban

*Úgy tűnik, Gabrielt a legkevésbé sem feszélyezi az idősebb mardekáros pökhendi önteltsége, sőt; mintha még adná is alá a lovat. A fiú egyik szépen ívelt szemöldöke olyan lusta gunyorosan kúszik fel homloka közepéig, hogy már maga a mozdulat is vért kíván - hát még az a "Nem-e..?" tekintet, amivel a másik szemeibe mered. Talán megérett a kölyök egy kiadós verésre, s most viszket a gerince vonala, a valaga meg valósággal visít egy kemény bakancs talpa nyomáért! Haha..hah! Ugyan.. Marad a mosoly, s Gabe olyan könnyedén von vállat, mintha ezzel a megmozdulásával egész egyszerűen lepergetné magáról Gregory szavait.*
- Óó.. egyáltalán nem kell elhinned, de tudod a madarak néha igazat is csicseregnek, nem csak olyan ócska pletykákat, mint például hogy melyik hugrabugos csajnak mekkorák a mellei.
*Bicskanyitogató stílus, s ő nem csupán ki-be kattintgatja, de alaposan meg is forgatja a pengét a felsőbbéves veséjében. Miért ne hihetné, hogy a professzor egy utolsó surmó gazember? Egyáltalán honnan tudja, hogy Greg Omen osztja avagy elítéli a Sötét Nagyúr nézeteit? Sehonnan. Épp ez teszi számára olyan végtelenül izgalmassá ezt a kis.. eszmecserét. A srác görcsös tartása olyannyira esetlenné teszi, hogy Gabe még akár meg is szánná érte, ha érdekelné a dolog. De momentán tucatnyi más csecsebecse után ácsingózik és ezért egész egyszerűen képtelen leragadni Gregory arcánál - bármily szórakoztató is a kép.*
- Mellesleg már mondtam, hogy engem ez az egész alkímia dolog halál hidegen hagy. Nem érdekel. Egyrészt a labor egy valóságos patkányfészek, ergo se aranyat, se varázserejű kavicsokat nem fogtok kotyvasztani..
*Kis szünetet tart, miután a folytatást előrejelzendő felvitte a hangsúlyt, ezt pedig aljasmód ki is használja. Ó, igen. A figyelmet táplálni kell, ahogy annak idején az az arab nő tette a paranoiás férjével.. talán még hasznára lehet, hogy nem vágta egyből a sarokba Seherezade ócska kis történeteit. Vagy nem arab volt? Édesmindegy. A lényeg a lényeg: ez a nyomorult ficsúr vélhetőleg kíváncsi a folytatásra, csak épp nem mutatja ki. Ismeri, óh, hogy ne ismerné a büszke fajtáját!.. S milyen jót mosolyog most magában a kiszolgáltatott információéhségen. Ezek után mérget venne rá, hogy Greg alapvető gyanakvással viseltet majd az új professzor iránt - és Gabe még ki sem játszotta az aduját.*
- .. másrészt elég biztosak a forrásaim és eszem ágában sincs kockára tenni a bőröm, mint nektek, bátor szívű barátaim.
*Ez a megmozdulása vélhetőleg nem növeli majd a szimpatikussági rátáját, de nem is bánja. A srác egész jól viseli az áskálódását ahhoz képest, amilyen kis hebehurgya tökfejnek tűnt első ránézésre. A szék a segge alatt valahogy.. alátámasztja az önbizalmát is és egyből nagyobbra nyitja a maró gúnytól csöpögő szavakat okádó szájat.
Gabriel arcán csupán egy szabadkozó félmosoly üti fel a fejét, s minekutána több dolga itt már nem nagyon akad, egy könnyed mozdulattal lecsusszan a padról. A pálca már akkor lendül, mikor cipői talpa épphogycsak megérinti a földet, s a bűbáj is hasonló rutinnal bukik fel torkából.*
- Alohomora.
*A mocskos üvegű kis vitrinen kattan a lakat, s ifjú gyűjtőnk már ott is áll előtte, hogy hamarosan talárja rejtekébe márthassa az első keze ügyébe kerülő kis tárgyat. Csupán egy aprócska emléket tulajdonítanak el a boszorkányos ujjak - egy lapos, vörhenyesen lüktető marokkövet.. Majd.. Igen, miért is ne? Ha már egyszer nyitva áll előtte a kétarcú férfi kis üvegkalitkája, hát egy kisebb csipeszt is a magáévá tesz.*
- Csavaros észjárásra vall, hogy képes vagy kitalációnak beállítani kész tényeket. Mardekár Malazár büszke lenne rád. A magam részéről persze cseppet sem érdekel, elhiszed-e vagy sem. Én nem leszek kutya. Nektek viszont..
*Visszakattintja a lakatot, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna, pofátlan természetességgel indul meg kifelé a teremből.*
- .. további jó csaholást! Bau-bau!
*Jókedvű nevetése ezúttal komolyan őszinte, hisz tudja, tökéletes embert szemelt ki magának az információmagok elvetésére. Gregory Omen emelthangú visszavágásai egyfajta erősítőként hatottak az ő csendes kis monológjaira, s ezáltal nem csak ez a felsőbbéves nyivadék, de a teremben tartózkodó többi ifjonc is meghallhatta mondandóját. Jól van, Gabe. Szerezz egy körtét és tiéd a világ!*

A folyosón

- Szép jó napot, Mr. Lupen.  Sean, Sue..
*Köszön még kifelé menet a díszes társaságnak, s a derék cowboy már tova is lovagolt a naplementében.*