Saeth Siofra Calyvorra Lloyd-Sheachlain

SAETH SIOFRA CALYVORRA LLOYD-SHEACHLAIN

Mottó

Quocunque jeceris stabit.
A hős és az áruló között csak annyi a különbség, hogy a harcvonalnak arccal vagy háttal esik el.

Alapok

jelszó || "Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz."
így ejtsd a nevemet || Száet Sziofra Kalívóra Lojd-Szícsslen
nem || nő
születési hely, idő || Ramsey, Man-sziget; 1899, február 2.
horoszkóp || vízöntő
kor || 29
vér || félvér
munkahely || -

A múlt

Csak a víz, csak a víz mossa el,
csak a szél, csak a szél emel fel
csak a tűz, csak a tűz lobban már,
csak a föld, csak a föld várhat rád.

A boszorkány az Abszol út felett lebegett oldalvást lovagolva meg a seprűjét, kecsesen keresztbe vetett térdein lehullámzott a szoknya hosszú, sötét selyme, ingerkedve a poros macskakövekkel, de azokat soha meg nem érintve. Csak az árnyéka suhant lomhán, ahogy a vásárlókat kerülgette a ködtől ezüstté fakult napsugarakkal tűzdelt délelőttben, miközben azon töprengett, hogyan is jutott ide.
Valahol ott kezdődhetett a története, ahol minden nagy szerelem véget ér. Az első csalódás, az első fájdalom, vagy éppen az első gyermek, növekvő magzat, élet egy arra alkalmatlan méh és felelőtlen mag nászából.

Legendás apja volt. Erőszakos, forró. Angolnak vallotta magát, de mindenki tudta, hogy csakis valami fattyú lehet, ha a családja nemesnek és kifinomultnak tűnik is, az anyja, Saeth nagyanyja valamit eltitkolt, félrelépett románcot, elsumákolt pásztorórát. De hát akkoriban ez természetes volt a maga módján.

A korabeli Anglia jelenje, múltja és jövője ott szorongott London házaiban. Kívül az építészet, belül az életmódok keveredése adta meg a sajátos karakterét, amit egyik nemzet se mondhatott egészen a magáénak, hiszen annyiféle volt. A varázslók világa pedig már akkor is ott lüktetett a tovagördülő lovas kocsik belsejében, ahogy mindig is ott éltek a varázstalanok között azok, akik pálcával fókuszálták a világrendet és misztikus szavakkal állították a saját szolgálatukba az olyan hatalmakat, amiknek az említése némely korokban kifejezetten tiltott volt. Nos, ahogy annyi minden más is, a varázslók és boszorkányok létezése a királynő uralma alatt is tabu dolognak számított, ami látszat fenntartásán az aktuális Minisztérium, ha nem is olyan hatékonyan, mint a későbbiekben, de keményen dolgozott és odaadóan.

Az anyja jó lány volt. Első a sorban, elsőként ment férjhez, csak rossz párt választott. A kényszerűség hozta így. Saeth. Korán jött, az előkelő Sheachlain család feje pedig kikényszerítette az esküvőt a vétkes lány és a férjnek és apának egyáltalán nem való férfi között pénzzel és vesztegetéssel, fenyegetéssel persze. A magzat elvetéséről természetesen szó sem lehetett, négy lány utód után esélyt kellett adni annak, hogy fiú születik, aki továbbviszi majd a család nevét, amiről természetesen a férj és apa készséggel lemond.
Hétágra szóló lakodalom volt. Volt minden, mi szem-szájnak ingere lehetett, vadászat az erőszakos férfinépnek, tánc és romantikus ének a virágzó hölgyeknek és baljós rosszullétek az ifjú arának.

Az apján kívül mindenki más csalódására lánynak született. Vörös hajú, világos szemű, fehér bőrű, csaknem életképtelen, vézna, beteges csöppségként. Rossz jel volt. Nagyon rossz. Átokra gyanakodtak, a család a férjet hibáztatta, ő hozta a rossz vért. Igaz, ami igaz, vitte is volna, napokat töltött távol a családjától, a kis Man szigetről a nagy Angol szigetre járt dolgozni, a varázsbűnt üldözve került egyre távolabb és távolabb, noha volt, aki hazavárja.
Saeth első szava az „idő” volt. Ez azért némiképpen örömükre szolgált a Sheachlaineknek, mintegy kárpótlásul a lány mivolt miatt, hiszen évtizedek óta ez a család volt a birtokában az időnyerők készítésének módjával és titkával.
Precíz, alapos emberek voltak rideg, számító tekintettel, amely, mint az idő maga pontos volt, és gondoskodott mindenről. Így a család gyarapodhatott folyton, a jelen problémáim a múltban megoldást nyertek. A jelen legnagyobb problémájára, a lányutódok helyett egy fiú születésére azonban nem talált más lehetőséget sehogyan sem a család feje, Adarc, minthogy sorra kiházasította a többi lányát, ily módon az otthonuk hamarosan megtelt az egymással párhuzamos generációk életének mindennapos lélegzetével.

Mesekastély volt az otthon, kies tó fölé épített megerősített vár, amit a későbbi korok koptattak, csiszoltak, karcsú tornyokkal átformálták, akár egy hajszálvékony drótokból formát ékszer, melyben a csillogó, íves ablakok voltak a becsiszolt drágakövek. Nem volt rideg, élet járta át a masszív falakat, színek harsogtak a tapétákon és a festményeken, a kertekben virágok nyíltak, a padláson szellemek, a konyhában házimanók nyüzsögtek. És persze a varázslócsalád. Elég nagy volt a kastély ahhoz, hogy Saeth nagynénjeinek, nagybátyjainak, unokatestvéreinek népes hadának is otthont adjon, őt azonban ez a népes társaság egyáltalán nem boldogította. Magányos volt a saját otthonában, egyetlen egyke volt a testvérpárok között, hatalmas szobájának hűvös ágyában egyedült hajtotta álomra a fejét az esti mese után. Nagyobbacska korában már nem tűrte a játék baba státuszt, erős jellemet örökölt az apjától, akinek a neve a hölgyek között állandóan közszájon forgott, forró jóképűségével, de állhatatlan természetével romantikus fájdalmas képzelgésekre ösztönözte a külvilág híreitől elzárt, magukba fordultan is élénk képzelőerőt. Saeth is az apjáról álmodott, varázslatos tájakat, különös embereket képzelt köré, lassan fakuló emlékképet új színekkel töltötte fel az idealizált képet. Jó menekvés volt, könnyű szárnyakon repítette át a valóság nehézségei felett, amiket megélnie így nem kellett. Nem léteztek számára a problémák, megrántotta a vállát és játszott tovább, véget nem érő történetet teremtett. Apa kalandjait. Befűzte a lapjait gondosan a könyvébe, gyönyörű betűkkel írta a gyermekkora óta felhalmozott meséket, amint írástudó lett. Ha jókedvében találták esetleg felolvasott belőle a tiszta szalonban egy csésze illatos tea és kandallótűz mellett, de taszulva visszautasította, hogy esetleg a kastély termeiben, vagy a udvar zegzugos árnyai között játssza el őket, ahogy a korabeliek tették. Leginkább csak az apját várta haza, a nevelőnők elég sokat panaszkodtak rá, miközben finom, kulturált hölgyet varázsoltak belőle, a nagyapja pedig egyenesen gyűlölte, amiért alig-alig akaródzott neki azokra a magas mágiás alapokra figyelnie, amikkel már gyermekkorában elkezdték megismertetni, mert ő volt az elsőszülött az új generációból, aminek az átka folytatódott, minden gyermek lány lett.

- Apa, miért mész el? - nyafogott a hangja, ifjú volt még türelmetlen és heves, hófehér szoknyája felháborodott hullámokat vetett, ahogy toppantott egyet.
- Dolgozom kicsim.
- De apaaaa, ma kilovaglunk a tavakhoz!
- Tudom csillagom, de akkor is mennem kell.
- Hagyd élni az apád Calyvory-*szólt rá az anyja végül, végigsimított a kislány vörös haján.*- Tanulj meg várni.

Megtanult, ha nem is szívesen, de a gyerekek gyorsan tanulnak, főleg, ha ez az elvárás tőlük. Várt napokat, aztán várt heteket és hónapokat. London azonban éhező torokként nyelte el az apját, a csontjait se adta vissza. Koraérett gyerek volt, és ezt a korán ért gyümölcsöt leszakította a szomorúság. Belebetegedett a bánatba, akárcsak az anyja. Többet nem beszélgetett a kislánnyal, simította a haját olyan kedvesen, csak szomorúan nézte, kurtán felelgetett a kérdéseire, egyedül akkor volt vele igazán kedves, amikor alva járva kísértetként jelent meg a szobájában. Ilyenkor tanította, a saját pálcáját adta a kezében, lassan mozdította a csuklóját, miközben a szemei a semmibe meredtek, és biztatta, használja a képességeit, mert csak azzal hozhatja vissza őt, az apát, a szerelmet, a támaszt ebben a fészekbe, ami nem vette észre, hogy büszke sólymok helyett buta tyúkok tanyája lett.

Az élet elhaladt mellett, az évek komor mementóként maradtak meg az emlékezetében, hiszen mindenki csak emlékeztette. A nagyapja a kötelezettségeire, az anyja a szabadságra és erőre, aminek a hiánya teljesen elgyengíti az embert, a nénjei arra, hogy hova is süllyedhet, unokatestvérei az élet értelmetlenségére, a tehetség elpazarolására. Úri mulattságokra öltöztették, táncolni tanították, idegen nyelveken szólni, derék, előkelő boszorkánnyá nevelték, okosnak, önzőnek, számítónak, de mindezek mellett sem tanították meg neki, hogy mit kövessen, mi legyen a cél, a nagyobb cél, ami értelmet ad az életének, és mivel ki tud békülni, hogy mi felé haladjon. Persze egy 10 éves gyermeknek még nincs szüksége ilyesmire, mondták, elég, ha azt tudja, hogy hogyan legyen tisztességes boszorkány, előkelő dáma, és persze az időnyerő tudás továbbvivője, valaki, aki a családi hagyományokat úgy ápolja, ahogyan azt a hagyományok megkívánják. Mert azok bizony mindennél jobban kívánják az ápolást, nem is nem tűrik az olyatén kihágásokat, kilengéseket, mint amit az anyja megengedett magának a szerelemnek nevezett ostoba légyott miatt. Aminek a paradox eredménye lett ugye ő, az a leánygyermek, aki fokozottan figyelmesebb volt a többi a többi rokonnál.

Roxforti tanulmányait a Mardekár házban kezdte meg, igen jó eredményekkel. Csendes, de határozott fellépésével hamar szerzett magának barátokat és ellenségeket is. Mindenkor megosztott volt a ház, igazán senki nem kárhoztathatta, hogy a maga módján élvezte ezt a hercegnői-státuszt, amit magától értetődően nyert el, az élet osztotta ajándékok hatásos felhasználásával. Volt elég ravasz ahhoz, hogy kivívja magának a tiszteletet, elég okos és tanulékony a tanárok megbecsüléséhez, volt elég kíváncsi, hogy a társai törleszkedjenek hozzá, és még inkább volt olyan keserű és félárva, hogy megnyerje magának azokat a szíveket, amiket semmi mással nem tudott volna magához édesgetni.

14 múlt, amikor a család ellenségei megtalálták a módot arra, hogy egy fülledt, forró nyári éjszakán össztűz alá vegyék a kastélyt. A szigeteki varázslócsaládok történelmében ez számított a valaha volt legvéresebb leszámolásnak. Saeth nem is igazán értette, hogy mi történik körülötte, suhogó szoknyájában, felragadva a pálcáját riadtan menekült az anyjához, mit sem törődve az ablakon keresztült az útjába vágódó tüzes nyilakkal, sem az átkokkal, ügyesen és gyorsan hárított mindent, rohant és rohant hozzá. A bolondnak tartott nő persze a szobájában volt, nem moccant, pedig a függöny lángolt már, a pálcája az ölében feküdt, akárcsak az időnyerő a láncon, amit medálként viselt mindig, minden időben, noha már évek óta nem használta.*

- Anya! - ijedt, bájos kis sikkantása semmike hang volt a tűz mohó ropogásán túl, meg sem hallotta a nő talán, csak azt érezte, amikor a lánya lerángatta az ágy mellé, a nehéz ágyat egy pálcaintéssel fordította az ablak elé, így védve magukat a megszaporodó rontásoktól. - Menekülnünk kell.
- Ó nem - lehelte a nő finoman, halkan, törékeny ujjaival emelte és akasztotta a lány nyakába a láncot. - Nekem nem.
- De anya...
- Shhh - intette le szelíden. - Ne félj, így lesz a legjobb, már várok rád ott, megígérem.
- De én...
- Ne félj. Nem fáj. Az idő suhan melletted. Nem fogsz találkozni önmagaddal.
Évek óta ez voltak a legkedvesebb, legmegnyugtatóbb szavak, amiket az anyjától hallott, hát hallgatott rájuk, megilletődötten állt, amíg a homokórán kettőt fordított vissza a nő, kettőt, ami majd visszaviszi a biztonságos múltba, ahonnan elmenekülhet a veszedelmes jelen elől, csendesen fohászkodott.
Az imái azonban nem értek célt. Ahogy a homok peregni kezdet egy fekete átok nyalábja lendületesen áttörte az ágy deszkáit, keresztülsuhant a szobán, és mintha csak a vak véletlen pontosan célzott volna, a kicsiny homokórába csapódott. Vészjósló surrogás hallatszott, az eszköz sebesen forogni kezdet, vörösen felizzott, Saeth kiejtette az ujjai közül, tehetetlenül sikoltott fel, ami persze nem állította meg a szédítő forgást, ami számlálta és számlálta csak az éveket... előre. Végül eltűnt. Eltűnt abból a jelenből, el az anyja szeme elől. Elszállt a történelemből, el, az utolsó leány, akit elkezdtek képezni az időnyerő készítésének titkára. A családot szinte teljesen kiirtották, a küzdelemben a feljegyzések és technikák megsemmisültek. A Minisztérium begyűjtötte a megmaradt időnyerőket, hogy a működésüket kitanulmányozva reprodukálhassa őket, azonban ez a finom mágia nem adta meg könnyen magát az avatatlanoknak, így az időnyerő olyan értékké vált, amit csak speciális esetben engedhettek használni. A család neve a feledés mocsarába süllyedt, de gőgjük megmaradt.

Olyannyira megmaradt, hogy az évtizedek során aranyvérré nemesedett korábbi félvér, de legalább egészséges arisztokráciájuk. Büszkeségük és kérkedésük a múlt emlékeivel elviselhetetlenül arrogánssá tette a leszármazottakat, a megritkult családban Saeth neve legenda lett, a kislányé, aki majd egyszer megérkezik, nyakában az időnyerővel, ami a jövőbe repíti a varázslókat, és a család újra felemelkedik, hatalmasabbá válik mindegyik másiknál, leszámol az ősi ellenségekkel és a világ vezetőjévé válik.

És Saeth megérkezett. 1983 júniusa járta, a kis túlélő jóvoltából egy békés, újjáépülő világ reménnyel és optimizmussal telve a megrázkódtatás után.

Seymour Sheachlain naplója:
Hosszú az út a világ két fele között, vajon az évtizedek távolság is ilyen utazásnak számít? Az időeltolódás elgyötri a testet, mélységes mély álmot látott ő, én pedig hűséggel vártam, hogy megérkezzen végre teljesen és egészen, hiszen már nem hova visszatérnie, a hajának zsarátnokszín szálai között keveredett ezüst por már a visszaútja, lesöpröm, elveszett, ahogy a szilánkjai megsebzik az ujjam, bosszúsan húzom vissza a kezem. Nem fog megvédeni a múlt, ne is álmodj róla, ily sima és rezzenéstelen arccal, más idők járnak, más ez a kor, és neked már nincs hatalmad felette. Nem tudsz semmit, én viszont a meséden nőttem fel, ahogy annyian mások ebben az elátkozott családban, ismerlek téged.

Seymour lett a bátyja, egy távoli és idegen világ szülötte. Jó szívvel fogadták, hiszen már várták a jövőben, ismerték a történetét. Ez a család, már amennyi megmaradt a klánból ugyanabban a palotában élt, ahol ő is született, a kiégett falakat átmeszeltél, a lerombolt épületszárnyakat átépítették, a feldúlt kertet hagyták szabadon parkosodni, magas, karcsú fák vetettek sötét és indulatos árnyakat az elgyötört falakra, törzseik között mérges növények tengették szánalmas létüket, várva a pillanatot, hogy kifőzzék belőlük ezt a fojtogató esszenciát.
Saethnek egyáltalán nem tetszett az új élet. Korábban nem szerette a folyton nevető rokonságot, gyűlölte a csevejüket, viszolygott a semmitmondó formaiságok tömkelegétől, azonban mivel megszabadulni akkoriban nem lehetett tőlük, elfogadta, az életének részét képzete, lázongani ellene, ez volt a legkedvesebb öröme, a modern korok azonban megtagadták tőle ezt az élvezetet. A falak hidegek voltak, bosszúszomj ólálkodott közöttük, a valaha dicsőséges családi portréfestmények közé, borzalom, mozgó fotográfiák keveredtek, amik kérkedve bizonygatták előrehaladottságukat a bekormozódott, gyakran igen roncsolt festmények mellett. Minden annyira más volt, hátborzongató és idegen, viszolygott a ruháktól, amikből kikopott a viktoriánus pompa és szépség, az egyszerűsödő világot egyszerűen csak a lélek elsilányulásának látta, miközben ő volt a család fekete báránya, hiszen a vére nem volt tiszta. Nem, a családfán az ő nevét is fekete és aranyszállal szőtték körbe, ezzel jelezve a gyalázatot, hogy egy félvérű ősről van szó.

A „bátyját”, Seymourt le se tudta rázni magáról azon a nyáron, amíg a család és a Roxfort kiegyeztek abban, hogy folytathatja a tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a varázslati trauma hatására az időnyerő, az anyja időnyerője összetört, a család úgy érezte, felelősséggel és méltósággal kell viselnie a sorsát és Saethből a család hasznos tagját nevelni. Nos, ez legalább ismerős volt a számára, tudott alkalmazkodni hozzá, és a gyászán csakis az eltökéltség, a jövő vetett hit segíthetett. Seymourtól azonban ideje sem volt gyászolni. A 16 éves fiú merő ösztönlény volt, amellett, hogy érzelmes, intelligens fiatal képét mutatta mindenki másznak, a lány hamar kiismerte. Hiszen olyan volt, mint ő. Rideg és számító, kegyetlen és gőgös, és mindenekfelett kíváncsi az élet minden apró titkára, ami csak titok lehetett. Szemérmetlenül kérdezgette, a szobájába osont, ami, Saeth viktoriánus erkölcseinek a legfelháborítóbb pimaszságot jelentett, ami csak létezhetett ezen a földön, számtalan átkot próbált ki a fiún, akinek a képességei, nos, hát vitatatlanul elmaradtak az övéitől. Mindazonáltal ez nem volt elég, képtelenség volt a megfelelő tanulságot levonni. Inkább megtanult gyorsan védekezni, az biztos, hogy jó edzés volt, a szüleik büszkék lehettek a következő évben a fiú párbajreflexeire, ez azonban nem sokat segített Saethnek.
Siratni akarta az apát, az anyját, az iskolai barátait, mindazokat, akiket elveszített egy értelmetlen harcban, de az új, modern világ nem a gyász világa volt. Továbblépett, mielőtt eltemethette volna őket. A gyászból köpenyt szőtt magának, egy álarcra ragasztott drágakövekként ragyogott tompán a múlt emlékezete.

Az iskola elragadta szeptemberben, roxforti diák annyit még nem küzdött a beilleszkedéssel, mint ő. Meglehetősen sajátosnak, groteszknek és hanyagnak találta ezt a felépítményt a korábbihoz képest, finnyálló gesztusai nem sok barátot szereztek neki kezdetben, persze Seymour barátai az ő barátai is voltak, még ha az érzelmeik nem is voltak kölcsönösek. Rövid helyzetfelmérés után rá kellett ébrednie, hogy a korábbi tanulmányai miatt szinte rémületes előnyben van boszorkánytársaihoz képest, akiket nem tanítottak varázsnevelőnők. További helyzetelemzés során rájött arra is, hogy újdonsült testvérét úgy bosszanthatja a legjobban, hogyha a barátkozást fél és sárvérűekkel kezdi. Már csak a miheztartás végett is, még ha a neveltetése a nemesekhez húzta is, a személyes ambícióhoz könnyebben talált társakat az „aljanépben”, akikben forrt az indulat a nagyképű mardekárosok iránt, mint amilyen Seymour volt. Az áskálódás szórakoztató, jellem és képességformáló volt mindkét fél és csoport számára is. Két évig tartott, azután Seymour végzett, Saeth utolsó iskolai éve már-már unalomba fulladt, a kapcsolatainak építésével foglalkozott, és persze a családja által megkövetelt társadalmi foglalkozásokkal, hiszen nagykorúsága közeledett, továbbtanulásról pedig szó sem lehetett, a jövőre gondolva idejét látták annak, hogy méltó, előkelő párt találjanak a számára.

Seymour a téli szünetben megkérte a kezét. 1985. december 24-én olyan megszégyenülés érte a családot, mint még soha. Az indoklása arra, hogy ez miért nem vérfertőzés teljesen elfogadható volt, a szülőknek mégsem akaródzott elfogadni ezt a választást. Saeth kikacagta szerelmes fivérét, aztán visszatért az iskolába egyetlen határozott válasz nélkül. A dolog úgy látszott, hogy ennyiben marad.

Eredményes RAVASZai után a barátaival együtt egy hosszabb utazást tett Európában, amíg a szülei kiválasztották számára a lehetőségeket. Azaz, potenciális férjjelölteket. Bejárták Norvégiát, Erdélyt, mindenhol, ahol sárkányok és főnixek éltek, veszélyes sziklákat másztak, párbajozni tanultak tradicionális módszerekkel, a kísértet Albániában tették próbára a szerencséjüket, aztán Kínába mentek, hogy a lehető legbizarrabb praktikákkal gazdagodjanak, végigkalandozták a vudu megannyi színterét, az Új-világban verték a sámándobokat vad, édes ritmusra, összeadva a mágikus erejüket kitörésre bűvöltek egy vulkánt egy lakatlan hegységben, hogy aztán seprűn menekülhessenek a lávafolyam elől. Kacagtató mulatságok voltak, merő komolytalanság és éretlenség, persze, Saeth számára ez sem volt olyan egyszerű. Baglyok kísérték őket, kimerült és dühös szárnyasok, akik ziláltan szelték át az óceánokat, hogy Seymour leveleit elhozzák neki. A szándékai komolyak voltak. Komolyabbak nem is lehettek volna. Hiszen a fiú nem csak a szerelmes érzelmeiről írt. Mindenről szívesen írt neki, kérdezgette, gondolatokat vetett fel a levelében, jövőképet, tanácsokat, ötleteket. Már-már szimpatikussá tette magát Saeth pedig visszaélt ezzel. Hogyne élt volna.

Azt kérte tőle, hogy mire hazaér, szerezze meg neki az időnyerőjének maradékát, amit a nevelőapja elzárt tőle, amint kiderült, hogy nem tudja megjavítani és előcsalogatni belőle a képességet, amivel a jövőbe hozta. Szerezze meg és tegye időtálló formába, mert számára csak ez maradt a múltjából, ha ezt megteszi, nászajándéknak, akkor hozzámegy, minden ellenségeskedés és dac hatására.
Azon a napon, amikor ezt megírta neki naplóírásba kezdett, hogy a sorsának alakulásával számot vethessen, a vágyait, céljait önmaga előtt is számon tartsa:

1988. november 1.

Kedves Naplóm!
Megint álmodtam azzal az álommal. Azzal a bizarr-széppel. Szálltam a fehér sziklák felett, alant háborgott a kőszürke tenger, a tajtékja vörös volt, mint a frissen ontott vér, habos, az égbolt pedig fekete, mint az obszidián, a felhőktől, amiket nem hajt az a szél, ami felkorbácsolja a vizet. Nem múlik az idő, nem változik semmi, minden pillanat tökéletes és lenyűgöző, semmi nem változik. Nem hordják el a követ a vizet, nem fújja el a szél sem a felhőket. Talán ott, abban az álomban nincs is idő, bár állítólag az idő örök dolog, de tudom, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Kérlelhetetlen és kegyetlen, de miért ne lehetne olyan zuga ennek a hatalmas világnak, ahol nem ő az úr? Úgy szeretném. Az álmok valóra válhatnak, váljon ez valóra! Ezt szeretném! Te, naplóm, aki ismered a vágyaim, kérlek, ha egyszer valaha is hatalmadban áll majd, vigyél el egy olyan helyre, amilyenről álmodtam.

Persze, egyelőre még semmi ilyesmiről szó sem volt, mire hazaért, 89 augusztusában, otthon felemás hírek fogadták. Seymour megszerezte, amit ért, alighogy a mérföld százakon átszárnyaló zsupszkulcsot kivette kába kezei közül, szinte ugyanazzal a mozdulattal akasztotta a nyakába a láncot, amin ott függött az ezüstnek látszó, végtelenül összetört, szilánkjaiban aprólékosan kidolgozott homokóra. Igen, hatalmas mágia, és végtelen elszántság kellett ahhoz, hogy így megőrizze a számára, Saeth el volt bűvölve, az összetört pillanatot fémékszerré változtatva kapta meg. Megilletődötten forgatta a kis ékszert, megfogadva magában, hogy ez lesz az, ami majd egyszer visszaviszi, haza a történelemben, ahol nem lesz többé gyáva kislány, hanem felnőtt nőként fogja megkeresni az apját, megmenteni az anyját. Majd egyszer.
Addig azonban még vissza volt a varázslólakodalom. Seymour sikeres fiú volt, a család pénzét technológiába, újításokba fektette, kiképzésbe, kondicionálásba, a varázsbűnüldözés mindig szezonális iparágnak számított. Sikeres és gazdag, olyan fiú, akinek a szülei nem mondhatták meg, hogy mit tehet, és mit nem tehet, mindenki legnagyobb bánatára. A közvélemény nem nézte túl jó szemmel a furabogár és a szépreményű ifjú eljegyzését, főleg azért nem, mert az esküvőt is sürgősen tervezték az első napjaira. Ízes viccek és pletykák kaptak lábra az évszázados termékenységről, ami már bizonyára kiapadt és itt a vége ennek a családnak, de kár is lett volna ezeket meglovagolni.

Saeth sajátos módon készült a nászára. Az erkölcsi ellenérzéseit félretéve törleszkedett az utazás során alaposan megismert egyik barátjához, Othniel Hurleyhez, akinek köztiszteletben álló félvér családja varázsbájitalokkal foglalkozott. A fiút már iskoláskorukban lenyűgözte a lány, főleg annak saját, merev, ódonnak ható gondolkodása, amit sikerrel ötvözött fiatalos pezsgéssel és egyfajta bájjal, így nem is volt különösebben nehéz dolga vele. Lázas szerelmüknek hamar híre ment, találkáik, és minő borzalom, együttlétük olyan pletykaerővé változott, ami miatt a családfő, Seymour apja, Toal Sheachlain őrjöngve mondta le a frigyet és tagadta ki neveltjét, hiszen ilyen módon nem és nem hagyhatta, hogy beszennyeződjön a név, amit oly nagyon igyekeztek az ősei tisztára mosni, mint mondta, több szégyent nem tűr ez a család.

Seymour azonban tovább ostromolta a lányt, leveleinek hangneme a számon kérő mellett arról tanúskodott, hogy egyáltalán nem adta még a fel a reményt, így hát Saeth 90 márciusában hozzáment a kiválasztottjához, és a szakmát is eltanulta a családtól. Könnyedén megnyerte őket magának, a maga módján szerette is őket, legalábbis egészen 92-ig, amikor is válást kezdeményezett, miután eléggé pótolta a lemaradásait a bájitalok ismerete terén. Úgy érzete, ezen az úton nem jut közelebb a céljához, nem válik kevésbé nyughatatlanná a lelke. Othniel húga azonban megtalálta a leveleit, amiket a bátyjával váltott, azok szenvedélyes hangneme nemigen tetszett a férjnek, ennek ellenére válni nem volt hajlandó, viszont nem engedte többet Saethet az utcára, sem levelet írni. A drasztikus állapot csak néhány hétig tartott, majd a család egy sajnálatos tűzben elhunyt, Saethnek pedig nyoma veszett. Az arra fogékony közönség akkori hírei szerint elragadta az idő.

Valójában Seymour szabadította ki, és kényszerítette, hogy egy kis ideig, akárha bezárt királylány volna, az otthonuk toronyszobáját élvezze. A társasága, mondhatni kiváló volt, naponta hallani lehetett az alant levő könyvtárszobából a veszekedéseket, vitákat, és az „idegeneket”. Sötét varázslók voltak ezek, a sajátos lendületükkel, temperamentumukkal, készségükkel, tizenkét év hallgatás utáni bosszúságuk minden bűnével és mocskával kerestek maguknak új célt és új vezetőt. Seymour készséggel pátyolgatta az effajta kezdeményezéséket, az arisztokrácia kezdett magára találni, és ebben, legalábbis a fiú, Saethet találta a maga sötét királynőjének, fekete múzsájának.
Mivel a pálcáját elvették tőle, Saeth hajlott is arra, hogy csókjával és ölelésével megnyerje magának a rabtartóját. 93 júniusára, mire kiderült Tom Denem sajnálatos kudarca a Roxfortban már szabadon járhatott a saját kúriájukban, mosolya és bája kedvére volt a kudarctól feszült mágiásoknak, Seymour büszkeségét pedig a szíve alatt hordta, noha elkészítette már a főzetet, amivel szökés esetén megszüntetheti ezt a kellemetlen állapotot, lehetősége és esélye nem volt arra, hogy megszabadítsa magát. Dédelgetett leány volt, titkos szerető és még titkosabb feleség szertartás nélkül, a kisfia úgy született meg, hogy gyűlölte, amiért néhány hét gyengeséggel hátráltatta. Ez valami olyasmi volt, amire nem számított, nem tervezett, amit nem akart.

Ugyanakkor a szabadságának záloga is ez volt. Miután erőre kapott, 94. február 16-án, két héttel a fiú születése után, Seymour elérkezettnek látta az időt, hogy hálája, megbecsülése, szerelme, tisztelete zálogául visszaadja neki a pálcáját. A rózsalugasban voltak, a kert egyetlen részében, ahova besüthetett a Nap, karcsú, magas fenyők őrizték, mintha titok volna az a szépség, ami indák és tövisek között rejtezett, mintha ebben a meggyalázott házban már ez a tiszta ártatlanság is bűn lett volna. A pálca a tenyerébe simult, miközben Seymour ragyogón mosolygott rá, puhán csókolta. Nem arra figyelt, ahogy az ujjak elfehéredtek a markolaton. Volt szíve. Ebben különböztek, hiszen Saeth otthagyta a szívét a múltban.
Soha nem látott vágy támadt benne arra, hogy pusztítson. A mágiájának tüzes, forró örvényét látta maga körül megéledni, holott az iskola önuralomra tanította, esze ágában sem volt uralkodni magán. Vörös haját felfújta a belülről fakasztott erő, az indulat nyomán megreszketett minden, kivéve a keze. Oldalról találta az első átka a férfit, aki lecsuklott, majd a következő, ami a hátra fordította, a hidegben párásan gomolyogtak fel Saeth ajkairól a bűbájok és igézetek, a lélegzetvételek szünetében kurta kis szüneteiben átkok csattogtak végig a pálcán, ami kemény készséggel simult a felhalmozott düh alá, legyűrte a férfi védekezését, felszámolta sebtében összekapart pajzsait, megtörte az önkéntelen mágia ellenkezését. Megkínozta a testvérét, ezt a távoli rokont, majd magára hagyta és elmenekült, mielőtt a társai odaértek volna. Nem ölte meg. Ó nem. Nem akarta, hogy a fia apa nélkül nőjön fel. Talán mégis volt szíve.

A következő hónapokat rejtőzködéssel és edzéssel töltötte. 94 nyarán, amikor mindenki a Trimágus Tusával törődött, hozzáment egy Lionel Dirac nevű aurorhoz Morwenna Swan álnéven, nincstelen, szegény, árva lánynak kiadna magát, átváltoztatással elváltoztatva az arcát és átszínezve a haját. Egy auror mellett biztonságban érezte magát, hogy talán elkerülheti az éledező sötét varázslókat, akiknek hamar híre ment, hogy miféle játékot űztek szerencsétlen muglikkal, ugyanakkor elég közel volt a tudás forrásához. Élvezettel tanult szerelemittas férjétől. A számításai nem váltak be, egy évre rá, 95 szeptemberében a visszatérő Voldemort köré gyűlő halálfalók a maguk seregébe toborozták Lionelt, aki kémkedni kezdett számukra, így elkerülte ugyan a megbélyegzést, de Saeth szerint túl sokszor kellett szembesülnie a bátyjával miatta, aki igazi, haragvó feketemágiássá nőtte ki magát. Mindazonáltal szerencsére nem ismerte fel azonnal, azonban gyakran vendégeskedett náluk, közösen szőtték a terveiket, mivel benne volt ő is az üzletben. Túl kockázatossá vált a maradása, valószínűnek látszott, hogy nem maradna sokáig titokban a kiléte, révén levelezésük miatt a bátyja jobban ismerte őt akárki másnál. Decemberben eljátszotta a saját halálát, az első ölés sokkoló élményével távozott el otthonából, egy halálfaló-nő holttestét hagyva a helyén, akit azonban eltorzított oly módon, hogy rá hasonlítson.

Néhány hónapig dédelgette magában a fájdalmat, és az élményt, a sötétséget, a gonoszság érzete olyannyira áthatja, hogy felvéve a néha halálfalónő alakját Százfűlé-főzettel halálfalónak áll, noha meg nem bélyegzik, részt vesz az ifjú Draco Malfoy beavatásán, Ollivander elrablásában. Sötét és felkavaró hónapok ezek a számára, a saját lelkiismerete helyett a józan ész szavát követi a pusztítás útján. Nem az elviség, vagy az aranyvér istenítése vezérli ezen az úton, csakis annak a vágya, hogy Halálfalóként a gyengécske és erőtlen Renddel, vagy az aurorokkal kell számolnia, akiknek azonban valamelyest ismeri a gondolkodásmódját és a rendszer, a bátyja és a férje révén. Végszükség esetén öl csak, a pálcáját leginkább fedezésre, védekezésre, védelemre fordítja, ügyes boszorkányként a társai, elismerik a tudását, jellemváltozásának okát nem firtatják. Egy névtelen ő a Nagyúr seregében, katona csak, de nem vezért, arctalan az alaktalan tömegben, úgy dolgozik, ahogyan más munkába jár, a varázserőt használja, de nem keres élvezetet és célt a munkában. Fejlődik, és fejlődik, ez a mozgatórugója a tetteinek.
Már csak azért is, mert 96 júniusában Roxfortos diákok, Potterék, megsemmisítették a halálfaló kollégákkal történő űzőcske során az elkobzott időnyerőket. Mélységesen titokban tartotta, hogy ő az utolsó, aki rendelkezhet az elkészítésükhöz szükséges tudással, de megfogadta, hogy felkutatja majd azokat a példányokat, amik elkerülték a begyűjtést. Majd egy másik alkalommal.
97 júniusában visszatér a Roxfortban, ő maga is a támadók között van, akiket a Malfoy fiú átsegít a ládán, a küzdelemben azonban nem vett részt, szinte azonnal menekülésbe fogott, ahogy az ősi falak közé lépett, a Tiltott Rengetegben rejtőzött el, ahol három napot töltött, ez alatt lefoszlott róla az álcája is. Többet nem vette fel az idegen boszorkány alakját, a nevét is kiirtotta a gondolatai közül, így azt, joggal, odaveszettnek tekintették, vagy talán felrótták a volt-nincs szekrény átmeneti meghibásodásának, őt többé nem érdekelte. Nem tért vissza a seregbe, elszégyellve magát az utolsó pillanatban megpróbál felvételt szerezni az Aurorkapitányságra, hogy kiképezzék a szükséghelyzetre való tekintettel, azonban mielőtt megkaphatta volna az értesítést, a halálfalók átvették az uralmat a Minisztérium felett. 97 ősze ez már, egyetlen út vezet tovább, talán a Rend soraiba, amihez azonban bizonytalan az eltökéltsége.

Az idő a csillagokhoz viszonyított pillanatok sorozata.

Jellem
Valaha egy önző, akaratos, végtelenül makacs kislány volt, akinek álmodozó lelke erőt vett magán, és céltudatossá vált, aki nem hátrál meg, nem ismer kifogást, könyörületet. Ravasz, és bármikor képes trükköket, praktikákat bevetni a céljai érdekében, azonban könnyedén elbizonytalanodik önmagában. Remekül hazudik, eljátssza a félénket és rémültet, hiszen a lelke mélyén valahol félénk és rémült, ezért igaz minden érzelem, amit mutat, legfeljebb időben nem akkor érzi azokat, amikor kimutatja őket.
Bátor és elszánt, noha nem a világon akar jobbítani, csak a saját életén, a céljait csendesen dédelgeti magában, nem tervez messzire. Bizalmatlan, de könnyen mutat nyíltságot, ragaszkodik bizonyos emberi értékekhez, de azokat sem veti meg, akik nem rendelkeznek velük.
Hajlamos elcsábulni a nagyobb erő irányába, alávetni magát valaminek, ami nálánál hatalmasabb, ezt nem gerinctelenségből teszi, teljesen ösztönös.
Kíváncsi és kipróbált, éber és gyanakvó, tudatos és elbájoló.

Erősség || Határozott fellépés, rezzenéstelen elszántság, előrelátás, megfigyelőkészség.
Gyengeség || Megjátszósság, etikátlanság, célkeresési bizonytalanság.

Apróságok

mindig ||
eső
ékszerek
viktoriánus pompa
varázserő, varázspálca
adrenalin
színjáték
erő

soha ||
félelem
lebukás
gyerekek
tanácstalanság
Százfűlé-főzet
családi ünnepek

hobbik || túlél
merengő ||
A legjobb emléke egy pillanat, amikor az apja hazatért egy munkából, sérülten és kimerülten, járni alig tudott, ő viszont hét éves volt és nagyon lelkes abban, hogy támogassa, mert a férfi fél évig otthon maradt.
A legrosszabb emléke az, amikor az időnyerő őrülten megfordult és pörgött előrefelé az átok nyomán meghibásodva.
mumus || önmaga, a gyilkolásra érett, erkölcstelen nőszemély jövőképpel
Edevis tükre || Visszatérve a saját korába az apjával tanulni, harcolni, élni.
százfűlé-főzet || Sötét, olajos, csúszós, az illata kissé fémes.
Amortentia || Poros, dohos könyvek illata, rózsák édes és liliomok bomlasztó illata, az emberi test természetes szaga hajnalban.
titkok || Van egy fia.
azt beszélik, hogy... || ...nyoma veszett...

A család

apa || Gemariah Lloyd,ismeretlen, félvér, isteníti/istenítette, szerelmes volt gyermekként az apjába
nevelő apa || Toal Sheachlain, 60, aranyvérű, neheztelő
anya || Kaylynn Sheachlain, ismeretlen, félvér, szeretetteli
nevelő anya || Ulrica Sheachlain, 60, aranyvérű, neheztelő
fogadott testvérek || Seymour Sheachlain, 31, aranyvérű, neheztelő
gyermekek || Cain Sheachlain, 4, félvér, nincs vele kapcsolata
állatok || -

Családtörténet ||
A család középkori eredetű, amikor a hatalmas mágikus felfedezések révén az ókori iratokból megfejtették az időnyerők titkát. Ez a tudás gyors felemelkedést biztosított a számukra minden időkben, azonban az 1900-as évek elején leáldozott a sikerük, az ellenségeik felszámolták őket, a Minisztérium pedig a megmaradt időnyerőket nem hagyta a család tulajdonában, hanem begyűjtötte őket. A család azóta a belső viszály melegágya és a keserűségek sarjkertje. Minden utódban erősen él a vágy, belénevelik, hogy neki kell újra felemelnie a nevet. Szigorú a belső hierarchia és erőszakosak a tanítások, a vér kitisztítása az egyik módnak ígérkezett erre a felemelkedésre, azonban a várt hatást nem érte el. Az első háború idején jellegtelen család volt, a második háborúban viszont egyértelműen a sötét oldal felé tendálnak.

Külsőségek

magasság ||172 cm
testalkat || karcsú, izmos
szemszín || szürkéskékeszöld
hajszín || vörös
kinézet || Középmagas, karcsú, egyenes tartású nő. A mozgása gyors és lendületes, szép arca figyelő, kívánatos, szája mosolyra csábuló egyszersmind merev, világos szemében a gondolatok örvénye kivehetetlenné teszi a mélységet. A megjelenése jobbára elegáns és tiszta, előkelő és finomkodó, de adott szerep kedvéért ezen változtat.

Tudás és karrier

pálca típusa || 13 hüvelyk, fűz, főnixtoll
végzettség || Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző
RBF
Átváltoztatástan - K
Bűbájtan - V
Bájitaltan - E
Gyógynövénytan - E
Asztronómia - E
Rúnaismeret - E
Mágiatörténet - V
Legendás Lények Gondozása - V
Sötét varázslatok kivédése - K

RAVASZ
Sötét varázslatok kivédése - K
Átváltoztatástan - K
Bűbájtan - K

foglalkozás || -varázslói ismeretek ||
Általánosan egy közepesen jól képzett auror repertoárjával rendelkezik átkok és bűbájok terén, némi kívánnivalót hagy maga után a fegyelme és a csapatmunkára való hajlandósága. Jól forgatja a pálcáját, tapasztalt párbajozó, ért valamelyest a sötét varázslatokhoz is. Bájitalfőző képessége megállják a helyüket bármilyen körülmények között, jól ért a különböző igézetekhez, álcázó varázslatokhoz.
Patrónusa egy karakál. Animágiát tanul.

Egyéb
-

avialany|| Nastya Pindeeva