Egy kora őszi napon...

["A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet az alázat."]

"A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet az alázat."

A Lupin ház
1997. szeptember

[Remus!]

   Az egyik kopottas karosszékben ücsörögve nézelődöm az alacsony mennyezetű szobában. Kétségtelen, hogy a szüleim múlt heti látogatását megelőző napokban rengeteget javult a ház belső megjelenése. Lassan két hónapja, hogy itt élünk, de múlt keddig egyikőnket sem látszottak zavarni a doxyrágta függönyök, a megsárgult terítők vagy a félhüvelyknyi port magán hordozó kaotikus könyvkupac az ajtó mögötti sarokban. Persze a szüleimtől már kevésbé lehetett elvárni hasonló érzéseket, így bizonyos régiségek lecserélése égető kérdéssé vált. Ami azt illeti, kisujjamat sem mozdítottam volna, ha Remus nem rágta volna a fülemet napokig, ami nem is meglepő, tekintve, hogy kettőnk közül határozottan én vagyok a kevésbé rendszerető. Makacsul állítottam, hogy nekem a ház úgy otthonos, ahogy van, és szeretném, ha ezt a szüleim is látnák, de az igazat megvallva, nekem is tetszik a változás. Már így utólag.
   A könyvespolc környékét együtt raktuk össze, a szoba közepén a Kingsleytől kapott kávéasztalka áll, az ablakot pedig a régi rongyok helyett szelíden fénylő bársonyfüggöny öleli körül. Arra is rászántam magam, hogy végre valahára kicsomagoljam a Mollytól kapott konyhai felszerelés-szettet, ami egy alaposan kosztalanított, világosabbra festett konyhát dekorál azóta. Az előszobát is újrafestettük, üde gallárgyökér-színre, ahogy az emeleti szobák is tavaszias árnyalatú tapétákat kaptak. Életemben nem takarítottam még annyit, mint abban a pár napban, az biztos, és valószínűleg csak a szüleim következő látogatása előtt fogok megint.
   De legközelebb már nem hagyom, hogy győzködni kelljen. Tudom, Remusnak miért fontos a rájuk tett benyomás, és már sajnálom, hogy annyit makacskodtam. Senki sem szívesen adná hozzá egyetlen gyermekét egy vérfarkashoz, aki ráadásul idősebb és szegény is, ezt a mondatot hallgattam egész tavasszal. De már megegyeztünk, hogy a bútorokkal csak jövő hónapban kezdünk valamit.
   Zár körüli matatás zaja zökkent ki a gondolatmenetemből. Vidáman pattanok fel a karosszékből, amit az szelíd nyikkanással üdvözöl. Felállítom az asztalkán az imént feldöntött szárazvirágos kisvázát, és kiperdülök az előszobába.
   - Remus!

[- Szeretlek!]

Még érezni lehetett a múló nyár utolsó lélegzetvételeit. Erőlködő napsugár hatolt át a fák hulló lombozatán és vetett sötét árnyat a kiégett gyepre. Jött az ősz, az elmúlás, én pedig a csontjaimban éreztem, hogy minden megváltozott. Elmosódott emlékként élt bennem a június… Rémálmaimban egy villám sújtotta torony tövében álltam, lábaim előtt egy összetört test hevert. És minden éjjel ugyan ezt álmodtam…
De még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a nappalok jobbak, elárulom, hogy még rosszabbak. Attól a pillanattól fogva, hogy az álom és az ébrenlét határmezsgyéjére léptem, egészen addig a pontig, míg el nem nyom az álom, kínszenvedést élek át. Talán bolond vagyok, hogy ennyit gyötrődök a világ dolgain… Talán túl érzékeny vagyok. Nem tudom… Az igazság az, hogy nem tudok tükörbe nézni. Nem bírom elviselni magamat, a saját kórságomat, amit a bőröm alatt hordok már gyermekkorom óta. Rosszul vagyok magamtól…
Hogy miért?
Tönkretettem egy fiatal nő életét. Nem tudom mit szerethet bennem egyáltalán… Nem vagyok sem jóképű, sem gazdag, nem tudok adni számára semmit, csak a mérhetetlen hűségemet és szeretetemet, amiért egyáltalán van nekem. Mit is kezdhetnék nélküle? És én pont vele tettem mindezt… Legszörnyűbb félelmem igazolódna be, ha egy hozzám hasonló bestiát hordana a szíve alatt.

Halk pukkanás hallatszott London egyik kihalt, külvárosi utcáján. Egy rongyos alak tűnt fel hirtelen a semmiből. Megigazítottam köpenyemet, majd határozott léptekkel befordultam egy zsákutcába és egyenesen az utca végén lévő konténerek felé indultam. Egyik kezemet zakóm belső zsebében tartottam és görcsösen szorítottam varázspálcám markolatát. Még két lépés és a konténerek helyén egy kopott kerítés körvonala rajzolódott ki, melyről szinte már teljesen lepergett a festék. Lenyomtam a kilincset, majd abban a pillanatban megjelent előttem az az aprócska házikó, melyet az otthonomnak vallottam. A kertet mondhatni ellepte a gaz és itt-ott hiányoztak a kövek a bejárati ajtóhoz vezető járdából. Végigsiettem az elhanyagolt állapotú kerten, majd egy lépésből megtettem azt a három fok lépcsőt, ami még elválasztott a bronz kopogatóval felszerelt ajtótól. Előkaptam pálcámat, a kulcslyukra irányítottam végét, majd kattant a zár, én pedig átléptem a küszöböt.
Puha, gyöngéd kezek fonódtak a nyakam köré és egy meleg test simult mellkasomnak, majd azon kaptam magam, hogy forró csókot lehel ajkamra feleségem. A világ minden búja eltűnt, az ég kitisztult és pedig átadtam magamat ennek a csodálatos érzésnek.
Aztán pár másodperccel később, mikor megszakítottam a csókot és belenéztem azokba a hőn szeretett szemekbe, csupán egy szó jött számra:
- Szeretlek!

[Én is szeretlek]

   Valóban, amikor hallottam a zár kattanását, rögtön a torkomba ugrott a szívem. Két napja vágyakozom már Remus társaságára, éjjel-nappal, hiszen tegnapelőtt ilyentájt hagyott magamra, a dolgai miatt. Vagy pontosabban fogalmazva, a Rend dolgai miatt. Nem is lenne ezzel gond, ha legalább vele mehettem volna, ha nem olyan ügyben marad távol, ahol nem venné sok hasznom. A vérfarkasok világa kétségkívül veszélyes és… elrettentő, még nekem is. Meg egyébként is, Remus az eszükre próbál hatni, már akinél van esély a sikerre, én pedig puszta erőszakon kívül más érvekkel nemigen tudnék előhozakodni. A fajtársaikon kívül nem szokásuk másokat meghallgatni, így nyilvánvalóan csak a terhére lennék.
   A hétvége szürke hangulatát tetőzi, hogy pont az utóbbi két napra terveztünk be egy kis közös pihenést, amit csak a Hírverő pénteki számának érkezéséig sikerült megtartanunk bizonytalan lábain. Persze, menj csak, tettem a vállára a kezem akkor, és tudtam, hogy az oly várt kikapcsolódás perceit már egyéb kellemesebb tennivaló híján vázatörölgetéssel és olvasgatással fogom tölteni. Nem túl vonzó kilátások annak tudatában, hogy a férjed talán épp vérszomjas bestiák és gyilkos átkok között lépdel.
   Főleg egy aurornak. Jaj, ez a szó még mindig borzongással tölt el. Folyton Rémszem jár a fejemben. Először Dumbledore, aztán ő… Pont ő. Néha még átcikkan az agyamon a gondolat - talán nem is halt meg. Azokon a borús perceken, mikor vészesen elkalandozom, kész teóriákat alkotok magamban, miféle furmányos és kisakkozhatatlan módokon lehetne még életben, s titkon abban reménykedem, ha épp magányosan ücsörgök otthon, és tudom, hogy Remust épp nem várhatom, akkor majd felkeres, és igen, már hallom is durva koppantásait az ajtónkon…
   Hiú, vigasztalan ábrándok.
   Egyébként is, sokkal vidámabb képek tódulnak lelki szemeim elé. Hát megérkezett! Kissé későbbre is vártam, így örömöm még meg is sokszorozódik. Karjaim rögtön Remus nyaka köré fonom, és egy hosszú pillanatig sátrat ver bennem a gondolat, bár olyan hosszúra nyújthatnám ezt a pillanatot, mint szeretném. Mondjuk a végtelenségig…
   - Én is szeretlek – húzom mosolyra ajkaim a csók után, miközben hajam szomorkás sötétvörösről visszaáll szokványos rikítórózsaszín állapotára. Ah, mindig elárul. Szórakozottan beletúrok kócos tincseimbe, majd egy kacsintással megragadom a férfi csuklóját és nyomatékosan beinvitálom a nappalinkba. Ott aztán lesegítem róla terebélyes utazóköpönyegét, és felszabadult csicsergésbe kezdek.
   - El sem hiszed, mennyire hiányoztál, Remus! Tegnap átrándultam Mollyhoz egy teára, még mindig nem tette túl magát George fülén. Útközben beszereztem pár Reggeli Prófétát, az asztalon találod őket – szűrődik át hangom immáron a konyhából, de csakhamar visszatérek egy kancsó bodzalével és két vajsörrel. – Nagyon éhes vagy? Kicsit később vártalak, de a vacsora nemsokára elkészül.
   Halk koppanások az asztalon. További halaszthatatlan megjegyzések híján lehuppanok végre a kanapéra, és hívogatóan megcirógatom a párnát magam mellett, jelezve, szeretném, ha csatlakozna hozzám.
   - Fáradtnak látszol. Sikerült valamit elérned?

[- Valamilyen szinten csodálatraméltó, ahogy az ikrek kezelik a dolgot. Azt mondják, hogy így legalább meg tudják őket különböztetni őket otthon. Mindenben képesek meglátni a jót, és pozitívan állnak a világhoz ennyi szenvedés után is. Azt hiszem irigylem őket ezért…]

Nehéz lenne szavakba önteni mit is éreztem Nymphadora Tonks iránt, hogy mit szerettem benne leginkább. Talán azt, hogy minden egyes alkalommal, amikor megpillantott engem, a haja élénk rózsaszínűre váltott. Annyi álmatlan éjszakám volt már, amikor az miatt aggódtam, hogy talán már nem szeret, hogy egy nap úgy ébred fel mellettem, hogy élete legnagyobb hibájának talál engem. Az emberek kegyes hazugságokkal próbálják óvni társaikat, de amikor Dorára pillantok, tudom hogy erről szó sincs.  A haja elárulja őt, a mosolya, a csillogó szemei pedig már csak a végső megerősítésre szolgálnak… Talán ezt szerettem benne legjobban, az őszinte szeretetét.
Felszabadultan hallgatom lelkes beszámolóját az elmúlt napjairól. Mintha kristálytiszta vizet öntöttek volna a koponyámba, kimosódott a fejemből az a sok mocsok, sötétség és iszap, ami még a vérfarkasok között ragadt rám.
- Valamilyen szinten csodálatraméltó, ahogy az ikrek kezelik a dolgot. Azt mondják, hogy így legalább meg tudják őket különböztetni őket otthon. Mindenben képesek meglátni a jót, és pozitívan állnak a világhoz ennyi szenvedés után is. Azt hiszem irigylem őket ezért…
Közben segített levenni vállamról a köpenyemet, amit a fogasra akasztott pár régi talár mellé.  Megszabadultam a zakómtól is, majd feltűrtem az ingujjamat és fáradtan lehuppantam a kanapéra, pontosan Dora mellé.
- Ne aggódj, nem fogok éhen halni.
Rámosolyogtam, amennyire a megfáradt, öreg arcizmaim engedték.
- Igen, valóban fáradt vagyok. De most végre pihenek, itt vagy velem…
Végignéztem a hőn szeretett arcon, és továbbra sem értettem semmit. Oly bonyolult dolog ez a szerelem. Vajon mi késztet egy fiatal, gyönyörű nőt arra, hogy egy öreg, semmirekellő férfit szeressen?
- Hajthatatlanok. Elégedetlen az összes a sorsával, és Vol… Tudodki mugli és sárvérű gyerekeket ígér nekik. Greybacket pedig ismered, tavaly amikor beszabadult a Roxfortba, megőrült a gyerekektől, pedig nem is volt átalakulva. Őt már rég megnyerte magának Tudodki. És ha Greyback azt mondja a vérfarkasoknak, hogy tartsanak vele… akkor az úgy is lesz.
Fáradtan beletúrtam az ősz hajszálaimba.
- Persze vannak páran, akik vevők a józan észre, de rettegnek. Nem mernek fellépni Greyback ellen, mert széttépik őket. De ne beszéljünk erről! Örülök, hogy végre itthon vagyok.
Közelebb húzódtam Dorához. Kezemmel szelíden megérintettem az arcát és magam felé fordítottam, hogy a szemeibe nézhessek.
- Nagyon hiányoztál…