+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Court of Nightmares (Moderátorok: Athalea Lestrange, Modest L. Dietricht, Eric R. Lestrange)
| | | | |-+  Primrose Hall
0 Felhasználó és 4 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Primrose Hall  (Megtekintve 6243 alkalommal)

Athalea Lestrange
[Topiktulaj]
*****


miss strange

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2012. 06. 23. - 15:17:37 »
+2


Lancaster Gardens, London

A kankalinos házról
-azaz az első Lestrange-lakról

" Találtam egy régi képet erről a házról és a környékről, csodálatos lehetett. Mára már más.
Kinőttek a házak, sorra, a Victoria Drive mentén. A park köré beton szegély került, s a körforgalom zaja elnyomja a lábam alatt csikorgó köveket, melyekkel egykor a házhoz vezető út volt kirakva. Ma már út sincs, csak egy vékony kavicsos sáv fut végig a ház körül. A színes út a kovácsolt vaskapuig nyúlt, méterekkel volt a háztól. Most alacsonyabb és közelebb is van, éppen csak dísz.
Wimbledon.
Örök a tó s a fasor a parkban, de az újként viruló salakpálya elvonja a rajongó figyelmet; a rózsaliget is csak magának virágzik. Régen csak ki kellett lépni az ajtón, meg kerülni pár fát, s máris láthatóvá vált a parkban játszó mugligyereksereg. Aztán utcákat húztak fel, falakat falként emelve közénk s a természet közé, bezárva a hőn szeretett lakba, hogy végre magáért szeressük azt. Az elsők szerették is, mégis elköltöztek. Bexhillbe. Én nem vágyom oda, de forró lelkesedésem Primrose Hall-ért kihűlt, Aless. A rejtélyes ház iránti szeretetem elpusztult, már nem kívánok több rejteket felfedezni benne, mert a ház utálja, ha ki akarom ismerni. Elém tolja a falait éjszaka, a szobámból kilépve éjféltájt a tengerparton találom magam; kiköp, vissza küld a bexhilli lakba szüleimhez, de én elszakadtam tőlük, s az asszonyjelöltemet is otthagytam. Fiatal vagyok, nem veszem el! Nem kell azaz ijedt kisegér.
Anyám azt mondta, hogy ez a ház Wimbledon őslakója, melynek homlokzatát a haladó korok mindig egy kicsit a maguk kedvére formáltak. Ez itt minden ház anyja, s olyan szeretetet is érdemel, mint ki gyermekét verítékkel szülte, s nevelte. Nem értem miért mondta ezt; ez egy kígyófészek.
Ennél szebbet kívánhatnék magamnak, de előkelőbbet egy király sem, bár méretei szokványosak, városi lakhoz igazítottak és... "


1970. július 14.

részlet Samuel Lestrange leveléből
- melyet a bagoly nem tudott kézbesíteni
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 08. 04. - 23:09:53 »
+2

...üdvözlet Angliában

*Lestrange. Malfoy, Lamartin, Black, Delon-Moncorgé. Nevek és hangok, gondolatok, arcok, hírek és rémhírek, pletykák, intrikák, ez a csodavilág igazán. Ott, ahova indult már nem ő volt a Francia, csempész, kereskedő, ékkő a ragály honából, hanem leginkább Alec Delon-Moncorgé, noha a szakmája végett „nyerte” ezt a feladatot, de hogy az átoktörő, vagy a feketepiaci tapasztalatra van-e szüksége az úrnak, az vajmi kevéssé világos még előtte.
Az úr maga, Dietricht. Amit csak tudni lehetett róla, ő azt tudja. Amit csak hallani lehetett, azt hallotta, de hogy mindezt a tudást érdemes volt-e magába olvasnia, vagy jobb lett volna, ha egyéb, léha szórakozások után néz, abban közel sem volt biztos. Persze, nem neki kell biztosnak lennie ebben, neki egyedül magabiztosnak kell lennie, nyerni és előrevinni a saját ügyeit.
Lenyűgözött áhítattal lépkedett a ház elé, miután jó negyed óráig csak csendben figyelte. Hétre volt hivatalos, háromnegyedre járt az idő, megadta magának az időt, hogy a fejét felszegve megbámulja az elátkozott homlokzatot. Annyian beszéltek annyifélét erről a házról, hogy ha hitelt adott volna minden szólnak, rémülten rohant volna el innen, sötét csizmái visszhangosan csattogtak volna az esőtől nyirkos utcán, a hólatyak felfröccsent volna sötét kabátjának aljáig. A muglik pedig, akik ebben a pillanatban is folytatták serény, sehova sem vezető mindennapos nyüzsgésüket merő értetlenséggel bámulnának utána. Persze, mindez csak egy párhuzamos univerzumban történhetne meg, ő nem ilyen vágy. Elegáns kabátjával, kockás sáljával, amit az arca elé is felcsavart egyetlen pontban sem szegi meg a Titokvédelmi Alaptörvényt, sőt, nadrágot visel, a talár szárnyai sem árulkodóak. Sötét haja gondos, selymes módon hátrafésülve, szinte csillog a kereklő telihold tékozló ezüst fényében, ami a szemét egészen sötétkékké árnyalja, vonásait pedig szoborszerűen merevvé. De csak addig, amíg meg nem mozdul és a ház árnyékába nem sétál. Ott, mintha eltűnt volna, holott nagyon is jelen van.
Végigpillant a kerítés mellett, aztán fellépked az ajtóhoz. Régi-régi formulák és tanulmányok bukkannak fel az emlékezet kútvesztőjéből, szakképzett és máig gyakorló átoktörőként a testét az aranyló vérével együtt átmosó mágiája határozottan érzékel és feltérképez, a rá nehezedő nyomás szinte elviselhetetlen, ha azonnal munkához látna, akkor sem biztos, hogy az elkövetkező napokban kioldhatná a mágikus zárat ezen a kies lakon, még kevéssé valószínű, hogy túlélné a próbálkozást.
Elmosolyodik, kedveli a kihívásokat, mindazonáltal nem a pálcáért, hanem a kopogtatóért és/vagy a csengőért nyúl, hogy bebocsátást nyerjen a számmisztikus szállására.
Vajon egy házimanó, délceg szolgáló, vagy maga a ház ura, vendége, akármije nyitja az ajtót? Mindegyik verzióra kíváncsi, értékes információt hordozhat a továbbiakban. Mennyien lehetnek a házba, ha ez egy üzletkötés címszó alatt futó csapda? Akármennyien, tekintve a mágikus világ szépségeit, de, az úri vevőket nem tanácsos megvárakoztatni.*
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2012. 08. 07. - 02:43:17 »
+1

... itt, a bolondokházában.

Fehér lepedőkkel letakart volt minden, mikor először lépett be a bejárati ajtón, de mint az kiderült, az a rossz bejárat volt. Most a helyesebb ajtón jött, hogy ne csak a mugliknak készített leplet láthassa, hanem egy csodás otthon bársony  foteljeiben, komoly, súlyos tálalószekrényeiben kereshesse az igazságot. Úgy tűnik azonban, hogy itt csak a kép fontos.  
Már hetek óta élvezheti a házimanók készítette ételek páratlan ízét, a berlini kúria pompájára hajazó csillárokból áradó fényt s a kandallóban játszó fényalakok hőjét mely most is végig kúszik a földön, a francia szőnyeg mintái közt egyenesen a földön ülő alakjához, hogy felszárítsa nedves haját és ruháját, amit alig fél órája még az eső nyalt végig. Csak a pattogó tüzet hallja, semmi mást. A fejében száguldó gondolatok lépte most halk, nesztelen, mintha csak félnék megtörni a nyugodt pillanatot. A pálcája az asztalon hever, Modest nem aggódik, nem fél, nincs mitől - a szobában mindössze egy személy tartózkodik rajta kívül ki varázstalan, hasztalan szajha mozdulatlanul a kanapén, még a házimanót is hazaküldte Bexhillbe. Haza. Nem a sajátja, a Lestrangeké, mégis úgy engedelmeskedik mintha saját gazdájától, Athaleától kapta volna a parancsot erre, nem pedig a bátyjától. Különös család, különös szokások de még lehetetlenebb ez a ház. Elbűvöl a kilincs és megbabonáz a csillárok fényárnyéka, rabul ejt a a karosszék vörös selyme és elnehezít a sötét éjjeli illat ami mindenből árad, még az üres csészékből is. Megtanulta kezelni, ezek az apró játékok nem kötik le, egyik másikat kényelmes kis kiegészítésnek véli, semmi nem térítheti el igazi céljától.

Az asztalon, a pálca alatt tervrajzok hevernek. Erictől megkapta ugyan az alaprajzokat, de Modest újakat készített, mikor felfedezte a hiányosságokat az eredeti verzión, hisz abból kispórolták a titkos utak és szobák, ajtók helyét és méretét. Márpedig itt minden számít! Egy számmisztikusnak ne számítana? Egy olyan házban melynek építői és lakói, a leszármazottaik mind remekeltek eme tudományágban, s voltak eléggé eszelősek ahhoz, hogy a ház építési szakaszainak egy egy dátumával és az akkor aktuális csillagállásával összhangba hozták a házat s olyan bűbájokkal látták el, melyek időszakosan a mai napig feltámadnak, felszólalnak, akaratosan és izzón követelik a ház feletti uralom jogát, fellázadnak a lakó ellen és a legszebb ám leggonoszabb praktikákkal üldözik el? Kegyetlen falak, de meseszépek, akár csak egy reményt vesztett porcelánbaba mely meguntan hever a polcon s esélye sincs, hogy újra játékba kerüljön. Elfelejtették, az új generációk elfelejtették hogyan kell a játékoskedvű ház lelkét táplálni, megijedtek mikor a társas sakkban a gardrób kiütötte a legerősebb védőbűbájt is amit a szegény lakó a ládájára tett. Itt minden él.

Talán csak az a szép, fekete hajú nő nem, aki a kanapén hever mozdulatlan, mint a múlt éjszaka játéka. Modest maga sem érti, miért hozta haza, minek kellett neki. Unottan néz végig a csinos, arányos testen, még unottabban hívja a házimanót, hogy takarítsa el, pofozza ki, vagy csináljon vele valamit, mielőtt megérkezik a vendég, de végül majd dobja ki, hogy ne legyen útban az el használt elem.

És pontban hétkor megérkezik, akit Eric ajánlott. Alec Delon-Moncorgé. Szakmájának egy kitűnő alakja, kinek bár kétes híre nem meglepő, a finom németet nem nyűgözi le a szóbeszéd, sem a megkapó arc, a fényes kék szem s a jó kiállás, melynek nekiütközik a tekintete mikor ajtót nyit. A ház még mindig csendes, kedves, s kellemes hő árad ki az ajtón a  francia szíve felé. Nem teszi kellemetlenné a pillanatot azzal, hogy körül kémleli a sötétet s gyanakvón várja a támadást, csupán egyszerű nemességgel beinvitálja a férfit. Formaságok. Köszöni, hogy eljött, hellyel kínálja és teával, melyet még a házi manó készített ki.
- Remélem nem fog csalódni, s nem érzi majd feleslegesnek, hogy ide kellett fáradnia. - Az udvarias társalgás nem okoz gondot akkor sem ha közben a potenciális üzlettársat kell felmérni, a csendes, dallamos bariton még az éjszakai, nyugalmas hangulatot sem sérti, majd hogy nem meghitt pillanatokban lehet részük. Miután Alec levetette kabátját (amennyiben ezt megtette) és választott helyet a kandalló előtti kanapék s fotelek közt, ő maga is leül valahova oldalt, nem mellé s nem vele szembe.
- Mint az nyilvánvaló, ajánlatom van, munkám a maga számára. Arról azonban biztosítania kell már most, hogy ez az ügylet idebent marad, a házban, akkor is, ha végül úgy dönt nem szeretné elvégezni, amit magának szánok. - Nem hagyja el a magázódást, pedig a köztük levő korkülönbség alighanem csupán pár elhanyagolható év. Távolságot tart, vár, lesi a reakciókat. Nem vár semmi komolyat, hisz az eddig elhangzottak a világ legsablonosabb és legáltalánosabb dolgai, mégis kíváncsi a férfira, most, hogy itt van, még inkább mint eddig. Alec lassan megváltoztatja a ház légkörét, az ablakban virító kankalinok figyelnek, várnak, éhesen lesik a két férfi társalgását s mozdulataikat, mosolyognak a szőke gondolatain.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2012. 08. 07. - 18:49:52 »
+2

...kies rémlak kérdései az ajtónyikorgásban.

       *Az este árnyai barátságos, jó ismerősei, ezen a környéken, noha nem ismerős, tudja, hogy nincs félnivalója, nem is félne, holott a paranoia minden hozzá hasonlóban jól fejlett, kiteljesedett bestia, aminek szem, szája, arca van, mindig másmilyen, horgonyzó csápjai és mély, elégedett dorombolása, amikor az élet bebizonyítja, hogy nem létezett hiába. Mégis, valami nyomasztja, foghatja talán a túlérzékenységre, talán a ház kisugárzására, de leginkább arra, hogy a kisugárzással szemben túlérzékeny. Akarva-akaratlanul tartani kezd attól, aki majd ajtót nyit neki, potenciális ellenfelet lát benne, akivel talán majd meg kell küzdenie, hiénák, keselyűk és sakálok unokafivérénak, ergo, hozzá hasonlónak véli, hiszen aki meg tud maradni egy ilyen helyen, annak máshol se lehet nagyon tartanivalója, hiszen az élettel már rég elszámolt, és megtanult harcolni önmagáért. Ámbátor meglehet, hogy csak az új jövevényre gerjed a ház, mint egy negatívumos sugárzó antenna. Milyen mugli képzet az, amit egyedül szembe tud állítani a házzal.
       Amikor pedig kinyílik az ajtó, egyszeriben minden megváltozik. Kitámadhat a falak közül az éjsötét harag, ehelyett azonban „csak” egy férfi jelenik meg. Szőke, mint a képen, zsongató jelenléte azonban nem sugárzott át a kópián, a hígromantikus franciát határozottan megérinti a másik szépségét, az érdeklődésének lámpása nem szerény, diszkrét fénnyel lobban fel, de elemészti önnön körpalástját, a tartózkodó, puha pergament, mintha fáklya volna. Elbűvölten szemléli a fogadóját, fekete-fehér egyszerűségét, szőkeségét, az arcát, a tekintete persze éber figyelmet sugall leginkább, ami elengedhetetlen egy ilyen találkozónál, mégis, a tetszését nem leplezi, ettől annyira bosszantóan francia, hírhedten könnyűvérű nép, akik többre becsülik a német pontosságnál és angol hidegségnél a léha élvezeteket.
       Átlépve a küszöböt borzongással egészíti ki az érzékleteit, kissé megrázkódik, miközben leveszi a kabátját, értelem szerűen helyreakasztja, a zsebéből előkerülő pálcán, ami meglepően világos az éger fájának köszönhetően a körme hegyével megtör egy viaszpecsétet, ami filigrán csíkban ölelte körbe a varázseszközt. Az arra fogékonyak számára érezhető, ahogy az így kioldott, korábban megidézett, aztán a pálcához rögzített varázslat elszabadul, a szálai szétszaladnak, alaposan feltérképeznek minden helyiséget, élő személyeket, manókat, lényeket keresve. Zavarba ejtő a fürkészés hatása, hiszen olybá fest, az élet mindenhol jelen van, ám csak egy szív dobog, dobban, méghozzá itt előtte, mert előreengedi a házigazdát, a meleg barátságosság látszata ellenére is, inkább ő járja ki az utat, mielőtt óvatlanul valami csapdába sétál, ami nem rá, hanem valami betörőféleségre várt.
       Tartózkodó lelkesedéssel szemlél körbe, a tekintete végül a házigazdán állapodik meg. Fehér és fekete. Még mindig. Ő, a maga részéről sötét öltönyt választott az alkalomhoz, nyakkendő, ing nélkül, pólóval, ami amúgy se nagyon látszik, figyelmes éjjáró állatnak látszhat, ahogy némiképpen előredőlve a választott fotel mélyén lógatja áthűlt kezeit a kandallóból sugárzó meleg útjába. Rossz angolként utasítja vissza a teát, botladozó udvariassággal, a francia akcentusát ugyan ő választja a hangjába, hiszen anyanyelvi szinten érti és beszéli az angolt, de így könnyebb visszarázódni az előkelő iskolák szófordulataiba. Le akarja nyűgözni azzal, hogy semmiben sem olyan feltűnősködő, mint általában, hanem amennyire tőle telik, elegáns, úri, szinte észrevehetetlen. Ahogy a német is igyekszik elveszni a háza árnyékában, ha akaratlanul is, de ez a benyomása róla végül.*
        - Én is remélem-*a mosolya kikívánkozik, hiába a jómodor, ez a mosoly kedélyes, kissé gunyoros, várakozó. Összehunyorítja kissé kék szemét, ahogy a férfi végül beszélni kezd, nem szükséges bemutatkozniuk egymásnak, és a lényeget máris maguk elé vehetik, helyesli, módfelett helyesli. Felnőttek mindketten, noha ő a könnyedebb stílushoz szokott, hajdanvolt úri neveltetése biztosan elő fog kerülni, előbb-utóbb.*
       - Az üzlet természete már csak olyan, hogy szeret megmaradni otthon, a falak között-*a hanghordozása szerint ez magától értetődő, csak azért kell kimondani, mert ez megteszi esküvés, ígéret helyett.* - Miről lenne szó?-*határozottan, egyenesen kérdez rá, látszódjon ettől akármilyen nyíltnak és tisztességesnek, nyilván nem az, de a munkáért mindent, a vevő az első, ahhoz kell alkalmazkodni. Mindazonáltal újra összerázódik, felpillant az árnyékos mennyezetre, mintha démonok lesnék a csillár alól, mintha tucatnyi szem figyelné.*
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2012. 09. 16. - 15:46:49 »
+1

... s hallhatatlan rejtélyek minden nyílásban

Esteli nyers szél szalad be a nyitott ajtón, mintha űznék a sárga s éjszín s lázpiros téli ég alatt, felhőtlen, dermesztő napnyugtai szellemével sodorja át a küszöbön a másik éji vándort. „Tisztességes vendég nem lehet, …” – mondta volna nagyon bölcsen Modest édesapja, most mégis, sem a választott helyszín, sem az időpont mögött nem lakozik tisztességtelen szándék, csak a szőke gondolatok melyek a mélykék szempárba nézve fogantak.
A gondolatok magját még Eric ültette, mikor egy különleges férfiról beszélt, kígyóügyesen forgatva a tényeket és fél igazságokat,miután kileste a tanári vágyakat, de az éles szemű németet nem lehet ily könnyen lenyűgözni, átlátott a ködösítésen és rögtön határozott: majd ő meglátja, milyen véleményt akar fogalmazni az átoktörő  csinos franciáról. De Ericnek igaza volt: Alec figyelemre méltó. A mozdulat melyben megremeg, alkalmassá teszi a munkára, a professzor azonnal látja ezt; a különös érzékenység kell ehhez a feladathoz, és bizony, Modest maga is egész testében reszketett egy pillanatban, mikor először csapta meg érzékeit a különös, mindent átjáró erő. Az okos, palástolni próbált ravasz tekintet mi a tárgyra térve csillant a csinos arcban azonban nem munkaszempontból  kapott pozitív megítélést, ahogyan szép, francia akcentusa sem s az ajkak, melyek a szavakat formázzák.
A beszabadult dermesztő fuvallatott bár elnyelte a ház miután az megtáncoltatta a kandallóban felcsapó lángokat, maga után hagyott mást is: illatával feloldott egy másikat, egy másikat mely a házban terjeng egy festett liliom csokor jóvoltából. Édeskés vanília illat, s mint a frissen sült sütemény, mely talán csak Modestnek mutatja ily arcát, hisz amortentia. Enyhe, veszélytelen, de elbódítja s zsibbasztja a fejet. Most azonban a hígult illat elengedi a szorítást a férfiról, s az kiélesedett elmével figyel körül, bár kitudja mennyi idő kell, hogy az illat újra betöltse a nappalit.
Bizony, a választ megmosolyogja, jól nevelten, helyeslésképp s  további válasz helyett, hogy a beszélgetést ezen fonalát elvarrja maguk mögött, s rögtön eltereli a szót, a kérdést is megválaszolatlanul hagyva.
- Hol tanult? – kérdi egyenesen, ártatlan érdeklődéssel hisz ő nem készült fel a másik életrajzából. Talán ha megtudja honnan való üzletfele, egyszerűbben elmagyarázhatja neki a munka természetét, ezt azonban nem köti az orrára, hisz a kérdés valóban ártalmatlan, kedélyes, de mégsem vakvágány felé haladást mutató téma, hisz a kérdés határozott, érzékelhetően céllal indul valamerre. A fotel karfájára támasztja könyökét, tenyerébe hajlik arca s pár tincs nedves, hullámos tincse, arca másik fele aranyosan játszik a kandallótűzfényben, s érdeklődő, udvarias tekintete keresi a kék szempár fesztelen, őszinte pillantását, de minden erőfeszítését latba vetve sem tudja megállni, hogy az arcot ne fürkéssze körbe, míg a választ várja. Enyhe narancs illat szökik be a sötét előszobából, s ekkor egyszerre több dolog is történik: Modest másik kezében a pálca megrebben, halk puffanással becsukódik egy ajtó, s leesik egy kristály pohár egy távolabbi polcról, azonban a polcon hiánytalan marad a készlet. A férfi nem mozdul, s fegyelmezettségre inti beszélgető partnerét is. Még fejét sem emeli meg, vagy fordítja a hang irányába, csak leteszi a pálcát a másik karfára, s halkan, rebegve kéri ugyan erre az átoktörőt is, s nyugtató szavak intéz felé. Elnézést is kér, majd hozzáteszi:
- Amennyiben majd vállalja ezt a munkát, az ilyesmihez hozzá kell szokni, de nyugalom, a legtöbb hasonló jelenség ártalmatlan, és természetesen a fizetséggel sem leszek szűkmarkú, de ezzel ráérünk még. – apró legyintéssel nyomatékosítja szavait, majd elfordítja tekintetét. Most a kandalló párkány felett órára pillant, s rendületlenül nézi a percmutatókat, miközben figyelme egy pillanatra sem lankad, míg Alecet hallgatja. Mikor a percmutató a húszas számra vándorol, Modest lassan felemeli a fejét, sőt fel is áll s a Alecnek is int.
- Jöjjön, mutatok valamit. – Kissé összeráncolja homlokát, mintha koncentrálna, még mindig nem néz a franciára. Megáll egy festmény alatt, az órával szemben s megvárja, míg Alec is mellé ér.
- Még három perc. – Motyogja csendesen, s szemében látni, ahogy odabent kattognak a fogaskerekek.
- Nem kell mást csinálnia, csak figyelje az órát, s mikor a percmutató eléri a huszonhármat, forduljon a kép felé. Kíváncsi vagyok, mit fog látni. – Egészen közel áll a szépszeműhöz, de nem pillant rá, csak az órát figyeli, majd a pontos időben megfordul. A látvány ugyan az mint máskor: Hideg, mozdulatlan tájat ábrázoló kép, mely sivár, havas, s csak egyetlen fa van rajta melynek ágai mind nyugat felé hajlanak mintha viharos szél fújná őket, holott vihart nem ábrázol a kép, de a legkülönösebb, hogy a fa nem mozdul, egyetlen ága sem. Mégis olyan fokú mágia árad belőle, ami lenyűgözi az embert. Hirtelen újabb csörömpölés töri meg a csendet.
- Elnézést. – szól a kabát akasztó felé nézve, mely eltűnt. Most újra Alecre néz, ezúttal engesztelő pillantásokat vetve rá.
- Elő fog kerülni, ne aggódjon. – oly simán és kellemesen megnyugtatóak szavai, hogy nem is kételkedik benne: Alec nem lesz dühödt az elveszett kabát miatt.
- Tud sakkozni? – A kérdést hirtelen vágja ki, maga is meglepődik a gondolaton, arcán is tükröződik valami hóbortos.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2012. 09. 17. - 15:13:17 »
+1

összeálló együttállások

      *Üdítő a levegő tiszta, esős, kinti, valósághoz közeli illata, amit palásként hordott be magával a ház meleg, puha méhébe, ahol azok az illatok, amik elsőre megérintették, túl ismerősek, túl összezavaróak voltak, csalóka ábrándjuk megnyugtatóan otthonos vízióba ringatta, olyanba, amibe bármikor máskor készséggel belevetette volna magát, munkaidőn kívül. Így azonban gyanakvásra és figyelemre hangolta az érzékeit.
       A fél szemöldöke megemelkedik a kérdésre és az ő kérdésnek elnapolására, de rugalmasan kezeli a helyzetet, úgy látszik, felesleges a formaiságokon rágódnia, a németet sem vonzza ezeknek a precíz betartása. Modest. Dietricht. Még szoktatnia kell a nyelvét pár fordulón keresztül ezekhez a nevekhez, de a választ sima hangon fogalmazza meg.*
        - Mindenhol, az átoktörő addig tanul, amíg valamelyik átok vissza nem sül, és meg nem hal-*nyers, keresetlen, őszinte, határozott, nem különösebben rémült az általa vázolt jövőképtől, inkább úgy festi a férfi elé, mint egy hétköznapi, normális jelenséget.* - A Godrikban végeztem az átoktörő szakot, idestova több, mint egy évtizede, néhány évig a Minisztériumnak dolgoztam, aztán Kínában-*hamiskásan elmosolyodik, hogy a „dolgozni” szót használja, de nem fűz hozzá több kommentárt, amit tudni akart Modest, azt megválaszolta, bár ennyi persze kevés a tényleges képességeinek feltérképezésére, azt majd a gyakorlat mutatja meg, ha egyáltalán eljutnak addig. Modest egyáltalán nem siet, tehát valószínűleg nem valami beszerzési akció lesz. Igen, egészen biztosan nem az lesz, összekapaszkodó pillantásukból ezt kiolvashatja, szemrebbenés nélkül állja a másik tekintetét, a lelkiismerete tiszta, nincs miért elfordítania a szemét, megbámulhatja magának leplezetlen életélvezettel a megbízóját, ha már így alakult.
       Visszatartja a lélegzetét, amikor megérzi a narancsaromát, megszorul a pálcán a keze, és minden „ártatlansága” ellenére is összerezzen, ahogy élni hallja a házat, az ajtó becsapódására megmerevedik a tekintete, a pohár csörrenő halálára azonban nem kapja fel a fejét, szelektál a kellemetlen ingerek között, az ajtót találja baljósabbnak, felemelkedik a fotelből anélkül, hogy ennek a mozdulatnak látszólag a tudatában lenne. A figyelme csak az intésre fordul Modestre, nem a legbarátságosabb kék pillantásával tekint rá, de nem is barátságtalan, elmosolyodik, a pálcáját azonban nem teszi le, de arra hajlandó, hogy a különleges alkalomra való tekintettel kölcsönkért alkarra szíjazott tokba csúsztassa a kezéből. Így is akármikor kéznél van.*
        - Nehéz lesz dolgozni, ha a ház nem tűri a varázserő használatát-*mosolyog, igen, az aggodalmának ad hangot, de olyan fesztelenül mosolyog, hogy az már-már provokatív.      Vállalni fogja. Ez látszik az arcán, kedvtelő vigyorán, vállalni fogja, már csak a kaland kedvéért is, hiába felnőtt, ő ízig-vérig varázsló, soha meg nem komolyodó, kötetlen dúvad. A fizetség, amivel érintőlegesen kecsegteti nem lehet vonzóbb, mint a jelenségek maguk, már-már visszaereszkedne a fotelbe, hogy az átokmozgásokat a továbbiakban a díszpáholyából szemlélje, azonban Modest feláll, miután az órától megszerezte a megfelelő titkos információt.*
        - Figyelek-*lép utána mindenféle teketória, vagy különösebb unszolás, udvarlás nélkül, egészen közel lép, a személyi tere valahogy lecsökkent az ázsiaiak között. Felnéz a képre ő is, aztán az órára, végül oldalról a Modest profiljára tekint, hosszan fürkészi, a motyogás valahogy elgyámoltalanodott érzetet kelt, de ő már csak tudja, hogy a látszat nem néha csal.*
        - Három perc alatt egy kicsit alaposabban is kifejthetné, mit is várjak egészen pontosan?      Mert ha esetleg valami rám veti magát a fa mögül, akkor lehet agresszívebben lépek fel, mint ahogy azt a helyzet megkövetelné. Az ismeretlenség varázsa csak egyéjszakás kalandok esetén vonzó-*kritikusan szemléli a képet, ha rajta múlna alighanem inkább levenné onnan, vagy éppen felhágna hozzá, hogy alaposabban megvizsgálja, mielőtt az óra a 23. percet megtalálja. 23. Misztikus szám, megannyi babonával, miért ne akkor történne valami a képpel, ami nem különösebben bilincseli le szépművlszeti szempontból. Megtekinti ugyan, alaposan átkutatja a pillantásával, a mágikus képekhez méltatlan mozdulatlanságba fagyott csendéletét, aztán körülnéz újra a nappaliban, az előszoba felé, megcsóválja a fejét.*
        - Aggódom, de legfeljebb addig maradok, amíg  vissza nem tér-*kis mosoly, aztán újabb pillantás az órára, aztán a képre.*
        - Tudok. Többféle játékszabályokkal is megverhetem, ha gondolja, amíg várunk, dolgozunk-*felel éppen, mielőtt az óra elkattogná azt a bizonyos huszonhármat, ami végérvényesen a képre tereli a figyelmét.*
        - Sötétebb lett-*közli halkan, rögtön az első érzékletét, nem pillant oldalra, hogy lássa-e, hogy Modest azt látja-e amit ő lát, vagy valami teljesen mást, nem akarja elveszíteni a jelenséget, akármi is legyen az, bár egy festménynél nem az a jelentős a mágusvilágban, hogy csinál valamit, hanem inkább az, hogy miért nem csinálta eddig, illetve hogy eztán mit fog csinálni, mi lesz az után, ha elmúlik a jelen állapot.* - Egy üreg nyílt a gyökerek között. Valami mozog benne, de nem igazán tudom kivenni, hogy micsoda.
       *És ahogy a perc tovaszállt...*
        - Vége, eltűnt-*végigméri a kép keretét.* - Milyen öreg ez a festmény? És a kultúrtörténeti ismertető után-*fordul Modest felé*-mi a dolog ezzel a házzal? Jobbára ártalmatlan, kissé hektikus, de gondolom nem azért lakik éppen itt, mert át akarja alakítani és/vagy megszüntetni ezeket a jelenségeket. Ennyire nem értékes a birtok önmagában, e nélkül.
        *Mély lélegzetet vett, az a speciális, jellemző, sajátos illat, amit ő érezhetett szemlátomást megrohanta az érzékeit, mert a szeme a németre villant hirtelen hévvel.*
        - Ez az illat...?-*kérdezi, egyszersmind utalva a megszüntetés vágyára is.*
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2012. 09. 17. - 19:17:07 »
+1

... mikor minden szív a fehér-királyéban dobog

Bár egy pillanatra sem méltatta az átoktörőt onnantól, hogy a kandalló előtt ülve egy töredékpercig összekapaszkodott a tekintetük, odáig, hogy a kép előtt állva megvárták a huszonharmadik percet s annak elmúltát (talán csak egyszer egy percig), nagyon is figyelt rá. Érezte a hangjában a mosolyt, az ajtócsukódás utáni ideges reakciót, s mindent, amihez másnak mind két szeme kellett volna, s minél inkább figyelte vendégét, annál inkább biztos volt benne, hogy hiba lenne felé fordítania a tekintetét. Különösebb ok nélkül. A gondolataiba merülten, merengve méregeti a szavak súlyát, s bár a válaszokkal nem teljesen elégedett, kedvtelve raktározza el az információkat elméje egy nem túl távoli szegmensébe; szükség lesz még ezekre az elhangzott mondatokra.
Akkor sem bámult bele az arcába, amikor az óra huszonhárom percet ütött, inkább hagyta, hogy Alec fesztelenül, a megfigyelt szerepkörének terhe nélkül szemlélhesse a roppant fontos elemet - habár Modest szívesen adott volna saját szemének kedves ajándékot.
S bár a német estéje remekebb nem is lehetne, jókedvét tetézi, amikor Alec elmondja a képen észrevett változásokat, s ő mindezek ellenére mégis kemény pillantását fúrja az övébe, amikor végre, nagy sokára a magyarázatra váró Alec felé fordul.
- Itt sokat tanulhat majd – tér vissza a tanulmányok felsorolásakor elhangzott mondathoz -, ha olyan kitartást mutat, amilyet elvárok. Nem, nem akarom magát vizsgáztatni meg képességeinek súlyát méregetni, az én tudásom kiegészítésére kell a magáé, meg a tapasztalatai. Ezen felül, ha azt mondom tegye le a pálcát, tegye le, nem viccből kérem, nem akarok rosszat magának. Higgyen nekem, a házzal kapcsolatos tapasztalataim miatt élünk még. A háznak semmi baja a mágia használattal, … nem, nem azért kértem. A látogatókkal sincs gondja, amíg azok csak látogatnak, sőt az új lakókkal sincs, egy darabig. – egy pillanat erejéig elhallgat, de a szünet egyetlen töredéke alatt sem ereszti el Alec tekintetét, komolyan beszél hozzá. Most látszik először, hogy a munka nem lesz játék, és hogy ő nem andalgó szőke angyalka, aki magába motyog és teázgat. Nem oldalra döntött fejjel, hanyagul, szemtelenül sármosan áll megbízottja előtt, hisz nem lenyűgözni akarja a mások által úgynevezett „bájával” , hanem megfelelő társat kell találnia a ház erejének feltérképezéséhez. – Itt hamarabb érheti utol a végzete, mint az ellenségeitől hemzsegő legsötétebb sikátorban, ahol eddig megfordult. – És vége a szónoklatnak, a zord tekintet elillan, mikor szeme mosolyogva rebben. Persze senki nem gondolhatja, hogy csak viccelt, sőt. Aztán fejét billenti, lenéz, s a mandzsetta gombjával támad hirtelen babrálni valója. – De mint látja, én is élek, és éltek itt előttem még sokan. Bizonyára hallott mendemondákat a házról. Meséket, hiedelmeket. Nos, … a legtöbbje igaz. Itt mindig is Lestrangek éltek, s ez olyan annyira komolyan értendő, hogy a legelső Londonba települt Lestrange fivérek építették eme házat, amikor ez a városrész még nem is létezett. Aztán asszonyt kerítettek, s gyermekeik a Roxfort elsői közt voltak. Közben, az eltelt évszázadok alatt, a család néha hanyatlásnak indult, sokszor elveszőben volt a név, máskor szárnyaltak. De sosem voltak teljesen épek. – Az utolsó mondatnál még mindig mosolygós, kissé összehúzott szemmel néz fel a férfira.  Meg sem fordul a fejében, hogy az esetleg nem figyel már rá. – A házat sokáig építették, alaposan dolgoztak. A testvérek jártasabbak a számmisztika művészetében, és valószínűleg sokkal több bűbáj és átok megmondhatóik voltak, mint én egymagam ebben a korban. A házat nem csak összetett védelmi rendszerrel látták el, s a szokásos nagy kúriákban megszokott bűbájokkal, feketemágiával övezett holmikkal, hanem sokkal többel. Talán az igék egy része elveszett, mert a nagy múltú, igazi, nemes emberek mindig féltve őrizték sikereik titkát, s már nincs kis emlékezhetne rájuk. A szerencsétlenek generációkon keresztül követték el azt a hibát, hogy az őseiktől eltanult varázslatokat nem dokumentálták, s mikor a család kihaló félben volt, majdnem minden odaveszett.  Most aztán tapogatózhatunk a sötétben. – Rosszallón megrázza kissé fejét, mint ki teljesen beleélte megát a mesélésben s igen mélyen felzaklatná, ami megesett ezzel a famíliával, de nem csalódottan s lemondón folytatja, hanem még lázasabban, ahogy elkezdte.– Ez a ház azonban nem csak különleges erőkkel felvértezett és veszélyes. Okos is. Képzelje csak el, hogy a sakk készletében csak egy csapatnyi sereg van, mondjuk a fehérek! Állítsa fel a táblára őket úgy, ahogy kell, az egyik oldalra, majd fogja a királyt és a királynét, és tegye őket a fekete király és királyné helyére. Aztán játsszon,… egyedül. Nos, a helyzet úgy néz ki, hogy a ház lakója vagy lakói a fehérvezérek a fekete oldalon, a ház mindenestül meg a fehérsereg. Tulajdonképpen egy csapatban játszunk a házzal, mégis szembe kerültünk vele. Talán hajdan ez nem így volt, sőt, ez az alkotók szándékától távoli, de valami megváltozott, s a fivérek s azok családja már maguk sem bírtak megmaradni itt. Elköltöztek, sok három, talán négy generáció nőtt fel távol innen, majd utánuk időről időre akadt bátor jelentkező, aki beköltözött ide. Csak hogy rövidúton vagy megőrültek, vagy szimplán feladták. – Mire befejezte a helyzet ismertetését a fal mellett álló vitrinhez lépett, s abból kristályüvegbe zárt whisky-t vett elő meg két poharat. Töltött, majd az egyiket Alecnek kínálta, az üveget meg nem tette messzire.
- Az illat,… nagy valószínűséggel amortentia, vagy valami nagyon hasonló, mert mindenki a számára legkedvesebbet érzi. Innen származik, s a ház többi részébe nem jut el. – egy másik festmény felé fordul, s fejével Alecért biccent. – Nem sikerült leszednem, de megpróbálhatja. – A poharát apró gesztusként kissé a vendége felé emeli, majd kortyol belőle.
- Azt itt lakó szerencsevadászok hagytak írásos emlékeket, mindet megszereztem, azokból tanulok. Immáron három hónapja vagyok itt, ami lassan több, mint amennyit bárki is kibírt az elmúlt fél évezredben, s ez idáig még nem volt igazán komoly konfliktusom az épülettel,… vagy legalábbis olyan egy sem, ami az olvasottak után váratlanul ért volna. – újra szünetet tart, elgondolkodva néz a férfira. – Most már biztos tudja, mire akarom felkérni. A házban, a tárgyakban s azok mágiájában nem tehet kárt, nem rombolunk, csak felmérünk. Itt az ősi varázs az érték. Visszatérve a kérdésére és a képre amit megszemlélt... bocsánatot kérek a kitérésért, a házban fel kell térképezni amit fel lehet, és meg kell érteni azt is, amit a mai tudásunk segítségével nem lehet. Akik ezt létrehozták, azok tudtak valamit, és én ugyan azt a tudást akarom. A kép pedig.... Az első alkalommal mikor felfigyeltem rá, sokáig, napokig álltam a nyitját keresve, aztán egyszer csak megpillantottam azt, amit most maga és aztán rögtön megnéztem az időt. Aztán napokig ugyan abban az időpontban visszajártam a kép elé, de többször nem mutatta meg nekem a teljes tartalmát. Most sem. S így már erős a gyanúm, hogy csak első alkalommal engedi láttatni a mágia amit ebbe a képbe öltek. Pedig fontos lenne tudni mi ez.... majd rájön, ha marad, hogy minden idefut... – Szavaiból tovatűnt az él, lágysága oly fokú, hogy mindenkinek szemet szúrna a hirtelen váltás. Nagy igyekezetében nem is találja az angol szavakat, mindet túl nehéznek és mesterkéltnek érzi így helyette az anyanyelvi szinten beszélt francia szófordulataiba önti bele minden óhaját:
- Ha akar, még kihátrálhat, de... Mindenesetre én örülnék, ha maradna és sikerülne közösen dolgozni az ügyön. Annyi a felfedezni való, hogy félek nem jut mindenre idő. Szeptemberben Roxfortba kell utaznom... - Bár szava halk s duruzsoló, szemében igazi kalandvágy villan, egy megszállott kutató lelkesedésével.  
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2012. 09. 19. - 18:08:25 »
+1

és a szívkirálynő falakba zárt öntudat

      *Nem az a feszélyező, hogy nem néznek rá. Sőt, maga a beszerző nem is látszik feszélyezettnek, de az állandó érzet, hogy valami vagy valaki megfigyeli anélkül, hogy bármilyen élő, lélegző, beszélő, a Mágiaügyi Minisztérium által definiáltan varázsló kategóriába tartozó személy ténylegesen ránézne, némiképpen felzaklató. Egy konstans feszültség persze senkinek sem árt meg, éberségnek is becézik némely tájegységeken, vidékeken.*
       - Kecsegtető-*nem gúnyos a hangja, de azért van benne... valami élcelődő, egy apró hangsúly, nyomaték, amivel jelzi, hogy mivel az előzetes magyarázatokat firtató kérdéseire nem kapott kielégítő választ, így egyelőre nem hisz azokban a tanulságokban és ismeretekben, amiket a pillantását kerülő német herceg kínálhat neki. Bár nem tűnik olyan embernek, mint aki bármiféle kínálást is visszautasít.*
       - Még viccből sem tenném el a pálcát-*közli a rászegeződő kemény pillantással lágyan.* - Varázsló volnék, nem bűvészmutatványos, hogy tökmindegy legyen van-e nálam, vagy nincs, akkor is bohóc maradok. Készséggel elhiszek bármit, és a parancskövetéssel is elboldogulok, de mint olyan, néhány dologhoz ragaszkodom, úgy mint munkaeszköz, vagy ha így jobban érthető, mint végtag-*összehunyorítja a szemét. Máskülönben jóban lesznek, a hangsúlyt leviszi, bólint egyet ismét, megértette, hogy a lakók és látogatók nem általános, hanem attribútum alapú szelekció alapján evolúcionalizálódnak, a puszta jelenlétük még nem definiálja az elhullást, kitaszíttatást.
       S noha egy közismerten elátkozott házról van szó, a magabiztossága nem meglepő. Mint átoktörő bizonyára eljutott Egyiptomba és Dél-Amerikába, sőt, Kínát emlegette, ahol a varázslók szintén nem varangydudvával gurigáznak, tapasztalhatta már piramisok és elkárhozott emberi lelkek sírkamráinak kirekesztő, életellenes közegét. Átkok és rontások, megannyi formája és forradalma körülveszi, mint az élet része, mint egy ház most őket, és ha a falait a puszta rosszindulat tartaná egyben, a pálcájába kapaszkodva a Francia akkor is megőrizhetné a nyugalmát, hiszen a saját köze, ha mégannyira idegen hely is, aminek vannak bizonyos szabályai, és lám, a szabályokhoz valamennyire idomul is, legalábbis most nem sugároz agressziót, a fakó kis éger az alkarjában feszül, a tenyere aljánál a zakó ujjai éppen eltakarja kíváncsian eltüremkedő kis hegyét.
       Az összenézés jelentési szintjei nem merülnek ki ennyiben, minden szakmai problémán túl emberként is szemügyre veszi a vendéglátóját, hiszen gyümölcsözőnek szánt együttműködésre készítik fel önmagukat, ami az ilyesmi nélkül egyszerűen nem működik. Mellőzik a pozőrködést, nagyzolást, túlozást, sajátos stílusukba burkolózva szemérmetlenségek nélkül mutogatják magukat, bemutatkozva és megmutatkozva, nem a képességeik szintjén. Megnyerő a látvány, a kedvére való, elfogadhatónak tűnik az alku.*
       - Elegánsabb módja a halálnak, mint egy sikátorban-*vonja meg végül a vállát, látszólagos nemtörődömsége nyilvánvalóan felvett attitűd, könnyedség, amivel nem az idegességét, hanem az érdeklődését palástolja, mielőtt bárki elbízná magát, a hangulati enyhülést kiszimatolja, mint a párzó kedvű vadak a virágillatú tavaszt, elmosolyodik, a babrálás láttán megcsóválja a fejét, egy kis rázás ez csak, majd újra körbetekint, a pillantása végigjár a falakon, a mennyezet alatt, a rejtett zugokon, majd a kép keretén.
       Az információk sora alatt is ezzel foglalja el magát, pálcahasználat nélkül, amennyire elméből telik kiterjeszti a figyelmét, az érzékenységét, megérinti az óra alatti falat, az ujjbegyeit puhán az azt borító anyagnak tolja, odakoncentrálja a figyelmét, noha nem fordul el, mert az elmondott szavak alkotják az elsődleges tájékozódási pontokat és persze a legfőbb mulatságot is.*
       - Áh, Lestange-ek-*bólint a névre és az épségre, nem csalatkozik, a figyelmét továbbra is birtokolja*- Minden nagyobb családnak ez az átka. Leszerepelt dicsőrés, elfeledett tudások, feljegyzetlen felfedezések-*megmozdul, de csak megkerüli a férfit, onnan is szemügyre veszi a szobát, a berendezést, takarékosan lélegezve a csalogató illatokból, amik úgy hatnak a számára, mintha egyenesen a németből áradnának, hozzá csábítva. Szemügyre veszi őt is, ha nem fordul utána, más szögből, a rend kedvéért.*
- Ha én ezt elképzelem azzal a konzekvenciával, hogy az itt lakók megőrülnek vagy elmennek, félni kezdek öntől-*van némi hamiskás, álságos íze ennek a félésnek, az italt megköszöni, a házigazda után ő is belekortyol, egészséges korttyal, jó sztorihoz jó az ital, nem árt a lelki dinamizmus helyreállításához.* - Szép hasonlat-*dicséri meg mindazonáltal a társalgási formaság kedvéért a sakkos gondolatiságot, látszik rajta, hogy érti is, meg tudja ragadni ezt a képiességet józan ésszel és fantáziával.*
       - Nem kötözködöm a házzal, ha illatozni akar, illatozzon-*de azért reméli, hogy nem maradnak itt sokáig, sanda pillantást vet a liliomok portréjára, megszemléli magának, de csak úgy, futó pillantásokkal, elvégre ezek után az se lepné meg, ha a túl hosszú ránézés rabul ejtené a csodáló lelkeket. Jobb az óvatosság.*
       - Nekem biztos nem az időt jutott volna eszembe rögtön megnézni-*jegyzi meg teljesen mellékesen, miközben rábólint arra, hogy a feladatából megértett annyit, amennyit meg lehetett egyszerű halandónak egy tudós vágyaival szemben értenie. Nem fűzi hozzá, hogy neki elsősorban nem az jutna eszébe, hogy nem szabad kárt tenni az ősi mágiában, elvégre anno még az ősidőkben éppen azért fizették, hogy megtörje az értékes mágiákat, persze, mivel a megtöréshez először fel kell térképeznie az erővonalakat, a központokat és a gyengeségeket, mondhatni, azt kell csinálnia, amihez ért, csak félúton abba kell hagynia. Rendben. Ezzel kiegyezik, rá is bólint, sőt, iszik is.*
       - Ha minden titok nyitja abban van, akkor egy olyan egyszerű szimbólum, amit még nem is értek-*a francia szóra úgy kapja fel a fejét, mint a korábban említette párzónászba lelkesedett állatok, szinte látni, ahogy az orrcimpái megremegnek, a hangja hozzálágyul a franciasághoz, ahogy az anyanyelvére vált.*
       - Ön francia?-*végre valami, amit nem tudott róla, egészen máshogy néz rá.* - Nem tudok elmenni, eltűnt a kabátom-*vigyorint egyet.* - Mit tanít? Számmisztika? Építeszettan? Régen jártam már oda, hátha valami hasznos újítás történt. Mit tapasztalt eddig? Honnan érdemes kezdeni? Miket olvasott? Hol kezdjük? Akárhol is, mozogjunk el innen, mert rosszul befolyásolja a figyelmemet ez a kép-*a liliomos festményre pillant.* - Ha minden ide vezet, hol vannak a legkülső védvonalak? A birtokon? A falaknál?-*kérdések és kérdések, szinte hízelegve az érdeklődésével.*
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2012. 09. 19. - 22:38:41 »
+1

... érzés a fülben, zene a zárban, titok a nyelvben

Sajátos dallam ez: ki ki játssza saját szólamát, s a beszélgetés fonala egyre vissza-visszasodródik a téma külön kis külső partjaira. S bár Modestnek minden válasz, minden mi meséjére, mondanivalójára adott reakció sokat jelentő és különösen baráti, nem hagy magának percet a kitérésre, nem bonyolódik bele mellékvágányokba a játék kedvéért, hanem mondani valóját egyben, egészben letuszkolja Alec torkán, utólag pedig sajnos már nem illetheti megjegyzéssel a válaszokat; a pálcára vonatkozókat, a fél mondatokat a bohóckodásról és a letűnt nagy varázslók szokásairól tett helyeslést s egyetértést. Pedig szívesen élezné ki a beszélgetést Alec huncut, hamiskás félelmére, hozzáadva saját félmosolyát a darabhoz, hogy a kétszemélyes kompániájuk remek szórakozást nyújtson maguknak, s mindennek mi a házban él és figyel. Ám ez korai. A kiszámított percek, a megtervezett mondanivaló, a precíz német rendfegyelem nem engedi a más irányba húzást, míg a fontosabb dolgokat le nem tisztázták, bár ezek a rendek, a szabályosan mért egységek most különösek, hisz megtervezésükben az illemszabály nem vett részt, s Modest nem is sajnálja, hogy a formaiságok olyan háttértáncot járnak, melyek nem befolyásolják a fő momentumokat. Mégis… Alecben lát valami különöset. A németben kérdések vetődnek fel: Vajon mi bújik meg a viselkedése mögött ennek a férfinak? Nemesi házban szerzett tudás melytől elszokott munkája során? Vagy pont munkája alatt szedett fel innen-onnan aprócska attitűdöket, hogy jobban eladhassa magát az olyan „megbízóknak”, mint amilyen ő is? Valahogy a kettősség a tanulói többségére emlékezteti: gyerekekre, akik komolyabbnak akarnak tűnni, mint amilyenek s ez érdekében rosszul játszott, teátrális megnyilvánulásaikkal válnak nevetségessé. De Alec mégsem válik szánalmassá, a viselkedéséből kisejlő előkelő formulák sokkal inkább különössé, különlegessé teszik: olyanná, mint a mesékben a főhős; mikor a szegény, de hőslelkű kalandorról kiderül, hogy nemes herceg, félelmes király lázadozó csemetéje. Elismerően nézne partnerére, ha az épp nem nevezné félelmetes őrültnek: ezt csak féloldalas csalfamosollyas lehet díjazni, ahogy azt is, hogy a festménytől nem próbál megszabadulni. Helyes, nagyon is, hisz h a minden kellemetlen holmitól meg akarna válni, bizony egyszerűbb lenne eltűnnie a házból. De fájdalom! Ne nézte volna az időt? Ő?
- Nem nézte volna az időt? A óra számlapjáról leolvasott adatok szinte mindig szükségesek a megoldó képletbe! Ezt nem árt megtanulni. Nekem, mint számmisztikusnak ez már berögzült szokás, szóval, ha valami történik itt, az első amit megnézek, hogy pontosan mennyi az idő. Mondok egy példát. Ott a maga kabátjának az esete. Megfigyelni még nem volt időm teljesen, de a mai akciójával teljes a kép. Először is feltűnt, hogy ha a ház lakója használja, soha nem tűnik el, ha a vendégek, csak néha. De mitől függ, hogy a vendéget mikor kínozza ezzel? Nem,… nem attól, hogy mennyire szimpatizál az idegennel, hanem attól, hogy épp milyen napja van. Mondhatni, mikor milyen lábbal kelt fel az új nappal.  Ez pedig a holdállástól, és az időtől függ.  Ha a hold fogyóban van, a kabátakasztó általában mogorva, de csak olyankor kötözködik, ha a vendég negyedóránál tovább marad. Úgy tűnik. De lehet húsz perc is… A mostani esettel lettek pontosak az ismereteim, esküszöm, ha már ez előtt is tudtam volna, nem hagyom, hogy használja. – erre neki is innia kell, ritka öröm, hogy a munkára ilyen hamar talált alkalmas, sőt több szempontból is tökéletes embert, aki még csak nem is kötözködik sokat a munkaköre miatt.
- Nem, amit látott az szimbólumnak szerintem kevés. Esetleg útmutatás, vagy valami egyéb jelentés, talán csak tévútra csalna. A kép más miatt került a látómezőm központjába. – nem kezd fejtegetésbe, úgy gondja eleget mondott a munkáról ahhoz, hogy Alec eldönthesse kell-e neki, s ennek franciául ad hangot: nyelvet váltva teszi fel a kérdést, mely valójában felesleges, sőt egészen annak tűnik mikor Alec kérdések halmazával felel a szívéhez oly közel álló nyelven. Nem is akar visszaváltani angolra.
- Édesapám francia, s bár Németországban él a család és ott nevelkedtem, a Beauxbatons Mágus Akadémia növendéke és gyakorló tanára voltam. Tehát mind a Németet, mind a Franciát anyanyelvemnek tekintem – A korábbi (maradási szándékának meglétét firtató) kérdésére kapott válaszra az ő arcán is széles mosoly, élesen kitűnő jókedv jelenik meg, de arcizmait azonnal át is rendezi, mikor meg annyi kérdésre kell válaszolnia s feltennie a sajátjait. Előbb még belenyal az italába.
- De ön! Ez érdekesebb. A Roxfortban tanult, annak ellenére, hogy francia? Mert ugye az? – Szépen lassan a viselkedésében is bekövetkezik egyfajta változás:  lázas hirtelen francia módon, palástok és ködösítés nélkül, szabadon hagyja áramlani a beszélgetést, további gátakat nem szabva. Rá is igaz, mint ami a többségre: minden nyelv egy új élet, új személy. S bár mikor angolul beszél, németül gondolkodik, most apja nyelvén ítél, érez és tervez és válaszol.
- Számmisztikát, de ha lenne építészettan, biztosan arra jelentkeztem volna. – Elismerőn gondol Alec felismerésére. Igen, imádja az építészetet. – De a kettő együtt az igazi. Szerintem Lestrangék is így gondolták, mikor építkeztek. – Csendes hódolat jelenik meg arcán, lenyűgözött mosoly. Aztán kap a témán, s Alec mellé lép, aki időközben elsétálgatott a közeléből.
- Nézze innen ezt a szobát. Ebben az elrendezésben innen nézve… semmi sincs. Nézze csak, az a hatalmas váza ott az asztal mellett! Botrány, és az a kis polc… - Hagy egy pillanatot, hogy Alec szétnézhessen, addig ő őt figyeli, a szemét. Várja a megértés szikráját, hátha… - Olyan, mintha csak úgy bedobálták volna ide a bútorokat, nem figyelve semmilyen belső építészeti vagy esztétikai szabályra, és ez nem vallana rájuk. Kezdetben azt gondoltam, valaki átrendezte, de találtam egy régi képet, rajzot… nem, ez eredetileg is így volt. És most menjünk vissza a képünkhöz. Látja? Innen mennyire más? Ez a válaszom a kérdésére. Nem a szimbólumot kell keresni a képben. Ha innen nézzük … - egyik szemét becsukja, kezét előrenyújtja s hüvelykujjával méricskéli a távolságokat. - … nem véletlenül vannak ott azok a polcok a kristály poharakkal, és a poharak nem véletlen potyognak a földre. A poharakra szórt bűbáj és az akasztóé meg a festményé, érdekes összhangban vannak holott látszólag nem sok közük van egymáshoz. Távolságuk tökéletesen szabályos egyenlőszárú háromszöget adnak, s a köré írt körre építkeztek egy nagyobb, komolyabb bűbáj létrehozásához. Egyes részei a körnek a folyosóra esnek, majd megmutatom. Most előbb… Elmehetünk innen. – Ez válasz is egyben Alec  vágyára, hogy elhagyják a nappalit; biccentéssel nyomatékosít. - Megmutatom, úgy egyszerűbben látni fogja. Lerajzoltam, fent van az emeleten. – Visszalép a vitrinhez, megfogja a kristálypalackot és elindul a becsukódott folyosó ajtó felé. A vibráló, barátságosnak nem mondható kandalló fényből kilépve az ember azonnal visszatérne az ablakból leső kankalinok megfigyelése alá, mert az árnyékban az emberen hamar felerősödik az érzés, hogy a ház minden lépését rosszallón figyeli. Hátranéz. – Jön? – folyosó másik végéből induló futószőnyeggel borított lépcső előtt azonban hirtelen megtorpan, jobb kezét sorompókánt tolja Alec elé. Megint hátranéz, de most nem azt ellenőrzi, hogy Alec követi-e, hanem elnéz saját és a férfi válla felett, a hátrahagyott nappaliba. – Itt várnunk kell egy percet még – hét óra negyvennégy perc. – Csak az időt néztem, negyed nyolctól háromnegyedik a lépcső csak a padlásra visz. – jegyzi meg csak úgy, magyarázatul.  – A tusoló tönkretette a karórámat.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2012. 09. 20. - 16:47:07 »
+1

hármasság

*Nem bánkódik különösebben az elvesztegetett pillanatok és élcek után, összességében kevés dolog van, ami a Franciát arra késztetheti, hogy megbánjon valamit, és ennél komolyabb kihívásokkal szemben is megállta a helyét ez a tézis, nem itt fog összeomlani. Talán csak magának teszi a megjegyzéseket, talán csak Modest tudatalattijának, hogy jelezze, itt van, él, figyel, nagyon is eleven, odabent mindenre reagálnak a belső hangok, akcióra reakció mozdul benne, a gondolatainak labirintusa nem egy kihalt, pókhálós útvesztő, minden zsákutcája élettel és ötletekkel teli, a feladatához méltó és elvárt viselkedésmintát és lelkesedést tanúsítja a maga sajátos módján. Mint ahogy az elhívásának is megvolt a maga sajátos, ijesztő felvezetése, csak két vélahajszálnyival kellene paranoiásabbnak lennie ahhoz, hogy őrjöngve meneküljön az elátkozott palotából. Érzékletes különbségtétel. Készséggel lenyeli hát a letuszkolt igazságokat, ő egy ilyen készséges fiú.
       Nem válaszolja meg a ki nem mondott kérdéseket a viselkedésével, csak átrajzolja a kérdőjeleket, hogy erősebben nyomatékosítsák azt, amit ki akarnak fejezni. A férfi mozgása, beszéde, gondolkodásának töredék-felvillanásai, és a tekintete harmóniában vannak egymással ugyan, de csak azért, mert a belső, mindenek felett álló személyiség és akarat összehangolja őket, külön-külön akár különböző emberekhez tartozó gesztusoknak is vélhetné őket a megfigyelő. Nem érződik megjátszósnak, de egyszerűen nem lehet minden természetes, ami benne van, kell lennie felvett formuláknak, de tökéletesen összedolgozta azt önmagával, vagy egyszerűen csak ilyen, mindennek helye van benne, úgy adja el magát, ahogy csak szeretné, erre lett teremtve. Elvégre kevés a jó külső, érdemes test, ha nincs meg az emberben a kellő ravaszság és ész, hogy ezeket megfelelőképpen eladja, hitelesítse és kívánatossá tegye.
       Ha herceg is, fekete lovon jár, ha király gyermeke, vérben fogant egy már a guillotine alatt térdeplő királynéban, ha pedig kalandor, nos, inkább kalandorzónak nevezhetnék a vadorzó analógiájából, s mindezek mellett mindent megtesz azért, hogy kellemes, sima modorosságával megnyerje magának a hangulatot, ugyanakkor azért is, hogy megnyilvánulásainak néha szabadelvű életteliségével fenn is tartsa az érdeklődést önmaga iránt, és egy leheletnyi óvatosságot, fél lépés távolságot, mielőtt nagyon elkanászodna a vele beszélő, legyen ez személytelenül akárki.
       Azt mondjuk nem bánná, ha a jelenlegi házigazda közelebb kerülne hozzá annál a fél lépésnél, de ezt a távolságot a német helyett úgy fest, ő fogja leküzdeni, amúgy sem tud megmaradni a helyén, főleg nem ilyen szagorgiában. Vagy orgiaszagban.*
        - Nem vagyok a számok megszállottja, ez alapján ne minősítsen-*vigyorog, megcsóválja a fejét.* - Tudja, ha az én szakmámban történik valami akárhol, akkor azt AZONNAL le kell reagálni, hatástalanítani, felfogni, megfogni, mielőtt szétszed engem, a többieket, a teret, az időt. Gondolom a ház és a számok nem ilyen önkártékonyak, vagy önnek van olyan piszok szerencséje, mintha bájitallal keverné-*vigyorog barátságosan.* - Majd rászokom, ha már az elődei is a számok bűvöletének ezt a tetőfokát élték meg építkezés közben-*megdörzsöli a tenyerével az állát, a rövidke, alig egy napos borosta kellemes karcogása közben gyakorlásképpen fel is pillant a ketyegőre, csak hogy tudja, mikor volt az a történelmi pillanat, amikor ezt meggondolatlanul kijelentette Modest és a ház füle hallatára, akik kooperációban majd biztos bevasalják ezt rajta, fogadalomnak értékelve a szavait.*
        - Kabátrejtély pipálva, és mindennek a függvényében mikor adja vissza? Itt vagyok már húsz perce? Rohan az idő, ha az ember jól mulat-*nyájaskodik kenetteljesen, vigyorogva.
       Eszerint fogyóban a hold. Iszik is rá, miközben mozdul, akaratlanul, lassan, de biztosan teljesen körbejárja Modestet, minden oldalról és szögből megfigyeli, ő így érzi biztonságban magát, még ha némiképpen idegesítő lehet is ez a mozgás.*
        - Szerintem is kevés, de az iméntiek után nem vagyok biztos benne. Fókuszpontnak viszont kiváló. Esetleg védelmi fókusznak. Tudja, egynémely családok a kandalló fölé vésett családi jelmondatokba öntik azokat a mágiákat, amik érinthetetlenné teszik az otthonukat, láthatatlanná, ilyesmi-*a puha francia szavak körülfolyják őket, nem túl szerencsés kombináció a szerelmi bájital mellé, de hát önuralom is van a világon, nem lehet elég sokat tesztelni.*
        - Így már világos, bár elég bizarrnak tűnik Németországban nevelkedni. Ha más nem, ez biztos megőrjíti az embert idővel-*a közös mosoly kellemes, iszik is vele együtt, most egy kicsit alaposabban, kikortyolja a poharába töltött adagot, de nem kér többet, lazán az ujjai között tartva a metszett üveget mozdul tovább, összehunyorítja a szemét mosolyogva.*
        - Ez tényleg érdekesebb. Az én Roxfortba járásomat a politika, a vagyon, a nyomás és az akarat intézte el. Jórészt a bátyámnál nevelkedtem, aki pedig Angliában élt, hogy hogyan sikerült elintéznie, annak a pontos történetét nem ismerem. Kételyei vannak a francia mivolttal kapcsolatban? Mivel bizonyítsak?-*csettint a nyelvével, majd körül is pillant, mielőtt a sötét falak ráreagálnának valami elítélőt, amiért mással van mersze foglalkozni, mint amiért ide lett hívva, hiszen az biztos nem holmi gyakorlati kutatás a franciázás rejtelmeibe.
       Megcsodálja magának a franciaságtól önmagának feszélyező burkát levetkőző férfi átalakulását, felcsillanását, de csak mélykék szemének villogásával díjazza, nem akar tolakodó lenni, illetve hogyne akarna, de még nem jött el az ideje.*
        - Ha együtt az igazi, akkor azt tanít, amit csak akar. És megtalálja a legjobb házat, bázist hozzá-*elgyönyörködik a hódolatban is, jól áll a férfinak, hiába, a szépet el és meg kell ismerni, erre való az élet, ha már ilyen hosszú.*
        - Nézem-*és tényleg nézi visszalendülve a praxisba, bólint is hozzá egyet, a vázát és a polcot megszemléli magának, noha szívesen kiegészíteni az érzékleteit tapintással, beéri a látvánnyal. A fejében pontos, részletremenően háromdimenziós mentális képként épül fel a szoba, a távolságok, szöveg és arányok helyet kapnak és rögzülnek, a pozíciókról már csak egy alapos agymosás után tudna megfeledkezni. A megfigyelés nem zavarja, szemlátomást ilyesmivel soha nem lehetne zavarba hozni, nem a megértés szikrázik a szemében, egyelőre az adatgyűjtésnél tart, túl óvatos ahhoz, hogy előre megértsen dolgokat, és ezeknek a következtetéseknek komoly hitelt adjon.      Értőn hümmög, lépked vele hátrább, lehajolva kissé szemléli meg az ujjai által mért szöget, a misztikus háromszöget, na most már bólint is. Igen, ezt látja, meglátja ő is.*
        - A poharak lehullása valami cikluskezdet lehet? Vagy mágikus erővonal-mozdítás, eltolás? Vagy reagálás arra, ha valami történik?-*újra a poharakra néz, kedve lenne valamit csinálni, hogy lássa, de ez bizonyára benne volt a papírokban.*
        - Elvégre, a háromszög a legerősebb védelmi formula, ebben teljesen igazuk volt. Menjünk is-*kap az ajánlaton, ha már egyszer megtette, ez közérdek, és a rajz is ígéretes, sőt, a magukkal vitt üveg betetézi a komfortérzetet.*
        - Jövök-*vigyorog, le se maradt, a sötét folyosó otthonosabb. Mint egy sikátor, aminek a falai ugyan nem az ellenségei, de a falak felett kapaszkodnak a varázslók, bűzös, mérgező figyelmükkel ugyanígy feltöltik szintben az ember nyakáig az utcát. A gyilokvágy forr akkor benne és körülötte, a kankalinoktól jobban fél.
       Sajnos jók a reflexei, nem ütközik neki a kéznek, felpillant a lépcsőre.*
       - És mi van a padláson? Van egy jó kis időismertető bűbáj, nem használja? Vagy hatástalan? Mit csinál a tusoló az órával?-*a zakója belső zsebéhez nyúl, egy kicsiny zsebórát vesz elő, lánc rögzíti, erősen mágikus eszköz, a fedlapján spanyol szavak kacskaringóznak a díszítő vésetek között.* - Ez még megy, remélem nem veszi személyes sértésnek az óra, bár lehet, hogy csak önmagát ismeri el pontosnak-*gyorsan átigazítja a mutatókat a nappali órához igazodó állásba.* - Egy kicsit sietett, vagy a ház van lemaradva.
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2012. 09. 22. - 02:15:46 »
+1

... vaníliaégbolt a mennyezet alatt

A kellemes illat lassan újra megtöltötte a szobát, a frisslevegő gömböcskék szappanbuborékmódra vesztek el, és semmi üdítő nem maradt a tiszta, hosszúra nyúlt téli idő után odabent a tágas nappaliban. Kábító, vágykeltő az édes illat az italéval keveredve, s ez utóbbi önhibájukból mámorosítja a két férfit.  A szavak is elszállnak, elúsznak, hang nélkül kipukkannak a fülledtségben; épp csak a következő lépést nem nehezebb megtenni, mint oda illő szavakat felelni a kósza szemlélődésre, mi dőrén járja végig a testeket; oda vissza. A német, a maga részéről könnyedén enged a merő pillantások hozta simogatásnak, épp csak sikerül megállnia, hogy szavakkal ne feleljen a ki nem mondottakra. De megállja.  Elvégre nincs idő a szemérmetlenséget szavakkal illetni, dicsérni, átkozni, szeretni, mikor a kimondottak feleletre várnak, s azok is sokat mondók, figyelmet érdemlők és… milyen nehezen  felfoghatók! Hogy Alec részére mit hoz a viszonzott szemlélődés? Modestnek fogalma sincs róla. Nincs idő mindnet egyszerre észlelni, mikor lassan… úgy egyáltalán, alapjában nehéz gondolkodni, nehéz a valódi beszélgetés témájára gondolni.
Hevesebben gyúl fel benne a vágy, hogy a szobából kimenekülhessen, mint a túlélési ösztön a nehéz időkben.

… nem  a számok megszállottja, pedig az idő fontos
… a jó idő, a friss levegő: az is fontos

… azonnal kell reagálni, mielőtt szétszed engem
… meg engem, ha enged reagálni

… olyan a szerencséje, mintha bájitallal keverné
… bájitalt keverni… még csak azt kéne. Így is elég bájos,.. bajos a dolog.


- A kabát… nem tudom. – a bájolgó megjegyzés mintha csak keverne a szédült elmén, nem is eszmél fel a festmény rejtvényének további fejtegetésére, nem jut el hozzá, a beszélgetés láthatatlanná vált pókfonala lassan teljesen elvészni látszik az erős marokban, mégis marad annyi jelenléte, hogy valamiformán érthetően, s játszott könnyedséggel terelje a témát előre, az eltervezett úton. Segít a megkomponáltság; egy pillanatra visszatér a szervezettség, ami átsegíti a pillanatnyi szétcsúszáson, akarati gyengülésen mely csak a fejében játszódik, külső szemlélőnek éppen csak valami: semmiség.
- Több mint bizarr. – felei angolul, mert kénytelen elengedni egy percre a franciaságát, hogy a pontosság előrevigye. A kérdést nehezen szüli, a választ annál játékosabban fogadja, igazi, kihívó mosollyal, hisz ezt a legkönnyebb! Rájátszik a bájital, a villogó kék szem, az ital, és minden.

Aztán olyan gondolatokat oszt meg, amelyekre éppen koncentrálni tud: térre és összefüggésekre. Bár a pillantásában, a figyelmében érezhető a sürgetés: a „csak legyünk túl ezen a kötelező körön, s aztán álljunk tovább gyorsan”,  Alec nem sieti el a dolgot, s Modest kíváncsiságnak álcázott noszogatása eredménytelenségében halt, értelmét vesztetten tűnik le. Igen, erre koncentrál, meg a látszatra, hogy aztán a folyosóra érve kellemetlenebb, ízetlenebb, egyszerűbb levegőt szívhasson a tüdejébe, s amint ez nem csak a gondolataiban, hanem a valóságban is megtörténik, az arcán virító lezser jókedv, a fejében is átveszi a hatalmat a túl édes, csábító gondolatok felett. Időben, hisz ha elfelejt időt nézni s felelőtlenül elindul a lépcsőn…
- A padláson sok olyan holmi van, amihez egymagam még nem mertem nyúlni. Igazán felmenni sem szeretek, mert nehéz onnan lekeveredni, s nem biztos, hogy úgy sikerül, hogy egyben marad az ember… - bosszúsan ég el a hangja, a végére csak füstölgőn prüszköli a szavakat. Bizony, a padláson szerzett tapasztalatokat szívesen kihagyta volna.
- Egyszer próbáltam, akkor nem működött. Legalábbis az általam ismert. Az órám… egyszerűen elázott, pedig az aztán szuperfixált darab volt. Olyan bűbájokkal volt ellátva, amiket tényleg megtörhetetlennek hittem… erre, a víz tönkretette. Nem tudom mi van benne, teljesen ártalmatlannak tűnt, de megkóstolni nem merem, bár mivel a bőrömmel érintkezve semmit nem mutatott, lehet, hogy csak az órákra van kiélezve… - közben már bőven megindultak fölfelé, elhaladtak portrék mellett, egy kanyarban álló tükör előtt, s aztán… - Miért állt meg? – kérdi visszafordulva. Egy pillanattal ezelőtt még érezte, hogy a férfi alig lemaradva, de vele egy tempóban halad fölfelé, aztán hirtelen a hallgatósága lemaradt. A halvány fény mely a folyosón éppen csak megvilágítja a lépcsősorokat most csak a felfelé vezető utat mutatja, Modest visszapillantva semmit sem lát. Szokatlan, de amíg választ nem kap, esze ágában sincs visszalépni pár lépcsőfokot, már pedig a válasz nem érkezik azonnal, s ő tétován áll.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2012. 09. 22. - 12:37:48 »
+1

édesgető éjméreg égisze

       *Feltisztultan lélegzik fel a folyosón, nem mintha ez a német vonzóságát csökkentené, de legalább tudatosan irányíthatja a gondolatait, és nem kell megharcolnia velük. A folyosó határozottan kellemesebb terep neki, magabiztosan mozog, megmártózik a tisztáságában, kirázza a fejéből azokat a gondolatokat, amik annyira jellemző irányba terelnék a csevegés folyamát, annyira nem praktikus, de annál kellemesebb irányba.
       Először a házat kell felfedeznie és megnyernie magának, és csak azután foglalkozhat Modesttel a maga és az ő kedvére való módon, hiszen ahogy elnézi a rátekintő arcon elbújó zavart, a látszólag figyelmes vonásokban visszhangzó dekoncentráltságot úgy fest, az lesz a kényelmesebb és kellemesebb feladat. Mondhatni, utómunkálat.*
        - Nem tudja?-*felvonja a szemöldökét, hiszen korábban azt felelte a férfi, hogy majd előkerül a kabát, és ő ne tudná, hogy mennyi az idő? Kutatón, kis mosollyal megszemléli újra, figyelmesen a szemeit, hova tekintetek azok a bájos zöldek, mit látnak a jelenből, és a feltételezett jövőből, ha látja azt, amit a kellemdús francia, akkor nem meglepő, hogyha a falhoz közelebb lép, már-már odasimul, felcsigázott fantáziájába az ingbe bújtatott hát és vállak a sötét tapétának feszülnek, a falvédő bizonyára megakasztaná a mozdulatot, de egy horzsolás olcsó ár...  azért a kihívó mosolyért.

       Nem sok öröm van a folyosó felszabadító levegőjében, ha úgy veszik, mire a tisztasága kitisztítja az elméjüket, kimossa őket patyolatra, és érzéketlenre az iménti túlhajszolt érzékiség futamai után inkább a veszteség érzése fájhatna, ha ez már a távozást vetítené előre. Biztos voltak már olyan vendégei a háznak, akik a folyosóra lépve megbánták a nappaliban elkövetett vétkeiket és sietősen menekülőre fogták, hogy otthon vezekeljék meg a Lestrange-ok hedonista fantáziáját. A Francia szerencsére nem ilyen ember, a pincétől a padlásig felkeltette a kíváncsiságát a nappali, milyen örömöket, rejtélyeket és rejtett örömöket tartogathat még, hiszen az adrenalin a legjobb vágyfokozó, vallja.*
        - Ez egy érdekes történetnek hangzik, okvetlenül meséljen még a padlásról. Már csak azért is, mert tudni szeretném, mi szakadhat a fejünkre alkalomadtán, és merrefelé nem érdemes menekülni egyáltalán-*nem lát külsérelmi nyomot Modesten, így egyelőre nincs oka félni a padlástól, persze, arra sincs oka, hogy kételkedjen a szavaiban, hiszen eddig bármit mondott is, annak valamiféleképpen voltak következményei, nem elhanyagolható megfigyeléseket tettek. Jól van ez így, odafigyel rá, még ha a maga modorában néha kételyeknek is adna hangot az ékes francia szavak a száján, ezek a kételyek csak provokáló szurkálások, újabb és újabb ismeretekért molesztálják a német-franciát, kipiszkálják belőle a titkokat, amiket nem is tudna egyvégtében elsorolva, de még a körülményekhez képest is megfontoltan teszi, mintha nehezére esne megnyitni a titkos tudását. Még úgy is, hogy ő maga hívta a „segítséget” a házába, még úgy is, hogy el akarja mondani, csak nem szokott hozzá, hogy ezt hogyan is tegye.
       Minden zárnak megvan a maga kulcsa, ha rozsdás is, nehezen, fájdalmasan fordul, némi igazgatás, mozgatás, ki-be csúsztatás után egészen biztos, hogy elfordítja azt a többszólamú nyelvet, ami eldalolhatja a mondanivalót.*
        - Ó értem-*mormogja még az órára, egy legalább biztos, ha itt kell fürdenie, azt nem az órájával fogja tenni, de magára se hagyja majd, a házigazda kezében talál biztonságban lesz, hacsak nem kerül ő is forró vízsugár alá. Elábrándozik a fürdés lehetőségén, a mindenhonnan áradó figyelem kellemetlen, fekete mázzal vonja be a testét, megül a zakója alatt, a pólóján csordogál, mint valami nyák, szennyes, elnehezítő körülmény.
       Felkapja a fejét, ahogy ténylegesen is megérez valamit a mennyezet magasából a nyakába csöppenni, a továbbhaladó Modest nem látja, ahogy felemeli a kezét, hangtalan jelzéssel adva az ellenséges erők közelében a társa tudtára azt, hogy maradjon, de hát a német-francia igazán nem okolható azért, hogy nincs az ilyen harci helyzetekre felkészülve, és a lágyan dobbanó lépcsőfokokon továbbállt, a ráboruló homályban magára hagyva a nem félénk beszerzőt, tovább elemezve az órákra való érzékenységet, ami roppant tanulságos, de nem kizárólagos érdekesség.
       Lassú mozdulattal a nyakához nyúl, hogy szétkenje azt a nedvességet, nem lepi meg, hogy nem talál semmi ilyesmit, ellenben ahogy a kanyarban éppen mellette álló tükörbe néz, meglátja a sötét foltot a fehér bőrén. Az ujjait a tükörben koordinálva megmártja ebben az enyőkébe, megszagolja, de nem érez semmi különösebbet, nem meglepő módon, de kihagyja a nyaló-próbát, a sötétben nem tudja megállapítani, hogy milyen a színe és az anyaga.*
        - Jöjjön vissza... és ha tudja, hozza vissza a fényt is-*nyugodtnak hangzik a hangja, maszatos ujjbegyeit a tükörre illeszti, az anyag halvány vonalakban fut szét az ujjairól egy folyosó perspektívában rajzolt képére rendeződnek a mágikus vonalak, amit a tükörre rajzolnak. Mély a fáklyatartók is látszanak. Mintha csak át kellene lépniük a nagy tükör keretén, hogy megindulhassanak a sötétben.*
        - Ez hova vezet?-*teszi fel a leglogikusabb kérdést.* - Ha a kínzókamrába, akkor tudom, hogy miért mutatta meg a kedves ház.
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2012. 09. 22. - 16:16:54 »
+1

... "sehova" út

Különös érintéssel fogadja minden fáklya a házigazdát, mely előtt elhalad, gyengéden futják körbe alakját a fénysugarak, szikrázó, pattogó, apró áramütéscsókokat dobálva a csupaszon hagyott bőrfelületekre. Modest egészen megszokta már, ezeken a lépcsőkön kedvtelve jár, mikor egyedül van. Ám tudja, hogy ezzel nincs mindenki így, hisz látta, ahogy Eric összerezzen a ház fala mentén haladva. Először persze ő maga is így volt ezzel, de ahogy teltek a hetek, a félelmei elszálltak, magától a háztól ő már nem tart, csak az egyes részekbe helyezett – például a padlásra - különös, a mágia egy sötétfajtájával átitatott kellékektől, amik nem érzők, gondolkodók, felismerők, hanem valami torz és hallhatatlan tartóhüvelyei. Beszéd közben, felfelé haladva az ujjaival végig simít a falon, s a fény derűsebben süt le rá, ám mikor megáll, a fáklyák fénye elhalványul.
- Megyek. – kissé értetlenül ugyan, de elindul vissza, azt a néhány lépcső fokot nem sietve teszi meg.
- Mi az? –kérdi, hisz amennyire ő tudja, erre felé semmi érdekes nincs, leszámítva a szeszélyes világítást, melyet a sötét folyosó részre kissé magával tudott húzni, de a fénynyalábok lemaradoztak mögötte, s utána kapkodó kezekként táncolnak a falon. Szemügyre veszi a tükröt, felidéz magában minden tervrajzot. Semmi.
- Tudja, ez a ház hatalmasnak épült, de London terjeszkedésével az élettér beszűkült itt, benépesült a környék s igen kihívó volt a kastély, így, hogy elrejtsék a kíváncsi szemek elől a homlokzatát és a méretét megváltoztatták. Kívülről nem szerény, de a többi házhoz hasonló külsőt kapott, belülről azonban semmit nem változtattak rajta. Vagy legalábbis próbáltak minden úgy hagyni, ahogy volt, de ennyi mágia… és még a tértágítás is, nos képzelheti, hogy csoda, hogy ez a ház még áll egyáltalán. De persze, hogy áll, hiszen a mágiája erősen tartja, de a rendszerek… azok omladoznak. – A folyosót figyeli, még mindig töprengve, hátha talál valamit, amivel ezt meg lehet magyarázni amennyiben ez az, aminek látszik. És talál is valami használhatót…
- A negyedik emelet keleti szárnyán van egy lefelé futó kis lépcső, amit paradoxnak hiszek, mert mikor elindultam rajta új folyosók mellett haladtam el, de végül vissza értem a negyedik emeletre, oda ahonnan indultam. A folyosókra lépve szobákat, valószínűleg régi vendégszobákat találtam, de a folyosóknak nincs vége, nincs másik kijárata, csak a lépcső ami fel és le visz. Azaz pontosabban, ami csak a negyedik emeletről a negyedik emeletre. Ez a folyosó hasonlít az egyikre, talán… ez a másik bejárata.  Kínzókamra semmiképp. – gondolkodó arcában mosoly jelenik meg, olyan kérdőre vonó – De miért lenne érthető, ha a ház a kínzókamrába akarná vinni? – maga is tudja a választ, de nem hagyhatta szó nélkül, s a válaszadás e közvetlen stílusa megköveteli, hogy egyenesen a kékszempárba nézzen. El is tétovázik a pillanatban, de ebből is kizökkenti egy furcsa árny. Mintha célzatos volna a háztól, ahogy a figyelmét eltereli Alecról. A tükörben elsuhanó vékony ezüst szalagot keresi a folyosón, de mintha az csak a perifériáján létezett volna, mire valóban felé nézhetett eltűnt. Pedig komolyan látni vélte. Egy pillanatra megbabonázottan mered még a sötéten, de derengő fényben úszó lépcsőfordulóban, aztán ismét Alecre néz, kinek arca a félhomályban most karakterestre árnyalt, szemei sötétek, s épp szólna hozzá, mikor megint különösen megváltozik a környezet. A fény visszaszökött a fáklyákba, ismét teljesen beragyogva az egész lépcsősort, a fordulót, sőt, a tükörben létező világ is felragyog s a vendég szeme ismét rabul ejtőn kék.
- Nocsak. Szerintem ez jó jel. – erre a kezében tartott kristályüveg hangosan szétpukkan. – Talán …  – Immáron vérrel teli kézzel nyúl a tükör felé, türelmetlen, kissé dühösen a vágások miatt, s a tükör hideg páncélon a keze úgy siklik át, mintha víztükröt ért volna. Visszahúzza.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2012. 09. 22. - 17:29:33 »
+1

hovatovább

       *Ahogy a visszaérkező férfire pillant, látja, érzi a találatot, itt valami olyan van, ami eddig nem volt. Valami olyan tévút, ami talán őt akarja magához csalogatni, elveszejteni, kelepcébe zárni. Szívesen feltenné magának azt a kérdést, hogy miért is gondolja így, de hát ez nem is gondolat, ez csak egy sehonnai érzés, megérzés, mégis többet ér, mint a tanulmányok legtöbbje. Ott is kiszimatolja a gyengéd érzelmeket, ahol már nem hat a szerelmi bájital mákonya, a falak és az azt simogató ujjak közötti gyengéd interakció egy-egy lézerélesen megvilágított kapaszkodási pont az elkövetkezőköz, amikor is rá kell jönnie, hogy mi az, ami a házigazdát, ezt a jelenlegit életképesebbé teszi a többinél. Határozottan körvonalazódik a makrancos kabátfogas és a táncoló fáklyafények logaritmusán kiemelkedő függvény: a ház AKARJA a gazdáját. Nem pusztán megtűri, nem próbálja elüldözni, akarja, hogy itt legyen benne, és az is világos, hogy azt akarja, hogy egyedül legyen. Főleg egy Alechez hasonló finom energiájú, erőteljes, sötéten izzó aurájú férfit nem akar a környéken látni, még akkor sem, hogyha a Modesttel való játékos évelődésük, a beszélgetés szintjei fölé emelkedő üzenetváltásuk kiegyensúlyozott emberi közeledésre utalt, ami elbizonytalaníthatta az elvadult mágiát, hogy valóban ellenséggel van-e dolga.*
        - Sohse egészséges túl sokat variálni a mérettel, a kieső ablakok miatt a tér nem kap megfelelő szellőzést, az összezsúfolt mágiák pedig feltorlódnak, persze, érthető, hogy nem akartak feltűnést, de miért nem bontottak el belőle?-*kérdezi egy kicsit rosszallón, a tükör keretét vizsgálgatva az erős jóindulattal is csak félhomályosnak jellemezhető világításban meresztve kéklő szemeit, amik feketére sötétedben ebben a bizarr árnyék világban.*
        - Negyedik?-*kérdez vissza, hogy jól értette-e a számot, némi késéssel rápillant az órájára, hogy a folyosó megnyílásának időpontját memorizálja, bár még mindig nem hisz abban, hogy ennek különösebb jelentősége lenne, ahogy a padlás esetében, el kell ismernie, jó, ha tudja az ember, hogy merre indult, mikor, és ebből számítva mikor van esélye a visszatérésre. Mint a szegény kabátnak. Vajon látja még valaha? Kár lenne érte, kényelmes, otthonos darab.*
        - Árnyalná kérem azt, hogy nem volt vége?-*húzza össze a szemét. Marad a franciánál, egészen meglepően határozottan is tudja formálni ezt a nyelvet, hiszen az édes anyanyelve, azt csinál vele a szájában, amit csak nem szégyell, talán még káromkodni is képes volna.* - Ment-ment rajta, és? Falba ütközött? Nem voltak fáklyák, és nem mert továbbmenni, amit teljesen megértenék a magam részéről-*húzza fel a szája szélét egy kis mosollyal.* - Nos, aligha hiszem, hogy vendégszoba-felajánló szándékkal nyílt volna az út. Elég rideg vendégfolyosónak.
       *Megvillantja a szemét a férfira, ahogy az keresni kezdi a tekintetét, a kérdésére mindössze egy mosolyával felel, egy mély, sokféleképpen értelmezhető mosolyával, ami mosollyal nem mosolyog együtt a szeme és az arcának többi része, csak a száján ül az ígéretes görbület, máskülönben éber marad, önnön fenyegetettségének teljes, és nem különösképpen megnyugtató tudatában. Nem moccan, amikor az a valami magára vonzza Modest figyelmét, talán nem is látja, mert félig továbbra is a folyosót nézi.
       Ami a szemük láttára ragyog fel, a nyakába csorgott nevesség mély, feketés színt kap a tükörképben, ellenben a folyosó falait jelző vonalak között kitelik a tér, immár nyilvánvalóan olyan, mintha a hátuk között, ahol ők a lépcsősort látják, mintha ott egy folyosó lenne, ami azonban csak a tükörben létezik, ahol viszont nincsenek lépcsők, csak ők ketten, a fehér és fekete király, a sakktábla legértékesebb figurái. Bár a királyok a leghaszontalanabbak is egyben, nekik ettől a tendenciától nagyon sürgősen el kell szakadniuk, és hasznos tagokként részt venni a játékban, mindannyiuk szórakoztatására.*
        - Jelnek biztos, hogy jel-*már a puszta hangsúlyával kételkedik a jóságában, begyakorolt cinizmussal, miközben a mézes, sárgás lobogásban újra alaposan végigtekinti a tükörkeretet, előbb látva annak átjárhatóságát, minthogy a férfi kezében eldurranna az üveg, és a szilánkok durva, mazochista-kedvenc szőnyegként szétterülnének a lábuk körül. Összerezzen, amikor ez megtörténik, Modest ujjait figyeli, a saját állát megsimítva, amíg átnyúl, aztán visszahúzódik.*
        - Adja a kezét-*kéri és rögtön érte is nyúl, gyengéden megfogja a csuklóját, jobb tenyerébe fektetve a tenyerét, a ballal először ügyes hirtelenséggel kihúz két aprócska szilánkot az egyik sebből, mielőtt azok a bőr alá ásnák magukat. Kemény, erős ujjbegyei nem illenek a finom mozdulathoz, viszontagságokat sugallóan érdes a keze, de aligha ez a legnagyobb gondja a németnek. A Francia az egyik zsebéből fehér zsebkendő vesz elő, igazi fehér kendő, finom anyagú, a karcos sebekre borítja, gondosan bekötözi vele, de csak miután egyszer lelebbentette róla, és megnézte a vérrel festett mintát a textilszálakon.*
        - Egyenlő szárú háromszög-*osztja meg a tapasztalatát, aztán a folyosóra pillant.* - Bemenjünk ilyen védelemmel felvértezve, hogy meglássuk tényleg... hallja ezt a zúgást?-*fülel egy kissé értetlenül a tükörfolyosó felé.* - Valami visszhang féle. Vannak erre szennyvízcsatornák, még a régi londoni időkből?
Naplózva

Modest L. Dietricht
[Topiktulaj]
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2012. 09. 22. - 18:45:59 »
+1

... tükörmáz a falakon

Elégedettséggel nyugtázza: Alec jelenléte régen elveszett jelenségek sorát játsztatja újra a házzal, de még azon felül is teljesít a jelenlétével. Eric erre képtelen volt, s hogy ennek az az oka, hogy a Lestrangekre másképp reagál a ház, vagy, hogy Modestet  hidegenhagyta, nem tudni. Az viszont már bizonyos, hogy a házigazda és a vendég viszonya komoly befolyással bír, így nem elhanyagolható vizsgálati szempont; Modest is rájött erre, Alec is. Mégsem teljesen világos, hogy a ház menesztené e Alecet a Német közeléből,… hisz ha komolyan, féltékenyen küzdene a szőkéért minden mi itt van, a Franciát már sokkal több eszközzel hátráltatni próbálta volna, ahogy Ericcel is tette; bár abban a kapcsolatban nem volt ilyen irányú érdeklődés, csak számító, önző érdekek.
- Nem mertek bontani, a ház megérezi az ilyesfajta szándékot és megvédi önmagát. Érdekes képessége, hogy akit kívül akar tudni, azt kívülre teszi. Még nem jöttem rá, hogy hogyan, de egy éjszaka a szobámból a folyosóra lépve ott voltam, ahol nem akartam lenni. Vagyis tudatosan kerülni akartam a helyet, de a ház valószínűleg úgy gondolta, hogy nekem ott még helyem van. Valóban, fizikálisan is odavitt, ám azok, akik olyan szándékkal költöztek be, hogy majd romboljanak itt, azok csak az elméjükbe roskadva vándoroltak azokon a vidékeken, ahol a legkevésbé sem akartak lenni. Megőrültek. Loredana Lestrange egy éjszaka régen halott fiával találkozott a pincébe, vagy legalábbis ebben a hitben élt, s hetekig, hónapokig mérgezte az elméjét hasonló szörnyű képzetekkel az épület. Ő nagyon sokat írt, fél tucat teleírt naplója van a házban, nagyon tanulságosak és egyben… – Bár az asszony iránt érez némi sajnálatot, a ház iránt érzett hódolata sokkal erősebb s ez mintha az arcára lenne írva. -… ezért is nem hiszem, hogy a ház maga ellen van. Tudásom szerint… sokkal többfélekép is megpróbálhatná kidobni innen. – további véleményét nem fűzi hozzá, mert akkor indokként azt is meg kellene említenie, hogy szerinte a ház bár kissé féltékeny, mégiscsak élvezi a két férfi közt lassan, ide-oda röpködő töltéseket, melyek a ház mágiáját finoman kényeztetik. Igen, Modest ezt jó érvnek találja, de nem osztja meg, hisz miközben egy vasmarok szelíd ölelésében pihen megsebzett kézfeje, nehéz olyan hangot megütnie, ami logikusnak láttatja a mondanivalót. A szünetben Alec rátér a folyosó problémájára, ami tovább löki a könnyű menetű fejtegetést s olyan vidékre tereli, ahol könnyen elbújhatnak a kelletténél hevesebben vibráló gondolatok.
- Egyszerű falban végződik, portréval, rajta egy ősi varázslótanácskozás tagjai sugdolóznak, különösebb figyelmet azonban nem szentelhettem neki, mivel a folyosó minden szobájából fenyegető pisszegések hallatszódnak, s a szobákba semmilyen fényt nem lehet bevinni, mindnet elnyel. Valószínűleg azokban a részekben a házra jellemző élet megzavarodott, a varázslatok eltorzultak és a folyosón nyugvó mágia egy, a mágikus erővonalakhoz hasonlót hozott létre. De már arra is gondoltam, hogy a vendégszoba egykori lakói zavara ragadt az élettel felruházott falakban, s azokat forgatják már évszázadok óta, s bár talán ártó szándékuk nincs, csupán önemésztés az egész, bárki számára fenyegető lenne. Tudta, hogy mikor a Minisztériumom megnyílt a rejtély ügyosztály… vagy valami hasonló nevű… az első csapat Hallhatatlan közt volt olyan Lestrange, aki szintén a házat tanulmányozta, és végül ebbe őrült bele? – Alec szavaiból kicsengő cinizmust nem tudja értékelni, de a cseppnyi félelmét megérti. A zsebkendőn kirajzolódott háromszögre pillant, épp csak futólag, mert nem akarja elveszíteni Alec tekintetét miközben az ismét beszédre nyitja ajkait. A megkezdett kérdés váratlanul csap át másba, s nem is furcsállja, mivel maga is meghallotta a hangokat, amelyekről a férfi beszél, mégsem néz a tükörre, hanem fel, a lépcső felé fordítja fejét, míg a keze még mindig oly nyugodtsággal fekszik Alecében, mintha annak ott bérelt helye volna.
- Nincsenek. – feleli visszafordulva. – De most már menjünk, ha nem akar visszamenni a nappaliba. – S ezzel nem a lépcső felé indul, hanem a tükörbe, szinte hogy gondolkodás és a válasz érkezése előtt. Hogy miért? A lépcső tetején élesen vibrál a levegő, mintha csak a nap hevítette volna fel, s egyre, alattomosan kúszik lefelé. Modest nem áll meg magyarázkodni, míg az újonnan megnyílt folyosóra érnek, mely mint ő azt gondolta, két sorban, feketén tátongó szobákat rejt.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 31. - 18:22:16
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.