Primrose Hall

üldöz a fényesség

       *Minden izgalom koncepció, és minden koncepció új izgalmat eredményez, noha mindössze pillanatnyi hangulati, gondolati változásokról van is szó, minden percben egy új rádöbbenés, új felismerés gazdagítja az eddig megszerzett információk tárházát, az ingerek széles skáláján nincsenek még határértékek, pontosan tudja, hogy sehol nem értek még az ütköző övezetekbe, az ellentmondások világába. Logikai kapcsolatok épülnek a helyzetekre adott válaszokból, mint egy hatalmas, önmagába csavarodó mágikus igézet. Komponensekké lesznek, részei az egésznek, s olybá fest, a ház a legbizonytalanabb abban, hogy mit is akar valójában tőlük. Évszázados fennállása óta ez egy szokatlan esemény lehet.*
        - Én se mernék bontani, ha ilyen ellenállás van-*igyekszik biztosítani a köréjük boruló falakat és alacsonynak ható sötét mennyezetet arról, hogy őt nem szükséges megkísérteni álmokkal, na nem mintha szándékozna itt aludni. A hangsúly az alváson.* - Nekem továbbra is vannak kételyeim. Ha az ellenségeit kiteszi, és ki is tudja tenni, akkor egyszerűen nincs bennük annyi erő, hogy érdemes legyen itt tartania őket, de... egy ír kastély története jut eszembe erről, egy barátommal kutattuk a pincét, ahova a házigazda lezárt minket. A folyosók fokozatosan elzáródtak mögöttünk, a terület összeszorult, és egy olyan fókuszpontba kerültünk, ahonnan a ház tudatosan, egy mágikus hálót kiépítve a mi erőnkből gazdálkodva önmagát építette tovább-*gyorsan beszél, mégis tiszta és érthető, csak kell egy alapvető intelligencia ahhoz, hogy az ember követni tudja a gondolatait, a törtnet fonalát.* - Ez a problémám ezzel a házzal. Érzek valami szándékot, magasabb gondolatiságot, ahogy ön is nevezte, tudatosságot-*tudatosság, hátborzongató szó, ha egy élettelen kőhalomról van szó, legyen mégoly esztétikus is az a kőrakás.* - Intelligens, és gondolom az eddigi vendégei, a Lestrange-ek nem voltak átoktörők, legalábbis nem rémlik, hogy tanították volna a történelmi felvezetőben, hogy kiknek a munkáit tekintsük át, pedig a névmemóriám egész jónak mondható. Mi speciális helyzetekre vagyunk kiképezve, és bár nem áll szándékomban kárt tenni semmiben, ha megtámad, akkor fogok, szükségem lesz rá. Viszont éppen ezért nem is vagyok olyan könnyen kipakolható-*kék szeme újra a zöldekre villan kérdőn, érti-e a német, amiről beszél neki. Elmei és mágikus tréning, mondhatni a kiképzésüknek a része, amivel alapvetően ellenállnak bizonyos dolgoknak. Mint mondjuk a fáraó átka. Apróság, elhanyagolható kis tényező, de ilyen helyzetekben elnyeri igazán a súlyát. Maga a ház nem fogja tudni egyszerűen csak kivetni magából a kedvére nem való elemet, meg kell ahhoz harcolnia, vagy... akár meg is éhezhet a beszerző erejére, amit viszont biztos, hogy nem ad majd olcsón. Mindig kettőn áll ugyan a vásár. Mindig. Most is. Kettőn. A Németen és Francián.
       Megcirógatja a vérző kezet, az övéhez hasonlóan hosszú ujjú, elegáns, a biztos pálcafogásra evolúcionalizálódott, kecses kéz. Takaros masnit köt a csuklójára, meglepően szakképzett mozdulattal tekerte be, és talán túl nagy jelentőséget tulajdonít néhány karcolásnak, de az átoktörő legfőbb munkaeszköze a keze, másét is megbecsüli.
       Fal, portré. Bólint és megrázkódik, ahogy elképzeli a suttogó hangokat, bizalmatlan pillantást vet a folyosóra, de nem onnan hallja azt a lassan feléledő, érthetetlen zúgást.*
        - Nem tudtam, de másodszor hangsúlyozta, hogy aki kutatja ezt a házat, az beleőrül. Mondja csak, mik a távlati tervei?-*felmosolyog biztatón, vallja csak meg, hogy kell az őrültség első fázisához egy megfelelő alany, akit üldözhet késsel a kezében végig a folyosókon, amik a legváltozatosabb módszerekkel szállnak majd be ebbe a roppant izgalmas játékba. Most még fogja a kezét, de mi lesz, ha elengedi? Vajon ez is olyan játszma, ahol azért fogjuk a másikat magunkhoz, hogy addig se késelhessen meg minket?*
        - Biztos, hogy a torzmágia felé akarunk elindulni? A nappali se tetszik-*fűzi hozzá sietve, aztán követi a férfit keresztül a tükör befogadó membránján, ami hajszálpuha érintésével végigseper rajtuk, miközben felszakítják azt, hogy aztán utánuk újra épen és sértetlenül zárja le az átjárót. Vetett ugyan előtte egy pillantást a fényesség felé, de a szemét összehunyorítva is csak valami olyan rontást látott benne, amit azonnal meg akart volna szüntetni.*
        - És az mi volt?-*a hűvös csendben kérdezte már, visszautalva a lépcsősor sajátos jelenségére, amit maguk mögött hagytak, máris hiányzik a kezéből a másik keze, de az efféle mulatságokat most jobb, ha megtagadja magától, bár nem tágít Modest mellől, hátra-hátra pillant, hogy mit hagytak maguk mögött, és mi fog azon keresztül utánuk jönni. Ennek megfelelően, hogy ne szenvedjen hibát a világképe a más jellegű érzékeit kiterjeszti egy néma igével megtoldva, éppen csak ráfogva a pálcája hegyére, ki mondta, hogy csak a markolatnál mágikus. Fájdalmas hunyorgással hunyja le aztán loppal a szemét, a fejét kissé elfordítva, mintha sértené a tudatát a látvány, az összetorlódó ház titok-folyosóján felhalmozódó mágiák rendezetlen, kaotikus feszengése a falakban, önmagukba hurkolt önmarcangoló mutációja, hiszen egy nem is létező teret foglalnak el, és abban szabadon garázdálkodhatnak maguknak.
       Mély lélegzetet vesz, mielőtt rosszul lenne ettől, lehunyorítja a szemét, noha egyáltalán nincs túl világos.*

... bénító némaságba.

Halvány jó kedvvel mosolyog azon, ahogy a Francia a házhoz szól, aztán a tőle kicsit szokatlannak ítélt, vagy legalábbis az eddigiektől eltérő módón bő szóáradaton elámul, de helyeslőn biccent, egyben jelezvén azt is, hogy sikerült megértenie az elhangzottakat.
- Ne legyen problémája a házzal. Lehet, hogy vannak önálló gondolatai, de a legtöbb belé van programozva, a saját véleménye pedig általában nem eleve elítélő. Máskülönben miért lennék még itt? Mellesleg, a háznak elve két, körülbelül azonos alakú építője és ura volt, talán a dualista uralmat jobban fogja kedvelni… - sokat mondón mosolyog, saját szavaiban is kissé kétkedőn. A továbbira megint biccent, a választ viszont magában tartja, mikor a finom, meleg, hozzáértő kéz végig simít az övén.
- Talán a saját, másfajta őrültségem megóv attól, hogy a ház a Szent Mungó elmekárosultaknak fenntartott szobájába jutasson. – Egy másik, másfajta mosoly is elvész köztük, Modest mintha csak megérezné a férfi pillantása mögötti gondolatokat teszi hozzá: - Nyugalom, ígérem, hogy általában ártalmatlan vagyok…
Aztán átlépnek a tükörsíkon.
Végképp elcsitult minden a közeli térben, sehol egy kis nesz, ami életet mutatna; madárszó, vagy kintről beszűrődő autók zaja, utcai lárma, elhaladó léptek, a közeli parkból szóló sípszó a teniszpályáról, riadt kiáltás, szitkozódás, a szomszéd zsivaja, a kutyák ugatása. Egyszóval semmi, ami a tükör túloldalán hagyott valóságban még biztonságot adón jelenvolt, s bár ott is csak halkan, ütemesen dobolt, észrevehetetlen háttér morajként, minek létezése jobbára csak akkor tűnik fel, mikor már elveszett. Ez a valóság más, mint a korábbi. Ebben semmi valós élet, semmi, amit elfogadhatnánk létezőnek, mégis az érzékek megzavarodnak a mindenfelől érkező ingerektől. A morajlás először fel sem tűnik, oly nagy a csend, ami hirtelen beállt Alec kérdése után. Ahogy átléptek a tükörsíkon Modest már sejtette, hogy mi fogja fogadni őket, nem szólalt meg, de a hirtelen természetű Francia még a lépés lendületével szegezi neki a kérdést. Modest ránéz, mint aki töpreng, hogy válaszoljon-e, nyitja az ajkát, de végül csak levegőt vesz; lenéz a bekötözött kézfejére, elbizonytalanodva, most, hogy kezén nem érzi a másikét hirtelen hidegnek érzi, s hiába látja a mellette álló férfit, olyan érzése támad mintha egyedül maradt volna a csenddel. Végig kémleli a folyosót, mindenki hallgatag, szinte a saját szívdobogását sem képes meghallani, a hangot mintha elnyelné a sötéten tátongó szobahad.
- Kellemetlen ártás, ami a bizonytalankodókat kísérti meg. Ha elindul a lépcsőn, mindig céltudatosan menjen, ha meg is gondolja magát menetközben, az új úti célt is határozottan közelítse. Ha elbizonytalanodik, megáll, nem tudja miért indult el, hova tovább, akkor ez a kis alattomosság megindul az ember felé, és ha áthalad rajta, bizonytalan ideig kétes eredetű tanácsokat kap egy suttogó hangtól. Egyszer megjártam vele, majdnem két napig motyogta nekem a magáét és sehogy sem tudtam megszabadulni tőle. – A beállt csenddel bélelt folyosó egyszerre megtelt Modest hangjával, a falak visszadobálták a hangot mely végig járja a falakat. A legrosszabbra számító arckifejezéssel, talán kissé még csodálkozva is hallja meg saját hangját, mintha eredetileg arra számított volna, hogy mikor szólásra nyitja száját a hang elvész. Aztán tesz egy akaratosnak nem mondható határozott mozdulatot, Alec felé mozdítja vállát, mintha tudat alatt keresné a jelenlétét, minta nem hinne a saját szemének, amivel látja őt, mintha más érzékelésre volna szüksége ahhoz, hogy elhiggye, ott van és nem csak a képzelete szüli.  És egyszerre felhangzik, amiről mesélt. Halk, mindenhonnan érkező suttogás. A földről, a plafonról, a falakról, a szobákból. Mintha a mögöttük lévő falon –ahonnan jöttek- lógó halkan beszélgető portrék hangja visszhangozna, de ahogy Modestnek ez eszébe jut és hátrapillant, látja, hogy a képen mindenki hallgat, és kissé riadtan, összehúzódva merednek rájuk. A Német rosszallón elhúzza a száját.
-A másik oldalon a lépcső, ami felvisz a negyedikre. Onnan majd lejutunk  a másodikra, ahol a szobám van. Menjünk. – Mondja miután megbizonyosodott róla, hogy a tükrön nem csak Alec képmása jutott át, majd lassan, egyszerre mozdulva vele el is indul, óvatosan, minden szobába bepillantva.

a csend borul

- A naivitás családi jellemző vagy német nevelés?-*villantja elő az egyik kajánabbik mosolyát hallgatva a férfit, elnézőn megcsóválja a fejét, de aztán egészen másféle fények költöznek a szemébe. Némi elismerés a szépen becsomagolt célzásért, jutalomfalatka, kis ajándék, amivel illik kedveskedni, virág helyett.*
- Kár, hogy mi ennyire különbözünk-*feleli csak rá, noha a dualizmusban nincs semmi szégyellnivaló, úgy tűnik, ő maga jobban kedveli, ha a különbözőséget hangsúlyozzák ki, mint a feltételezett összecsengéseket. A változatosság gyönyörködtet.*
- Jobbára ártalmatlan. Nem nyugodtam meg teljesen-*jelzi, mintegy teljesen mellékesen, mosolyogva, nem kell komolyan venni ezeket az aggodalmakat, de azért ott vannak. A fodrozódó felszín ez, alatta a sötét és néma mélység legalább olyan fenyegető, mint az, ami a folyosón fogadja őket elsőre. A némaság, ami a fülükre telepszik őt nem zavarja meg annyira, az érzékei kiforrottabbak, nem hagyatkozik se a fülére, se a szemére, a tér és valóságérzékelése egészen más, mély gyökerekből fakad, a tudatának szálai az egójába fűzötten körbeveszik, puhán felfogja a melletted tétovázó Modestet is, amíg megküzd másféle benyomásaival, amik sokkal felkavaróbbak.
A steril csend kedvére való. A leülepedett némaság súlyos terhe elnyomja az ellenségeket, azt az érzetet kelti, hogy nem moccan semmi. Se barát, de az ellenség sem. Mégis ritmusos a némaság, méghozzá a szobaajtók sötéten ásító szájainak szabályos egymás utánisága adja meg a ritmust. Sötét lyuk és fal, lyuk és folytonosság.
Felkapja a fejét Modest magyarázatára, a visszhangra is fülel, de a pillantását a férfire is szegezi, bólint egyet, jelezvén, hogy hallja és érti amit mond.*
- Észben fogom tartani. Minden lépcsőre jellemző?-*kérdezi elmosolyodva, elismerőn. Zseniális ártás, a kellemetlenkedőket távol tudja tartani, ha majd megvizsgálja a lépcsőt okvetlenül az emlékezetébe kell vésnie azokat a formulákat és igéket, ha megfejthetőek még, amik a helyén tartják és kibontakoztatják ezt a varázst.*
- Hogyan lett végül vége a hanghatásnak? Ki beszélt az átkon keresztül? Valakinek el kellett mondania a szövegét annak, hacsak nem csak a hangját adta ahhoz, ami alapvetően megszületik az ember fejében gondolat, csak nem vesz róla tudomást-*nem mintha annyira fontos információ lenne, de azért mégis jobb tudni, hogy egy szellemről, vagy önnön kivetüléséről van-e szó a valóságban. Halkan beszél, elég halkan ahhoz, hogy fájdalmasan hangosnak ne tűnjön a csendjükbe a kimondott szó.
Előrelép határozottan, ahogy a suttogásokat meghallja, a történet megelevenedik, határozottan és magabiztosan, nem tehet arról, hogy a pálcája a kezébe kívánkozik, miközben az élet ezen nyilvánvaló jelével találkoznak, egészen biztosan nem merne olyan házban lakni, aminek néhány része teljesen magától, önmagával beszélget, de ezen kételyének nem találja úgy, ahogy aktuálisan hangot illene adnia, csendesen lépked, termetéhez képest meglehetősen halkan, a csizmái puhán biztosítják ezt, nem erősítve a jelenlevőség érzetét, amire Modest úgy vágyik, de a testének meleg, villogó szemének egyedi kékje, és az a feszült figyelem, ami szinte árad belőle meggyőzhetik a németet arról, hogy tényleg itt van. Nem emiatt kell pánikba esni, hiszen itt van a ház maga, ami bőven megadja az okot a mindenféle félelmekre.*
-És mi van a negyediken? Összesen hány emelet van?-*kérdezi csendes érdeklődéssel, miközben tempósan, de nem túl sietősen halad a férfi oldalán végig a folyosón, a fejét forgatva vele, szintén minden szobába betekintve, mielőtt valami rájuk támadna onnan.*

vissza az elejére...


- Négy emelet van, plusz a padlás és a tetőtér, de csak ennek a lépcsőnek van meg ez a bájos tulajdonsága. A ház baloldalán van egy másik ugyan ilyen lépcső, valamint a pincébe levezető. Azoknak más szeszélyei vannak.– Feleli nagy komolyan. A többi kérdést nem áll szándékában megválaszolni, nem most, nem itt. Ezek a részletek várhatnak, míg véglegesen meg nem állapodnak. Elhallgat valamit, de csupán a jó szándék vezérli. Pontosabban önző szándék, az a helyesebb kifejezés, hisz csak neki jó, ha az átoktörő nem menekül el (persze jelenleg ha akarna sem tudna), nagyon is tetszik neki a felfogása és rátermettsége, meg az egyéb hasonlóan remek tulajdonságai, amiket eddig volt alkalma megcsillogtatni.
Erről eszébe jut egy picivel korábban elhangzott mondat, s az most pont megteszi, hogy kikerülje a levegőben még mindig kísértetként ott lebegő kérdéseket a hangokkal kapcsolatosan. Elgondolkodó arcát látva az ember könnyen hiheti, hogy a kíváncsian várt válaszokon gondolkodik, végül talán mégis meglepetést okoz, mikor megszólal.
Bár nem jellemzi az álmodozók ködös tekintete, az elmúlt órában egyszer-kétszer átsuhant az arcán valami különös szórakozottság. Például akkor, amikor a körülbelül vele egyidős férfi szemtelenül villogó szemmel az ő kissé elfogultan dédelgetett naivságát emlegette, de nem is a feltevés – bár okos és talán jogos, ami egyébként is tetszett neki valahol a szíve-csücskében – vonta tévútra rendszerezett és jól karbantartott lelkivilágát, hanem az önfeledt, igazi Franciához illő csengés, önfeledt jókedv, ami az átoktörő hangjából úgy sütött, hogy attól a leghidegebb emberben is melegség áradna szét. Nem válaszolt rá. Önkényesen azt is későbbre halasztotta, jobb lesz azzal még külön foglalkozni, gondolta a pillanatnyi töprengésben, míg a hallott szavakat ízlelgette a nyelve hegyével, mintha csak a saját ajkát hagyták volna el, mégis végül úgy kapta fel a fejét a következő mondatra, mint aki ezer éve vár arra, hogy a mellette álló szóljon valamit, ugyan csak egy mosolyra és egy biccentésre futotta akkor, most ezt a témát szedi elő.
- Egyébként, ha annyira különbözünk, mint azt remélem, már csak az is megérte, hogy eljött idáig velem, akkor is, ha a következő lehetséges alkalommal sarkon fordul és itt hagy az egész átkozott házzal kettesben. Hisz nézze meg… - Mutat a folyosóra, de nem teszi hozzá, amit még magában megjegyez. Egyenes tartásába, arányos, széles vállai merevségébe enyhe lezserséget bújtat, akaratlan, ahogy kissé előrebiccentett fejjel, oldalasan felpislant a sötét hajú üzlettársára, hogy egy új elméleti nézőpont fényétől megvilágítottan is vizsgálhassa. Mint egy doktor az alanyt. Kísérleti alanyt, igaz-e, Modest? Végtére is a ház olyan, mint egy élő szerv, lázban izzó test, Alec meg a belé oltott újdonság, kór vagy valami új szer, s a fiatal professzornak csak figyelnie kell, hogyan reagál a közeg. Ki győz le kit? Persze ez a gondolat már korábban is ott sunnyogott Modest fejében – több, más, helyesebb ötletek mellett -, már akkor, amikor a fejébe vette, hogy keres egy valamire való átoktörőt, de mióta Mr. Delon-Moncorgé belépett az ajtón ezt elvetette. „Túl csinos” – gondolta. Most mégis…
És hopp! Mintha a ház szíve sértődötten dobbant volna egyet, s ők megint az első kép előtt haladnak el, amit már maguk mögött hagytak egyszer. Modest akkor veszi észre, amikor a férfira pillant, szeme fókusza átsiklik az Alec melletti falra, ahol ugyan az kép lóg, ami a tükör helye mellett is ott volt, mikor átlépték azt. A szőke hátra pillant, s a nagy lendülettel meg is pördül tengelye körül. Mögötte ugyan az a zárt fal.
- Hát, ez igazán remekül fest. – Olyan, mint egy rossz gyerek, amikor a házról van szó neki ez csak kaland… Teljesen rácáfol az épelméjűségére tett korábban elhangzott megjegyzésekre.
- Mit gondol? – Kérdezi, miközben ráérősen zsebre vágja mindkét kezét. Meg is bánja, mikor a bekötött kézfeje hozzá dörgölődzik a kemény anyagú farmarhoz, s ugyan arca rezdületlen, azt a kezét gyorsan ám óvatosan kihúzza a szűkösségből miközben enyhén a sarkaira támaszkodik, mintha hintázna. Egy pillanatig némán nézi Alecet, majd mielőtt az válaszolhatna elbiggyeszti alsó ajkát és szomorkás arckifejezést kényszerít magára.
- Szóval naiv volnék? – Teszi fel csak úgy mellékesen, hangjában még mindig ott a szomorkássággal palástolni próbált jókedv. – Csak egy tanár, aki nem akar beleőrülni a diákja idétlenségébe. Jobb pozitívnak lenni, mint paranoiásnak… És lehet, hogy tényleg nem hiszi, de amíg a képességeiben és jóságában való bizalommal fordul a ház felé, mondjuk, mint egy diák felé, próbál nem csalódást okozni. Persze nem mindig jön össze neki. - Egy apró vállvonással nyomatékosítja szavait, majd hozzá teszi: - Egyébként mind kettő, azt hiszem. Bár a Francia nevelésből is bőven kijutott. – Most már nem tudja vissza tartani a kikívánkozó mosolyt, a szeme is vele nevet.

nincsen senki fent

- Azaz a mérleg összesen három lépcsősor, kettő a ház két oldalán, egy pedig valahol a pincébe, vagy a pince valamelyik oldal-lépcső folytatása? - részleteken lovagol, ahelyett, hogy valakinek az ölén tenné ezt, vagy éppen lovagoltatna valaki mást itt szívózik egy házzal, amivel voltaképpen még mindig nem tudja, hogy mit kellene kezdenie. Felderíteni a mágiáját az ábrándos tekintetű örökösnek, vagy vevőnek, őrültség. A Minisztérium egyszerűbben megoldaná, kiküldenének egy rakat átoktörőt, akik azt csinálnák, amihez értenek, nem babáznának itt vele.
Sóhajt. Ő babázik. Sötét haját hátrakotorja a szeméből, felpillant, végig a folyosó mennyezetén, a falak mögé fülel, a házigazdára pillant, ezt kifejezetten szívesen teszi, jól mutatna a szőke a fa burkolatra kenve két fáklya között, jobbra az ajtótól, sokkal kevesebb ruhában és több vállalkozó szellemmel. Mert az rendben van, hogy teljesen őrült, de hogy a pillanattal nem tud élni az egészen bizonyos. Mosoly vibrál dús szájának szélén.
- Tudja, ritkán adok lehetőséget arra, hogy csak úgy, mindenféle honorárium nélkül hasznot hajtsanak a jelenlétemből - ez nem figyelmeztetés, ez egy ígéret. Engedelmesen végigtekint a mutatott irányba, a fejét egy kissé lehajtja, széles vállai megrogynak, hogy a biztonság kedvéért bármikor mozdulhasson, kitérhessen, ha mondjuk szellemek hada közelítene a folyosó túlfele felől, mert nem lehet kirázni a lehetőséges, sötét pálcáját a bal kezébe veszi át, az éger engedelmes markolata puha, békés varázsigéket melenget a tenyerébe, mert felfogja remekül a sok mindent megélt varázsló, hogy az ártó szándék még csak gondolatban sem játszik. Vagány természete ellenére egy kifejezetten érzékeny és képzett lélek, hiszen a pályája megkövetelte ezt, még ha később szakmát is váltott, nem felejtette el az iskolában tanultakat, és tovább képezte magát annak rendje és módja szerint. Ahogy a korábban érzett durva kéz-finom mozdulat kontrasztja él, úgy a nyers kérdések-aprólékosan figyelő gondolatok paradoxa is jelen van és soha el nem hagyja.
- Mit kellene néznem? - kérdezi aztán, nem látva a mutatott folyosón semmi rendkívülit, ám érezve valami egészen mást, a figyelmét a mutatott irányból a német felé fordítja. Sötét szemöldökét felvonja, kék szemében vidám szikrák pattannak, ő ne ismerné fel a féltékenységet? Olyan elemi része, mint a varázserő, a kéjvágy, vagy éppen perverz vonzalma a francia konyakok iránt.
- Azt hiszem Mr Dietricht, inkább önnek kellene kordában tartania a gondolatait, mielőtt tényleg és visszavonhatatlanul a kínzókamrában kötünk ki. Inkább meséljen még a dualista házalkotókról - tekint fel a képre, a férfi válla felett megérinti a keretet, végigsimít a vásznon, a festéken, értő, hamisító ujjakkal óvatosan, hogy még véletlenül se tegyen kárt benne.
- Amit gondolok, azt maga nem akarja hallani - nevet halkan, szemmel tartja a zsebre vágott mozdulatot, megcsóválja a fejét, így át fog vérződni az a fehér kendő, és akkor szerfelett kényelmetlen lesz viselni.
A homlokát összeráncolja a visszatért kérdésre.
- Szerfelett naivnak látom, igen, de csak mint a legtöbb őrült, magányos varázslót, aki elmotoszkált a múlt emlékeivel a jelen és a jövő helyett. De mivel maga fizet, emiatt igazán nem háboroghatok, ugye - szélesebb mosoly. - Tudja, én nem vagyok tanár, így soha nem fogom megérteni, hogy mi lehet olyan őrjítő a diákok idétlenségeiben, mertmivelhogy az én koromban a tanárainknak még nem voltak erkölcsi aggályai a fegyelmezéssel kapcsolatban. De szerintem tévúton járunk, h a a házat egy diákhoz kezdjük hasonlítani. Inkább egy féltékeny szeretőnek mondanám, és ezért, csak ezért nem próbálom ki mennyire mélyreható a francia nevelése.