töredékek

1997. nyara - a hatodik tanév vége

Gemmával való szakítást követően

Sokszor előjönnek még
A régen elfelejtett pillanatok
Amikor velem voltál
Megannyi együtt töltött év
De Te tovább léptél és én még itt maradok
Egyedül hagytál
(nonverse – utolsó dal)

Zene

Tátongó űr. Nagy semmi. Óriási üresség.
De igazából ezek a szavak sem adják vissza igazán mindazt, amit most érzek. Hiány és magány. Elveszettnek érzem magam, mintha megfosztottak volna az élet egyetlen értelmétől. Valamitől, ami éppé, egésszé varázsolta a lényemet, ami miatt szép volt a madárcsicsergés, amitől úgy éreztem, hogy a nap sugarai finoman simogatják az arcom, ami a szakadó esőt, a csillagmentes, felhős éjszakát is gyönyörűvé tette, ha éppenséggel Vele voltam.

Hiányzik.
Hiába is próbálok a miérteken kattogni, akkor sem találok választ a kérdéseimre. Valamit elszúrtam? Nem voltam elég jó neki? Nem szerettem eléggé? Nem mutattam ki annyiszor az érzéseimet, ahányszor kellett volna? Mégis, mit kellett volna másképp tennem? Sok-sok megválaszolatlan kérdés. Ha Abel most itt ülne mellettem és hallaná mindazt, ami most a fejemben cikázik, kiröhögne, amiért így hagytam, magam padlóra küldeni egy csaj miatt és javasolná, hogy csapjunk egy görbe estét. Nem is lenne rossz ötlet, de most még az alkoholt sem kívánom. Túlságosan magam alatt vagyok, és ha elkezdenék mérték nélkül inni, csak még jobban ki lennék borulva.

Szerettem.
Sőt szeretem most is. Csak ő nem viszonozza mindezt. Legszívesebben gyűlölném őt, de egyszerűen képtelen vagyok rá. A srácot viszont, akivel lelécelt szívesen megkínálnám egy-két jobbhoroggal. Sokkal jobban esne, mint hogy össze-vissza átkozzam. Mivel volt jobb nálam az az idióta, aljas féreg? Talán ő elég bátor volt ahhoz, hogy magán viselje a jelet? Én nem mertem. Lehet, hogy ez volt a baj? Nem akartam magam ennyire elkötelezni, nem akartam teljesen közéjük tartozni. Nekem teljesen jó volt az árnyékban megbújva, neki mindez kevés volt. Ő büszke volt rá, hogy a családjában többen halálfalók voltak, lelkesedése pedig annyira rám ragadt, hogy egyre közelebb sodródtam az ideológiához és az ebben vakon megbízó csoporthoz. Talán túl közel is, de mégsem eléggé. De nekem így pont jó volt, akkor neki miért nem? Én elfogadtam őt úgy, ahogy volt, felnéztem rá. Ő miért nem tudott megértő lenni? Hiszen szinte mindent amit kért megkapott tőlem. A végén pedig vitte magával a lelkem egy részét.

Vissza kell szereznem!
Nélküle nem megy. Ő volt az, aki segített meghozni a döntéseimet, jóformán ő irányította az életemet, hasonlóan, mint anyám. Én pedig jó kisfiúként hallgattam rá. Szükségem van rá! De mégis mit tegyek? Hol kezdjem? Most nincs itt senki sem, aki segíthetne a dilemmámon. Egyedül nem jutok semmire. Mellém kell valaki, aki biztosít, aki erős, aki van olyan okos, hogy megmondja mit kell tennem. Most egyedül, magányosan ülök a folyó partján, hátam egy fának döntve, teljesen kétségbeesve.

Csobban a kő.
A tehetetlenségem miatt érzett düh azonban még így is bennem motoszkál. A röppályára állított kő pedig szemernyit sem segített rajtam. Valamit ki kell találnom. Be kellene állnom közéjük. Igen ez az, ezt kell tennem! De én nem akarom magamon viselni a billogot, félek felvállalni a véleményem. Anélkül, viszont lássuk be, nem fog menni, Nem szeretnék elhamarkodott döntést hozni, de félek mire a csigalassúságú gondolkodási folyamaton átesek, már késő lesz és feleslegessé válna a tettem. Most még könnyen menne a dolog, talán az általa megismert emberek nem fordultak el tőlem és segíthetnének. De biztos vagyok abban, hogy ezt kellene tennem? Nem. S ez zavar a leginkább.

Utálom őt.
S vele együtt önmagam is. Én odaadtam neki mindenem s hálaképpen agy roncsot, egy veszettül üres valamit hagyott belőlem. Hibáztatom magam, amiért úgy beleszerettem. De mit tehet az ember, ha így elcsavarják a fejét? Az ilyen ellen tehetetlenek vagyunk. Elbűvölt az erős akaratával, az eszességével, hogy mindig tudta, hogy mit akar és mindig elérte, amit szeretett volna. Én is szerettem volna ilyen lenni, de nekem sosem ment. Pont ezért tiszteltem, néztem fel rá, s szerettem végül halálosan belé. Utólag nézve hiba volt. Óriási hiba.

Elveszítettem.
Nem vigyáztam rá eléggé. Minden egyes másodperccel távolabb kerül tőlem. Próbálok kapaszkodni az utolsó reményszálba, de érzem, ahogy csúszik ki a kezeim közül s én csak tétlenül hagyom, hogy megtörténjen. Esküszöm, bármit megtennék, hogy visszakapjam és ennek ellenére mégsem teszek semmit se. Nem merem. Vagy talán nem is akarom? Hogy a viharba ne akarnám! Csak valahol belül érzem, hogy felesleges. Lehet, hogy túl hamar, túl könnyedén feladtam? De hisz próbáltam vele beszélni nemegyszer azóta, de meg sem hallgatott, vagy nem törődött azzal, hogy órákat álltam a házuk, az ajtajuk előtt.

Feladtam.
Ez miatt pedig emésztem, marcangolom magam. Tehetetlen vagyok, ami bosszant, dühít. Az áldozat, amit hoznom kellene túl nagy és semmi sem garantálja a sikert. Meg sem próbáltad! Hallom az üvöltő hangot a fejemben. Bűntudatott éreztet velem, idegesít is, de nem tudok tenni semmit. Én nem vagyok az a fajta, aki tudja, hogy mit kellene ilyenkor cselekednie. Nekem ez nem megy! Inkább hagyom veszni az utolsó reménysugarat. Majd valahogy túlteszem magam rajta. Egyszer biztosan. Remélem.

Üresség.
Valahogy hozzászokom majd a tátongó űrhöz, a hiányához. Egyelőre viszont csak bámulok magam elé meredten. Mindent veszni hagytam. Meg sem próbáltam. Beletörődtem. Valaki azonban elárulhatná a titkot. Mégis hogyan verjem ki a fejemből?

Előtöri pótlék, a Leviben lejátszódó gondolatok tömkelege, amikor kidobta az akkori csaja. Itt merült fel és vetette el az ötletet, hogy csatlakozzon a Nagyúr seregéhez.