családi emlékek ;;

"A man who doesn't spend time with his family can never be a real man.."

Drága, drága Apolloniám!

Értetlenül ugyan, de búcsúzom Tőled…
Tudom gyermek vagy még, de talán elérkezett az idő, hogy felnőj.
Figyelj most rám, kérlek, nagyon figyelj! Ebben a levélben, nincsenek reménykeltő gondolatok a sorok között.
El kell, hogy hagyjalak, és soha többé nem láthatjuk újra egymást.
Biztos vagyok benne, hogy Édesanyád nagyon fog vigyázni Rád. De én már nem leszek ott, hogy ezt a tisztemet betölthessem.
Légy most erős, és vigyázz édesanyádra, de legfőképpen magadra. Azzal, hogy én elmegyek, sok minden megváltozik majd.
Hallani fogsz majd dolgokról velem kapcsolatban, de tudnod kell, hogy mind az, amit rólam beszélnek majd, hazugság. Nem kételkedhetsz! Hinned kell nekem, mert – bár nem leszek melletted – tudni fogom, mikor rám gondolsz majd. Azt, hogy hogyan gondolsz rám…
Ahogyan én is ugyanúgy gondolok majd Rád, minden reggel, és este mikor a Nap helyet cserél a Holddal.
Tudom, hogy bölcs kislány vagy már, ezért mondom el Neked az igazat.
Börtönbe fognak zárni. Nem tettem semmi rosszat, csupán próbáltam megvédeni családunk becsületét, csak azt tettem, amire Téged is mindig tanítottalak.
Azzal, hogy ezt a tudtodra adtam, egyszerre a kezedbe adtam a bizalmamat is.
Minden elismerésem a Tiéd, amiért tudom, hogy tisztességben tartod majd a szavaimat.
Nincs már sok időm…
Vigyázz Magadra.
Szeretlek.

[/pre]

~ 1996. márciusa ~
A fájdalom is számolja a perceket, nem csak én.

Mielőtt belépett volna az ajtón megállt, és a falon lévő tükörbe nézett. Meredten bámulta ráncait, s az arcába vésődött éveket. Ujjbegyeivel megsimította szeme alatt a táskákat, majd éjfekete hajába túrt, mely rég nem ázott már rózsás illatú olajban.
Fáradt volt.
Elfáradt lelke a nehéz. súly cipelésétől, s most ebben a pillanatban dobogott szíve leginkább a torkában. Nyelt egyet. Ádámcsutkája az egekbe szökött, majd vissza.
Keze ráfonódott a gömb alakú kilincsre, kattan a zár, s az ajtó kinyílt.
Odabent egy nő ült. Egy fiatal hölgy, hosszú ruhában, egyenesre fésült hajjal, felfelé ívelt pillákkal az íriszek alatt, melyek ahogyan hallották az ajtó nyílását rögtön arra ugrottak. Hatalmas barna, őzike szemek, melyekben egy megtört üveg szilánkja csillogott, egy törött vázáé, melyből könnyek folytak megannyiszor. Hirtelen felállt helyéről, kezeit töredezte, s szemeinek gödrében ismét patak látszott összegyűlni.
A férfi becsukta maga mögött az ajtót. Emlékeiben felbukkant egy apró kislány képet, egy gyermeké, ki nevetve futkározik, a simogató pázsiton mezítláb, kedves mondókákat hallatva ki magából. Egy emlék, melyet elemésztett megannyi gyötrelmes év, egy seb, mely begyógyulni látszott, s ismét, kegyetlenül feltépte a sors ördögi keze.
- Apollonia…
Az öreg varázsló ajkai közül érdesen gyötörték ki magukat a szavak, s éppen hogy karjait széttárta volna, a két test már össze is simult. A megvénül csontos kezek erősen szorították magához. Beszívta a haj mézédes illatát, ujjai végig simítottak rajta. Érezte, ahogyan teste megremeg, és elgyengül, s csupán az ölelés tartja egyben elkárhoztatott csontjait.
Szemét összeszorította, s mély levegőt vett.
Így gyűrte le, a már oly rég kicsordulni vágyó könnyeket.

~ 1996. májusa ~
Szemem lehunyva.
Gyertyám is tövig égett.
Látok: sötétet.

Eltelt néhány perc, de ők nem szóltak egymáshoz. A férfi az ablakon bámúlt kifelé. Megrögözött szokása volt ez. Gyermeki adottság, mely sosem múlik el. Elrendezni a gondolatokat, anélkül, hogy bárki zavarhatna. Lánya egy asztalnál ült, csendben. Nem zavarta a szoba némaságát. Várta azt, hogy szót kaphasson. Megszűnt az érzelmek vad tánca kettőjük között. Mind a ketten rájöttek, hogy egy találkozás, nem éleszt fel olyan emlékeket, melyek
 soha nem is léteztek.
- Nem találkozhatunk többé.
A férfi szeme sarkából a korhadtszín parketta padlót bámulta. Diszkrét volt. Itt már nem volt szó családról, réges-rég nem. Fája meghalt, gyökerei pedig túl messze, s túl szerteágazódtak egymástól. Mentette a menthetőt, a tiszta lelket aki ott ült mögötte, megmentette saját elkárhozott lelkétől.
- Nem akarsz mondani valamit?
Frusztráló óra kattogás.
Az ütemes hang belefúródott agyába, felkeltették a vastag falak között töltött éveket, hónapokat, napokat, a beletörődést a halálba, a magány, és a kín elfogadását, mely most megtört, felzaklatott mindent. Olybá tűnik a homokóra ismét a feje tetejére állt, s van lesz még egy hosszú forduló, amit le kell játszania az élettel.
Az életet, viszont már csak a halál győzheti le.
Megfordult, odalépett lánya elé. A fiatal hölgy magasabb volt nála, tartása erőteljesebb volt, mint az övé. Ahogyan őt az évek meggyötörték, lányát úgy tették egyre erősebbé. Sugárzott szemében az a temperamentumos tűz, mely egykor a tükörből nézett vissza rá, vonásain táncoltak a nyugalom jelképei. Mégis megbújt az orcán, egy édes mosoly, egy kedves báj, mely nem tőle származott, s ami képtelenné tette azt, hogy az ő sorsát kövesse.
Olyan volt akár ő, mintha csak önmagát látta volna, egy boldog és büszke időben, mely nem jön már vissza soha többé.
Bár valaki újra megforgatta a kereket, tudja már, ó bizony, tudja már, hogy a kerék egyszer ismét meg fog állni, és akkor végleg meg kell majd válnia kővé dermedt lelkétől. Egy lélektől, melyet úgy óv attól, nehogy földre essen, s darabokra törjön szét.
- Nincs.
- Nem is vagy kíváncsi az unokádra?
- De hogy nem. Persze kíváncsi vagyok – simította meg a kéz a vállat – De nem lehet.
Ujjai megszorították a váll gömbölyded formáját.
A lány szemeibe könnyek szöktek, szája legörbült.
- Sosem leszel elég tapasztal, és erős ahhoz, hogy elmond nekem az igazat ugye?
Állt egy darabig. Meredt a lányra. Nagyon is jól tudta a választ a kérdésre fejében, de megvárta, míg ugyanez a gondolat menet lejátszódik gyermekében is.
Várt, majd megszólalt.
- Nem.